Örültem amikor Alice felhívott. Először azt hittem, hogy a képek miatt csörög rám, de végül hamar megtudtam, hogy ma állítólag megfigyelhetjük a sarki fényt, ha hajlandóak vagyunk kimenni a városból a szabadba és felmenni egy magasabb pontra, ahol nem takarják be az égboltot a fák. Azonnal igent mondtam neki, sőt, az az ötletem támadt, hogy Jesse-t is magammal cibáljam. Egyrészről, mert nagyon régen láttuk ezt az égi jelenséget, és jó lenne megint a látvány részese, tanúja lenni, másrészt, mert amikor meséltem neki Alice-ről, mondta, hogy esetleg ő is találkozna vele. Tekintve, hogy a lány fotókat csinált rólam, amiben szerintem nincs semmi extra, vagy félnivaló, de Jesse nem éppen tapsikolt örömében attól, hogy valaki meg merte örökíteni a pofimat. Summa summarum, ahogy kinyomtam a kis készüléket, amin az imént megbeszéltük Alice-el, hogy a város szélén fogunk találkozni és onnan indulunk együtt egyre kijjebb a városból, odatoppantam a kedvesem elé.
- Alice telefonált, hogy ma elvileg látszódni fog a sarki fény. Legutóbb abban maradtunk, hogy együtt megnézzük majd és úgy tűnik ez most lesz. Ugye eljössz velem? - szerettem volna, hogy elkísérjen. Azt már nem tettem hozzá, hogy ugye nem akarja, hogy a nősténye egyedül flangáljon egy tök idegen helyen kint a fene nagy sötétben a város mellett, számítok arra, hogy ő is erre a következtetésre jut majd és nem fog nemet mondani.
- Szeretném, ha eljönnél! Szóval...? - most rajta állt a sor, hogy eldöntse jön, vagy sem, és meg is válaszolja a kérdést. Közben a szekrényemhez lépek és feltúrom egy passzos farmer után, hozzá pedig egy sötétkék csini kötött felsőt választok. Csizmát húzok, laposat, olyat, ami hosszú szárú és a farmert bele lehet tűrni. A hajamat most kivételesen copfba fogom a fejem tetején és akkor már csak a bőr dzsekim kell felvennem. A kedvesem felé fordulok, hogy akkor most jön, vagy sem, mert én tuti biztos, hogy megyek.

Kicsit később sikerül a találka helyére érni, mint azt korábban megbeszéltem Alice-el. Rácsörögtem, hogy ne aggódjon, nem ültettem fel, csak egy kicsit később sikerült elindulni a hotelből. És marha büszke voltam arra egyébként, hogy most kivételesen nem miattam! Azt hiszem úgy 10-15 percet sikerül majd csúszni. Még nem értünk oda, így nem tudom, hogy szegény Alice ott vár-e, vagy sem, de remélem, hogy nem fagyott még hóemberré, mert kicsit csípősebb a levegő most. Persze, hiszen tiszta az égbolt, sehol egyetlen felhő sem az égen, így érthető, hogy hűvösebb van, mint az elmúlt pár napban. A csillagok nagyon is jól kivehetően látszanak, amikor felnézek és megcsodálom őket. Szeretek a szabadban lenni. Persze a várost is imádom, hiszen ott van minden, amiért bolondulok, az üzletek, a pörgés, a bulik és szórakozóhelyek, de mindezzel együtt imádom a természet lágy ölét is. Itt ugyan nincsenek butikok, de legalább nem tévedek el, mert nem zavarják össze az érzékszerveimet a város fényei és kipárolgása. Az órámra nézek. Még kb. 10 perc és ott leszünk.

Amióta találkoztam Roseal minden nap megnézem az interneten, a helyi újságban, hogy mikorra jósolnak északi fényt. Fellelkesültem ettől a dologtól. Már rég láttam ezt a csodálatos jelenséget, így nagyon is örülnék, ha sikerülne egyszer elkapni.
Boldogság öntött el, mikor megláttam, hogy ma estére várható lesz a sarki fény. Első dolgom volt, hogy azonnal felhívtam Roset és, ami még jobban feldobja a napomat az a válasza. Ők is ráérnek ma este, így le is egyeztettünk a randevúnkat. Remélem Jesse, a párja is eljön és őt is megismerhetem majd.
Este jó melegen felöltözöm, hiszen azért mégis csak északon vagyunk és még elég hűvösek az esték. A téli kabátomat még nem sikerült eltennem, de azt hiszem egy ideig talán még nem is fogom tudni. Csokit végül inkább nem viszem magammal. Félek, hogy neki túl hideg lenne odakint, még a kis kabátja mellett is és állatorvosként igen ciki lenne, ha megbetegedne mellettem a kutya egy ostoba döntés miatt. Viszont a az állatkertben készült képeket beteszem a táskámba. Nem felejtettem ám el őket. Rose is biztosan nagyon várja már, hogy ismét megnézhesse őket.
Időben elindulok itthonról, így pontosan is érkezem a megbeszélt helyre. Én voltam az első. Az, hogy késnek engem nem zavar. Mindenkivel megesik az ilyen. Mondjuk, ha egy órát kellene várnom lehet, hogy kicsit berágnék rájuk, de pár perc az még nem a világ vége.
Miközben várom őket a csillagos eget kémlelem. Olyan régen vonultam ki a természetbe este nézegetni csak úgy az égboltot, pedig milyen jó dolog is ez.
-Sziasztok!-Köszönök nekik ahogy megpillantom őket. Örülök, hogy sikeresen ide értek és nem késték le azt, amiért ide jöttünk.
-Örülök neki, hogy te is eljöttél! Alice Lavant!-A kezem Jesse felé nyújtom. Biztosan tudja, hogy hogy hívnak engem, de mivel most látjuk egymást először így illedelmesen bemutatkozom neki.

Mikor Rose telefonja csörgött akkor én a zuhanyzóban voltam még és maximálisan lemaradtam arról, hogy kivel és mit beszélt meg. Helyette inkább a forró víz alatt áztattam magamat és utána még fogat is mostam, aztán eldöntöttem, hogy ideje enni is valamit, mert éhes vagyok. Törölközővel a derekamon és eggyel a fejemen jövök vissza a szobánkba a zuhanyzásból. ezt, hogy közös zuhanyzónk van, a többiekkel nagyon nem bírom megszokni, és szó szerint igen csak utálom is. Vinni magammal a törölközőt, a tusfürdőt meg a fogkrémet és a fogkefét.
Belépek a szobába és az ágyra dobom a cuccot, aztán becsukom az ajtót és a kedvesemre nézek, aki éppen elém perdült. Végig nézek rajta, és már épp mondanék neki valamit, mikor ő kezd bele a mondandójába.
- Szóval, Alice… a fotós, ugye? – kérdezem vissza, valami ilyesmi rémlik, hogy ő az a fotós lány, aki képeket készített Rose-ról, ő pedig érdekel engem is, hogy ugyan ki fia borjának engedte meg a drága kedvesem, hogy lefotózza csak úgy potyára.
- Mikor? – Kérdezek, vissza miközben megdörgölöm a hajamat, és utána azt a törölközőt is rádobom az ágyra, így már csak az az egy van rajtam, ami a derekam körül van. Még Rose öltözködik, én addig megszárítom a hajamat, utána én is felöltözöm, kék kopott farmert veszek, csizmával, mivel hóba megyünk, így az enyém is térdig ér, és a farmerom szára is elfér benne. Egy fekete izompólót veszek fel és arra egy garbót, majd egy bőrdzsekit, ami nem túl vastag, de nem is azért kell, mert éppenséggel fáznék odakint, hanem a tárcámnak, a kulcsaimnak, hogy elrejthessek egy két fegyvert benne, és mert az emberek megnéznének, ha nem venném fel. Hideg van kint nekik, na.

A megbeszélt helyről miattam késtünk, mivel vacsora nélkül nem voltam hajlandó elindulni. Éhes voltam. Szóval, enni kellett, így igen is leültünk a hotel étteremrészébe enni, noha nem húztam el a dolgot, még is csak késtünk miatta, de nem izgatom magam a dolgon. az éhes farkas agresszív farkas, szóval, jobb, ha van időm enni, és nem korgó gyomorral kell éjjel a hóban ácsorognom.
A hóban úgy sétálok Rose mellett, hogy átfogom bal kezemmel a derekát és a jobb oldalán vagyok. Folyamatosan figyelem mi van körülöttünk, a pajzsom résnyire lent van, hogy időben tudjam, ha valaki más is van a közelünkben, ezt Rose-nak is tanácsolom.
Aztán feltűnik előttünk a lány a hóban, gondolom, ő lehet Alice, és Rose köszönéséből és lelkesedéséből ítélve tényleg nem tévedtem.
Mikor Alice a kezét nyújtja, akkor én is nyújtom a magamét és kezet fogok vele, megszorítom, de csak kicsit és bemutatkozom neki.
-Szia, Jesse Northfolk. – Mondom neki a nevemet. Aztán elengedem a kezét, és továbbra sem engedem el Rose derekát, átfogom a bal kezemmel, csak akkor engedtem el, ha Rose esetleg megölelte Alicet.

- Alice! - kicsit hangosabban ejtettem ki a nevét a lánynak, amikor már észrevettem őt és még integettem is neki, hogy végre itt vagyunk már. Őszintén örültem a viszontlátásnak, ezért, amikor odaértünk megöleltem a lányt és reméltem, hogy nem bánta. Még elég friss az ismeretségünk, de én a magam részéről nagyon is megkedveltem a lányt és sosem voltam egy zárkózott, vagy visszahúzódó típus, ezért nekem természetesen jön, hogy egy rövid öleléssel köszöntsem őt.
- Nagyon örülök, hogy felhívtál. - nézek a lányra, és közben eszembe jut, hogy talán illendőbb lenne, ha bemutatnám őket egymásnak, de megelőznek.
- Szóval ő lenne Jesse, már meséltem neked kicsit róla, a kedvesem. - Alicenek címzem a szavaim és közben egy kicsit a kedvesemre pillantok mosolyogva, de aztán újra a lányra nézek.
- Alice-el pedig az állatkertben futottunk össze, aminek nagyon örülök. - ez pedig Jessenek szól és közben a lány felé küldök egy széles mosolyt.
- Csokit merre hagytad? - nézek kicsit körbe, mert valahol azért reméltem, hogy Alice elhozza a kis barátját is. Úgy szeretnék vele találkozni. A képeket olyan nagyon cuki volt, amiket Alice mutatott róla.
- Alice-nek van egy tündéri kutyusa, őt hívják Csokinak. - magyarázom meg kicsit Jessenek, hogy mégis milyen csokit keresgélek.
- Nos akkor merre is induljunk el felfelé? - pillantok a lányra, mivel én még erre nem jártam, és remélem, hogy Alice tudja, hová kell ahhoz feljutnunk, hogy lássunk is valamit majd a sarki fényből. Ahogy megvan az irány elindulok arra.
- Mikorra jósolták, hogy a fény megjelenik az égbolton? - faggatózom kicsit, csakhogy ne legyen olyan nagy a csend.
- Ó, és jut eszembe, milyenek a képek nyomtatásban? Bár úgy is biztos szépek. - mert hát én csak a gépén láttam a képeket, fotópapíron még nem. Mondjuk valószínű nem lehetnek nagyon mások, mint ahogyan láttam őket.

