A csípás fáj. A fül is érzékeny szerv nem csak az orr. A lendület egy pöppet fel is sérti a bőrt a szőr alatt. Automatikusan mordulok rá egyet, majd egy ugrással állásba pattanok. Egy századmásodpercig nézem, ahogy eliramodik. Gyors vagyok, tudom. Utána vágtatok. Porzik utánam a hó. Látom merre inal, én meg jobbra húzódok. A következő pillanatban viszont ott se vagyok. Ha külső szemlélő nézné, csak annyit látna, hogy a fák között suhanó farkas, hasonlóan a miszikus filmekhez,fa előtt még ott van, fa után már nincs. Hó tapad a bundámra, halkan serceg a macsom alatt. Puha párnáimon érzem a hideget. A szemem sarkából látom. Egy ideig egymás mellett robogunk, de nem vesz észre. Hóbucka közelít, amit a másik oldalról kerülök. Szaporázok, az izmaim már a határaimat feszegetik. Régen loholtam ennyire, és ez most felszabadító élmény. A bucka vége előtt szertefoszlik az álcám, és mancsom a hóba nyomva, karmaimmal belékapaszkodva lendülök ki elé, majd nézem, ahogy a lendülettől eliramlik előttem, és meghúzom a farkát. Te vagy a fogó! Rohanok el a másik irányba és köddé veszek.
Az ilyen pillanatokért érdemes élni, Mayával mindig, amióta ismerem képes vagyok úgy játszani, mintha minden mozdulat a legutolsó lenne és boldog vagyok. Szabad, szerelmes, szerelmes a hóba, a helyenként már felsejlő csillagokra, a Hold halovány képébe az égen. Követem, de nem tudom hová és nem tudom kit, elrejtőzik, ott van a szélben, a hóban, megbújik egy levél mögött és átváltozik sziklává...csak óvatos fogát érzem, ahogy belém kap, és tudom, mennem kell tovább, utána fordulni és hinni, hogy elkaphatom. Soha, Őt soha, csupán érzékeim hajthatnak előre. Hol itt - hol ott van, egy pillanatra látom és megint sehol. Nem bánom, kergetőzésünk sosem változik, nem is fog. Pontosan tudom, hogy búcsúzik. Tilos volt találkoznunk és nem kockáztatjuk, hogy rajtakapjanak minket. A hangja, a közelsége megnyugtatott, hogy él és virul, nincs miért aggódnom. Megtorpanok. A plató szélén hátra sem kell néznem, hogy Maya is megáll, nem számít már ki a fogó. Lehajtott fejjel nyomom orrom a hideg hóba. Ő a hátam mögött, ha farkasa tudna elmosolyodna. Ugyanabban a percben már nincs mögöttem, talán a platón sincs, ott sem volt. Keserűséggel vegyült örömteli vonyításon megtöri a kezdődő éjszakát.
Viszlát Maya, köszönöm, köszönöm, hogy itt voltál.....
/ A megbeszélt okok miatt zárok, pm-ben egyeztessük a következő játékot, ha elvonult a vihar. //
Lássuk be: hülye ötlet volt orvvadászok elől fára mászni. Most tiszta vér lett a felsőm, arról nem is szólva, milyen rondán nézhet ki a hátam. Őrző gyöngye vagyok, komolyan mondom... jó, hogy nem harcosnak mentem, Kate sikítana most a röhögéstől. Kínjában. A dolog úgy esett, hogy egy leleplező cikken dolgozok az illegális orvvadászat lebuktatása kapcsán és gondoltam, kiülök az erdőben egy fára, arrafelé, ahol mondták, hogy látták a vadászokat és megnézem, mi történik, mágikusan leplezve magamat valamennyire előttük persze. Eddig ezzel nem is lett volna baj, hanem amikor már megszereztem, amit akartam és a drága illegálisan lövöldözők is leléptek a környékről, úgy döntöttem, nemes egyszerűséggel leugrom a fáról. - Nem kellett volna. Bénán estem, a fa törzse végigszántotta a hátamat a vékony felsőn át, amit viselek, majd csúsztam még kicsit a sziklás, köves részen. Fogalmam sincs, mekkora a sérülésem. Fájni fáj, de szerintem nem tört el semmim. Azért jobbnak láttam értesíteni egy gyógyítót, biztos, ami biztos... Az első szám, amit alkalmasnak találtam a dologra, Rosemary-é volt, őt csörgettem és hívtam hát, a telefonban nem részletezve túl a dolgot, éppen csak annyira, hogy elmondtam: nem hiszem, hogy bármim is eltört volna, de végignyúztam a hátamat és a vállam is kegyetlenül fáj - örülnék, ha találna valakit vagy valamit, amivel ide tudna jönni, merthogy én nem mozdulok semerre, az is biztos! Míg ideér, azért imádkozok, hogy se az orvvadászok, sem pedig valami vérszagra gyűlő vad ne keveredjen a közelbe. Az még becseszne!
És ismét eljött az oly nagyon kiérdemelt pihenés. Egy nehéz hetet tudunk magunk mögött, de végül mindent sikerült elintézni, kijavítani, így szinte alig maradt valamicske munka hétvégére. A két nap helyett elég csak az egyik napot végigdolgozni, viszont az biztos, hogy nem ma lesz. Én mára egy nagy adag pihenést és vadászatot írtam fel magamnak. Régen engedtem már ki a kislányt és érződik is, hogy feszültebb vagyok miatta. A szokásos reggeli kávém és kis reggelim után a sporttáskámmal együtt a kocsihoz sétálok, hogy elmenjek az erdőig. Amióta egyesültünk már bárhol kiengedhetem a bundást, így ki is használom az alkalmat arra, hogy már rég látott helyre menjünk. A kocsit az erdő szélén parkoltatom le, benne is hagyom a táskám, meg a levetett ruhákat, hogy utána egy szempillantásnyi idő múlva már a négy lábú ordasként induljak el vadászni.
