Nem rettentenek a mínuszok, én itt nőttem fel, még ha mostanság viselt testemet nem is az itteni időjárás edzette. Farkasaimmal az erdőt járom szokás szerint, csak kissé döcögősebben... mióta Ethan csontját törte a bagázs majdhogynem minden tagjának - kinek jobban, kinek kevésbé - nem olyan egyszerű felhajtani a vadat. Bezzeg ha Eeyeekalduk a vadonbeli farkasok szenvedését is képes volna enyhíteni...!
Öten vagyunk - Pikatti mellettem lohol. Alfaként derogálna neki lemaradnia, akármennyire is fájlalja bal mellső mancsát. Nem lép rendesen rá, teljes súlyát helyezve oda.
A sziklás platót is elérjük, mire sikerül felhajtani a vadat, s a kora reggeli étkezést követően békésen ejtőzve hasalunk el a fák között, hisz semmi nem zavarja a fagyos vidék békéjét...
Most, hogy a téli időszak beállt, a munkám nem köt terephez, az ásatást az olvadás idejéig stílusosan szólva "jegelik", így nagyon iparkodnom sem kell haza. Ráérek, mégsem időzök a végtelenségig farkas-alakomban. Azért jöttem ki ugyanis a farkasfuttatáson és a közös vadászaton túl, hogy a nemrégiben kapott íjamat "felavassam" magam is.
Több rétegnyi ruhába csomagolom magam, s épp a tegezt akasztanám vállamra, mikor Pikatti felkapja ezidáig lustán a földet "támasztó" fejét.
Valami közeledik.
Minthogy pajzsom csupán annyira van fent, hogy ne tűnjek többnek háromszáz évesnél, a közeledő farkasról azt is kiszúrom, hogy nem az a mezei fajta, akibe sántikáló alfámnak nagyon bele kellene kötnie.
Ez persze a hímet nem hatja meg, az övéit még sérülten is védené - kiront a fák közül, a hím felé törtetve, én meg földre ejtve az íjszerszámot és tartozékait utána.
- Pikatti, hagyd! - Fogok a marjára, tömött bundájában könnyedén megkapaszkodom, ő pedig elrántana, ha hagynám, de ahogy az idegen farkassal nem egy súlycsoport szegényem, úgy velem se.
Morgós vérebként, szorításom által visszatartva tekint hát a feketére.
- Nyughass már, nem a tiéid kellenek neki! - Szusszanok, s kék pillantásom most emelem csak igazán először az érkezőre, hogy szemügyre vegyem.
- Legalábbis melegen ajánlom. Nem a legjobb útirányt választottad, hallod-e. - szólok hozzá.

Nyilván ebből a helyezkedésbeli, magasságbeli különbözőségből is fakad, hogy menten kihívásnak veszi a megtermett szürke rajzos hím a feketeség jöttét, s nem tágít, hiába kéri a "gazdája".
Kicsúszik a tömött bunda a vékony kis ujjak közül, s Pikatti vetődne kapásból az idegen hím torkának - ám ekkor valami történik.
Nála hatalmasabb energiák lépnek mozgásba, kavarognak a széllel a frissen hullott porhóban, felkavarva azt is kicsit. Őserő ez, mélyről jövő, mely az "állati én"-t, a farkast szólítja, s talán az "elfarkasosodás" folyományaként a fekete bundájú vérfarkas is fogékony lehet rá. - Az idomárok vérvonalának sajátja ez, mely akkor éled fel, mikor szívüknek kedves farkasuk felett gyakorolnak dominanciát.
Az alfa morogva ugyan, fogait mutatva, de megadja magát a parancsoló szónak, s engedelmes "ölebként" lapul meg a hófehér talajon, nem tévesztve szem elől továbbra sem a jöttmentet.
Morgása csak mélyül, ahogy a nő ellép mellette az idegen irányába. Malloryval ellentétben Pikatti bizalmatlanul fogadja a másik hímet - ő nem tudja, nem érzi azt felőle, amit a nő igen. (Ő maga egyébként egy közel négyszáz éves farkasnak érezteti pajzsának résén át magát a külvilág számára.)
- Oké, nem ismersz, nem bízol bennem, vágom én... de nagyban segítene ám, ha hajlandó lennél legalább mentálisan kommunikálni... - Lépdelek a másik felé, kissé feltartott kezekkel, lássa: nincs ártó szándékom, mint a mögöttem a földön elégedetlenül morgó és az idegen mozdulataiban némán is hibáért esedező alfának.
- Szerencséd, hogy nem a helyi vérfarkas falkába futottál bele, csupán belénk... nem hiszem, hogy nem rángattál volna meg kapásból kicsit a bundádat a miheztartás végett. - Mosolyodom el kissé, s bátorkodom felé nyújtani tenyeremet simítóan.

Elmosolyodom izgatottsága láttán. Egyfelől megnyugtatóan, jelezve, hogy nem célom bántani, ugyanakkor szimplán megmosolyogtató is, hogy az előbb még vérmesen vicsorgó fenevad most szinte türelmetlen gyermekként adózik közelgő érintésemnek.
Merthogy tenyereimmel tömött bundájára simítok, pofájának két oldalán végig, hogy fülei alatt, nyakánál ragadjam meg kobakját a fekete szőrszálakba kapaszkodva és irányítsam ábrázatát az enyém felé úgy, hogy ne tudjon másfelé tekinteni, csak szemeim kékjébe. Mintha csak olvasnék tekintetéből, úgy fürkészem a sárga, állati pillantást, miközben orrunk szinte majdhogynem összeér.
Tudom mi vagy. Azt is tudom, ki. - Hozzám tartozol, mégpedig egy igencsak romlott ágán szerteágazó "családfámnak". De te nem tudod, hogy én ki vagyok. Nem tudhatod! Ezt a testet nincs huszonöt éve, hogy viselem...
Miért nem szólsz hát? Miért nem változol emberi alakodba szabad akaratodból, hogy úgy folytathassuk ezt a társalgást?
Van valami megadó a mozdulatban, ahogy elengedem és ellépek tőle.
- Hát jó... csináljuk így Saghani! Remélem tetszik az új neved, azt jelenti, "fekete, mint a holló szárnya" aleut nyelven. - Oké, ez utóbbit én költöttem hozzá, mert szerintem menőn hangzik, de egyébként valóban a hollóhoz hasonlatos fekete színt hivatott a szó jelölni. Szavaimat követően ráérős léptekkel fordítok neki hátat és indulok meg a farkasaim felé.
- Na mi lesz? Jössz? Én a helyedben nem várnék addig, míg Pikatti megint neked ugrik. - Mosolyodom el, mintha csak azt közölném: Hamarosan esni fog.
És én juszt se adom kölcsön ezúttal az esernyőmet, ha nem egy irányba tart velem.