Nem zavar Rose ölelése, viszonzom is neki, csak én magamban nem tudtam eldönteni, hogy mennyire is lettünk jóban a múltkor. Viszont most megkaptam a választ a kérdésemre.
-Végül nem hoztam el. Félek attól, hogy megfázna. Nagyon hideg van még most esténként és lehet, hogy a kis kabát sem segítene neki. Szóval most otthon csicsikál...Vagyis nagyon remélem, hogy azt csinálja!-Mert azok hárman igen nagyon jól át tudják rendezni a lakást!
-De ígérem, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával őt is magammal hozom! Megígértem, hogy élőben is láthatod és én általában be is tartom az ígéreteimet.-Meg azt sem felejtettem ám el, hogy puhítani kell Jesse szívén, hogy megengedhesse a kutya tartást Rosenak.
-Öhm ha minden igaz fél-egy óra múlva már látnunk kell, ha lesz. Minél jobban belátható területre kell mennünk. Így semmi sem fogja megzavarni a látványt. De elvileg, ha kicsit feljebb megyünk már le is telepedhetünk. Amúgy ha ma nem is fogunk látni két nap múltára is nagy esélyt mondanak a jelenségre.-Közben az említett irány felé mutatok és ha benne vannak el is indulhatunk.
-Oh tényleg a képek! El is hoztam neked!-Nem állok meg, csak belenyúlok a táskámban és kihúzok belőle egy jó nagy borítékot, amit át is adok neki.
-Szerintem jók lettek. Jó a minősége a képnek. Remélem neked is tetszeni fog!-De az még jobban érdekel, hogy vajon Jesse mit fog hozzájuk szólni. Amint felérünk a kisebb lejtő tetejére körbe nézek a területen. Tökéletes kis éjszakai megfigyelésnek. Remélem igazat szóltak és valóban látni fogunk majd sarki fényt. Még a fényképezőgépemet és az állványt is elhoztam, hogy megörökíthessem ezeket a szép pillanatokat.

Figyelem a lányt aki ott van előttünk és akit Rose Alice néven szólít, majd azt is ahogy a párom fogja és megöleli a lányt. Nekem ez idegen. Rose nagyon gyorsan és könnyen barátkozik, bárkivel szóba elegyedik, mióta ismerem mindig is ilyen volt. A mi első találkozásunk is furcsa volt, bár … ha jobban belegondolok, ott megijedt tőlem, és menekülni próbált, én pedig utána indultam, hogy megöljem, de végül nem tudtam megtenni. Azt hiszem, mind a ketten örülünk ennek, hogy nem tettem ezt meg.
Most is, vidám és nagyon lelkesen öleli a másik lányt, én egy kicsivel távolabb vagyok, és távolságtartóbb an is viselkedek. Hallgatom a beszélgetésüket és a bemutatás celebrálás előtt, mikor Alice felém fordul csak akkor lépek oda, hogy kezet foghassak vele.
Végig mérem még egyszer a lányt miután bemutatkoztunk, és még Rose is mesélt pár szót nekünk egymásról. Aztán a csoki név hallatán felvonom az egyik szemöldökömet, de rövidesen megtudom, hogy egy kutyáról van szó.
- Valami padlócirkáló, hogy nem bírja a hideget? – Kérdezek rá. Amúgy nem bánom, hogy nem hozta a kutyát tekintve, hogy nem kifejezetten szívlelem őket. A dominánsabb félékkel, bajom szokott lenni, de melyik vérfarkasnak nem? Az állatok érzik rajtunk, hogy mi mások vagyunk, nem olyanok, mint a többi ember.
A képeket elveszem és megnézem, Rosenak akarta adni, de gyorsabb voltam. A párom feje búbjára adok egy puszit, hogy ne vegye rossz néven, hogy elvettem előle a képeket, amiket meg is nézek. Tényleg nagyon jól sikerültek, és valóban nagyon is csinosan fest rajta a menyám. Aztán mikor megnéztem átadom azokat Rose-nak, és Alicre pillantok.
- Jól sikerültek a képek…- Ezt tényleg el kell ismernem, nagyon jók lettek, de ettől még nem örülök ezeknek. Engem még úgy tanítottak, sose hagyjam magamat megörökíteni semmilyen módon sem. A mi létünk titok, mind farkasként, mind bérgyilkosként. Erre a menyasszonyom lazán áthágja ezt a szabályt és lefotóztatja magát. Szóval, vannak ezzel gondjaim, de azt hiszem ez csak engem zavar.
Odafönt körbe pillantok, minden nyugodtnak tűnik, sőt túlságosan is nyugodtnak.

Bólintok arra, hogy Csoki most otthon maradt, de azért egy kicsit sajnálom, hogy nem lehet itt. Nagyon kíváncsi vagyok Alice kutyusára.
- Jesse! - a hangomban van némi él, ahogy kiejtem a kedvesem nevét. Megbeszéltük, hogy nem lesz goromba, akkor pedig ne titulálja Alice kis barátját "padlócirkálónak"!
- Egy kis testű kutyus. Mi is a fajtája? - pillantok a lányra, mert azt elfelejtettem. Nem igazán vagyok jó abban, hogy megjegyezzem melyik milyen, mert nem tartom fontosnak. Szeretem a kutyákat, legyen az akármilyen. Kicsi, nagy, foltos, egyszínű, sok színű, rövid szőrű, hosszú szőrű... szóval nekem aztán tényleg nem számít a pedigréje. Ezzel szemben viszont Jesse nem kedveli őket. Amit - hozzáteszem - nagyon sajnálok. Most még ugyan nem aktuális a legkevésbé sem, de egyszer nagyon szeretném, ha majd lenne egy nekünk is. Azt nagyon tudnám díjazni. Előtte azonban még jó lenne, ha saját otthonba költözhetnénk, aztán még rá kell vegyem az én jó uramat is, hogy engedje a kutyust. Vagy, hogy legalább ne hadakozzon ellene kézzel-lábbal.
- Mindenképpen, mert nagyon szeretném már látni élőben is. Legközelebb valami nappali programot szervezünk, amikor szépen süt a nap, hogy ne fázzon a kis barátod. - mosolygok szélesen Alicere. Talán elmehetnénk a városban valahová, ahová Csoki is velünk tarthat. Szerintem jó muri lenne.
- Akkor van még időnk felérni olyan helyre, ahonnan jobban látni az égboltot. - közben felfelé emelem a tekintetem. A csillagok fényei már vidáman táncolnak odafönt, ami már magában is gyönyörű látvány, de ezzel együtt amikor tiszta az ég éjjel, hűvösebb is van.
- Hát, ha ma nem lesz szerencsénk, visszajöhetnénk akkor. - most már újra Alicere nézek és mellé még mosolygom is. Közben elindulunk feljebb és ahogy újdonsült barátném megszólal, megint rá figyelek. Izgatottság fut át rajtam, ahogy megemlíti a képek nála vannak, elhozta őket.
- Ó, de nagyon jó! - lelkendezem és már nyújtanám a kezem a borítékért, amikor Jesse elhalássza az orrom elől. Már épp közölnék vele valamit, hogy érezze a felháborodásomat, de közben kapok egy puszit tőle és így lenyelem a dolgot. Amíg ő átnézi és lecsekkolja a képeket, addig odasorolok Alice mellé.
- Nem is számítottam arra, hogy ilyen hamar előhívatod őket. - fordulok felé vidáman, mert tényleg örülök neki, hogy már most láthatom őket papíron is. Vagyis láthatnám, ha épp nem Jesse kotlana rajtuk.
- Nagyon örülök, hogy elhoztad és köszönöm szépen! - teszem még hozzá és hálásan mosolygok Alicere. Közben végre megkapom a képeket Jessetől és most már én is át tudom lapozni őket.
- Még mindig gyönyörűek. - dicsérem meg én is, mert tényleg nagyon tetszenek a képei. Pont olyan szépek, mint amilyenekre emlékeztem. Alicenek jó érzéke van a fotózáshoz, már amennyire én laikusként meg tudom ítélni.
Jessevel ellentétben engem nem zavar, ha lencsevégre kapnak. Nem vagyok paranoiás, sosem voltam az, és azt hiszem közöttünk már örök vita marad, ahogy a képekhez állunk. A kedvesem szerint nem kellene, hogy képeken köszönjön vissza az arcmásunk, mert szerinte titokban kell maradnia a kilétünknek és itt azt hiszem mindenre gondol. Nem csak arra, hogy farkasok vagyunk, máshogy változnak a vonásaink az évek alatt, sokkal lassabban, mint az embereké, és ez vethet fel esetleges, bizonyos kellemetlen kérdéseket, hanem, hogy az ő szakmája miatt sem épp ildomos, ha visszaköszön az arcunk egy-egy fotón. De én ezzel nem értek egyet, mert a képekhez nem társulnak nevek, ráadásul ma már könnyen megmagyarázható, hogy a képen csak egy hasonmás van. Szóval én ebből nem csinálok akkora ügyet. Amúgy sem hiszem, hogy bárki felfigyelne pont ránk. Vagyis most ebben az esetben rám, mert a képeken én szerepelek.
Feljebb érve már tényleg nagyon szépen és tisztán látszik az égbolt, sehol egy felhő, vagy méteres fa, ami kitakarhatná előlünk. Most már csak várnunk kell arra, hogy megjelenjen az, amiért tulajdonképpen most itt vagyunk.
- Nem is emlékszem mikor láttunk utoljára sarki fényt. Jesse, neked rémlik? - nézek a kedvesemre. Nekem az rémlik, hogy akkor kettesben voltunk a természet lágy ölén és együtt élveztük a látványt. Meg egymást. Az emlékre még szélesebben mosolygok, de tova is hessegetem a fejemből a képet, mert most nem erre kell, hogy figyeljek.
- Látom hoztál állványt is. - félig kérdezem, félig pedig mondom Alicenek, mert csak tippelem, hogy a nála lévő nagyobb csomag, az egy állvány lehet, amire a fényképezőgépet szokás tenni.
Valahol a hátunk mögül némi neszezés üti meg a fülemet, de ahogy odafigyelnék rá, már el is hal a zaj, mintha meg sem történt volna. Jessere nézek, hogy ő vajon hallotta-e, vagy csak én képzeltem az egészet. A nesz? vagy zaj? olyan halk volt, hogy nem vagyok biztos benne Alice hallhatta-e egyáltalán, bár ezt ugye nem tudhatom. Mivel semmi sem történik, ezért nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a dolognak, újra az eget kezdem el kémlelni.
- Most már lassan jelentkeznie kellene a jelenségnek, nem?