Ahogy teljes sebességemmel rohanok a fák között a hideg szél a pofámba csapódik. A mancsaim szinte alig érintik a földet, a fehér, tiszta havat, csak egy aprócska nyomot hagynak maguk után jelezve, hogy arra bizony járt valaki. Az orromba hirtelen egy vad illata kúszik bele, ami azonnal megállásra késztet. Először kiszagolom a zsákmány helyét, majd már utána is eredek. Még messze van, de a gyorsaságommal pár perc alatt el is érem őt. Az utolsó pár méternél lassítok, testem a földre lapítok és úgy lopakodok előre. Csak egy aprócska nyúl merészkedett ki a rejtekhelyéről. Bár ez még a fél fogamra sem elég, de előételnek, egy kis bemelegítésnek és játszadozásnak pont megfelel. Nem vesz sok időt igénybe az elkapása, de a megevése sem. Miután szépe lenyaltam a pofámról a kis rágcsáló vérét ismét a levegőbe szippantok. Most valami különlegesebb illatot érzek. Ez nem egy állaté...És vér illat. Érdeklődve indulok meg először csak lassan sétálva, majd egyre gyorsabban a szag irányába. Közelebb érve hozzá, már az ember illatot is megérzem. Egy "vigyor" ül ki a pofámra. Nagyon is jól tudom kit sikerült megtalálnom, és a jelek szerint megsérült. A közelébe érve lelassítok és halk morranással jelzem közeledtemet. A pajzsomat teljesen felhúzom. Egy kis szórakozás a főnökkel. Ennél jobb programot nem is kívánhattam volna.
Ahogy ott ülök a földön, mint valami jóllakott napszámos a munka után, igyekszem két férfiasan nyűgös szisszenés közepette elpakolni a fényképezőgépet a táskájába. A művelet jóval egyszerűbben megy, mint azt gondolom, így nem sok idő telik el. Pedig titkon reméltem, amire végzek, a gyógyítók is küldenek némi supportot... Helyette valami mozzan a fák között, én pedig a komolyabb képemet elővéve fordulok hirtelen arrafelé. Meg is lesz az eredménye, a hátamba nyilalló fájdalomra halk szisszenés hagyja el számat. Ha most lenne a hátamon is szemem... akkor bezzeg láthatnám, mennyire súlyos a sérülésem, ami idevonzotta ezt a fehér bundás farkast. - Én a helyedben maradnék ott, ahol vagy, kislány! - Ciccenek, noha láthatja rajtam, hogy nem vagyok teljesen a helyzet magaslatán. Ép vállamon a fényképezőgép táskájának pántja, a sérült kezemmel pedig egy ágat próbálok elérni, hogy rámarkolva ezüstté változtassam azt. Csak hogy lássa a másik, nem viccelek, ha esetleg őrzőhúsra fájna a foga. Nem mintha olyan sok esélyem lenne - talán két százaléknyi - hogy pontos célzással súlyosabb sebet ejtsek rajta egyetlen ezüst botocskával.
Bár roppantmód határozottnak hat, ahogy azt a néhai fadarabot fogom, mégis meg-megremeg a karom ahogy kitartom magam elé, a farkas képe felé, figyelmeztetően. Talán mégsem csak lenyúztam, de össze is zúztam kicsit? Ugyan, biztosan nem, nem lehet akkora a baj, hiszen még mozog, szóval...! - Sőt, ha okos vagy, elpályázol, amennyiben félted a csinos kis bundádat. - Ciccenek, mert azért lássuk be, szép kis állatka a fehér bundás nőstény - még akkor is, ha tudom, hogy nem is állat, hanem ember. Vagy valami keveréke a kettőnek.
Nagyokat mosolygok magamban, ahogy Kylet figyelem. Vicces lesz ez, nagyon vicces. Szerencsére azért van olyan jó a kapcsolatunk, hogy egy ilyen kis tréfát könnyen megbocsátson nekem és, hogy ne kelljen attól félnem, hogy végül kirúg. Fontos munkatársa vagyok, egy jó újságíró. Csak ő járna rosszul, ha kidobna engem. No de térjünk is vissza a mi drága kis Kyleunkhoz. ~Kislány? Kérlek! A dédnagyanyád lehetnék.~ Morranok egyet ahogy felém lengeti azt az ezüstözött botot. Ez most komoly? Tényleg egy ilyennel akar engem megfélemlíteni. Azért többet néztem volna ki belőle...Na jó mondjuk elég szar állapotban van, így nagyon "harcolni" sem tudna...De majd nem is kell, de ezt ő még nem tudja. ~Most meg kéne ijednem?~ Pár lépéssel mégis csak közelebb sétálok hozzá, de még így is van pár méter közöttünk. Le sem veszem róla a tekintetem. Ha tudnék négylábú formájában nevetni, akkor most őszintén felnevetnék, de így csak valamiféle morgásos hang jön ki a torkomon. ~Roppantul örülök főnök annak, hogy így is sikerült elnyernem a tetszésedet!~ A pajzsomat még mindig nem engedem le, csak ha már látom a tekintetén, hogy leesett neki, hogy ki is vagyok én. Ha nem hát akkor még szórakozom vele egy kicsit. Hadd töprengjen.
Hogy kirúgni nem fogom, abban biztos lehet, lévén nem szeretem az őrzői munkát keverni a másikkal és különben is... miért rúgnék ki bárkit egy csínyért? A haragtartásra azonban azért nem vennék mérget, sok mindentől függ ez - például attól, a nő meddig megy el. Úgy fest, messze nem addig, hogy komolyan feszegesse a tűréshatáromat, de épp eléggé ahhoz, hogy kiakadjak kicsit. Haha, jó vicc, mondhatom... Sem. - Gondoltam, a nők korát nem illik firtatni, de ha így akarja, öreganyám... - A népmesékben bejön ez a megszólítás, most azonban sejtem, nem fogja értékelni kimondottan a poént. De hát ő kérte, ő akarta! Én elsőre is jót akartam, gondolván, a hölgyek szeretnek megragadni korban 18-20 között, az felett már nem illik firtatni éveik számár úgysem. Ámde... a hang a fejemben igencsak ismerős, s még ha ennek komolyabb jelét nem is adom kapásból, felismerem Isabelle kellemesen csengő, játékos hanghordozását benne. - Öhm... igen? - Ahogy közelebb lép, fenyegetően feszítem meg izmaimat és nyújtom ki határozottan azt az ezüst pálcát felé, mint valami elcseszett Harry Potter. Nevetős szavai azért a komolykodás szórakozott álcáját áttörve az én képemre is mosolyt csalnak. - Kétségtelenül előkelő a farkasabbik formád, de valahogy a szőkeségért jobban rajongok, nézd el nekem... - Férfiból vagyok na, mindenféle állatok iránti perverzió nélkül. Az ezüstpálcát átveszem kevésbé fájó kezembe és megvakarom vele a tarkómat, felszisszenve fájón. Picsába! Azt hiszem, megleltem egy lenyúzott sebet ott is...
