Meg nem álmodtam, hogy éppen ma fogom a régi nevemet hallani. Persze gondolhattam volna, hogy ez a város nem változott annyira sokat, mint azt hittem, ám mégis, ahogy szép, komótosan megfordulok a hang irányába, s realizálom, hogy igenis jól emlékeztem a gazdájára, ajkaimra egyszerre kúszik a mosoly a tekintetembe költöző gondterheltséggel. Hiszen Nigelt éppen annyira eltemettem, mint amennyire Esthert, Jane leányát, az emlékeit. - Wow. - Csúszik ki a számon a megjegyzés, amivel vagy hatvan évet fiatalodom. Utoljára szerintem tizenkilenc évesen volt ez a reakcióm arra, ha megláttam egy csinos lányt. Nem, mintha most Sage külleme lenne az, ami miatt így reagálok. sokkal inkább a jelenléte. Hiszen egy fél élettel ezelőtt volt.. - Én vagyok, igen, bár már több, mint tíz éve senki nem szólított így. Te még mindig Milly vagy? - Térek ilyen sután rá arra, hogy a nevét kérdezzem és visszadobjam a "tényleg te vagy" kérdést, hiszen hiába a mágikus világ, én sem mindig hiszek a saját szememnek. Kezeimet nem süllyesztem udvariatlanul zsebembe, de valljuk be, nem tudok mit kezdeni magammal. Szívesen ölelném meg, de nem kezdeményezte, hát nem moccanok felé, de azért van egy kis halvány kézszéttárás a tartásom variálásában, mely jele lehet annak felé, hogyha szeretné, akkor közelebb jöhet. Nem is gondoltam arra mennyire hiányzik - mint az egész múltam - de ahogy itt áll velem szemben egyszerre kellemes és fájdalmas is. - Vásárolok. E.. - Elakadok. Janet nem mondhatok, hiszen ő már nem az, de valahol mégis. Szeretném, ha tudnának egymásról, de nem lehetek én az, aki elmesél dolgokat. Különben sem ebben a városban van Eliana, aligha hiszem, hogy összetalálkoznának. - Egy jóbarátom lányának szeretnék fülhallgatót venni, de elakadtam a kínálatban. Túlságosan feldúsult a piac azóta, hogy utoljára vettem ilyesmit. És te? Hogy vagy? Mit csinálsz itt?
Feljebb szalad szám széle azt a „wow”-it hallva, olyan furcsán hangzik, bár első reakciónak teljesen megértem. Már nem mintha öregnek nézném, de nekem mindig is ő marad a tapasztalt, idősebb felnőtt, hiszen még fiatal Tanonc voltam, amikor először találkoztunk. - Oké, akkor hogy szólíthatlak? - kérdezem kedvesen, hiszen ha tíz éve senki nem szólította így, akkor nyilván nevet változtatott. Vagy szimplán azért, mert már muszáj volt, vagy egészen más oka van, éppen ezért nem fogom Nigel-nek hívni, én sem örülnék neki, ha valaki Miaként szólítana meg. A Milly még csak-csak elmegy. - Többnyire, bár már inkább a vezetéknevem miatt lehetne így becézni. Szóval Sage. Vagy amelyik jobban tetszik - legyintek végül, mert ezen a téren teljesen mindegy. Látom azt a kósza kis apró mozdulatot, mély levegőt véve pedig közelebb lépek, hogy megöleljem. Futó, gyors mozdulat ugyan, mert hiába ismerem, kényelmetlen a helyzet, viszont John soha nem ölelgetett, így ehhez nem társulnak rémképek. Mégsem akarom soká elhúzni, még a végén itt törne rám a pánikroham, aztán kellemes kis bemutatkozót tartanék neki. - Igen, eszméletlen mennyi féle és fajta van már mindenből! Én is ugyanígy jártam. Csak én a rádiók kapcsán. Mármint autórádió, dönteni is képtelen voltam. De szívesen segítek, ha gondolod - ha lánynak lesz, akkor talán hasznomat veszi, hiszen én is lány vagyok - micsoda elmés megállapítás! A kérdéseit hallva zavartan kezdem harapdálni az alsó ajkam, mert hazudni neki biztos nem fogok, viszont nem is itt avatnám be az életembe, sőt, nem is tudom, képes volnék-e nyíltan mesélni a múltamról, senkinek sem tettem még eddig. - Mondjuk úgy, hogy alakulóban vagyok - döntök végül emellett, hiszen nem is árulok el ezzel túl sokat, mégsem semmitmondó a válaszom, nem tudnám annyival elintézni, hogy minden rendben, mert közel sem volt minden rendben. De tényleg alakultak a dolgok, reméltem is, hogy innen már csak felfelé juthatok. - Ideköltöztem. Vagyis folyamatban a dolog, mert házat még nem találtam, úgyhogy addig az egyetemen húzom meg magam - ez nem volt titok, úgyhogy könnyedén osztottam meg vele az információt. Annyi kérdés tobzódott bennem, mert szerettem volna rákérdezni Jane-re, hátha ő tud valamit róla, mégsem akartam egyből lerohanni ezzel, ráadásul a lehetséges válaszokra fel sem voltam készülve. Hiszen mi van, ha valami drasztikus történt vele? Bele sem merek gondolni… - Itt laksz te is? Vagy csak átutazóban? - érdeklődöm inkább eziránt, hiszen amíg van miről beszélgetni, addig könnyebb megállni, hogy az egykori Mentoromról faggatózzak.
- Jó lesz a Nigel is, igazán nem azért mondtam, mert zavarna. - Eresztek meg felé egy mosolyt. - Egyébként visszavettem a születési keresztnevemet, vegyítve a szülővárosommal. Andrzej Krakowskiként ismernek mostanában. Sose meséltem Millynek arról, hogy lengyel volnék. Elianán kívül igen kevesen tudták, Rosamund volt a remek elrettentő példa arra, hogy elmeséljem a történetemet. Ő sosem értette meg, egyáltalán nem zavarta, hogy mennyire idegen tőlem az, hogyha Pasternaknak nevez. Fájt. És ő hagyta. - Sage micsoda? - Kérdezek rá a Milly kapcsán. Sok vezetéknév van, ami Mill-lel kezdődik, vagy akár ez a vége, így tippelni nem szívesne tippelnék. Egyébként mondjuk annyira nem lényeges, hogy hogyan is hívják, hiszen nekem ugyanaz aki volt, de ettől még előszeretettel érdeklődöm. Ez is beszélgetés. - Neked melyik tetszik jobban? Az a fontos, nem az, hogy nekem melyik. - Célzok ezzel arra, hogy úgy szeretném szólítani, ahogy neki jólesik. Jane új nevét is megszoktam, nem olyan bonyolult. Ott a helyzet egyéb momentumai voltak bonyodalmasak. Nem szisszenek fel, ahogy megölel, hiszen szerettem volna, ha megteszi. Finoman és futólag érek hozzá, viszonozva az ölelést, de nem szorítva meg nagyon. Végül pedig hagyom, hogy akkor bontakozzon ki belőle, amikor jólesik neki. - Túlhalad minket lassan a világ. Le a kalappal azelőtt, aki tudja követni mindezt. - Vallom be ezzel, hogy elég öregnek érzem magam, hogyha új elektronikai kütyükről van szó. Persze használok én is okostelefont és az internet hiányát egyenesen élettel összeegyeztethetetlennek tartom, de ez a fülhellgatóarzenál még engem is meglepett. - Rózsaszínt szeretnék, de nem olyan szemkinyomósan pinket, s nem is Barbie-babásat. Fiatal felnőttnek lesz és a színén kívül így hirtelen semmit sem döntöttem még el. Olyan kellene, ami nem túl szoros, hogy kényelmes legyen a fülének, de mivel én nem sokat használok fülhallgatót, nem tudom melyik lenne megfelelő filmnézéshez és zenehallgatáshoz. Az biztos, hogy olyan lenne praktikus, amiből nem hallatszik ki a zene, ha hangosabban hallgatja. - Nem akarom, hogy Alaiára rászóljanak a kórházban. Bár nem szokta bömböltetni a zenét, de azért eszembe jut, mint praktikus szempont. - Akkor jó. - Nyelem le a "ha segítség kell, itt vagyok"-ot. Valóban, most itt vagyok, de ki tudja, hogy ennyi év után éppen az ex-mentorának legjobb barátja kellene-e neki. - Még mindig nem túl fényes, ugye? - Célzok az emlékeimben kutatva arra, hogy az egyetemi lakásokra egyértelműen jellemző lehetne egy magyar zeneszám kicsit lapos, nem ablakos, de otthont nyújt a gyufásdoboz szövege. - Nem, én csak átutazóban vagyok. Spanyolországból jöttem időszakos kiküldetésre Anchorageba. - Válaszolom is meg nem is az igazat. Fogalmam sincs róla, hogy meddig maradok vagy maradhatok. Szép lenne remélni, hogy sokáig, de az semmiképp sem lenne jó Alaiának. Ha nem gyógyulhat meg akkor csak elnyújtaná a szenvedéseit, ha pedig meggyógyul, akkor sem lenne tisztességes az apja orra elé kényszeríteni. - És milyen rádió kellene? Azokhoz egy fokkal jobban értek, mint a lányos fülhallgatókhoz. - Ajánlom én is segítségemet. Hátha tudok nyújtani.
