Ezek a telefonok manapság szinte semmire sem jók. Az egy dolog, hogy törékenyebbek, mint a tükörjég a Chenán, de ha az ember erősebben ér hozzájuk, mondjuk dühében, akkor már végig is futnak rajta az apró repedések. Nem tudom, miért ragaszkodtak annyira az őrzők ahhoz, hogy legyen egy ilyenem, miután feltámasztottak. Használhatatlan ketyerék, sokkal jobban nekem sokkal jobban működik az ilyesmi egy… közvetlenebb módon. Mindenesetre, amikor a boltban megkérdeztem, hol lehet megcsináltatni, elirányítottak az elektronikai boltba, ami hosszabb városnézést jelentett.
Ha csak nem nagyon muszáj, még mindig inkább tartózkodom a városi terektől. Nm csak az emberek érzelmeinek hullámai miatt, vagy azért, mert vöröslő, agresszív haragot érzek, akárhányszor látom, mivé korcsosult a gyermekkori otthonom. nem akarok belefutni Annakpokba a nyílt utcán. Bár a sebeim már begyógyultak, a megaláztatás által rám mért kín mélyebben fut. De ennek is van egy jó oldala valahol mélyen eltemetve – az Arryck halála iránt érzett gyászomat elnyomja valami.
Úgy döntöttem, a lehető leggyorsabban intézem a dolgot: bemegyek, elmondom, mit szeretnék, kijövök. Egyszerűen hangzik igaz? Pajzsom felhúzva, de a plázán belül még így is kellemetlen érzéssel tölt el az itt időt múlató farkasok kisugárzása. És nem csak az övék, hanem az embereké is. Talán megváltoztak Trier óta, élvezetüket már nem az égő hús orrfacsaró bűzében, hanem az egyszerű materialista trófeákban lelik, de a perverz élvezet, amely ott lobog némelyikükben, még mindig ugyanaz.
Szinte megkönnyebbültem, amikor odaértem az elektronikai bolthoz. Itt már könnyebb volt elhatárolni magamat tőlük, és ahogy beléptem, úgy éreztem magam, mint a fuldokló, aki végre a felszínre bukkan. Talán azért, mert nem tartózkodtak itt olyan sokan. Mégis szerettem volna mielőbb túllenni ezen az egészen, ezért gyors léptekkel a pult felé indultam.

Én nem akartam! Komolyan! Fogalmam sincs, hogy került hozzám az a két kábel meg a csatlakozó... Nem vettem el őket, aljas rágalom!
A pult felé sétálót idegesnek tetsző szóváltás fogadja. Egy mélynövésű hölgyike - nevezzük nevén: én - igyekszik bizonygatni ártatlanságát a pultra a zsebeiből kipakolt cuccok kapcsán.
Nem tehetek róla, tényleg. Tisztában vagyok a betegségemmel, de nem érdekel, tekintve, hogy kényszeres és gyógyíthatatlan. Kétszáz év sok idő, hogy kitéphetetlenül meggyökeresedjen valami az emberben.
Farkas-energiáimat meg sem próbálom rejteni, így igencsak meglepetten fordulok az időközben mögém érkező felé - felfelé tekintve kissé - mikor "hasonszőrűségét" érzékelem.
- Öhm... bocs. Kicsit várnia kell miattam, azt hiszem. - szusszanok csupán, s zavart pír szökik arcomra, majd visszafordulok a pult irányába, ahol immáron a rendőrséggel is fenyegetőznek. Hívják csak őket, legfeljebb kiküldenek pár őrzőt megint, akik kiröhögnek, amiért már megint elkaptak és elrendezik a dolgot ennyivel. Megszoktam már, igazán.
Válaszom az eladóknak ehhez mérten flegmának tetszik, tekintetemet nem is vetem rájuk, mert a telefon egyik programján ellenőrzöm a "K.Sz." - értsd, Keresett Személy tartózkodási helyét a mobilhálózat alapján. A készülék pedig... pontosan ott jelzi az illetőt, ahol állunk!
Aztarohadt... Ennyire azért nem. Én nem... nem készültem arra, hogy csak így! Mégis mit kell ilyenkor mondani? "Heló magányos, mi a rákot keresel errefelé?" Kétlem.
Lopva sandítok hátra a férfira, aki mögöttem várakozik. Energiáim kíváncsian zizegve járnak táncot bőröm alatt, bezsongva a hirtelen pálfordulástól, míg a gyomrom legszívesebben azt sikoltaná: "fuss!" - Közben meg csomót köt magára.

Hiába szeretnék minél kevesebb időt eltölteni itt, az emberek között, nem tudom nem észrevenni, hogy valami történik a pultnál. Lassan, csöndesen kifújom a levegőt. Mégis miért vezettek ide a szellemek? Talán ezért? Ha igen, akkor elég érdekes módon kommunikálnak manapság. Küldhettek volna egy nevet egy nagy, szerteágazó törés helyett… Valamiért úgy hiszem, azzal többre mentünk volna.
Az apró nő szavait hallva bólintok. Végül is, erre már rájöttem… Várni. Valami, ami egykor annyira jól ment, ma viszont, ahogy gyorsul a világ, én is gyorsulok vele, némileg lassabban ugyan, de kényszerűen rángat magával. Inkább teszek egy lépést hátra, és hallgatom, mi történik. Elvégre én vagyok a Megoldó… És úgy tűnik, ez a helyzet érdemes lehet a figyelmemre. Gyorsan készítek tervet a fejemben, ezen a téren sosem volt problémám.
~ Játssz rá arra, amit mondok, és nem lesz baj ~ küldöm a nő elméje felé az üzenetet. Tudom-e, hogy farkas? Az első pillanattól kezdve, hogy hozzám szólt. Márpedig dögöljek meg még egyszer, ha hagyom, hogy egy fajtánkbelit ezek az emberek vegzáljanak.
Egy gyors lépéssel ismét a nőhöz lépek, kezemet a vállára helyezem, látszólag durván. Úgy nézek ki, mint akinek minden vágya kijutni innen, amit nem is kell megjátszani különösebben.
– Jó napot kívánok, a nevem Dr. Morson, pszichiáter – köszöntök olyan negédesen, ahogy csak azok képesek, akik magasról lenéznek másokat. Ez már játék, talán nem is a legjobb… De amíg működik majd, addig nem érdekel különösebben. – Ő itt Agatha – a név úgy tolakszik az elmémbe, mint egy feltartóztathatatlan szökőár, és sejtem, kinek a jóvoltából – az egyik páciensem. Sajnálom, ha valamiféle problémát okozott, talán túlságosan is korai volt még emberek közé jönnünk. Mondják meg, mennyivel tartozom…
És közben remélem, hogy a másik nem tesz semmiféle lépést amivel a történetet veszélybe sodorná. Habár tudom, képzett emberek előtt nem állna meg ez a mese sokáig a lábán – Kilaun az, aki jó történeteket mond, én közel sem érek a nyomába.

Kissé elkerekedik tekintetem, ahogy hangja az elmémben csendül. Hogy mit csináljak? Na nee... ha az következik, amire gondolok, akkor... nos, akkor kevésbé lehet még ennél is lejjebb.
Észre sem veszem, hogy arcom pirospozsgás színben játszik már egy ideje a kínos zavartságtól. De szólni nem szólok - sem hozzá, sem pedig a hátrahagyott eladóhoz - mikor tenyerét a vállamra teszi. Csak hagyom magamat sodródni az eseménnyel, bármennyire is ciki az egész.
Pszichiáter, nagyszerű! Még csak az hiányzik, hogy Shane valakitől visszahallja ezt az egész sztorit. Bár lehet, csak az én képzeletemben érintené meg büszkeségét a lehetőség, hogy a nejét gyogyósnak könyvelték el a plázában.
- Eden. A nevem Eden... ezt azért még csak tudom doktor úr. - Szúrom közbe halk, bizonytalan szavakkal fűzve hozzá a kiegészítést, hogy tompítsam legalább a másik számára a helyzet cinkességét, ha már az enyémen nem sikerült segítenie. Látszik az eladó pasason is, hogy totál össze lett zavarva.
~ Roppant kedves öntől, hogy segíteni próbál, de... engem itt ismernek! ~ Szedem össze végül a bátorságomat és próbálok meg mentálisan üzenni felé - aztán hogy célt ér-e vagy lepattan pajzsáról, kiderül. Én minden esetre szívem szerint beleolvadnék a szőnyegbe is akár jelenleg.
Az eladót a "mennyivel" és "tartozom" szavak zökkentik ki a komikus helyzetből. Menten nyújtja is a kivételesen kisebb tételes blokkot, így a férfi fizethet, mi pedig távozhatunk. Ami engem illet, totál megsemmisülten, mint a második Halálcsillag az endori csata után.

Kilépve a boltból kissé megereszkednek a vállaim és felpillantok a mellettem haladó férfira.
- Igazán nem kellett volna, Mr. Morson. Már... ha ez az igazi neve. - Húzódik suta félmosoly képemre azért erre már, arcom is kezd egészségesebb színt felvenni most, hogy nagyobb a légtér köröttünk.
- Odaadom az árát a cuccnak. Vagy meg is hívhatom valamire, ha az előbbi lehetőséget nem akarja elfogadni!

A Hondámmal érkeztem a Bevásárlóközponthoz, a motorom csomagtartójából kivettem a táskámat, helyére bekerült a bukó, mielőtt lezártam volna. Elindultam a bejárat felé, de még be se tettem a lábam, amikor meghallottam a karácsonyi nótát, amit a hangfalak ontottak magukból.
Még Hálaadás se volt, de már karácsonyi lázban ég az egész ország. Ha visszagondolok… tavaly ilyenkor én épp talán az utolsó napomat tölthettem Los Angelesben a munkahelyemen, vagy már csomagoltam a költözködéshez. Fene se emlékszik rá.
Már megint jön a karácsony, s valószínűleg megint ugyanúgy fogom tölteni, mint tavaly. Bevállalom az ünnepi ügyeletet, mert semmi kedvem hazautazni a családomhoz, a kollégák meg legalább otthon lehetnek.
Na de nem is azért jövök most, hogy karácsonyfa díszeket, vagy mikulásvirágot vásároljak.
Megoldom derekamon fehér kabátom csatját, majd szét is cipzárazom magamon, mert idebent azért meglehetősen meleg van a kinti hideg időhöz képest. Kötött kardigánt viselek a kabát alatt, egyébként pedig barna… polár béléses bőrnadrágot, és bokacsizmát… amik elkelnek, ha az ember lánya motoron mereszti a sejhaját.
Célzottan indulok az elektronikai szaküzlet felé, messze kikerülve a hostesses diákmunkásokat, akik ilyen-olyan kuponokat próbálnak rátukmálni az emberekre. A Jehovásoktól meg a Krisnásoktól pedig egyenesen menekülök, akik ilyentájt gőzerővel próbálják meg eltéríteni a híveket, mint valami terroristák a repülőgépeket.
Megkönnyebbülök, amikor mindenféle zaklató tényező nélkül sikerül eljutnom a bolthoz, de a benti tömeget meglátva egy pillanatra elgondolkodok, hogy valóban most akarok-e bemenni vásárolni?
Nem… anyukám, ez ennél jobb nem lesz mostanában, csak rosszabb. Majd januárban már lenyugszanak a kedélyek, addig meg tombol az őrült vásárlási láz.
Sóhajtok, a fotocellás ajtóhoz lépek, ami szétnyílik előttem, aztán a vásárlói térben találom magam. Tekintetem felviszem a tájékoztató táblákra. Nem szeretek kérdezősködni, úgy meg pláne nem, ha 1000-es betűmérettel ki van nyomtatva a táblákra, hogy melyik soron miket találhatok.
„Átverekszem” magam a polcoknál tolakodó embertömegen, közben próbálok nem lecsapni senkit a bevásárlókosárral, amire amúgy tök nem lenne szükségem, mert nem veszek nagy dolgot, de a biztonsági őr olyan morcos fejjel lesett rám, amikor nem akartam magamhoz venni egyet, hogy inkább felfogtam, és hoztam, mielőtt még utánam jönne, és akadékoskodna.
Na szóval.
Néhány perc alatt sikerül eljutnom az elektromos palacsintasütőkhöz. Rühellek főzni, a palacsintát viszont szeretem, és mióta Mallory nem lakik nálam, nem ettem palacsintát, pedig hiányzik. Az egyik kollégám ajánlotta, hogy vegyek elektromos palacsintasütőt, mert azzal nem lehet elrontani a palacsintát. Ebből is látszik, hogy mennyire nincs tisztában a konyhai tudásom félelmetes hiányosságával. Alapvetően a legjobb, ha a konyhák közelébe se megyek. Na de… palacsintát akarok enni, szóval elkezdem sorba végignézni a kínálatot…

