Volt lakók: Darren Northlake, Yetta Northlake-Nacrosh,
Payne Holmes, Sarah Youngmay, Daisy Corina Lacroix

Volt invader: Alexander

2024 február 20-án leégett az épület (hála Darren Northlake-nek).

Tényleg olcsó volt, ráadásul kanadai dollárt is elfogadtak, ami még vonzóbbá tette számára a helyet. Idegenkedve üldögélt a puha ágyon, közben minduntalan a kinti hóesést bámulta. Kék szemei fakónak hatottak a benti félhomályban. Ujjaival beletúrt őszülő hajába, majd mély levegőt véve szeretetteljesen végigsimította az ágyon heverő faurnát. -  Hát megérkeztünk Nigaq! – szólt kedvesen, majd elmosolyodva visszahelyezte túrahátizsákjába a teremtőjét tartalmazó fadobozt. – Bár még találnom kell egy megfelelő helyet – hangja lágyan zengett a szoba magányában, majd sóhajtott. - Ismét útra kelek, talán most keletre. Az erdőn át, lehet találok egy alkalmas helyet – bólogatva hümmögött, aztán felkelt az ágyról. Magára kapta viseltes kabátját, felhúzta bakancsát, majd némi élelmet pakolva a kisebb hátizsákkal megindult. A Ranch hotel olcsósága ellenére takaros volt, bár lehet, hogy ez annak volt köszönhető, hogy három éven át nem igazán feküdt valódi ágyban, és így még ez a hely is az újdonság és a kényelem erejével hatott.
Gondterhelt ábrázattal sétált végig a folyosón, biccentve elköszönt a recepcióstól, aztán elnézett a főút felé keletre. Fairbanks szinte olyan, mint bármelyik másik város. Zajos, koszos, szennyel teli, autók dudálnak ész nélkül, emberek káromkodnak feleslegesen, de ahogy kiért belőle a farkas fia, máris egy szabad és vad vidék tárul a szemek elé. Az ősök földje. Na de merre is pontosan? Killian igazából semmit sem mondott, hogy a vidék melyik részén lehet, csak annyit közölt, hogy várja meg, és kifejezte abbéli szándékát, hogy szeretne ő is jelen lenni a hamvak szétszórásánál. Ennek semmi akadálya. Ha nem futnak össze, Albert még mindig Kanadában bolyongana, így hálával tartozott neki, és igazán várhat néhány hetet, esetleg hónapot, hogy az útitársa ismét felbukkanjon. A kölyke meg van nélküle, már önálló életet él, de ha visszatér bizonyára azért örülni fog a teremtőjének.
Tíz óra volt, a nap már negyvenöt perce kibukkant a hegyek mögül, Albert pedig túl volt egy kiadós alváson. Reménytelenül hideg a reggel, de ha nagyon fázni kezd, majd átváltozik farkas alakba és úgy csatangol a kiszemelt területen. Egyelőre azonban megindult az út mentén, hogy félórával később már az erdőt járja, még négy óra múlva pedig egy elhagyatottnak tetsző birtokot vegyen szemügyre. Hozzá van szokva a fárasztó magányos utakhoz, éppen ezért szinte folyamatosan kommentálta éppen mit lát. Talán csak magának, vagy éppen a farkasának, mindenesetre lekötötte magát a beszéddel. – Látható, hogy ez a ház már roppant régi lehet. Ötven-hatvan éves is akár – aztán okfejtésére rábólintott, majd átlépett a kidőlt kerítésen és a birtokot uraló ház felé vette az irányt. Az épület ablakai betörve, ajtaja félig lógva, nem túl bizalomgerjesztő látványt nyújtott. Albert azonban mégis tovább ment. Nem sok mindenkitől kellett tartania, és ezt a külvilág vérfarkasai számára is nyilvánvalóvá tette azáltal, hogy a pajzsa egészen mélyen le volt eresztve, és egyúttal nyugalom és eltökéltség érzése áramlott felőle. Lazán megveregette a kidőlt ajtó korhadó fáját, aztán komótos léptekkel átlépett a küszöbön. Ha nem tél lenne, minden bizonnyal rovarok százai nyüzsögnének, de így csak a termeszek zaját hallotta, amelyek mélyen a fában túlélték a hideget és tovább pusztították a már amúgy is rozoga állapotban lévő házat. – A motelnél olcsóbb, és rosszabb helyeken is aludtam már. Talán ki kellene ide költöznöm. Itt még a falka is békén hagyna – igazából eddig is békén hagyták, de sejtette, hogy csak idő kérdése és valaki megjelenik nála, hogy a szokásos fizess vagy távozz felszólalással megmutassák neki ki a jani a gombadombon. Egyre inkább tetszett neki a hely. Át kellene ide költöznie. Szinte biztos, hogy senki sem zavarná itt.  

Sok idő eltelt azóta, hogy magam mögött hagytam Fairbankset, ahogyan Kínából is pár hete már visszatértem erre a fagyos vidékre. Igazából magam se sejtettem, hogy ennyire hamar újra ezen a vidéken leszek, mintha csak tényleg képtelenség lenne innen elszakadni, ha egyszer már betetted ide a lábadat. Természetesen a régi otthonomba nem térhettem vissza, viszont annak ellenére, hogy Anchorage még számomra is tartogatott sok meglepetést, attól még eddig egészen tetszett az a város. Teljesen másabb volt a légköre is, ugyanakkor érdekes volt látni azt, hogy a kóborok is miként képesek egymás mellett megélni anélkül, hogy valami nagy baj történne. Bár valószínűleg ez is csak látszat volt, hiszen ha valakinek baja esne, akkor nem állnának ki úgy érte, mint egy falkában tennék.
Szerencsére Eric is még mindig itt volt, így legalább akadt egy ismerős a városban, akiről tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Bár néha emlékeztetnem kellett magamat, hogy nyilvánosan ne Ericnek szólítsam őt, hanem Elijahnak. Időközben pedig ismét sikerült belevetnem magam a munkába is, hiszen sose bírtam sokáig a tétlenséget. A helyi antikváriumot egészen jó áron sikerült megszereznem, amit pedig egy kisebb átalakítások, leltározások követtek. Természetesen nem zártam be, - vagy maximum rövid időre, vagy a bolt egy részét csak -, ahogyan az alkalmazottakat is megtartottam, hiszen senkinek se akartam ártani. Mellette pedig ott volt a gyerekkönyvekbe készített illusztrációim, hiszen rajzolás és festészet nélkül nem is tudtam volna elképzelni a hétköznapjaimat. Segített ez is a kikapcsolódásban és a gondolataim elterelésében, amik a Kínában tett látogatásom után kerítettek hatalmamban. Tiszteletemet tettem az egykori férjem sírjánál, miközben hagytam hogy az a vidék ismét magával rántson rövid időre.
Kár lenne tagadni, hogy nem hiányoztak bizonyos személyek, akiket Fairbanksben hagytam, de úgy láttam jobbnak, ha nem bolygatom túlzottan őket se. Én hagytam hátra őket, ők pedig elfogadták a döntésemet. Csak annyit tudtak, amennyi szükséges volt, se többet, se kevesebbet. Csak remélni tudtam, hogy Helena, Kristin, Niall, Ryder és Balthazar is jól vannak. Bár ha valami olyan gond lenne, akkor csak üzennének, legalábbis remélem.
Úgy éreztem, hogy muszáj kiszakadnom a város zajából legalább rövid időre, és hagyni, hogy a természet körbeöleljen, mintha csak a hópelyhek megsúghatnák a választ a kérdéseimre, vagy éppen enyhülést hozhatnának a szívemre, lelkemre. Pedig egyiket se adhatták meg, de még se érdekelt. A farkasom is pontosan annyira vágyott a természetből áradó békességre, mint én. Lassú léptekkel haladtam, miközben hangosan ropogott néha a megfagyott hó a talpam alatt, vagy éppen a hó alatt megbúvó faágak, de most különösebben ez se érdekelt. Nem settenkedni akartam, hogy utána ártsak, meglepjek valakit. A pajzsomat teljesen felhúztam, miközben a gondolataim már messze jártak. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje barangolhatok, de amikor sikerült kiszakadnom a gondolataim közül, akkor könnyedén állapítottam meg, hogy Fairbanks felé vittek a lábaim, de szerencsére még egészen távol voltam a városhatártól. Amikor viszont megláttam egy kissé romos épületet, akkor kisebb habozást követően besétáltam és próbáltam a beáramló fényben felmérni a benne rejtőző, még valamennyire épségben maradt bútordarabokat, a megkopott falakat. Könnyedén el tudtam képzelni, hogy milyen lehetett a fénykorában, miközben egyre beljebb és beljebb sétáltam. Pár pillanat erejéig az egyik szobában megálltam és figyeltem a félig megkopott festményeket is, amik a falat díszítették, amikor neszre lettem figyelmes, majd beszédre. Fülelni kezdtem, de hirtelen nem tudtam hova tenni a szavakat, hiszen csak egy szívdobbanást hallottam és nem kettőt. Nesztelenül tettem pár lépést az ajtó irányába, miközben ismerős érzés kerített hatalmába. Mintha részben hasonló lenne az illető, mint én. Óvatosan kukucskáltam ki először, de nem igazán láttam onnan őt, így továbbra is próbáltam hangtalanul lépdelni, ahogyan közeledtem felé.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy lesz más háznéző is. – szólaltam meg játékosan, miközben a pajzsomat egy kicsit lejjebb engedtem. Azt pedig reméltem, hogy nem hoztam rá a frászt.
- Egy kisebb munkával biztosan széppé lehetne varázsolni és otthonossá válna. Mondhatni újra elnyerhetné a régi pompáját. – tettem még hozzá fürkésző pillantás keretében, mintha csak éppen én akarnék lenni az, aki az érdeklődőket körbevezeti az ingatlanban. Lehet jobb lenne lakatot tenni a számra és akkor zöldségeket se beszélnék, de most valahogy nem ment. – Szeretné, ha körbevezetném? – csöppet se gondoltam komolyan, de ha már ilyen háznézősre vettem az előbb a figurát meglepettségemben, akkor nem csoda, hogy még ez is kicsúszott az ajkaim között.