Magamban csak egy jót nevetek rajta. Nem sért meg ezzel az öreganyámozással. Elég sokat éltem már ahhoz, hogy az ilyeneket ne vegyem magamra. Nem vagyok valami kis hisztis fruska, aki sipítozik, ha esetleg megemlítik a korát. Általában inkább nem veszek tudomást a dolgokról. Nem akarom nála kiverni a biztosítékot, így inkább nem húzom tovább az idegeit. Így sincs már a legjobb állapotban. Megsebesült, vérzik. Mondjuk igaz a vérének illata igen csalogató, de mégsem zabálhatom fel a főnökömet. Aztán valami idiótát ültetnek a helyére... ~Akkor juuj! Most nagyon megijedtem. Látod még be is kaksiztam miattad!~ Igazán élvezem ezt a helyzetet és ahogy megjelenik a mosoly az arcán már tudom is, hogy rájött! Nem is tartott olyan sokáig. Ez dicséretes. ~Na jó talán elnézem neked, de csak most, az állapotod miatt!...És mond hogy kerültél te ide és hogyan sérültél meg? Csak nem egy nő hagyott cserben?~ Oooh nem fogok azonnal segítségért rohanni. Nagyon is jól érzékelem, hogy nincs életveszélyben, csak pár karcolás, túléli. De persze nem kell aggódni azért sem, hogy esetleg itt hagyom a semmi közepén. Azért nem vagyok egy szívtelen dög.
- Fantasztikus. - Hagyom ennyiben az általa nyilván roppant szellemesnek ítélt megszólalást. Élvezi a helyzetet, ez kétségtelen, én viszont valahogy nem tudok most őszintén nevetni vele együtt. Nem kellemes, ha az embernek szálkás a háta és a pólója is összegyógyul lassan a bőrével a tulajdon vérének hála. Persze, panaszkodni nem fogok, elvégre én kerestem a bajt - szokás szerint - de hagy ne röhögjek már saját szorult helyzetemen! Lassan támaszkodok fel annak a fának a törzsében kapaszkodva meg, amelyiken leszánkóztam az imént olyan szépen, s hallgatom a másik szavait elmémben. Felelnék is, ha nem tenné hozzá azt az utolsó kérdést, mire kissé felvont szemöldökkel nézek rá. Most komolyan, Isabelle? Ennyire te sem lehetsz megveszekedettül romantikus alkat... főleg, hogy kurvára nincs semmi romantikus az egész környezetben és ezt szóvá is teszem, nem kissé nézve nem teljesen kereknek a másikat. - Egy erdő közepén? Ugyan gondold már végig, mielőtt kérdezel. - Szusszanok eltekintve a nőről, végig az erdőn, ami lustán, némán terül el köröttünk. Próbálom belőni, merre is parkoltam le, mert bár eddig reménykedtem segítségben, mikor felismertem, hogy a nő az, most már nem biztos, hogy egyáltalán vágyok rá. Köszönöm, megoldom magamnak inkább, de nem vagyok vevő a gyerekesen idegesítő szurkálódásokra. - Nos, rendkívül örültem, remélem élvezted a műsort! - Intettem suta mosolyfélével a nőstény felé és... igen, szándékomban állt elbicegni a kocsiig, bár mindezt nehéz volt kiment bokával kivitelezni, szóval pingvineket megszégyenítő mozgáskultúrával, sértetten indultam meg a tisztáson át, huzamosan tartva a gyökkettes tempót. De legalább kitartásra nem lehet panasz nálam!
Úgy tűnik nagyon nem vevő most a poénkodásra, pedig eddig ezzel nem volt soha gondja, de tiszteletben tartom, így nem húzom tovább az idegeit. ~Csak vicceltem Kyle, nyugi!~ A hangom teljesen békés, nyugodt. Már sehol sincs jele a gúnynak, vagy iróniának. Tényleg nem akarom magamra haragítani őt...És még a nőkre mondják azt, hogy hisztisek. Akkor ez mi, ha nem egy kis hiszti? Azért egy informátortól többet vártam volna el, de ha ezt megemlítem...Ó jaj, bele se merek gondolni, hogy mi lenne itt. Némán nézem végig, ahogy feltápászkodik a földről és megpróbál elindulni valamerre. Komolyan azt gondolja, hogy így bárhová is eljut? Egy fejrázás után végül elé futok, hogy megállítsam őt. ~Ezt te sem gondolhatod komolyan Kyle! Nem akartalak megbántani. Szóval bocsánatot kérek a viselkedésemért, de ne akarj egyedül elbattyogni ilyen állapotban. A kocsimmal jöttem az erdőig. Elviszlek oda és majd beviszlek az egyetemre. Gondolom oda szeretnél menni.~ Nem is várom meg a válaszát, felveszem a humanoid alakom és már közeledem is felé, hogy végül a térdhajlata alá nyúlva a karjaimba vegyem őt. Minden mozdulatom amennyire csak lehet óvatos és gyengéd. Nem akarok neki nagy fájdalmakat okozni és nagyon is remélem, hogy nem fog ellenkezni, mert akkor tőlem is kap pár sebet! ~Addig mesélj mit kerestél itt? Gondolom nem egy sima erdei túrára jöttél!~ Persze ha nincs kedve trécselni velem, akkor nem erőltetem a dolgot, de hátha ezzel kicsit elterelem a figyelmét a sebeiről.
Messze áll a helyzet az informátor valómtól, még ha harcos lennék... na akkor tényleg ciki lenne ez a fajta megnyilvánulás, de kérem csak a férfi énem az, ami erőteljesen sértve érzi magát! Sebes a hátam is, sántítok, mint a cigány lova, erre van képe a hölgyeménynek kóstolgatni... Nem nehéz beelőznie egyébként a fehér bundásnak azt a tempót, amit sikerül megütnöm, s amikor elém keveredik, megadó fújtatással torpanok meg. - Nem sértődtem meg. - Uff. Az angol királynő pedig holnap ötre vár teára, mi? - És kedves tőled, de én is kocsival jö... - Mutatnék is el arrafelé, amerre a verdát letettem még mikor kipályáztam az erdőre, de sem a mozdulatot, sem a mondatot nem marad alkalmam befejezni, mert felkapnak, mint valami játékmackót. Roppant hízelgő, komolyan. - Öhm... Isabelle? Ugye tisztában vagy vele, hogy ez fordítva jobban mutatna? - Így meg egyszerűen csak megalázó a férfiasságomra való tekintettel, de mint halottnak a tökönrúgás, olyan az egész az előbbiek fényében. Értem én, hogy jót akar, de... ne kezeljen már úgy, mint egy ovist! (Még akkor se, ha nagyanyám lehetne tényleg korban.) - Az orvvadászok kapcsán készülök egy összetettebb, leleplező cikksorozatot írni és van egy banda, akiket az egyik főút melletti fogadóban füleltem le, hogy ma itt lesznek. És így is történt. - rázom meg kissé felemelve a fényképező készüléket, mely még mindig nyakamba akasztva követ mindenfelé hűen.
