A mai egyetemistáknak olyan kusza a napirendje, hogy nehéz összeegyeztetni, kivel mikor lehet terepre menni. Már volt három turnusom, és még így is kimaradt egy lányka. De abszolút elfogadható igazolásokat hozott a hiányzásaira, és amúgy az évfolyamfelelőstől tudom, hogy nemrég halt meg az édesanyja, apja meg lelépett, vagy mi, szóval az ág is húzza, és nem szeretnék, ha egy ilyen apróbb gyakorlati jegyen csúszna el a féléve, szóval most kettesben megyünk el növényeket válogatni. A többiek eléggé mérsékelt lelkesedéssel bolyongtak velem fenn a hegyen, volt, akit az első túráról már a gyülekezőn hazaküldtem, mert magassarkú topánkában jött el. Ide bakancs való, és még így sem könnyű a járás. A hó már elolvadt nagyrészt, de a talaj még nem mindenhol tudta beszívni az összes vizet, egyes részeken cuppogni lehet a sárban. Most már a túra egy részén túl vagyunk, felmásztunk a legmagasabb pontra, amit érintenünk kell, és innen már csak szintben megyünk, vagy ereszkedünk. Én mindig igyekszem visszafogni magam, hogy a csapat követni tudjon, de képtelen vagyok teljesen átmenni csigába, szóval a társaság egy része mindig zihálva, tántorogva ér fel ide. De hát legalább edződnek. Most, hogy elértük ezt a pontot mindenképpen tartok egy kis pihenőt, és meglátjuk, Kendre mennyire bírta idáig az utat. Bevárom, letelepszem egy kidőlt fatörzsre. Eddig nem sokat beszéltünk, de most majd válthatunk pár szót.
Olyan felemelő érzés volt ez a túra, amire nem is számítottam. Ez is egy kis kiugrás volt, egy kis elrugaszkodás attól az undok élettől, ami sehogy sem akart nyugton hagyni... Egy ideje már tudtam, hogy ezt a terepgyakorlatot nem fogom tudni ellógni, pedig mintha a sors is azt akarta volna, hogy ne menjek el rá. Most mégis örültem, hogy itt vagyok. A stúdióból jöttem ide, de a divatos cuccokat hátrahagytam a kamerák kereszttüzében. Nah jó, bevallom a sminkem a fotózás óta még nem sikerült levakarnom, de ezt leszámítva tökéletesen normálisan öltöztem egy ilyen feladathoz. Túrabakancs és teljes menetfelszerelés. Jó, egy kicsit márkás volt, de ez Wolf számlájára írható, a mániája lett ez a divatdolog. Pedig az ember azt hinné, ha valaki közel két méter magas és olyan, mint egy bulldózer, az nem ilyenekre figyel... pedig de. Bevallom kifulladtam, mire felértünk a legmagasabb pontra. Nem voltam teljesen plázacica, de azért bejáratott túrázó sem. Néha sportoltam vagy futottam egy picit, de a festésnek, versírásnak, vagy éppen a biológiai tanulmányaimnak szívesebben adtam az időm. A sport valahogy mindig kimaradt a hétköznapjaimból. Hálás voltam a pihenőért, így amikor láttam, hogy bizonyosan hegyikecske ősökkel rendelkező túravezetőm végre megálljt vezényel lehuppantam én is mellé a farönkre, és csak összekaparva az erőtartalékaimat bámultam a tájat. - Gyönyörű... - mondtam öntudatlanul és teljesen őszintén. Kedvem lett volna lefesteni.
Kendra sem egy teljesítménytúrázó alkat, de azért az átlag egyetemistánál kicsivel jobban bírja. Anyagilag elég jól el van eresztve, ahogy a cuccait nézem, de azt nem tudom, hogy mért kell öt kiló sminkkel jönni egy túrára. De hát ez az ő dolga, én ebbe nem akarok beleszólni, nem is szólhatnék, mint oktató. - Igen, gyönyörű. Én már ötödször ülök itt. Egyszer tájékozódásképpen magam jártam be az utat, majd hoztam három másik csoportot, és most itt vagyok Kendrával újra. És még mindig nem tudok betelni a látvánnyal. - Most pihenünk egy pár percet, aztán megyünk tovább. Fújd ki magad! Azon gondolkodom, mit tudok Kendráról. Nekem úgy rémlik, hogy helyi lakos, nem kollégista. Mégis eléggé lenyűgözi a látvány. - Nem szoktál kijönni a hegyekbe? Persze lehet, hogy egyszerűen csak szereti a természetet, és ezért ilyen lelkes, meg hát mért is ne szeretné ha egyszer biológus akar lenni? Néha vannak kétségeim afelől, hogy mit taníthatok én egy olyan embernek a környék elővilágáról, aki itt született, hiszen alig pár hónapja érkeztem. És meglepődve tapasztaltam a csoportban, hogy biza elég sokat. Ez kissé lelombozó is amellett, hogy megnyugató, hogy nem fogok nagyon beégni.