- Okés, akkor Nigel - bólintok mosolyogva, ha őt nem zavarja, akkor engem sem, kényelmesebb is így, mint hozzászokni egy új névhez. Bár amikor meghallom, enyhén elkerekednek a szemeim. - Húha, tényleg maradok a Nigel-nél. Legalábbis így első hallásra egyszerűbbnek tűnik. És akkor ezek szerint Krakkóban születtél? Nem is tudtam, hogy lengyel származású vagy - töprengek hangosan, mert ezzel az információval nem voltam tisztában, vagy csak szimplán elsiklottam felette, bár nem rémlik, hogy mesélt volna róla. - Édesanyám is lengyel - osztom meg ezt az információt is vele, bár ki tudja, érdekli-e egyáltalán. - Sage Miller - osztom meg vele ezzel így már a teljes nevemet, mert aligha módosítana bármit is a kapcsolatunkban, de egyrészt nem árt, ha tudja, másrészt pedig jól esik, hogy érdeklődik. - Akkor inkább Milly - ismerem be halvány mosollyal az ajkaimon. - Az a fiatal éveimre emlékeztet. Már nem mintha most olyan öreg lennék, csak akkor még minden.. más volt - próbálok kikanyarodni a témából, amibe nem feltétlenül szerettem volna belemászni. Nem azért, mert nem mesélnék róla szívesen, ha úgy adódna, egyszerűen csak nem tudom, hogy menne-e. Apró remegés fut csak végig a gerincem mentém, amikor érzem, hogy hozzám ér, de lehunyva a szemem veszek mély levegőt. Tudom, hogy ő nem fog bántani, benne bízhatok, régen is bíztam, most sincsen ez másként. Nem lesz semmi baj. Jól is esik hát az ölelése, de valamilyen szinten megkönnyebbülés, amikor kibontakozom belőle, ez az érzés pedig elszomorít, mert hiába próbálkozom, nem bírom az érintésektől való viszolygásomat levetkőzni. - Csak egyetérteni tudok ezzel, pedig egyesekhez képest mi nem is éltünk meg annyi változást - célzok ezzel az éltesebb korú négylábú barátainkra, bár ha azt nézzük, ők már hozzá lehetnek szokva a örökös változáshoz. Fene tudja, az az egy viszont biztos, hogy olykor én is meghökkenek a modernizáción, pedig én közelebb állok valamivel hozzá, mint Nigel. - Hmm, lássuk csak - lépek közelebb a kínálathoz, hogy jobban szemügyre vehessem a portékákat. - Itt van néhány kellemes rózsaszínű, de először talán a formáját volna érdemes eldönteni. Vagy a klasszikus, vagy pedig az agyszippantós fajta, ami mostanság vált nagy divattá. Én a magam részéről a klasszikust szeretem, mert a másikat nem tudom normálisan bedugni a fülembe - kuncogok röviden. - De nyilván nem az én igényeimhez kell igazodnia, ez csak az én véleményem. Bár az tény, hogy az agyszippantós valószínűleg kevesebb hangot ereszt kifelé, mint a másik, bár abból is akadnak jobb fajták - lelkesülök bele a nagy mesélésbe, ahogyan a kínálatot fürkészem, végül pedig kétfélét akasztok le a polcról, a férfi felé mutatva őket. - Én a helyedben e kettő közül választanék - mindkettő elviselhető rózsaszínben pompázik - szerintem -, az egyik a klasszikus, a másik pedig az az újfajta, a szilikon véggel, vagy mi a fene anyagból van az. - Nem túlzottan - húzom fel az orromat, minek következtében ráncolódik kissé a bőr az orrnyergemen. - Nem is értem, hogy bírnak egyesek huzamosabb ideig ott élni. Én tuti begolyóznék egy idő után. Bár nyilván sokan csak aludni térnek be oda, de azért akkor is! Nincs reggeli napfény, brr - rázom is meg kissé a vállamat a hatást fokozandó céllal, ajkaimon továbbra is mosoly játszik. Az biztos, hogy nem maradok ott sokáig, egész egyszerűen nem bírnám. - Ó, akkor ezek szerint nem huzamosabb ideig maradsz? - hökkenek meg egy pillanatra, mert azért be kell valljam, kissé elkeserít a gondolat, hogy lehet hamarosan visszamegy Spanyolországba, mert akármennyire is régen láttuk egymást, most örülök neki, hogy összefutottunk és jó volna, ha nem egy találkozóban merülne ki a dolog. - És mi a helyzet Anchorage-ben? Szeretnék majd átruccanni valamikor egy hétvégére, ha jól tudom, Solomon még mindig ott leledzik - adok a hím megemlítésével magyarázatot egyúttal arra is, miért szeretnék átmenni. Régen láttam a hímet, most már tényleg ideje meglátogatnom, nem futhatok örökké a múltam elől. - Igazság szerint fogalmam sincsen - vakarom meg a tarkómat. - Az előzőt autószerelő rakta a kocsimba, de mivel elég régi darab a tragacs, félek nem is lenne jó bele minden típus. Azt hittem ez olyan, hogy bejövök és lekapom az egyetlen típust a polcról, de már autórádióból is jóval többfélét árulnak - én pedig nem kifejezetten értek az autókhoz. Alapjáraton elboldogulok vele, meg nem rosszalkodik annyit, hiszen egészen jó állapotban tettem rá szert, de remélem ez így is marad még egy jó ideig. - Szóval lehet jobban járok, ha szerelőhöz megyek vele, csak reméltem, hogy ezt el tudom intézni egymagam is - nyilván nem segítettem sokat abban, hogy milyen rádió is kellene, de hát magam sem tudom igazán, így nehéz lenne pontos információkat mondanom neki. - Sietsz? Vagy ráérsz esetleg egy kávéra, teára, akármire? - kérdezem, nem erőszak a dolog, nyilván tudja ő is, de ha már egymásba futottunk, szeretném kihasználni a lehetőséget. És talán lesz alkalmam Jane után is érdeklődni kicsit…