|| Bocsi, hogy kisnyomi lett, de majd lesz még jobb is. ^^

A roppanó fagyott hó hangjával nem törődött sokat. Más is járhat erre rajta kívül, és még csak joga sincs engedélyhez kötni az ittlétét, hiszen nem a saját földje ez, hovatovább Albert is csak birtokháborít éppen. A jövevény nem zavarta abbéli tevékenységében, hogy kommentálja a ház előnyeit a motelhez képest, ahogy abban sem, hogy az egyik faragott székre huppanva az omladozó kandallóra vesse pillantásait. A másik lény szívverése is eljutott hozzá, de mivel a belőle áramló szag a légáramlatok játéka folytán nem csapta meg Albert orrát, csak akkor bizonyosodott meg róla, hogy fajtabeli, amikor a másik lény a pajzsát lejjebb eresztve megszólalt. Albert halványan elmosolyodott és az érkező felé fordította fejét, de továbbra is a széken ücsörgött, bal kezét a mellette lévő asztalon nyugtatva. – Egy pompás épület megcsodálására mindig akad szemlélő – közölte nyugodtan, miközben egy másik szabadon lévő székre mutatott. – Ha gondolja foglaljon helyet, és elkezdhetünk alkudozni – ha már a nőstény játékkal kezdte, Albert belemegy. Nyilvánvaló, hogy senki sem akarhatja komolyan magáénak ezt a romhalmazt. – Talán, ha a kicsit lecseréljük nagy munkálatokra akkor, tényleg széppé lehetne tenni, de sajnos a gerendák korhadnak, az enyészet pedig szépen lassan magáévá teszi a helyet – bánatos képpel nézett a nőstényre, aki az ingatlanügynök szerepében tetszelegve felajánlja a körbevezetést. – Amit látnom kellett, azt már láttam. De ha szabad kérdeznem mennyiért vesztegetik az épületet? Jelenleg két mustáros-sonkás szendviccsel és egy doboz Dr. Pepper üdítővel tudok fizetni – sokat ígérő pillantással mérte végig a nőstényt, majd megemelte mutatóujját – Várjon csak! – tette még hozzá hirtelen, aztán kabátja zsebébe nyúlva előhúzott belőle egy méteres hosszúságú acélhengert, hangos koppanással az asztalra helyezte azt, majd lecsavarva a tetejét egy összegöngyölített vásznat kapott elő belőle, és kitekerve az asztalra helyezte. – Éppenséggel van nálam egy eredeti Aadland festmény, a címe. Albert leendő birtoka – magyarázta, miközben az acélhengert a földre tette. – Nem túlságosan értékes, de talán a szendvicsekkel és a kólával együtt sikerül nyélbe ütnünk az üzletet – várakozóan a lányra pillantott, és barátságosan mosolygott. Az illúzió nem változtatta meg a lány által látott környezetet, csupán beleillesztette a festményt, az acélhengert, valamint a hozzájuk tartozó hangokat a gondolatai közé. Túlságosan magasan volt a nőstény pajzsa ahhoz, hogy érezhesse milyen vérvonal hullámokkal rendelkezik, de mivel Albert energiái szabadabban áramlottak, így a hím biztosra vette, hogy a nőstény amint leeresztette a pajzsát már tudta miféle hímmel hozta őt össze a sors. Ha pedig lúd, hát legyen kövér. A valóság hangyányi megszépítését igazán nem veheti zokon.  

Eléggé hamar kiderült, hogy legalább nem egy karót nyelt alakkal hozott össze a sors eme romos ház falain belül, ami egykoron igazán impozáns és rejtélyes is lehetett. Nem hiszem, hogy korábban túlzottan nagy ösvény lett volna vágva a házhoz a városból, vagy bármelyik másik forgalmasabb útról, aminek a zajait már itt nem is lehetett hallani. Volt valami ebben a házban, ami képes volt beindítani az ember fantáziáját, ahogyan szép lassan új öltözetet kaptak a szobák, a falak a megmaradt foszlányok és a képzeletjátékának köszönhetően. – Miért gondolja pompásnak? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy ő milyennek képzelheti el. Amikor pedig a székre mutatott, akkor könnyedén foglaltam helyet. Reméltem, ha őt elbírja, akkor engem is el fog és nem pont ez mondja be az unalmasabb. Bár biztosan „érdekes” lehet eltűnni az asztal alatt.
Arckifejezésem könnyedén elárulhatta, hogy továbbra is benne vagyok a játékban és kíváncsian várom, hogy mit is hozna fel alkuként egy egykoron csodálatos, mára inkább eléggé megrongálódott és szétesőben lévő házra. Amikor kijavított, akkor könnyedén nevettem el magam, hiszen igaza volt. – Úgy beszél róla, mintha jártas lenne benne. Esetleg már valaha hozott helyre hasonló állapotban lévő házat? – kíváncsiskodtam tovább, miközben ismét végig futattam a helységen a pillantásomat. – Egyébként úgy tartják, hogy a szép és a jó dolgokért meg kell küzdeni. Lehet, hogy sok mindent ki kellene cserélni, de szerintem nem lehetetlenség, de nem kizárt, hogy tévedek. – sose építettem házat, de restaurátor már voltam. Az se éppen egyszerű feladat, munka, de a végén mindig öröm volt látni az ismét teljes pompájában tündöklő festményt. A bánatos képet inkább egy bizakodó mosollyal viszonoztam, mert nem hittem volna, hogy temetni kellene ezt az épületet. Az se kizárt, ha inkább Anchorage közelében lenne, akkor megpróbálnám helyre hozatatni, de így… Amikor viszont „ár” jött szóba, abban a pillanatban a mosolyom még szélesebb lett és kíváncsian hallgattam az ajánlatát, majd úgy tettem, mint aki komolyan fontolóra veszi, viszont mielőtt felelhettem volna pontosan annyira komolyan, mint amennyire ő gondolta ezt az egészet, azelőtt ismét beszélni kezdett. Kíváncsian figyeltem azt, ahogyan a festmény felfedte magát, de nem reagáltam egyből. Inkább csak szemügyre vettem a csodálatos művet, hiszen tényleg az volt és egy festő, rajzoló igazán tudja díjazni az ilyet. Miközben pedig a festményt mutatta nekem a pajzsomat is lejjebb eresztettem, hiszen nem tűnt veszélyesnek. Ha én sejtettem, hogy miben lehetünk hasonlóak, akkor gondoltam úgy fair, ha ő neki is hagyom megérezni a nyilvánvalót– Ha tudom, hogy ilyen kincset rejteget, akkor meg se fordul a fejemben, hogy elfogadjam Dr. Pepper üdítőt vagy éppen az egyik szendvicset. - hangom pedig továbbra is barátságos és játékosan csendült, hiszen nem venném el tőle egyiket se. Nem gondoltam volna én se reggel, hogy ennyire el fogok barangolni. Talán én is lehettem volna előrelátóbb, mint ő. . – Igazán gyönyörű festmény, valaha a birtokában volt vagy csak látta valahol? – pillantottam ismét fel rá, ha közben az illúziónak vége szakadt. – Symara Dotty Thibodeau, örvendek a találkozásnak Mr?  – és régi szokásként felé nyújtottam a kezemet is. Nem volt szokásom a teljes nevemen bemutatkozni, de most még is elárultam, hogy D. mit is jelent a nevemben.  