Nem áll szándékomban lerombolni az ő kis férfiasságát (bár mondjuk egy ilyen hiszti után már nincs is mit), de nem is fogom itt hagyni szegényt és már ötletem hirtelen nem akadt. Mi lenne gyorsabb és praktikusabb ennél? Majd ha annyira megviseli a lelkét ez a húzásom, akkor elhívom egy vacsorára, vagy a munkahelyen eljátszom a buta-szőke libát akinek szüksége van egy erős, okos férfira és akkor majd helyrejön a lelkivilága. ~Tudom drága Kyle, bár nem hiszem, hogy örülnék neki, ha így a karjaidba vennél engem, de most bajba kerültél éa segítségre van szükséged. Ha szeretnéd itt is hagyhatlak és majd boldogulsz ahogy tudsz, de mire eljutsz a kocsidhoz nagy eséllyel besötétedik és nem minden farkas ilyen kezesbárány, mint én! Szóval azt hiszem ezt most kibírod. Hidd el én senkinek sem fogok árulkodni. Ez kettőnk között marad!~ Még vicsorítok is egyet rá valami mosolyfélét produkálva. Bár ez így nem túl biztató, de bízom abban, hogy Kyle van olyan okos, hogy tudja mit is akartam ezzel. ~Oh szóval a munka miatt kerültél ilyen helyzetbe! Tudod, ha szóltál volna örömmel segítettem volna, vagyis még most is. Farkas alakban magamhoz csalogathatom őket...De azért legközelebb jobban vigyázz magadra! Nem leszek mindig ott, hogy megmentselek.~ És most a nevetés helyett valami morgásféle szökik ki a torkomból. Na jó nem fogom tovább húzni az idegeit. Már így is teljesen ki van és azt nagyon is jól megtanultam már, hogy egy pasi ha beteg, lesérül akkor az átlagnál is sokkal hisztérikusabb. A tempómon kicsit gyorsítok, nem áll szándékomban órákig sétálgatni itten vele. Gondolom ő is szeretne minél előbb egy gyógyító kezébe kerülni. ~Az egyetemre vigyelek majd? Vagy elég, ha hozzám, hozzád megyünk és ellátom a sebeidet. Nem úgy tűnik, mint ami nagyon komoly lenne. A lábad sem tört el. Szóval pár nap és már jobban is leszel!~ Kétszáz év alatt az ember már sok mindent tapasztal és megtanul, nah meg ahogy figyeltem az előbbi próbálkozását a sétálással lehetett látni, hogy nincs nagy gond a lábával, csak túlreagálja a dolgot. Körülbelül egy negyed óra alatt vissza is érünk a kocsimhoz, ahol le is teszem őt az egyik fa tövében. Ilyen lakban nem nagyon szeretnék hozzányúlni a járgányhoz, mert a végén egy óvatlan mozdulat és kitépem az ajtót. ~Maradj itt! Mindjárt kinyitom a kocsit és segítek beülni!~ De előtte visszaveszem emberi alakom, felkapom magamra a ruhát. A kocsihoz sétálva a csomagtartóhoz megyek, majd el is indul a visszaváltozás. Kyle ha csak egy picit arrébb mozdítja a fejét láthat engem, ahogy a bundás helyét egy meztelen nő veszi át. Engem különösebben nem zavar az ilyen, megszoktam már, de nem is fogok itt elkezdeni pucéran sétálgatni fel-alá. A csomagtartót kinyitva elő is veszem a táskát amiben ott lapulnak a ruháim. Gyorsan magamra kapom őket és ez után sétálok vissza Kylehoz, hogy felsegítsem őt.
Az egy: nem is kicsi! Ad kettő: mindezt szívesen be is bizonyítanám a hölgytársaságnak egy másik helyen, másik időben. Szavaira, mint valami nagyra nőtt duzzogós gyerek, hallgatok csupán. Igaza van, eltartana egy darabig, míg eljutnék a kocsimhoz. De nem tört el semmim, az istenért! Csak lenyúztam itt-ott, amik mellesleg veszettül fájnak minden egyes mozdulatnál, kiment a bokám és kimaradt a délutáni kávém. Nem_vagyok_hisztis! (Na persze.) - Megnyugtató a lojalitásod. - Ciccenek, noha ajkam szegletében akarva-akaratlanul is békülékeny mosoly bujkál a megjegyzése hallatán, mi szerint sírba viszi eme szituáció titkát. - Isabelle... - ingattam a fejemet a felajánlására finom rosszallással. - Nem keverem az újságíróimat életveszélybe, akár átlagos ember, akár vérfarkas legyen az illető. Ki tudja, mifélék ezek az orvvadászok. Gyanús nekem, hogy ezüstjük is van... - Húzom el a számat rosszallóan. A jelentést mind a rendőrség, mind pedig a protektorátus felé meg fogom tenni, amint nyugalmas környezetben leszek. - Az állatorvoshoz! - Vágom rá a kérdésére, képemre vigyor szalad. - De most viccen kívül, tényleg. Az egyik gyógyítónk ott melózik, majd ő helyretesz. - Alice valahogy... szelídebb teremtés a maga módján, mint Abigail és ennyit ő is el tud egyedül látni. Jó gyakorlás lesz a kislánynak, amúgy is volna hozzá pár kérdésem kutyavásárlás kapcsán, így Kate születésnapja előtt.
Ahogy elérjük Isabelle kocsiját, letesz, én pedig némán motyogok köszönetet neki, majd a fa törzsét támasztva engedelmesen várok, mint a kutya gazdájára a bolt előtt. Mondjuk, azt kétlem, hogy a kutyák akkorát nyelnének hirtelen egy meztelen nő láttán, mint én teszem, amikor pár pillanatig tekintetemet a visszaváltozó Isabelle-en legeltetem. - Pardon. - Nyehegem rajtakapott kis vigyorral, mikor felém tekint a farkasnőstény. Ha egyszer van mit nézni...! Azért azt megállom, hogy azt is végigkövessem tekintetemmel, míg felvesz magára valami ruhaneműt. Visszatérte után bicegve, rá támaszkodva jutok el én is a kocsihoz, ahol az anyósülés lesz a jussom a mai produkciómért. Mire a városba érünk, már egészen lehiggadok, sőt, arra is van gondom, hogy megkérjem a nőt: hozza el az én kocsimat is az erdőről utánam, miután kitett Alice-nél. Meghálálom majd valamivel a kedvességét...