Csodálkozással telik meg tekintetem, hallva mindazt, amit az édesanyjáról mond. Az nem lep meg, hogy az Andrzej bonyolultnak hangzik a fülének, ezzel sokan vannak így. Mondjuk még hallva csak-csak, de amikor le kell írják akkor beletörik a kezük. A lengyel nyelv egészen más hangzókészlettel és betűkészlettel dolgozik, mint az angol, tudom én. - Tényleg? - Öntöm kérdésbe meglepettségemet. Halványan mintha emlékeznék arra, hogy láttam már valahol leírva az anyja nevét, de nem emlékszem lengyelre. Aztg biztosan megjegyeztem volna. Mondjuk nem kéne meglepjen, hiszen én is életem nagyobbik részében Nigel Michaelsként éltem, nem a lengyel nevemen. - Igen, ott. Nem ez volt az eredeti vezetéknevem, de azt valahogy nem akaródzott visszavenni. Túlságosan is visszalépés lett volna a múltba. Meg egyébként is sokat nevetnek rajta az itteniek. - Húzom el a szám álfelháborodottan. Nem zavarna, ha a Pasternakon szórakoznának, ha nem kötődne még mindig annyi gyász ahhoz a névhez. Bár tény, hogy az elgyászolt évek óta könnyebb már. Valahogy akkor és ott sikerült őket eltemessem magamban rendesen. Julitát például éppen Görögországban, s mily érdekes a sors, pont ott ismertem meg Katet, aki szakasztott úgy nézett ki, mintha ő volna. Vagyis, én ilyennek képzeltem volna őt, ha megéri a felnőtt korát. Egyszerre anya és egyszerre apa. Persze Kate nem volt feldobva, amikor ezt közöltem vele. A múlt idő hiánya azt jelzi számomra, hogy az anyja még él. Ez valahol megdobogtatja szívemet. Senkinek a halálát nem kívántam soha, de ha lengyelekről volt szó, az mindig nagyobbat szólt bennem. Tán a múlthoz való ragaszkodásom miatt. - Még szerencse, hogy örök fiatal maradsz. Így sokáig tudsz emlékezni majd. - Szánom a szavaimat őszinte kedveskedésnek. Nincs körülöttünk senki olyan, aki fülének furcsa lehetne mindez. Mindig nagyon vigyáztam arra, hogy miként fogalmazok. Tekintetemben megjelenik a kérdés a "más" szó hallatán, enyhén fel is szalad szemöldököm, de valamiért azt érzem, hogy nem akar erről beszlni, hát nem kérdezem. De ha el szeretné mondani, akkor ugyanezzel a tekintettel jelzem azt is neki, hogy nincs ellenemre, szívesen meghallgatom. Az ölelésbe oltott remegése szinte alig észrevehető, de kicsit olyan érzésem támad, mintha egy kismadár rezzenne össze karjaim között. Eleresztem - de nem hirtelen, nem akarom megijeszteni - hát, az érzés tovatűnik, de nem tudom kiverni a fejemből annak furcsaságát. Valami történt vele - ugyan melyikünkkkel nem? -, történnie kellett.. És ez valahol nagyon is elszomorít. Nem szép dolog az élettől, hogy mindig a csodaangyalokat változtatja meg. - Ne is mondd! Szerintem jó eséllyel beleőrülnék. - Értem én a célzását, s karcos mosollyal meg is spékelem megszólalásomat ezt illetőn. Aztán pedig elmerülök abban, ahogy a fülhallgatókról mesél. Az agyszippantós résznél határozottan elnevetem magam, nem érdekel mennyire tiltakoznak ellene még nem teljesen összeforrt bordáim. - Így sem hallottam még nevezni. - Adok magyarázatot arra, hogy miért is e jókedvű megnyilvánulás. Kezembe veszem mindkét verziót, nézegetem őket egy darabig, próbálom Milly leírásai alapján eldönteni, hogy melyik is legyen, végül viszont mindkettő a kosaramba kerül. - Az oldschool, szivacsos fejhallgatómnál szerintem bármelyik jobb lenne. De majd a kisasszony eldönti. - Jegyzem meg. Igazából tényleg nem tudom, hogy melyik lenne Alaia számára a legkényelmesebb, s nem egy nagy tétel egyik se, így gond nélkül leszek olyan könnyelmű, hogy mindkettőnek megvételét eldöntöm. - Ez valami furcsa fétis lehet, Cartagenában is az egyetemi alagsor volt a preferált. Mondjuk Athénban például egy múzeum aljában van megoldva ugyanez. Szerintem az első odatelepülk nem is így nevezték magukat, hanem Drakula rokonainak. - Árnyalom kicsit az őrzőkérdést, direkte más kifejezéseket használva, hogy ne legyen semmiképpen se köthető az őrzőséghez, de Milly értse azért. A humor pedig velejárója a mondatnak, komolyan nincs gondolva, de kedélyes vigyorom jelzi, hogy azért megvan a véleményem erről. - Bár tény, hogy logisztikai szempontból elég praktikus. - Teszem hozzá. Bár a menekülési útvonal eléggé sajátságos, de odalent nagyobb a védelem és kisebb eséllyel neszeli meg bárki a titkokat. - Szeretnék, de ez nem rajtam múlik. - Szusszanok halkan. Nagyon sok mindentől függ a maradásom, s sajnos tényleg rajtam kívülálló okok ezek. - Majd eldől. De amíg vagyok, addig élvezhetjük az időt, nem igaz? - Váltok pozitívba. Tudom, hogy Fairbanks az nem Anchorage, de ettől függetlenül az internet és a repülőgépek korában bármi kivitelezhető. Solomon emlegetésére megugrik a vérnyomásom, de ennek nem sok tanújelét adom. - Igen, ott. Még mindig a Pitet vezeti. - Válaszolok a tőlem telhető legkönnyedebb - abszolút hihető, mindig az volt - hangon a kérdésre, s még a mosolyomat sem hagyom el. - Nem sokat változott a város, talán csak kicsit jobban kiépült. - Osztom meg Millyvel nézeteimet. Ő nem kérdez Janeről, én pedig nem mesélek semmit. Amíg lehet, odázzuk. Könnyebb így. Aztán rátérünk az autórádiókra. Ez kicsit jobban az asztalom, mint a fülesek, bár tény, hogy ezt a témát is épp csak ugatom, így annyira hasznos tanácsokkal tán nem fogok tudni szolgálni, mint Milly nekem. - Majdnem sablon mind. Van din1-es meg din2-es, de az csak a külső házára vonatkozik. A bekötését egy szerelő bármelyiknek tudja szabványossá változtatni, szóval akár választhatsz te is. Ha régebbi autód van, akkor azzal pláne nagy a szerencséd, akkoriban nem gyártottak még ennyifélét. A mostaniakon van csak navigáció például, ami bonyolítja a bekötést, de ha nem olyat akarsz, akkor azért könnyebb a dolgod. Amúgy igen, egy szerelő biztosan jobban és egyszerűbben fog tudni választani. Vagy legalább elmondja milyet vegyél. - Mosolyodom el. - Nem sietek sehová. Megvan még vajon az Alaska Co.? - Morfondírozom el ezen. - Meghívlak. - Jegyzem, mielőtt bármi más eszébe jutna. Ha nem akar mégis rádiót venni, akkor a két fülhallgatóval orientálódunk el a pénztás felé, s amint kifizettem, felőlem már mehetünk is kávézó-iránt.