Egon unottan feküdt az ágyán, és közben egy agyonolvasott könyvet forgatott, aminek már szinte kívülről tudta minden egyes sorát. Elgondolkodott, hogy talán több unaloműzőt kellett volna magával hoznia Berlinből, de a pénzt könnyebb szállítani, mint egy nagyképernyős tévét, így úgy érezte jó döntést hozott, amikor szépen eladogatta a holmiját, amit 15 éven keresztül összegyűjtögetett. Az akció hátrányát csak néhány hete kezdte el érzékelni, amikor rájött, hogy Fairbanks már nem tartogat számára új látnivalót, így már nem töltötte a napjait sétálással, vagy autókázással.
- Kéne venni egy tévét – dünnyögte a könyvbe mélyedve – Gyagyás? Véleményt kérek! – nézett rá az ágya mellett egy rozzant széken heverő, feketésszürke macskára, akinek folyt a nyála, és a pofája rángott minden egyes pillanatban. – Ezt igennek veszem – közölte a jószággal, majd letette a könyvet az ágyra, és vetett még egy kedves mosolyt az állatra, akinek szemmel láthatóan már régen elmentek otthonról.
A macska valamiért ragaszkodott Egonhoz, talán azért mert, amikor meglátta a konyhában nem belerúgott, csak finom arrébb tessékelte a sarkával. Ez a mozdulat a macskáknál lehetséges, az örök hűségesküt jelenti, bár valószínűbb, hogy Gyagyás teljesen hülye, és még csak meg sem képes ijedni. Pedig a többi macska fejvesztve menekült a törött ablakon át ki a hóra, ez meg ott állt, mint egy rakás szerencsétlenség, és Egonnak nem volt szíve belerúgni, hanem csak arrébb sarkallta, mert éppen útban volt neki, ahhoz, hogy leüljön az egy szem székre, ami a konyhában volt.
- Vigyázz a házra, különben megeszlek – mondta komolyan a macskának, aki rángatózva, mindenhová követte, kivéve a házon kívülre, mivel valamiért nem akaródzott neki a külvilágba kimerészkednie. Persze mire Gyagyás leért a lépcsőn, addigra Egon már felöltözött. Mire pedig utolérte volna az előtérben, addigra már Egon rég a kocsiját havatlanította. A művelet után beszállt és gyújtást adott, és a Mercury Grand Marquis életre kelt. Elnavigálta magát a bevásárlóközpontig, leparkolt, kiszállt és bezárta a kocsit, majd elővigyázatosságból a pajzsát is felhúzta. Fekete farmernadrágot viselt, és úgyszintén fekete egyszerű télikabátot. Hallotta a zenét, ami az épületből kiszűrődött és nem igazán volt ínyére. Kíváncsi lett volna, miért erőltetik rá az emberekre az ilyen dalokat, amikor ezer meg egy sokkal jobb muzsikát is lehetne hallgatni. Aztán eszébe jutott, hogy minden a gazdaság körül forog, és ez is tökéletes manipulációs eszköz, hogy az embereket vásárlásra bírják. Sajnálta, hogy nem hozta el Gyagyást, a mancsa lehet pont befért volna a fölébe és akkor nem kellene karácsonyi dalokat hallgatnia. A férfi végül túltette magát a dolgon, bár igen sok lelki erejébe tellett, és megindult az épület felé. Belépve természetesen még nagyobb hangerővel üvöltötték a hangszórók, hogy „VÁSÁROLJÁL MÁR”, de Egon megpróbált kellemesebb dolgokra gondolni, és látva a sok céltudatos embert máris jobb kedvre derült. Amíg elért az elektronikai szaküzlethez, gondolatban két tucat embert felfalt és mindegyik rendkívüli mód ízlett neki. Sikolyaik végig kísérték és kellemes melegséggel töltötték el Egon szívét, szinte már nem is hallotta a karácsonyi nyekergést.
Az üzlet elég zsúfolt volt, nem is csoda, hisz a hipnotizáló muzsika kintről birkaként terelte be a jónépet, hogy elköltsék szerény kis jövedelmüket teljesen felesleges dolgokra. Az bolt bejárata annyira figyelmes volt, hogy magától kinyílt megkönnyítve a pénzt költeni vágyók dolgát. A férfi egy grimasz kíséretében vette tudomásul, hogy itt is karácsonyi zene megy, de legalább nem ugyanaz, mint a folyosókon, ami jó, mert kettő valamennyire elnyomja egymást és bűverejük így nagymértékben lecsökken.
Egy kis keresgélés után megtalálta, amit keresett. A tévék hosszú sorokon keresztül mutatták ugyanazt az érdektelen adást, valami kétbalkezes idiótáról, aki képtelen egy kenyeret hagyományos késsel normálisan elszeletelni.
Egon elgondolkodott, hogy a tévé mellé viszont DVD lejátszó is kéne, mivel a házban nincs semmiféle csatorna bekötve. És persze, kell vagy tíz darab film is, meg majd el kell ugrani egy kölcsönzőbe, ha egyáltalán a torrentezés ki nem nyírta még azt az üzletágat. Egon lehajtotta a fejét, és megvakargatta a homlokát. Lehet inkább csak egy rádiót kéne vennie, azt csak bedugja és kész, és semmi egyéb nem kell hozzá. Na, igen, de a rádión nem sok érdekes dolog megy, azt mindenki csak úgy hallgatja, hogy valamit csinál közben. Dolgozik, vezet, vagy éppen sört vedel valamelyik kocsmában. Nem. Inkább marad a tévé. Döntötte el magában, majd hív valami kábelest, aki beköt neki néhány adót. Körbe nézett, hátha talál valami eladónak nevezett egyént, aki képes felvilágosítást adni, néhány apróbb technika részletre, de nem igazán talált hirtelen senkit, aki szabadnak tűnt, és mivel nem volt egy türelmetlen fajta, így fogta magát és elkezdett sétálni a boltban. Néha egy-egy nagyobb zombicsordát ki kellett kerülnie, akik éppen valami új és menő dolog előtt hörögtek és nyáladztak. Eszébe jutott Gyagyás, és hogy lehet adni kéne neki valami finomságot az este, mert a kenyérhéja, mintha nem túlságosan ízlene szegény jószágnak. Ezen morfondírozva fordult be az egyik gondolánál, és vett észre valamit, ami egyből megragadta a figyelmét.  Sohasem gondolta volna, hogy a technika képes olyasmit alkotni, aminek rendkívüli módon meg fog tudni örülni, és nem csak rezignált bólintással fogja tudomásul venni, hogy na, ez is létezik.
A tárgy, ami a látószögébe került eleinte olyan hihetetlen volt számára, hogy egy ideig nem is akarta elhinni, hogy mire is való, de végül, mint egy lelkes gyerek a szülinapi tortájához, úgy siklott Egon az elektromos palacsintasütőkhöz.  
- Ehhez nem kell gáz? – kérdezte döbbenettől vegyes áhítattal a mellette álló nőtől, aki fehér kabátot viselt és mellesleg igen jó illata volt, amit Egon persze az elektromos palacsintasütő iránti izgalmában nem is igazán fogott fel. Még csak rá sem nézett teljesen a nőre, csak egy fél mozdulatot tett a fejével irányába, közben, mint egy idióta mutogatott az elektromos palacsintasütőre. – Én ezt nem hiszem el, ez tényleg palacsintát süt? – gondolatban már otthon volt, hogy kipróbálja a sütőt, bár fogalma sem, volt, hogy az alapanyagnak, ugyanolyannak kell-e lennie, mint a hagyományosnak, vagy egy kicsit másnak. Mivel a házában nem volt bevezetve a gáz, viszont a villany igen, így meg tudta volna lepni Gyagyást, egy kis palacsintával, amit saját kezűleg készített, hiszen nincs annál jobb, mint amikor a kedvencünknek saját készítésű kosztot adunk. Na, ezen a ponton Egon kissé lefagyott, mert rühellte a macskákat, Gyagyást is csak azért nem dobta ki az utcára, mert szórakoztatta az idétlen járása, meg a fejének a hülye rángatózása. Lelkesedése egy kissé alábbhagyott, de nem akart azért lemondani a csodamasináról, így óvatosan megint kérdést intézett a fehér kabátoshoz.
- Izé, ön esetleg tudja, hogy ezt hogyan kell használni? – kérdezte már sokkal normálisabb hangnemben, mint azt pár pillanattal ezelőtt tette.

