A hír igen váratlanul érte, és nem kis fejtörést okozott neki ilyen rövid idő alatt megfelelő göncöket szereznie pénz nélkül, valamint az ajándékkérdésen is rengeteget töprengett, míg végül megtalálta, mit is adhatna. Először is szerzett egy noteszt, amibe elkezdte felírni honnan, mit lopott eddig, mert a végén még nem fogja tudni pontosan visszafizetni az adósságait, ha belekavarodik. Ettől persze nem igazán tartott, de jobb, ha fel van szépen sorban írva minden. A legelső tétel természetesen a nagyjából tíz centis fekete kis notesz volt, valamint a grafit ceruza, amit az egyik papírboltból csent el. Utána következtek, amit a városba érkezése napjától, egészen idáig „kölcsönvett”. Nem is volt túl nagy összeg, még. A következő tétel, amit el akart lopni azonban már kicsit valószínűleg drágább lesz, és nem is tudta, hogy mennyibe kerülhet, de nem aggódott túlságosan emiatt, majd kideríti. Ezért a tétel mellé, egy kérdőjelet firkált, miközben besétált egy ruházati boltba. Göncei elég lehasznált állapotban voltak, így pedig nem akart a jeles eseményre elmenni, szóval lopott magának egy fekete farmert, egy pólót és egy kapucnis-cipzáras szürke, vastag pulcsit. Nagojut valószínűleg adott volna kölcsön neki pénzt, de épp elég volt, hogy nála lakhat, nem akarta még ezen felül is megterhelni. Na meg, elég ciki is lett volna, hogy nem tud rendesen gondoskodni magáról. Kiérve a boltból felírta az üzlet nevét, valamint az összeget, amivel megkárosította a helyet, és útját a kérdőjeles tétel felé vette, azonban kell valami, amivel szállítani is tud. Elég feltűnően nézne ki egy söröshordót cipelve. Sajnos az autólopást nem kockáztathatta meg fényes nappal, mivel akkor megint a rács mögött találhatná magát, így inkább megvárta az éjszakát. Úgyis kellett találnia egy megfelelő járművet, a legénybúcsú pedig két nap múlva lesz, így volt bőven ideje, bár jobb szerette volna ezt az időt az ajándékra fordítani. Sebaj, nem hitte, hogy emiatt kicsúszik majd az időből. Sétálgatás közben látta meg a piros, nyitott platós furgont, ami egyből meg is tetszett neki. A nap még fenn járt, de nem sokáig már. Ütött-kopott tragacs volt, de a célnak éppen megfelelt. Miután leszállt az éj, és a környéken semmi mozgást nem észlelt, nekiállt ellopni a járgányt. Nem volt túl nehéz dolga az ajtóval, mivel nyitva találta, ráadásul még csak szét sem kellett szednie az önindító melletti burkolatot, hogy a vezetékekhez hozzáférjen, mivel a kesztyűtartóban talált egy pótkulcsot is. Na, igen, senki nem gondolná, hogy valakinek pont erre a csotrogányra fájna a foga. Az indítás, azonban nem ment túl egyszerűen, valamiért nem akart a motor beindulni, és Anguta már lassan úgy volt vele, hogy keres egy másikat, amikor a motor csörögve, csattogva életre kelt.
- Remek, imádlak – mondta a piros csodának, majd sebességbe kapcsolt, és lassan elhajtott a helyszínről, de nem a város felé, hanem ki onnét, majd egy félreeső helyen megállt, és leszedte a rendszámokat. Nem kívánt senkit bajba keverni. Miután végzett az O’Connorshoz hajtott, és megállt a hátsó bejárattól tizenöt méterre. A McCarty nevezetű morf itt gyűjtötte be, az emlékre halványan elmosolyodott. Felvehette volna a rendőr alakját is, hogy valamilyen mondva csinált indokkal megnézhesse a raktárt, de inkább egy egyszerű ember képét öltötte magára. Kiszállt és a hátsó bejárathoz somfordált, majd megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva találta, aminek még örült is, mert így volt esélye zárat piszkálgatni. Fél perc sem kellett hozzá, hogy az ajtó feltáruljon előtte. Remélte nincs beriasztva a hátsó rész, persze nem volt nagyon valószínű, hiszen néha csak fel kell tölteni a készleteket, és akkor nem vacakolhatnak a riasztóval. Kiömlött pia, és izzadtságszaggal egybeforrt füstszag csapta meg orrát. Nyilván teltház van, ezért nem is akart sokat időzni itt. Sok fogyasztásnál sokszor kell készletet frissíteni, ami lebukást eredményezhet. Nem mozgott olyan gyorsan, mint amennyire képes lett volna, de így is elég fürgén trappolt az egyik söröshordóhoz. Sajnos csak alumíniumhordót talált, pedig leginkább fából lévőt szeretett volna szerezni, de nem fog emiatt máshová menni. Legalább a márkája jó volt, Midnight Sun Berserker. Elvigyorodott, majd felkapta az ötven liter körüli hordót a fogójánál, és komótosan kiballagott az épületből. Nem tudta testvérei mennyire sörivósak, de biztosan nem fogják Alaszka legjobb sörfőzdéjének a termékét kóstolás nélkül hagyni. Attól persze nem félt, hogy nem fogyna el, hiszen, ha kell, majd megissza ő. Feltette a platóra a hordót, lerögzítette, majd elautózott a Sziklás Plató közelébe. Félig elásta a földbe, majd ágakkal és némi megmaradt hóval elrejtette. Ezután visszaszerelte a rendszámokat, és hazavitte a kocsit. Ha szerencséje van észre sem vette a tulajdonos, hogy eltűnt a járgánya. A noteszba felírta találomra az elfogyott benzin árát, majd elsétált az erdő felé. Maradt másfél napja még, az bőven elég lesz az ajándék elkészítésére.
Sokáig barangolt a sötétben mire talált egy kidőlt fát, ami faragáshoz megfelelő alapanyagul tudott szolgálni. Nem kívánt egyetlen erdőlakót sem kidönteni, de persze megtette volna, ha nem marad más lehetősége, de a szellemek nyilván megérezték, és jó ösvényre terelték, amin megpillanthatta a reszkető nyárfát. Bár sok néven fut, Anguta ezt találta az összes közül a legjobbnak. Nem rég dőlhetett ki, talán előző nap, lehet pontosan akkor, amikor eldöntötte faragni fogja ajándékát Kilaunnak. Megköszönte a szellemeknek az áldozatot, mert nyilván ők játszottak közre, persze az is előfordulhat, hogy pusztán a véletlen műve volt. Akárhogy is Anguta átváltoztatta kezeit, megemelte a kidőlt fát, és a térdén derékba törte. A reccsenés visszhangot vert az erdőben, de nem zavartatta magát miatta. A harminc centis törzset nem volt nehéz eltörni, viszont nadrágja kiszakadt, amit némi bosszúsággal vett tudomásul. Szerencsére nem az újonnan lopott göncökben volt, így legalább nem kellett ismét a városba utaznia beszerzőkörútra. Az elkövetkező éjszakát és a másnap egy részét is az erdőben kívánta tölteni. Rég lehullott, szárazabb gallyakból tüzet rakott, miután megtisztított egy kedvező területet, majd neki állt a munkának. Először faragott villámgyorsan néhány elnagyolt edényt, amibe a festékanyagokat fogja majd elkészíteni, valamint csinált egy morzsolót is. Pontosan úgy akart csinálni mindent, mint annakidején. Kivéve, hogy faragó kése igazán profi volt, talán az volt tízedik tétel a noteszben. Nem hozott baltát, de a nagyobb darabokat karmos mancsával hasította ki, így az eszköz hiánya nem okozott gondot neki, valamint a kérget is saját kezével hántolta le, játszi könnyedséggel. Néhány órába beletelt, mire minden alapanyagot összeszedett a díszítéshez, utána nekiállt kifaragni az ajándékot is. Képzeletében már rég megvolt mit is szeretett volna, így több évszázados tapasztalatának segítségével hamar megformálta a kupát, amin Kilaun életének különböző eseményei domborodtak ki. Nagyjából két-három literesre sikeredhetett, és méretéből adódóan az ábrázolásokat szépen ki tudta dolgozni.
Igaz nem volt jelen, amikor Tupilek beharapta Kilaunt, de hallotta a történetét, és meg is jegyezte, mint, ahogy mindenki másét is, aki elmesélte, ahogyan Anguta is elmesélte a sajátját. Akkoriban megpróbálta szavakba önteni érzéseit, de nem sikerülhetett túlságosan fennköltre, viszont Kilaun története magával ragadta, mint apró bogarat egy hatalmas folyó árja. Ezt próbálta visszaadni a faragásával, és csak remélhette, hogy sikerrel jár. Tupilek fehér farkas alakja tornyosult a fiatal – talán húszas évei közepén járó – Kilaun előtt, majd a következő részleten már törtfehér és krémszín farkas alakjában vonyít a teliholdra. A harmadik és egyben utolsó képen egy fiúcska üldögél, egy hatalmas fenyő árnyékában. Vonásai nem látszódnak, mivel a Bölcs Hallgató jótékonyan eltakarja előle a lemenő nap vörös izzását, árnyékba borítva a látszólag szomorú, lehajtott fejű gyermeket. Talán Eeyeekalduk mesélt Angutának a fenyőről, amikor még kisgyerek volt. Már nem emlékezett pontosan miért mutatta be neki, de beszélt Kilaun és a fa kapcsolatáról, hogy sokszor órákat volt képes eltölteni a társaságában. Remélte ezzel nem fog kellemetlen emlékeket előidézni benne, de úgy érezte a fának a kupán van a helye. Elégedetten nézett végig művén, aminek az alja egy farkast ábrázolt, ahogy körbeöleli a fakupa alját, lehunyt szemekkel. Aprólékos munkával festette meg az ajándékot, nem akart semmit elsietni, így már a hajnal is beköszöntött, mire úgy érezte az ajándék készen áll. A tűz mellé, biztonságos távolságra helyezte, hogy a festék minél előbb megszáradhasson, majd nyújtózott egyet. Mivel bőven volt ideje, ezért úgy döntött készít néhány fakorsót a többieknek is, hogy legyen miből a sört iszogatniuk, bár ezeket már nem festette ki, valamint egyszerű ivókupák voltak csupán. Igaz szakasztott másai egymásnak. Dél lett mire elhagyta táborhelyét, és várakozással teli izgalommal indult útnak Nagojut háza felé. Mindegyik kupának volt fogantyúja, ezért nem volt gond a szállítással. Kerített egy erősebb ágat, és arra húzta fel őket, egyedül Kilaun korsóját tartotta külön, mivel nem szerette volna, ha megsérülne útközben.