Nem igazán tudok mit hozzátenni a dologhoz. Igazából szoktam kijönni párszor, habár nem mondanám valami gyakorinak a dolgot, de természetesen már jártam itt. Mondjuk akkor jóval kisebb voltam és apuval jöttem fel, amit természetesen nagyon, de nagyon élveztem. Nah meg persze akkor az út nagy részét az ő nyakában tettem meg... ~ Igen, úgy határozottan könnyebb volt feljönni... ~ Elmosolyodok az emlék hatására, egy pillanatra ismét érzem azt a kellemes melegséget és biztonságérzetet, amit akkor. Elvégre apám egy csodalény volt, aki ügyes és erős, aki megvéd... Nos igen, csak az a szomorú, hogy az élet nem egy mese. Apró sóhajjal űztem el a fájó és a kedves emlékeket és koncentráltam a jelenre, ami a valóság volt, nem úgy, mint a múlt, amibe nem túl szerencsés belesüllyedni, mert akkor megfolyt. - De, néha szoktam. Mondjuk egy ideje már nem igen jártam erre. - válaszolom meg végül a feltett kérdést. Erről megint eszembe jut apu, ami kicsit elszomorít, de nem hagyom, hogy teljesen elszomorítsa a kedvem. - Mondjuk szeretnék gyakrabban jönni, mert tényleg gyönyörű, csak sajnos mostanában nincs igazán időm semmire. - mondtam szomorkás és sajnálkozó mosollyal egyben. Ezzel próbáltam burkoltam bocsánatot kérni, amiért a csoporttól így elmaradva kellett feljönnie velem.
Ezek a mai fiatalok! Nincs ideje semmire ... - Kendra ... jelenleg egyetemista vagy ... nem ártana erre valahogy időt szakítani. - jegyzem meg szelíden. nem akarom nagyon korholni, de hát azért mégiscsak vállalt bizonyos kötelezettségeket, amikor beiratkozott, és ezek közé tartozik bizonyos tanórák látogatása is. - Innentől lefelé egy meghatározott útvonalon haladunk. Kaptál egy fájl tőlem még vagy két hónappal ez előtt. Abban volt vagy 50 növény neve, leírása, képe. Ebből az ösvény mentén legalább 25 megtalálható. A gyakorlatot akkor teljesíted, ha legalább nyolcat észreveszel, megnevezed, és elmondod róla a tudnivalókat. Ez a kettes. A jobb jegyért persze többet kell észrevenni, és felismerni. Érthető a feladat? A többieknek persze más volt ez. Súghattak egymásnak, amit az egyik észrevett, azt a másik is. De hát ő halasztotta a részvételt. Viszont senki nem fogja elterelni a figyelmét a feladatról olyan csacsogássokkal, minthogy "milyen színűre festessem a hajam?", "Meg akarom venni az a cuki rucit, amit tegnap a boltban láttam, de nincs rá pénzem." és egyebek. Amúgy meg a növények is nagyobbak most már, több levelük van ... igen a feladat nem lett sokkal nehezebb.