Jesse viselkedése meglep. Nem hittem volna, hogy ilyen mogorva lesz. Jó persze nem várom el tőle, hogy azonnal a nyakamba boruljon és arcon pusziljon, de reméltem, hogy kedvesebb lesz ennél.
-Csoki egy basset hound. Igen kicsi kutya, de nem a nagysága miatt fázósabb a többinél, hanem mert rövid szőrzete van....A kopasz ember is jobban megérzi a hideget, mint egy hosszú hajú.-Teljesen nyugodt hangnemben válaszolok a kérdéseire. Nem szokásom ilyenek miatt feldühödni. Viszont a nyugalmam nem tart sokáig. A bemutatkozás után egy újabb csuklási roham tör rám. Rose már tudhatja, hogy mennyire idegesít ez engem, hiszen mikor vele találkoztam is rám tört...Csak azt lenne jó megtudni, hogy miért? Nem iszom semmilyen szénsavas üdítőt és nem is nevetek megállás nélkül. Akkor miért kínoz ez engem.
-Elnézést!-Gyorsan előkotorászom a vizemet és már iszom is azt a kilenc kicsi kortyot. Remélem ez hatásos lesz és rögtön elmúlik. Ahogy sokszor most is megmentett a víz. Igaz Abs mondta, hogy ne aggódjak e miatt, de talán tényleg fel kellene keresnem egy orvost megkérdezni tőle, hogy vajon mégis mitől lehet mind ez.
Pislogok párat ahogy Jesse kikapja a kezemből a képeket. Nem neki szerettem volna odaadni, de úgy tűnik ezt őt csöppet sem zavarja. Legalább egy bocsit megejthetne felém...Csak tudnám miért ennyire ellenséges velem. Valami rosszat mondhattam?
-Nem szoktam sokáig várni az előhívással. Persze függ attól is, hogy mennyi munkám van. De gondoltam ha már úgy is összefutunk jó lenne elhozni. Nah meg ez a legkevesebb azok után, hogy modellt álltál nekem.-Elmosolyodom, de óvatosan azért Jessere is vetek egy pillantást. Örülök neki, hogy tetszenek nekik a képek. Leginkább Jesse véleményére voltam kíváncsi, hiszen Rose már a múltkor kifejtette azt.
Élvezem, hogy itt lehetek kint ma este. Régen mentem ki a természetbe és most olyan ez nekem, mint a növényeknek télen a vastag felhőkön átverekedő halvány kis napsugarak.
-Igen hoztam! Ha már kijöttünk meg is szeretném örökíteni. Úgy vélem ez olyan mint a naplemente...Mindegyik teljesen más.-Elő is veszem az állványt, majd a megfelelő helyet kiválasztva neki felállítom és ráerősítem a gépet.
-Ha szeretnétek rólatok is csinálhatok majd pár képet!-Igazából itt főleg Jesse válaszára vagyok kíváncsi, mert tudom, hogy Roset nem zavarná a dolog. Én semmi zajt nem hallok, így zavartalanul folytatom a a fényképállvány beállítását.
-Igen elvileg mindjárt! Viszont én akkor gyorsan félre is vonulok. Kicsit sok teát ittam és inkább most megyek. Sietek!-Zsebkendő van nálam, így nem hezitálok sokat. Elindulok az egyik irányba és bevetem magam a bokrok közé.
Mikor már végeztem a dolgommal és már a nadrágom gombjával bíbelődök meghallok a hátam mögött valami reccsenést. A fejem azonnal hátra kapom és próbálok figyelni, látni valamit, de nem járok sikerrel. Úgy vélem, hogy csak egy kis rágcsáló lehetett...Ám mikor már indulnék is vissza mást is meghallok. Ez a hang viszont azonnal gyorsabb dobogásra kényszeríti a szívem. Az előbbi gyors mozdulataim lelassulnak. Hátra pillantok ismét és ekkor már viszont meglátom, amit jobb lett volna nem látni. Egy medve állt előttem négykézláb és nem tűnt valami boldognak. Hang nem jön ki a torkomon pedig talán jeleznem kéne Roséknak, hogy mi is a helyzet. De vajon ők mit tehetnének? Semmit...Nincs nálunk semmi, ami elkergethetné ezt az állatot. Így csak hátrálni kezdek szép lassan, de nem jutok messzire. Az első bokorban megbotlok és seggre esem, amitől egy kisebb sikoly is kiszökik az ajkaim közül amire a medve egy hangos üvöltéssel válaszol is.

Szerintem nem is voltam se goromba, se pedig undok. Csak nem kedvelem a kutyákat. Így mikor Rose-ra emelem, a tekintetemet benne van, hogy nem értem minek kellett éllel kimondania a nevemet, mikor nem is voltam pokróc. Legalább is a magam véleményem szerint, az már más, ha az ő finom női lelke annak vette. De végül, mivel szeretem őt, közelebb húzódom hozzá, hogy a vállam az övéhez érjen, és kicsit összesimuljunk, de amit kimondtam. Azt már kimondtam, visszaszívni nem lehet, így nem is próbálkozom ilyennel. A pillantásom Alice-re téved, mikor a kutyájáról kezd el beszélni, az álláspontom továbbra is ugyan az, nem kedvelem a kutyákat és nem is akarok magam köré egyet sem. Inkább elviselek egy macskát, mint egy hangoskodó ebet.
- Az valami vadászkutya, nem? – Kérdezek rá, mert mintha valami ilyesmi rémlene a múltam egyik szegletéből. Csak már az nem rémlik, hol is találkozhattam ilyesmi fazonú kutyával, pedig abban szinte biztos vagyok, hogy volt, ha ez az a padlócirkáló, aminek hatalmasak a fülei, és állandóan olyan búskomor az ábrázata. A csuklási rohamra nem reagálok, nem tudok vele mit kezdeni, és az okát sem tudom.
A képeket nézem, és az elején lenne kedvem vicsorogni is mellé, én nagyon ellene vagyok ennek a totózásos témának, bár ahogy nézem a képeket, kezdek megenyhülni, nagyon jókat készített, és valahogy a hangulatuk is érdekes… nem is tudom, hogyan is fejezhetném ki, de a lényeg, hogy több is nagyon tetszik, és az utolsók között az egyiken nagyon is megakad a szemem. Az kifejezetten megtetszik nekem, sőt olyannyira, hogy úgy döntök, azt magamnak akarom, holott én ezeknek a szentimentális dolgoknak nem vagyok a híve. Kiveszem azt a képet a többi közül, és felmutatom nekik.
- Ez kifejezetten elnyerte a tetszésemet! Nagyon jól elkapott pillanat, emlékeztet egy sok évvel ezelőtti alkalomra is… - Azt nem mondom ki mikorira, csak annyit teszek még hozzá. – Mikor először voltunk Párizsban, emlékszel? – A vonásaim ellágyulnak, az emlék igen kedves nekem, Rose akkor is hasonló pózban ült, és a fény oldalról világította meg. A hajaát érdekes ragyogó fényhatás vette körbe és átsütött rajta a nap, vagy hogyan is fogalmazzam meg, egy a lényeg a látvány nagyon szép volt. A parton ültünk, akkor már egy ideje együtt voltunk, Rose még kölyök farkasnak számított. Örültünk egymásnak, az életnek, és a csodálatos látképnek is.
Átnyújtom a képeket Rose-nak, és mellékelek neki még egy csókot is, hogy ne méltatlankodjon azon, hogy elhalásztam előle a csomagot. Aztán felpillantok az égre és Alice fotós kellékeihez. Végül, hogy jóvátegyem a gorombaságom, megejtek a lány irányába egy gesztust.
- Felviszem én az állványod, csúszik a hó… - Nem vagyok bőbeszédű, sose voltam az és idegenek előtt végképp keveset beszélek, de szerintem ezt nem is kell túl ragozni. ha elfogadja a segítségesem, akkor átveszem tőle az állványt és én cipelem fel a magasba.
- Nem tegnap volt, Finnországban azt hiszem akkor láttunk ilyet utoljára…- Gondolkozom el, miután az állvány a helyére kerül. Hát igen, Finnország, se a közelmúltban volt, Skandináviában már többször is jártunk, de a Finn vidéket nem jártuk be annyiszor.
A neszezésre én is oda figyelek, és mozdulatlanságba dermedek, feszülten figyelek, de a neszezés rövidesen elhal mögöttünk, és újra békesség van a tájon. Rose-ra pillantok, hiszen neki is hallania kellett, de mivel nem ideges én sem zavartatom magamat.
- Én nem vagyok híve a fotózásnak, nem szeretem, ha lencsevégre kapnak, szóval kihagyom a dolgot.. – Jegyzem meg, mellékesen, bár ha Rose elkezdi rágni a fülemet, lehet engedni fogok.
Arra, hogy Alice elvonul, nem mondok semmit sem, ha menni kell, akkor menni kell, ez már csak ilyen addig is Rose-ra fordítom a figyelmemet, és közelebb húzom magamhoz, szemből, és a nyakába harapok finoman.
- Jól van, elismerem, tényleg ne akkora tragédia, hogy képeket csinált rólad. De ettől még én magam nem ugrálok a dolog miatt… - Nézek bele a kedvesem szemeibe, és ha tiltakozni akarnak, beléfojtom a szót egy csókkal.
Alice sikolyára kapom fel a fejemet, és figyelek abba az irányba, amerről a hang jött, a medve hangjára, már megfeszülök, és pár lépést teszek is a bokrok irányába.
- A fenébe.. – szűröm a fogaim között. – Medve…- közlöm a nyilvánvalót, és Rose-ra pillantok. – Enyém a medve, te szedd össze a barátnőd és menjetek távolabb, ha kellően felbosszantotta, akkor váltanom kell…. – Közlöm a párommal, és a dzsekim, meg a sálam már most oda adom neki.