Oldalra pillantok a mellettem lecövekelő férfire. Férfiak… sóhajtok. Na jó, ez most kicsit szamár mondja verébnek… eset, hiszen én se mozgok otthonosan a konyhai világban, holott nő vagyok, akitől alapvetően elvárnák, de a férfiak logikátlanságát sose tudtam megérteni.
- Gázra is felteheti, de szerintem akkor bukja a garanciát… - Ironikus vigyor suhan át az arcomon.
- Nem, nem kell. – Teszem azért hozzá, mert mégse mondja már rólam egy vad idegen, hogy bunkó vagyok. Annyira…
Amúgy alapvetően nem hiszem, hogy bunkó vagyok, vagyis nem direkt módon akarok bunkózni másokkal, csak sajátságos a stílusom, amihez sajátságos humor társul, amit a legtöbb ember nem ért, és szimplán bunkónak titulál.
Úgy bűvöli a palacsintasütőket, mintha nem is tudom mit látna… Ufót, minimum.
- Hát… az van ide írva. – Bökök a polc szélén levő kis táblácskára, amin az „Elektromos palacsintasütők” felirat díszeleg. Van választék bőven, hirtelenjében nem is tudom, hogy melyiket kellene megvennem. Konkrétumot ugyanis nem mondtak, csak azt, hogy vegyek elektromost. Azon belül, hogy milyen márkát… vagy milyen típust, nos… erről nem tettek említést.
- Szóval gondolom, igen. – Mondtam bizonytalanul, miközben az egyik dobozát találomra magamhoz vettem a polcról, és megfordítva a kezemben, tanulmányoztam a rajta levő leírást.
- Nem, nem igazán. Csak úgy ajánlották nekem is, hogy elektromost vegyek… - Pillantok fel a férfire a dobozról.
- Hm… - Futom át a sorokat.
- Nem tűnik túl bonyolultnak. – Szólalok meg olvasás közben. Persze attól még, hogy nem bonyolult, nem jelenti azt, hogy fogom is tudni használni, vagy lesz türelmem kikeverni a palacsintatésztát hozzá.. mert nálam ez a legnagyobb probléma, ha a konyháról van szó. Egyszerűen nincs türelmem a konyhai pepecseléshez. Pepecselek én eleget a Patológián ahhoz, hogy otthon már ne legyen hozzá humorom. Legalább a Patológián nem jelent ez problémát, szívesen „legózok” emberi maradványokkal.
- Azt írják, hogy ez a típus kerámiával van bevonva, ezért nem igényel zsiradékot, csak a palacsinta tésztájába kell egy teáskanálnyi olajat keverni… és hogy a tésztát egy kicsit hígabbra kell csinálni, mint a hagyományosnál… Aha… - Fut lejjebb a tekintetem.
- Írják is, hogy a részletes használati útmutatóban szerepel a recept. Remek. – Dünnyögöm az orrom alatt.
- Ó! Elmosni se kell. Ki kell húzni a konnektorból, ha megsült az utolsó palacsinta, aztán nedves papírtörlővel elég áttörölni. – Visszafordítom a dobozt, hogy megszemléljem az elején a képet.
- Ebbe a tálba kell a masszát beleönteni, és a sütőt belefordítani pár másodpercre, hogy egyenletesen ráragadjon a tészta… - Áll össze a kép a fejemben a szöveg, és a tartozékok tekintetében.
- Hát ez nem semmi cucc. – Jegyzem meg elismerően.
Eközben bekörnyékez minket egy eladó. Gondolom kiszúrta, ahogy a palacsintasütő dobozát nézegetem. A harmincas férfi ragadozó vigyorral az arcán terem mellettem.
- Üdv! Segíthetek valamiben? Ó látom már van is kiszemeltjük… Ez egy egészen új típus, nemrég dobta a piacra a gyártó, de eddig nagyon sok elfogyott belőle, és még egyet se hoztak vissza, hogy gond lenne vele. Gondolom azt tudják, hogy a kerámia bevonat miatt fémmel nem tanácsos hozzányúlni, mert felkarcolja a bevonatot. De, gondolt erre is a gyártó… ezért ha most ezt a típust veszik meg, akkor kapnak hozzá ajándékba egy kerámia bevonatos lapátot, amivel meg tudják fordítani a sütőn a tésztát, hogy mindkét oldala egyenletesen átsüljön. Nagyon gyorsan megsül rajta a tészta, köszönhetően a magas hőfoknak, és sokkal egészségesebb, mintha hagyományos módon készítenék el, mert kevesebb zsiradékot tartalmaz. Ráadásul időt is spórolhatnak meg, és több marad a gyerkőcökre… - Pillant jelentőségteljesen Egonra, majd rám. Ekkor még nem esik le a tantusz, hogy mégis hogy érti, amit mond.
- A kedves feleségének remek az ízlése, én mindenképp ezt ajánlanám, higgyék el, talán kicsit borsosnak tűnik az ára, de energiát és időt takarítanak meg, ha ezt veszik, és sokkal elégedettebbek lesznek. – Villantotta ki széles vigyora közepette hófehér fogait.
Ha nem lennék félig mexikói származásom miatt kissé kreolos bőrű, akkor most látszódna rajtam, milyen szinten elsápadtam. Így viszont nem látszódhat, csak a tekintetemen a megrökönyödés.
- Mi nem… - Bökök zavartan a mellettem álló férfi felé, majd magamra, de az eladó van annyira rámenős, hogy ne hagyja befejezni a mondatomat.
- Ráadásul. Ha most vásárolnak nálunk, a vásárlás végösszegéből 20%-ot elengedünk a családosoknak. Ezzel kedveskedünk családos vásárlóink számára, karácsony közeledtével. Hány gyerekük van? – Kérdezte. Mindebből a kedvezmény mértéke volt az, amit igazán felfogtam, és gondolkodás nélkül vágtam rá a kérdésére: - Három.

Egon fel sem fogta a nő megjegyzését, annyira ámulatba ejtette a csodamasina, így nem sértődött meg a megjegyzésen. Persze, ha megtette volna valószínű azon kezdett volna el járni az agya, hogy milyen kellemes vacsora vendéggel hozta össze a sors, és nem azon, hogy vajon tényleg palacsintát süt-e a szerkezet. Egy időre aztán kitisztul a rózsaszín köd, pont jókor, hogy felfogja a fehér kabátos, feliratra utaló célzását.
- Valóban - mosolyodott el a férfi, bár ő is látta a táblát, de az, hogy valami ki van írva, még nem feltétlen jelenti azt, hogy az is a funkciója, aminek hirdetik. A nő felelete egy kicsit mintha fokhegyről történt volna, de nem volt túl vészes, ráadásul a szavai mögött némi bizonytalanságot is vélt Egon felfedezni. Nagyon kíváncsi lett volna, hogy vajon miként kell használni, és mivel úgy gondolta egy hölgynek értenie kell az ilyesmihez nem átallotta megkérdezni tőle. A fehér kabátos tényleg bizonytalan volt, de úgy tűnt jobban elboldogul az ilyen holmik terén, ezért figyelmesen csüngött a szavain, bár lényegében, ahogy olvasta a dobozon található leírást, Egon abban a pillanatban kezdte elfelejteni és össze is keverni a hallottakat, de ez végül is nem lehet akadály. Olvasni ő is tud, a macskának meg odaégett is jó, már persze, ha ezzel egyáltalán oda lehet égetni. Azért akadt valami, amit megjegyzett egyből és el is vigyorodott, mert nem szeretett mosogatni. Egon néha dünnyögött és hümmögött, hogy jelezze, hogy aha minden teljesen egyértelmű, de persze nem volt az, de majd lépésről lépésre otthon áttanulmányozza a dolgot. Úgy gondolta meg fog birkózni vele. Persze zavarta a tudat, hogy a nő úgy tűnik már teljesen tisztában is van az egésznek a működésével, de megnyugtatta magát, hogy neki ilyenekhez amúgy sem kell értenie, hiszen a nőknek a konyhában a helye, a férfinak pedig a gazdaságot kell vezetniük.  Mondjuk a gondolat elég tizenkilencedik századinak tűnt még számára is, de jól eső érzés volt ezzel vigasztalnia saját hiányosságát a konyhaművészet terén.
- Aha, tényleg nem - értett egyet Egon teljesen őszintén. Háta mögül határozott léptek zaja ütötte meg a fülét, a többi botorkáló csoszogás, és cél tudatlan lépések közepette. Az ilyen dolgok könnyedén jelenthetnek egy eltökélt bérgyilkost, de akár egy…idegesítően rámenős eladót is. Egon igen nagy bánatára az utóbbival kellett szembenéznie, amikor megpördült a tengelye körül. Az eladó pedig már mondta is. Egy darabig azt figyelte, hogy vajon vesz-e egyáltalán levegőt, de úgy tűnt számára, hogy nincs ideje ezt megtenni két mondat között. Ha nem idegesítették volna az ilyen alakok, valószínűleg csodálta volna tehetségéért, de jelen pillanatban csak azon járt az agya, hogy vajon milyen oktávban sikoltana, amikor letépi a lábát.
Nem igazán fogta fel, hogy mit is tud az elektromos palacsintasütő, de az első szünet előtt mondott utolsó mondat furának hatott, így Egon félrefordította kissé a fejét és csodálkozva bámulta a srácot. Amikor újra megszólalt már teljességgel figyelme fókuszában volt, így minden egyes szót és összefüggést tökéletesen megértett.
Szemei tágra nyíltak és óvatos pillantást vetett a nőre, aki majdnem ugyanolyan magas volt, mint Egon, bár gyanította, hogy a csizmája dob rajta egy-két centit. Fel akart ocsúdni zavart pislogásából, de a nő hamarabb tette és elkezdte volna a helyzet megmagyarázását, de az eladó mintha csak arra várt volna, hogy más valaki is hozzáfogjon beszélni, és máris újra átvette a szót. Ekkor már Egonnak nevethetnékje támadt és legszívesebben otthagyta volna a kotnyeles srácot, de a fehér kabátos nőnek sikerült egyetlen szóval földbe gyökereztetni a lábait.
Ránézett a lány csinos arcára és elvigyorodott. Mit meg nem tesznek az emberek néhány százalékért.
Egon furcsán érezte magát, mert amikor reggel felkelt még csak egy retardált macskája volt, most meg már van egy felesége és ráadásnak három gyereke is. Miért is ne szaporíthatná tovább a hozzátartozóit?
- Talán kettőt kellene vennünk - mondta morfondírozva -, anyádnak is biztos kellene egy - nézett a nőre rezzenéstelen arccal. - Amúgy is mindig arról panaszkodik, hogy mozog a palacsintasütőjének a nyele. Apropó, ha már úgyis kedvezményezettek vagyunk a bolt kedves hozzáállása miatt, nem kellene vennünk egy tévét is? Akkor Edvin tudná nézni a kedvenc mesecsatornáját és nem veszne össze a nővéreivel. Mit szólsz drágám? - kérdezte mosolyogva, majd a nő derekát átölelve finoman közelebb húzta magához.  

Csak akkor fogtam fel, hogy mire adtam a fejem, amikor a mellettem álló férfi is belement a „mókába”… ami ha jobban belegondolok nem is olyan mókás. Még a gondolatától is kirázott a hideg, hogy gyerekem legyen… nemhogy egyszerre három! Most már elég hülyén vette volna ki magát a dolog, ha visszakoznék, ezért kénytelen vagyok beleugrani életem eddigi legrémesebb szerepébe.
- Anyámnak? – Vontam fel a szemöldökömet, aztán leesett, hogy neki is kell egy… és ez a legjobb módja, hogy mindketten megkapjuk a magunk sütőjét.
- Nahát, mióta szereted ennyire az anyámat? Csak nem kibékültetek? – Tettem egy lapáttal a tűzre, hátha így még jobban hihető a sztori. Persze az eladót cseppet se érdekelte a mi kis csevegésünk, hanem már magában számolgatta a maga kis jutalékát, amit majd kaphat utánunk, ha rá tud minket venni minél több holmi megvásárlására. Ha lenne elég helye, lehet még örömében eljárna is egy esőtáncot amiért nem egy… hanem rögtön kettőt is el tud adni a palacsintasütőből.
Az Edvin név hallatán magamban zokogtam. Ennyire szörnyű névvel én nem sújtanék egy gyereket, bármennyire nem szeretem őket, de ez tényleg katasztrófa. Amikor átkarol, és közelebb húz magához, próbálok nem meglepődött képet vágni, hanem valami mosolyfélét varázsolni az arcomra, s úgy tenni, mintha ez teljesen természetes lenne.
- Persze… fogd csak rá a fiadra. – Pillantottam rá szúrós tekintettel, majd fordultam bájosan édessé váló mosolyommal az eladó felé.
- Valójában ő az, aki mindig összeveszik a lányokkal, hogy mit nézzenek a tévében… a fiúnk legózni szeret, meg festeni… Artur az, aki teljesen rá van függve a mesékre. – Nesze neked. Ha az én – nem létező – gyerekemet Edvinnek volt képed elnevezni, akkor legalább olyan szörnyű név jár neked is, mint amire a kölyköt kárhoztattad.
Az eladó felváltva pillant rám, és a „férjemre”, majd fülig húzza a száját, és tesz egy olyan kézmozdulatot, amiről egyértelműen lerí, hogy sík buzi.
- Tényleg? – Kérdezi. – Milyen édes! Egyébként én is szeretem a meséket, szóval ne haragudjon kedvesem, de teljesen meg tudom érteni a férjét. Sőt! Tudok is egy nagyon jó Tv-t ajánlani önöknek. Milyen televíziójuk van jelenleg? – Szegezte nekünk a kérdést.
Én várakozóan a „drága férjemre” pillantottam. Ő hozta szóba a Tv-t, hát akkor most improvizáljon.
- Nos. Az én ajánlatom mindenképpen az LG család legújabb üdvöskéje lenne… de jöjjenek csak velem, meg is mutatom. Ő pedig nem más, mint egy ívelt képernyőjű OLED Tv. Mint láthatják, egészen lenyűgöző a nagysága, ezért garantált mozi élményt biztosít önöknek és a gyerekeiknek. 138 centi egyébként a képátlója, a 4 színű pixeltechnológia pedig élethűvé varázsolja a látottakat. De ez még nem minden, ugyanis tartalmazza a kiforrott Smart Tv-k tudását, és rendelkezik webOS operációs rendszerrel. Tudnak rajta internetezni… ha akarják asztalon tárolhatják, feltehetik a falra… képes az analóg és a digitális műsorokat tökéletesen fogni, át lehet váltani 3D-s formátumra… minden televízióhoz 2 szemüveget adunk, de vásárolhatnak további szemüvegeket is… természetesen most azokra is vonatkozik a korábban említett kedvezmények mértéke. – Lendül bele megint a szövegelésbe, én meg már követni se tudom… sőt! Egyáltalán nem értem, hogy mi a fenének kell egy Tv-nek ennyi mindent tudnia? A Tv csak Tv… Felveszem a fapofát, majd a „férjemhez” fordulok.
- Hm, hallod? Ez nem semmi! Szerintem vegyük meg… legalább ezentúl 3D-ben nézheted a pornót, miután a gyerekeket letettük aludni. – Villant meg az arcomon egy gonoszkás mosoly. Az eladó zavartan köhécselt. Sikerült kibillentenem a szerepéből.
- 2 év garancia van rá. A szemüvegekre hat hónap. – Tette hozzá, majd kérdőn ránk tekintett… én meg alkalmi „férjemre”.