// Usertől nem várom el, hogy ismerje a növényeket, csak döntsd el, mennyire készültél fel a feladatra! //
- Persze, nem arra gondoltam, ne haragudj. - mentegetőztem gyorsan. Igazából arra gondoltam nincs időm csak úgy sétálni, mert nem akarom, hogy legyen. Ha sétálnék, egyedül maradnék a gondolataimmal. Ha egyedül maradnék velük, akkor pedig megölnének... Anya halála és apa eltűnése még mindig több volt, mint amit el tudtam viselni. Azzal védekeztem ellene, hogy nem maradtam egyedül. Mindig csináltam valamit, rohantam valahová... Vagy tanultam, igen, tanultam. Egyáltalán nem arra céloztam, hogy ne lenne időm a tanulásra. Hiszen nem volt se társam, se apám, se anyám, maradt nekem a tanulás. Bőven volt rá időm. - Igen, érthető. - biccentettem elszántam. Nem akartam túlbonyolítani a dolgot. Lehet azt hiszi én is csak egy unatkozó fruska vagyok, akinek nincs jobb dolga, minthogy milyen a sminkje, vagy mikor kap új ruhát... Igazából ez hatalmas tévedés. A sok smink, ami az arcomon volt, egy álarc része volt. Egy álarcé, amit magamra vettem. De a smink alatt harcos voltam, harcoltam azért, ami fontos volt nekem. Megkaptam a fájlt és megtanultam mindent. Tegnap este szinte semmit nem aludtam, még jó néhányszor átnéztem, mielőtt eljöttem volna ide. Előtte volt egy fotózásom is, amin Wolf leszúrt, mert akkora táskák voltak a szemeim alatt, amit 2 kg sminkkel is alig tudtak eltüntetni... Nos igen, így jár, aki tanul egész éjszaka. Persze ezt nem fogom elmondani, ha béna vagyok az a saját hibám, majd én bűnhődök érte.
//Készen állok! Elég sokat tanult rá, sőt határozottan jól felkészült. Tényleg érdekli a biosz amúgy, szóval készült rá, jó alaposan.//
Ha úgy látom, Kendre kifújta magát, elindulunk. - Persze, az ember mindig tele van tervekkel, főleg, amíg fiatal. És egyszerre akarja megvalósítani az összeset. És ilyenkor a világ minden ideje is kevés lehet. A táj szép, bár még alig valami zöld látszik itt-ott a fákon. A talaj jobban áll, ott már sokféle növény bontogatja leveleit, szirmait. A bokrok, fák felismerése így levél nélkül, vagy nem kifejlett levelekkel nem könnyű, de elvégre ezért lesznek biológusok. És ez nem csak arról szól, hogy megtanulják ezt az X darab növényt, hanem megtanulják egy szöveghez és pár képhez képest felismerni a valóságot. Kendra majd meglátjuk, mennyire szemfüles. Persze lesz olyan megoldás, ami szembe jön,s lesz, amit keresgélni kell. Hány növényt tud egyszerre fejben tartani? Mert ki tudja éppen melyik van a közelünkben ...
- Nos igen. - hagyom rá a dolgot. Esetemben kicsit más a dolog, ugyanis az anyám halálra és a vérfarkas apám eltűnése volt az, ami fenekestül felforgatta az életem, de ezt mégsem köthetem a tanárom orrára, elvégre mit szólna, ha itt elkezdenék neki vérfarkasokról csevegni? Nos tuti, hogy hülyének nézne... én is annak nézném magam, ha nem úgy nőttem volna fel, ahogyan tettem. Így inkább eltereltem a figyelmem a vérfarkasokról és egyéb őrült fantasyba illő dolgokról és próbáltam a valóságra fordítani a figyelmem. Nagyjából kifújtam magam, csak picit sajgott már a lábam és ahogy elmerültem a keresésben szinte meg is feledkeztem a fájdalomról. Borzasztóan izgultam, nem akartam lejáratni magam a tanárom előtt, a legjobb formámat próbáltam hozni, ha már én voltam, a fura soha rá nem érő lány... Amint megláttam egy-egy növényt a listáról diadalmasan ráböktem, hogy. - Az ott! - Aztán nekiláttam elhadarni, amit tudtam róla, a neveiket és a leírásukat próbáltam minél alaposabban visszaadni. Azt hiszem egy kicsit hadartam, mert nagyon, de nagyon izgultam, de többnyire érthető volt, amit mondtam, próbáltam minél lassabban, habár nem volt egyszerű. Ráadásul minél több növényt találtam meg az utunk mentén, annál jobban belelendültem és annál nagyobb lendülettel folyt belőlem a még tegnap este is magolt szó... Szerintem egy gyorsbeszélő robot megirigyelt volna, még fújtatni és szuszogni is elfelejtettem a séta miatt, olyan lelkesedéssel magyaráztam.