Mintha gyermek volnék újra, s a Szellemek alaktalan, számomra eddig ismeretlen játékot dobtak volna elém a farkas képében, úgy forgatom, kergetem gondolataimat  rendre, még akkor is, mikor ellépve tőle látszat-könnyelműen indulok vissza a falka irányába.
Ki ez a farkas? Miért nem szól? Láttam már olyanokat, itt is találkoztam egy nővel, aki farkas-létre kárhoztatott hónapokra, mert vérét ontotta farkasaimnak, de ő képes volt gondolati úton kommunikálni... Talán vele. Saghanival is ez történt, de túl rég volt már, hogy emberi nyelven szólt és egyszerűen elhagyta azt, elengedte azon felét, s most csupán a vadállat létezik. Szeretném hinni, hogy nem ez történt és a fény, az értelem csillogása a szemeiben nem hagy nyugtot eme teóriám kapcsán, ugyanakkor jelenleg racionálisabbal nem tudok szolgálni magam számára.
Talán Sangilaknak lesz tippje rá, mi végre a különös látogató, ő jobban ismeri a Szellemek észjárását...
Hátrapillantok rá, mikor kissé késve ugyan, de észlelem, hogy nem követ. Arcomon a mosoly szélesedik, kérdésemet könnyedén kapja fel a fagyos északi szellő és sodorja felé, hogy mikor mozdul, elégedetten nyugtázzam döntését, s ha mellém érve nem húzódik el, még bundájába is túrok ujjaimmal.
Mit keresel ennyire északon, Áruló kölyke? És ami ennél is jobban aggaszt: Kell-e vajon tartanom tőle, hogy valamiféle rossz ómen a felbukkanásod?

A falkához érve azok bizalmatlanul ugyan, de úgy fest, elfogadják maguknak a fekete bundást. Ehhez nyilván nagyban hozzájárul a jelenlétem és Pikatti beletörődő nyugalma az idegen irányába. Ő még nem tudja, amit én már eldöntöttem magamban és véghez is viszek, hacsak Saghani nem ellenkezik túlzottan: ma este nem csupán az alfa élvezheti a házunk melegét, hanem az "újfiú" is.

// Köszöntem szépen! O.O //

Az érzés, amikor a pénteki nap nagy részét arra áldozom, hogy mindent előkészítsek egy abszolút, de nem hagyományos legénybúcsúra… felbecsülhetetlen. Főleg, ha minden olyan ötletet ki kellett húzzak a listáról, amik elsőkként tolongtak a fejemben attól a perctől kezdve, hogy elhatároztam, Kila kedvéért bizony jó lenne összegyűlni és együtt lenni – bulinak aligha nevezhetném a találkozót – mielőtt házasságra adja a fejét.
Persze, azt hiszem a legtöbben már túl estünk egy-két vagy akár több nászon is ilyen vagy olyan formában – ki szerelemből, ki névleg egy jó álca és a nagyobb jó szolgálatának kedvéért, ki pedig kíváncsiságból vagy egyéb okból kifolyólag – attól még egy esküvő az egy esküvő. Főleg, ha a felek komolyan is gondolják. És, ahogy az „ifjú párt” ismerem, szerintem ők így gondolják. Pont ezért nem hiszem azt, hogy úgy kellene elmenni az esemény mellett, mintha nem jelentene többet egy hétköznapi, bármilyen vagy átlagos attitűdnél, amit nap, mint nap megélünk. Ráadásul most őszintén, mikor is volt utoljára, hogy egy helyen együtt tudtunk örülni valamelyikünk boldogságának?!
Na, de visszatérve a listához. Ha a vőlegény nem az lenne, aki, akkor most literszámra folyna már az alkohol, lennének nők, idióta és teljesítendő pontok, amiken végig lehetne menni, kellő mennyiségű ivás után talán még egy tigrist is beszerezhetnénk – nem számít, hogy itt épp nem terem minden bokorban – és talán a vőlegényt is elhagyhatnánk mintegy véletlen valamelyik háztetőn – bár nem tartana soká meglépnie – azonban mindezek egyike sem fog megtörténni jó eséllyel. Mert, ha már neki szervezkedtem, akkor figyelembe vettem az ő igényeit, amelyek között egyik sem szerepel a felsoroltak közül.
Helyette terveztem egy kirándulást, ki a szabadba, amely legtöbbünknek sokkal inkább a természetes közege, és az események nyugodt hullámokban áramolhatnak, vadászhatunk, beszélgethetünk és… és a többi meg majd alakul magától, ahogy alakul. Semmi sem kötelező, aztán majd meglátjuk hét fivér, valaha egyazon törzs tagjai, hogyan képesek együtt örülni Kilaunnak. Merthogy ez az egész róla szól. Meg egy kicsit arról, hogy közösen eltöltsünk némi időt. És, ha most úgy istenigazából belegondolok, akkor lehet jobban fog ez a kis kiruccanás hasonlítani egy nyugdíjas klubtalálkozóhoz, mint az ereszd el a hajamat típusú ünnepléshez, ami mindenképpen megmosolyogtat.
Bepakolok mindent a dzsip csomagtartójába és hátsó üléseire, ami kelhet, na meg persze Kila ajándékát is, amit néhány napja szereztem be. Egészen pontosan azután, hogy megismerkedtem az arával és kitaláltam ezt az egész összeröffenést.
A testvéreinket értesítettem, a hír mindenkihez eljutott, így nincs más hátra, minthogy elmenjek a főszereplőért, na meg, hogy hagyjak egy üzenetet Abigailnek is, hogy nem nyomtalanul tűnik el a vőlegénye. Bár őszintén szólva halvány gőzöm sincs, hogy Kila mennyire számol be a kedvesének arról, hogy mikor merre jár, szóval jobb biztosra menni. A végén még balhé lenne, amiért csakúgy eltűnt az esküvő előtt a vőlegény.
Beülök az autómba, de mielőtt beindítom a motort, kikeresem Kila telefonszámát a mobilomban és felhívom. A meglepetés felbukkanásnál ugyanis fennáll az eshetősége annak, hogy egy; nagyon rosszkor állítok be, kettő; otthon sincs, ami nagyban rontaná a terv egységét.
- Kilaun, a segítséged kellene. Hosszú elmagyarázni, érted megyek inkább. Ráérsz most? – és ahogy eldarálom – ezt az egyébként rettentő béna indokot – már el is fordítom a kulcsot és hamarosan doromboló hangot hallat az autó alattam. Van egy olyan érzésem, ha közölném vele, hogy a saját legénybúcsújára akarom elvinni, erőteljes ellenállásba ütköznék. Bár ki tudja, lehet, hogy nem. Viszont nem úgy akarom kideríteni, hogy a többiek úgy tudják, találkozó a platónál van, ahol jelen lesz az ünnepelt is.
Yee és Kila házához érve leállítom a motort, kiszállok az autóból és az ajtóhoz sétálok. Kopogtatok, de a műveletet megelőzik energiáim, amelyek lustán lengnek körbe. Pajzsom annyira van a helyén, hogy én is tudjam, vajon itthon van-e a két említett farkas.
- Szia! – üdvözlöm a fivéremet egy férfias hátba lapogatós és rövid öleléssel, ha/amikor ajtót nyit nekem.
- Ha odaértünk, elmondok mindent. Jobb, ha a saját szemeddel látod. És kösz, hogy jössz. – nem gyakran fordul elő, hogy bármit is kérek bárkitől, ha viszont megteszem, akkor annak oka van. Ezért bízom abban, hogy az öcsém nem gondolja meg magát az autó felé lépdelve és tényleg velem jön.
Ha mindketten a fekete járműben vagyunk, kikanyarodok az útra.
- Megismertem az arádat. Bájos teremtés. – és csinos is, de ezt most nem teszem hozzá. Oldalra sandítok, hogy lássam Kilaun arcát. Gondolom Abigail említette neki, hogy belefutott az egyikünkbe, így talán nem lesz új információ a számára.