Ahogy Jesse mellém lép és a vállamhoz simul az övé, a kezébe kulcsolom a sajátomat és hallgatom, ahogy Csokiról beszélgetnek kicsit. Tudom, hogy nincs oda a kutyákért és azt is, hogy nem igazán értette, miért szóltam rá az imént, amikor éllel ejtettem ki a nevét. És azt is sejtem, hogy Alice is ugyanolyannak hallotta Jesset, mint én. Kissé goromba volt lepadlócirkálózni Csokit. Még akkor is, ha ő történetesen olyannyira nincs oda az ebekért. Vannak akik igen, és egészen biztos vagyok abban, hogy aki a szereti a kutyusát, annak nem esne jól egy ilyen megjegyzés. Még akkor sem, ha nem bántásból nevezte így. No, de ez nem is számít olyan nagyon, hiszen már túl is lendültünk a témán. Mikor Alice csuklani kezd, rápillantok.
- Minden oké? - már a legutóbb is rátört teljesen váratlanul. Most sajnos nincs nálam folyadék, mint legutóbb, de kiderül, hogy Alicenél van, szóval hamar meg is oldódik a "kellemetlenség".
Ahogy a képeket elhalássza Jesse, a lányra pillantok és némán formálok az ajkaimmal egy "bocsi"-t, elnézést kérve a kedvesem helyett, hiszen a képeket Alice nem az ő kezébe akarta adni. Aztán váltunk pár szót és végül a kedvesemre pillantok, mikor felmutat egy képet. Kicsit elgondolkozom a szavain. Ellágyulnak teljesen a vonásaim és elmosolyodom is mellé, ahogy eszembe jut a kedves emlék Párizsról, a Szajna partról. Nem mostanában voltunk ott, de még most is jól őrzöm az emlékeimet a városról és az érzésekről, amiket ott éltünk meg.
- Szerintem sosem tudnám elfelejteni. - Jessere nézek és a pillantásomban benne van, hogy az elmúlt pillanatban végig pörgettem magamban az emléket, ami nekem is olyan édes, mint neki. Alice felé fordulok.
- Néhány éve jártunk ott és... hát szép volt. - fogalmam sincs mit mondhatnék hirtelen neki erről, de nem akartam kihagyni a beszélgetésből. Még akkor sem, ha nem mondhattam meg neki, hogy ez az emlék bizony több, mint száz éves, és most is olyan élénken él bennem - és ezek szerint Jesseben is - mintha csak mostanában történt volna. A csókot viszonozom, és a kedvesem kap tőlem gondolatban egy hatalmas nagy piros pontot, amiért felajánlja, hogy felviszi Alice állványát. Magyarán örülök, hogy eszébe jutott a dolog.
- Hmm... tényleg. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy Izlandon láttuk utoljára. - vonom meg végül a vállaimat. A kis finnországi kitérőnket nem vettem számításba. Tulajdonképpen lényegtelen a dolog. A neszezésre én is odafigyelek, de miután elhal a hang, nem foglalkozom vele tovább és ahogy látom Jesse sem. Akkor pedig nem lehet ránk nézve fenyegető, amit hallottunk.
- Ez nagyon kedves tőled Alice, egy képet mindenképpen szeretnék. - és itt Jessere is pillantok. Abba talán ő sem fog belehalni. Jó lenne egy közös kép rólunk. Én szeretném.
- Csak egy képet... kérlek. - halkan intézem a szavaimat Jessehez, mikor Alice már elszaladt a bokrok jótékony takarásába.
- És igen, megértem, de... - a mondatot már nem sikerül befejeznem, mert megcsókol és nem hagyja. Teszek még egy kísérletet, hogy elmondjam, amit szeretnék, de megint csak úgy szerel le, hogy közben az ajkaimra tapad. Hát megadom magam neki, és élvezem az ajkai ízét. A csókból azonban hamarosan el kell szakadnunk, mert meghalljuk Alicet sikoltani. Mi a fene? Én is a hang irányába kapom a fejem. A levegőbe szimatolok és mire megállapítom, hogy mi váltotta ki a sikolyt Aliceből, Jesse már közli is, hogy egy medve az. Megfogom a kabátot és a sálat, de végül leejtem azokat a földre, a saját dzsekimmel együtt, mert én is a bokrok közé indulok, Aliceért. Mindketten a hang irányába megyünk. Megtalálom a földön kuksoló lányt, aki rémülten (?) néz a hatalmas állatra. Nem foglalkozom a medvével, csak addig, ameddig felmérem, hogy mi is a helyzet. A behemótot Jessere bízom és óvatosan lépek oda a lány mellé, majd a karjai alá nyúlok.
- Ssss! - súgom neki halkan és lassan elkezdem felemelni a földről.
- Jesse eltereli a figyelmét, mi addig megpattanunk. - folytatom a suttogást és nem kapkodom el a mozdulatot, nehogy ezzel is jobban felhergeljük a medvét. Ha Alice hagyta magát, akkor elindultunk hátrálva, ki az erdőből. Jesse közben elhagyta a ruháit valahol, mert a következő pillanatban teljes vérfarkas alakban áll a medve előtt és üvölt az állatra.
- Oké, most pedig, futás! - fogom Alice kezét, megfordulok vele, ha hagyja magát és az ellenkező irányba kezdünk el rohanni, de hamarosan meg kell torpanjunk, mert a bokor mögött egy másik medve is lapul. Érzem a szagát, az orromat teljesen betölti.
- Basszus! - szalad ki a számon és megszorítom Alice kezét. A másik medve ekkor áll a hátsó lábaira és így néz ránk. Egyetlen pillanatra hátra fordulok, de ezt mire a medve felfoghatná, már újra szemben vagyok vele. Hogy Alice észrevette-e a mozdulatot, azt nem tudom. Meg kellett, hogy nézzem Jesset, de őt teljesen lefoglalja a nagyobb medve, ez ami szemben van velünk, valamivel kisebb. "Remek..."
A dzsekimet, már korábban elhagytam, most pedig eleresztem Alice kezét, lerángatom a felsőt magamról, aztán taszítok egyet a lányon oldalra.
- Fuss! - kiáltok és leveszem a csizmákat, majd a farmert rántom le magamról nagyon gyorsan és a következő pillanatban már én is váltok. A medve felé indulok meg és lendületből, teljes erőből csapom meg a pofáját, és marok belé, végigszántva a képét, hogy rám figyeljen és ne Alicere. Remélem, hogy a lány közben tényleg futásnak eredt.

-Igen vadástkyutákhoz tarozik a baset hound is.-Meglep, hogy ilyeneket tud. Az emberek 99%-a nem is gondol arra, hogy esetleg őt is vadászkutyának tenyésztették ki. Igaz nem is tudnám elképzelni Csokit, ahogy elkezd hajkurászni az rókát, de biztosan képes lenne rá, ha edzeném őt.
-Persze minden oké. Most már mindig csak egy üveg vízzel hagyom el a lakást. Nélküle sehová sem megyek.-Mosolygok rá továbbra is kedvesen, majd kicsit elfordulok, mikor egymásra találnak.
Kissé kellemetlenül kezdem érezni magam, mikor előtörnek a régi szép emlékek. Nem azt mondom, hogy nem örülök a boldogságuknak, vagy hogy leginkább kitekerném a nyakukat, amiért előttem falják egymást, csak vannak olyan pillanatok főleg, ha az ember egy párral van valahol, amikor érzi, hogy neki most nem kellene itt lennie. Ha elküldenének nem is sértődnék meg. Megérteném, hogy kettesben akarnak lenni. Egyszer talán majd én is kettesben lehetek a párommal.
Izland, Párizs, Finnország...Olyan fiatalok és annyi helyen jártak már. Hogyan csinálták ezt? Talán nekem is utaznom kellene? De a munkámat nem hagyhatom itt hónapokra. José biztosan kitekerné a nyakam.
-Oh ez igazán kedves tőled Jesse, de fel tudom vinni. Nem kell fáradoznod miattam!-Szerencsére nem nehéz az állvány, valami spéci könnyű, de strapabíró anyagból készítették, így igazából meg sem érzem a súlyát.
Elmosolyodom, ahogy Jesse máris ellenkezik a fényképezés miatt. Nem értem, hogy miért nem vállalja el Rose miatt legalább. Oké én sem vagyok az az alkat aki szereti, ha sokat fényképezik, de azért nem is dugom a homokba a fejem, mikor megpróbálnak lencsevégre kapni.

De mind ezekre már nem tudok gondolni, mikor megpillantom a hatalmas medvét. Ha az állatkertben lennénk csodálva figyelném ezt a gyönyörű állatot, de most az életemet kockáztatnám, ha leállnék őt bámulni.
Hirtelen megjelenő Rosetól halkan ismét felsikoltok. Megnyugszok valamilyen szinten, hogy itt látom magam mellett, de közben félek is, hogy most ők is veszélyeztetik az életétüjket miattam. Jesse eltereli? De mégis hogyan? Nem tudja leállítani csupaszkézzel. Egy medve még a világ legerősebb emberét is seperc alatt széttépné.
-De Jesset nem hagyhatjuk itt! Nem állhat ki a medve ellen egymaga!-Mondom teljesen megrémülve, de közben engedek is Rose húzásának és felállok, majd futni kezdek, de mikor egy utolsó pillanatra vissza pillantok meglátok egy farkast. Azonnal eszembe jut Jesse. Szóval ők is farkasok, ahogy James is! Döbbenek le teljesen, de nem blokkolok le és torpanok meg, inkább csak futok tovább.
Mostanában sűrűn kell rohangásznom a városban, de így még sosem futottam. Ez teljesen más volt, mint a megszokott hétköznapokban. Gyorsabb voltam és nem éreztem se fáradtságot, se fájdalmat, csak az adrenalin hajtott egyre előrébb.
Megtorpanok Roseal együtt ahogy egy másik medve emelkedik ki egy előttünk lévő bokorból. Kedvem lenne sikítani, ahogy a filmekben is szokták, de még a levegő is megakadt bennem. Fussak? De mégis mit csinál? Ez a lány bolond! Nem tudja legyőzni!
-Rose ne csináld!-Kiáltom oda neki, de mint aki meg sem hallja. Futok pár lépést, de végül megállok és vissza pillantok. Rose helyén már csak egy farkas áll, aki hezitálás nélkül támadja le az állatot.
Mégis mit csináljak? Hívjam Willt? De mégis ő mit csinálhatna? De nem nézhetem végig a harcot, úgy, mint valami akciófilmet. Tennem kell valamit.

- Rémlett valami a fajtájáról, bár nem kifejezetten figyeltem oda…- Megvontam a vállamat. Mivel az információ nem volt releváns semmijen tekintetben sem. Aztán csendben maradtam és hallgattam, ahogy a lány csuklásáról beszélgetnek. Én még azt hallottam, hogy a csukló embert meg kell ijeszteni, de ez nem az én tisztem, majd Rose orvosolja a dolgot ha úgy gondolja.
A képeket megnézem, és miután végeztem oda adom azokat Rose-nak, közben eszembe jut valami az egyik képről és erről váltunk pár szót. Igen, jó régen volt már az a párizsi napnyugta, mikor úgy ült kint a folyóparton, és a vizet nézte, hallgatva Párizs neszeit és zajait. Gyönyörűen festett ott és akkor, és nem bántam meg, hogy beharaptam és feladtam miatta az életemet, a névtelenséget és minden mást, ami Londonhoz kötött.
Felfelé menet elengedtem Rose-t és felajánlottam Alice-nek, hogy felviszem az állványát, de elutasította, az ő dolga én ne fogok vele vitatkozni emiatt.
- Még meggondolom…- Szakítom félbe Rose-t, mikor azzal jön, hogy csak egy képet engedjek, meg amin megvagyunk mind a ketten. Amúgy nem értem minek kell ez neki? Itt vagyok vele több, mint száz éve, akkor minek a fénykép? Az nem fogja, ölelni és boldoggá tenni, csak egy nyomorult kép, ami csak áll egy tartóban és semmi több.