Ahogy baktatunk, s Kendra sorra jelzi a találatokat, lelkesedésből azonnal adok neki egy ötöst gondolatban. De nem mondom ki előre, csak bólogatok, és helyeselek, igyekszem bátorítani. Volt aki végignyafogta, vagy végigfanyalogta a túrát. Nem kötelező persze élvezni a természetet, kitűnő laborbiológus lehet ettől még belőlük. De az én véleményem szerint nem tud igazán jól foglalkozni a természettel az, aki elzárkózik tőle. Minden jól megy amíg azt nem észlelem, hogy egy őzcsapat van az útvonalunkon. Persze nem látni őket, de a szagukat azt érzem. Most két lehetőség van: vagy kerülünk, vagy továbbmegyünk. Az első esetben ismeretlen terepen megyünk tovább, és esetleg kikerülünk pár növényt. A másodikban pedig felzavarjuk őket. Inkább az utóbbi mellett döntök, túl fogják élni, hogy odébb kell vonulniuk. Ahogy közeledünk feléjük, karon fogom Kendrát. - Most egy kicsit lassabban ... - szólok. S pár lépés után meg is élénkül a bozót, a szarvasok felpattannak, és elügetnek. Addig tartom Kendra kezét, nehogy esetleg megrémüljön és elcsússzon.
Először azt hiszem, hogy a beszédtempómra tesz megjegyzést... Már egészen elkeserednék, hogy össze-vissza beszéltem, mint valami őrült és a felét sem értette meg, és meg fogok bukni... Aztán amikor karon fog és lassítunk, akkor rájövök, hogy a lassítás a sétának szólt. Zavartan nézek körbe, nem értem, miért ez a nagy óvatosság. Még a lábam alá is benézek, nehogy azért kapott el ilyen hirtelen, mert ráléptem az egyik vizsgaanyagra és olyat fogok bukni, mint bébiőz a jégen... Aztán megláttam őket, a valódi őzeket. Gyönyörűek és fenségesek voltak, még zavart menekülésükben is. Csak bámultam őket, mint valami furcsán megbabonázott holdkóros... ~ Ha farkas lennék, mint apa, most átváltoznék és üldözőbe venném őket... nem törődnék vele, hogy a tanárom mit szól, sőt talán megrágnám a fülét, ha nem adna jó jegyen... ~ Erre az abszurd gondolatra már végképp elmosolyodtam, nagyon rég nem mosolyogtam ennyire szívből jövően. Megvárom, amíg a tanárúr elenged, és csak miután már nem látom az őzeket, akkor fordulok felé, még mindig a buta farkasos gondolatomon tűnődve, arról jut eszembe egy további vicces ölet is, amit muszáj megosztanom valakivel, jelen pillanatban szegény tanárommal. - Olyanok, mint akik egy egész farkasfalka elől menekülnek... - nevettem fel.
Az őzek látványa engem is felvillanyoz, de már rég túl vagyok azon a koron, amikor még nehéz lett volna kordában tartanom a farkasaimat. Viszont Kendra reakciója érdekes. A szeme csillog, az orrcimpái kitágulnak, és igen, valamivel erősebben érzem most a szagát. Izgalomba jött, rá is közel akkora hatást gyakorolt a látvány, mint rám. Mintha ő is vadászni akarna ... De hát nem farkas! "Olyanok, mint akik egy egész farkasfalka elől menekülnek..." Mondja nekem nevetve, és én vele mosolygok. - Biztos megérezték, hogy van itt, aki szívesen megkergetné őket. Hát én már csak ilyen galád vagyok. Ha tudok egy gólt lőni, akkor nem hagyom ki. Legfeljebb majd azt mondom, hogy nekem lett volna rá kedvem, ha nagyon tiltakozik. - Ha jobban kiismerem majd magam a környéken, akkor ősszel vadlesre fogunk kijönni. - ígérem meg neki, hátha adok még egy kis plusz motivációt a tanuláshoz. A többieket inkább elriasztottam volna ezzel.
Amit mondott, azon már őszintén nevetnem kellett, még akkor is, hogyha egy árnyalatnyi szomorúság vegyült a szívembe, amiért nem voltam olyan, amilyen lenni szerettem volna. Igen, a lelkem mélyén már egészen kicsi korom óta arra vágytam, hogy olyan legyek, mint apa, nagy erős farkas. ~ Nah persze... én max Piroska vagyok, nem a farkas... ~ Ellenben mosolyogva megvontam a vállam és biccentettem, félig meddig elviccelve a dolgot, úgy gondoltam ebből nem lesz gond, maximum azt hiszi lökött vagyok kissé, de a tonnányi sminkkel és a menű szuper túrabakancs kombóval szerintem már így is ezt gondolta. - Nos talán... Azt hiszem előző életemben farkas voltam. - vontam meg könnyeden a vállam ismét. ~ Illetve egy farkas lánya vagyok... ~ A vadleses dolog remekül hangzott, de mivel annyira benne voltam, nem bírtam ki, hogy ne tegyem hozzá. - Az remek lenne! Csak aztán majd vigyáznom kell, nehogy ne bírjak magammal és üldözőbe vegyem a vadakat... Még mindig mosolygó szemmel néztem rá, reméltem nem néz teljesen hülyének, maximum egy kicsit. Vetettem még egy vágyakozó pillantást az őzek után, de aztán a tanáromat fürkésztem inkább.