Egy pillanatra azt hitte a nő mégsem akarja eljátszani, amit elkezdett, de úgy tűnt könnyedén beleéli magát a szerepbe, bár az elején volt egy kis bizonytalanság, de hamar kapcsolt.  
- Ó, dehogyis - vigyorodott el gonoszul - de hátha el akarja mosogatni bedugott állapotban… - közölte és megköszörülte a torkát, majd folytatta beszédet, végül pedig magához húzta a lányt és bízott benne, hogy nem akarja tökön rúgni a mozdulat hatására újdonsült felesége. Ágyékrúgást ugyan nem, de kapott egy kedvesen csengő angolos nevet, bár Egon nem feltétlen volt elragadtatva tőle, és emiatt szeretett volna kibúvót találni.
- Miért kell lépten-nyomon a középső nevemet használni? Annyira nehéz megjegyezni, hogy Egon? - mondta szarkasztikusnak tűnő hanglejtésben, és egy kicsit halkabban, mintha ezzel ki akarná zárni a beszélgetésből az eladót. Bár nem rágta a nő szájába, de elég egyértelműnek tűnt, hogy mérges lehet a férfira, az anyja láb alól eltevéses megjegyzése miatt. Az, hogy szereti állítólag a meséket nem annyira tűnt égőnek, hiszen a könyvek is meséket tartalmaznak, és azokat meg szerette olvasni. Ráadásul Berlini tartózkodása idején szabad idejében néha nézte a Disney Channel műsorát. A srác vigyora ragadós volt és Egonnak is el kellett mosolyodnia, főleg amikor azt a bohókás, rajzfilmszerű kézmozdulatot tette. Emellett még az eladó is a pártját fogta a mesenézésnek, ami kicsit furcsának tűnt neki, de úgy volt vele, hogy ez a bevett szokás, ha valaki előhuzakodik egy magasabb összegű vétellel. Egon széttárta kezeit és diadalittasan elvigyorodott.
- Látod? A mesék jók, amúgy meg Edvin is szokta nézni…amikor én is - mondta és már fordult is az eladóhoz, hogy közölje vele a tévéjük típusát - Egy ilyen nagyképernyős Thomson, szép felbontással meg mindenféle hülye beállítási lehetőséggel - fogalma sem volt róla, hogy milyen márkák lehetnek most piacon, de úgy rémlett neki, hogy amit mondott, abból valóban szoktak tévét is készíteni, szóval nem nagyon lőhetett mellé. Egon és a fehér kabátos követték az eladót, aki közben beszélt, és Egonnak megint eszébe jutott, hogy valójában milyen idegesítőek is ezek az eladók. Persze semmit sem fogott fel abból, amit mondott, de azt igen, hogy tud 3D-s is lenni, viszont ez nem igazán érdekelte. Azért csak mosolygott és bólogatott és közben remélte, hogy előbb utóbb abbahagyja, mert, ha nem kénytelen lesz megfojtani. Végül befejezte a beszédet és Egon már mondani is akarta, hogy neki csak egy egyszerűbb tévé kellene, de amit a fehér kabátos nő mondott hirtelen letaglózta. Először csak szélesre húzta a száját, aztán a röhögés környékezte, de eszébe jutott, hogy most egy családapát játszik, és nem kellene elröhögnie a dolgot, mert akkor hiteltelen lesz az egész alakítás, és buknak 20 % kedvezményt, ami egy tévénél azért nem kevés. Megpróbált komoly arcot vágni, ezért összepréselte az ajkait, majd felhúzott szemöldökkel a feleségére nézett, akinek a képéről le nem lehetett volna vakarni az alattomos somolygást.
- Nem szoktam pornót nézni oké? Azok csak felvilágosító filmek - közölte, és igazán sajnálta, hogy nem érzi az arcán a pír jelenlétét, pedig az biztos hihetőbbé tenné a dolgot. - Amúgy, ja, meg kéne venni. Szépek a… paraméterei, igen, elég jónak is néz ki. Szép a kép is, mondjuk az ára is szép, de lejön 20 %, szóval úgy már nem is olyan vészes. - Egont eddig nem érdekelte a 3D, de a nő megjegyzésére megváltozott a véleménye. Kell neki egy 3D-s tévé, és ha már itt van, széjjelnéz majd, nem-e árulnak DVD-ket is.
- Akkor ezt megvennénk - mondta ki a végkifejlettet és nem kérdezte meg a nőt, hogy komolyan gondolta-e amit az előbb mondott, mert amilyen, még a végén elkezdene vele veszekedni, hogy ez túlságosan drága és nem engedhetik meg maguknak. Ezt persze természetesen csak a családi légkör megteremtésének kedvéért tenné, de a végén játékból úgy összevesznének, hogy kirohanna a boltból és akkor elég hülyén venné ki magát, hogy Egon meg ott maradna és megvenné a tévét. Ezért utána kéne a nőnek mennie, bár ezt a verziót is szívesen eljátszaná, már csak azért, hogy meglesse az eladó milyen képet vág, amikor megtudja, hogy hiába taposott, nem fog ebből semmiféle üzlet kisülni.

Szúrós pillantást vettem a „férjemre”. – Komolyan nem értem, miért kell ekkora patáliát rendezned… csak egyetlen egyszer gyújtotta fel a hajadat gyertyával, és csak azért, mert sötét volt az áramszünet miatt… és nem azért, mert utálna. – Csaptam félre a fejemet, mintha meg lennék sértődve… valójában csak nem akartam, hogy lássa az eladó a vigyort a képemen. Egyetlen pillanatra remegtem meg, majd nagy levegőt vettem, és ismét visszafordultam.
Egon… Jézus Atya Úr Isten! Hát ezt se szerette az anyja, hogy így nevezte el.
- Nem. De az Artur még mindig tűrhetőbb, mint az Egon. Milyen anya az, aki „Egon Artur”-nak nevezi el a fiát? Hát mit ártottál neki? Túl sokszor rúgtad vesén, amíg a hasában voltál? – Vontam kérdőre, egészen beleéltem magamra a szerepembe, sőt… Oly’ annyira, hogy ezzel a lendülettel az eladóhoz fordultam.
- De hát mit is várhatnánk olyan valakitől, aki a saját születési nevét Mary-ről Jolanda-ra változtatta. Most képzelje el, amikor az anyósom látogatóba jön, a kölykök meg kórusban zengik: „Szia Jolanda nagyiiii”… Én meg legszívesebben kifutnék a világból. Büntetni kéne az olyan szülőket, akik ilyen neveket adnak a gyerekeiknek. – Sandítottam szemem sarkából a „férjemre”.
- Persze, hogy szokta… mert kancsal, és ha előre tartja a fejét, akkor lát lefelé. De ringasd csak magad abba a hitbe, hogy a meséidet nézi. Fel kellene nőnöd végre drágám! – Vetettem egy lesújtó pillantást rá.
- Á, igen… a Thomsonok se olyan rosszak, persze az LG sokkal jobb nála. A Thomson régebb óta van a piacon, de az LG fejlesztői csapata sokkal fiatalabb, és sokkal modernebb gondolkodású. A mai igényekhez igazítják a készülékeiket. – Válaszol az eladó a „férjemnek”, mintha én itt se lennék. Ez egy kicsit bosszant. Csak azért mert nő vagyok, ne nézzen már rajtam keresztül. Megköszörülöm a torkomat.
- A telefonjaik nem a legjobbak, ahhoz képest. – Jegyeztem meg, mert nekem bizony volt LG telefonom, és nem húzta sokáig.
- Erről nem tudok nyilatkozni asszonyom, mert LG telefonhoz még nem volt szerencsém, de az általuk gyártott TV-k kiemelkedően jók a vásárlói visszajelzések alapján. – Vágta ki magát az eladó, látszik rajta, hogy nem ma kezdte a szakmát, és nem is hagyja, hogy olyan könnyen kifogjanak rajta.
- Felvilágosító. – Ismétlem meg, majd nagyon lassan felvonom jobb szemöldökömet.
- A „Levetkőztethetsz”… „Forró élvezetek a hátsó boltív alatt”… „A 69-es Milfek”… bizonyára mind-mind érdekfeszítő felvilágosító filmek… Soroljam még? – Persze csak a hasamra csapva mondtam most háromféle filmcímet. Kötve hiszem, hogy az eladó utána nézne, hogy tényleg vannak-e ilyenek, bár sose lehet tudni.
- Te tudod… nekem azért még a 20%-os kedvezménnyel is kicsit soknak tűnik, de hát úgyis te keresed meg az árát… - Vonok vállat.
Az eladó szeme felragyog a jó hír hallatán. Két palacsintasütő, a TV. Kezd vérszemet kapni.
- Így a karácsony közeledtével kitalálták már, hogy mit vesznek a gyerekeiknek? Vannak nagyon jópofa Xbox játékaink is. Számítógéphez csatlakoztatható robotkarok, pedál és kormány szett, ha a kisfiú szereti az autós játékokat. Sőt! Nem tudom hány évesek a lányaik, de most nagy divat a fiatalok körében egy divattervezős program DVD. Fejleszti a kreativitásukat, ráadásul a saját képeiket feltöltve meg tudják nézni, hogy állna rajtuk egy ruha, vagy hogy állna nekik a rövid haj, ha épp hosszú most. Meg persze van karaoke mikrofonunk is… hiszen melyik gyerek ne szeretne énekelni? – Kérdezte tenyereit összedörzsölve. Nekem kezdett ettől a pasastól megfájdulni a fejem, ezért a szavába vágtam.
- Azt hiszem az a karaoke mikrofon nagyon rossz vétel lenne. Az összes szomszédunk elköltözne, mert szegénykék az apjuktól örökölték a tehetségüket az énekléshez… - Álsajnálkoztam.