A medvénél szólok Rose-nak, hogy menjenek innen a lánnyal, de nagyon gyorsan még én elterelem az állat figyelmét, el is indulnak, ahogy én is a medve felé, és gyorsan szórom le a ruháim, hogy pillanatokkal később már ott álljak vérfarkasként a medve előtt, és egymás pofájába ordítsunk bele. Én a hímet fogtam ki, a lányok a nőstényt. Aminek cseppet sem örülök, pláne nem annak, hogy Rose is vált és a medvének neki megy. Ennek aztán kifejezetten nem örülök. De most nincs időm ezzel foglalkozni, mivel a hím úgy dönt, hogy nem éri be azzal, ha a képembe ordít és én vissza, ő bizony tökös legény és meg akarja nyerni magának medvehölgyét, így támad. Csak egyvalamivel nem számol, a vérfarkas az vérfarkas, nem kis ordas.
Néhány pillanat múlva tompa puffanás hallatszik, és a medve ordítása, én a hátán vagyok, és a fülét téptem le, vicsorogva, morgok a hátán, és a karmaim a sűrű bundába vájom bele, de túl nagy sérülést nem akarok okozni neki ő csak egy állat és mi vagyunk az ő területén a betolakodók. De végül is, ennyi és egy hatalmas pofánvágás is elég ahhoz, hogy megfutamodjon. Rajta tartom a szemem, és cseppet se barátságosan, utána kapok párszor, hogy eszébe ne jusson megfordulni és újra támadni.

Felsegítem Alicet, amíg Jessevel kapcsolatban fejti ki az aggodalmát és indulásra unszolom, mielőtt még válaszra nyílna a szám.
- Nem lesz baja! Bízz bennem! - nem arról van szó, hogy nem féltem a kedvesemet, de tudom, hogy megoldja a dolgot, szóval nekünk semmi más feladatunk nincs most, minthogy olyan gyorsan kereket oldjunk, ahogy Alice bírja a tempót. Amikor visszapillant, akkor ezt én is megengedem magamnak és látom, hogy Jesse immáron farkasként áll a medvével szemben. Tudom, hogy mostanra Alice is tudja a titkunkat, de ez legyen a legkisebb gondunk, egyelőre az a legfontosabb, hogy biztonságos távolba vigyem a lányt, ahol nem lesz semmi baja. Ez azonban nem teljesen úgy sikerül, ahogy terveztem, tekintve, hogy majdnem belefutottunk a másik medvébe. Szuper...
Igyekszem úgy cselekedni, hogy Alice ép bőrrel megússza és, hogy közben én se sérüljek nagyon, szóval teszem, ami zsigerből jön, nem gondolkozom. Nem hallom Alice kiáltását, csak az előttem lévő medvére koncentrálok és közben remélem, hogy a lány már messze jár.
A medve előbb megtántorodik, ahogy a mancsommal végigszántom a képét és fájdalmasan üvölt fel. Ekkor tompa puffanást hallok magam mögül, onnan ahol Jesse van a másik medvével. Hallom az ő küzdelmük zajait, az a maci is üvölt, és én a puffanásra odakapom a tekintetem. Tudni akarom, hogy Jesse jól van. Látom, hogy a másik medve a földön fekszik, rajta a fekete bestia és épp a fülét tépi az állatnak. És ekkor fájdalom nyilall valahol a nyakam bal oldalába és ez az érzés elkezd lekúszni átlósan jobb felé a mellkasomra. Visszarántom a tekintetem a nőstény medvére és egy pillanat alatt tudatosul bennem, hogy visszakaptam az iménti marást. Lendületből vágom képen újra az állatot, majd megyek neki a következő pillanatban és döntöm fel. Ahogy földet érünk én legurulok róla, ő négy lábra áll és elindul felém. A hátamon fekszem és érzem, hogy minden szívdobbanással a saját vérem nedvesíti át a bundámat.
Zubog bennem az adrenalin, a fájdalmat csak tompán érzékelem. A medve, ahogy elér a hátsó lábaira emelkedik megint és arra készül, hogy ismét lesújtson. Próbálok talpra állni, de nem egészen úgy megy, ahogyan azt szeretném. Egyelőre fogalmam sincs milyen mélyen mart belém az állat. Végül nem tudok felállni, épphogy elgurulok a súlyos két mellső mancs útjából. A medve most megint négy mancsán áll és közelít, de én sem hagyom magam. Felé harapok és a pofájába marok az agyaraimmal. Leginkább az orrát találom telibe, mire az állat fej rázva tántorodik vissza és távolodik el tőlem. Ezt azonban már nem tudom a tekintetemmel követni, visszafekszem az avarba és próbálok mélyeket lélegezni. Visszaváltok. Érzem, hogy még mindig vérzik a négy medvekarom marta seb a nyakamtól körülbelül a mellkasom közepéig. Az égboltra téved a tekintetem és mielőtt behunyom a szemeimet, megjelenik a sarki fény...

Ahol megállok sok mindent nem látok Jesse harcából, de a hangok sokat elárulnak a helyzetéről. Először ő ordít fel, majd a medve, de ezek mind csak erőfitogtatás. Fájdalom egyelőre nincs a hangjukban, ami még jó jel!
Rose is megállás nélkül küzd a medvéjével. Én meg végig azon agyalok, hogy mit tehetnék. Az nem segítene, ha magamra vonnám a figyelmüket. Én nem tudom magam megvédeni egy medve ellen. A tekintetemet hirtelen kapom el Roseról, mikor Jesse felől egy iszonyatos ordítás hallatszódik. Nem a farkas hangja ez, hanem a medvéé. Nem tudom, hogy mi történhetett, de azt érzem, hogy a fájdalma nagy az állatnak. Bevallom őszintén kicsit sajnálom őket. Akármennyire is vad állatok és veszélyesek ránk nézve nekik is joguk van élni és mi léptünk be az ő területükre. Mi érdemelnénk meg a „pofont”, nem ők.
De ezen most nem gondolkozhatok. Nem most van ennek itt az ideje főleg, hogy Rose farkasa is felordít fájdalmában. Csak ekkor pillantom meg, hogy medve sebet ejtett rajta.
-Rose!-Ordítom el magam, majd gondolkodás nélkül kezdek el rohanni felé. Ő még harcol medvével, de végül elkergeti őt. A farkas lassan visszaalakul azzá a nővé, akit én megismertem. Még nem láttam ilyen átváltozást. Rémisztő és hihetetlen.
Ahogy a lány mellé térdelek szemügyre veszem a sebét. Szerencsére nem ért ütőeret, de így is súlyos. Tudom, hogy a farkasok meg tudják gyógyítani magukat, de vajon ilyen nagy sebnél nincs meg annak a kockázata, hogy elvérzik?
Ahogy körülnézek a földön megtalálom Rose felsőjét. A kezembe veszem és azonnal a sebre szorítom. Ha a rendelőben lennék több mindent tudnék csinálni, de így csak ennyit.
-JESSE!....Rose megsérült!-Nem látom a fiút így csak reménykedni tudok, hogy a kiabálásomat meghallja és ide jön. Talán el kellene vinni őt a rendelőbe. De hogyan? Nincs kocsink és a városban kitűnnék, ha egy meztelen ájult, sebesült nővel sétálnánk az utcán.

A medve nem akarta azt amit én, hiába kezdtünk bele az erőfitogtatásba, és üvöltöttem bele a képébe én is, ahogy azt ő tette velem, bár tény az én hangom nem volt olyan mint az övé, sőt a morgásom eltörpült a medve bőgés mellett, de legalább olyan fenyegető voltam, felborzolt bundával, agyarakat villogtatva és oda, oda kapva. Azonban a bundás dög úgy döntött mit neki egy vérfarkas, nem tudom, hogy mi zajlott le a fejében, hogy nekem támadt, de egy biztos rosszul tette, igen csak rosszul. kettőnk közül én vagyok a profibb és hidegvérűbb gyilkos, ám az is biztos volt, hogy nem akarok benne nagy kárt tenni, hiszen mi voltunk az ő felségterületén és nem fordítva. Küzdelmünket nem nevezhetném hosszúnak, de nem is egy fél pillanat műve volt, az, hogy letépjem a fülét, és elkergessem, előbb szerettem volna, megoldani a dolgot, vér nélkül, de ez nem így alakult, plusz mikor meghallottam a másik medve üvöltését azonnal az jutott eszembe, hogy Rose és a barátnője arra menekültek, tehát nincs időm tökölni a hímmel, hanem rövidre kell zárjam a viaskodásunkat és ugrani a másik állat irányába, mielőtt még a lányoknak baja esik. Egyértelműen kértem Roset, hogy tűnjenek el innen, de nem ezt tette és ez bosszant, különösen mikor meghallom a sikolyt, a nevem és megérzem a nőstényem vérének a szagát. Addigra a medve fül nélkül, irdatlan pofonnal oldalog el, belátva, itt nem ő a nagyfiú. Vérfarkas alakban hamarabb érek oda mostanra teljesen mindegy, hiszen Rose Alice előtt váltott, attól tartok, ha ennek vége, a lánnyal végeznem kell, Rose tiltakozása ellenére is! Nem tudódhat ki a titkunk. A lány előtti váltás miatt még lesz elszámolni valóm az asszonyommal, de addig is a sebe jobban leköt.
Rose mellé ereszkedem, de nem sok hasznom van így állatias formámban, a karmok nem alkalmasak a seb körüli matatásra, így csak amennyire tudom óvatosan ellököm az anyagot és Alice kezét a sebről, majd lenyalogatom onnan a vért, hogy lássam mi is a helyzet. A seb nem olyan vészes, nekem volt már rosszabb is, de Rose-nak nem igazán, szóval, ezzel tenni kell valamit mindenképpen. Bár már gyógyulgat, azonban még vérzik, szóval mindenképen kötést kellene ráhelyezni.
Visszaveszem emberi formámat, és nem érdekel, hogy tök pucéran ereszkedem fél térdre Rose mellett, a sebe jobban érdekel. Vérfarkas begyógyul magától, de ettől még be kellene kötözni.
- Hozd ide a pólóm, ott van hátrébb… - Szólok rá Alice-re, hogy tegye magát hasznossá, addig elkezdem, elszaggatni Rose felsőjét, úgy, hogy abból meg tudjam csinálni a kötést, ami eltakarja a sebet. Az öltözködéssel később foglalkozom majd, az ráér akkor, ha Alice esetleg az összes ruhámat magával hozza. Így is a pólóm biztosan Rose mellkasán és nyakáén köt ki, hogy azzal rögzítsem az ő pólója anyagát, így a sajátom is szét lesz szaggatva.