Most vagy én kezdek paranoiás lenni, vagy van itt valami ... valami farkasos szál ... Kendra néz engem, én nézem őt, és megpróbálok a veséjébe látni. Őrző lenne? Akkor inkább csak tanonc. De akkor meg mért nem mondja? Vagy ő meg még nem ismeri fel a magunkfajtát, nincs meg hozzá az érzéke? - Kendra, az erdő az a a hely, ahol ők vannak otthon, és könnyen lehet minden űzőből üldözött, aztán meg préda. - felelem. - De ha még nem is lehetnek ránk nézve veszélyesek, akkor sem szabad feleslegesen megzavarni az életüket. Ha pár szarvas fel le grasszálna a nappalidban éjjel, és nem hagyna aludni, vagy nappal enni, akkor te is joggal kikérnéd magadnak, ugye? Intek, hogy mehetünk tovább, hiszen most már szabad az út. Úgy vélem, hogy még ha őrző is, én most a tanára vagyok, ő meg a diákom, és kész. Sem jobb, sem rosszabb jegyre emiatt nem kell számítania. - Persze van, aki manapság is vadászik. Úgy tudom, errefelé még sokan űzik az ősi prémvadász mesterséget is.
A szavaira csak nemes egyszerűséggel és nagyon komoly arccal bólintok. - Persze, ez természetes. Nem állt szándékomban semmi butaságot csinálni. Nem akartam vadászni rájuk, csak megnézni őket, van bennük valami nemesen szép és vonzó. - mondtam szomorkás mosollyal a rég eltűnt őzek után nézve. Ha apait lenne, ő megértené. szerintem ő tudná,miért vágyom annyira futni rohanni, az erdő földjét érezni a lábam alatt. ~ Vagy talán csak beképzelem az egészet? Beleőrültem volna apa elvesztésébe? Talán az egész farkasos dolgot is csak képzelem? Talán apámat is csak képzeltem? Talán az egész életem egy jól megszerkesztett hazugság volt? ~ Apró sóhajjal megráztam a fejem és ha a tanárom elindult, mentem mellette én is, a méregdrága bakancs egész szép csendesen suhant a talajon. - Nos értem. Én nem vágyom vadászni,a természet egyensúlya így is kényes, nem áll szándékomban még jobban belepiszkálni. - mondtam összevont szemöldökkel, és így is volt. - A farkasnak természettől kapott joga a vadászat, de nekünk embereknek... csak annyit kéne elvenni, ami az élethez kell.
A vizsga kicsit háttérbe szorult, d eez már nem is zavar, mert Kendra tudása eléggé alapos volt eddig is ahhoz, hogy biztos legyek benne, jól felkészült. Előveszem a zsebemből a csoport névsorát, amiben már ott sorakoznak a többiek osztályzatai, és nekiállok megkeresni őt a névsorban. A belőle sugárzó vágyakozás, hiányérzet szinte engem is letaglóz, és amint rátalálok a nevére, egy másik fénykép ugrik be, egy férfi képe. Először nem is értem a dolog, de aztán felidézem az emléket. Az őslakos a számítógépes nyilvántartásból. Ott a neve is, és az bizony megegyezik Kendráéval. Kendráéval, aki most az apját hiányolja, és a farkasokról beszél nekem. - Apádat Iannek hívják, igaz? - teszem fel a kérdést semleges hangsúllyal, bár már én sem vagyok teljesen nyugodt, olyan érzésem van, mint akit nyakon csípett a sors.