Egon szája tátva maradt egy időre, majd gúnyos mosolyra húzta ajkait, amikor a nő visszafordult sértődésnek látszó mozzanatából.
- Tényleg?– nézett a nőre csodálkozó tekintettel, közben mutatóujjával felé bökött – Akkor miért üvöltötte habzó szájjal, hogy „takarodj a lányomtól” – kérdezte miközben még a kezeit is széttárta. A beszélgetés kezdett elfajulni, de Egon eléggé élvezte, hogy folytassa a szerepet.
- Mondjuk, ebben van valami – bólogatott homlokráncolva – Tényleg elég hülyén hangzik. Főleg, ha a vezetéknevet is hozzávesszük. Egon Artur Duckbane – nevetett fel könnyedén – mint valami D kategóriás szappanopera szereplője. Lehet bosszú volt, amiért nem tudott elvetélni, amikor néha legurulgatott a lépcsőn – vont vállat elgondolkodva. A szópárbaj elég magas szintre ért, és figyelni kellett, hogy ne mondjon előző állításával homlokegyenest, bár nem gondolta volna, hogy az eladó tényleg figyel rájuk. Valószínűleg pontosan azt hallja, amit ők, amikor ő nyomatja a süket dumáját: bla, bla, bla. Csakhogy már egy jó ideje a dolog nem az eladónak szólt, legalábbis Egon számára úgy tűnt.
- Nem is kancsal, miről beszélsz? Csak ferde szemmel nézi a világot. Olyan undok tudsz lenni, ha iszol – közölte a fehér kabátossal enyhe rovó hanglejtéssel.  
Egon figyelte, hogyan civódik az eladóval, aztán a fickóra nézve, vállat vont, meg kezével láthatatlan poharat emelt a szájához, jelezve, hogy az asszony már kicsit kapatos.
- Igen, ezek mind nagyon jó „felvilágosító” filmek, ha esetleg beléjük néznél, talán nem lennél egy odvas fához hasonló a hálószobában – nézett a nőre ferde fejjel, gúnyos mosollyal.
A lány ellenkezni látszott a megvétellel kapcsolatban, de aztán dagadt Egon mellkasa, amikor szóba került, hogy ő az úr a képzeletbeli háztartásukban, s arra költi a megkeresett kis fiktív pénzét, amire csak akarja.
A srác megint elkezdte a nyomni a rizsát, de sem a karaoke, sem az Xbox nem érdekelte Egont, ráadásul a nő is elemében van, ha égetni kell a másikat. Fancsali vigyorral nyugtázta a kedves „neje” szívélyes megjegyzését.
- Botfüled van, csak azért nem értékeled a művészetemet – válaszolta felhúzott orral. – Amúgy meg Sharon hangja egész tűrhető, bár jobban belegondolva inkább úszni írassuk be, kevesebb fájdalommal járna.
Ránézett az eladóra, aki teljesen elégedett volt magával és Egon legszívesebben tényleg elállt volna az egésztől, csak hogy lássa az arcáról a vigyort lehervadni, de nem akarta a tévére adott kedvezményét elveszteni, bár fogalma sem volt miért kezdett egyszeriben ilyen anyagis lenni.
- Ja, megvesszük ezt így a szemüvegekkel együtt – bólintott rá Egon és remélte, hogy a méregdrága tévét, nem fogják az első héten ellopni tőle. Talán meg kéne szerelni a hátsó ajtó zárját, és lehet az ablakot is ki kéne cserélni.
- Drágám, ugye nem baj, hogy emiatt anyádnak nem fogjuk megvenni az elektromos kerekesszéket? Hiszen egész szépen kiheverte a balesetet, hetente már csak kétszer szokott elesni amúgy is. Olyan elbűvölő vagy, hogy félre tudod tenni anyád iránti aggodalmadat a tévé érdekében – kedvesen mosolygott a lányra, majd megkérdezte az eladótól.
- Óh, tényleg agy apróság, a kedvezmény érdekében kell valamilyen papírt kitöltenünk? Mert a kelekótya asszony otthon hagyta az iratait, amivel bizonyíthatná, hogy a nevemre vettem. Remélem ez nem lesz akadály? – kérdezte behízelgő hangon, és bízott benne, hogy tényleg nem kérnek semmiféle papírt, de ha ki is kell tölteni bármit is, majd improvizálnak, elvégre a fehér kabátos, már tudja a teljes nevét, így könnyedén, fennakadás nélkül lebonyolíthatják a dolgot. Ráadásul nem szerette volna bajba keverni a lányt sem, így az egész csalást saját maga nyakába tudta varrni.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy a csigacsápsaláta miatt habzott a szája. Szegény olyan rosszul lett tőle, hogy kórházba került, kimosták a gyomrát, és még katétert is kapott miatta négy napra. Megmondtam, hogy ne főzzünk azt, amikor nálunk van, mert nem bírja a francia kajákat, de neked nem lehet beszélni, mert amit a fejedbe veszel, annak úgy kell lenni, nem igaz!? – Vontam fel mindkét szemöldökömet.
- Legurulgatott? – Kérdeztem vissza őszinte felháborodottsággal, elárulva az arckifejezésemmel is, hogy most hallom ezt először. Erre azért az eladó is odakapta a fülét, szóval muszáj volt gyorsan kimagyaráznom a döbbenetem.
Egy fiatal pár sétált el mellettünk, a srác kabátjának a hátán hatalmas hímzett „Mustang” márkajelzés díszelgett. Adott is rögtön egy jó ötletet.
- Érdekes. Nekem ezt teljesen máshogy adta elő. Nekem azt mondta, véletlenül megbotlott egyszer, de olyan jó reflexei voltak fiatalon, mint egy abesszíniai hátasnak, ezért egy nagyobb szökelléssel sikerült talpon maradnia. – Tudálékos vigyor ült ki az arcomra.
Amikor alkoholizmussal vádol, úgy reflexből lökném be a TV-k közé, de csak szemeimet szűkítettem össze enyhén, miközben büszkén félrecsaptam a fejem.
- Már megint ezzel buzerálsz? Hányszor mondjam, hogy csak a szájvizet érzed? Inkább értékelnéd, hogy mennyire odafigyelek a higiéniára, minthogy ezzel vádolsz! – Mindkét karomat összefontam magam előtt. Egyébként kicsit vicces lenne, ha ezek után benézne a hűtőmbe. Nem vagyok alkesz… de a hűtőmbe többnyire tényleg csak piák vannak… tőleg tequila. Mivel nem tudok, és nem is akarok megtanulni főzni, ezért nincsenek nagy élelmiszerkészleteim felhalmozva. Maximum a mélyhűtőmet lehet zsúfoltnak nevezni a fagyasztott gyorskaják miatt.
A „férjem” egészen elkapatta magát, úgy tűnik őt se kell félteni, ha arról van szó, hogy beégesse a másikat. A nemi életünk nemlétének mocskos részletei még így is sértenek. Még hogy én… egy odvas fa? Na, azt hiszem ehhez Adamnek is lenne hozzáfűzni valója.
Teszek is egy lépét oldalra, fizikálisan is elhúzódva a kedves „férjemtől”.
- Van bőr a képeden? Először elrángatsz egy posztmodern festőművész… - A művésznél ujjaimmal macskakörmöket rajzoltam a levegőbe, majd visszafűztem karjaimat magam elé. - … vándorkiállításának megnyitójára… ami engem totál hidegen hagyott… aztán meg megveszel egy „alkotást”, amin a führer állt letolt gatyával, és épp recskázik egy iskola előtt. Ezek után felteszed a hálószobánk falára, és még csodálkozol, hogy a libidóm olyan kiszámíthatatlanná vált, mint egy nukleárisrobbanótöltet-fej? – Talán kissé elvetettem a sulykot, hiszen az exhibicionizmus beteges, büntetendő dolog, de hát megsértette női hiúságomat, s ha már ilyen jól beleéltem magam a szerepembe, hát az ágyban nyújtott teljesítményemet aztán igazán nem hagyom csak úgy leszólni.
- Nincs botfülem, de igen… igazad van. Nem értékelem. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne egy dal, vagy bármelyik informatikus vígan dúdolná, hogy „ejj de jó lenne ha a merevlemezeket eltöredezettségmentesítőtleníttethetetlenségtelenítőtlenkedhetnétek nekem…. sálálálááá”… - Kezdtem spontán éneklésbe, majd amolyan nem érdekel a dolog mozdulattal megrántottam a vállamat.
- Én már mondtam neked. Az legalább értelmes elfoglaltság. De ha ő megy, a nővére is menni akar. Ha fizeted mindkettejüknek, akkor elhordom őket kocsival. – Itt megint talált egy kiskaput a mi kedves eladónk, mert máris akcióba lendült.
- Az úszás remek sport! Nemcsak elfoglaltságként értelmes dolog, hiszen a teste is és a szellemet is megedzi. Árulunk vízálló órákat is kifejezetten úszók számára. Teljesen áramvonalas, nem zavarja az úszókat testmozgás közben, viszont méri a távolságot, a karcsapások számát… a víz és a test hőmérsékletét, a pulzust és a vérnyomást. Ha nagyon túlhajszolnák magukat, akkor pedig hangos csipogásba kezd, hogy jelezze, fejezzék be, vagy tartsanak egy kis pihenőt. Okos szerkezet, olyan mintha folyamatosan egy sportorvos felügyelné a tevékenységüket, és ha baj van, rögtön jelez. Több olyan ember is van például, aki nem aktív sportoló, csak szeret néha eljárni úszni. Asztmás betegek, szívbetegek… akiknek ez a fajta mozgás nagyon jó, mert a víz egy olyan közeg, ami a mozgást könnyebbé, mégis hatékonnyá és átfogóvá teszi. Sokkal nyugodtabban mennek bele a medencébe, csuklójukon ezzel az órával, mert nem fenyegeti őket az a veszély, hogy egyik pillanatról a másikra rosszul lesznek, és már nincs idejük kiúszni a medence széléhez. Időben jelzi ez a kis készülék, ha a szervezetben nem kívánatos változások lépnek fel a testmozgás során. Nagyon szívesen megmutatom őket, ha velem fáradnak. Bizonyára önök is sokkal nyugodtabbak lennének, ha a gyerekeiket biztonságban tudnák a vízben. – Intett, hogy kövessük, de nekem semmi kedvem nem volt az egész boltot körbejárni, amikor én csak azért a palacsintasütőért jöttem.
- Köszönjük, de nem szükséges! Az apósom már vett nekik ilyet. Ezért is ötlött fel bennünk, hogy esetleg beírathatnánk őket úszásra, igaz drágám? – Fordultam az „én Arturom” felé. A tekintetem megvillant, az eladó ezt nem láthatta, viszont „férjuram” leszűrhette, hogy jobb, ha ebben bőszen egyetért velem.
- Nem tettem félre. Tudod milyen büszke, hallani se akar kerekesszékről, én meg nem fogom ráerőltetni. Mikor legutóbb elesett, tudod, hogy akkor is arra fogta, hogy nem az ő hibája volt, csak rég volt már olajcsere a motorjában. Persze azóta is használja. Felnőtt ember, most mégis mit tehetnék? Nem parancsolhatom le róla, mégis csak az anyám. Költsd csak azt a pénzt a TV-re, úgyis jön a karácsony, nem? – Vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Pont akartam kérdezni, hogy ők is itt vannak-e magukkal. A gyerkőcök. Az akciós árat úgy tudjuk biztosítani, hogy az egész család jelen van. – Mosolygott, miközben látványosan körbetekintett. Na, csessze meg. Feleslegesen volt ez az egész mizéria? Ne már, hogy pont ezen hasaljunk el…
Körbetekintettem, vajon honnan kérhetnénk kölcsön három kölyköt… sőt, még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy kölcsönkérem a beosztottaim gyerekeit, de nincs köztük egy mexikói se, kapásból lebuknánk, hogy nem én vagyok az anyjuk.
- Ó. Az apósomnál vannak. A fiam tömegfóbiás sajnos. Így akkor nem tudjuk megvenni a TV-t, és a két sütőt? Milyen kár… pedig ez az egyedüli olyan szabadnapunk karácsony előtt, ami egybe esik. Pedig annyira örültem… - Az eladó láthatóan kínban volt. Nagyon kellett neki az a jutalék, ahogy nekünk meg az akciós ár. Közelebb lépett hozzánk, bizalmasabbra véve a hangját.
- Nem szabályos… de most az egyszer talán kivételt tehetek önökkel, tekintettel a kisfiú fóbiájára. Nem szeretném, ha csalódottan távoznának tőlünk… Készpénzzel, vagy kártyával szeretnének fizetni? – Kérdezte ragadozó vigyorral. Én jelentőségteljesen alkalmi „férjemre” emeltem kérdő tekintetem.