Lehunytam a szemeimet, mert kell egy kis pihenő. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy fizikailag sérüljek, habár a korom szerint nem így kellene, hogy legyen. Viszont így van és ezzel most aligha lehet bármit is kezdeni. Hallom Alice hangját, a lépteinek a zaját, ahogy mellém térdel és érzem, ahogyan valamit a sebre szorít. Kinyitom a szemeimet és felé fordítom a tekintetem. Halványan elmosolyodom.
- Jól... leszek... - oké, még így is erős túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy jól vagyok, mert nem. De kétségtelenül jól leszek, a seb már gyógyul, tudom, hogy gyógyul és ezzel együtt marhára fáj is, de farkas vagyok, szóval rendben leszek. Felemelem az Alicehez közelebb lévő kezemet és megfogom a lányét, amivel az anyagdarabot a sebemhez szorítja.
- Semmi baj... ne ijessz rá... - kérem tőle amikor Jesse nevét kiáltja és a hangom csupán suttogó. Nem megy most, hogy ennél nagyobbra vegyem a hangerőt, de nem is kell. Végül aztán Jesse is mellém ér. Most már őrá nézek, lassan forgatom felé a tekintetem. Tudom, hogy emiatt még elég pipa lesz. Érdekes... azt hiszem az elmúlt hosszú évtizedek alatt nem okoztam ennyi "fejfájást" neki, mint az utóbbi időben. De meg kell jegyezzem, abszolút nem szándékosan akasztom ki újabban... Mintha ebben a városban lenne valami... valami, ami változást hoz... Most azonban nem akarok ilyesmikre gondolni, és lehet nincs is igazam. Egyszerűen csak újabban többször akasztom ki a kedvesemet, mint szeretném.
Hagyom, sőt még jól is esik, hogy lenyalogatja a sebemet. Lehet ez talán Alicenek furcsán hathat - bár ezt nem tudhatom, csak tippelem -, de részemről nem az. A legkevésbé sem.
Miután szólt Alicenek, várok egy picit. Ha a lány elment Jesse cuccáért, csak akkor szólalok meg.
- Segíts felvenni.... a farmerem. - a hangom még mindig nagyon halk, csak suttogás. Meg is mozdulok, ám a vonásaimat összerántja a fájdalom. Szeretnék felülni, fel akarom venni a ruhámat. Sejtem, hogy felsőmnek annyi, de a kabátom is épp olyan jól megteszi majd, mert remélem egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ruha nélkül cipeljenek akárhová is. Ha Jesse segített, akkor nagyon lassan és óvatosan rám került a farmer és a kabát is.
- Ne bántsd őt! - suttogom Jessenek, de a hangom közben nagyon is határozott. Tudom, hogy Alice meglátott minket és az is, hogy nem a lány lenne az egyetlen beavatott, aki tud a titkunkról. Mármint a farkasok létezéséről. De amúgy is körül lengi valami furcsaság az egész lányt, nem olyan mint a legtöbb ember. Ezért nem hiszem, hogy bántani kellene. Amúgy sem ő tehet arról, hogy meglátott. Csak meg akartam őt védeni a medvétől, ami elől a lány biztosan nem tudott volna elég gyorsan elszaladni. A közhiedelemmel ellentétben egy maci igenis lehet nagyon gyors...
- Kérlek... csak ne... - kérem újra a kedvesemet.
- Vigyél a hotelbe. És nem kell orvos... - vázolom, hogy mit szeretnék. Doki nélkül is meg fogok gyógyulni és nem kell a többieknek tudniuk arról, hogy egy medve kárt tett bennem. Egyszerűen nem akarom, hogy kitudódjon mekkora lemaradásom van a képességeimet illetően azokhoz képest, akik velem egyidősek. Közben hagyom, hogy a sebet bekösse Jesse, vagy akár mindketten, ha Alice is a közelben van. Majd a kedvesem nyakát karolom át, ha felnyalábolt a földről. Szép kis kirándulás volt ez...

-Csss, most ne beszélj! Minden erődre szükséged lesz! És tudom, hogy minden rendben lesz...-Igen megtanultam a leckét és tudom, hogy a farkasok sokkal gyorsabban gyógyulnak, mint az emberek, de vannak sebek, amik azért náluk is súlyos lehet. Semmi fontosabb ér nem sérült meg, de a vérzés nem akar elmúlni, ami engem nagyon is aggaszt. Lehet, hogy csak egy állatorvos vagyok, de azért így is tudok egy két dolgot az embergyógyításról.
Mikor Rose megszorítja a kezemet érzem, hogy megint rám
tör a csuklás. Nem, most nem kezdődhet el! Ez csak zavarni fog a munkámban. Basszus kulcs! Mi folyik velem? Miért csuklok egyre többet?
Hátrébb vonulok, mikor Jesse farkasa felénk közeledik. Még sosem láttam eddig átváltozott vérfarkast. Tudom, hogy nem fog bántani engem, de mégis elfog a rettegés. Érzem, hogy szívem vadul kalapálni kezd. Elkerekedett szemekkel figyelem ahogy Rosehoz nyúl, majd megnyalogatja őt. Nem szólok bele, nem merek beleszólni. Csak akkor vonul vissza félelmem, mikor Jesse ismét emberi alakban áll előttem. Az arcom elvörösödik ahogy megpillantom mezítelen testét. Tudom, most van ennél sokkal fontosabb gondunk is, így inkább ismét Rosera pillantok.
-Rendben! De szorítsd rá ezt! A vérzésnek el kell állnia, különben előbb elvérzik, mint hogy begyógyulhassanak a sebei. Hívok segítséget. A mentorom, Abigail majd tud neki segíteni.-Mondom továbbra is riadtan. Még sosem kellett vérfarkast gyógyítanom, így még nem tapasztaltam ki, hogy náluk milyen gyorsan is mennek a dolgok, de ha tíz-tizenöt percen belül nem áll el a vérzés, akkor nagyon is aggódnunk kell majd érte.
Miközben elsietek a ruhákért a zsebemből kiveszem a telefont és azonnal felhívom Abset. Remélem hamar ide tud érni.
-Szia! Kérlek segíts! Egy farkas megsebesült!...-Mindent elmondok neki részletesen, hogy hol is talál meg bennünket és, hogy milyen súlyosak a sebek. A hangja és a szavai kissé megnyugtatnak engem, így tisztább fejjel tudom átgondolni a dolgokat.
Jesse ruháihoz érve mindegyiket összegyűjtöm, majd visszasietek hozzájuk.
-Elértem őt. Siet ahogy tud. Ő ért ehhez a gyógyításhoz majd meglátod Rosenak is jobb lesz!-Mondom Jessenek megnyugtatás képen. Figyelem ahogy a kötéseket csinálja, de kicsit bele is szólok a technikájába. Már százszor csináltam ilyet. Igaz állatokon, de ez mit sem változtat azon, hogy tudom milyen a rendes kötés.

Megijedni? Nem, nem ijedtem meg csak ideges lettem, és nem is kicsit, a hangokat hallva, és ahogy megéreztem Rose vérének a szagát. Ez együttesen felpaprikázott, hiszen megsérült a nőstényem, a párom, a kölyköm, és ez nem tetszett, azt mondtam meneküljenek, de nem így tettek szembeszállt a másik medvével, ami felbukkant, ahelyett, hogy nekem szólt volna, és most dől belőle a vér. Mellé érve nem érdekel, hogy Alice nem rohan el sikoltozva miattam, látta Rose-t is ebben biztos vagyok, de jelen pillanatban nem izgat a dolog, Rose sebe annál inkább. Óvatosan kezdem lenyalogatni a vérét, hogy megtisztítsam a sebet és lássam mekkora a baj. Nem ért eret, de a karmolások mélyek, és látom a kulcs csontját is, két sebnél is. Nem olyan komoly, de ettől még nagyon vérzik, és Rose gyógyulási képességét ismerve ezt muszáj, lenne összevarrni, de mindenek előtt kötést kell rá készíteni. Nem kellene hagyni, hogy elvérezzen még elérek vele egy orvoshoz, így vissza váltok, és Alicnek adok pár utasítást, hogy szedje össze a ruháinkat, az, hogy meztelen vagyok hidegen hagy a seb jobban aggaszt annál, hogy villog a hátsóm.
- Később, az most nem fontos! – Szólok rá Rose-ra, hogy a ruházkodás még ráérős maximálisan, előbb a sebét kellene elintéznünk, és nem azon vacakolni, hogy felöltöztessem, megfázni nem fog, és ne most legyen szégyellős mikor a vére folyik.
Már éppen ott vagyok, hogy a lányra vicsorogjak emberként és közöljem vele, hogy nem vagyok hülye, tudom, hogy el kell állítani a vérzést, de megüti a fülem egy mondata. Mentorát hívja. Rose-ról Alice-re pillantok, és leesik a tantusz, Őrző, de nem valami erős, mentor, akkor valami kezdő Őrző lehet. A lánynak, jó hír, hogy így nem ölöm meg, az Őrzők tudnak rólunk, tudják, mik vagyunk, és néha segítenek is nekünk, szóval, a lánynak marha nagy a szerencséje.
- Orvos kell, össze kell varrni a sebet és nálam most nincs semmi, a Hotel pedig messze van és dől a véred. Ostobaság lenne, neki indulnom így veled! – Válaszolom vissza Rose-nak, és mikor Alice beleszól abba, hogyan kell a kötéseket csinálni akkor ránézek, megfogom a kezét, és a kezébe adom a cuccot, csinálja meg, én addig felöltözöm. A kezemről lenylaom a vért, miközben felállok mellőlük, és utána nyúlok a farmerom után, hogy felvegyem, majd jöhetett a lábbelim, és a dzsekim, a pólómnak lőttek és a pulcsimnak is, Rose sebéhez adtam oda kötszernek. Amint rajtam van ruha, teljesítem a kedvesem kérését, és óvatosan feladom rá a farmerjét. A kabátját is összeszedem, azzal takarom be, hogy azért még se legyen fedetlen keblekkel a vakvilágban. Aztán térdre ereszkedek, és a sarkaimra ülök a feje mellett, oda hajolva hozzá és a kötést vizsgálgatom.
- Mi a fenét gondoltál? Menekülnötök kellett volna, nem szembeszállni a másik medvével! – Nézek a nőm szemeibe bele egészen közelről, és a harag mögé bújok, hogy ne látszódjon mennyire is aggódom miatta. Farkasom persze idegesen toporog, és hol nyüsszent, hol pedig vicsorog.
- Mennyi még ide ér a mentorod, Őrző? – Kérdezem meg a lánytól, és lassan felé fordítom a fejemet, az Őrző szót megnyomom, és ebbe az egy mondatba sűrítem bele, hogy ez mentette meg az életét. Továbbá hálás is vagyok neki, hogy segített, de ezt nem most és nem itt fogom kifejezni.