Végre elérkezett a legénybúcsú napja, és kölcsönkérve egy táskát belehelyezte a kupákat, valamint becsomagolta az ajándékot is, és útra kelt – nem az elnyűtt gönceiben, hanem a majdnem frissen lopott ruháiban – a találkahely felé. Útközben felszedte a söröshordót, és jókedvűen sétált a Sziklás plató felé. Nem elsőnek érkezett és ez jó volt, először Chulyint vette észre, amint éppen kivesz valamit egy jármű anyósüléséről, majd átadja azt Kilaunnak. Mosolyra húzódott a szája testvére látványától. Igaz közel sem úgy néz ki, mint ahogy legutoljára látta, de persze egymást ilyen „trükkökkel” nem tudták megtéveszteni. Jégvihar is ott feszített mellettük, valamint egy sátor, ami a régi időket juttatta eszébe. Szaporábbra fogta lépteit, izgatottsággal vegyes kíváncsiság járta át testét, és ezt még csak titkolni sem óhajtotta. A többiek jelenléte után kutatott, de nyilván még csak négyen voltak itt.
- A felkelő hold süssön le rátok, testvéreim – köszöntötte őket fennhangon a régi nyelven, amikor már úgy húszméternyire volt tőlük. Bal kezében hordott söröshordóról megfeledkezve emelte integetésre karját, és csak örülhetett, hogy a mozdulattól nem tört el a fogantyú. – Jó titeket újra látni – vigyorodott el, miközben közelebb sietett, letette a hordót, valamint a táskát, amiben a kupák és az ajándék hevert, és kéznyújtásos ölelést ejtett meg Kilaun és Tipvigut számára, valamint Chulyinnal egy sima kézfogást váltott, hiszen az ölelkezős részt ők már korábban letudták. – Gratulálok – fogott ismét kezet az Álmodóval, majd előhalászta a becsomagolt ajándékot és átnyújtotta neki.
– Hoztam sört, ha valaki esetleg igényelné – mutatott a hordóra, majd grimaszba fordult szájjal még hozzá tette. – Csapoló nincsen hozzá, szóval majd úgy kell kiöntenünk óvatosan, ja, igen és hoztam poharakat is, hogy ne a hordóból kelljen innunk. – Persze Tipvigut nyilván gondoskodott ilyen kellékekről, de inkább legyen több mint egy sem.