// Elnézést, hogy ennyire elhúzódott a válasz. Remélem a reag kárpótol, részemről köszönöm a játékot és bízok benne, hogy lesz még szerencsénk egymáshoz! ^-^ //
Mióta eltávolodtam a főút mellől, megint elveszítettem a haladási irányt. Persze ott sem maradhattam, hiszen megéheztem és nem terveztem addig várni, amíg egy gyámoltalan bambi kiugrik egy kocsi elé. Dögevő azért még nem vagyok. Így tehát kecsesnek éppen nem nevezhető léptekkel gázoltam át a havasabb területeken, inkább szökdécselve, mint járva, mire végre sikerült kiérni egy kicsivel járhatóbb terepre. Persze reggeli is megvolt hajnalban, de most is épp csak elemelkedett a nap a horizonttól, szóval gyanítom állati korán lehet. Furcsa mód, eddig bele sem botlottam egy farkasba sem, amit mondjuk nem sajnálok. Nekem addig a jó, amíg nem tépnek meg. Nem érzem magam fáradtnak, pedig szerintem már több mint egy napja meg sem álltam. Amikor már láttam a táblát, hogy Fairbanks ötven mérföldre van, onnan már nem volt megállás. Már csak oda kellene érni. Bár, ha fáradt lennék sem hiszem, hogy ledőlnék, tekintve, hogy kutya egy hideg van, azonnal megfagynék a szabad ég alatt. Így meg a folyamatos mozgástól pedig kilóg a nyelvem és kicsit lihegek is, ami ugyebár a fehér, pára formájában látszik is. Elvileg jó irányba megyek. Azért annyira tudok tájékozódni, hogy a nap állásából megmondja, mi a jó irány. Mindenesetre ügetek tovább és bízok benne, hogy most már lassan belebotlok valami lakóházba, ami azt jelzi, hogy jó helyen járok. Elképesztő egyébként, hogy itt északon milyen távolságok vannak és azok is végig erdővel, eldugva a semmi közepén. Sosem voltam még ennyire fent a térképen, általában igyekeztem mindig az egyenlítő környékén maradni, vagy épp csak belekóstolni a négy évszakos rendszerbe. Itt viszont nagyon úgy fest, hogy csak ez az egy évszak van. Ha nem jönnék már ilyen rég óta, azt kívánnám, bárcsak ne itt találnám meg, amit keresek... igen, pusztán a hideg miatt. Nem festek túl fényesen, avagy voltam már jobb bőrben is. Így falka nélkül egy kicsit megint lefogytam, az üregi nyulak és a patkányok annyira nem hizlalják fel az ember farkasát. Csapzott is vagyok némileg, de néztem már ki rosszabbul is. Egyébként is érdekesen festhet, ahogy egy magányos farkas marhacéltudatosan átvág ezen a sziklás platón csak úgy lazán, keresztbe. Mégis mitől tartsak? Ha farkasok vannak itt, akkor azok már kiszagoltak volna, ember meg minek merészkedne erre. Vadászni amúgy is tilos a fajtámra, a többi meg... lát egy farkast? Nabumm.
Nem rettentenek a mínuszok, én itt nőttem fel, még ha mostanság viselt testemet nem is az itteni időjárás edzette. Farkasaimmal az erdőt járom szokás szerint, csak kissé döcögősebben... mióta Ethan csontját törte a bagázs majdhogynem minden tagjának - kinek jobban, kinek kevésbé - nem olyan egyszerű felhajtani a vadat. Bezzeg ha Eeyeekalduk a vadonbeli farkasok szenvedését is képes volna enyhíteni...! Öten vagyunk - Pikatti mellettem lohol. Alfaként derogálna neki lemaradnia, akármennyire is fájlalja bal mellső mancsát. Nem lép rendesen rá, teljes súlyát helyezve oda. A sziklás platót is elérjük, mire sikerül felhajtani a vadat, s a kora reggeli étkezést követően békésen ejtőzve hasalunk el a fák között, hisz semmi nem zavarja a fagyos vidék békéjét... Most, hogy a téli időszak beállt, a munkám nem köt terephez, az ásatást az olvadás idejéig stílusosan szólva "jegelik", így nagyon iparkodnom sem kell haza. Ráérek, mégsem időzök a végtelenségig farkas-alakomban. Azért jöttem ki ugyanis a farkasfuttatáson és a közös vadászaton túl, hogy a nemrégiben kapott íjamat "felavassam" magam is. Több rétegnyi ruhába csomagolom magam, s épp a tegezt akasztanám vállamra, mikor Pikatti felkapja ezidáig lustán a földet "támasztó" fejét. Valami közeledik. Minthogy pajzsom csupán annyira van fent, hogy ne tűnjek többnek háromszáz évesnél, a közeledő farkasról azt is kiszúrom, hogy nem az a mezei fajta, akibe sántikáló alfámnak nagyon bele kellene kötnie. Ez persze a hímet nem hatja meg, az övéit még sérülten is védené - kiront a fák közül, a hím felé törtetve, én meg földre ejtve az íjszerszámot és tartozékait utána. - Pikatti, hagyd! - Fogok a marjára, tömött bundájában könnyedén megkapaszkodom, ő pedig elrántana, ha hagynám, de ahogy az idegen farkassal nem egy súlycsoport szegényem, úgy velem se. Morgós vérebként, szorításom által visszatartva tekint hát a feketére. - Nyughass már, nem a tiéid kellenek neki! - Szusszanok, s kék pillantásom most emelem csak igazán először az érkezőre, hogy szemügyre vegyem. - Legalábbis melegen ajánlom. Nem a legjobb útirányt választottad, hallod-e. - szólok hozzá.
Saghani
Desertor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 210
◯ HSZ : 9
◯ IC REAG : 5
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Az elég feltűnő, hogy egy farkas.