Munka után mindenképp be akartam ugrani az egyetemre néhány hozzávalóért a gyógyfőzetekhez, amit egyedül nem sikerült beszereznem, ám arra nem számítottam, hogy ilyen időigényes lesz ez a „beugrás”… Mondjuk nem értem, mit csodálkozok rajta, elvégre akárhányszor arra jártam, vagy befogtak ott is dolgozni, vagy leragadtam a könyvtár részlegnél. Ez utóbbi történt most is… Részben Alice-nek is próbáltam keríteni valamit, ami segítheti az otthoni tanulását, másrészt viszont már csak a régi gyógyfőzet-receptek miatt is érdekelt a dolog, mindig is szerettem újakat kipróbálni, elkészíteni.
Épp nagyban tanulmányoztam egy vastag, poros, megsárgult papírú ezeréves kötetet, amikor megcsörrent a telefonom. Alice? Ez különös… Az órára pillantottam, és bizony elég későre járt már – normális esetben nem igazán szokott ilyen időpontban keresni. Sőt… senki nem szokott ilyenkor keresni, hacsak nincs valami nagy gáz, így aztán egy kissé most is összeszorult a gyomrom, ahogy lélekben felkészülve a legrosszabbakra, felvettem a telefont.
-Szia, itt Abi, hallgatlak. –szóltam bele a készülékbe.
Ahogy a lány magyarázni kezdett, már pattantam is fel a helyemről. Még szerencse, hogy az orvosi gyakorlóban voltam, így nem tartott sokból keríteni egy orvosi táskát, és csak bepakolni pár plusz dolgot. Mire a végére ért, már indulásra készen is álltam.
-Szorítókötés! A lényeg, hogy minél kevesebb vért veszítsen, és próbáljátok magánál tartani, nehogy elájuljon. Sietek, ahogy tudok. –búcsúztam és már ki is nyomtam a telefont.
A portára lerobogva gyorsan kerítettem egy sofőrt magamnak, aki az erdő széléig elvitt – onnan már úgy is egyedül kell boldogulnom. Bár egy darabig vacilláltam, hogy a farkas vagy a szarvas lelkét idézzem meg segítségként, végül azonban az utóbbi mellett döntöttem. Alice elég részletesen elmagyarázta, hogy merre is vannak, így talán a gyorsaságra nagyobb szükségem van, mint a jó szaglásra. Ahogy magamban elmormoltam a varázslatot, a szarvasagancsok halvány, fehéres izzással jelentek meg a fejem felett. Előkaptam egy zseblámpát a táskából, felkapcsoltam, s azzal a lendülettel indultam meg, a fák között futva-szökkenve az éjszakában. Nem telt bele pár perc, s már a többiek is érzékelhetik a közeledtemet, Alice hívásától kezdve talán ha egy negyed óra az egész. Ahogy közelebb érek s ritkulni kezdenek a fák, már lassítani kezdek, mire pedig odaérek hozzájuk, az utolsó néhány lépést sétálva teszem meg, még ha kicsit sietve is.
-Üdvözletem. –köszönök a két farkasnak, majd egy pillanatra mosolyogva Alice felé fordulok- Szia, Alice.
Nem kell nagy tehetség hozzá, hogy felmérjem, kinek van szüksége orvosi segítségre, így aztán egyből a nőhöz lépek, ám mielőtt még nekilátnék a gyógyításnak, azért engedélyt kérek tőle és a férfitól. Oké, tudom, Alice hívott, és biztos nem ok nélkül, de hát na. Mégiscsak vérfarkasok voltak, ráadásul mindketten erősebbek mint én, így aztán jobb óvatosnak és udvariasnak lenni, mint utólag bánni a dolgot.
-Szabad? –azzal ha bármi jelét adják, hogy igen, akkor munkának is látok.
Óvatosan arrébb emelem a nőn lévő kabátot, bár csak annyira, hogy a sebhez kényelmesen hozzáférhessek. Engem nem zavar, ha ruha nélkül kell látnom valakit, az évek alatt már hozzászoktam, na meg hogy is tudnám rendesen végezni a munkám, ha ilyenek zavarba hoznának? viszont azzal is tisztában vagyok, hogy másoknak ez sokkal nehezebben megy, pláne idegenek előtt. Bár igaz, a farkasokat pont nem igazán szokta zavarni a dolog… Na de vissza a sebhez!
A fejem felett halványan kirajzolódó, halványan derengő szarvasagancsok lassan elhalványulnak, s teljesen eltűnnek, én pedig szemügyre veszem a sebet… hát, életveszélyesnek nem életveszélyes, viszont elég csúnya, mély vágás, és csúnyán vérzik is.  Leszedem róla a kötést, majd elmormolom magamban a gyógyítás varázslatát, és finoman a sebre illesztem a kezem. Néhány pillanat, és a lány is érezheti azt a jellegzetes, bizsergő érzést, ahogy a mágia lassan átjárja a seb környékét, a szöveteket, a sejteket.
-Ha „csak” ennyi a sérülés, akkor az egyáltalán nem vészes. Miután végzek, egy pár nap pihenés, és nyoma sem fog látszódni. Amennyiben még bármi más is lenne… de azt majd megnézem és meglátjuk, csak álljon el a vérzés. –szólaltam meg pár perccel később, csak hogy valami tájékozódást is kapjanak a dolgokról.
Munka közben mindig szeretem értesíteni a sérültet, hogy éppen mit csinálok, vagy milyen az állapota. Azt hiszem, ettől mindig megnyugszanak egy kicsit, de legalábbis biztosabbak lehetnek benne, hogy mi a helyzet, és nem a láthatatlan bizonytalanságban kell tapogatózniuk.
A szituáció már ismerős, mondhatni jól bejáratott… A célom az, hogy a vérzést elállítsam, az apró erek végeit lezárjam a mágia erejével. Mivel vérfarkas, így a seb nem tud elfertőződni, és sebmetszés sem kell – legalább annyival is gyorsabb a regeneráció. Talán egy 10 percig, ha térdepelhetek a lány mellett, amikor már majdnem végzek az első feladatommal.
-Alice, előkeresnéd nekem a csipeszt, ha megkérlek? –fordulok a lány felé, s mire megtalálja, addigra én is befejezem a procedúrát- Utána pedig tűre, cérnára is szükségem lesz, illetve arra a kis flakonra amiben a helyi érzéstelenítő van. Ó igen, és az a narancsságra címkés tégely....
néhány kis levéldarabkát meg földrögöt a sebben, így azokat eltávolítom. A fertőtlenítőt kihagyom, kár külön ezzel „kínozni” szegényt.
-Most bekenem egy krémmel, aztán utána össze fogom varrni a sebet.–nem, ez nem kérdés, kijelentés, csak hogy készüljön rá lelkileg- Igaz, elég mély, de így legalább nem megy bele semmi szennyeződés, és sokkal gyorsabban összeforrnak a sérült szövetek- Alice, addig befűznéd nekem a cérnát, amíg ezzel végzek?
A kezem nyújtom a lány felé, először krémért. Részben gyulladáscsökkentő, részben pedig a regenerációt segíti elő, a sebbe kenve, illetve mellékhatásként kellemes, hűvös érzést biztosít. A kupakot letekerve bele is mártom az ujjam, hogy a nyaktól mellkasig húzódó, vörös kis árkokba kenjem a krémet, szép vékonyan, mégis ügyelve arra. Aztán az érzéstelenítővel lefújom a karmolás okozta barázdákat. Bár tudom, egy ilyen marás után valószínűleg néhány apró tűszúrás a legkevesebb, de mégis… van egy jellegzetesen irritáló érzése annak, amikor egy tűvel lyuggatják az ember bőrét.
Várok egy kicsit, hogy hasson a szer, és neki is látok a varrásnak… Apró, gyors, finom, de határozott mozdulatokkal dolgozok, ahogy szépen centiről centire, egyre haladok, először az első, majd 2-3-4. karomnyomon. Miután végzek, elvágom a cérnát, majd ismét a mágiához fordulok segítségért. A kezemet óvatosan végigsimítom a lány testén – persze most is érezheti a mágia okozta kellemesen bizsergető érzését- , a mellkasán, oldalán, a fej, nyak környékén, a vállakon, a karokon, a lábakon… Semmi ártó szándék nincs e mögött, csupán arra vagyok kíváncsi, hogy van-e a némi zúzódáson kívül bármi más, komolyabb sérülése, ami miatt orvosi ellátásra szorul.
-Azt hiszem, meg is volnánk. –felelem, ahogy végül elengedem, majd nekilátok, hogy visszapakoljak a táskába, ha eddig Alice nem segített volna be ezzel.
Ha igen, akkor csak egyszerűen hátrébb csúszok, és várok. Várok, hogy mondjanak valamit, hogy szükségük van-e bármi további segítségre, hogy van-e hová menniük, vagy ilyesmik.