~ mjúzik ~

Megkaptam a meghívót fivéremtől Kilaun legénybúcsújára. Elolvasás után kevésen múlt, hogy az üzenet nem végezte a kandalló narancsos lángjai között, hogy az elmenetel futó gondolatával együtt váljon hamuvá semmi perc alatt. Hanyagul dobtam a sárga csekkek halmára, ezzel mintegy egyenértékűvé téve velük. Azokkal sem törődtem, ezzel sem szándékoztam, és nem csupán magam miatt.
Megküzdött a fiáért, elbukott. Köztünk sosem lesz béke... Minimális tisztelet ugyan, de még lakozott bennem irányába, ami azt mondatta velem, hogy hiba volna megjelennem. Odamennem, feldúlni egy kellemesnek ígérkező összejövetelt, amiben talán újrakovácsolódhat egy kevés abból az egységből, ami hajdan létezett. Csírájában rombolnám le a puszta jelenlétemmel.
Ez volt az, amit semmilyen körülmények között nem engedhettem meg magamnak - Apám apró diadala lenne, amit nem szándékoztam megadni neki.
Mégsem volt olyan könnyű ehhez tartanom magam, mint azt első felindulásból gondoltam. A meghívó átkerült a konyhába a fém kakaósdoboz mellé, onnan egy bosszúsabb pillanatomban a szemetesbe került, majd szentimentális felindulásomban kivettem és a nappaliba hajítottam ingerülten, amiért képtelen voltam megszabadulni tőle. Végső helyét a dohányzóasztalon nyerte el, erősen viharvert állapotban, taposás és gyűrésnyomokkal tarkítottan.
A kiírt nap előtt éjszaka mogorván strázsáltam mellette fotelomba süppedve. Jobb kezemben azt a papírvágót pörgettem szórakozott figyelmetlenséggel, amelyikkel az ominózus levelet felbontottam. Úgy méregettem Tipvigut írását, mintha válaszokat várnék, ami valahol így is volt, csupán nem ettől a papírdarabtól, hanem a Szellemektől. Mit várnak tőlem? Mi volna helyes, mi a kötelessége a Legerősebbnek ebben a helyzetben?
- Megfizettem süketségem árát, nincs bennem neheztelés felétek, és talán nevetséges mostani toporgásom, ám ha nem feleltek, valósággá teszem az Apám és köztem lévő hasonlóságot.
Gyerekesnek tűnhetett a Szellemeket fenyegetni, csakhogy valóban szükségem volt némi útmutatásra, egy apró jelre. Nem kéne ezúttal kényszer, unszolás, zokszó nélkül tennék eleget követelésüknek, csak szóljanak hozzám!
Konok hallgatásuk lett a jussom.
Markolatig beledöftem a kést a levélbe, hozzászegezve ezzel az alacsony asztalhoz.

Szúrós haraggal örvénylett körülöttem energiám, miközben az erdő fái közt trappoltam dacosan, zsebre vágott kézzel. A legkisebb útmutatást sem kaptam, hát főjenek majd a saját levükben, ha döntésem balul ütne ki. Szinte előre belelovaltam magam abba a dühbe, ami majd elönt, ha rosszul tettem és ezért bosszújuk megtalál idővel.
Nagojut egyetlen farkasa sem kísért ezúttal, elmartam a vállalkozó kedvűeket és meghagytam az apró nősténynek, hogy ha jót akar nekik, nem engedni egyiket sem. Később valószínűleg megbántam volna, ha ártok bármelyiknek is, jelenleg viszont semmi sem tartott volna tőle.
Éreztem a jelenlétüket. Még messze voltak, ezért csak enyhén borzolták érzékeimet, mégis egy pillanatnyi megállásra sarkalltak. Ha az lennék, aki, engedik is a megtorpanás kísértésének, így azonban rendületlenül haladtam tovább kitűzött célom felé. Nem hozzájuk igyekeztem, legalábbis nem közvetlenül. Kerestem egy megfelelő helyet, ahol a ruháimat hagyhattam, körbekémleltem kíváncsiskodók után kutatva, majd miután egyet se leltem, alakot váltottam.
Medveméretű farkas képében loholtam tovább, Testvéreim energiái egyre erőteljesebben értek, némi idő elteltével viszont abbamaradt a fokozódás - tartottam tőlük egy ponton túl a távolságot. Nyíltan jeleztem, hogy nem állt szándékomban ennél közelebb menni hozzájuk, kivenni a részem a közös vadászatokból, az ünneplésből, az osztozkodásból, az ajándékozásból. Nem tárgyiasult formában.
A Szellemek némasága fölött érzett bosszúságom elcsitult, a belőlem áradó erő sűrű lett és nehéz, de nem fojtó vagy fenyegető, csak masszív, szilárd, megingathatatlan. Megálltam, abba az irányba tekintettem, ahonnan éreztem őket, a fivéreimet, az ünnepeltet. Hátraszegtem fejem, karmazsinvörös szemem a tiszta eget fürkészte, mialatt szótlanul kértem a Szellemek áldását, majd hosszan elnyújtottan vonyítottam. Érte, értük.
Ez az én ajándékom, Testvér. Ez a távolság, amivel megtisztelem az örömöd, ez a vonyítás, amivel üdvözöllek, amivel áldást kérek rád és a párodra, ez a kívánság, amivel remélem, hogy a fivéreinkkel töltött órák új hitet és reményt adnak neked. Hogy megtalálod a biztos kapaszkodókat - és hogy végre megszabadulsz önnön őrületedtől, ami miatt lassan méltatlannak érezlek arra, hogy Testvéremnek nevezzelek. Légy erős, hogy én se tudjalak megtörni.
Vonyításom lassan halt el, kitartottam, amíg csak tudtam, büszkén és elégedetten, telve olyan reményekkel, amik a kisebb testvér sajátjai szoktak lenni. Halk volt a figyelmeztetés, megbújt mindebben a csendes fenyegetés: zúzódás és sebek garmadája jut osztályrészül számára, ha össze mer omlani. Talán nem feledte még ütéseim emlékét.