Ahogy megérkezünk a platóhoz, egy viszonylag nagyobb méretű sátor áll ott, azonban nem a modern fajta, amiket mostanság lehet kapni túrázó üzletekben. Igaz, hogy nem bőrökkel van körbe borítva, de tény, hogy a sátor olyan, amilyenekben egykoron itt, ezen a földön éltünk. Elég tágas ahhoz, hogy elférjünk benne – nem kifejezetten aludni –, de nem bír különösen extra méretekkel. Tűzrakó hely is van benne, bár az inkább csak a hangulat miatt, semmint a hideg okán.
- Bevallom, inkább a jelenléted kell, mint a segítséged. Ez a legénybúcsúd. Tudom, nem nagy dolog, de gondoltam, talán örülnél. – vonom meg mindkét vállam egyszerre, ahogy zsebre tett kézzel bámulom a sátrat. Nagyon hosszú ideje nem állítottam már ilyet fel, de ez olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanultad, hogyan kell, nem felejted el később.
- Meghívtam a többieket is. – tudatom még eme apró információt, aztán kiveszek a kocsiból két téglalap alakú csomagot.
- Ez pedig az ajándékod. – nyújtom át minden egyéb körítés nélkül.

Sátor
Ajándék 1.0 – származási hely: Kuba
Ajándék 2.0 külseje
Ajándék 2.0 belseje – kiadás éve: 1815

