Munka után mindenképp be akartam ugrani az egyetemre néhány hozzávalóért a gyógyfőzetekhez, amit egyedül nem sikerült beszereznem, ám arra nem számítottam, hogy ilyen időigényes lesz ez a „beugrás”… Mondjuk nem értem, mit csodálkozok rajta, elvégre akárhányszor arra jártam, vagy befogtak ott is dolgozni, vagy leragadtam a könyvtár részlegnél. Ez utóbbi történt most is… Részben Alice-nek is próbáltam keríteni valamit, ami segítheti az otthoni tanulását, másrészt viszont már csak a régi gyógyfőzet-receptek miatt is érdekelt a dolog, mindig is szerettem újakat kipróbálni, elkészíteni.
Épp nagyban tanulmányoztam egy vastag, poros, megsárgult papírú ezeréves kötetet, amikor megcsörrent a telefonom. Alice? Ez különös… Az órára pillantottam, és bizony elég későre járt már – normális esetben nem igazán szokott ilyen időpontban keresni. Sőt… senki nem szokott ilyenkor keresni, hacsak nincs valami nagy gáz, így aztán egy kissé most is összeszorult a gyomrom, ahogy lélekben felkészülve a legrosszabbakra, felvettem a telefont.
-Szia, itt Abi, hallgatlak. –szóltam bele a készülékbe.
Ahogy a lány magyarázni kezdett, már pattantam is fel a helyemről. Még szerencse, hogy az orvosi gyakorlóban voltam, így nem tartott sokból keríteni egy orvosi táskát, és csak bepakolni pár plusz dolgot. Mire a végére ért, már indulásra készen is álltam.
-Szorítókötés! A lényeg, hogy minél kevesebb vért veszítsen, és próbáljátok magánál tartani, nehogy elájuljon. Sietek, ahogy tudok. –búcsúztam és már ki is nyomtam a telefont.
A portára lerobogva gyorsan kerítettem egy sofőrt magamnak, aki az erdő széléig elvitt – onnan már úgy is egyedül kell boldogulnom. Bár egy darabig vacilláltam, hogy a farkas vagy a szarvas lelkét idézzem meg segítségként, végül azonban az utóbbi mellett döntöttem. Alice elég részletesen elmagyarázta, hogy merre is vannak, így talán a gyorsaságra nagyobb szükségem van, mint a jó szaglásra. Ahogy magamban elmormoltam a varázslatot, a szarvasagancsok halvány, fehéres izzással jelentek meg a fejem felett. Előkaptam egy zseblámpát a táskából, felkapcsoltam, s azzal a lendülettel indultam meg, a fák között futva-szökkenve az éjszakában. Nem telt bele pár perc, s már a többiek is érzékelhetik a közeledtemet, Alice hívásától kezdve talán ha egy negyed óra az egész. Ahogy közelebb érek s ritkulni kezdenek a fák, már lassítani kezdek, mire pedig odaérek hozzájuk, az utolsó néhány lépést sétálva teszem meg, még ha kicsit sietve is.
-Üdvözletem. –köszönök a két farkasnak, majd egy pillanatra mosolyogva Alice felé fordulok- Szia, Alice.
Nem kell nagy tehetség hozzá, hogy felmérjem, kinek van szüksége orvosi segítségre, így aztán egyből a nőhöz lépek, ám mielőtt még nekilátnék a gyógyításnak, azért engedélyt kérek tőle és a férfitól. Oké, tudom, Alice hívott, és biztos nem ok nélkül, de hát na. Mégiscsak vérfarkasok voltak, ráadásul mindketten erősebbek mint én, így aztán jobb óvatosnak és udvariasnak lenni, mint utólag bánni a dolgot.
-Szabad? –azzal ha bármi jelét adják, hogy igen, akkor munkának is látok.
Óvatosan arrébb emelem a nőn lévő kabátot, bár csak annyira, hogy a sebhez kényelmesen hozzáférhessek. Engem nem zavar, ha ruha nélkül kell látnom valakit, az évek alatt már hozzászoktam, na meg hogy is tudnám rendesen végezni a munkám, ha ilyenek zavarba hoznának? viszont azzal is tisztában vagyok, hogy másoknak ez sokkal nehezebben megy, pláne idegenek előtt. Bár igaz, a farkasokat pont nem igazán szokta zavarni a dolog… Na de vissza a sebhez!
A fejem felett halványan kirajzolódó, halványan derengő szarvasagancsok lassan elhalványulnak, s teljesen eltűnnek, én pedig szemügyre veszem a sebet… hát, életveszélyesnek nem életveszélyes, viszont elég csúnya, mély vágás, és csúnyán vérzik is.  Leszedem róla a kötést, majd elmormolom magamban a gyógyítás varázslatát, és finoman a sebre illesztem a kezem. Néhány pillanat, és a lány is érezheti azt a jellegzetes, bizsergő érzést, ahogy a mágia lassan átjárja a seb környékét, a szöveteket, a sejteket.