- Csigacsáp..saláta? - kérdezte Egon, miközben szemöldöke a magasba szaladt, fejét pedig félre fordította, majd magában azon tűnődött, hogy most a fehér kabátos a hülye, vagy ő. Végül magát teljesen épelméjűnek titulálva csak az utóbbi jöhetett számításba.  
- Többnyire igen - mondta lassan Egon, bár jelen pillanatban csak helyeselni tudott, és nem is biztos, hogy akart ezzel ellenkezni. Az önfejűség mindig kifizetődő, főleg, ha emiatt a képzeletbeli anyóst igen súlyos mérgezés éri. - De legalább azóta nem nagyon jön át vacsira, szerintem elég jól jártunk összességében - vigyorodott el Egon.
A férfi képzeletbeli anyjának akrobatikus tevékenysége ráébresztette Egont, hogy nem tudja a nevét. A nő mondott ugyan valamit, de az már régen kiment a fejéből. Valami Julianna, vagy Johanna, vagy Jola… Végül is mindegy, döntötte el Egon, nem valószínű, hogy az eladó rákérdezne.
- Ja, legurulgatott - ismételte meg Egon is a korábban elhangzottakat - csak már eléggé szégyelli a dolgot. Nem is csoda, hisz remek férfi lett a magzatból. Teljesen megtudom érteni, miért hazudott neked - Egon mosolya elég gúnyosra sikeredett, de megérdemelte a fennhéjázó vigyora miatt a nő.
- Lehet, hogy szájvíz, de azt ki is kéne ám köpni, nem pedig lenyelni. Amúgy sem tesz jót a szervezetnek. Na meg a terapeutád is megmondta, hogy ha iszol hajlamos vagy a káromkodásra. Szánalmas a tagadásod - Egon fejcsóválva nézett nőre, és nehezen bírta a komoly arckifejezést, mert minduntalan el szerette volna röhögni magát. A nő olyan szavakat használt, amiket nem is hallott előtte. Mi az, hogy abesszíniai? Az most egy ország, vagy egy arab világbeli terület? Egonnak fogalma sem volt, de jól eső érzés volt a nő megjátszott idegein táncolni, főleg, hogy néhány beszólása még mintha tényleg érzékenyen is érintette volna.
Hitler említésére Egon élénk érdeklődéssel hallgatta, hogy mi is akar ebből kisülni és ezt már azért kénytelen volt az eladónak is megmagyarázni, mivel ez elég betegesen hangzott. Bár jobban belegondolva, minek is kellene megmagyarázni, amikor tovább is fűzheti.
- Tessék? Azt mondtad felizgatna, ha valami perverz dologgal feldobnánk a hálószobát - értetlenkedett Egon széttárt karokkal. - Én csak a kedvedben akartam járni, amikor elvittelek a kiállításra, meg amikor 1500 dollárt fizettem azért a pacsmagért. Egyébként meg az eredeti ötleted, sem volt sokkal jobb. Emlékszel még rá? Nem? Hát sejtettem. Képzelje csak - fordult az eladóhoz hitetlenkedő arckifejezéssel. - A kedvesem úgy gondolta, milyen jó lenne, ha hajléktalanok néznék, ahogy szeretkezünk. Igen látom a döbbenetet az arcán, én is le voltam sokkolva, persze nem hibáztatom szegényt, akkor is túl sokat használta a szájvizet - az utolsó szót megnyomta és a kedves „neje” felé fordította a fejét. Elég közel volt, és nem csodálta volna, ha lekever neki ezért egy pofont, de sejtette, hogy a 20% azért még mindig ott lebeg a szeme előtt, bár már elég rendesen beégették egymást mindketten, és lassan kezdte nem megérni a kedvezmény a dolgot. Bár kétségkívül Egon remekül szórakozott. A fehér kabátos spontán éneklésére Egon csak megköszörülte a torkát, széjjelnézett, majd összepréselt ajkakkal várta, hogy vége legyen. Közben az eladóra pillantott, és már jelezni akarta, hogy ez bizony megint a pia hatása, de az csak egyetértően bólintott, még mielőtt Egon bármit mutathatott. volna.
- Ja, ja fizetem - közölte türelmetlenül Egon, bár a türelmetlenség csak látszat volt, de amikor az eladó újra belekezdett a maratoni szövegébe Egon türelmetlensége hamisból valódiba csapott át. Hihetetlen, milyen szépen alakítanak egy diszfunkcionális családot, és az egyetlen érdemi hallgatóságuk úgy érzi, hogy a színészek is kíváncsiak a nézői hozzászólásra. Egon türelmetlen lábdobással nyugtázta a srác szövegelését, és alig várta, hogy végre újra vitázhassanak. Amikor nagy sokára végzett a nő gyorsan leintette, hogy nem kíváncsi rá, mit is akar mutatni, és Egon ezért igen hálás volt neki.
- Igen az apám már vett ilyen gügye dolgokat, bár szerintem teljesen feleslegesek. Nincs is annál jobb, mint a klórtól kicsípett szemek. Remekül festenek vele a kölykök - mondta Egon bólogatva. A nő pillantása mindent elárul. Ha most mennek szemüveget venni, akkor vége a 20%-os lehetőségnek, mivel a lány fogja magát és ott hagyja.
- A karácsony jön - értett egyet Egon, majd felnevetett egy igazi gennyláda stílusában - csak a tolószék nem. Amúgy meg teljesen igazad, van, ha anyádat egy kamion alatt szeretnéd legközelebb látni, akkor ne is parancsold le arról a csotrogányról.
Aztán elérkeztek a sarkalatos ponthoz, és Egon álmában sem merte volna gondolni, hogy egy családos kedvezményhez a gyerekek jelenléte is kellhet. De a nő elég ügyesen kivágta magát, és az eladó meg elég kapzsi volt ahhoz, hogy ezt az elsőre értelmetlennek tűnő feltételt áthágva megkerülési akcióba kezdjen.
- Természetesen készpénz, és esetleg borravaló is a kedves eladónak, aki oly készségesen megtesz mindent az ügyfelekért - mosolygott Egon a fickóra negédesen. Nem tudta volna megmondani, hogy csak a világítás miatt látta-e úgy, de mintha a srác enyhén elpirult volna.

- Az. Ne tegyél úgy, mint aki nem emlékszik rá. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy hihetően add elő a szenilisséget. – Bólintottam olyan magabiztosan, amennyire csak tőlem telt ebben a röhejes szituációban.
- Nem drágám. Azóta nagyon vacsorát se eszik. Nem csak nálunk nem, hanem egyébként sem. Egy ilyen trauma után neked se lenne gyomrod hozzá. Bár akinek a kedvence a csigacsápsaláta… - Vontam meg hanyag mozdulattal a vállamat.
- A szaga is borzalmas, de az íze meg egyenesen… undorító. – Vágtam egy fintort.
A mi kedves eladónk arca enyhén zöldülni kezdett. Mivel nem akartam, hogy lehányja a kabátomat, ezért inkább nem elemezgettem tovább a dolgot. Kicsit viccesnek tartom egyébként, hogy minket nőket neveznek gyengébbik nemnek, de a gyomrunk általában sokkal jobban bírja a gusztustalan dolgokat, mint a férfiaké. Hamarabb, és könnyebben dobják ki a taccsot, mint mi. Nem tudom mi lenne velük, ha menstruálniuk kéne. Szerintem elájulnának, ahogy lehúznák a bugyijukat…
Ezen az eszmefuttatásomon el is vigyorodok.
- Remek? Inkább ütődött. Legalább most már értelmet nyert számomra, hogy a hátad mögött miért emleget úgy mindig, hogy… - A kezemet a fülemhez emelem, mintha épp telefonbeszélgetést folytatnék.
- „Szervusz aranyom! Hazaért már az az ütődött?” – Engedtem le a kezemet a fülemtől, miközben ártatlan arckifejezést öltve nagyokat pislogtam a „drága férjemre”.
- Nem szoktam lenyelni! – Kértem ki magamnak.
A körülöttünk járkálók egy pillanatra felém fordultak. Khm… lehet, hogy ez egy kicsit félreérthető volt!? Nem… már csak azért sem fogok zavarba jönni. Felszegtem az államat, és félrecsaptam a fejem, mint aki megsértődött.
- Az nem terapeuta. Chakra masszőr. – Oktattam ki.
Persze nem járok ilyenekhez, de hallottam róla, hogy tényleg léteznek olyanok, akik ezzel foglalkoznak. El se tudom képzelni, hogy zajlik ez az egész, csak ki akartam menteni magam a terapeutás kezelés alól.
- Igen. Én mondtam, de én bőr hámot akartam neked venni szájpecekkel. Nem azt a rémes festményt! – Csóváltam meg a fejemet. Perverz vagyok ám, de azért ennyire nem. Ha meglátnék egy férfit olyan szerelésbe, előbb törne rám egy félórás röhögő görcs, minthogy begerjedjek a látványtól.
Azt meg inkább el se akarom képzelni, hogy az „én Artur Egonom” hogy nézne ki egy ilyenben, mert lehet megállnék a fejlődésben, és itt helyben szörnyet halnék. Amikor hajléktalanokat hoz a dologba, szörnyülködve felhördülök.
- Tessék!!!??? – Hát nem sok híja van, hogy tényleg lecsapjak neki egyet. Jézusom… és még én vagyok a perverz!? Atya Isten!
- Én ilyet aztán biztos, hogy nem kértem soha, te disznó. – Mérem végig lesújtó pillantással.
- Leszállnál végre anyámról? Hiába parancsolom le róla, ha egyszer visszaül rá. Nem lehetek mellette a nap 24 órájában, nem? – Morgom az orrom alatt.
A borravaló hallatán felcsillantak az eladó szemei.
- Készpénz? Tökéletes. Elviszik most, vagy szeretnék, ha kiszállítanánk? – Villantott az „uramra” ragadozó mosolyt. Mivel tőle kérdezte, én nem felelek rá, de remélem van annyi esze, hogy nem házhozszállítást kér, mert azonnal lebukunk… feltéve, ha nincs neki három gyereke.. mert végül is ki tudja, nem? Akár lehet neki…
- Anyám palacsintasütőjének odaadom az árát, mert amilyen sóher vagy vele, úgyis hetekig azt hallgatnám, hogy a te fizetésedből ment rá… - Nyúltam be a táskámba, majd elővettem a tárcámat. Gyorsan kiszámoltam fejben, hogy az a húsz százalék mínusz pontosan mit is jelent összegben, majd az összeget a „férjuram” kezébe nyomtam. Legalább nem furcsa a háttérstory fényében az eladónak az, hogy miért akarom külön kifizetni.
Odaszól az egyik kollégájának az eladó, hogy hozasson ki a raktárból egy becsomagolt állapotú tv-t, és két palacsintasütőt, amíg a számlát és a garanciapapírokat intézzük.
- Jöjjenek. – Int magával minket, én pedig elindulok az eladó után a pult felé, miközben a szemem sarkából „Artur Egonra” pillantok, és halovány… cinkos mosoly jelenik meg a szám sarkában…