A hír igen váratlanul érte, és nem kis fejtörést okozott neki ilyen rövid idő alatt megfelelő göncöket szereznie pénz nélkül, valamint az ajándékkérdésen is rengeteget töprengett, míg végül megtalálta, mit is adhatna. Először is szerzett egy noteszt, amibe elkezdte felírni honnan, mit lopott eddig, mert a végén még nem fogja tudni pontosan visszafizetni az adósságait, ha belekavarodik. Ettől persze nem igazán tartott, de jobb, ha fel van szépen sorban írva minden. A legelső tétel természetesen a nagyjából tíz centis fekete kis notesz volt, valamint a grafit ceruza, amit az egyik papírboltból csent el. Utána következtek, amit a városba érkezése napjától, egészen idáig „kölcsönvett”. Nem is volt túl nagy összeg, még. A következő tétel, amit el akart lopni azonban már kicsit valószínűleg drágább lesz, és nem is tudta, hogy mennyibe kerülhet, de nem aggódott túlságosan emiatt, majd kideríti. Ezért a tétel mellé, egy kérdőjelet firkált, miközben besétált egy ruházati boltba. Göncei elég lehasznált állapotban voltak, így pedig nem akart a jeles eseményre elmenni, szóval lopott magának egy fekete farmert, egy pólót és egy kapucnis-cipzáras szürke, vastag pulcsit. Nagojut valószínűleg adott volna kölcsön neki pénzt, de épp elég volt, hogy nála lakhat, nem akarta még ezen felül is megterhelni. Na meg, elég ciki is lett volna, hogy nem tud rendesen gondoskodni magáról. Kiérve a boltból felírta az üzlet nevét, valamint az összeget, amivel megkárosította a helyet, és útját a kérdőjeles tétel felé vette, azonban kell valami, amivel szállítani is tud. Elég feltűnően nézne ki egy söröshordót cipelve. Sajnos az autólopást nem kockáztathatta meg fényes nappal, mivel akkor megint a rács mögött találhatná magát, így inkább megvárta az éjszakát. Úgyis kellett találnia egy megfelelő járművet, a legénybúcsú pedig két nap múlva lesz, így volt bőven ideje, bár jobb szerette volna ezt az időt az ajándékra fordítani. Sebaj, nem hitte, hogy emiatt kicsúszik majd az időből. Sétálgatás közben látta meg a piros, nyitott platós furgont, ami egyből meg is tetszett neki. A nap még fenn járt, de nem sokáig már. Ütött-kopott tragacs volt, de a célnak éppen megfelelt. Miután leszállt az éj, és a környéken semmi mozgást nem észlelt, nekiállt ellopni a járgányt. Nem volt túl nehéz dolga az ajtóval, mivel nyitva találta, ráadásul még csak szét sem kellett szednie az önindító melletti burkolatot, hogy a vezetékekhez hozzáférjen, mivel a kesztyűtartóban talált egy pótkulcsot is. Na, igen, senki nem gondolná, hogy valakinek pont erre a csotrogányra fájna a foga. Az indítás, azonban nem ment túl egyszerűen, valamiért nem akart a motor beindulni, és Anguta már lassan úgy volt vele, hogy keres egy másikat, amikor a motor csörögve, csattogva életre kelt.
- Remek, imádlak – mondta a piros csodának, majd sebességbe kapcsolt, és lassan elhajtott a helyszínről, de nem a város felé, hanem ki onnét, majd egy félreeső helyen megállt, és leszedte a rendszámokat. Nem kívánt senkit bajba keverni. Miután végzett az O’Connorshoz hajtott, és megállt a hátsó bejárattól tizenöt méterre. A McCarty nevezetű morf itt gyűjtötte be, az emlékre halványan elmosolyodott. Felvehette volna a rendőr alakját is, hogy valamilyen mondva csinált indokkal megnézhesse a raktárt, de inkább egy egyszerű ember képét öltötte magára. Kiszállt és a hátsó bejárathoz somfordált, majd megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva találta, aminek még örült is, mert így volt esélye zárat piszkálgatni. Fél perc sem kellett hozzá, hogy az ajtó feltáruljon előtte. Remélte nincs beriasztva a hátsó rész, persze nem volt nagyon valószínű, hiszen néha csak fel kell tölteni a készleteket, és akkor nem vacakolhatnak a riasztóval. Kiömlött pia, és izzadtságszaggal egybeforrt füstszag csapta meg orrát. Nyilván teltház van, ezért nem is akart sokat időzni itt. Sok fogyasztásnál sokszor kell készletet frissíteni, ami lebukást eredményezhet. Nem mozgott olyan gyorsan, mint amennyire képes lett volna, de így is elég fürgén trappolt az egyik söröshordóhoz. Sajnos csak alumíniumhordót talált, pedig leginkább fából lévőt szeretett volna szerezni, de nem fog emiatt máshová menni. Legalább a márkája jó volt, Midnight Sun Berserker. Elvigyorodott, majd felkapta az ötven liter körüli hordót a fogójánál, és komótosan kiballagott az épületből. Nem tudta testvérei mennyire sörivósak, de biztosan nem fogják Alaszka legjobb sörfőzdéjének a termékét kóstolás nélkül hagyni. Attól persze nem félt, hogy nem fogyna el, hiszen, ha kell, majd megissza ő. Feltette a platóra a hordót, lerögzítette, majd elautózott a Sziklás Plató közelébe. Félig elásta a földbe, majd ágakkal és némi megmaradt hóval elrejtette. Ezután visszaszerelte a rendszámokat, és hazavitte a kocsit. Ha szerencséje van észre sem vette a tulajdonos, hogy eltűnt a járgánya. A noteszba felírta találomra az elfogyott benzin árát, majd elsétált az erdő felé. Maradt másfél napja még, az bőven elég lesz az ajándék elkészítésére.
Sokáig barangolt a sötétben mire talált egy kidőlt fát, ami faragáshoz megfelelő alapanyagul tudott szolgálni. Nem kívánt egyetlen erdőlakót sem kidönteni, de persze megtette volna, ha nem marad más lehetősége, de a szellemek nyilván megérezték, és jó ösvényre terelték, amin megpillanthatta a reszkető nyárfát. Bár sok néven fut, Anguta ezt találta az összes közül a legjobbnak. Nem rég dőlhetett ki, talán előző nap, lehet pontosan akkor, amikor eldöntötte faragni fogja ajándékát Kilaunnak. Megköszönte a szellemeknek az áldozatot, mert nyilván ők játszottak közre, persze az is előfordulhat, hogy pusztán a véletlen műve volt. Akárhogy is Anguta átváltoztatta kezeit, megemelte a kidőlt fát, és a térdén derékba törte. A reccsenés visszhangot vert az erdőben, de nem zavartatta magát miatta. A harminc centis törzset nem volt nehéz eltörni, viszont nadrágja kiszakadt, amit némi bosszúsággal vett tudomásul. Szerencsére nem az újonnan lopott göncökben volt, így legalább nem kellett ismét a városba utaznia beszerzőkörútra. Az elkövetkező éjszakát és a másnap egy részét is az erdőben kívánta tölteni. Rég lehullott, szárazabb gallyakból tüzet rakott, miután megtisztított egy kedvező területet, majd neki állt a munkának. Először faragott villámgyorsan néhány elnagyolt edényt, amibe a festékanyagokat fogja majd elkészíteni, valamint csinált egy morzsolót is. Pontosan úgy akart csinálni mindent, mint annakidején. Kivéve, hogy faragó kése igazán profi volt, talán az volt tízedik tétel a noteszben. Nem hozott baltát, de a nagyobb darabokat karmos mancsával hasította ki, így az eszköz hiánya nem okozott gondot neki, valamint a kérget is saját kezével hántolta le, játszi könnyedséggel. Néhány órába beletelt, mire minden alapanyagot összeszedett a díszítéshez, utána nekiállt kifaragni az ajándékot is. Képzeletében már rég megvolt mit is szeretett volna, így több évszázados tapasztalatának segítségével hamar megformálta a kupát, amin Kilaun életének különböző eseményei domborodtak ki. Nagyjából két-három literesre sikeredhetett, és méretéből adódóan az ábrázolásokat szépen ki tudta dolgozni.
Igaz nem volt jelen, amikor Tupilek beharapta Kilaunt, de hallotta a történetét, és meg is jegyezte, mint, ahogy mindenki másét is, aki elmesélte, ahogyan Anguta is elmesélte a sajátját. Akkoriban megpróbálta szavakba önteni érzéseit, de nem sikerülhetett túlságosan fennköltre, viszont Kilaun története magával ragadta, mint apró bogarat egy hatalmas folyó árja. Ezt próbálta visszaadni a faragásával, és csak remélhette, hogy sikerrel jár. Tupilek fehér farkas alakja tornyosult a fiatal – talán húszas évei közepén járó – Kilaun előtt, majd a következő részleten már törtfehér és krémszín farkas alakjában vonyít a teliholdra. A harmadik és egyben utolsó képen egy fiúcska üldögél, egy hatalmas fenyő árnyékában. Vonásai nem látszódnak, mivel a Bölcs Hallgató jótékonyan eltakarja előle a lemenő nap vörös izzását, árnyékba borítva a látszólag szomorú, lehajtott fejű gyermeket. Talán Eeyeekalduk mesélt Angutának a fenyőről, amikor még kisgyerek volt. Már nem emlékezett pontosan miért mutatta be neki, de beszélt Kilaun és a fa kapcsolatáról, hogy sokszor órákat volt képes eltölteni a társaságában. Remélte ezzel nem fog kellemetlen emlékeket előidézni benne, de úgy érezte a fának a kupán van a helye. Elégedetten nézett végig művén, aminek az alja egy farkast ábrázolt, ahogy körbeöleli a fakupa alját, lehunyt szemekkel. Aprólékos munkával festette meg az ajándékot, nem akart semmit elsietni, így már a hajnal is beköszöntött, mire úgy érezte az ajándék készen áll. A tűz mellé, biztonságos távolságra helyezte, hogy a festék minél előbb megszáradhasson, majd nyújtózott egyet. Mivel bőven volt ideje, ezért úgy döntött készít néhány fakorsót a többieknek is, hogy legyen miből a sört iszogatniuk, bár ezeket már nem festette ki, valamint egyszerű ivókupák voltak csupán. Igaz szakasztott másai egymásnak. Dél lett mire elhagyta táborhelyét, és várakozással teli izgalommal indult útnak Nagojut háza felé. Mindegyik kupának volt fogantyúja, ezért nem volt gond a szállítással. Kerített egy erősebb ágat, és arra húzta fel őket, egyedül Kilaun korsóját tartotta külön, mivel nem szerette volna, ha megsérülne útközben.