Úgy kapom fel a fejem, mint akit fenéken csípett egy giganagy darázs... Körülbelül annyira lehet összeszedett a pillantásom, mint a rémült őzeknek, akiket felzavartunk. Nem értem hogy jön ide apám hirtelen. Meglepődök, habár mindig apára gondolok szinte, mégis az, hogy valaki felemlegeti, hogy nem csak a fejemben van ott, de a nevét is hallom, attól valahogy elszorul a szívem és szerencsétlennek érzem magam... ~ Miért esik ilyen rosszul, hogy felemlegetik? ~ Pár pillanatig még néma vagyok, hirtelen szorul belém a szusz és válaszolni sem tudok egy darabig a tanáromnak, majd végül csak egy aprót bólintok. Aztán összeszedem magam és hogy lehetőleg ne nézzen totál hülyének és szerencsétlennek a tanárom, így szóban is megerősítem a dolgot. - Igen, az apámat Iannek hívják. Miért? - kérdezek vissza, mert nem bírom megállni. Legszívesebben mélyre elásnám ezt a témát, de végül mégsem bírok magammal. ~ Vajon ismeri apát, vagy mi? ~ Nem tudtam elképzelni miért emlegette föl, de ettől függetlenül nagyon kíváncsi voltam rá.
Igazából mire Kendra válaszolt, már azon lepődtem volna meg, ha nemleges választ ad. Valahogy éreztem ... Érzem a meglepetését, talán egy kis rémületet is benne. - A hotelben lakom. - ejtem ki az első pár szót. Ha be van avatva a jelenlegi helyzetbe, akkor ettől most konkrétan frászt fog kapni, és még nincsen vége. - A múltkor láttam apádat bejelentkezni. - ez egy kis hazugság, mert nem láttam, de tudom, hogy bejelentkezett. - Hallottam a vezetéknevét, és megjegyeztem. És most láttam a tiédet is. Innen jöttem rá, hogy ő lehet az. Ha most hirtelen hazarohanhatnékja lesz a vizsga közepén, azt is megértem. Amúgy ez a legtisztább, és a legkényelmesebb megoldás, ha a lányon keresztül tudatom az apjával, hogy tudok róluk. Az, hogy itt voltunk fenn a hegyen, és a gyerek épségben előkerült, talán elég biztosíték lesz arra, hogy nem akarom bántani. Persze ha Kendre be van avatva a két falka ügyeibe, akkor most rendesen veszélyben érezheti magát. Figyelek rá, nehogy valami őrültséget csináljon hirtelenjében. A hegy nem egy olyan hely, ahol csak úgy fejvesztettem menekülni mondjuk jó ötlet lenne.
Esküszöm kezdtem ilyen szerencsétlen fogyatékosnak érezni magam. Újra ledermedtem és csak álltam és bámultam, mint borjú az Újkapura, hogy a többi hülye szólást és közmondást ne is idézzem.... ~ APA ITT VAN??? ITT VAN ÉS NEKEM NEM SZÓLT??? ~ Nem tudtam eldönteni, hogy az öröm, a düh, az izgalom, a félelmem, vagy a csalódottság az erősebb bennem. Valahogy keveredtek ezek az érzelmek és mind magukénak követelték a szívem. - Apám bejelentkezett a hotelbe? - kérdeztem tőle könyörgően. Vettem néhány mély levegőt, próbáltam lecsillapítani őrült szívverésem, majd kissé értelmesebben megint rákérdeztem. - Mikor jelentkezett be? Mióta van itt? ~ És nekem miért nem szólt arról, hogy visszatért? Vagy arról, hogy hová ment? ~ Nah jó, a csalódottság volt a legerősebb. Azt is nehezen viseltem, hogy elment, de az idő ha nem is begyógyította, de valamennyi gyógyírt kent erre a sebre. Az azonban, hogy itt van, de nem keresett engem, még csak nem is üzent róla, az olyannyira fájt, hogy nem is tudtam elmondani, mert nem volt rá szó. ~ Miért csinálod ezt apa? ~
Nem, nincs benne félelem, de sok más negatív érzelem hullámzik át rajta. Hát, Ian, nem érzem úgy, hogy az apák gyöngye lennél ... a lányod érzelmei nem ezt mutatják. - Pár napja volt ez, de mintha még aznap ki is költözött volna ... Naná, hogy kiköltözött, amikor rájött, hogy az ellenséges falka területére tette be a lábát. Én az ő helyében szerintem a felismeréstől is szívrohamot kaptam volna. - Nincs egy mobilszám, amin elérhetnéd? Hát milyen apa az ilyen? Kendra egy csodálatos lány, én is büszke lennék rá, okos, szép, talpraesett, jó megfigyelő, kedves ... mit mondjak még róla? De van, aki nem becsüli meg a maga kincsét, és magára hagyja. - Nos, én most leosztályozlak, megkapod a jelest, mert látom, hogy készültél, és megértem, hogy jelen helyzetben nem a vizsga jár már a fejedben. Előveszem a papírt, és beírom a jegyet, aztán újra elrakom. - Visszakísérlek a városba.