Egész idő alatt éreztem az erdőben élő farkasok szagát, tekintve, hogy itt minden második fa le van hugyozva. Épp ezért is sietősek a lépteim és talán épp ezért nem figyelek fel a kisebb falkára. Távol vannak, vagy legalább is én úgy gondolom, egyébként is a lábam előtt szaglászok, hogy valami emberi nyomra, vagy szagra bukkanjak, ami adhat valami támpontot a város felé. A felé közeledő sánta farkasra figyelek fel. Bár egy pillanatra megugrok a meglepettségtől, de aztán rögtön meg is vetem a mancsaimat a hideg sziklán, amin épp állok. Így most egy kicsit magasabb is vagyok, mint ő, vagy épp az a nő, aki aztán megragadja a farkast. Na, ez egyre érdekesebb, de az ösztönösen előtörő morgást és vicsorgást eszem ágában sincs abbahagyni. Sem a sánta farkas nem ijeszt meg - pedig ha nem lenne semmi baja, akkor lehet, hogy kikapnék tőle -, sem ez az apró termetű, szőke nő. Igazából... szinte még gyereknek tűnik, bár talán húsz már éppen elmúlhatott... vagy nem. Sosem lehet tudni. Mielőtt még elgondolkozhatnék, hogy mit is keresnek itt a farkassal, kiszúrom mögöttük a többit is. Ez viszont tényleg furcsa. Főleg hogy az is gondolkodóba ejt a jelenet láttán, hogy vajon melyikük az alfa... a nő, vagy a farkas. Oké, ez érdekes, ennek adok egy esélyt. A kijelentésére visszaveszek a morgásból és a pofámat is becsukom. Immár csak az észlelhető, hogy továbbra is feszülten figyelek és bármelyik másodpercben ugyanonnan tudom folytatni a morgást, mert nem tettem le arról, hogy ijesztő legyek. Viszont mivel értem mit mond, eltekintek abba az irányba, ahonnan jöttem, majd vissza rá... és oldalra billentem a fejem. Ettől egyébként gyakran jobban megijednek, mintha racionálisan farkasként viselkedek. A sziklámról pedig egyelőre tovább sem mozdulok, arra tökéletes, hogy nagyjából fejmagasságban legyek a nővel.
Nyilván ebből a helyezkedésbeli, magasságbeli különbözőségből is fakad, hogy menten kihívásnak veszi a megtermett szürke rajzos hím a feketeség jöttét, s nem tágít, hiába kéri a "gazdája". Kicsúszik a tömött bunda a vékony kis ujjak közül, s Pikatti vetődne kapásból az idegen hím torkának - ám ekkor valami történik. Nála hatalmasabb energiák lépnek mozgásba, kavarognak a széllel a frissen hullott porhóban, felkavarva azt is kicsit. Őserő ez, mélyről jövő, mely az "állati én"-t, a farkast szólítja, s talán az "elfarkasosodás" folyományaként a fekete bundájú vérfarkas is fogékony lehet rá. - Az idomárok vérvonalának sajátja ez, mely akkor éled fel, mikor szívüknek kedves farkasuk felett gyakorolnak dominanciát. Az alfa morogva ugyan, fogait mutatva, de megadja magát a parancsoló szónak, s engedelmes "ölebként" lapul meg a hófehér talajon, nem tévesztve szem elől továbbra sem a jöttmentet. Morgása csak mélyül, ahogy a nő ellép mellette az idegen irányába. Malloryval ellentétben Pikatti bizalmatlanul fogadja a másik hímet - ő nem tudja, nem érzi azt felőle, amit a nő igen. (Ő maga egyébként egy közel négyszáz éves farkasnak érezteti pajzsának résén át magát a külvilág számára.) - Oké, nem ismersz, nem bízol bennem, vágom én... de nagyban segítene ám, ha hajlandó lennél legalább mentálisan kommunikálni... - Lépdelek a másik felé, kissé feltartott kezekkel, lássa: nincs ártó szándékom, mint a mögöttem a földön elégedetlenül morgó és az idegen mozdulataiban némán is hibáért esedező alfának. - Szerencséd, hogy nem a helyi vérfarkas falkába futottál bele, csupán belénk... nem hiszem, hogy nem rángattál volna meg kapásból kicsit a bundádat a miheztartás végett. - Mosolyodom el kissé, s bátorkodom felé nyújtani tenyeremet simítóan.
Saghani
Desertor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 210
◯ HSZ : 9
◯ IC REAG : 5
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Az elég feltűnő, hogy egy farkas.
Amikor a hím, feltehetőleg kicsiny falkájának alfája, kibontakozik az irhájára fogó ujjak szorításából, én magam is igyekszem hamar megvetni a lábaimat, számítva a lehetséges támadásra. Azonnal előtör a morgás torkom mélyéből és elővillantom fehér agyaraimat. Ami ez után következik, azonban engem is meglep. Nem csak az hirtelen bekövetkező változás az, amely engem is arra sarkall, hogy felhagyjak a morgással és a fenyegető attitűddel. Valami más van-e mögött és barna tekintetem szinte azonnal meg is találja a szőke nőt, aki a farkasára szegezi a tekintetét. Ez ő, ebben biztos vagyok, egyszerűen lecsitította a farkast és ami még ijesztőbb, egy kicsit engem is. Ha nem láttam volna még ilyet, akkor most mélységesen le lennék döbbenve, de nincs így. Találkoztam már hasonlóval. Egy nő arra késztetett, néhány francia vérfarkast, hogy mészárolják le a saját hadosztályukat. Aztán nekem megkegyelmezett, én meg úgy iszkoltam a szeme elől, mintha az életem múlna rajta... mármint... valójában így is volt. Azt mondjuk nem tudom, hogy él-e más is ilyen képességekkel, de elfog az a fajta izgalom, amikor annak idején először sikerült Killian nyomára bukkannom. Végre egy morzsa, aminek a nyomán elindulhatok. Lehet, hogy éppen ez az a nő, akit keresek, még ha nem is hasonlít önmagára. Lehet, hogy célba értem. Amikor hozzám szól, egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Tudja, hogy nem mezei farkas vagyok, de azt nem tudja, hogy mennyi is választ el tőlük. A probléma az, hogy nem sok. Szavai hallatán így csupán csak leülök a sziklámon és figyelem higgadt tekintettel, ahogy közeledik. Csak időnként kalandozik el a tekintetem az alfa felé, aki úgy fest hatásosan le lett csitítva. Ahogy odalép hozzám, így pont fejmagasságban vagyunk. Csak kissé toporgok mellső lábaimmal, ahogy ülök. Hiába, a farkasom is érzi az izgalmam és ő nem jó színész, mint én. Mindenesetre hagyom, hogy hozzám érjen. Ha a tekintettel beszélni lehetne... akkor halvány fogalmam sincs, mit mondanék. Így csupán figyelek, okos, csokoládébarna tekintetemmel, hogy akkor most hogyan tovább.