A nőstény kérdése a jogosabbnál jogosabb kategóriába esik, így Albert magától értetődő mosollyal jutalmazta érdeklődését. – Pompás, hiszen itt vagyunk a ház szívében, a kandalló előtt – fordult egy pillanatra a téglából kirakott tűzrakó hely felé – és az épület még mindig nem omlott ránk, pedig a termesz rágta gerendázata igencsak viseltes. Persze lehet, hogy inkább szú eszi – vonta meg a vállát arcára tanácstalan kifejezést vitt. Rovar-rovar. A hód sem tudja, hogy melyik a kártékonyabb, vagy melyik képes ilyen hidegben túlélni. A leülésre való felhívás sikeres volt, a nőstény helyet foglalt, tekintetéből és mimikájából úgy tűnt, hogy nem óhajtja az általa megkezdett játékot félbeszakítani.
A nőstény nevetésére szélesebbre húzta mosolyát, de saját maga nem utánozta a jókedv ilyen terű megnyilvánulásában. – Ó dehogyis – rázta fejét, miközben kezével is nemleges hessegető mozdulatot tett – de forgatókönyveket írogattam hosszú időn át, sok régi film díszleteinek összerakásakor ott voltam és számtalan romos házat látogattam meg rémtörténetes ötletbörzéhez – ebből adódóan képet kapott egy-egy építési munkálat idejének és költségeinek számairól. Nem lett szakértő, de nagyjából fel tudta mérni, hogy mihez kell sok munka, és mihez kell aránylag kevés. Ehhez a házhoz egy alapos tetőcsere kellene, és a falak sem biztos, hogy mindenütt megbízhatóak. – Nem téved, kedves – mivel a nőstény nevét nem ismeri, remélte nem fog megsértődni egy ódivatú megnyilvánuláson – hiszen aki a lehetetlenben hisz, csak az képes elérni, hogy bármi is kívül essék lehetőségei határán. Fel lehet újítani. Költséges, minden bizonnyal, de megérné, valakinek, aki tovább szándékozik maradni néhány hónapnál – Albert még mindig mosolygott, és amint az ajánlattételt megejtette a látszat festménnyel együtt, a nőstény illúzióval ugyan nem, de azzal megajándékozta, hogy felfedte előtte vérvonalának mintáját. – Nocsak – szélesedett mosolya egészen addig a pontig, ahol már fogai is kilátszottak ajkai mögül. – Úgy tűnik illuzionátorok városába csöppentem. Kegyed a második a vérvonalunkból, akivel összefutottam ittlétem alatt, és ez igen nagy szó, mert fajtánkból is csupán kettővel találkoztam – az esélye ennek elenyésző lenne, de mióta Killianba botlott, akivel akkora szerencséje volt, hogy éppenséggel pontosan tudta merre van az ősök földje, azóta átértékelte kissé a valószínűség számításba vetett, egyébként nem túl szilárd hitét.
- Milyen kedves öntől – bólintott kedélyesen. – Óh, igen. A szobám falán függ. Páratlan munka, persze nem volt túl drága – háromezer dollárért vette, és ahhoz képest, hogy a művészek mostanában képesek egyöntetű kék színben fürdőző festményeket milliókért eladni, Kinkade lenyűgöző festményét igazán baráti áron vette.
- Walter Allen, Andrew White, de éppenséggel most Albert Aadland – fogott a nősténnyel határozottan kezet, de a mozdulatban semmiféle erőfitogtatás, vagy nyersség nem volt, majd miután kezeik már nem kapcsolódtak, szánakozva megszólalt. – Igazán röstellem, de a festménynek nem tesz jót a hely klímája – ezzel a végszóval a vászonért nyúlt, összetekerte a semmit, majd a fémsemmibe helyezte, és lecsúsztatta kabátja zsebébe a hosszú hengersemmit. Az illúzió ekkor ért véget, de persze így sem volt több fél percnél, ami még igazán nem volt megerőltető elméjének, és inkább csak a mindennapi gyakorlás részét képezte. Ha nem volt alany, akin karban tarthatta volna elméjét, akkor saját magának teremtett illúziókat, természetesen figyelve, hogy a káprázat ne hatalmasodjon el rajta. – Megkérdezhetem Symara, hogy helybéli-e? – mivel nem ismerte a helyi falka, vagy falkák szagát, így a nőstény is könnyedén tartozhat közéjük, és amit érez rajta az lehet a saját és falkája keveréke.

Követtem a pillantását a téglából kirakott tűzrakó hely felé és akaratlanul kicsit a múlt derengett fel, hiszen jól ismertem, hogy mennyire dallamos tud lenni a tűzropogása, vagy éppen milyen melegséggel képes betölteni egy szobát, miközben a jelenlévők könnyedén cseverésznek, vagy éppen mást tesznek. Ajkaim pedig ismét eme gondolatnak köszönhetően mosolyra húzódtak. – Talán okkal tartja magát a megpróbáltatások ellenére is. Lehet, hogy csak arra vár, hogy valaki ismét felfedezze őt és legyen hite vele szemben, hogy még hordoz ő is értékeket. – szólaltam meg végül. Természetesen ezt lehetett a házra is érteni, vagy éppen bármelyik élőlényre is. -  Ugyanakkor szerintem egészen megvan még így is a maga varázsa. Főleg kívülről nézve, hiszen még érdekesebbé és sejtelmesebbé teszi a házat, ahogyan a növények a házfalán elkezdtek felfutni, vagy miként is szokás mondani. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat. Nem voltam sose kertész, ahogyan igazán növényekkel se foglalkoztam sose, így lehet nem is volt szakszerű a megfogalmazásom, de szerintem így is értette, hogy mire gondolok.
Jó érzés volt látni, hogy a jókedv egészen ragályos, még ha csak szolidabb formát is öltött a hímnél, mint nálam. Amikor elárulta, hogy mivel is foglakkozott, akkor meglepettségemben kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, miközben a kíváncsiság szikrái könnyedén csillantak meg az íriszeimben. – Ohh, így már érthető. Csak nem egy híres emberrel hozott össze a sors? – kérdeztem meg barátságosan, de mielőtt még felelhetett volna ismét megszólaltam. – Biztosan érdekes lehet megannyi történetet kitalálni, hogy utána a nagyközönséget lenyűgözze az ember, viszont gondolom annyira egyszerű se lehetett. – nálam a művészet másban nyilvánult meg, viszont mindig is nagyra tartottam azokat, akik a szavakkal oly zseniálisan bánnak, hogy azok erejével kápráztatnak el másokat.
Szavajárásából is könnyedén lehetett arra következtetni, hogy ő se lenne mai bútordarab, ahogyan én se. A megszólítást pedig egyáltalán nem gondoltam sértőnek. - Úgy gondolom, hogy ebben nagyon is egyetértünk. Egyébként Ön ilyen lenne? – utaltam itt arra, hogy több hónapig akarná-e ezt a házat használni vagy csak ideiglenesen. – Ugyanakkor meglepő, hogy inkább ezt választaná egy motel helyett is. – toldottam meg még azzal, ami a fejemben kavargott. Sokszor kimondtam azt, amit gondoltam. Az eddig beszélgetés alapján pedig úgy éreztem, hogy nem fogja sértésnek venni. Ahogyan azt is érezhette, hogy nem fogom az okát firtatni, hiszen nem ismerjük egymást, így semmi jogom se lenne hozzá. A férfi mosolya pedig könnyedén volt ragályos az illúzió közepette, miután megmutattam én is, hogy kicsit hasonló szőrűek vagyunk. A farkasom is kíváncsian kapta fel a fejét, miután fekete bundáját megrázta, hogy a másikat szemügyre vegye. – Ohh, igazán? Akkor azt hiszem, hogy most is lemaradtam az első helyről. – játékosan még az ajkaimat is lebiggyesztettem.   – Nos, nem tudom, hogy ki volt az első, de nem kizárt, hogy még találkozni fog fajtánkból valóval. Ez a vidék sok farkast vonz, így itt talán nagyobb az esélye hason szőrűbe botlani, mint máshol. – könnyedén jöttek a szavak, hiszen ez nem volt titok. Sőt, inkább így ő is felkészülhet arra, hogy nem olyan könnyű elhagyni a fagyos, de mégis gyönyörű vidéket.
Legyintettem egyet, hogy nem tesz semmit se. – Néha nem az jelenti egy műnek az értékét amennyiért megszerezzünk, hanem sokkal inkább attól függ, hogy mit is jelent a birtoklójának. – láttam azt, hogy egy mű mennyire nem jelent egyeseknek semmit se, míg másnak igazán fontossá válik, mert olyanra emlékezteti, amit sose akarna elfeledni. – Aethlthryth Brennan, a kettő közötti pedig egyelőre fedje homály, ha nem bánja. – a jókedv pedig továbbra is uralkodó maradt a helységben. Nem szorítottam meg, inkább csak egy régi gesztus volt, ami a mai világból sajnos egyre gyakrabban kezdett kikopni. – Ne bánja, inkább én köszönöm az élményt. – mosoly pedig továbbra is az arcomon bujkált, viszont én egyelőre még nem ajándékoztam meg illúzióval. Inkább csak hagytam őt érvényesülni. A kérdése kicsit meglepett, majd bólintottam, aztán sietve ráztam meg a fejemet. – Sok évtizedig az voltam, de csak pár hónappal korábbig. Még a nevemet is viseli az egyik üzlet, de idővel inkább a távozás mellett döntöttem és nem messze innen találtam újra otthonra. – amit most már egy fiatal és tehetséges leányzó visz tovább. Ami meg az otthont illeti, az meg egyelőre még csak berendezkedés alatt állt ennyi idő távlatából is. – Ezek szerint még új vagy errefelé Albert, vagy tévednék? Esetleg megkérdezhetem, hogy milyen szellő sodort erre? – a kíváncsiság pedig újra felcsillant a szememben, majd ahogyan a napot eltakarta egy felhő, úgy mutattam meg most én, hogy mire vagyok képes. A kandalló könnyedén nyerte vissza az eredeti állapotát, legalábbis azt amilyennek el tudtam képzelni, hogy utána a tűzropogása életre kelljen és a melegség is szép lassan bekússzon a szobába, utána pedig a falat díszítő festményt próbáltam kiegészíteni valamennyire. A virágok motívumával, a természet szépségével, mint egy festő tenné és kicsit talán túlzottan is belemerültem, de nem tehetek róla szakmai ártalom.  