~ Szóval már pár napja... ~ Érzem, ahogy a szomorúság, akár valami fekete felleg, úgy terpeszkedik a fejem fölé. Nem tudok vele mit kezdeni, csak némán hagyom, hogy feltépje a szívem sebeit és pedig szépen csendesen elvérezzek. Úgy néztem a tanárúrra, akár az őzek, továbbra is üldözött és szomorú szemekkel. - Értem. - böktem ki. Aztán a mobilszámra csak csóváltam a fejem. - De, persze van egy, de azt már nagyon régen nem veszi fel. Nem tudom milyen felindulásból, de~ Szóval már pár napja... ~ elmondtam neki, mi történt. Valószínűleg nem érdekelte a dolog, de muszáj volt kimondanom. - Már majd egy éve eltűnt, amikor anyám meghalt, akkor neki is nyoma veszett... - nem fejeztem be, hogy egyedül hagyott, hogy magamra maradtam, amikor a legnagyobb szükségem lett volna valakire, de ezt hiszem, ez egyértelmű volt. A jelesért csak fáradt mosollyal mondtam köszönetet. Persze örültem, amiért az egész estés virrasztásomnak megvolt a gyümölcse, ennek ellenére most minden jókedvem elnyomta az új dolgok híre. Csak néztem szomorkásan Gabrielre, majd végül még egyet bólintottam. - Rendben, köszönöm szépen. És még egyszer elnézést, amiért miattam ismét ki kellett jönnie.
Akkor a dolog tanügyi részét lerendeztük. Megindulok lefelé, és közben hallgatom Kendrát. - Én most elég kényes helyzetben vagyok, mert semmilyen módon nem tisztem az apád viselkedését minősíteni, de azért megvan erről a véleményem. Persze tekintve, hogy én 25 évig hanyagoltam a gyermekemet, jobb, ah nem szólok egy szót sem. A különbség csak az, hogy ha én tudok róla, hogy a világon van, nem teszem ezt. - Nincsen esetleg olyan közös ismerős, akin keresztül esetleg elérheted? Nem akarom néven nevezni a falkát, mert az túl sok újabb komplikációt vetne fel, de legalább képet kaphatnék arról, hogy a kisasszony mennyire van felvilágosítva. Esetleg meg is tudhatok olyasmit, ami hasznos lehet nekünk. AZ, hogy fizikailag nem akarok neki ártani, nem jelenti azt, hogy nem használnám ki a helyzet adta egyéb lehetőségeket.
Továbbra is fáradt mosollyal csak vállat vonok. - Nos értem. Apára amúgy mindig számíthattam, és biztos vagyok benne, hogy most is megvan az oka rá, miért ment el. Hinnem kell, hogy megvolt az oka, mert ha nem hinném el ezt, akkor nem hihetnék semmiben és senkiben, akkor nem hihetnék abban, hogy van jóság a világon, ezt pedig nem szeretném... Rájöttem, hogy kicsit bő lére eresztetem a dolgot, és ahogy hajlamos voltam, már megint filozofálni kezdtem. - Elnézést tanárúr, nem akartam untatni. - kértem gyorsan elnézést, mert tudtam, ezzel gyakran az emberek agyára megyek. Közben néztem a tájat, ahogy visszafelé tartottunk, le a hegyről. Egész jól alakult volna ez a dolog, ha nem derül ki ez apáról. Sajnáltam, hogy így elromlott az egész, és persze ez megint az én hibám volt. - Nem, sajnos nincs, soha nem kérdeztem apát a barátairól, ő pedig sajnos nem mutatta be őket. - mondtam szomorkásan. - De csak jelentkezik majd, nem? - kérdeztem úgy, mintha ő tudná a választ, ami persze hülyeség volt, de muszáj volt kapaszkodnom valamibe.