Elmosolyodom izgatottsága láttán. Egyfelől megnyugtatóan, jelezve, hogy nem célom bántani, ugyanakkor szimplán megmosolyogtató is, hogy az előbb még vérmesen vicsorgó fenevad most szinte türelmetlen gyermekként adózik közelgő érintésemnek. Merthogy tenyereimmel tömött bundájára simítok, pofájának két oldalán végig, hogy fülei alatt, nyakánál ragadjam meg kobakját a fekete szőrszálakba kapaszkodva és irányítsam ábrázatát az enyém felé úgy, hogy ne tudjon másfelé tekinteni, csak szemeim kékjébe. Mintha csak olvasnék tekintetéből, úgy fürkészem a sárga, állati pillantást, miközben orrunk szinte majdhogynem összeér. Tudom mi vagy. Azt is tudom, ki. - Hozzám tartozol, mégpedig egy igencsak romlott ágán szerteágazó "családfámnak". De te nem tudod, hogy én ki vagyok. Nem tudhatod! Ezt a testet nincs huszonöt éve, hogy viselem... Miért nem szólsz hát? Miért nem változol emberi alakodba szabad akaratodból, hogy úgy folytathassuk ezt a társalgást? Van valami megadó a mozdulatban, ahogy elengedem és ellépek tőle. - Hát jó... csináljuk így Saghani! Remélem tetszik az új neved, azt jelenti, "fekete, mint a holló szárnya" aleut nyelven. - Oké, ez utóbbit én költöttem hozzá, mert szerintem menőn hangzik, de egyébként valóban a hollóhoz hasonlatos fekete színt hivatott a szó jelölni. Szavaimat követően ráérős léptekkel fordítok neki hátat és indulok meg a farkasaim felé. - Na mi lesz? Jössz? Én a helyedben nem várnék addig, míg Pikatti megint neked ugrik. - Mosolyodom el, mintha csak azt közölném: Hamarosan esni fog. És én juszt se adom kölcsön ezúttal az esernyőmet, ha nem egy irányba tart velem.
Saghani
Desertor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 210
◯ HSZ : 9
◯ IC REAG : 5
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Az elég feltűnő, hogy egy farkas.
Hagyom, hogy az ujjait belefúrja a bundámba, nem látszik rajtam semmiféle ellenkezés, okom sincs rá, hiszen nem tudom mit akar. A farkasom szeme találkozik az ő kék tekintetével és én azt is értem, amit a bennem rejlő vadállat nem. Látom a határozottságot a nő tekintetében, annak ellenére, hogy kérdések sokasága bújik meg ugyanott. Érettebb és tapasztaltabb annál, hogy ki is mondja őket, mégis olyan, mintha egy jól ismert könyvet forgatnék a kezeimben. Ugyanezeket a kérdéseket kapom vissza az elmúlt tíz évben újra és újra és én ugyanúgy nem tudok válaszolni rájuk. A nyílt kék tekintet ablakot nyit nekem, azonban a benne rejlő kiszámíthatatlanság... vagy nem is tudom, hogy nevezzem, az amit nem értek, mégis óva int attól, hogy benézzek rajta. Inkább csak ólálkodok körülötte bizalmatlanul, hisz fogalmam sincs ki ez a nő és miféle vérkötelék is van köztünk. Ellép és én ott maradok, ülök az immár becsukot ablak előtt és meglep, amikor megszólal. Egy pillanatra mintha megfeledkeztem volna róla, hogy ő képes szavakkal is beszélni, velem ellentétben. "Saghani" Oldalra billentem a fejem a név hallatán és arra ahogy könnyeden közli, hogy mától így fog nevezni. Ezek szerint már nem vagyok egy kóborló árnyék, egy gazdátlan eb? Egy perccel ez előtt még láthatatlannak éreztem magam és most már van valaki, aki Saghaninak nevez. Mint amikor egy kislány Farkasnak hívott és onnantól már nem voltam az a Benedicto Rodriguez, akiről mindenki olyan könnyen megfeledkezett, hogy már-már ő is lemondott magáról. Mindenesetre furcsán otthonos érzés fog el a név hallatán. Lefagytam. Valaki faragott egy szobrot egy farkasról és ott hagyta, hogy minden járókelő megcsodálhassa. De a szavai ismét csak felráznak. Hát hogy a viharba ne mennék! Elrugaszkodok a sziklámról - mert ez már az én sziklám, az a szikla, amelyen Saghani született - és a nevetségesen kis falka alfájával átellenes oldalon bukkanok fel könnyed ügetéssel, közvetlenül a nő mellett. Mehetünk, ha bár halvány fogalmam sincs hova tartunk és most milyen irányt is fog venni a történetem.
Mintha gyermek volnék újra, s a Szellemek alaktalan, számomra eddig ismeretlen játékot dobtak volna elém a farkas képében, úgy forgatom, kergetem gondolataimat rendre, még akkor is, mikor ellépve tőle látszat-könnyelműen indulok vissza a falka irányába. Ki ez a farkas? Miért nem szól? Láttam már olyanokat, itt is találkoztam egy nővel, aki farkas-létre kárhoztatott hónapokra, mert vérét ontotta farkasaimnak, de ő képes volt gondolati úton kommunikálni... Talán vele. Saghanival is ez történt, de túl rég volt már, hogy emberi nyelven szólt és egyszerűen elhagyta azt, elengedte azon felét, s most csupán a vadállat létezik. Szeretném hinni, hogy nem ez történt és a fény, az értelem csillogása a szemeiben nem hagy nyugtot eme teóriám kapcsán, ugyanakkor jelenleg racionálisabbal nem tudok szolgálni magam számára. Talán Sangilaknak lesz tippje rá, mi végre a különös látogató, ő jobban ismeri a Szellemek észjárását... Hátrapillantok rá, mikor kissé késve ugyan, de észlelem, hogy nem követ. Arcomon a mosoly szélesedik, kérdésemet könnyedén kapja fel a fagyos északi szellő és sodorja felé, hogy mikor mozdul, elégedetten nyugtázzam döntését, s ha mellém érve nem húzódik el, még bundájába is túrok ujjaimmal. Mit keresel ennyire északon, Áruló kölyke? És ami ennél is jobban aggaszt: Kell-e vajon tartanom tőle, hogy valamiféle rossz ómen a felbukkanásod?
A falkához érve azok bizalmatlanul ugyan, de úgy fest, elfogadják maguknak a fekete bundást. Ehhez nyilván nagyban hozzájárul a jelenlétem és Pikatti beletörődő nyugalma az idegen irányába. Ő még nem tudja, amit én már eldöntöttem magamban és véghez is viszek, hacsak Saghani nem ellenkezik túlzottan: ma este nem csupán az alfa élvezheti a házunk melegét, hanem az "újfiú" is.