Elgondolkozva tekintett a nőstényre, amikor is a ház fennmaradásának lehetséges okaira világított rá. - Képtelen lennék ezzel a megállapítással szemben érveket felsorakoztatni, hiszen túl sok minden van, amit még mi magunk sem értünk, és a filmiparban a gonosz, esetünkben egy szeretetre méltó ház, számtalan ember képzetében megfogalmazódott már, hogy érdemes legyen ezen a lehetőségen elidőzni néhány gondolat erejéig – hogy mennyi ideig merengenek el rajta, azt csupán képzeletüknek és érdeklődésüknek a kombinációja fogja meghatározni. – Valóban páratlan látványt nyújthat az épület nyáron, amikor a levelek a növény szárain megtelepszenek, és amikor beléptem magam is elképzeltem egy röpke pillanatra, vajon miként mutathat, de bevallom így a fagyban a felfutó szárak inkább még lehangolóbbá tették számomra a külsejét. Mint ezernyi repedés, vagy vékony seb a ház testén – tekintete bánatossá vált, hiszen a ház tényleg nem reménytelen eset, de szívszorító látni, hogy a valaha pompás építmény ennyire az enyészeté vált. Talán a tulaj úgy halt meg, hogy senki sem tud róla, vagy egyszerűen csak elköltözött, és a város nem nyúlhat a telekhez, mivel nem az ő tulajdonukban van. Ez persze csak néhány az elképzelhető lehetőségek közül, és valószínűleg nem is ez az igazság, de kiindulópontnak úgy gondolta megfelel.
Türelmesen hallgatta a nőstényt, és bár kérdést tett fel, nem vágott az újra megnyíló szóáradat közepébe, bár egy pillanatra száját szóra nyitotta, de aztán mosolygós ábrázata közepette újra érdeklődve és csukott szájjal figyelt.
- Nem, valóban nem egyszerű – bólintott a felvetésre. – Viszont igazán megéri, ha a farkas munkája végre napvilágot lát a stáb, színészek és a rendezők kiváló munkájának hála. Azonban híres soha nem voltam, és nem is törekedtem rá. Nálunk az ilyesmi csak hátrányt jelentene, és nem akartam fölösleges rivaldafényt magam köré vonni. A másik ok, hogy nálam sokkal tehetségesebb forgatókönyvírók vannak az emberek között – ő sem panaszkodhatott, hiszen voltak kiváló alapok, amelyeknek a forgatókönyvét rábízták, de az öregedés látszólagos jelei nélkül sokszor szünetet kellett tartania, hogy aztán az írásai valaki más által kerüljenek a rendezők orra elé. Eleinte kissé zavarta az ilyen játszadozás, de végtére is a vérfarkasok élete nem rivaldafénybe való.
- Attól tartok nemmel kell válaszoljak – ingatott aprót fején. Bár a mosoly nem tűnt el arcáról, átalakult sokkal személyesebbé, olyan mosollyá, amit az ember saját magának és a múlt emlékeinek tartogat. – Néhány héten, esetleg hónapon belül visszatérek otthonomba – nem érzett bánatot emiatt, hiszen itt csak vendég, még nem szokta meg a helyet annyira, hogy nagyon hiányozzék neki. – Gondolja? – kérdezte kíváncsian. – Magamat ismerve nem tartom meglepőnek – nevetett fel kurtán. – Az igazság, hogy itt minden meglenne ahhoz, hogy néhány hónapot kihúzzak. Az erődben gallyakat gyűjtenék, fát vágnék, a héten néhányszor vadászni mennék – vidám tekintettel megvonta a vállát, aztán a bejárat felé tekintett, némileg álmatag képpel. – Igaz, azzal a lekonyuló ajtóval kezdeni kéne valamit, mert a hideg teljesen átjárja a házat, valamint az ablakokat is be kellene deszkázni – viszont addig sem unatkozna. Csatangolna a végtelen hómezőn, az erdőn át, vagy éppen besétálna a városba szórakozás féléért.
- Igen úgy tűnik – biggyesztette le ajkait, miközben a másik farkasa élénken érdeklődött a sajátja iránt. – Ha a kedves hölgy megengedi, mehetsz játszani egyet – szólt saját feketéjének, nem mintha a szavak bármit is jelentenének a bestiának, de aki magában beszél, miért ne beszélhetne a farkasával is? A bestia kíváncsisága felélénkült, ahogy megtapasztalta a családi kötelék egy bizonyos formáját, és ha a nősténynek nem volt ellenére, akkor játékosan előrelendült, hogy körbeugrálja a másikat. – Killian Kenway, talán ismeri a hímet. Ő volt, akivel először találkoztam – ha a nőstény helybéli, akkor nem kizárt, hogy tudja ki az, elvégre mindhárman illuzionisták. Saját maga nem haragudna, ha némi információ birtokába jutna felőle, mivel jószerével szinte semmit sem tud róla.
- Teljesen egyetértek – a kép egyedi értékeket nyújt mindenki számára. Valaki azért szereti, mert sokba került, valaki a látványt, a szépséget becsüli nagyra, még vannak mások, akik képből és saját maguk emlékeiből összekovácsolt érzést helyezik előtérbe. – Nem bánom, hiszen én magam is jóval több néven léteztem, mint amit most felsoroltam, de úgy gondolom kedves, ön sem vágyik egy teljes névlistára – értelme nem sok lenne, és egyikőjük sem jegyezné meg mind a harminc valahány nevet. – Örömömre szolgált – az illúzió olyan, mint a mese. Csodálatos tud lennie, ha szakértő elme felügyeli a munka folyamatát.
Figyelmesen hallgatta, de aztán rájött, hogy nem tud semmit válaszolni a lány szavaira, és túl keveset tud a helyi viszonyokról, hogy érdemben találgathasson. – Nyilván nem lepi meg, ha hallgatásba burkolódzom és sem sajnálatomat, sem örömemet nem fejezem ki a távozás és az otthon találás tényeire – és valóban így tett, mivel azonban nem akart csöndben maradni, így kénytelen volt semleges választ adni minden téren.
A hirtelen tegeződésbe átcsapás nem zavarta, hanem ahogy a folyó, úgy ő maga is idomult a mederhez, jelen esetben a beszélgetés medréhez. – Néhány hete érkeztem, három évvel ez ellőttig Kaliforniában laktam, de aztán gyalogútra keltem, hogy megtaláljam az ősök földjének nevezett vidéket, ahová teremtőm hamvait szeretném elszórni, saját kérésére. Persze még nem találtam meg a megfelelő helyet, de ha esetleg van elképzelésed milyen hely lehetne alkalmas, szívesen meghallgatom – Killian kérésére meg fogja őt várni, elvégre Nigaqnak már nem kell sehová sietnie és egyébként is nehezére esne túl hamar megválni tőle.
Az illúzió akadálytalanul hatolt elméjébe, és a tűz ragyogó narancs fénye magára vonta figyelmét. A hideg eltűnt helyét melegség vette át, a kandalló helyre állt, ahogy a falon függő festmények is. – Lenyűgöző – suttogta mosolygósan. – Bámulatos, és még milyen bámulatos lehet – anélkül, hogy a nőstény által keltett illúziót felül próbálná írni, saját maga is változtatásokat eszközölt a házon. A szú állandó rágcsáló zaja eltűnt, az ablakok épeké váltak, kereteik vörös lazúrszínben kezdtek pompázni, a gerendák egészséges sárga fényben tündököltek. – Jöjj velem és alkossunk csodát – kezét Symara felé nyújtotta, és ha elfogadta lazán magával húzva végigsétáltak a házon a bejárat irányába. – Enyém a baloldali rész, ha megfelel – mentükben a ház újjá varázsolódott, bár némi eltérés a két oldal között lehet, hogy akadt, de igyekezett a lehető legjobban visszaadni, azt, amilyen annakidején lehetett. A padlóról eltűnt minden hó, az átázott szürkésfekete rész, itt-ott szőnyeg szövődött a semmiből, és lámpafény kezdte beborítani a helyiségeket. A szürke homály eltűnt, és ahogy kézen fogva kiléptek az épületből, fagyos táj is szertefoszlott, helyébe tavaszi virágözön és növényburjánzás kapott helyet, és az épület külsején ahol eddig csak csupasz szárak függtek, most egyszeriben levelek ezrei ringatóztak a langyos tavaszi szélben. Meleg sugárzott rájuk, és a ház valóban úgy nézett ki, ahogyan illene neki. – Igazad volt Symara. A levelekkel együtt valóban sejtelmes – az illúzió azonban nem tarthat soká. Az elmét átverhetik, de a mínusz huszonvalahány fokban nem érdemes plusz húsz Celsiust huzamosabb ideig fenntartani.  