Nem maradtam tovább. Energiáim még egyszer fellobbantak, elérték Kilaunt, hogy a magam nyers modorában kapjak övéibe ártó szándék nélkül, majd sarkon fordultam és visszaballagtam ruháimhoz. Itt vagyok, itt leszek, mindazzal a fenyegetéssel és támasszal, amit nyújtani tudok, igyekezve megtartani az egyensúlyt ebben a furcsa kettősségben.
Nyugalom ülte meg a lelkemet. Légy boldog, Testvérem...

//Én csak ennyi voltam, de <3333333333333//

Kellett pár nap, mire ténylegesen lehiggadtam. Továbbra sem voltam hajlandó érdemben foglalkozni a történtekkel, mert ha így lenne... Nem terveztem titoktartást, valójában igen kevés dolgot tartottam immár tervezésre érdemesnek, így nem meglepő módon ezalól az erdőben tett sétám útvonalát is a pillanat szülte. Egyetlen dolog volt szándékos: Atyám szikláját elkerültem. Minden alkalommal, amikor ott összegyűltünk, a romlás várt ránk, legutóbb pedig megkaptuk a kegyelemdöfést.
Hagyjanak békén. A Testvéreim, a Szellemek, mindenki. Utódaimmal sem szívesen találkoztam volna, mivel tudtam, hogy akarva-akaratlan másképp tekintenék rájuk. Lehetőség volna mind, egy-egy farkas, akikben a helyettest keresném, mert le akarom tagadni a nyilvánvalót jó előre. Kit áltatok?
Daccal indulok meg, nyújtom lépteimet, amikor megérzem az ismerős enregiákat. Pajzsom a megszokott kétszáz körüli kort mutatja, ingerültségemet elásom a mélybe. Ő azon szerencsések egyike, akinek ebbe nem kell belefolynia. Hogy is mondták a régi bölcsek? Mindneki akkor jár a legjobban, ha a hatalom számára közömbös. Mert ugyanúgy szenved az, akit a hatalom szeret, mint akit gyűlöl, ugyanaz a sorsa mindkettőnek. Napokkal ezelőtt értettem meg igazán, hogy ez mennyire igaz.
- Remélem, magányra vágysz és megzavartalak - léptem ki a fák közül, hanyag vigyorral képemen, némi suhancos pofátlansággal. A legutóbbi és egyben első találkozásunk igencsak viharosnak volt mondható, ám mindenképp konstruktívnak tekintettem. Érdekelt, hogy ez az alkalom miképp végződik.

Úgy érzem magam, mint Sikuaq, amikor Akiakkal összeverekedtek és ennek eredményeként idősebb fiam megkaparintotta a hőn áhított játékot. Én akkor büszke voltam, a vérem erővel szerezte meg, amire vágyott. Sikuaq viszont nem bömbölt, csak egy pillanatig értetlenül nézte a bátyját, majd tökéletesen elvesztette érdeklődését a játék iránt és inkább újabb után nézett.
Csalódott vagyok. Szétrúgták a homokváramat, amibe igaz, nem sok munkát fektettem, ám az enyém volt és senki fia-borjának nem engedtem meg, hogy csak úgy szétdúlja. Olyan arcot vágtam, mint aki citromba harapott, holott barackra számított. A vén farkasnak már ennyi szórakozása sem lehet, remek. Bár ez valójában nem is az én stílusom, mégis jó volt kicsit kipróbálni, a végét viszont én akartam megszabni, de nem lehet. Akkor jöhetnek ennek következményei, én attól is jól tudom érezni magam.
Fáradt sóhajjal tettem le magam egy tekintélyes méretű sziklára, jobb bokámat bal térdemre tettem és a felpolcolt lában térdére könyököltem. Államat tenyeremmel támasztottam alá, úgy méregetve a Bétát, azon morfondírozva, hogy hogyan is szerezhetném vissza tőle legalább egy töredékét annak, amit tisztességtelenül elcsaklizott.
Megvakartam az állam, míg ő a füstöt eregette. Pár percig így voltunk édes kettecskén, ha ő nem szólt többet, mert várt, úgy némaságba burkolóztunk, mert így már momentán semmi mondani valóm nem akadt.
Nem épp kedves mosolyra húztam a szám, mert még mindig a szavai után elsőként felötlő gondolat tetszett a leginkább. Hányszor kétszáz az a kétszáz? Kérlek, csak kérdezned kell.
Minden finomkodás, felvezetés vagy bejelentés nélkül dobtam le a pajzsom, hogy energiáim szívdobbanásnyi idő alatt ugorjanak meg a - számára - kényelmes kétszázról egyből nyolcszáz fölé. Nem finomkodtam, perzselő energiáim játszi könnyedséggel tarolták le az övéit, ilyen hirtelen "támadás" pedig aligha hagyta hidegen a farkasát. Karmazsinvörös szempár nézett immár rá a feketeség helyett, benne nyolc évszázad nyomával. Szinte hallottam, ahogy energiáim zúgva hömpölyögtek körülöttem.
- Ki beszélt és te kinek beszéltél? - kérdeztem választ követelő hanglejtéssel, stílusom nyomokban sem emlékeztetett már arra a kétszázas suhancra, akinek eladtam magam az elején. A Legerősebb szólt hozzá, mély, öblös, morgós hangon. Arcomról eltűnt minden ál-naivitás, csak a felbosszantott Alapító maradt.
Legfeljebb annyi könnyebbséget engedtem neki évszázadaim mázsás súlya alól, hogy beszélni tudjon, legalább gondolati síkon. Társai közt tekintélyesnek számító energiái semmi perc alatt váltak apró kaviccsá.