-Ha „csak” ennyi a sérülés, akkor az egyáltalán nem vészes. Miután végzek, egy pár nap pihenés, és nyoma sem fog látszódni. Amennyiben még bármi más is lenne… de azt majd megnézem és meglátjuk, csak álljon el a vérzés. –szólaltam meg pár perccel később, csak hogy valami tájékozódást is kapjanak a dolgokról.
Munka közben mindig szeretem értesíteni a sérültet, hogy éppen mit csinálok, vagy milyen az állapota. Azt hiszem, ettől mindig megnyugszanak egy kicsit, de legalábbis biztosabbak lehetnek benne, hogy mi a helyzet, és nem a láthatatlan bizonytalanságban kell tapogatózniuk.
A szituáció már ismerős, mondhatni jól bejáratott… A célom az, hogy a vérzést elállítsam, az apró erek végeit lezárjam a mágia erejével. Mivel vérfarkas, így a seb nem tud elfertőződni, és sebmetszés sem kell – legalább annyival is gyorsabb a regeneráció. Talán egy 10 percig, ha térdepelhetek a lány mellett, amikor már majdnem végzek az első feladatommal.
-Alice, előkeresnéd nekem a csipeszt, ha megkérlek? –fordulok a lány felé, s mire megtalálja, addigra én is befejezem a procedúrát- Utána pedig tűre, cérnára is szükségem lesz, illetve arra a kis flakonra amiben a helyi érzéstelenítő van. Ó igen, és az a narancsságra címkés tégely....
néhány kis levéldarabkát meg földrögöt a sebben, így azokat eltávolítom. A fertőtlenítőt kihagyom, kár külön ezzel „kínozni” szegényt.
-Most bekenem egy krémmel, aztán utána össze fogom varrni a sebet.–nem, ez nem kérdés, kijelentés, csak hogy készüljön rá lelkileg- Igaz, elég mély, de így legalább nem megy bele semmi szennyeződés, és sokkal gyorsabban összeforrnak a sérült szövetek- Alice, addig befűznéd nekem a cérnát, amíg ezzel végzek?
A kezem nyújtom a lány felé, először krémért. Részben gyulladáscsökkentő, részben pedig a regenerációt segíti elő, a sebbe kenve, illetve mellékhatásként kellemes, hűvös érzést biztosít. A kupakot letekerve bele is mártom az ujjam, hogy a nyaktól mellkasig húzódó, vörös kis árkokba kenjem a krémet, szép vékonyan, mégis ügyelve arra. Aztán az érzéstelenítővel lefújom a karmolás okozta barázdákat. Bár tudom, egy ilyen marás után valószínűleg néhány apró tűszúrás a legkevesebb, de mégis… van egy jellegzetesen irritáló érzése annak, amikor egy tűvel lyuggatják az ember bőrét.
Várok egy kicsit, hogy hasson a szer, és neki is látok a varrásnak… Apró, gyors, finom, de határozott mozdulatokkal dolgozok, ahogy szépen centiről centire, egyre haladok, először az első, majd 2-3-4. karomnyomon. Miután végzek, elvágom a cérnát, majd ismét a mágiához fordulok segítségért. A kezemet óvatosan végigsimítom a lány testén – persze most is érezheti a mágia okozta kellemesen bizsergető érzését- , a mellkasán, oldalán, a fej, nyak környékén, a vállakon, a karokon, a lábakon… Semmi ártó szándék nincs e mögött, csupán arra vagyok kíváncsi, hogy van-e a némi zúzódáson kívül bármi más, komolyabb sérülése, ami miatt orvosi ellátásra szorul.
-Azt hiszem, meg is volnánk. –felelem, ahogy végül elengedem, majd nekilátok, hogy visszapakoljak a táskába, ha eddig Alice nem segített volna be ezzel.
Ha igen, akkor csak egyszerűen hátrébb csúszok, és várok. Várok, hogy mondjanak valamit, hogy szükségük van-e bármi további segítségre, hogy van-e hová menniük, vagy ilyesmik.

- Ne, Alice, nem kell! - nem akarom, hogy bárkit idehívjon, rendbe fogok jönni anélkül is, de úgy tűnik, olyan, mintha a falnak beszélnék.
- Ne hagyd, hogy idehívja, azt az Abit, vagy kit! - fordulok most már Jesse felé, és őt kérem, mert egyszerűen nem kell más segítsége, nem akarok senkinek sem tartozni. Azonban már késő, Alice telefonál, Jesse meg elmegy öltözködni. Remek, hogy figyelembe veszik mit szeretnék, amikor rólam van szó. Hagyom, hogy Alice elszorítsa a sebet, majd amikor Jesse visszaér, felé fordulok, de érezheti rajtam, hogy dühös vagyok. Nem kellett volna hagynia, hogy a lány bevonjon még valakit. Én nem ezt szerettem volna. Kibírtam volna a Hotelig. Oké, vannak hiányosságaim, de nem egy medve karmolástól fogok elpatkolni...