Csendesen hallgattam azt, amit mondott, miközben a mosoly továbbra is ott bujkált ajkaim szélén. Amikor reggel útra keltem, akkor magányra vágytam és a vidékcsodáiban akartam elveszni. Helyette viszont az élet úgy gondolta, hogy valakivel az utamat keresztezi, de a percek múlásával egyre inkább kevésbé bántam, hogy így alakult. Sőt, az elmúlt időszakban nem nagyon beszélgettem ilyen jól senkivel se, talán egyedül Eric volt kivétel, de őt meg túl régóta ismerem már ahhoz, hogy ne így legyen.
Mondandójára végül egy aprót bólintottam, hogy egyetértek vele. Főleg, hogy egy helyben sokkal több lehetőség rejlik, mint amit egy ember el tudna képzelni. Valószínűleg mindenki kicsit másképpen látná ezt a házat is, de ez így volt jól. Ettől olyan színes a világ. – Ezt sajnálattal hallom, mert tényleg nem túl szép látvány jelenleg, viszont néha talán pont erre van szükség, hogy vajon a legrosszabb helyzetekben is képesek vagyunk-e meglátni a szép dolgokat. – tekintettem pedig az ablakban megbúvó jégdarabokra siklott, amin a nap gyenge sugarainak a fénye még szebben csillant. Fogalmam sem volt, hogy miként maradt magára ez a ház vagy éppen milyen történetekről mesélnének a falak, ha megtehetnék. Régóta itt éltem, mégis most jártam itt először, pedig megannyi szegletét bejártam farkasként vagy éppen emberi alakban az erdőnek.
Szavak csak úgy áradtak belőlem, még ha kérdést is szegeztem neki. Egy aprót a végén alsó ajkamba haraptam, hiszen láttam, hogy felelni szeretett volna, de még se hagytam neki időt. Pár pillanat erejéig még az íriszeimmel is ismét a szobát vettem szemügyre, miközben a szellő könnyedén szökkent be egyik helységről a másikba, hogy a havat is néha arrébb fúja.
- Ezzel talán mások vitatkoznának. Szerintem akad olyan, aki képes lenne bármit megtenni azért, hogy híres legyen, majd utána a halálát megrendezve eltűnni hosszabb időre. – rántottam meg a vállaimat hanyagul, hiszen ahogyan emberek között is akadnak akik erre vágynak, úgy pont a farkasok között ne akadna? Majd ismét mosolyogva ráztam meg a fejemet. - Nem tudom, hogy milyen művek hordozzák az Ön tehetségét, de biztos vagyok abban, hogy most csak túl szerény. Hiába egy jó színész, vagy éppen rendező, ha szövegkönyvíró silány és ezáltal a film is azzá válik. – feleltem könnyedén. De azt is tudom, hogy ha ilyen munkát vállal az ember, akkor idővel távoznia kell, vagy háttérbe szorulnia más által. Előbb vagy utóbb nekem is eljött volna az, hogy az üzletemet nem vihetem nyilvánosan tovább. Túl régóta volt már meg ahhoz, hogy az idővasfogainak a rám nem éppen gyakorolt hatását kimagyarázni tudjam.
Kicsit megigazítottam a nyakamban lévő sálat, miközben figyeltem arcának a rezdüléseit és hallgattam őt. Magam sem tudnám megmondani, hogy miért fogott el egy fura érzés, amikor azt mondta, hogy nem fog sokáig maradni ezen a vidéken. Talán azért, mert tényleg jó volt beszélgetni vele, Bár sokan így érkeznek ide, aztán mégis itt ragadnak. Én se gondoltam egykoron azt, hogy ilyen hosszú ideig maradok, vagy éppen a távozásom után ennyire hamar vissza fogok jönni erre a zord és megannyi kísértet által lakott vidékre. De a legnagyobb kísértet talán maga Alignak volt, aki elmúlt év áprilisában is "tiszteletét tette itt". – Remélem, mielőtt még maga mögött hagyná ezt a vidéket lesz szerencsém ismét magába botlanom. – hangom barátságosan csendült, hiszen ez volt az igazság. – Sokan inkább a kényelmet választják, még közülünk is, így kicsit talán tényleg meglepő. Vagy a falka miatt döntene részben így? – nem éreztem rajta a falkaszagát, így nem tartozhat közéjük. Azt pedig tudtam, hogy sokáig nem húzódhat meg egyetlen egy kóbor se már abban a városban. Sok változás történt az elmúlt időszakban, amik részben jók lehetnek, míg másrészt nem, de majd az idő eldönti. Hiányzott a családom egyes tagjai, de még se tudtam megbánni azt, hogy egyszer csak mindent magam mögött hagytam, amiben az elmúlt évtizedekben részem volt. – Hmm, ez úgy hangzik, hogy szereti maga előteremteni azt, ami az életben maradáshoz szükséges. – göndörödő, rakoncátlan tincseimet kisimítottam az arcomból. – Ha egyszer még se engedné el ez a vidék magát se, és meggondolná magát a házzal kapcsolatban, akkor szóljon. Nem vagyok nagy házépítő, de talán a falakat újra vidámabbá tudnám varázsolni. – ajánlottam fel a segítségemet. Mostanában úgyis csak otthon festettem, vagy éppen gyerekkönyvekbe készítettem rajzokat, miközben ott volt az antikvárium is. Meg mindig is olyan voltam, hogy szívesen segítek, ha tudok másoknak.
- Ha nincs ellenére egy szeszélyes nőstény, akkor  nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne. – feleltem mosolyogva, amikor a farkasához beszélt. Ha már kimondta hangosan, akkor nem gondoltam volna, hogy baj lehet belőle. Meg melyik nőstény nem szeszélyes? Farkasom kíváncsian fürkészte a közeledő farkast és egyáltalán nem zavarta a másik lelkesedése. Sőt, pár pillanat átragadt rá is és még kíváncsiabban közeledett ő is a másik felé a családi köteléknek köszönhetően. Néha első mancsával is megérintse őt, ha a hím hagyta neki és néha talán játékosan meg is lökte őt, ahogyan a farkasok szoktak játszani.
- Hmmm… - először csak ennyit feleltem, majd pár másodperc erejéig hallgatásba burkolóztam, mint aki lázasan kutat az emlékei között. – Hallottam már róla, de személyesen nem ismerem. Sajnálom. – ha tudtam volna bármit is a hímről, akkor talán elmondom róla, de így nem tudtam neki segíteni. Attól még, hogy nem voltam falkatag „árulóvá” se válnék sose, így mindig is megválogatom azt, amit az ott élőkkel kapcsolatban mesélnék. –  Őt keresi részben? – pillantottam rá kíváncsian. -  Ahogyan mondani szokták, ha valamit nem találunk, akkor még nem jött el az ideje, hogy megleljük, mert az se kizárt, hogy majd az elveszettnek hitt tárgy, személy talál ránk akkor, amikor itt az ideje. – Sokszor azt hisszük, hogy készen állunk egy találkozásra, vagy éppen arra a bizonyos tárgyra van szükség, de közben meg nem. Néha az élet jobban tudja azt, hogy mikor jött el igazán valaminek az ideje.
- Valóban nem, hiszen egy-egy új név részben talán nekünk egy új fejezetet jelent az életünk könyvében. – feleltem kicsit halkabban, hiszen nálam legalábbis részben ez igaz. Összesen két olyan név volt, amit másoktól kaptam, ha nem számítjuk azt, amikor először megláttam a napvilágot. – Ohh, dehogy, nem is azért mondtam és bocsánat, hogy néha túl sokat jár a szám. – a mosoly pedig továbbra se tűnt el az arcomról. Nem vártam ilyen téren semmi reakcióra se tőle, de így talán érthetőbb volt a két fajta „bólintásom” is a kérdésére, csak azért mondtam és nem más miatt.
- Nem tudom, hogy milyen lehetett a teremtője, vagy mi lenne olyan hely, ahol szívesen örökálomra hajtaná a fejét… - kezdtem bele, majd egy pillanatra elgondolkoztam. – Az erdőben sok gyönyörű hely található, ott van például a Naturalak völgy. – igaz a története nem éppen a legszebb, viszont a vidék annál inkább. – Vagy a másik, ami gyönyörű az Tupilek könnye, mármint nem is azért, - utaltam itt a hamvak elszórására -, de ha már itt jár, akkor érdemes ellátogatni oda is. A csend és a békesség, ami képes ott átjárni az embert; szerintem máshol nem lelheti meg azt, amit ott. – tettem még hozzá kisebb habozás után. – Viszont mind a két helyen eléggé nagy az esélye, hogy falkataggal találkozik. – toldottam meg, mielőtt csak úgy neki vágna és baja lenne belőle. A városhoz tartozó erdősterület szinte mind az ő fennhatóságuk alá tartozik.
- Örülök, hogy tetszik. – viszonoztam a mosolyát, miközben a falak egyre inkább kezdték a pompájukat visszanyerni. – Igen, az lehet és talán még annál is szebb, mint amilyenek első pillanatban gondolnánk. – közben pedig figyeltem azt, ahogyan ő is kezdi visszaadni a ház gyönyörűségét. Azt, ahogyan a két illúzió egymásba fonódik, kiegészítve a másikat, hogy valami csodát mutasson, még ha nem is tarthat örökké. Aprócska kezem könnyedén tűnt el a kezében, amikor elfogadtam a felém nyújtott kezet. Utána pedig könnyedén követtem őt, miközben a ház egyre inkább kezdett olyanná válni, mintha itt még élnének és a boldogság színhelye lenne. – Nekem teljesen jó. – a mosoly pedig egyre szélesebb lett ahogyan egyre több minden került a helyére. Csillárok, lámpák, falakat díszítő motívumok, képkeretek, szőnyegek. Fotelek, ruhák és aprócska tárgyak, melyet igazán otthonossá varázsolhatnak egy házat, míg végül ki nem léptünk a házból, hogy a tél helyet a tavasz köszöntsön minket. Ámulattal figyeltem azt, ahogyan szép lassan a virágok jelennek meg, a fák újra zöld színben pompáznak és a nap is ragyogóan süt le ránk. Hamarosan pedig kaviccsal felszórt út is kirajzolódott, mintha csak azon át lehetne eljutni a házhoz. Közben nevetés csendült, gyermeki és ártatlan kacaj, mintha csak a házhoz tartozó terület egyik szegletéből szűrődne ki a jókedv, miközben madarak dallama tölti meg a kertet. – Ez csodálatosabb, mint elsőre gondoltam volna. – közben pedig figyeltem a házat, ahogyan büszkén állt ott teljes pompájában. Még ennyi évszázad után is képes voltam néha rácsodálkozni arra, hogy mi mindent el lehet érni az illúzióval. – Köszönöm ezt a... –  magam sem tudtam, hogy mi lenne a megfelelő szó, de talán az arcom többet mondott minden szónál. Sugárzó tekintettel pillantottam rá, hiszen ha egyedül tettem volna, akkor nem festene ilyen pompásan, mint így. Közben pedig a fagyos szellő könnyedén kúszott be a kabátom alá, mintha csak emlékeztetni akarna, hogy a telet csak úgy nem lehet kizárni örökre. – Remélem, egyszer még tündökölhet ilyen pompájában. – szavak halkan hagyták el a hangomat, ahogyan az illúzió kezdett eltűnni. Legelőször is az időjárás volt, ami követelte vissza a „trónját”.