Kendra eléggé összetört a hírtől, aminek nem örülök túlságosan, nem ez volt a célom a kérdéssel. Ian eléggé távol tartotta a gyereket a farkasléttől, lehet nem is tudja, mi az apja. E ha nem akarta neki elmondani, akkor egy idő után biztos, hogy végleg le fog lépni, hiszen különben hogyan magyarázza majd meg a felcseperedő gyereknek, hogy ő nem öregszik? Vagy Kendre tudja? Na, ezt akartam még kideríteni, de előbb egy kicsit oldani akartam a hangulaton. - Nos, én még nem nősültem meg eddig, nem is éltem túl hosszan együtt nővel, de azért pár dolgot megfigyeltem, vagy tapasztaltam. A társaslét akármilyen jó, mindenkinek kicsit szívás. Már elnézést a szóhasználatért. A nők valahogy úgy gondolják, hogy a férfiaknak azért nő szakálla, hogy reggel ne kelljen reggelit csinálniuk. Szóval hogy mi elég sok minden feladatból kihúzzuk magunkat, azzal az indokkal, hogy férfiak vagyunk. Pedig általában ami erre késztet minket, az a tehetetlenség. Szóval bénázunk rengeteget. Ezt egy feleség megszokja, elfogadja, vagy nem, és a pár egymáshoz csiszolódik az évek alatt, vagy nem és akkor alacsonyan szállnak a véres gumikacsák. Vagy valami más, mondjuk, váza, tányér, jobb esetben díszpárna. De most nem ez a lényeg. - Szóval apád egyszerűen tehetetlennek érezte magát, azt hiszem. És lehet most sem találja a megfelelő eljárást, vagy hogy mondjam, egyszerűen nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Nem tudom, mennyi vigaszt nyújtottam ezzel a kis eszmefuttatással, aminek tulajdonképpen se füle se farka. Lehet, Kendra most könyvelte el, hogy én is teljesen dinka vagyok. - Na de beszélek össze-vissza. Már csak egy ilyen mondat hiányzik a hegyibeszédből, hogy a helyzet szilifisztikai szuvinitása úgy túl van turbinálva, hogy nem fér össze a morális eszenciával... és akkor már joggal nézhetsz teljesen hülyének. Szóval már csak egyet mondok: rossz pénz nem vész el,majd előkerül. És akkor vond kérdőre, mert ez a minimum! Hogy tudok én ennyit beszélni? Könnyen. Csak minek? - Apád egyébként roppant fiatalosan néz ki, ahhoz képest, hogy felnőtt lánya van. - szúrtam be aztán a megjegyzést, és vártam a hatást. Ha tudja, miért néz ki fiatalosan az apja, azt feltehetőleg érzékelni fogom.
Csak hallgattam a tanáromat és nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Sírni lett volna kedvem, apa miatt, meg az egész hülye helyzet miatt, de annyira feldobott ez a sok sületlenség, hogy egy kissé visszatért az életkedvem. ~ És lássák a népek, a tanárok is tudnak jópofák és viccesek lenni... durva, de igaz. ~ Abban nem hittem, hogy apa tehetetlennek érezte magát, habár ki tudja, talán őt még inkább lesújtotta anya halála, habár nem tudom, ez hogy lehetséges, de pofátlanság lenne azt mondani, hogy az én gyászom volt a legmélyebb, igen pofátlan önámítás lenne. ~ Talán őt még jobban megviselte... ~ - Nos talán igaza van a tanár úrnak... Talán visszajön majd egyszer és akkor meg tudom vele beszélni miért is tűnt el. - sóhajtottam fel. Közben már visszaérkeztünk. Észre sem vettem, hogy ennyit sétáltunk. Talán a tanárúr hosszú és őrült beszéde terelte el annyira a figyelmem, hogy nem is néztem az utat. - Azt még megtenné, hogyha látja ismét megmondja, hogy keressen fel, vagy legalább felhív? - néztem rá könyörgően. Tudom, bunkóság ilyennel ugráltatni a tanárom, de muszáj volt megkérnem. Az utolsó mondatán pedig meglepődtem, de végül egy semmiséggel elütöttem a dolgot. - Igen, ez igaz, anya azt mondta mindig, ezt szerette benne a legjobban. - mosolyogtam szomorkásan, amiért anya eszembe jutott. Közben már láttam az autóm és megindultam arrafelé, egy végső búcsúzás után. - Nagyon köszönöm hogy fáradt velem tanárúr, remélem nem fárasztottam túlságosan. - motyogtam, majd ha ő is elmondta a magáét odatotyogtam a kocsimhoz és reméltem, hogy képes leszek hazáig elvezetni ilyen állapotban.