- Nem akartam, de pont belefutottunk. Egy medve gyorsabban mozog, mint egy ember, Alicet utolérte volna. - engem biztosan nem, nem csak pusztán azért, mert farkas vagyok, hanem a vérvonalam miatt is. Viszont akkor hátrahagytam volna Alicet, de ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben. Csak halkan beszélek, hangosabban nem megy. Fáj a marás nyoma, és nem tudok most bővebb magyarázatot sem adni Jessenek.  
Hamarosan érezni lehet, hogy közeledik valaki, majd amikor a nő előbukkan érdekes agancs? derengés van a feje körül. Hosszú ideje élek már, de ilyet még nem láttam. Lenyűgöző. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy továbbra is úgy vélem, nem kellett volna még valakit idehívni.
A marás helye nemcsak, hogy veszettül fáj, még mindig erősen vérzik is. Minden szívdobbanással megszabadulok némi véremtől, bár a szorítókötés, azért jócskán sokat segített eddig abban, hogy ne itt vérezzek el. Az energiáim zavarosak, haragszom és azt hiszem valahol félek is és mindezzel együtt eléggé gyengének is érzem magamat. Mikor az idegen megkérdezi, hogy szabad-e, kelletlenül, de bólintok, ha már iderángatta Alice, akkor már mindegy.
A ruhák nem azért voltak fontosak számomra, mert szégyellős lennék - ugyanis nem vagyok az -, hanem, mert bíztam abban, hogy Jesse hazavisz, és akárhogy is, egy pucér nő, azért nem megszokott látvány éjnek idején az utcán egy férfi karjában.
A kabátot arrébb emeli, majd a pólóból készült kötés is lekerül rólam. Halkan szisszenek fel, farkas regeneráció ide vagy oda, a fájdalmat attól még érzem, és nem kellemes, hogy épp azt bolygatja valaki. Kissé megremegek, mikor a kezét is a sebre teszi. Ez baromira fáj, még ha az érintése óvatos és finom is. Az ajkamba harapok, hogy hanggal ne jelezzem, mit is érzek, de közben a pajzsom leengedem annyira, hogy Jesse felé sugározzam a dolgot, na meg azt is, hogy dühös vagyok rá, csakúgy, ahogyan ő is én rám.
Azonban hamarosan a lüktető fájdalmon túl, az érintése nyomán kellemes bizsergést és kis melegséget kezdek el érezni. Ez tulajdonképpen nem olyan rossz. Közben Jesse kezébe kapaszkodom.
A gyógyító szavaira, ránézek és megint csak bólintok.
- Rendben. - szólalok meg rekedt hangon, és bár nem akartam, hogy jöjjön, most mégis örülök, hogy itt van. Nem kellemetlen, amit csinál - leszámítva azt, hogy a legfinomabb érintése is fájdalmat okoz, de ez minden körülmények között így lenne - és a hangja, ahogyan beszél, ami sugárzik valami olyasmi, amitől kezdek megnyugodni, vagy inkább belenyugodni a dolgok menetébe.
Hallgatom, amiről Aliceel beszélget és csendben hagyom, hogy a dolgok, csakúgy történjenek.
- Oké. - már nincs bennem félelem. A varrás pedig... a medve karmokhoz képest, az már semmi lesz, azt hiszem. Újra felszisszenek kicsit, amikor a sebeimbe ken valamit, ami kellemesen hűsít. Rászorítok a kedvesem kezére és kissé meg is feszülök, amíg a procedúra tart, de ennél több jelét nem adom annak, amit érzek. Aztán rám fúj valamit, amitől zsibbadni kezd a bőröm, és meglepődve tapasztalom, hogy a fájdalom csökken. A tűvel való böködést, már nem érzem, ezért elengedem magam és már nem szorítom annyira Jesse kezét.
A varrás után, számomra meglepő dolog történik, ahogyan végigsimít rajtam. Nem mondom, megint érzem a kellemes bizsergést, na, de hát na! a karmolásaim fent és elöl vannak rajtam... Aztán lassacskán, de leesik, hogy valószínű más sebesülések után kutathat, de máshol azt hiszem nem sérültem meg. Mikor végez a lány szemeibe nézek.
- Köszönöm. - mondom halkan a szavakat és ezzel együtt megpróbálok felülni, elvégre itt nem maradhatok, bármily szép csillagos is az ég.
- Hálás vagyok, hogy eljöttél. - oké, így azért mégiscsak jobb, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy dühös vagyok, amiért nem vették figyelembe, hogy én nem ezt szerettem volna. Ennek azonban már mindegy, szóval akárhogy is, de tényleg hálás voltam az idegen gyógyítónak.    
- Rose vagyok. - mutatkoztam be végül neki, mert úgy éreztem, hogy kell.
- Tartozom neked. ..? - még nem tudtam a nevét, szóval a hanglejtésem elárulta, hogy örömmel venném, ha ő is elárulná az övét.