Végre elérkezett a legénybúcsú napja, és kölcsönkérve egy táskát belehelyezte a kupákat, valamint becsomagolta az ajándékot is, és útra kelt – nem az elnyűtt gönceiben, hanem a majdnem frissen lopott ruháiban – a találkahely felé. Útközben felszedte a söröshordót, és jókedvűen sétált a Sziklás plató felé. Nem elsőnek érkezett és ez jó volt, először Chulyint vette észre, amint éppen kivesz valamit egy jármű anyósüléséről, majd átadja azt Kilaunnak. Mosolyra húzódott a szája testvére látványától. Igaz közel sem úgy néz ki, mint ahogy legutoljára látta, de persze egymást ilyen „trükkökkel” nem tudták megtéveszteni. Jégvihar is ott feszített mellettük, valamint egy sátor, ami a régi időket juttatta eszébe. Szaporábbra fogta lépteit, izgatottsággal vegyes kíváncsiság járta át testét, és ezt még csak titkolni sem óhajtotta. A többiek jelenléte után kutatott, de nyilván még csak négyen voltak itt.
- A felkelő hold süssön le rátok, testvéreim – köszöntötte őket fennhangon a régi nyelven, amikor már úgy húszméternyire volt tőlük. Bal kezében hordott söröshordóról megfeledkezve emelte integetésre karját, és csak örülhetett, hogy a mozdulattól nem tört el a fogantyú. – Jó titeket újra látni – vigyorodott el, miközben közelebb sietett, letette a hordót, valamint a táskát, amiben a kupák és az ajándék hevert, és kéznyújtásos ölelést ejtett meg Kilaun és Tipvigut számára, valamint Chulyinnal egy sima kézfogást váltott, hiszen az ölelkezős részt ők már korábban letudták. – Gratulálok – fogott ismét kezet az Álmodóval, majd előhalászta a becsomagolt ajándékot és átnyújtotta neki.
– Hoztam sört, ha valaki esetleg igényelné – mutatott a hordóra, majd grimaszba fordult szájjal még hozzá tette. – Csapoló nincsen hozzá, szóval majd úgy kell kiöntenünk óvatosan, ja, igen és hoztam poharakat is, hogy ne a hordóból kelljen innunk. – Persze Tipvigut nyilván gondoskodott ilyen kellékekről, de inkább legyen több mint egy sem.