Örültem annak, hogy nem erőltette velem az edzést. Szívesen megtettem volna, hiszen biztosan kihívás lett volna számára egy ennyire idős farkas, főleg úgy, hogy egész jó harcos voltam egykoron, de nem lehetett és ő ezt szerencsére elfogadta. Magam sem tudom, hogy mit tennék akkor, ha esetleg Kristinnek esnék és bántanám, mert a farkasom vadabb lett az álomnak köszönhetően. Azóta már azért kiderült a dolog, hogy eléggé sokaknál megjelent egy választásnak köszönhetően. A múltamat sose tudtam teljesen felejteni, hiszen miként is tehetném, amikor a bestiám az, aki egykoron volt, legfeljebb kicsit sikerült jobban formálnom őt a mesteremtől való szabadulás után. Nem volt egyszerű, de most mégis olyan, mintha hirtelen minden szertefoszlott volna, amiért küzdöttem.
Természetesen az már nem volt ellenemre, hogy egy kis időt vele töltsek, ha nem harcról van szó. Egy kis túra jót fog tenni mind a kettőnknek. A természetben lehetünk, de igyekszem nem túl távolra menni vele, ha baj történne, akkor időben el tudjon menekülni és biztonságos helyre menni, hiszen egy farkas számára az erdő eléggé hazai terep és könnyedén fognék szagot is. Nem is akarok erre gondolni, mert kiráz a hideg és sose bocsájtanám meg magamnak azt, ha miattam esne baja ilyen téren. S bízok benne annyira, hogy tudjam nem fog megpróbálni ingerelni, vagyis inkább a farkasomat. Ezért pedig hálás leszek neki, hiszen sose lehet tudni, hogy mi ingerli fel őt jobban. Elég csak az Erices találkozómra gondolni. Kész szerencse, hogy ott vissza tudtam tartani, de mondjuk a régi ismerős is időben kapcsolt és békésebb vizekre eveztünk. Ha már nekem elment az „eszem”, akkor legalább nekik nem. Ennek pedig tényleg örülök.
Másrészt meg nem akarom teljesen azt, hogy a múltam túl nagy hatást gyakoroljon a jelenemre. Rég volt már és néha a több éve történteket nem kell felhozni senki szemében se. Vagy legalábbis én mindig így gondoltam, hogy ha akkor nem mondtunk el valamit, akkor talán a jelenben se kellene, hiszen nem kell háborgatni senki életét se egy múltbéli árnnyal, amit akkor talán meg lehetett volna oldani, de a jelenben már nem számít, vagy éppen boldog az illető. Emiatt  is próbáltam még inkább harcolni, hogy a számomra fontos emberek biztonságban legyenek mellettem is. Farkasként tettem meg idáig az utat, a ruhát pedig magammal hoztam. Sietve bújtam bele, majd pedig a megbeszélt helyen vártam Kristin-re, miközben a szellő szórakozott a kósza tincseimmel, ahogyan korábban a bundásom szőrével tette.
- Szia! – köszöntem vissza mosolyogva, s ha engedte, akkor meg is öleltem őt kicsit. Majd pedig újra visszafordultam a táj felé.
- Még szép, hiszen mi másért lennék itt? – kacsintottam rá játékosan és egy kisebb nevetés közben. Tudtam jól, hogy ez amolyan csajos nap lesz, csak pláza helyett mi inkább az erdőt vesszük a nyakunkba és azt fedezzük fel.
- Bonyolult, talán túlzottan is. – pillantottam rá komolyan, hiszen tényleg így volt. A tőr nem sokat segít a dologban. Főleg, hogy nem vagyok roppant mód már kezes bárány, vagy éppen barátságos, még ha emberként az is lennék. S vélhetően amikor rámorogtam, akkor őt is bántottam, ahogyan saját magamat is. – De majd idővel vélhetően jobb lesz, ahogyan ez az egész tébolyda. – jegyeztem meg egy apró sóhaj keretében, majd lassan elindultam. Ne ácsorogjunk egyhelyben egész nap.
- S veled mi a helyzet? – kérdeztem meg tőle kíváncsi tekintettel, majd a hajamat a fülem mögé tűrtem. Bár tudtam jól, hogy nem fog ottmaradni sokáig, mert a szellő örömmel fogja kiszedni onnan…