Nem hallgatok Rose szavaira. Ő lehet, hogy nem szeretne orvost, de nagyon is jól tudom, hogy kell neki és Abi biztosan fog tudni neki segíteni. A végén majd hálás lesz értünk, amiért nem hallgattunk rá, hiszen ki akarna szenvedni órákon keresztül, ha meggyorsítható a folyamat.
A kis vitájukra nem figyelek oda. Ezt nekik kell megbeszélniük. Én természetesen hálás vagyok Rosért, amiért segített rajtam és nem hagyott magamra, sőt Jessenek is köszönetet kell majd mondanom, de az is igaz, hogy nem szerettem volna, ha miattam sérül le.
-Max egy negyed óra, de lehet, hogy előbb is ideér nem tudom!-Válaszolom őszintén Jessenek. Abi sem tudta megmondani, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy ideérjen, de bízom abban, hogy nem kell rá sokat várni. A kötéseket rendesen megcsinálom, bár a kisebb csuklásom mellett nehéz. Talán az idegességtől jött rám megint? De máskor meg tök nyugodt vagyok...Én ezt komolyan nem értem már.
Abi megjelenése felettébb érdekes. Ilye még sosem láttam eddig. Mesélt nekem erről a vadak lelkéről, de nem hittem volna, hogy ez így néz ki. A látvány csodálatos volt és egy pillanatra meg is feledkeztem minden bajról.
-Szia! Köszi, hogy eljöttél!-A jelenléte engem nagyon is megnyugtat, mert tudok, hogy ezek után már nincs okunk aggódni. Abi segíteni fog Rosenak. A vérzést biztosan el fogja tudni állítani, ami most a legfontosabb dolog lenne. Kicsit messzebb helyezkedem el Rosetól, hogy Abi jobban odaférhessen hozzá, de azért a közelben maradok hátha szüksége lesz a segítségemre. Minden mozdulatát figyelem főleg, hogy a mágiát is segítségül hívja. Még nem láttam ilyet...Vagyis egyszer Will mutatott egy aprócska trükköt az elhívásomkor, de gyógyításnál még nem voltam jelen. Az egész számomra egy hihetetlenül nagy élmény volt főleg azzal a tudattal, hogy nemsokára én is képes leszek erre.
-Természetesen!-Ahogy kiadja a „parancspt” már teljesítem is azt. Először a csipeszt adom a kezébe, majd a kért krémet és az érzéstelenítőt. Ezek a mozdulatok számomra nem idegenek. Ilyeneket én is szoktam használni, így pontosan tudom, h mit is csinál Abi.
A cérnát egy gyors mozdulattal fűzőm be a tűbe. A sok műtétnek köszönhetően ez nekem nem okoz gondot. Nem szenvedek azzal, hogy betaláljak a kis lyukba és még a kezem sem remeg be és szerencsére a csuklásom is elmúlt. Ahogy a visszaadja nekem a flakonokat rögtön vissza is teszem a táskájába, így a későbbiekben ezzel nem is kell majd foglalkozni. A varrásnál hol a sebeket hol pedig Rose arcát fürkészem.
Sajnálom őt nagyon is. Nem ilyennek terveztük ezt az estét. Bevallom őszintén nem is hittem volna, hogy ilyenkor medvékkel futunk össze, de legalább mindannyian tanultunk az esetből és legközelebb óvatosabbak leszünk.
-Ügyes voltál Rose!-Szólalok meg végül miután Abi befejezte a varrást, majd végig is simítok a karján. Már kezdtem volna fellélegezni, mikor ismét rám tőr a csuklás.
-Ezt...nem...hiszem el!-Bosszankodok egy sort, majd felállok és arrébb sétálok, hogy a többieket ezzel se zavarjam.

- Ne vitatkozz, ezt össze kell varrni…- Nézek morogva Rose szemeibe. Elég baj az, hogy egy medve megmarta, de még az is, hogy nem akar segítséget?! Francokat, még ha velem esik meg ilyen seb ezt, akkor is össze kell varrni, különben gondot fog okozni, így meg nem tudom vinni sem, mert a seb nem tud lezáródni és felszakadna folyamatosan, ami miatt szép kis vércsíkot húznánk magunk utána a városban, pláne, hogy gyalog vagyunk. Nem pedig kocsival. Azzal pedig nem kívánt figyelmet vonnánk magunkra, és kinek van kedve magyarázkodni a rendőrségnek, hogy nem gáz a dolog, meg nincsen semmi baj sem. Csak egy kis medvetámadás, de mindjárt jobban lesz, mert vérfarkas a kicsike?!
- Akkor se támadd meg legközelebb, kicsi vagy egy medvéhez képest. – Nem örülök neki egy kicsit sem, hogy összebalhézott a medvével, pláne nem egy akkora pöttöm nőstény, mint ő? Az istenit, embernek is alacsony, de farkasnak is kicsi. Az a medve meg hozzá képest egy hegy volt. – Figyelmét kellett volna csak elvonnod… - Persze, hogy morgok vele, pasiból vagyok, én így adom ki az aggódásomat és nem sopánkodással. Eltelik néhány perc, de nem számolom, mennyi idő még ide érkezik Alice mentora, néha felé is vetek egy pillantást, de most nem különösebben foglalkozom vele. A másik nőn megakad a szemem, ilyen agancsokat még sosem láttam, így egy pillanatig csak figyelem a derengést a feje felett, aztán mikor megkérdezi szabad-e, akkor arrébb húzódok, fel Rose feje mellé, hogy oda férhessen a sebhez, addig is szemmel tartom a másik Őrzőt és megjegyzem magamnak a vonásait.