//Váltsunk helyszínt, vagy se? Nekem mindegy (lusta voltam megnézni, hogy szabad-e a kávézós topic, szal pláne :"D) igazából. //
- Igen, tényleg - bólintottam határozottan. - De már elég rég nem a születési nevét viseli, a múltjáról sem beszélt sokat, hiába kérdezgettem, csak annyit sikerült megtudnom, hogy lengyel földön született - az Elhívásom után avatott be és mesélt arról, hogy nem egészen olyan gyökerekkel rendelkezik, mint amiről régebben mesélt. Nem faggatóztam egy idő után, mert látszott rajta, hogy nem túl kedvesek neki az emlékek, úgyhogy megelégedtem azzal a cseppnyi információval. - És ha én megkérdezném, akkor nekem elárulnád az eredeti vezetékneved? Eskü nem fogok nevetni! - csapom az egyik kezem a szívemre, a másikat pedig magam mellett emelem meg kicsit, még komoly arcot is igyekszem hozzá vágni. Tényleg nem nevetném ki, ami azt illeti, de most már kíváncsi vagyok, főleg, hogy így beharangozta a dolgot. - Köszönöm, ez valóban szerencse. Azt hiszem - jelent meg egy őszinte görbület az ajkaimon, hiszen jól estek a szavai. - És remélem tényleg így lesz - majd a jövő úgyis eldönti, az emlékezés pedig.. Attól függ, mire kell emlékezni, de amíg csak a fiatal éveimre, addig minden rendben van. Látom a tekintetében a kérdést, mégis elfordítom róla a sajátomat. Még nem állok készen rá, hogy beszéljek róla, pedig lehet sokat segítene. A kérdés mellett viszont azt is látom a szemeiben, hogy meghallgatna, ez pedig elmondhatatlanul jól esik. - Nem csak te szerintem - szalad szélesebbre a mosoly az arcomon, mert egy-két kütyüvel bizony nekem is meggyűlik a bajom. De nem is ez a lényeg, inkább a fülhallgatókról igyekszem mesélni neki, mert abban azért egészen jártasnak mondom magamat. - Én sem hallottam túl sok helyen így, de hát na, szerintem tökre úgy néz ki - vonom meg a vállam egy mosollyal az arcomon, azt meg, hogy miért pont így látom, talán jobb, ha nem kezdem el elemezni. Inkább leakasztok két verziót is, válasszon belőle, csak egy apró bólintás, ahogyan mindkettő a kosárba kerül, így a tuti. - Ó, pedig azok nagyon menők! Kár, hogy már ritkaságszámba mennek - nem mondom azt, hogy a mostaniak nem jók, de a megszokásait elég nehezen vetkőzi le az ember, no meg ott van az előbb már megközelített modernizációs dolog is. Az első Őrzők beköltözéséről való rövidke ténymegállapítását hallva most rajtam a sor, hogy felnevessek, rövid, inkább kuncogásnak nevezhető nevetéssel. - Hát ebben van valami, azt kell mondjam! Oké, nyilván értem, miért praktikus mindez, de szerintem egy hotelből is tökéletesen lehetne kivitelezni a dolgokat - merengek el egy picit ezen az eshetőségen, hiszen mennyivel kényelmesebb volna úgy élni! Oké, egy hotelben sem kellemes évekig, de azért mégiscsak más, mint egy ablaktalan alagsori szoba. - Atlantában egyébként a nagy városi könyvtár alagsora szolgált ilyen célokra - ha már Cartagena is szóba került, akkor én is megosztom a tapasztalataimat. Bár ezen kívül is jártam még egy-néhány Protektorátusban, de egyik helyen sem töltöttem annyi időt, hogy be akarjak költözni a főhadiszállásra, ráadásul annyira beleolvadni sem akartam az ottani életbe, tökéletesen megfelelt egy kis albérlet. - Ohh, hát ezt sajnálom - fordítom el róla a tekintetem, hiszen tényleg kár, hogy nem rajta múlik, de valamiért úgy érzem, elég beletenyerelős megoldás volna, ha egyből rákérdeznék, hogy miért nem. Úgyhogy csak marad a halvány mosoly és a kedves pillantás, ahogyan ismét rátekintek, pont úgy, ahogyan az előbb ő. Ha szeretne beszélni róla, itt vagyok, szívesen meghallgatom. - Így van! Szeretem a pozitív hozzáállást - főleg, mivel az utóbbi időben nekem rettentő nehezen ment az ilyesmi, de igyekszem, most már egészen jó vagyok benne, azt hiszem. - Remek, köszönöm - bólintok aprót, hiszen nyilván máshogyan is kideríthettem volna, de így legalább nem kell utánajárnom az információnak. - Van, ami ezek szerint nem igazán változik - azért az szép teljesítmény, már az én időmben is ő vezette a Pitet és még mindig így van. Tényleg szeretném felkeresni valamikor, csak még nem tudom, mikor. Egyelőre jó volna itt elrendezni a dolgokat, a többi meg majd alakul. - Oké, az elmondásod alapján nem tűnik olyan bonyolultnak. Segítesz akkor választani? - bökök hüvelykujjammal hátrafelé a vállam fölött, nagyjából az autórádiók irányába. - Ha már eljöttem ezért, ne menjek haza üres kézzel! - nyilván kérhettem volna egy eladó segítségét, de most már mindegy, Nigel magyarázata alapján tényleg nem tűnik túl vészesnek a dolog. - És nem szükséges a navigáció, papír alapú térkép párti vagyok, ha úgy adódna a dolog - bár egy jó ideig most nem tervezem a mászkálást, Anchorage-ba meg csak nem lehet olyan nehéz átjutni! Itt, Fairbanks-ben, illetve a másik városban pedig könnyedén kiigazodom, hiszen évekig éltem mindkét helyen, szerencsére elég jó a tájékozódó képességem. - Ez az, szuper! Szerintem megvan. Legalábbis öt éve még megvolt, amikor utoljára errefelé jártam - osztok meg egy olyan információt is, amit lehet egyelőre nem kellett volna, de ez nem titok, erről igazándiból szívesen mesélek, ha rákérdez. - Köszönöm, igazán kedves tőled - nem fogom visszautasítani, én még abban a korban nőttem fel, amikor igenis sokat jelentett, ha egy férfi meghívott egy nőt egy italra, kávéra, akármire, szóval nagyra értékelem az ilyen apró gesztusokat. - Intézzük akkor el azt a rádiót és felőlem mehetünk is! Szívesen elsétálok az Alaska Co-ig, ott még kényelmesebb is, mint itt a bevásárlóközpontban - mivel még mindig nem szeretem a túlzottan tömeget és ricsajt, ezért én a cukrászdára szavazok, régen is sokat jártam oda, kellemes kis hely. Úgyhogy ha Nigel segít kiválasztani a rádiót - amit egyébként teljes mértékben ráhagyok, egyszerű fekete legyen és kész -, akkor felőlem fizethetünk is, hogy az előbb említett kávézó felé vegyük az irányt.
// Szabad az Alaska Co., szóval szerintem átmehetünk //
Mosolyogva fogadom, ahogy fogadkozik. Nem nézem ki belőle, hogy kinevetne, így magamba nyelem minden fájdalmasságát a névnek, s elmondom neki a születési nevemet. - Andrzej Mihau Pasternak néven láttam meg a napvilágot. - Válaszolok, majd inkább visszatérek az édesanyja kérdéskörére. Furcsa, hogy ennyi éve ismerjük egymást, de sose került szóba közöttünk, hogy ilyen téren földik vagyunk. Nem, mintha változtatna bármin. - Eszerint soha nem beszélt hozzád lengyelül? Mennyi idős? - Teszek fel egy kérdést, mely talán irreleváns, de mégis eszembe jut arról, hogy nem szívesen beszél a múltjáról. Nem feltételezem, hogy ugyanazért tagadta volna meg a múltját, amiért én, de mégis, hogyha a háború sűrűjében élte élete meghatározó éveit talán okot találhatok arra, miért is nem osztotta meg lányával a születés jogán összeszedett örökséget. - Ebben teljesne igazad van, tényleg olyan, mint egy agyszívó szörnyeteg. - Nevetem el magam kissé karcosan, szemlélve az említett ketyerét. Jókedvem csak fokozódik attól, ahogy a fejhallgatóra reagál. - Nos, szegény már nem olyan menő, mint inkább szakadt és lelakott, de tény, hogy van egyfajta jobb napokat megélt bája neki. Mostanában ahogy látom - Siklik tekintetem a fülhallgatósoron a fejhallgatók felé. - újra divatba kezdenek jönni. Hiába, a történelem ismétli önmagát. Csendesen nyelem magamba azt a nézetemet, mely folytatása lehetne az előbbi mondatomnak, s arra utalna, hogy azért mindenben lehetőség szerint ne ismételgesse önmagát a történelem. Nem hiányzik még egy világháború például. - Egyik részről igen, másikról nem annyira. És errefelé egyébként is, a hotelek egészen más fennhatóság alá tartoznak, ahogy hallottam a híreket. - Jut eszembe a falka, amelynek tagjait nem ismerem, s akik érkezését csak a madarak csiripelték, hogy úgy ne mondjam. Nincs hozzájuk se pozitív, se negatív közöm, így nem is emlegetem őket tovább. - Na meg egy egyetemi pincéből nem kell kiebrudalni a megszállni kívánó civileket. Van ennek némi haszna azért. - Teszem még hozzá. - Hű, az jól hangzik. Szeretem a régi könyvek illatát. - Sose jártam még Atlantában, de lehet el kéne látogassak egyszer oda. Pedig sokfelé vittek az évek Spanyolország előtt, de az valahogy kimaradt. - Hát ez legalábbis valóban nem. Bár a hogylétéről nem tudok beszámolni, személyesen nem találkoztunk. - Jegyzem. Azt nem hazudom, hogy személyesen nem volt szerencsénk összefutni, mert szerintem a szerencsének vajmi kevés köze lenne a találkánkhoz, ha megvalósulna. - Persze, nagyon szívesen! - Ajánlom magam, s már bele is vetem magunkat a rádióválasztásba, hogy a szerzett holmikkal felszerelkezve indulhassunk a kávézó felé, abba nem hagyva - maximum a fizetés idejére - a beszélgetést.