- A hülyeség nem korfüggő - jegyezte meg váll rándítva. Egyébként is bőven benne volt már abban a korban, amikor simán szenilis is lehetne, vagy inkább halott. Na, igen inkább halott lehetne már a maga 196 évével, de jobb, ha ezt a fehér kabátosnak nem köti az orrára.
- Legalább fogy egy keveset, így is alig fér be az ajtónyíláson - mondta kedvesen mosolyogva, majd, ő is fintorgott a csigacsápsaláta hallatán. Inkább felzabálna egy kéthetes hullát, mint kipróbálná ezt a különösen undorítónak tetsző ételkészítményt.
Úgy tűnik, a Járassuk Le Egont vetélkedő győztesével hozta össze a sors, de ha a nő szeretne komolyabban belemelegedni a dologba, hát rajta egyáltalán nem múlik semmi.
- Ezt most meg sem hallottam, jó? Anyám nem mondana soha ilyet neked. Hisz ki nem állhat. Főleg mert nem tudsz rendesen főzni. Nem csoda, hogy nekem kellet a csápsalátát készíteni. Amúgy szerintem akkor sem jöttünk ki a dologból túl rosszul.
Egon figyelte a nőt és kezdte elveszteni a fonalat, és abban sem volt már biztos, hogy nem-e említette, hogy ő főzte a kaját, ami veszett kutyává változtatta képzeletbeli anyját. Bár igazából nem valószínű, hogy az eladó figyelne tényleg rájuk. Biztosan a dollárokat számolgatja, amit kapni fog, ha elég sok dolgot rájuk tud sózni.
- Pardon - kért elnézést miközben tenyerével védekező mozdulatot tett, a nő sértődött testtartására válaszul - akkor nyilván én láttam rosszul, hogy megforgattad a szádban aztán semmit nem köptél ki. Biztos a szenilitásom okozta ezt is - nézett a lányra, tágra nyílt szemekkel és duzzogó arccal. Csípőre tette a kezét és felsóhajtott, jó férjhez híven kísérletet akart tenni az engesztelésre, de a nő csak nem akarta bevallani, hogy alkoholista, sőt kötötte az ebet a karóhoz, hogy a terapeutája egy szimpla chakra masszőr.
- Ja, mintha, azt lehetne csak úgy masszírozni - mondta felhorkantva, dühös pillantások közepette - Igaz, hogy adok zsebpénzt, mert nem akarom, hogy leégj a ribanc barátnőid előtt, de az már szinte tűrhetetlen, hogy a semmire szórod el a nehezen megkeresett dollárjaimat - Egon saját maga is meglepődött mennyire felháborított, hogy az asszony, hülyeségekre költi a képzeletbeli pénzét. Lassan kezdte nagyon beleélni magát, lehet, visszább kellene venni a dolgokból, de úgy látszik ez lehetetlen, mivel a fehér kabátos, akinek talán, ha végeztek és megszerezték a húsz százalékos kedvezményt, meg is fogja kérdezni a nevét, egyszerűen tovább fonta az amúgy is elcseszett családi idillt.
- Bőrhám és szájpecek? Te megvesztél? És, ha a gyerekek benyitnak? - kérdezte megütközötten, és jelen pillanatban azon a tényen az egyszerűség kedvéért túlugrott, hogy a Hitleres kép sem éppen gyerekszemeknek való alkotás. Kezdte visszanyerni pillanatnyi kontroll vesztését, és már belül röhögött az egészen. Nem akarta magát elképzelni ezekben a cuccokban, de mégiscsak sikerült neki és a látvány annyira groteszk volt, hogy valószínűleg a valóságban benzint öntene magára és meggyújtaná, ha valaha ilyen gönc viselésére vetemedne.
- Az alkohol beszélt akkor belőled - kezdte lágyan, majd hozzátette - igazad van, szerintem is hagyjuk anyádat ott, ahol van, nem hiányzik, hogy egy-két percnél tovább gondoljak rá. Meg a hájtól ringó karjaira - tette hozzá kicsit halkabban, azért úgy, hogy az eladó és a lány is halhassa.
- Természetesen elvisszük most, semmi szükség, hogy feleslegesen megterheljük az amúgy is bizonyosan rengeteg feladattal küszködő kollegáit. Meg egyébként is befér a kocsiba. - Egon vigyorgott és figyelmen kívül akarta hagyni a nő megjegyzését, most, hogy már szinte biztosan megvan a húsz százalék, de miért is ne szórakozna még egy kicsit tovább.
- Ha jól emlékszem az a zsebpénzed, így gyakorlatilag az is az én jövedelmemből van, de ne aggódj, elfogadom, mivel tudom, hogy akkor legalább nem chakra tisztításra fogod pazarolni.
Egon egy lenéző mosoly kíséretében fogadta el a pénzt, és azon nyomban zsebre is vágta, nehogy a gesztusa miatt, a nő esetleg visszakérje. Nem mintha nem tudta volna kifizetni a palacsintasütőt a nő számára is, hiszen a közreműködésével legalább tíz sütő árát megspórolta a tévén, ha nem többet, de úgy érezte a lány nem szeretné ezt, és semmi esetre sem kívánta valóban megsérteni. Bár ezzel már lehet elkésett.
Követték az eladót, Egon pedig észrevette a nő mosolyát, amit felé küldött, és ő egyszerűen csak elvigyorodott, nem kívánta leplezni elégedettségét. A pulthoz érve néhány kitöltendő papír várta őket, amiben szerepelni kellett a férj és feleség aláírásának, valamint a gyermekek számának és korának. Az utódoknak nem kellett aláírni, valószínű az eladó kötelessége ellenőrizni, hogy valóban családosak-e, amit jelen esetben a srác kapzsisága teljes mértékben át fog hidalni. Emellett Egon borravalót is kívánt hagyni, már csak azért is, ha esetleg megkérdeznék később, akkor az eladó határozottan tudjon emlékezni, hogy valóban itt voltak a gyerekek.
Egon, mint a család feje, magához ragadta kezdeményezést, és rutinosan bevéste a lapra a nevét, gyöngynek igazán nem nevezhető betűkkel, valamint mellé írta a személyi számát is, lehetőleg azt már sokkal rondábban. Ezután beírta a srácok nevét és életkorát is. Most már csak a fehér kabátoson múlott, hogy bevésse az adatait. Igazán remélte, hogy a nő azért ki tudja olvasni az írást, ha esetleg elfelejtette volna már Egon vezetéknevét.  

- Ha csak öt centire nyitod ki, amikor jön, akkor nem is csoda, hogy alig fér be. Ennyire jó vendégszerető vagy… „Jöjjön csak anyuka”… Persze. Mondod, aztán meg direkt elállod az utat, vagy azt mondod, hogy beragadt az ajtó, nem lehet nagyobbra nyitni, nehogy véletlenül be tudjon jönni. Ha lenne létránk, és nem laknánk a hetediken, még képes lennél, és létrát tennél az ablak alá, hogy ha annyira be akar jönni, másszon fel azon. – Pillantok rá lekezelően.
- Lehet, hogy ki nem állhat, de még így is jobban szeret, mint téged. – Emeltem meg kicsit a szemöldökömet, kihívóan pillantva a „férjemre”. Na, erre varrjon gombot, ha tud.
- Ha jól emlékszem, nem is azért vettél feleségül, mert a konyhai tudományomba szerettél bele… szóval igazán nincs jogod utólag ezt a fejemhez vágni. Nem vagyok háztartási robotgép. A kölykök amúgy is esznek az oviban, meg a suliban. Azért fizetjük havonta az étkeztetésükre azt a rakat pénzt, hogy egyenek, nem? Egyébként… ha tudnék főzni, se lennék hajlandó a te ízlésed szerint főzni. Csináld csak magadnak az ilyen csigacsápsalátákat, ha ezekért vagy oda. – Osztottam le olyan feleségesen. Ha valaki most elmenve mellettünk belehallgatott a szóváltásba, szerintem eskü alatt vallaná a bíróságon, hogy házasok vagyunk, mert tényleg úgy viselkedünk, mint egy marakodó… frusztrált házaspár.
- Igen. Te láttad rosszul. A flakonjára rá is van írva, hogy nem lehet lenyelni, hanem ki kell köpni. – Hívtam fel erre az aprócska részletre a figyelmét.
- Attól még, hogy te nem hiszel benne, igenis lehet masszírozni. – Tartottam ki továbbra is az állításom mellett.
- Először is a barátnőim nem ribancok. Másodszor pedig, attól még, hogy szerinted értelmetlen dolog a chakra masszázs, szerintem nem az. Nagyon jót tesz a testi-lelki felfrissülésemre, amire van is egy ilyen beszűkült látókörű férj mellett szükség. – Szúrtam vissza a szavaimmal.
- Nem szeretem a házhozszállítást, mert sose az ígért időpontban hozzák ki az árut. Vagy előbb, vagy később. Nekem meg arra nincs időm, hogy egész nap otthon üljek, és arra várjak, mikor ér ki a futárautó. Ezt általánosságban mondom, nem kifejezetten a maguk futáraira gondoltam, mert innen még nem hozattunk ki semmit házhoz. Csak szimplán rosszak a tapasztalataim ilyen téren. – Fűztem hozzá a magamét, ezzel megerősítve „férjuram” szavait, miszerint nem kérünk házhozszállítást.
- A kombi amúgy is elég nagy, bőven elfér. – Legyintek könnyedén, jelezve, hogy egyáltalán nem jelent problémát a szállítás.
- Milyen nemes gesztus tőled… - Feleltem gunyorosan, miközben átadtam a pénzt.
Mivel a pultnál jóval többen voltak a dolgozók közül is, így igyekeztem visszafogni magam, és ott már nem kötekedtem alkalmi „férjemmel”, nehogy túlzottan ránk irányuljon a figyelem, és valaki kiszúrja, hogy nincsenek is velünk gyerekek… aztán még a végén nem kapnánk meg a kedvezményt. Akkor kicsit pipa lennék. Szerintem igazán megdolgoztunk azért a 20 százalékért.
Természetesen nem valós adatokat írtam be. Orvosként az én írásom se matyóhímzés, szóval el tudom olvasni más emberek ronda írását is, nem okoz gondot a szemem sarkából kilesni a címet, amit a „férjem” kitöltött a saját adataihoz. Az én adataimat is ehhez igazítottam. Nem adtam meg a valódi személyi számomat, csak beírtam valamit, aztán szép, már-már gyöngybetűknek mondható írásképpel odakanyarítottam az aláírásomat a „férjem” aláírása mellé: Bambi Duckbane
- Akkor ez egészen pontosan 2626 dollár lesz. – Pillant fel szikrázó mosollyal az eladó a „férjemmel”. Gondolom már fejben ki is számolta, hogy ebből neki mennyi lesz a jutaléka.
Hát. Ha én most erre rászámolnám azt, ami a teljes ár lenne… akkor szerintem az én Arturom hálás lehet nekem, amiért olcsóbban megkapja a tévéjét. Ő többet nyert anyagilag, mint én.
Amíg rendezik az anyagiakat, én a pult szélének támaszkodok.
- Köszönöm szépen. Egy pillant, és hozzák is a kollégák a termékeket. – Pillantott körbe látványosan, hogy hol vannak már, miközben előszedte a bélyegzőket. Gondolom majd a garancialapot szándékozik vele hitelesíteni.