- Sokaknak ez valóban nehezére esik – egy süllyedő hajón nehéz bármit is szépnek találni, vagy éppen egy zuhanó repülőn, de ezt a véleményét megtartotta magának, hiszen a nőstény sem gondolhatja, hogy ilyen helyzetekben is van szépség a világban, vagyis, hogy bárki is azt kezdené keresni ilyenkor.
Nem vette zokon, hogy nem hagyta szóhoz jutni, és saját maga is látta az enyhe megbánásra utaló jeleket a nőstény tekintetén. – Bizonyára sokan vágyják, de attól még hátrányukra válik. Ha egy egész világ ismeri őket a médiának köszönhetően, kevés olyan hely van, ahol nem ismerik az arcukat és olyan forgatagos életet élhetnek, mint korábban. Úgy vélem a csillogás a vérfarkasok természetellenes kívánsága, hiszen az emberek ezzel a halhatatlanságot keresik, de a fajtánk már így is több száz éven át él. Persze nem mindenki érzi így – vonta meg saját maga is a vállait. Ünnepelt színészek, dívák, politikusok… szinte minden forgatagban látott már fajtabelit, de hogy miként fogják megoldani a visszavonulásukat ebben a világban, ahol, ha trüsszent egy kenguru Ausztráliában, már két másodperc múlva ezt tudják Svájcban, azt el sem akarta képzelni. – Valóban, de ez a filmkészítés minden momentumára igaz. Sohasem szabad egyetlen területre koncentrálni, hanem az egészet kell nézni, és akkor a mű is csodálatos lesz. Ha rosszak a színészek, a forgatókönyvíró is bukik, hiába remekelt a munkája során – a fizetését persze felveszi, és érvelhet később azzal, hogy a producerek csapnivaló szereplőgárdát, meg stábot hoztak össze, de személy szerint sohasem bújt mások hibái mögé, hanem együtt bukott, vagy emelkedett a folyamat többi szereplőjével. Úgy vélte így a jogos.
- Óh, nem – rázta a fejét mosolyogva. – A falka bizonyára megérti, hogy nem szándékozok bajt keverni és csak néhány hónapra maradok, viszont három éven át úton voltam, kicsit elszoktam a civilizáció nyújtotta lehetőségektől – még mindig idegen neki a motel szobája, ahogy idegen neki a város is, hiába járta már be területe nagy részét. – Én is bízok abban, hogy találkozásunk nem az utolsó lesz – apró főhajtást intézett a nőstény felé, ahogy az a régi időkben már csak szokás volt, ha egy hölgy kérésének eleget próbált tenni. – De a jövőt nem mindig mi alakítjuk, így ha a véletlen úgy hozná, hogy utunk többé nem keresztezné egymást, kívánok hosszú életet és boldog évszázadokat önnek – ki tudja meddig marad, hiszen lehet, hogy Kilaun már másnap felkeresi és szétszórják a hamvakat, aztán meg visszaindul Kaliforniába.
- Ha így lesz, mindenképpen szaván fogom – mosolyodott el szélesebben, majd a komor falakra tekintve megjegyezte. – A belső részre bizony ráfér némi vidítás. – Ennek ellenére nem hitte, hogy hosszan fog maradni, és nem sok mindent tudott elképzelni, ami maradásra bírná itt, ahová semmi sem köti azon kívül, hogy a teremtője itt szeretné földi maradványainak nyughelyét megtalálni. – Egyébként elvagyok a közösség nyújtotta kényelemmel, szó se róla, de van amikor a magányos téli éjszakák, egy vidám kandallóval többet érnek egy egész város nyújtotta lehetőségnél.
Elvigyorodott a megjegyzésre, majd a fenevadjára nézett és fejével biccentett felé, jelezve, hogy szabad a pálya. A bestia ugrándozva körbejárta a másik farkasát, aztán hagyta, hogy lábaival megérintse, és ő is hasonlóan tett, miután a játékos ugrándozást abbahagyta.
- Semmi gond – rázta a fejét barátságosan. Egyébként is túl nagy lett volna a véletlenekből mára, ha még ismerik is egymást. – Nem, nem dehogyis. Nem keresem őt – rázta a fejét barátságosan. – Azt mondta, hogy majd ő felkeres engem – és bízott is a szavában. – Tudja, Kanadától egészen idáig vele jöttem, de a városban elváltak útjaink, de azt mondta, hogy idővel újra találkozunk, és hogy várjak rá. Én pedig várok, mert a szavamat nem szeretem megszegni – persze nem is igazán akarta, hiszen nem siet sehová, és ha Killian nem jön, akkor még mindig Kanadában bolyongva keresi az ősök földjét. Több, mint hálás volt neki az útbaigazításért, és emiatt készségesen vár akár néhány hónapot is, mire újra felbukkan.
- Akár így is fel lehet fogni – számára persze a fejezetek nem a névváltáskor ugrottak egyel feljebb, hanem amikor meghatározó események történtek életében. Ilyen volt William halála, vagy éppen, amikor a pótszüleit megölték az indiánok, aztán amikor az erie őslakók falkájában élt. A neve sokszor ugyanaz maradt, mégis egy fejezet véget ért életének vaskos könyvében.
- Ugyan, ne kérjen elnézést – kérte bátorítóan. – A beszéd különböztet meg minket az állatok zömétől – még akkor is, ha ők is kommunikálnak – így kár lenne némaságra kárhoztatnunk, ha már egyszer a természet megajándékozott minket ezzel a páratlan képességgel – a beszéd összekovácsol és egységet teremt nemzetek és népek között. Segítségével épültek hatalmas birodalmak, fejlődött az emberi civilizáció és értek el bámulatos eredményeket a tudomány minden területén. Beszéd nélkül még mindig egymás torkának esnének, minden egyes alkalommal, amikor valamit félreértenek. Vérfarkasok között persze még a félreértés sem kell, hogy valaki a másiknak essen.
- Kérlek… nyugodtan tegezz – ha már az imént úgyis letegeződtek, vagyis ezek szerint Symara részéről csak véletlen volt, kár lenne fenntartani a magázódást. – Köszönöm! Fel fogom keresni ezeket a helyeket, persze kikérem a falka engedélyét, hiszen kóborként igazodnom kell a helyiek felségterületéhez. Ezt diktálja a józanész is – ha kap engedélyt, hát ellátogat oda, ha nem, akkor természetesen azt is megérti, és nem fogja háborgatni a falka területeit, hiszen az vérontásba is átcsaphatna, és minden joguk meglenne, ha már egyszer szentnek nyilvánított területen jár-kel engedély nélkül.