[Mert a folyosók-topic foglalt és itt egyébként is stílusos]
Mindent tudni akaró fajta vagyok, éppen ezért is mozdulok ki legalább hetente egyszer a bázisról. Addig óhajtom ezt tenni, amíg fel nem térképezem - újra - a várost annyira, hogy már ne kelljen a képes felemet odatolni valahova, akkor is tudjam miről beszélnek nekem. Éltem itt, de akkor nem hivatalos minőségemben, s nem éppen a terepszemle volt a feladatom. most viszont más a leányzó fekvése, hát itt vagyok. A plázák olyannyira távol állnak tőlem, amennyire távol csak állhatnak, épp ezért itt akartam kezdeni, hogy lehetőleg soha többé ne kelljen erre keveredjek. Nehezen tudom elképzelni ugyanis az okot, ami ide tudna vonzani. A bázison van bevásárlási lehetőség, ruházat, élelmiszer, minden ami kell. Ez tehát maradjon csak a civilek találkozási helye. Nyakkendőt nem kötöttem, de ing van rajtam az egyszerű, kék farmer korcába tűrve. Rajta zakó, az ing alatt fehér póló, aminek nyaka kilátszik a lazán kigombolva hagyott, fehér felsőrész alól. A taktikai bakancsot sima, mezei túrabakancsra cseréltem, ünneplőcipőbe csak akkor bújok, ha muszáj, ha a sötétkék egyenruha mellé kötelező. A bőrkabát, amit viseltem odakint most a vállamon függ, mutatóujjam van akasztva a nyakához varrt címkébe, így tudom hanyagul magam mögé lógatni azt, miközben a liftbe szállok. Udvariasan előreengedem a hölgyet, aki szintén a felvonót szemelte ki magának, majd midőn becsukódik utánunk a liftajtó, féloldalasan felé fordulok. - Hányadikra lesz? Ha választ kapok, akkor megnyomom a gombokat az emeletek sorrendjében. Én a másodikat szemeltem ki magamnak, azt mondják ott van a képregénybolt. Ha másra nem is, arra azért kíváncsi vagyok. Nem révedek túl sokat a hölgy arcára, így egyelőre semmi jelét nem adom annak, hogy bármilyen szinten ismerős lenne számomra. Csak egy a sok rohangáló közül, s mivel nem áll érdekeben, nem veszem vonásait górcső alá.
Teljesen el voltak kalandozva a gondolataim. Nagyon bosszantott, hogy egyből az első napon sikerült tönkre tennem a telefonomat. Oké, nem a legújabb modell volt, de azért eléggé a szívemhez nőtt már, és csak imádkozni tudtam azért, hogy az adatokat sikeresen lementsék róla az okosok. Mondjuk úgy, hogy nem indult hát túl jól az alaszkai életem, de még ez sem szeghette kedvemet. Inkább csak kellemetlen volt, hogy csere telefonnal kellett rohangálnom. Ráadásul, ma reggel közölték velem, hogy vissza kellett küldeniük a központi üzletükbe a készüléket, ami történetesen a plázában kapott helyet. Egyelőre nem vágytam túlzottan oda, noha szerettem nézni az embereket, és most minden olyan új volt még nekem. Megvolt a maga izgalma a helyzetnek, még ha nem is örültem annak, hogy a kis szerviz helyett, amibe betértem pár napja, most bolyongni kell majd egy bevásárlóközpontban. Ha már itt voltam, gondoltam feltérképezem magamnak, de először csak célirányosan szerettem volna megtalálni azt, ahol a csodatevő szerelők őrzik az én megszokott kis telefonomat. Még akkor is próbáltam felidézni magamban a parkolóban látott térképet, amikor beszálltam a liftbe. Annyira erősen koncentráltam, hogy először fel sem fogtam a nekem szegezett kérdést, sem pedig azt, hogy már nem vagyok egyedül. Automatikusan csak beszálltam a felvonóba, és néhány másodpercbe beletelt, mire kapcsoltam. - Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül, mivel rajtunk kívül nem volt más a kis kabinban, ergo biztosan nekem szólt a kérdés. - Ó, az elsőre. - mosolyogtam rá barátságosan a férfira, de szinte egyből el is bizonytalanodtam. - Vagy... talán a második? - saját magamtól is csak kérdeztem, a számról le is konyult a mosoly, ahogy próbáltam felidézni magamban az üzlet helyét. - A fenébe... - dünnyögtem az orrom alatt, szemeim összeszűkültek egy picit a koncentrálástól. - Ne haragudjon, de egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, hol is van az a fránya bolt. Az elektronikai. - tettem hozzá, hátha az ismeretlen férfi nálam jóval tájékozottabb. Nem bántam volna, ha így van, ezt be kell vallanom. - Megnéztem ugyan odalent a térképet, de elfelejtettem, túl sok itt az üzlet. Eleve nem is ide adtam be... - dünnyögtem magam elé, hogy azért mégse nézzen már olyan ostobának, hogy jártam már ott, és mégsem találok vissza. Mondjuk, igazából azt sem tettem hozzá, hogy a telefonomért mennék, mivel nekem teljesen magától értetődő volt, hogy arra gondoltam. Valószínűleg totálisan szétszórtnak tűnhettem, de nem zavart. Általában ilyen voltam, főleg addig, amíg még nem mozogtam olyan magabiztosan az új helyeken. Egy idő után már nagyszerűen el fogok boldogulni, az már egyszer biztos!
// Saaajnálom o.O ezer és egy bocsánat a mínuszért, a telefonom önálló életre kelt, ne haragudj!!! szó sincs róla, hogy ne tetszett volna!! //
Nem értem a visszakérdezés apropóját, de felfogom úgy, hogy bizonyára ő is csak valami hóbortos valaki. Igazából nincs is ezzel semmi aj, addig, amíg nem az én ismerőseim csinálják. Sose bírtam elviselni, hogyha valakinek mániája volt a szertelenséggel felhívni magára a figyelmet. - Rendben! Szólalok meg, s megnyomom a gombot, amit mondott. Első. Az jó, én is éppen odafelé tartok, így legalább nem kell kétszer nyomkodjak, s az esélye sem lesz meg annak, hogy valaki beszálljon még mellém, miután a nő kiszállt. A gomb már megnyomva, meg fogunk állni az elsőn, szóval mire kitalálja, hogy talán mégsem jót mondott, már a mindegynél járunk. Komolyan nincsen nekem semmi bajom az emberekkel, de ez a nő kezd kis dózisban is sok lenni. - Én kiszállok az elsőn, ha gondolja utána nyomja meg a másodikat. Vagy.. Kérdezném, hogy tudok-e segíteni valamiben, hiszen nem a barlangból szabadultam, de az egyszemélyes műsor hamar elér odáig, hogy ne legyen értelme a feltett kérdésnek. Engesztelődött sóhajjal fordulok a kisasszony felé, épp azzal egy időben, hogy furcsát rázkódik a lift alattunk két emelet között. - Az elektronikai szintén az elsőn van, a könyvesbolt mellett. Mindig az első gondolat a jó, azt szokták mondani. És ha valakire haragszom, az maximum ebben a helyzetben ez a lift. Őrület, hogy mennyire szeretik elmismásolni a karbantartást az ilyen plázák. Morcosan veszem tudomásul, hogy a masina nem akar tovább működni, s a célnál alább sikerül megálljunk. Persze itt az ajtót sem tudja kinyitni, ami logikus. De bent ragadni egy üvegliftben egy ismeretlennel legalább annyira agyvízfőző, mintha egy ismerőssel tettem volna ezt. Bazári majomnak érzem magam. És remélem, hogy a nő nem klausztrofóbiás. Elég nekem, hogy láthatólag indiai..