Az érzés, amikor a pénteki nap nagy részét arra áldozom, hogy mindent előkészítsek egy abszolút, de nem hagyományos legénybúcsúra… felbecsülhetetlen. Főleg, ha minden olyan ötletet ki kellett húzzak a listáról, amik elsőkként tolongtak a fejemben attól a perctől kezdve, hogy elhatároztam, Kila kedvéért bizony jó lenne összegyűlni és együtt lenni – bulinak aligha nevezhetném a találkozót – mielőtt házasságra adja a fejét. Persze, azt hiszem a legtöbben már túl estünk egy-két vagy akár több nászon is ilyen vagy olyan formában – ki szerelemből, ki névleg egy jó álca és a nagyobb jó szolgálatának kedvéért, ki pedig kíváncsiságból vagy egyéb okból kifolyólag – attól még egy esküvő az egy esküvő. Főleg, ha a felek komolyan is gondolják. És, ahogy az „ifjú párt” ismerem, szerintem ők így gondolják. Pont ezért nem hiszem azt, hogy úgy kellene elmenni az esemény mellett, mintha nem jelentene többet egy hétköznapi, bármilyen vagy átlagos attitűdnél, amit nap, mint nap megélünk. Ráadásul most őszintén, mikor is volt utoljára, hogy egy helyen együtt tudtunk örülni valamelyikünk boldogságának?! Na, de visszatérve a listához. Ha a vőlegény nem az lenne, aki, akkor most literszámra folyna már az alkohol, lennének nők, idióta és teljesítendő pontok, amiken végig lehetne menni, kellő mennyiségű ivás után talán még egy tigrist is beszerezhetnénk – nem számít, hogy itt épp nem terem minden bokorban – és talán a vőlegényt is elhagyhatnánk mintegy véletlen valamelyik háztetőn – bár nem tartana soká meglépnie – azonban mindezek egyike sem fog megtörténni jó eséllyel. Mert, ha már neki szervezkedtem, akkor figyelembe vettem az ő igényeit, amelyek között egyik sem szerepel a felsoroltak közül. Helyette terveztem egy kirándulást, ki a szabadba, amely legtöbbünknek sokkal inkább a természetes közege, és az események nyugodt hullámokban áramolhatnak, vadászhatunk, beszélgethetünk és… és a többi meg majd alakul magától, ahogy alakul. Semmi sem kötelező, aztán majd meglátjuk hét fivér, valaha egyazon törzs tagjai, hogyan képesek együtt örülni Kilaunnak. Merthogy ez az egész róla szól. Meg egy kicsit arról, hogy közösen eltöltsünk némi időt. És, ha most úgy istenigazából belegondolok, akkor lehet jobban fog ez a kis kiruccanás hasonlítani egy nyugdíjas klubtalálkozóhoz, mint az ereszd el a hajamat típusú ünnepléshez, ami mindenképpen megmosolyogtat. Bepakolok mindent a dzsip csomagtartójába és hátsó üléseire, ami kelhet, na meg persze Kila ajándékát is, amit néhány napja szereztem be. Egészen pontosan azután, hogy megismerkedtem az arával és kitaláltam ezt az egész összeröffenést. A testvéreinket értesítettem, a hír mindenkihez eljutott, így nincs más hátra, minthogy elmenjek a főszereplőért, na meg, hogy hagyjak egy üzenetet Abigailnek is, hogy nem nyomtalanul tűnik el a vőlegénye. Bár őszintén szólva halvány gőzöm sincs, hogy Kila mennyire számol be a kedvesének arról, hogy mikor merre jár, szóval jobb biztosra menni. A végén még balhé lenne, amiért csakúgy eltűnt az esküvő előtt a vőlegény. Beülök az autómba, de mielőtt beindítom a motort, kikeresem Kila telefonszámát a mobilomban és felhívom. A meglepetés felbukkanásnál ugyanis fennáll az eshetősége annak, hogy egy; nagyon rosszkor állítok be, kettő; otthon sincs, ami nagyban rontaná a terv egységét. - Kilaun, a segítséged kellene. Hosszú elmagyarázni, érted megyek inkább. Ráérsz most? – és ahogy eldarálom – ezt az egyébként rettentő béna indokot – már el is fordítom a kulcsot és hamarosan doromboló hangot hallat az autó alattam. Van egy olyan érzésem, ha közölném vele, hogy a saját legénybúcsújára akarom elvinni, erőteljes ellenállásba ütköznék. Bár ki tudja, lehet, hogy nem. Viszont nem úgy akarom kideríteni, hogy a többiek úgy tudják, találkozó a platónál van, ahol jelen lesz az ünnepelt is. Yee és Kila házához érve leállítom a motort, kiszállok az autóból és az ajtóhoz sétálok. Kopogtatok, de a műveletet megelőzik energiáim, amelyek lustán lengnek körbe. Pajzsom annyira van a helyén, hogy én is tudjam, vajon itthon van-e a két említett farkas. - Szia! – üdvözlöm a fivéremet egy férfias hátba lapogatós és rövid öleléssel, ha/amikor ajtót nyit nekem. - Ha odaértünk, elmondok mindent. Jobb, ha a saját szemeddel látod. És kösz, hogy jössz. – nem gyakran fordul elő, hogy bármit is kérek bárkitől, ha viszont megteszem, akkor annak oka van. Ezért bízom abban, hogy az öcsém nem gondolja meg magát az autó felé lépdelve és tényleg velem jön. Ha mindketten a fekete járműben vagyunk, kikanyarodok az útra. - Megismertem az arádat. Bájos teremtés. – és csinos is, de ezt most nem teszem hozzá. Oldalra sandítok, hogy lássam Kilaun arcát. Gondolom Abigail említette neki, hogy belefutott az egyikünkbe, így talán nem lesz új információ a számára.
Ahogy megérkezünk a platóhoz, egy viszonylag nagyobb méretű sátor áll ott, azonban nem a modern fajta, amiket mostanság lehet kapni túrázó üzletekben. Igaz, hogy nem bőrökkel van körbe borítva, de tény, hogy a sátor olyan, amilyenekben egykoron itt, ezen a földön éltünk. Elég tágas ahhoz, hogy elférjünk benne – nem kifejezetten aludni –, de nem bír különösen extra méretekkel. Tűzrakó hely is van benne, bár az inkább csak a hangulat miatt, semmint a hideg okán. - Bevallom, inkább a jelenléted kell, mint a segítséged. Ez a legénybúcsúd. Tudom, nem nagy dolog, de gondoltam, talán örülnél. – vonom meg mindkét vállam egyszerre, ahogy zsebre tett kézzel bámulom a sátrat. Nagyon hosszú ideje nem állítottam már ilyet fel, de ez olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanultad, hogyan kell, nem felejted el később. - Meghívtam a többieket is. – tudatom még eme apró információt, aztán kiveszek a kocsiból két téglalap alakú csomagot. - Ez pedig az ajándékod. – nyújtom át minden egyéb körítés nélkül.
Sátor Ajándék 1.0 – származási hely: Kuba Ajándék 2.0 külseje Ajándék 2.0 belseje – kiadás éve: 1815
Kezdőlap
//
Remélem a reag kárpótol, részemről köszönöm a játékot és bízok benne, hogy lesz még szerencsénk egymáshoz! ^-^ //