- Ne, Alice, nem kell! - nem akarom, hogy bárkit idehívjon, rendbe fogok jönni anélkül is, de úgy tűnik, olyan, mintha a falnak beszélnék.
- Ne hagyd, hogy idehívja, azt az Abit, vagy kit! - fordulok most már Jesse felé, és őt kérem, mert egyszerűen nem kell más segítsége, nem akarok senkinek sem tartozni. Azonban már késő, Alice telefonál, Jesse meg elmegy öltözködni. Remek, hogy figyelembe veszik mit szeretnék, amikor rólam van szó. Hagyom, hogy Alice elszorítsa a sebet, majd amikor Jesse visszaér, felé fordulok, de érezheti rajtam, hogy dühös vagyok. Nem kellett volna hagynia, hogy a lány bevonjon még valakit. Én nem ezt szerettem volna. Kibírtam volna a Hotelig. Oké, vannak hiányosságaim, de nem egy medve karmolástól fogok elpatkolni...
- Nem akartam, de pont belefutottunk. Egy medve gyorsabban mozog, mint egy ember, Alicet utolérte volna. - engem biztosan nem, nem csak pusztán azért, mert farkas vagyok, hanem a vérvonalam miatt is. Viszont akkor hátrahagytam volna Alicet, de ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben. Csak halkan beszélek, hangosabban nem megy. Fáj a marás nyoma, és nem tudok most bővebb magyarázatot sem adni Jessenek.  
Hamarosan érezni lehet, hogy közeledik valaki, majd amikor a nő előbukkan érdekes agancs? derengés van a feje körül. Hosszú ideje élek már, de ilyet még nem láttam. Lenyűgöző. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy továbbra is úgy vélem, nem kellett volna még valakit idehívni.
A marás helye nemcsak, hogy veszettül fáj, még mindig erősen vérzik is. Minden szívdobbanással megszabadulok némi véremtől, bár a szorítókötés, azért jócskán sokat segített eddig abban, hogy ne itt vérezzek el. Az energiáim zavarosak, haragszom és azt hiszem valahol félek is és mindezzel együtt eléggé gyengének is érzem magamat. Mikor az idegen megkérdezi, hogy szabad-e, kelletlenül, de bólintok, ha már iderángatta Alice, akkor már mindegy.
A ruhák nem azért voltak fontosak számomra, mert szégyellős lennék - ugyanis nem vagyok az -, hanem, mert bíztam abban, hogy Jesse hazavisz, és akárhogy is, egy pucér nő, azért nem megszokott látvány éjnek idején az utcán egy férfi karjában.
A kabátot arrébb emeli, majd a pólóból készült kötés is lekerül rólam. Halkan szisszenek fel, farkas regeneráció ide vagy oda, a fájdalmat attól még érzem, és nem kellemes, hogy épp azt bolygatja valaki. Kissé megremegek, mikor a kezét is a sebre teszi. Ez baromira fáj, még ha az érintése óvatos és finom is. Az ajkamba harapok, hogy hanggal ne jelezzem, mit is érzek, de közben a pajzsom leengedem annyira, hogy Jesse felé sugározzam a dolgot, na meg azt is, hogy dühös vagyok rá, csakúgy, ahogyan ő is én rám.
Azonban hamarosan a lüktető fájdalmon túl, az érintése nyomán kellemes bizsergést és kis melegséget kezdek el érezni. Ez tulajdonképpen nem olyan rossz. Közben Jesse kezébe kapaszkodom.
A gyógyító szavaira, ránézek és megint csak bólintok.
- Rendben. - szólalok meg rekedt hangon, és bár nem akartam, hogy jöjjön, most mégis örülök, hogy itt van. Nem kellemetlen, amit csinál - leszámítva azt, hogy a legfinomabb érintése is fájdalmat okoz, de ez minden körülmények között így lenne - és a hangja, ahogyan beszél, ami sugárzik valami olyasmi, amitől kezdek megnyugodni, vagy inkább belenyugodni a dolgok menetébe.
Hallgatom, amiről Aliceel beszélget és csendben hagyom, hogy a dolgok, csakúgy történjenek.
- Oké. - már nincs bennem félelem. A varrás pedig... a medve karmokhoz képest, az már semmi lesz, azt hiszem. Újra felszisszenek kicsit, amikor a sebeimbe ken valamit, ami kellemesen hűsít. Rászorítok a kedvesem kezére és kissé meg is feszülök, amíg a procedúra tart, de ennél több jelét nem adom annak, amit érzek. Aztán rám fúj valamit, amitől zsibbadni kezd a bőröm, és meglepődve tapasztalom, hogy a fájdalom csökken. A tűvel való böködést, már nem érzem, ezért elengedem magam és már nem szorítom annyira Jesse kezét.
A varrás után, számomra meglepő dolog történik, ahogyan végigsimít rajtam. Nem mondom, megint érzem a kellemes bizsergést, na, de hát na! a karmolásaim fent és elöl vannak rajtam... Aztán lassacskán, de leesik, hogy valószínű más sebesülések után kutathat, de máshol azt hiszem nem sérültem meg. Mikor végez a lány szemeibe nézek.
- Köszönöm. - mondom halkan a szavakat és ezzel együtt megpróbálok felülni, elvégre itt nem maradhatok, bármily szép csillagos is az ég.
- Hálás vagyok, hogy eljöttél. - oké, így azért mégiscsak jobb, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy dühös vagyok, amiért nem vették figyelembe, hogy én nem ezt szerettem volna. Ennek azonban már mindegy, szóval akárhogy is, de tényleg hálás voltam az idegen gyógyítónak.    
- Rose vagyok. - mutatkoztam be végül neki, mert úgy éreztem, hogy kell.
- Tartozom neked. ..? - még nem tudtam a nevét, szóval a hanglejtésem elárulta, hogy örömmel venném, ha ő is elárulná az övét.

Nem hallgatok Rose szavaira. Ő lehet, hogy nem szeretne orvost, de nagyon is jól tudom, hogy kell neki és Abi biztosan fog tudni neki segíteni. A végén majd hálás lesz értünk, amiért nem hallgattunk rá, hiszen ki akarna szenvedni órákon keresztül, ha meggyorsítható a folyamat.
A kis vitájukra nem figyelek oda. Ezt nekik kell megbeszélniük. Én természetesen hálás vagyok Rosért, amiért segített rajtam és nem hagyott magamra, sőt Jessenek is köszönetet kell majd mondanom, de az is igaz, hogy nem szerettem volna, ha miattam sérül le.
-Max egy negyed óra, de lehet, hogy előbb is ideér nem tudom!-Válaszolom őszintén Jessenek. Abi sem tudta megmondani, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy ideérjen, de bízom abban, hogy nem kell rá sokat várni. A kötéseket rendesen megcsinálom, bár a kisebb csuklásom mellett nehéz. Talán az idegességtől jött rám megint? De máskor meg tök nyugodt vagyok...Én ezt komolyan nem értem már.
Abi megjelenése felettébb érdekes. Ilye még sosem láttam eddig. Mesélt nekem erről a vadak lelkéről, de nem hittem volna, hogy ez így néz ki. A látvány csodálatos volt és egy pillanatra meg is feledkeztem minden bajról.
-Szia! Köszi, hogy eljöttél!-A jelenléte engem nagyon is megnyugtat, mert tudok, hogy ezek után már nincs okunk aggódni. Abi segíteni fog Rosenak. A vérzést biztosan el fogja tudni állítani, ami most a legfontosabb dolog lenne. Kicsit messzebb helyezkedem el Rosetól, hogy Abi jobban odaférhessen hozzá, de azért a közelben maradok hátha szüksége lesz a segítségemre. Minden mozdulatát figyelem főleg, hogy a mágiát is segítségül hívja. Még nem láttam ilyet...Vagyis egyszer Will mutatott egy aprócska trükköt az elhívásomkor, de gyógyításnál még nem voltam jelen. Az egész számomra egy hihetetlenül nagy élmény volt főleg azzal a tudattal, hogy nemsokára én is képes leszek erre.
-Természetesen!-Ahogy kiadja a „parancspt” már teljesítem is azt. Először a csipeszt adom a kezébe, majd a kért krémet és az érzéstelenítőt. Ezek a mozdulatok számomra nem idegenek. Ilyeneket én is szoktam használni, így pontosan tudom, h mit is csinál Abi.
A cérnát egy gyors mozdulattal fűzőm be a tűbe. A sok műtétnek köszönhetően ez nekem nem okoz gondot. Nem szenvedek azzal, hogy betaláljak a kis lyukba és még a kezem sem remeg be és szerencsére a csuklásom is elmúlt. Ahogy a visszaadja nekem a flakonokat rögtön vissza is teszem a táskájába, így a későbbiekben ezzel nem is kell majd foglalkozni. A varrásnál hol a sebeket hol pedig Rose arcát fürkészem.
Sajnálom őt nagyon is. Nem ilyennek terveztük ezt az estét. Bevallom őszintén nem is hittem volna, hogy ilyenkor medvékkel futunk össze, de legalább mindannyian tanultunk az esetből és legközelebb óvatosabbak leszünk.
-Ügyes voltál Rose!-Szólalok meg végül miután Abi befejezte a varrást, majd végig is simítok a karján. Már kezdtem volna fellélegezni, mikor ismét rám tőr a csuklás.
-Ezt...nem...hiszem el!-Bosszankodok egy sort, majd felállok és arrébb sétálok, hogy a többieket ezzel se zavarjam.

- Ne vitatkozz, ezt össze kell varrni…- Nézek morogva Rose szemeibe. Elég baj az, hogy egy medve megmarta, de még az is, hogy nem akar segítséget?! Francokat, még ha velem esik meg ilyen seb ezt, akkor is össze kell varrni, különben gondot fog okozni, így meg nem tudom vinni sem, mert a seb nem tud lezáródni és felszakadna folyamatosan, ami miatt szép kis vércsíkot húznánk magunk utána a városban, pláne, hogy gyalog vagyunk. Nem pedig kocsival. Azzal pedig nem kívánt figyelmet vonnánk magunkra, és kinek van kedve magyarázkodni a rendőrségnek, hogy nem gáz a dolog, meg nincsen semmi baj sem. Csak egy kis medvetámadás, de mindjárt jobban lesz, mert vérfarkas a kicsike?!
- Akkor se támadd meg legközelebb, kicsi vagy egy medvéhez képest. – Nem örülök neki egy kicsit sem, hogy összebalhézott a medvével, pláne nem egy akkora pöttöm nőstény, mint ő? Az istenit, embernek is alacsony, de farkasnak is kicsi. Az a medve meg hozzá képest egy hegy volt. – Figyelmét kellett volna csak elvonnod… - Persze, hogy morgok vele, pasiból vagyok, én így adom ki az aggódásomat és nem sopánkodással. Eltelik néhány perc, de nem számolom, mennyi idő még ide érkezik Alice mentora, néha felé is vetek egy pillantást, de most nem különösebben foglalkozom vele. A másik nőn megakad a szemem, ilyen agancsokat még sosem láttam, így egy pillanatig csak figyelem a derengést a feje felett, aztán mikor megkérdezi szabad-e, akkor arrébb húzódok, fel Rose feje mellé, hogy oda férhessen a sebhez, addig is szemmel tartom a másik Őrzőt és megjegyzem magamnak a vonásait.
- Üdv. – Köszönök vissza neki, miközben helyet hagytam számára, hogy nyugodtan tudja tenni a dolgát és nem legyek útban. Tekintetem újra Alicere villan. Azt hiszem nem is rossz, hogy Rose összebarátkozott vele, egy Őrző segítsége sokszor jól jöhet.
A továbbiakban csendben vagyok, és igyekszem nem útban lenni, illetve figyelemmel kísérem, amit Alice mentora csinál éppen. Azt magam is tudom, hogy egy kis ideig majd pihentetnie kell magát Rose-nak, de nem olyan vészes a dolog, hogy ne mozoghasson, elég ha csak nem emelget és harcol pár napig, utána már minden rendben lesz. Bár nem mintha olyan nagyon harcias teremtés lenne, és neki kezdene bárkivel is Szkanderezni, vagy egyebek.
- Mivel tartozom neked? – Kérdezem meg Abigailt. Közben megsimogatom Rose haját, az, hogy a kezem szorongatta fel sem veszem.