~ mjúzik ~

Megkaptam a meghívót fivéremtől Kilaun legénybúcsújára. Elolvasás után kevésen múlt, hogy az üzenet nem végezte a kandalló narancsos lángjai között, hogy az elmenetel futó gondolatával együtt váljon hamuvá semmi perc alatt. Hanyagul dobtam a sárga csekkek halmára, ezzel mintegy egyenértékűvé téve velük. Azokkal sem törődtem, ezzel sem szándékoztam, és nem csupán magam miatt.
Megküzdött a fiáért, elbukott. Köztünk sosem lesz béke... Minimális tisztelet ugyan, de még lakozott bennem irányába, ami azt mondatta velem, hogy hiba volna megjelennem. Odamennem, feldúlni egy kellemesnek ígérkező összejövetelt, amiben talán újrakovácsolódhat egy kevés abból az egységből, ami hajdan létezett. Csírájában rombolnám le a puszta jelenlétemmel.
Ez volt az, amit semmilyen körülmények között nem engedhettem meg magamnak - Apám apró diadala lenne, amit nem szándékoztam megadni neki.
Mégsem volt olyan könnyű ehhez tartanom magam, mint azt első felindulásból gondoltam. A meghívó átkerült a konyhába a fém kakaósdoboz mellé, onnan egy bosszúsabb pillanatomban a szemetesbe került, majd szentimentális felindulásomban kivettem és a nappaliba hajítottam ingerülten, amiért képtelen voltam megszabadulni tőle. Végső helyét a dohányzóasztalon nyerte el, erősen viharvert állapotban, taposás és gyűrésnyomokkal tarkítottan.
A kiírt nap előtt éjszaka mogorván strázsáltam mellette fotelomba süppedve. Jobb kezemben azt a papírvágót pörgettem szórakozott figyelmetlenséggel, amelyikkel az ominózus levelet felbontottam. Úgy méregettem Tipvigut írását, mintha válaszokat várnék, ami valahol így is volt, csupán nem ettől a papírdarabtól, hanem a Szellemektől. Mit várnak tőlem? Mi volna helyes, mi a kötelessége a Legerősebbnek ebben a helyzetben?
- Megfizettem süketségem árát, nincs bennem neheztelés felétek, és talán nevetséges mostani toporgásom, ám ha nem feleltek, valósággá teszem az Apám és köztem lévő hasonlóságot.
Gyerekesnek tűnhetett a Szellemeket fenyegetni, csakhogy valóban szükségem volt némi útmutatásra, egy apró jelre. Nem kéne ezúttal kényszer, unszolás, zokszó nélkül tennék eleget követelésüknek, csak szóljanak hozzám!
Konok hallgatásuk lett a jussom.
Markolatig beledöftem a kést a levélbe, hozzászegezve ezzel az alacsony asztalhoz.

Szúrós haraggal örvénylett körülöttem energiám, miközben az erdő fái közt trappoltam dacosan, zsebre vágott kézzel. A legkisebb útmutatást sem kaptam, hát főjenek majd a saját levükben, ha döntésem balul ütne ki. Szinte előre belelovaltam magam abba a dühbe, ami majd elönt, ha rosszul tettem és ezért bosszújuk megtalál idővel.
Nagojut egyetlen farkasa sem kísért ezúttal, elmartam a vállalkozó kedvűeket és meghagytam az apró nősténynek, hogy ha jót akar nekik, nem engedni egyiket sem. Később valószínűleg megbántam volna, ha ártok bármelyiknek is, jelenleg viszont semmi sem tartott volna tőle.
Éreztem a jelenlétüket. Még messze voltak, ezért csak enyhén borzolták érzékeimet, mégis egy pillanatnyi megállásra sarkalltak. Ha az lennék, aki, engedik is a megtorpanás kísértésének, így azonban rendületlenül haladtam tovább kitűzött célom felé. Nem hozzájuk igyekeztem, legalábbis nem közvetlenül. Kerestem egy megfelelő helyet, ahol a ruháimat hagyhattam, körbekémleltem kíváncsiskodók után kutatva, majd miután egyet se leltem, alakot váltottam.
Medveméretű farkas képében loholtam tovább, Testvéreim energiái egyre erőteljesebben értek, némi idő elteltével viszont abbamaradt a fokozódás - tartottam tőlük egy ponton túl a távolságot. Nyíltan jeleztem, hogy nem állt szándékomban ennél közelebb menni hozzájuk, kivenni a részem a közös vadászatokból, az ünneplésből, az osztozkodásból, az ajándékozásból. Nem tárgyiasult formában.
A Szellemek némasága fölött érzett bosszúságom elcsitult, a belőlem áradó erő sűrű lett és nehéz, de nem fojtó vagy fenyegető, csak masszív, szilárd, megingathatatlan. Megálltam, abba az irányba tekintettem, ahonnan éreztem őket, a fivéreimet, az ünnepeltet. Hátraszegtem fejem, karmazsinvörös szemem a tiszta eget fürkészte, mialatt szótlanul kértem a Szellemek áldását, majd hosszan elnyújtottan vonyítottam. Érte, értük.
Ez az én ajándékom, Testvér. Ez a távolság, amivel megtisztelem az örömöd, ez a vonyítás, amivel üdvözöllek, amivel áldást kérek rád és a párodra, ez a kívánság, amivel remélem, hogy a fivéreinkkel töltött órák új hitet és reményt adnak neked. Hogy megtalálod a biztos kapaszkodókat - és hogy végre megszabadulsz önnön őrületedtől, ami miatt lassan méltatlannak érezlek arra, hogy Testvéremnek nevezzelek. Légy erős, hogy én se tudjalak megtörni.
Vonyításom lassan halt el, kitartottam, amíg csak tudtam, büszkén és elégedetten, telve olyan reményekkel, amik a kisebb testvér sajátjai szoktak lenni. Halk volt a figyelmeztetés, megbújt mindebben a csendes fenyegetés: zúzódás és sebek garmadája jut osztályrészül számára, ha össze mer omlani. Talán nem feledte még ütéseim emlékét.

Nem maradtam tovább. Energiáim még egyszer fellobbantak, elérték Kilaunt, hogy a magam nyers modorában kapjak övéibe ártó szándék nélkül, majd sarkon fordultam és visszaballagtam ruháimhoz. Itt vagyok, itt leszek, mindazzal a fenyegetéssel és támasszal, amit nyújtani tudok, igyekezve megtartani az egyensúlyt ebben a furcsa kettősségben.
Nyugalom ülte meg a lelkemet. Légy boldog, Testvérem...