- Üdv. – Köszönök vissza neki, miközben helyet hagytam számára, hogy nyugodtan tudja tenni a dolgát és nem legyek útban. Tekintetem újra Alicere villan. Azt hiszem nem is rossz, hogy Rose összebarátkozott vele, egy Őrző segítsége sokszor jól jöhet.
A továbbiakban csendben vagyok, és igyekszem nem útban lenni, illetve figyelemmel kísérem, amit Alice mentora csinál éppen. Azt magam is tudom, hogy egy kis ideig majd pihentetnie kell magát Rose-nak, de nem olyan vészes a dolog, hogy ne mozoghasson, elég ha csak nem emelget és harcol pár napig, utána már minden rendben lesz. Bár nem mintha olyan nagyon harcias teremtés lenne, és neki kezdene bárkivel is Szkanderezni, vagy egyebek.
- Mivel tartozom neked? – Kérdezem meg Abigailt. Közben megsimogatom Rose haját, az, hogy a kezem szorongatta fel sem veszem.

Miután Roset Abi teljesen leápolta kicsit hátrébb vonulok én is. Jesse már biztosan szeretné maga mellett tudni a szerelmét. Meg is értem. Ez az este csöppet sem úgy zajlott, ahogy elterveztük. Csak egy ártatlan esti „kirándulásnak” indult. Erre tessék itt a baj. A fene sem hitte volna, hogy ilyen közel merészkednek ezek a medvék. Pedig nem vagyok kezdő és ismerem őket, de...Áh ezen már kár is ennyit agyalni. Megtörtént, legközelebb majd jobban figyelünk, ha lesz legközelebb.
Miután mindent összepakolunk felállok a földről és leporolom magamról a koszt, majd a párosra pillantok. Hihetetlen, hogy ők is azok, amik. Semmi jelét nem mutatták. Így mégis hogyan fogom megismerni őket? Mitől lehet őket megkülönböztetni? Egy aprócska jel sincs ami elárulná őket....Most Abi biztosan ki fog bukni rám, hogy két farkassal mászkáltam el...De ha tudtam volna...Akkor is elmentem volna. Rose nem olyannak látszódik, aki bántana engem. Jóban vagyunk!
Abi „parancsa”, kérése kissé megrémiszt engem. Tudom jól, hogy miről akar majd beszélni velem és azt is tudom, hogy mennyire fogom szégyellni magam, mert már most szégyellem. Nem hittem volna, hogy ez lesz az estéből. De gondolom ezt a többiek sem gondolták volna.
-Rendben Abi, de kérnék pár percet amíg összeszedem a fényképezőm, meg az állványt!-Azt semmi pénzért nem hagynám itt. Igaz nem sikerült használni, de legalább nem tört össze. A kis kerülő tényleg csak pár perces. Így mire visszatérek már mindenki talpon van és indulásra készen.
-Tényleg jobb lenne ha hazafuvarozhatnánk titeket! Rosenak most pihennie kell sokat!-Persze, hogy aggódom érte, de nem fogom erőltetni. Elég makacs egy leányzó ő is és ha rá hallgattunk volna még mindig szenvedne a sebe miatt. Most meg tessék... Szinte már tökéletesen jár!

Már jó ideje annak, hogy azzal a betolakodóval szétkaptuk egymást, következésképpen már teljesen rendbe jöttem. Még mindig nem értek egyet Ed hülyeségével, már ami a tarkokat illeti, de ez most nem is olyan lényeges.
Az ékszerbolt után nem mentem vissza rögtön a lakba, hanem lekanyarodtam a városból kifelé tartva és az erdő mellett álltam meg a kocsimmal. Bezártam azt, miután kiszálltam belőle és a fák közé vettem az irányt. Egy olyan helyen - nem messze a platótól -, ahol biztosan nem lát senki és nem találja meg senki a cuccaimat, ledobtam a ruháimat, egy bokor alá gondosan elrejtettem, majd váltottam. Hatalmas hófehér bestiám, amikor már kint volt - és tényleg elég nagy, ha valaki nem a hátsóm vizslatja, nem mondja meg, hogy nem hím vagyok - nyújtóztunk egyet. Megmozgattam a fejem körbe, majd nekiiramodtam, hogy szaladjak egyet, hogy szabadon legyen a farkasom, vagyis most már én, hiszen ő a részem teljesen, és talán vadászok is valamit, mielőtt még visszatérnék az autómhoz.