Kint álltak a meleg szellőben, kéz a kézben, közben csodálták remekművüket. Bárcsak ilyen egyszerű lenne felújítani a házat. – Sokkal, sokkal csodálatosabb – bólintott meghatódva. Ketten együtt remekművet alkottak, a tavaszi virágzás, a gyermekek önfeledt hangja a közeli erdőből szűrődve, és a madarak csivitelése megadta a vidéknek az alaphangot, és a ház uralta a táját pompájával. – Én köszönöm! – derűsen mosolygott Symarára, akinek a tekintete mindent elmondott, amit ki nem tudott ejteni száján. – Bízzunk benne, hogy lesz, aki felújítja és a vidék látványosságává emeli. – Az illúzió még percekig ki tarthatna, de a hím lazított a másik kezének szorításán, és végül bocsánatkérően Symarára nézve kifejtette kezét a nőstényéből. – Igazán sajnálom. – Abban a pillanatban ráeső része az illúziónak megremegett, és a szélben, füstszerű képződmény közepette elillant, magára hagyva a házat komor valójában. A hideg azonnal körbefogta, de nem bánta. Szívében melegség dübörgött, és ezen a mínusz húsz Celsius fok nem igazán fog változtatni egykönnyen. – Még meg sem kérdeztem mivel is foglalkozol pontosan – nézett rá némileg bűnbánóan, de továbbra is mosolyogva. – Nézd el nekem kérlek, sokszor beleragadok saját mesémbe, és másokéra nem vagyok képes tekintettel lenni.