//Én csak ennyi voltam, de <3333333333333//

Kellett pár nap, mire ténylegesen lehiggadtam. Továbbra sem voltam hajlandó érdemben foglalkozni a történtekkel, mert ha így lenne... Nem terveztem titoktartást, valójában igen kevés dolgot tartottam immár tervezésre érdemesnek, így nem meglepő módon ezalól az erdőben tett sétám útvonalát is a pillanat szülte. Egyetlen dolog volt szándékos: Atyám szikláját elkerültem. Minden alkalommal, amikor ott összegyűltünk, a romlás várt ránk, legutóbb pedig megkaptuk a kegyelemdöfést.
Hagyjanak békén. A Testvéreim, a Szellemek, mindenki. Utódaimmal sem szívesen találkoztam volna, mivel tudtam, hogy akarva-akaratlan másképp tekintenék rájuk. Lehetőség volna mind, egy-egy farkas, akikben a helyettest keresném, mert le akarom tagadni a nyilvánvalót jó előre. Kit áltatok?
Daccal indulok meg, nyújtom lépteimet, amikor megérzem az ismerős enregiákat. Pajzsom a megszokott kétszáz körüli kort mutatja, ingerültségemet elásom a mélybe. Ő azon szerencsések egyike, akinek ebbe nem kell belefolynia. Hogy is mondták a régi bölcsek? Mindneki akkor jár a legjobban, ha a hatalom számára közömbös. Mert ugyanúgy szenved az, akit a hatalom szeret, mint akit gyűlöl, ugyanaz a sorsa mindkettőnek. Napokkal ezelőtt értettem meg igazán, hogy ez mennyire igaz.
- Remélem, magányra vágysz és megzavartalak - léptem ki a fák közül, hanyag vigyorral képemen, némi suhancos pofátlansággal. A legutóbbi és egyben első találkozásunk igencsak viharosnak volt mondható, ám mindenképp konstruktívnak tekintettem. Érdekelt, hogy ez az alkalom miképp végződik.

Úgy érzem magam, mint Sikuaq, amikor Akiakkal összeverekedtek és ennek eredményeként idősebb fiam megkaparintotta a hőn áhított játékot. Én akkor büszke voltam, a vérem erővel szerezte meg, amire vágyott. Sikuaq viszont nem bömbölt, csak egy pillanatig értetlenül nézte a bátyját, majd tökéletesen elvesztette érdeklődését a játék iránt és inkább újabb után nézett.
Csalódott vagyok. Szétrúgták a homokváramat, amibe igaz, nem sok munkát fektettem, ám az enyém volt és senki fia-borjának nem engedtem meg, hogy csak úgy szétdúlja. Olyan arcot vágtam, mint aki citromba harapott, holott barackra számított. A vén farkasnak már ennyi szórakozása sem lehet, remek. Bár ez valójában nem is az én stílusom, mégis jó volt kicsit kipróbálni, a végét viszont én akartam megszabni, de nem lehet. Akkor jöhetnek ennek következményei, én attól is jól tudom érezni magam.
Fáradt sóhajjal tettem le magam egy tekintélyes méretű sziklára, jobb bokámat bal térdemre tettem és a felpolcolt lában térdére könyököltem. Államat tenyeremmel támasztottam alá, úgy méregetve a Bétát, azon morfondírozva, hogy hogyan is szerezhetném vissza tőle legalább egy töredékét annak, amit tisztességtelenül elcsaklizott.
Megvakartam az állam, míg ő a füstöt eregette. Pár percig így voltunk édes kettecskén, ha ő nem szólt többet, mert várt, úgy némaságba burkolóztunk, mert így már momentán semmi mondani valóm nem akadt.
Nem épp kedves mosolyra húztam a szám, mert még mindig a szavai után elsőként felötlő gondolat tetszett a leginkább. Hányszor kétszáz az a kétszáz? Kérlek, csak kérdezned kell.
Minden finomkodás, felvezetés vagy bejelentés nélkül dobtam le a pajzsom, hogy energiáim szívdobbanásnyi idő alatt ugorjanak meg a - számára - kényelmes kétszázról egyből nyolcszáz fölé. Nem finomkodtam, perzselő energiáim játszi könnyedséggel tarolták le az övéit, ilyen hirtelen "támadás" pedig aligha hagyta hidegen a farkasát. Karmazsinvörös szempár nézett immár rá a feketeség helyett, benne nyolc évszázad nyomával. Szinte hallottam, ahogy energiáim zúgva hömpölyögtek körülöttem.
- Ki beszélt és te kinek beszéltél? - kérdeztem választ követelő hanglejtéssel, stílusom nyomokban sem emlékeztetett már arra a kétszázas suhancra, akinek eladtam magam az elején. A Legerősebb szólt hozzá, mély, öblös, morgós hangon. Arcomról eltűnt minden ál-naivitás, csak a felbosszantott Alapító maradt.
Legfeljebb annyi könnyebbséget engedtem neki évszázadaim mázsás súlya alól, hogy beszélni tudjon, legalább gondolati síkon. Társai közt tekintélyesnek számító energiái semmi perc alatt váltak apró kaviccsá.