Nem kell sokáig futnom az erdőben, hogy a vad szaga betöltse az orromat és én lassítsak a lépteimen. Abba az irányba fordultam, amerről a szél felém fújta a szarvas illatát, majd osonva folytattam az utam egészen addig, amíg meg nem láttam az állatot. Mikor már elég közel voltam hozz, kirobbantam a növényzet jótékony takarásából és célba vettem az állatot, amit könnyű szerrel fogtam meg. Érzem a rettegését, ahogy a szíve hevesen ver. Ez azonban így túl könnyű volt, túl egyszerű, kihívás nélkül... Hát gondoltam egyet magamban és eleresztettem a szarvast, hadd szaladjon, még előnyt is kapott, s csak ezután vetettem magam a nyomába. Kergettem, játszottam a prédámmal, mert épp ehhez volt kedvem.
Mielőtt azonban visszaérnék a platóhoz - erre szaladt az állat - egy ember szaga üti meg az orromat és azonnal lelassítok. Nem rég Sheilával szétszedtünk két példányt - számomra csak hústömegek voltak és még ízlett is a legutóbbi, aki a farkasommal találkozott - de nem volt szándékomban ezt gyakran művelni. Nem azért, mert nem lett volna rá ingerenciám, hanem, mert nem kockáztathattam meg, hogy túl sok hulla maradjon utánam. Fairbanks ahhoz kisváros, hogy senkinek se tűnjön fel, ha elkezdenek eltünedezni az emberek...
Megálltam és a ruháim felé vettem az irányt, a szarvast hagytam a fenébe és visszaváltottam, majd felöltöztem, és így indultam el a plató irányába, tudni akartam, hogy ki a franc rontotta el a vadászatomat a jelenlétével és fosztott meg attól, hogy szétkapjam a prédámat.

Előbb csak figyeltem, ahogy a szarvas kirontott a fák közül és rátámadt a férfira - minden bizonnyal inkább véletlen, mint szándékosan, hiszen a szarvas nem vadász - és a fához préselte. A pillanat tört része alatt tölti be az orromat a vérének szaga. Az imént még vadásztam és habár tökéletesen uralom a bennem élő farkast, még nem nyugodott le az iménti játékából és zokon is vette, hogy nem kaphatta meg végül azt, hogy elkapja a zsákmányát, így a vérre azonnal reagált. Támadni akart, szétszedni az embert, aki miatt oda lett a vacsorája, azonban nem engedtem neki, holott a kísértés, azért ott lebegett a levegőben, körülöttem. Nem mozdultam a növények rejtekéből egyelőre, csupán rezignált kíváncsisággal néztem a műsort. Baromira nem vagyok jóságos, az több, mint távol áll tőlem, szóval meg sem fordult a fejemben, hogy segítsek neki. Élvezettel néztem volna végig, ha a szarvas úgy találja be, hogy létfontosságú szerven ökleli. Azonban csak a karja sérült.
Ezután viszont kissé érdekessé válik a helyzet - jó annyira mondjuk nem köt le, hogy egész nap ez lebegjen majd a szemeim előtt, de egy fél másodperc erejéig valóban érdekelt, amit látok -, hiszen simán elkapta és fejbe rúgta az állatot. Nocsak... Az ember leggyakrabban szintén csak zsákmányszámba megy, viszont van néhány olyan példány, aki érdemes lehet, még a mi fajtánk figyelmére is. Megvédi magát - ez lenne a legtermészetesebb reakció egyébként -, de sokan nem képesek rá, csak hagyják magukat sodródni az árral. A pasas azonban nem ezt tette. Hmmm...
Az állat elszalad, ő káromkodik majd a karját fogja, én pedig elindulok ki a fák közül. Egy kék ruhát viselek, hiszen az ékszerüzletből jövök, csak közben tettem egy kitérőt, amíg vadásztam, mielőtt hazamentem volna. Nem illek ide egy beavatatlan szem számára, hiszen mit is keres egy védtelennek tűnő nő ragadozó az erdő kellős közepén? Nem mintha különösebben érdekelne, hogy egy ember mit gondol. Az sem érdekel, hogy egy farkas mit gondol...
Egészen közel sétálok, teljesen csendben és a tekintetem a sebes karjára téved. Nem vészes a dolog, még emberi mértékkel nézve sem.
- Nem gyakran látni, hogy valaki nem visong, mint egy kismalac, ha felökleli egy állat. Szabad? - pillantok a férfi szemeibe, egyértelműen arra utalva, hogy a sebet nézném meg, amire a másik karját tapasztotta. Amennyiben engedte, akkor vetek rá egy pillantást, de nem nyúlok hozzá.
- Nem tűnik vészesnek, de lehet nem ártana lefertőtleníteni és bekötni. Még mielőtt pár éhes farkas megérzi a vér szagát és ide tódul. - a tekintetem újra a férfiéra vándorolt és a szám sarkába beköltözött egy kis gúnyos vigyor. Ha tudná, hogy máris egy farkassal áll szemben... Szemeimben olyan fény csillogott, amilyennel a farkasom a prédájára tekintetett, de teljességgel emberiek maradtak az íriszeim. Nem, nem vagyok még mindig jóságos és semmiféle aggodalom nem csengett az egyébként tökéletesen rideg hangomban. Vonásaim az apró kis vigyort leszámítva pedig jégszoborszerű marat, mint mindig.