Nem tudtam, hogy mi lesz most, vagy miként fog változni ez a dolog. Hülyeség lenne tagadni, hogy nem élt bennem a remény, hogy van valami, ami csitíthatja kicsit a bennünk lakozó vadat, de hiúábrándba se ringattam magamat. Maximum újra tanuljuk azt, hogy miként uraljuk őket ennyire fékezetlenül.  Abba meg bele se akarok gondolni, ha idén ezt az ajándékot hagyta maga után Alignak, akkor jövőre mit fog kitalálni, vagy esetleg már a poén kedvéért évközben is meglátogat minket, mert nem bír várni egy évet? Nem, erre nem is lenne szabad gondolni, de eme történések után talán nem csoda, hogy néha a legrosszabb dolog is megfordul a fejemben.
Kíváncsian pillantok rá, amikor felőle érdeklődök, hiszen nem sok mindent tudok mesélni. Próbáltam minél inkább kivonni magam a forgalomból, ami eddig egész jól ment, de örökké nem tarthat. Ezzel is tisztában vagyok. Itt az ideje összeszednem magam.
- Milyen projektnek? Vagy esetleg titok lenne? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, majd még játékosan hozzátettem. – Tudom, aki kíváncsi hamar megöregszik, de ha ennyi évtized nem ártott meg, akkor talán a kíváncsiságom se fog. – kacsintottam rá amolyan cinkososan. Édesanyjaként tekintett rám, vagy valami olyasmi. Ugyanakkor talán bizalmasként, barátként is, vagyis remélem. Fontos volt számomra, nagyon is, és ahogyan más szeretteimért is talán képes lettem volna szembe fordulni a falkával, hogy megvédjem őket, úgy érte is. Ezt a dolgot nem lehetett kiölni belőlem, inkább csak elnyomtam és úgy gondoltam, hogy így biztonságosabb számukra is. Meg igazából szerettem a régi falkát, az újat meg még én is szoktam, de különösebb bajom nem volt a betolakodókkal se.
- Kiről lenne szó? Esetleg tudnék benne segíteni. Régóta élek már és lehet be tudok vetni egy-két régi kapcsolatot. Nem mindig voltam ennyire békés és barátságos teremtés. – s eme gondolatra egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, hiszen most már megint nem vagyok az. Vagyis igyekszem, de legalább más nem szólhat bele abba, hogy mit tegyek. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint a Teremtőm tette.
Kérdésére csak bólintottam, majd a tájról felé pillantottam újra, majd folytattam tovább az utat, egészen addig, amíg meg nem hallottam az újabb kérdést. Egy pillanatra megálltam és hagytam, hogy a szellő körbeöleljen, de végül megráztam a fejemet.
- Nem, s szeretném, ha senki se tudna arról, hogy van itt egy lányom. – pillantottam Kristinre kérlelően, majd félig-meddig magamhoz öleltem és úgy indultam tovább. – Tudod, ez nem olyan egyszerű. Nem önszántamból mondtam le róla, hanem azért, mert nem volt más választásom. Másrészt meg néha nem kell bolygatni a múltat, el kell engedni és hagyni, hogy a jelen maga alakítsa a dolgokat, az eseményeket. – fejtettem ki a dolgot. Talán kicsit féltem is elmondani Victorianak az igazat, ahogyan az apjának is, de mind a ketten boldogok voltak, én pedig nem akartam ebbe a boldogságba belegázolni. Talán csak egy jelre várok, egy alkalmas pillanatra, nem tudom. Az is lehet, hogy a sírba fogom vinni eme titkot örökre. – Amúgy meg a másik lányom most is itt van, így okom nem lehet panaszra. – mosolyodtam el, majd nyomtam egy puszit a fejére. - Valaha szerettél volna testvért? - pillantok rá érdeklődve és kíváncsian, hiszen eléggé ártatlan kérdés, de annál több lappang mögötte.

- Rendben van, ahogyan szeretnéd. – mosolyodtam el, hiszen nem fogom őt nyaggatni, ha nem szeretné még elmondani. Lehet meglepetés is, néha arra is szükség van. Már csak abban reménykedek, hogy jól fog elsülni a dolog, amit kitalált. – Persze, legfeljebb addig szerzek egy-két ősz tincset. – szólaltam meg mosolyogva és jókedvűen, mondhatni egy apró kuncogás közepette, hiszen lassan a 400 évbe fogok belépni, de még mindig nincs ősz tincsem és kötve hiszem, hogy pont miatta szereznék. Szavaira elkerekednek a szavaim, de végül csak mosolyogva bólintok. – Akkor hamarosan megtudjuk. – hagytam ennyiben a dolgot, mert ismertem annyira, ha valamit nem szeretne elmondani, akkor nem is fog.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, majd egy aprót bólintok. – S itt se tudnak neked segíteni arról, hogy merre lehet? – legalábbis tudomásom szerint az őrzőknek szokott feljegyzésük lenni, de hogy merre vagy milyen fajta. Na, azt nem tudom, hiszen sose akartam meglesni azokat. – S nem is tudod, hogy merre mehetett? Fontos számodra, igaz? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, hiszen biztos vagyok abban, hogy nem csak úgy keresi és nem csak azért, mert a mentora volt. Úgy érzem, hogy itt többről lehet szó. – Köszönöm! – örülök annak, hogy nem kell félnem attól, hogy valakinek beszél róla. – Mi érdekelne téged? Meglátom, hogy tudok-e rá válaszolni. – mosolyodtam el, hiszen lehet, hogy vannak konkrétkérdései, legfeljebb vagy nem tudok, vagy nem szeretnék rá felelni, hiszen jó pár dolgot tudok, mivel még Európában találkoztam vele.
- Tényleg nem változott semmi se? Felnőtt nő vagy, s vélhetően jobban kijönnétek, mint a gyerekként kijöhettek volna. Másrészt meg szerintem minden gyerek ezt gondolja, aztán amikor kap egy testvért, akkor rádöbben arra, hogy mennyire is rosszul gondolta. Legalábbis a tapasztalatok ezt mutatják, de ez csak saját vélemény. – nem fogok semmit se erőltetni, a kérdésére pedig megrántom a vállaimat.
- Nem tudom, csak kíváncsi voltam, hiszen te is a lányom vagy, ahogyan ő is. Talán egyszer kiderül az igazság és egyikőtöknek se szeretnék hátat fordítani. – jegyzem meg a dolgot, ami persze csak részben igazság, inkább csak az érdekel, hogy miként gondolkodik erről.
- Mostanában beszéltél apával? – kíváncsiskodom tovább, miközben a lábunk egyre inkább visz minket előrébb. Fogalmam sincs, hogy Ryder mennyi ideig akarja ezt titkolni, illetve neki még lehet gyereke jelenleg is, meg jövőben is... Ők ilyen téren szerencsésebbek, vagy inkább pont nem, azt hiszem ez nézőpont kérdése...