Örültem annak, hogy nem erőltette velem az edzést. Szívesen megtettem volna, hiszen biztosan kihívás lett volna számára egy ennyire idős farkas, főleg úgy, hogy egész jó harcos voltam egykoron, de nem lehetett és ő ezt szerencsére elfogadta. Magam sem tudom, hogy mit tennék akkor, ha esetleg Kristinnek esnék és bántanám, mert a farkasom vadabb lett az álomnak köszönhetően. Azóta már azért kiderült a dolog, hogy eléggé sokaknál megjelent egy választásnak köszönhetően. A múltamat sose tudtam teljesen felejteni, hiszen miként is tehetném, amikor a bestiám az, aki egykoron volt, legfeljebb kicsit sikerült jobban formálnom őt a mesteremtől való szabadulás után. Nem volt egyszerű, de most mégis olyan, mintha hirtelen minden szertefoszlott volna, amiért küzdöttem.
Természetesen az már nem volt ellenemre, hogy egy kis időt vele töltsek, ha nem harcról van szó. Egy kis túra jót fog tenni mind a kettőnknek. A természetben lehetünk, de igyekszem nem túl távolra menni vele, ha baj történne, akkor időben el tudjon menekülni és biztonságos helyre menni, hiszen egy farkas számára az erdő eléggé hazai terep és könnyedén fognék szagot is. Nem is akarok erre gondolni, mert kiráz a hideg és sose bocsájtanám meg magamnak azt, ha miattam esne baja ilyen téren. S bízok benne annyira, hogy tudjam nem fog megpróbálni ingerelni, vagyis inkább a farkasomat. Ezért pedig hálás leszek neki, hiszen sose lehet tudni, hogy mi ingerli fel őt jobban. Elég csak az Erices találkozómra gondolni. Kész szerencse, hogy ott vissza tudtam tartani, de mondjuk a régi ismerős is időben kapcsolt és békésebb vizekre eveztünk. Ha már nekem elment az „eszem”, akkor legalább nekik nem. Ennek pedig tényleg örülök.
Másrészt meg nem akarom teljesen azt, hogy a múltam túl nagy hatást gyakoroljon a jelenemre. Rég volt már és néha a több éve történteket nem kell felhozni senki szemében se. Vagy legalábbis én mindig így gondoltam, hogy ha akkor nem mondtunk el valamit, akkor talán a jelenben se kellene, hiszen nem kell háborgatni senki életét se egy múltbéli árnnyal, amit akkor talán meg lehetett volna oldani, de a jelenben már nem számít, vagy éppen boldog az illető. Emiatt  is próbáltam még inkább harcolni, hogy a számomra fontos emberek biztonságban legyenek mellettem is. Farkasként tettem meg idáig az utat, a ruhát pedig magammal hoztam. Sietve bújtam bele, majd pedig a megbeszélt helyen vártam Kristin-re, miközben a szellő szórakozott a kósza tincseimmel, ahogyan korábban a bundásom szőrével tette.
- Szia! – köszöntem vissza mosolyogva, s ha engedte, akkor meg is öleltem őt kicsit. Majd pedig újra visszafordultam a táj felé.
- Még szép, hiszen mi másért lennék itt? – kacsintottam rá játékosan és egy kisebb nevetés közben. Tudtam jól, hogy ez amolyan csajos nap lesz, csak pláza helyett mi inkább az erdőt vesszük a nyakunkba és azt fedezzük fel.
- Bonyolult, talán túlzottan is. – pillantottam rá komolyan, hiszen tényleg így volt. A tőr nem sokat segít a dologban. Főleg, hogy nem vagyok roppant mód már kezes bárány, vagy éppen barátságos, még ha emberként az is lennék. S vélhetően amikor rámorogtam, akkor őt is bántottam, ahogyan saját magamat is. – De majd idővel vélhetően jobb lesz, ahogyan ez az egész tébolyda. – jegyeztem meg egy apró sóhaj keretében, majd lassan elindultam. Ne ácsorogjunk egyhelyben egész nap.
- S veled mi a helyzet? – kérdeztem meg tőle kíváncsi tekintettel, majd a hajamat a fülem mögé tűrtem. Bár tudtam jól, hogy nem fog ottmaradni sokáig, mert a szellő örömmel fogja kiszedni onnan…

Nem tudtam, hogy mi lesz most, vagy miként fog változni ez a dolog. Hülyeség lenne tagadni, hogy nem élt bennem a remény, hogy van valami, ami csitíthatja kicsit a bennünk lakozó vadat, de hiúábrándba se ringattam magamat. Maximum újra tanuljuk azt, hogy miként uraljuk őket ennyire fékezetlenül.  Abba meg bele se akarok gondolni, ha idén ezt az ajándékot hagyta maga után Alignak, akkor jövőre mit fog kitalálni, vagy esetleg már a poén kedvéért évközben is meglátogat minket, mert nem bír várni egy évet? Nem, erre nem is lenne szabad gondolni, de eme történések után talán nem csoda, hogy néha a legrosszabb dolog is megfordul a fejemben.
Kíváncsian pillantok rá, amikor felőle érdeklődök, hiszen nem sok mindent tudok mesélni. Próbáltam minél inkább kivonni magam a forgalomból, ami eddig egész jól ment, de örökké nem tarthat. Ezzel is tisztában vagyok. Itt az ideje összeszednem magam.
- Milyen projektnek? Vagy esetleg titok lenne? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, majd még játékosan hozzátettem. – Tudom, aki kíváncsi hamar megöregszik, de ha ennyi évtized nem ártott meg, akkor talán a kíváncsiságom se fog. – kacsintottam rá amolyan cinkososan. Édesanyjaként tekintett rám, vagy valami olyasmi. Ugyanakkor talán bizalmasként, barátként is, vagyis remélem. Fontos volt számomra, nagyon is, és ahogyan más szeretteimért is talán képes lettem volna szembe fordulni a falkával, hogy megvédjem őket, úgy érte is. Ezt a dolgot nem lehetett kiölni belőlem, inkább csak elnyomtam és úgy gondoltam, hogy így biztonságosabb számukra is. Meg igazából szerettem a régi falkát, az újat meg még én is szoktam, de különösebb bajom nem volt a betolakodókkal se.
- Kiről lenne szó? Esetleg tudnék benne segíteni. Régóta élek már és lehet be tudok vetni egy-két régi kapcsolatot. Nem mindig voltam ennyire békés és barátságos teremtés. – s eme gondolatra egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, hiszen most már megint nem vagyok az. Vagyis igyekszem, de legalább más nem szólhat bele abba, hogy mit tegyek. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint a Teremtőm tette.
Kérdésére csak bólintottam, majd a tájról felé pillantottam újra, majd folytattam tovább az utat, egészen addig, amíg meg nem hallottam az újabb kérdést. Egy pillanatra megálltam és hagytam, hogy a szellő körbeöleljen, de végül megráztam a fejemet.
- Nem, s szeretném, ha senki se tudna arról, hogy van itt egy lányom. – pillantottam Kristinre kérlelően, majd félig-meddig magamhoz öleltem és úgy indultam tovább. – Tudod, ez nem olyan egyszerű. Nem önszántamból mondtam le róla, hanem azért, mert nem volt más választásom. Másrészt meg néha nem kell bolygatni a múltat, el kell engedni és hagyni, hogy a jelen maga alakítsa a dolgokat, az eseményeket. – fejtettem ki a dolgot. Talán kicsit féltem is elmondani Victorianak az igazat, ahogyan az apjának is, de mind a ketten boldogok voltak, én pedig nem akartam ebbe a boldogságba belegázolni. Talán csak egy jelre várok, egy alkalmas pillanatra, nem tudom. Az is lehet, hogy a sírba fogom vinni eme titkot örökre. – Amúgy meg a másik lányom most is itt van, így okom nem lehet panaszra. – mosolyodtam el, majd nyomtam egy puszit a fejére. - Valaha szerettél volna testvért? - pillantok rá érdeklődve és kíváncsian, hiszen eléggé ártatlan kérdés, de annál több lappang mögötte.