Szavaira kissé ravaszkás vigyor ül meg az ajkam sarkában. Valóban nem gyakran látni elegáns viseletben valakit az erdőben. Főleg ha az ember - jelen esetben szó szerint - nem ismer bizonyos körülményeket. Mondjuk az is igaz, hogy általában, ha vadászni készülünk, nem a legcsinibb cuccunkat öltjük magunkra, hanem sokkal kényelmesebbet - mondjuk kivételek mindenhol vannak, ezért baromság általánosítani -, én viszont eredetileg nem ide készültem, pillanatnyi ötlet volt a vadászat és engedtem ennek, mert épp ehhez volt kedvem. Most pedig ahhoz van, hogy ezen férfi előtt ácsorogjak és váltsak vele néhány szót.
- Nap, mint nap valóban nem, de lehet, hogy ez a mai egy különleges nap... - válaszoltam kissé játékosan, bár a hangom mit sem változott, rideg volt, mint mindig. Azonban a tekintetemben ott csillogott valami... Talán újabb játszma elé nézhetek, amiket roppantmód kedvelek, habár messzemenő következtetéseket nem akarok levonni két mondat után. Főleg, hogy az ilyen szintű szentimentalizmus és naivság hihetetlen távol áll tőlem. Én és a naivitás! Hahhh... jó vicc... vagy mégsem.
Végül elengedi a karját és a sebre függesztem a tekintetem. Azonban inkább hagyatkozom az orromra, a szaglásomra, az alapján, hogy mennyire vérzik, hogy milyen intenzitással érzem ezt, arra a következtetésre jutok, hogy nem olyan vészes a dolog. Bár kinek mi a vészes ugyebár... Telihold után egy mocskos betolakodó épp eléggé tépett szét, napokig hallgattam, hogy ágyban a helyem. Végül négy napig bírtam a pesztrát, mire teli szaladt a nem létező tököm is. Tark vagyok könyörgöm, nem pincsikutya, lételemem és feladatom a harc, szétkaptak, regenerálódtam és ennyi. Négy nap után fogtam magam és elmentem inni Jamesel. A vodka sokkal inkább tűnt gyógyírnek, mint a sápítozás körülöttem... De ez most nem ide tartozik.
Megosztom vele, hogy mennyire is látom vészesnek a sebet, az éhes farkasok említése pedig... Épp itt áll egy az orra előtt...
- Szerencsés véletlen volna? - kérdezek vissza, hiszen, mint mind tudjuk, véletlenek, nem léteznek. Nem véletlenül vagyok itt, nem véletlenül állok vele szóba, nem véletlenül szaladt a szarvas megriadva ki a fák közül és nem véletlenül öklelte fel a velem szemben álló férfit. Mindazonáltal a kis vigyor ott marad a szám sarkában.
- Ápoló nem vagyok, de beköthetem a karodat. - kötöttem már be jó pár sebet életemben, és Tarkként nem is rohangálunk minden esetben a dokinkhoz, van, amit magunk oldunk meg. Ha kell összevarrjuk egymás sebeit, vagy a magunkét, nem számít hiszen gyorsan és nyom nélkül regenerálódunk.
- Van hozzá felszerelésed, vagy menjünk az autómhoz, van nálam elsősegélycsomag. - egyrészt, mert nekem is szükségem lehet rá, másrészt, mert törvény, hogy az autóban tartani kell ilyet. És bár nem éppen vagyok az a törvény, vagy szabálykövető - sőt! - azt nem akartam megkockáztatni, hogy túlbuzgó zsaru belém kössön egy rutin ellenőrzés folyamán. Félő, ha nagyon kekeckedne, akkor szétkapnám...
Attól függően, hogy saját cuccal, vagy az enyémhez akart menni, elindultam vele a megfelelő irányba. Nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy hová is megyünk.
- És mivel bőszítettél fel egy egyébként jámbor szarvast? - pillantok rá, miközben mellette sétálok. Pontosan tudom, hogy semmivel, azonban nem vagyok kuka, hogy néma leventét játsszak.
- Lehet zokon vette, hogy a territóriumán talált. - nem voltam valami nagy poéngyáros, mert ritka távol állt tőlem a dolog, ennek ellenére a kérdésem nyilván nem hordozott magában semmi komolyságot, még akkor sem, ha hangom továbbra is fagyosan csengett. Mindig ilyen volt és az évek csak még inkább ridegebbé tették, ahhoz, hogy másmilyen legyen, olyasminek kell történnie, ami valóban érdekel, vagy megmozgat bennem valamit. De lévén, hogy szeretem azt gondolni, nem rendelkezem érzelmekkel, vagy lélekkel, ezen dolgok száma meglehetősen kevés...
Ahogy odaértünk az ő, vagy az én autómhoz az elsősegélyhez szükséges cuccokat a kezembe fogtam.