Én az égvilágon semmit nem érzékeltem abból, hogy idegesíteném a másik felet. Már csak azért sem, mert nekem elég szokatlan lett volna a dolog, lévén, nem szoktam másokat idegesíteni. Legalábbis eddig még egyszer sem kaptam ilyesfajta ráolvasást a fejemre, ami azt hiszem, hogy határozottan pozitív. Ráadásul, mivel most teljesen elmerültem a gondolataimban is, így pláne nem zavartattam magam miatta. Mondjuk amúgy sem szokásom, én már csak ilyen laza nőszemély vagyok. Mindenféle téren. - Ez meg mi volt?! – kérdeztem kissé rémülten, vagy inkább bosszúsan. Egyelőre még én magam sem tudtam eldönteni, de az biztos, hogy nem volt jó előjel a furcsa rázkódás. Figyelmemet végül a megkapott válasz vonta el, ezért a férfi felé fordultam, érdeklődő tekintetemet egyenesen rászegezni. – Igen, ebben igaza van! – mosolyodtam el megenyhülve, és még bólogattam is mellé, hiszen sokszor tényleg az első gondolat az, ami végül helyesnek bizonyul. Én mondjuk általában a megérzéseimet követtem, amik előfordult, hogy tévútra csaltak. De hát semmi baj nincs ezzel, előfordul. Ahogyan az is, hogy a gépek meghibásodnak. - Nem mondja! – csodálkoztam rá, bár teljesen hihetőnek tűnt. Az emberek tényleg szeretik az utolsó pillanatig halogatni a dolgokat, aztán a végén el is felejtkeznek róluk. Mondjuk a karbantartást szerintem nem kellett volna ennyire lazán kezelni, ebben egyetértettünk. – Gondolja, hogy végleg leállt alattunk? – elhúztam a számat, miközben körülnéztem a kis fülkében. – Még soha nem ragadtam bent liftben, nem is tudom pontosan, hogy mit kell tenni. – vallottam be őszintén, de azért nem kellett félteni. Általában feltaláltam magam elég könnyen és gyorsan. Most is már a leírást böngésztem, hogy mit kell tenni baj esetén, melyik telefonszámot kell hívni. - Magának van a telefonján térerő? – érdeklődtem néhány pillanat elteltével. – Úgy látszik, hogy az én cserekészülékem nem a legszuperebb darab. – tartottam fel a régebbi gyártmányú telefont. Nem mondom, hogy őskövület, de nem állt távol tőle. – Nem tudom felhívni ezt a számot, de ön talán megpróbálhatná! – vetettem fel az ötletet, miután a gombok feletti leírásra böktem. Ott le volt írva a karbantartók száma, meg mindenféle dolog, hogy mit kell tenni. – Ez az ittlét nagyon rosszul kezdődik… - szusszantam kissé letörten, hátammal a falnak támaszkodva. - Már történt ilyen magával máskor is? – csak azért kérdeztem, mert egyrészt elég higgadtnak látszott – bár én sem kezdtem éppen pánikolni -, másrészt szerettem volna beszélgetni, ha már együtt ragadtunk be erre a kicsi, szűkös helyre. Én ilyen vagyok, szeretek barátkozni, és általában elég közvetlenül viselkedek még az idegenekkel is. Most pedig ki tudja, hogy mennyit kell majd várnunk arra, hogy kimentsenek bennünket. A filmekben nem mindig történik zökkenőmentesen, de nekem bőven elég volt ennyi izgalom mára.
-Végleg semmiképp, de egy időre biztosan. A rángás mértékéből ítélhetően ez elromlott, hát meg kell várjuk, amíg a technikusok úrrá nem lesznek a problémán. Osztom meg vele nézeteimet. Nő, tipikus nő. A végleg kifejezéssel olyan könnyedén dobálóznak, pedig tapasztalatom szerint nem akarják annyiszor valaminek a totális végét, mint amennyiszer bevonzzák ekképp. -Nem vagyok biztos benne, hiszen nem én felelek az épület karbantartásáért, de mondjuk úgy, hogy láttam én már karón varjút. Sajnos manapság egyre inkább visszatérőben van az a nézet, hogy ami nem látszik, az nem probléma, vagy amiről nem beszélünk, az nincs. Tehát a pénz beszél, a kutya ugat, ergo ha valakinek érdeke eltitkolni a rossz állapotban levő lifteket azért, hogy ezzel másutt nagyobbat kaszáljon, az meg fogja tenni. És amíg nem szól érte senki, addig meg is teheti. Aztán tessék, ez a vége. – célzok ezzel szorult – beszorult, szó szerint, vagy inkább beakadtnak is lehetne mondani – helyzetünkre. Ha már így idekeveredtünk, akkor végigmérem a nőt, akivel összehozott az elektronikai csőd. Kissé ironikus egyébként, hogy éppen egy elektromos kütyü szaküzletét keresve szoruljon be a liftbe, de nem gondolom túl. Ha innen nézzük, s azt vesszük, hogy neki van oka itt lenni, nekem akkor sincs és egyébként sem hiszek a spirituális világnézetben. Még akkor sem, ha őrző vagyok. Nem véletlenül, lettem harcos, s nem mágus. -Még nem ellenőriztem. – szájhúzásom annak a belső kényszernek szól, hogy mindenben szeretek naprakész lenni, márpedig így kínos, hogy a nő hívja fel a figyelmemet arra, hogy a telefonomat ellenőrizzem. -Van, de elég gyenge a jel. Esetleg megpróbálhatnánk felhívni a karbantartást. Látja a panelen a telefonszámukat? Le tudnám én is olvasni, de annyira megszoktam már, hogy feladatokat osztogassak, hogy szinte zsigerből jön a majdnem-felszólítás Jackie felé. És nem is nyúlok mellé, mert ő is ugyanerre jut, így esik meg az, hogy egyszerre sikerül beszéljek vele. További strigulák a kínos táblán. Ez határozottan nem az én napom. -Diktálja! – szépítek, már legalábbis az ázsiómat illetőn. Egyébként nyilván nem szimpatikus tulajdonság, hogy ráparancsolok, de akárhogy is, amennyiben mondja a számjegyeket, úgy pötyögöm őket, hogy aztán a fülemhez tartsam a készüléket, s várjam, hogy kicseng-e. -Van esetleg pánikbetegsége, klausztrofóbiája? – eddig Jackiehez szólnak a kérdéseim, de ezen a ponton megszólal valaki a vonal túlsó oldalán, így a továbbiakban a hangnak ecsetelem nagyon hidegen és szakszerűen a helyzetünket. Végül egy igen kurta, morcos hangvételű beszélgetés után kinyomom a telefont. -Majd jönnek, de most a technikusuk más helyszínen van és beteget jelentettek sokan. Várjunk türelemmel, egy-két óra és küldenek valakit. Azt nem teszem hozzá, hogy mennyire inkompetensek társasága ez így. Inkább próbálok a többi kérdésre reagálni, ne tűnjek már kőbunkónak azért. -Nem, még soha. Általában nem járok plázákba, de most kénytelen voltam kivételt tenni. A bázison pedig esélytelen, hogy meghibásodjon valami ilyen szinten. Ott ezért a fejét veszik a műszakis kollégának. Mi a neve? Ha megölnek se tudnám megmondani, hogy kérdeztem-e már. Van az a rossz tulajdonságom, hogy csak arra figyelek, amire nagyon muszáj. Már legalábbis a civil életemben. Elég összeszedett vagyok katonaként, az a pár nap civilség megengedi nekem, hogy figyelmetlen legyek. És egy liftbe szorulva valahogy ösztönösen elhagyom magamból a katonát. Mégse a hadsereget égessem már, képletesen se, sehogy.