Kíváncsi voltam, hogy mit fundálhatott ki, hiszen sose bántam a meglepetéseket. Inkább csak talán tartottam attól, hogy ennyire mozgolódó, zaklatott farkassal mennyire célszerű meglepetésben részt venni, de nem lesz baj. Fő a pozitív látásmód.
Elmosolyodom, amikor meglátom a pírt az arcán, majd illedelmesen a távolba meredek, hiszen nem fogom szóvá tenni, mivel már annak is örülhetek, hogy beavat a dolgaiba. Örülök annak, hogy nem zár ki továbbra is. – Ha ennyire fontos számodra, akkor reménykedek abban, hogy megtalálod őt és sikerüljön beszélned vele. Bármi is lesz, tudod hol találsz meg, mindig szívesen meghallgatlak és segítek, amiben tudok. – ölelem magam kissé féloldalasan, ahogyan egymás mellett haladunk, majd újra a tincseimet a fülem mögé tűröm.
- Nem volt esélyem nevet adni neki, mert túl hamar veszítettem el, de ha lehetőségem lett volna, akkor az Aethelflaed nevet kapta volna édesanyám után. – mosolyodtam el, hiszen sose feledtem azt a szeretet, amit tőle kaptam, a mosolyát, hangjának a dallamát. Ahogyan azt se, hogy miként nézett rám a saját családom a baleset után. – Ő is már 300 év alatt van, hiszen farkasként nem lehet gyermekünk és én eléggé korán azzá váltam, illetve korán édesanyává is. – meséltem el neki valamennyire a dolgokat, miközben leültem egy nagyobb kőre, vagy szikladarabra.
- Szerintem ettől nem kell tartanod, hogy előbukkanna egy olyan picike testvér, vagy úgy gondolod, hogy van miért aggódnod? – kérdeztem tőle mosolyogva és játékosan. Én se ismertem Ryder minden lépését, de nem hiszem, hogy még egy gyermeket szeretne jelenleg. Szerintem már az is sokkolta őt, hogy előbukkant egy másik lánya, aki csöppet se könnyű eset.
- S mi lenne akkor, ha esetleg nagyobb testvért kapnál? – kérdezem meg értelemszerűen, pedig nem is a lányomra gondolok, hanem Mae-re, aki tényleg a féltestvére. Legalább szólhatok Rydernek is, hogy mire számítson.
- Van, vagyis volt. Kicsiként nagyon jóban voltunk, aztán történt egy baleset és onnantól kezdve elsodrottunk egymástól. Majd pedig… – végül inkább elharapom a mondandómat, mert nem hiszem, hogy arról a szomorú dologról kellene beszélnem, ami történt a lányom születése után. Jobb talán a múltat nem bolygatni ilyen téren.
- Akkor jó. – s ha közelemben volt, akkor egy puszit is nyomtam a fejére. Hamarosan pedig egy nyúl szalad keresztül, mire a farkasom megmozdul, hiszen vadászna. Egy kis nyuszi is igazán finom falat tud számára lenni. – Igen, az volt. – „szerencsére” teszem hozzá, majd elfordítom sietve a fejemet.
- Nem azért, csak kíváncsiskodtam, tudod, amolyan rossz anyai szokás. – mosolyodom el és legyintek. Szóval még nem mondta el neki. Remek lesz.
- Szeretnéd, ha tudná? Vagy inkább úgy érzed, hogy ezt jobb lenne bent tartani? – fordítom vissza a kérdését és kíváncsian figyelem őt, miközben a válaszára várok.

- Régebben azt mondták erre a névre, hogy Edward király testvére. – pillantottam rá egy szelíd mosoly keretében, hiszen sok fura magyarázat volt abban a korban a nevekre, pedig édesanyám nem volt Edward király testvére, meg persze biztosan jelentett mást is azóta, de már mindegy volt, hiszen nem a nevünk határoz meg minket, hanem a tetteink határozzák meg azt, hogy kik is vagyunk valójában.
A beszélgetés pedig teljesen más irányba sodródik, mint kellene. Én nem akartam ezt, de valahogyan mégis meg lett a „baj” belőle. Lassan haladtunk, még néha egy pillanatra meg is álltunk, de amikor meghallom a hangnevét, akkor a szemöldököm azért kicsit feljebb szalad, de ami még ennél is rosszabb, hogy a farkasom könnyedén kapja fel a fejét. Nem tetszik az a hangnem neki, hogy miként is beszél vele egy fiatalabb személy. Figyelem őt és Kristin vélhetően levághatja, hogy roppand mód nem jó az, hogy így beszél. Figyelem őt, majd inkább tovább indulok, mintha csak távolságot akarnék tartani, mielőtt olyat tenném a farkasom felindulásából, amit sose akarnék. – Sok mindent tudok. Több, mint 380 éve élek Kristin, sokkal több mindent láttam vagy éltem meg. Így olyat is tudok, amit talán sose kellene. – a hangom komolyan csendül. Ha utolért, akkor is tökéletesen hallhatja, de akkor is, ha kicsit lemaradt volna még mindig. Nem sietek annyira, de muszáj volt onnan elráncigálnom magamat, hiszen mélyen legbelül a farkasom csöppet se volt nyugodt. – Minden családban vannak titkok akár akarjuk akár nem. – pillantottam rá egy sokat mondó nézéssel, hiszen neki is volt Ryder előtt titka és vélhetően még előttem. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért gondolom ezt, de ismertem már annyira az embereket, hogy tudjam mindent senki se képes elmondani a másiknak. – Másrészt meg mit kellene tudnom? Van egy lányom, aki a nővéred, még ha nem is vér szerint, de magam sem tudom, hogy mit tegyek vele. Mármint, hogy eláruljam a titkot, vagy ne. – tettem még hozzá, majd kicsit megráztam a fejemet. – Ha pedig más titkokat szeretnél megtudni, akkor vélhetően nem engem kellene kérdezned, hanem édesapádat, mivel nekem már régóta nem lehet gyerekem, csak neki lehetne, így más testvérrel se ajándékozhatlak meg, mint a vérfarkas lányommal... – tettem még hozzá kissé szomorúan, hiszen Kristin is pontosan tudja, hogy a nőstények már képtelenek a gyermekáldásra, de a férfiak nem, csak egy nem farkassal kell összeismerkedniük. Nem örültem annak, hogy így ki kellett kerülnöm a dolgokat, de érezhette, hogy igazat mondok és nem hazudok. Viszont még mindig nem éreztem úgy, hogy nekem kellene elárulnom azt, hogy Maeve a féltestvére…