- Ha azt akarod, hogy bekösselek, akkor vetkőzz. - szándékosan fogalmaztam így. Kabáton és pulcsin - vagy amit viselt felsőruházatként - nem tudom bekötözni a karját, az pedig egy másik dolog, hogy nincs, ami zavarba hozzon és érdekelt, hogy ő vajon pirulós szűzlányként fog-e reagálni arra, ha egy idegen nő azt mondja neki, hogy vetkőzzön. Játszottam, mint macska az egérrel, mert élveztem.
Ha szabaddá tette a karját, akkor első körben lefertőtlenítettem - milyen jó, hogy nekünk farkasoknak nem kell ezzel szenvednünk - majd ezután kezdtem csak el bekötözni.
- Véleményem szerint megmaradsz, de ha akarod, azért vidd el a sebed egy orvoshoz is. - szólaltam meg miután bekötöttem a karját és a férfival szemben az autónak támaszkodtam.

- Nem lenne ellenemre, de, mint magad is láthatod, nincs nálam semmi, ami egy vadászathoz kellene. És hacsak nem rejtegetsz te ehhez szükséges fegyvert, kést és egyebet, akkor ez a móka legközelebbre fog maradni. Sajnálatosan... - pillantok a férfira a tekintete után kutatva.
- Majd visszatérünk rá, hogy mivel is hálálhatod meg, de előbb bekötözlek. - ha már annyira hálás lenne, akkor miért is ne élhetnék ezzel? Amúgy sem állok annak a hírében aki önzetlenül segítene csakúgy. Nem, én nem ilyen vagyok. Lehet, hogy nem azonnal kérem a viszonzást, vagyis inkább hajtom be az "árat", de ami késik nem múlik. Én pedig tudok várni a megfelelő pillanatra...
Végül az ő autójához megyünk, nekem meg teljességgel mindegy, hogy hol is látom el a sebét. Szavaira újabb vigyor jelenik meg az arcomon, kifejezetten kezd ez az ember szórakoztatni, a jó értelemben.
- Ez is benne lehet a pakliban. Bár őszintén szólva gyenge ismeretekkel rendelkezem Bambi lelkivilágát illetően, hogy mennyire is viseli meg, ha egy társa bőrét látja egy olyan élőlényen, amely egészen biztos nem a fajtájának egyike. - egyébiránt meg pont nem érdekel, hogy Bambi mit érez vagy gondol, zsákmányállat és nem egyéb.
- Olyannak tűnök, mint aki tudja, hogy errefelé milyenek is a vad? - kérdéssel válaszolok a kérdésére és mellé egy huncutnak mondható mosoly jelenik meg az ajkaimon és a szemeimben is érdekes csillogás tűnik fel egy pillanatra, amolyan sokat sejtető.
- Nem gyakran hallani, hogy szarvasok támadnak meg csakúgy random embereket, szóval talán nem azok. Bár őszintén szólva... nem tudom. - pedg, ha tudná, hogy mibe is kérdezett bele?! Vannak itt elmeháborodott vadak, sokkal rosszabbak, mint egy dühös bambi, és sokkal őrültebbek, mint azt el tudná képzelni, két falkára való is, hogy azokat már se említsem, akik magányosként tengetik a napjaikat.
Figyelem a mozdulatai, ahogy előveszi a kulcsokat és kinyitja a csomagtartót és előkerül az elsősegély doboz is. Gyakorlott mozdulatokkal veszem elő azokat a dolgokat, amik kelleni fognak. Hangsúlyából kiérzem, hogy talán félreértett, nem anyuciként gondoltam, hogy vetkőzzön, de ha már így értette, akkor nincs mit tenni.
Pofátlanul nézem végig, ahogy leveszi magáról a felsőruházatát. Nincs ellenemre a látványa és ami azt illeti sosem voltam az a szende szűzlány típus, akit a "műsor" zavarba hozna, jóval inkább tartom érdekesnek és szemrevalónak a látványát. Végül pedig elkezdem bekötözni a sebet.
- Volt már szerencsém pár sebesüléshez, szóval nővérke ugyan nem vagyok, de egy seb még nem fog ki rajtam... - Alexet legutóbb összevarrtam, hát ilyet is tudok ha kell. Amióta élek, és főleg amióta farkas vagyok, elengedhetetlen, hogy legalább ahhoz értsek valamennyire, hogy befoltozzak valakit, amíg elérek vele egy orvoshoz. Bár a férfi, akit a vacsorám lepett meg, közel sincs olyan állapotban, hogy éppen csak az orvosig tartson ki. Ez a seb véleményem szerint nem olyan vészes...
Végül befejezem a karja bekötését. - Kész van. Hm... mondjuk egy kávéval. - pillantok rá. Egyelőre ez is megteszi. - Nathalie vagyok. - teszem még hozzá, ha már így összeakadtunk, hát nem árt bemutatkoznunk is egymásnak...

JÁTÉK FAGYASZTVA, A TERÜLET SZABAD