Bevallom, azért nem voltam teljes mértékben nyugodt a kialakuló helyzet miatt. Pedig soha nem volt problémám az ilyesmivel, egyszerűen csak nem voltam hozzászokva az efféle történésekhez. Egyébként vegyült legalább némi izgalom a napomba, még ha más formában is el tudtam volna képzelni. - Mármint úgy értettem, hogy hosszabb távra. – javítottam ki magam, hiszen nyilván nem áll le végleg, vagy legalábbis mertem remélni. – Remek… - szusszantam egyet hosszasan, méregetve a lift belsejét. Önkéntelenül is körbefordultam, hogy felmérjem úgymond a terepet, aztán a tekintetem visszatért a legújabb ismerősöm felé. – Attól tartok, hogy igaza van! – sóhajtottam lemondóan, beletúrva egy pillanatra a sötét tincseim közé. Néhány idegesítően belelógott a látóterembe, ez pedig rontotta az összképet, amit próbáltam alkotni a férfiról. – Valószínűleg itt is ez történhetett, de most már nem fogják tudni eltitkolni. – állapítottam meg roppant elmésen. Egyébként az is lehet, hogy ez merő véletlen, és nem állnak ilyen piszkos ügyek a háttérben, de azért én is elképzelhetőnek tartottam. - Az ilyen áruházi lifteket szerintem még sűrűbben kellene karban tartani, mint a lakóházakban lévőket. – nem voltam teljesen biztos benne. Lehet, hogy ostobaságokat beszéltem, de nekem ez tűnt logikusnak. Márpedig, ha erre a következtetésre jutottam, szerettem volna megosztani a társaságommal is. Úgyis egymásra voltunk most utalva, és úgy tűnt, hogy jó darabig még így is marad az állás. – Akkor megtenné? – fordultam hirtelen felé, tekintetem kérlelő volt, és türelmes. Nem akartam megmondani neki, hogy mit csináljon, inkább tényleg csak kérésnek szántam. Annál előrébb lennénk, hátha az övével szerencsénk lesz. - Hála az égnek! – megkönnyebbülten nekidöntöttem a hátamat a felvonó falának, amikor kiderült, hogy térerő legalább van. Nem voltunk teljesen elveszve, még ha úgy is tűnt elsőre. Máris bizakodásra adott okot számomra. – Rendben! – bólintottam, mielőtt újra egymás szavába vágtunk volna véletlenül. Nem tetszett egyébként a hangnem, ezt a tudtára is adtam egy kelletlen fintorral, ha esetleg figyelt. Nem úgy tűnt, mint akit különösebben érdekelne, vagy meghatna a dolog, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Miután lediktáltam neki precízen, és kétszer is ellenőrizve a számot, türelmesen vártam volna, hogy mi történik. Mivel meglepő módon, ezúttal ő tett fel kérdést, így gyorsan megragadtam az alkalmat, és már válaszoltam is egy hevesebb fejrázással. - Nem, vagy legalábbis eddig még soha nem jött elő. – mondtam őszintén. Ez volt talán a szerencsénk. Ha efféle betegséggel küzdenék, valószínűleg én már vagy elájultam volna, vagy annyira pánikba esnék, hogy az őrületbe kergetném vele. Ehelyett egész lazán vettem ezt, és próbáltam rájönni, hogy mit mondhatnak a vonal túlsó végén, ugyanis végre felvették. Bennem még élt a remény, hogy rövid időn belül kijutunk innen, de hamarosan rá kellett döbbennem, hogy hiú ábránd volt csupán a részemről. – Miért is ne máskor lenne mindenki beteg?! – költői kérdésnek szántam, egyszerűen csak kicsúszott a számon felháborodásomban. - Egy-két óra?! – kicsit megugrott a hangom, ahogy hitetlenkedve visszakérdeztem. Igen, elsőre is tökéletesen hallottam ám. – Te jó ég, és addig itt kell üdülnünk? – kerekedtek el egy kicsit a szemeim, amiket szinte azon nyomban le is hunytam pár pillanatig, hátha így megnyugszom valamelyest. – Bázison? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Szóval katona! – újabb briliáns következtetéseim egyikét vontam most le. – Így már érthető ez a parancsolgató stílus! – bólintottam egyet, mint akinek a fejében felgyulladt az a bizonyos villanykörte. Nem igazán zavartattam magam amiatt, hogy esetleg bunkó volt a megjegyzés, ez volt az igazság. - Ja, egyébként Jackie vagyok! – nyújtottam felé barátságosan a kezemet. – Jackie Sures! És maga? – ha elfogadta, akkor megráztam a kezét. Csupán pár pillanatig bírtam csendben maradni. – Tudja, egyszer pár hétig én is éltem egy bázison. Egészen érdekes, hogyan telik ott egy nap… - elgondolkozva meredtem magam elé, elmerengve az emléken.
- Értem. - konstatálom, hogy mire vonatkozott a megjegyzése, udvariasan nem is hagyom válasz nélkül, de magamban úgy gondolom, hogy amennyire az előző végleget felesleges volt tenni, úgy ezt is. Szószaporítás és a sok beszédnek sok az alja elvén léve nem szeretem az ilyet. Alkalmazom, mert van, akinél azt tapasztalom, hogy csak így lehet vele kommunikálni, de ez inkább már csak az emberismeretemből - emberkiismerésből - vizsgám és nem abból, hogy miként kedvelek társalogni és milyen mintákat tartok követendőnek a magam részére is. - Eltitkolni semmiképp, de mit gondol, milyen következményei lesznek? Panaszt akar tenni? Engem nem érdekel. Tele van az életem papírmunkával a bázis miatt, eszembe nem jutna egy áruházi lift kapcsán palávert verni. Az viszont érdekelne, hogy mit gondol erről a nő. Ez is egyfajta tapasztalás lenne számomra, márpedig a tapasztalatokból lehet építkezni a jövőre nézve, én maximálisan így gondolom. - Valószínűleg igaza van. Nagyobb idénybevételnek vannak kitéve. Bólintok egyetértőn, miközben már a telefon a kezembe kerül, s a nő nyilvánvaló - a siket is hallaná - ellenérzéseivel körülölelten megkapom a számot, s elintézem a hívást. Aki olyan hivatást választ, mint az enyém, az nem lepődik meg azon, hogyha mások nem szimpatizálnak a viselkedésével. A fintorát így bár észlelem, de nem nehezményezem és el se jut addig, hogy felháborítson, vagy egyáltalán bármilyen érzést kiváltson belőlem. Intézem a dolgomat: telefonálok. Aztán nagyon praktikusan közlöm vele a kapott információt, s közben megkérdezem azt is, számíthatok-e arra, hogy rosszul lesz hirtelen. A felkészületlenségnél semmi sem veszélyesebb az életben. - Állhat is, ha gondolja. - a hülye kérdésre hülye válasz "mindegy" tipikus esete, meg azé, hogy mondandóm nem azért szalad ki a számon, mert feltétlenül nekem van szükségem rá, hanem azért, mert ha már felvettem, akkor fenn szeretném tartani a kommunikáció fonalát. - Az vagyok. - majdnem, hogy egy mi sem természetesebb féle mosolyra is fakadok, de ilyen messzire azért nem ragadtatom magam. - Talán sértette az önérzetét, kisasszony? - kérdezek vissza arra a megjegyzésre, amit sikerült elejtenie. Mindig vicces, ha a szög kibújik a zsákból a foglalkozásom és stílusom párhuzamát illetőn. - Mark Sherwood. A rang és rendfokozatomat nem közlöm vele, úgyse tudná eszik-e vagy isszák, civilben vagyok. Határozottan és erősen - nem finomkodva csak azért, mert nővel van dolgom - rázok kezet vele. - Ön pedig a jelek szerint a városi értelmiség körébe tartozik. - jegyzem meg a kézfogást követőn. Tudtommal az ellenkező neműek között mindenféle testi érintkezés tilos az indiaiaknál, s bár a neve és a külleme alapján is lehet, hogy rosszul ítélem meg a származását, azért a megjegyzés kipergett fogaim kerítésén. Riposzt a kelletlenségért a szigorúságom kapcsán. Finom, de érzékletes. - Mit keresett egy katonai bázison, s ha szabad tudnom, melyik is volt az?