Egyre inkább nem tetszik az, amilyen irányt vesz ez a beszélgetés. A lányomról beszéltünk, majd hirtelen Kristin elkezdte tovább gondolni és mondhatni már a szavakkal nekem támad. Tudja jól, hogy mennyire vékony élen táncolok mostanában a farkasommal, de mintha hirtelen ez nem érdekelné őt. Pontosan tudja, hogy mennyire nem viselem jól, ha valaki inkább hisztizek, ahelyett, hogy a kezébe venné az életét. Főleg úgy, hogy nem is az én titkomról van szó, arról meg nem tehetek, hogy ő neki ezt tovább kellett képzelnie, mint amire úgy céloztam.
- Ezt most fejezd be Kristin! – szólaltam meg erőteljesen, mint még soha és mellé egy morgás is társult, pedig nem akartam. De a farkasom nem olyan egyed volt, aki fülét-farkát behúzná. Ő domináns volt, aki most, az álomnak köszönhetően még inkább nem viselte el azt, hogy akárhogyan beszéljenek vele. Ha mondani akart volna valamit sietve emeltem fel a mutatóujjamat.
- Ne folytasd! Elmondtam, hogy a lányomról van szó, ha te ezt nem hiszed el, akkor megkérdezheted apádat, hogy ő titkol-e előtted valamit. Az ő titkai már nem az én felelősségem, de ezt most fejezd be kérlek, mielőtt baj lesz... – pillantottam rá komolyan, hiszen szerettem Kristint úgy, ahogyan a lányomat, de ő pontosan tudta azt, hogy mennyire kockázatos mostanában felhergelni, hiszen emiatt halasztottuk el az edzést is. Most pedig egyre inkább úgy nézett ki, hogy sodródunk rossz irányba, s ha bántanám őt, akkor azt sose bocsájtanám meg magamnak.
- Nem tudhatom. – feleltem higgadtan, hiszen nem vagyok köteles arról tudni, hogy ki a féltestvére és ki nem, kivételesen most tudom, de ennél jobban nem akarom beleásni magam, éreztem, hogy a kezem meg remeg, mire sietve kaptam el a másikkal. Végül minden szó nélkül indultam el tovább, az erdő felé, miközben azon voltam, hogy lehiggadjak és a farkasom ne jöjjön elő, mert ha megtörténik, akkor az ősök legyenek velünk, hogy ne történjen semmi komolyabb baj. Nem akartam így beszélni vele, de féltettem és félig a farkasom dühe átítatott és megjelent a hangsúlyomban, akár akartam, akár nem...

Legszívesebben bemostam volna magamnak, amiért így beszéltem vele. Szerintem sose emeltem még így fel a hangomat irányába és emiatt még inkább szarul éreztem magam. Kristin nagyon is fontos volt számomra, s ez sose fog változni. Láttam azt, ahogyan lesütötte a szemét és emiatt még inkább összeszorult a szívem, hogy miattam érzi ő is ezt. Nem, nem voltam boldog azokban a pillanatokban, s lehet, hogy a farkasomra és az álomra tudnám fogni, de nem akartam. Sose voltam olyan, aki a farkasára fogná a dolgokat, még akkor se, ha miatta volt az egész. Így mielőtt esetleg nagyobb baj lehetett volna inkább elindultam. Nem gyorsan, hiszen nem szívesen hagytam volna magára. Amikor pedig meghallottam a közeledő lépteket, akkor azért kicsit megnyugodtam, hogy nem ment el a másik irányba, de mielőtt megfordulhattam volna a karjait fonta körém. Óvatosan fordultam meg, majd én is átöltem őt és egy apró puszit nyomtam a fejére. Szeretem őt, ő az én lányom is, s ezt sose senki se fogja tőlem tudni elvenni.
- Semmi baj, angyalom. Én se akartam úgy rád förmedni. Nagyon sajnálom, remélem meg tudsz bocsájtani. – pillantottam rá kérlelően, majd még szorosabban magamhoz öleltem őt. – Én is nagyon szeretlek Kristin, s mindig itt leszek, még akkor is, ha most olyan vagyok, mint egy tinédzser vagy talán még rosszabb is. – próbáltam kicsit poénosra fogni a dolgot, hiszen mindig a tinikre mondják azt, hogy mennyire sietve tud változni a hangulatuk. Hát az enyém is mostanában elég hamar tud változni.
- Folytathatjuk, örülnék, ha maradnál és velem tartanál. – pillantottam rá szeretetteljesen, mintha a korábbi haragnak már sikerült volna elillanna, amit a farkasom érzett, de ettől még talpon volt, viszont nem éreztem újabb vihart ilyen téren. – Merre lenne kedved menni? – pillantottam rá kíváncsian, s ha engedte, akkor kicsit magamhoz ölelve indultam tovább.