- Nyilván mások a fogalmaink a résnyire nyitás és a kitárt ajtó között, ugyanis én mindig szélesre tárom számára a bejáratot. Csak sajnos remeg az Parkinson-kórtól, mint a kocsonya és nem talál be a méter széles nyíláson. Tényleg elkellene már vinned orvoshoz szegényt, de te tudod végül is a te anyád - a lekezelő pillantás ellenében Egon csak egy érzelemmentes vigyort produkált, majd vissza is tért az eredeti állapotához.
A fehér kabátos megint molesztálta a képzeletbeli anyjának és fiának a kapcsolatát, amire Egon már nem sok mindent tudott kitalálni, egy behozott egy természetfeletti variánst.
- Tudom, hogy Vudu babákat rejtegetsz a pincében, és azzal ingerled ellenem a saját anyámat, de nyugi mihelyst megtalálom az ellenszerét annak az átkozott kötésnek, minden bizonnyal engem már kevésbé fog utálni, mint téged. Még, ha jelen pillanatban tényleg úgy is van, ahogy mondod - húzta el a száját és lehunyt szemmel aprókat rázogatott a fején, jelezve, hogy nem érti már a saját felesége különös akcióit.  
- Ne gyere mán folyton a habzó salátával, csak egyszer akartam azt enni. És csak azért mert a szomszéd Tetves Bill azt mondta, hogy a második világháborúban, amikor a nácik oldalán lerohanták Párizst, életében nem evett még olyan jó kaját, mint azt a csigacsápsaláta nevezető készítményt. Egyébként jó is lett volna, ha anyád nem akart volna az utolsó simításoknál egy kis extra sót beleszórni, mert szerinte ez nem elég jó. De a szerencsétlen annyira vak, hogy fürdősót öntött bele. Nem csoda, hogy kihabzott a szája. A gyerekeket meg lécci ne keverd bele, van elég bajuk amiatt, hogy a mi családunkba születtek, és a vasárnapi ebédkor az én főztömet eszik. - Egon nem beszélt dühösen, éppen csak egy kicsit keményebben a kelleténél. Bár tetszett neki az egész színjáték, egy kicsit elragadtatta magát, de legalább hitelesnek tűnt az alakítás. Meg kell hagyni a fehér kabátos is igen jól alakította az elviselhetetlen háziasszony szerepét. Legalábbis Egonnak úgy tűnt, hogy ezt a figurát hozza.
- Nem látom, hogy ennek ellenére mi akadályozott volna meg a lenyelésében, de mindegy, hagyjuk is. Ha félárván akarod hagyni a kölyköket, a te dolgot. Nekem legalább lehet, majd egy olyan asszonyom, aki tud is főzni.
Egon a chakra masszírozásnál szívesen felpofozta volna a nőt, és csak amiatt nem tette, mert észrevette, hogy sokan bámulják őket.
- Ja, legközelebb azzal állsz elő, hogy vérfarkasok is léteznek - mondta egy megvető horkantás kíséretében, majd egy pillanatra abbahagyta még a lélegzetvételt is. Tényleg annyira beleélte már magát az emberi normál életbe, hogy már a vérfarkasokat is kitalációnak gondolta egy pillanatra? Ideje lenne kicsit kizökkenni a szerepből, amire a bőrhám és a szájpecek említése kiváló alkalmat is biztosított.
Az újabb charka masszázs már nem tudta ismét feldühíteni, hiszen már kijjebb lábalt a szerepből és csak egy grimasz kíséretében jóváhagyta, amit asszonya mondott.
- Legyen, akkor nem ribancok, nekem aztán nyolc. Igazad van egyébként is mindenben, mert a kibaszott világ, a te segged körül kering, naphosszat megállás nélkül. Annyira szeretlek drágám - Egon hanglejtése kellő szarkasztikussággal volt megfűszerezve, de nem vegyült bele igazi harag, hanem inkább elfojtott vidámság, hiszen közeledtek céljuk felé.
A fehér kabátos nő is alátámasztotta, hogy nincs szükség házhoz szállításra, ami egyébként mindkettőjük érdeke is volt, bár azért azt nem bírta, ki, hogy ne nyomjon egy fricskát az üzlet kiszállítóinak orra alá, még ha csak burkoltan is. Gyönyörű mozdulat volt, Egon szerette volna megtapsolni, bár remélte, hogy ezzel a partizánakcióval nem bukták a 20 %-ot.
Bár nem kombija van, de attól még bele fog férni a tévé a hátsó ülésre valahogy. Remélhetőleg amúgy sem fognak kijönni az eladók a hideg téli délutánba, hogy leellenőrizzék, hogy valóban kombija van-e. Egon elfogadta a pénzt a lánytól és zsebre is vágta, majd megindultak a pult felé.
Egon figyelte a lány mit körmöl, és csak kemény önuralommal és 200 évnyi tapasztalat birtokában volt képes nem elröhögni a végső pillanatban magát, amikor meglátta milyen nevet írt a kedves felesége a papírra. Ennyi fáradozás után, hogy nevetségessé tegye „férjét”, kezdve azzal, hogy átkeresztelte Artúrrá, valamint egy náci perverz állatnak állította be, végül a Bambi névvel zárta le a kettejük fura kapcsolatának végjátékát? Egonnak ez kezdett túlságosan sok lenni, alig várta, már, hogy kitöltsék a rohadt garanciapapírokat, bedobja a tévét meg a sütőt a kocsijába, és fél órán keresztül, megállás nélkül röhögő görcsöt kapva, a volán mögött könnyezve halálra nevethesse magát, ezen az egész abszurd helyzeten.
Összepréselt ajakakkal adott, három darab ezrest az eladónak, majd mikor a visszajárót ki akarta számolni Egon csak felemelte a kezét, jelezve, hogy hagyja csak. Egyelőre nem a kasszába tette a pénzt, hanem a kedvezményes füzet alapján fogja azt behelyezni, nagy valószínűség szerint. A srác így megkapta a borravalóját, és a fülig érő pofázmányáról muszáj volt levennie a szemét, mert, ha egy másodpercnél tovább nézi, biztos, hogy ott fog összegörnyedni a röhögéstől. Fogalma sem volt, így jól járt-e a kedvezménnyel vagy sem, de magasról tett az egészre, csak minél előbb ki akart már jutni a boltból. Néha-néha, sikerült egy időre nevethetnékjét visszafojtani és akkor szeretett volna valami értelmes beszédet kinyögni, de minduntalan eszébe jutott Bambi Duckbane és nem merte megkockáztatni, mert biztos röhögésben tört volna ki.
Igen az jó lesz, hozzák már azt a nyavalyás tévét és sütőt, és húzhasson már ki legalább a bevásárlóközpont folyosójára, hogy szabadon röhöghessen egy keveset. Gondolatainak elterelése végett, amíg várták, hogy kitöltse az eladó a garancialapokat, elkezdte számolgatni, mennyi is lehetett volna a teljes ár. Fejben úgy nagyjából 3250 dollárra tippelt, szóval még a borravalóval együtt is spórolt 250 dollárt minimum.
A számolás azonban nem sok időre terelte el a figyelmét, és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg papírmunkával pepecseltek. Hogy röhögését csillapítsa, azon kezdett el gondolkozni, hogy kit is kéne megenni, ami elég nagy segítséget nyújtott a nevetés leküzdésében, mivel a bestia elkezdett kifele kúszni a ketrecéből. Nem fajult odáig, hogy változni kezdjen, de annyira éppen elég volt, hogy nevetési ingerét valamelyest csillapítsa vele.

- Te nem vagy tisztában a méretekkel, édesem. Amit te egy méternek látsz, az jó ha fél méter. De hát mit is várhatnék tőled… amikor a piros, és a bordó között se tudsz különbséget tenni… - Forgatom meg a szemeimet. A Parkinson-kórra inkább nem is reagálok semmit, figyelmen kívül hagyom, szerintem jobb az mindkettőnk számára.
- Én nem hiszek a Vuduban, ez az egyik… a másik, hogy a Vudus izélés csak azokon fog akik hisznek benne… a harmadik meg, hogy én aztán biztos nem ingerlem ellened… sőt! Hiszen pont te mondtad, hogy legurulgatott veled szándékosan a lépcsőn, amikor terhes volt veled. Ha én nem beszélnék a lelkére, akkor talán már nem is élnél, mert agyoncsapott volna húsklopfolóval. Egy hentessel mindig vigyázni kell… - Teszem hozzá, határozottan biccentve egyet. Én már csak tudom. Hentes ugyan nem vagyok… mármint a szó szoros értelmében, de eléggé jó vagyok anatómiában, és tudom mi fán terem a dögbogár.
- Már megint a nácik. – Sóhajtok fel, miközben megforgatom a szemeimet.
- Csak egy. Csak egyetlen egy olyan nap lenne az évben, amikor nem hozakodsz elő a nácikkal, meg a führerrel. És azt az ocsmány képet is eltüzelhetnéd már, ha már itt tartunk… - Tettem hozzá, nagy szemeket meresztve pislogva drága „férjuramra”.
- Arról nem ő tehet, ha te a rendes sótartóba fürdősót öntesz. Máskor jobban nézd meg mire mi van ráírva. Inkább neked kellene szemüveg, mert legutóbb is koffeinmentes kávét vettél. Ki az a hülye, aki koffeinmentes kávét iszik? A kávéban pont a koffein a lényeg! – Forgatom meg a szemeimet.
- Hát ja. Amiket te főzöl… azokhoz képest nekik egy stake egzotikus kaja. – Szögeztem le, majd az eladóhoz fordultam.
- A csigacsápsaláta csak a jéghegy csúcsa. Ennél még cifrább ötletei szoktak lenni, és szegény kölykökön teszteli le. – Mondtam ezt úgy, mintha valami hétpecsétes titkot akarnék megosztani vele. Az persze csak visszafogottan mosolygott, és inkább nem mondott semmit. Okos eladó. Nem folyik bele a családi perpatvarokba, és nem foglal állást senki mellett, mert akkor jó eséllyel még a végén bukná az üzletet, és azzal együtt a jó kis jutalékát.
- Szégyelld magad! Szóval ezért kötöttél rám olyan magas életbiztosítást? A föld alatt akarsz látni? – Csattanok fel felháborodottságon színlelve.
- Megszültem neked a gyerekeket. Inkább hálás lehetnél, amiért kihordtam őket… szoptattam őket, tisztába tettem őket… te meg csak játszottál velük. Lehet, hogy te keresed meg a pénzt, és te főzöl, de a gyerekeket én nevelem. Ha akarod, cserélhetünk egy hétre, majd meglátjuk, hogy boldogulsz velük, amikor például ahányan vannak, annyifelé szaladnak, vagy mindegyik épp mást akar csinálni, és még sorolhatnám. – Fontam össze magam előtt ismét a karjaimat, és felcsaptam az államat.
- Na ne röhögtess! Tudod, hogy semmi ilyen marhaságban nem hiszek! – Horkanok fel. Csak abban hiszek, amit magam is megtapasztalok. Vérfarkasok nem léteznek, ahogy a Húsvéti nyúl sem.
- A kibaszott világ, ahogy te fogalmaztál drágám, nem az én seggem körül kering, hanem a Nap körül. Csak úgy mondom. Én is téged… - Pislogtam rá bájos-gunyoros mosollyal az arcomon.
Az a baj, hogy ha látom valakin, hogy nevethetnékje van, akkor az ragályos rám is, és nekem kisebb az önuralmam ilyen téren. Toporogva ácsorgok, ujjaimmal a pulton dobolok, s mikor végre megérkeznek a vásárolt termékeink, egy picit megkönnyebbülök… vagyis megkönnyebbülnék, ha az eladó nem csinálná a garanciapapírok hitelesítését olyan ritka kényelmes tempóban. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra kitör belőlem a röhögés. A kezemet a szám elé kapom, majd elfordulok, hogy ne a srác képébe röhögjek. Az megrökönyödötten pillant fel rám, majd értetlenül bámulva megkérdezi.
- Minden rendben, Mrs. Duckbane? – Kérdezi értetlenül. Visszafordulok felé, potyognak a könnyeim, annyira ráz a röhögés.
- Igen. Bocsánat. Tudja Angelman-szindrómában szenvedek.- Vágom ki magam. Még szerencse, hogy orvos vagyok, ezért tudok valami hihető indokkal előállni.
- Ez egy ritka neurológiai betegség… az egyik tünete az indokolatlan nevetés. Bocsánat. – A zsebemből előkotortam egy papírzsepit, hogy kifújjam az orromat. Az eladó együtt érző pillantást vetett rám, majd felgyorsította a papírmunkát, hogy minél előbb letudjon minket. Az fix, hogy elkönyvelt magában minket egy debil családnak, ahol senki se normális.
- Itt van minden papír, Mr. Duckbane. 24 hónap garancia van mindegyik termékre. Ha bármelyikkel gond lenne, a garanciapapírral együtt hozzák be az üzletbe a készüléket. Segítsek esetleg kivinni valamit? – Ajánlja fel készségesen, ha már ilyen szép kis summát kapott borravaló gyanánt.
- Kösz, de maradjon csak. Még a végén megfázik odakint… Én elbírom ezeket, az uram meg hozza a Tv-t, ugye Artur? – Kérdeztem, miközben két… egymásra tett palacsintasütős dobozt odahúztam magamhoz, majd felfogtam a kezembe, és igyekeztem nem elejteni röhögés közben.
- Boldog Karácsonyt az egész családnak! – Nyújtott kezet az eladó a „férjuramnak”.
- Kösz, Boldog Karácsonyt! – Szólaltam meg, majd sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tőlem telt, elindultam a kijárat felé, hogy minél előbb kint legyünk az üzletből, és ebből az istenverte nagy tömegből…