- Fogalmam sincs, nem mozgok túlzottan otthonosan a témában! – vágtam vissza kissé harciasan, bár róla teljes mértékben lerítt az érdektelenség. Én semmiben sem tudtam az lenni, és magamban már most is eldöntöttem, hogy utána fogok nézni ezeknek a dolgoknak, hogyan is vannak a szabályozások, meg minden egyéb ezzel kapcsolatban. – Még az is lehet, hiszen láthatóan maga sem élvezi jobban a helyzetet, mint én. Bár nekem igazából nincs is vele nagy gondom, de ha most valaki olyannal lennénk összezárva, aki nem bírja a szűk helyeket, akkor az elég nagy baj lenne. Szeretném, ha mással ez nem fordulhatna elő, ez minden! – tártam szét a két kezemet, hogy aztán megvonjam a vállaimat. Nem akartam én fontoskodni, de legközelebb ugyanúgy megtörténhetett, és más lehet, hogy nem tudná így kezelni ezt. - Gondolja, hogy túl sok papírmunkával járna egy ilyen panasz? – kérdeztem végül rá, alig egy-két percnyi némaságot követően. Nem bírtam túl sokáig csendben maradni, főleg a jelenlegi helyzetben. Mondjuk úgy, hogy kényszert éreztem a beszédre, mert ezzel próbáltam oldani a saját feszültségemet is, amit a helyzet szült. Tényleg isteni szerencse, hogy nem vagyok olyan típus, aki rövid úton rosszul lenne egy liftben. Tériszonyom sincs. - Igen, mondhatjuk! – biccentettem kurtán, magamban azonban örültem, hogy megfelelő következtetéseket vontam le a hivatását illetően. Nem mintha túl nehéz lett volna kitalálni, de apró örömök, meg győzelmek az életben, ugye! – Tudja, nem rajongok azért, ha meg akarják mondani, hogy mit csináljak! Semmilyen formában sem! – már a szüleimtől sem viseltem túl jól, és ez a mai napig nem változott. Már nem vagyok fiatal fruska, aki lázad, ugyanakkor a hajlam még mindig ott élt bennem, és talán soha nem is fogom tudni levetkőzni. Nem lettem törvénysértő, ennyire azért nem ragadtattam el magam, de szerettem olyan dolgokat csinálni, amik meglepőek és szokatlanok. Ilyen volt például a választott munkám is. - Egyébként többet kéne mosolyognia! – nem mintha most bármikor is mosolygott volna, de próbáltam magam elé képzelni a megenyhülő vonásokat. – Így elijeszti a kevésbé kitartó embereket! Bár gondolom valamennyire ez a célja… - ismertem katonákat, láttam már, hogy milyenek, hogy milyenné edzi őket az életvitelük. Ezért is gondoltam azt, hogy mindezt valamennyire szándékosan csinálja. Nem akartam én sértegetni, csak hangot adtam a véleményemnek. Amúgy sem tartottam attól még most sem, hogy beletipornék a lelkébe. - Valóban, Mr. Sherwood! Akár oda is lehet sorolni… - természetesen határozottan az értelmiséghez tartoztam. – A Közel-Keleten, az egyik amerikai bázison. Nem tudom már pontosan, hogy melyik volt az, akkoriban annyira ilyen részletek nem érdekeltek. – vontam meg egyszerűen a vállaimat, bár sejtettem, hogy ez már némiképp felkelti majd az érdeklődését, és legalább volt egy közös téma is úgymond. – Az apám munkája miatt elég sokat költözünk. Akkor haza akartunk látogatni, de volt egy kis gond, és addig elhelyeztek minket a bázison, amíg tovább nem mehettünk India felé. – nem olyan nagy dolog ez, legalábbis nekem. Én hozzászoktam ehhez a gyökértelen élethez, míg egy egyszerű embernek ez biztos, hogy egyáltalán nem lenne hétköznapi történés.
A szemöldökemelésem magában hordozza az azt mindjárt gondoltam félmondatot a témát illető otthonosságára értendő, de nem teszem hozzá. Sokkal inkább csak hagyom, hogy a nőtől érkező nem kevés információ átrohanjon rajtam. Butaság. A helyzetet nem élvezem, de nincs is mitől összecsináljam magam ijedtemben. És bár elrejtőzik szám szegletében egy mosolyféleség, hallva az önzetlenségét, nem közlöm vele, hogy mi is az, ami ezzel kapcsolatosan a fejemben forog. A végén még nagyon is megorrolna rám. Az pedig nem célom, hogy vadidegeneket sértegessek. Se nőket, se férfiakat. Ok nélkül nem szokásom az ilyesmi. Okkal pedig jócskán másképp teszem. - Jogában áll. – hagyom rá, mint szamárra a fület. Nem dicsérem meg az előrelátó kedvességéért, de nem is feddem meg érte. Ezt mindenképpen értékelhetné, bár van egy olyan érzésem, hogy nem az a fajta, aki fogja is. - A túl sok vagy a túl kevés is relatív. Véleményem szerint nem a papírmunka mennyisége az, ami visszatartó erő lehet, hanem a panaszelbíráló személye. Tudja egyáltalán, hogy ki az ebben a városban, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik? Vannak, akiket megelőz a hírük. Én nem tudom, de nem is érdekel. Viszont az tény, hogy egy panaszt már benyújtani sem érdemes, hogyha megnézi az ember a precedenseket esetleg. Már ami nyilvános belőlük. Ezért jó az amerikai jogrend. Sok kiskaput is hagy, de sok mindent szinte per nélkül elintéz. Mert már a pólyában elmegy a kedve a panaszkodástól a feleknek. A civil életben ez mindenképp működik, s még szórakoztató is. A hadbíróság azért egy kicsit más tészta. De azt nem keverjük ide. - Gondolom ezért nem él a szülőhazájában vagy az itteni indiai közösségben. – teszem még ezt is hozzá kicsit úgy, mintha azt mondtam volna, hogy gondolom ezért nem büszke rá az apja és szégyelli az anyja. Távol álljon tőlem a vájkálás. Csak a rasszismeretem gondoltatja ezt velem. - Tartottam tőle, hogy úgy fejezi be – formálok idézőjelet mutató- és középső ujjaimmal. – hogy mert jól áll nekem a mosoly. Ha így tett volna, a végén még zavarba hoz. Nem túl stabil a plafon a fejünk fölött, így ezt a humort nem csavarom túl. De mosolygok mellé, mert a megjegyzése akármilyen kéretlen is volt, s akárkitől érkezett is, megvallom egész kedvemre való. - Nem célom ijeszteni senkit. Nevelni és terelgetni sokkal inkább. De gondolom ettől nem lettem szimpatikusabb az ön szemében. – csatolok vissza arra, amit az imént mondott, nevezetesen hogy nem szereti azt ha megmondják neki merre hány méter. - És miféle gond volt az? – a „ha szabad kérdeznem” megint csak elmarad. Ha szabad, ha nem, megkérdeztem. A felesleges szabadkozás amúgy sem kenyerem.
Kezdőlap
//
//
//