Csendesen és türelmesen hallgattam azt, amit mondott a hím, hiszen igaza volt. Régebben talán könnyebben eltűnt a mi fajtánk is a „süllyesztőben”, ha eljött az ideje, de a világ változásával már ez is nehezebbé vált. Néha még a szürke hétköznapokban se egyszerű, hiszen könnyedén kerülhetünk rá egy-egy fényképre a tudtunk nélkül is, emiatt pedig még figyelmesebbnek vagy éppen még frappánsabb dolgokkal kell előállni, ha netán úgy hozza a helyzet. Végül pedig csak egy aprót bólintottam, hogy egyetértek vele, de úgy éreztem, hogy felesleges lenne ezt a témát továbbboncolni. – Elhiszem magának, hiszen sose volt közöm a filmiparhoz, így tényleg nem tudhatom, hogy pontosan miként is készülnek el azok a művek, amik akár estéről estére odavonzzák az embereket a képernyő elé. De azt elismerem, ha a színészi játék se elhanyagolható tényező. – nem voltam olyan, aki minden estéjét a tévé előtt töltené, vagy állandóan moziba járna, hiszen én másképpen kapcsolódtam ki, de attól még volt szerencsém olyan filmbe futni, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet, mert a színészjátéka se volt valami jó.
- Ohh, így már érthető. – szólaltam meg egy kisebb habozás után, mint aki hirtelen nem tudja mit is mondhatna. Sietve futattam végig a repedéseken a pillantásomat, mintha csak valami érdekeset látnék. – Ne vegye tolakodásnak, de ha hónapokat szeretne eltölteni ezen a vidéken és a szabadságát megőrizni, akkor lehet jobban jár, ha ezt a házat választja, vagy egy nem túl távoli várost. – hangom óvatosan csendült, hiszen itt voltam még akkor, amikor a változások elkezdődtek. Nem gondoltam azt, hogy ezzel bármi rosszat mondanék, de mégis megválogattam a szavaimat. – Anchorage-ról hallott már? – pillantottam rá kérdőn és a szavaimból sejthette, hogy kóborként pár hónapot Fairbanksben eltölteni. Nos, az már csöppet se lenne egyszerű. Ha valaki rálel, akkor most már elég hamar dönteni kell, hogy csatlakozik-e vagy megy.  Ez is egy volt Nessa „újításaiból”, amivel továbbra se értettem egyet, de ezt megtartottam most is magamnak. Végül szavaira és apró főhajlítására barátságos mosolyt kapott feleletül. – Önnek is viszont ezt kívánom, egyúttal köszönöm a kedves jókívánságokat. – mosoly pedig továbbra se tűnt el az arcomról, ahogyan a szavak is őszinték voltak. Bár minket tekintve talán már így is megadatott a hosszú élet és sok mindent megélhettünk már, hiszen egyikünk se volt már mai bútordarab.
Egy apró bólintás, és az újabb szavaira ismét végig pillantottam a kopott és repedéssel teli tarkított falakon. – Igen, ahogyan mindenkire néha. – szavak halkan hagyták el az ajkaimat, hiszen egy pillanatra magamat láttam talán a falakban. Emlékeztem, hogy milyen sebzettnek lenni legbelül, de néha mindenki sérül, hogy utána újra talpra álljon és a sebek szép lassan begyógyuljanak.
Hím szavaira alig hallhatóan elkuncogtam magam, hiszen ismerős volt az érzés. – Ez ismerős érzés. Főleg, ha némi jó bor is társul hozzá, de nem kizárt, hogy csak azért, mert egykoron még sokkal csendesebb volt a világ is és néha csak hiányzik az a csend, békesség. – Egyébként is a mi fajtánk számára egy pohárnyi úgyse árt meg, de nem is gondoltam teljesen komolyan ezt a részét a mondandómnak.
Farkasom kíváncsian és egyre lelkesebben ismerkedett az ismerős ismeretlennel, hiszen volt bennünk hasonlóság, de mégse ismerték egymást. Az utolsó álom múlásával szerencsére kezdett minden szép lassan helyére billenni, így nem kellett tartanom attól se, hogy ostobaságot csinálnánk egyszer csak. Elég volt csak arra gondolni, hogy miként mentem majdnem neki Ericnek is, pedig igazán rosszat nem is tett, vagy éppen mondott pár hónappal korábban. – Igazán becsülendő az, aki tartja a szavát. Manapság valahogy ez is kezd kiveszni sajnos a világból. Remélem, hogy akkor hamarosan ismét találkoznak, de ezek szerint legalább nem egyedül barangolt az idevezető úton, vagyis nem végig. – bár magam sem tudtam, hogy ezt kívántam-e valóban. Jó volt újra kicsit beszélgetni, megismerni egy idegent, ahogyan elveszni is másnak az illúziójában, ami nem démonokat kelt életre, hanem inkább mosolyt fakaszt.  
Neves dologra nem reagáltam már semmit se. Nekem se mindig a névváltozás hozta el mindig az új fejezetet az életembe. A legelső és talán az örökké élő név az Aife lesz az életem lapjain, hiszen a farkasommal együtt kaptuk ezt a nevet a Teremtőmtől… Ez pedig mindig is emlékeztetni fog arra, hogy milyen életet éltem egykoron és mire nevelt egykoron az a személy…
Férfi szavai megleptek kicsit, de ezt próbáltam leplezni, hiszen néha az embereket zavarja az, ha egy idegen sokat fecseg, de őt szemmel láthatóan nem. Először csak ismét egy mosollyal feleltem, miközben hallgattam az „elméletét” ezzel kapcsolatban. Végül pedig inkább csak ismét bólintottam egyet; feleslegesnek gondoltam azt, hogy feleljek rá. Szavak ereje régóta nagy volt, bárki bármit is mondjon.
- Rendben, köszönöm, illetve nyugodtan hívhatsz Symnek is. – sokan rövidítették a nevem, mivel nem volt hétköznapi és kisebb volt az esélye annak is, hogy beletörik a nyelvük vagy elrontják, így már egészen megszoktam. – Remélem, hogy sikerrel jársz. – igazából fogalmam sem volt arról, hogy mekkora ennek az esélye. Pár hónap már eltelt a távozásom óta és a legutóbbi dolgok után eléggé kettős érzés kavargott bennem ilyen téren, de talán engedélyt adnak neki legalább egy látogatásra, vagy addig, amíg a Teremtője kívánságát teljesíti.

Örültem annak, hogy nem csak rám volt ilyen hatással az illúziónk, hanem rá is, mert tényleg csodálatos volt. Lehet, hogy nem így nézett ki egykoron, de mégis pompásan festet és még jó darabig el tudtam volna nézni. Egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy még mindig kézen fogva ácsingózunk a ház előtt. Szavaira csak egy aprót biccentettem, hiszen mind a ketten köszöntük ezt az élményt, még ha apróságnak is tűnt, de néha a legapróbb dolgok tehetik szebbé a napunkat, vagy csempészhetnek boldogságot a szürkehétköznapokba. Amikor a hím lazított a fogáson, majd el is húzta a kezét, akkor sietve tettem én is úgy, hiszen ekkor döbbentem rá, hogy a kezünk még mindig össze volt fonódva.– Ne tedd, hiszen néha nem kell mindennek örökké tartani. – feleltem barátságosan és egy biztató mosollyal, miközben az illúzió szép lassan szertefoszlott. Az én részemről még egy-két kellemes dallam felcsendült madarak csicsergésének köszönhetően, de végül az is megremegett és szép lassan teljesen eltűnt, mintha sose létezett volna. Hiába volt fagyos és a hideg a vidék, a korábbi perceknek köszönhetően mélyen, legbelül melegség járta át a lelkemet és tudtam, hogy még sokáig ott is fog maradni, ahogyan a szívemben is. Bármennyire is balgaság lenne mások szemében ez. – Még megfontolom, hogy elnézem-e neked vagy inkább valami büntetést szabok ki rád emiatt. – a végére könnyed és dallamos nevetés is társult a szavaim mellé, miközben a jól ismert mosoly ott bujkált az ajkaim szélén. Egyáltalán nem nehezteltem rá. – Az igazat megvallva szeretem mások történeteit hallgatni. Sok érdekes dolgot hallhat az ember és olykor jó tudni azt is, hogy ki mit gondol. Ahogyan se  kizárt, ha nem ragadtál volna bele, akkor talán nem lett volna részem egy ilyen csodában is. – utaltam az illúzióra, amiben részünk volt. – Amióta eljöttem, azóta gyerekkönyvekbe készítek illusztrációkat és nem olyan régen egy antikvárium boldog tulajdonosa lettem Anchorage-ben. Szeretem életre kelteni a figurákat, vagy éppen mások képzeletét és látni az emberek mosolyát. – és most nem az illúzióra gondoltam, hanem festészetre, rajzra vagy éppen az ékszerek készítésére. Régóta életem része volt művészet és nem is tudnám elképzelni azt, hogy egyszer teljesen felhagyok vele. – Van kedved sétálni vagy visszamenni a házba? – pillantottam fel rá végül kérdőn, ahogyan ott ácsingóztunk a ház előtt.  Ha bármelyikben benne volt, akkor csak követtem őt.

- Nem bizony – rázta a fejét derűs mosollyal a képén. – Ráadásul a hétköznapi közönség a filmeket a színészekkel azonosítja, és ha csapnivaló a film, ritkán mondják, hogy „ejj, bizony a forgatókönyv író jól elbaltázta a filmet”. A rendezőt még esetleg lehet szidni, de ritkán jut eszükbe a forgatókönyvíró nevét megnézni, és jobbára a színészeken csattan a maszlag. Főleg, ha azok híres színészek – ez igazán nem zavarta, az viszont igen, ha a saját műve lett csapnivaló, függetlenül attól, hogy ki is rontotta el a folyamatot. Ha az eredmény rossz, akkor sokszor végigjárta a folyamatokat és elemezte a bukás okait, és ha úgy tűnt, hogy a szövegkönyv lett túlságosan banális, hát pontról-pontra végigjárta azt is, közben változtatásokat tett, és felírta magának, milyen fordulatok működtek, és milyenek nem. A bemutatott filmmel már sokat nem tudott tenni, de a jövőre nézve az önreflexió mindenképpen hasznos volt.
Érdeklődve figyelte a nőstény reakcióit, némiképp csodálkozás ült ki arcára, amikor a másik bejelentette, hogy nem akar tolakodni, aztán megértette, hogy mire érthette. Nem, egyébként nem volt tolakodó. – Közeli város? North Pole mondjuk? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Az közel volt, talán túl közel is, mindenesetre a falka meglehet már nem tartja ellenőrzése alatt azt a városkát. A nőstény szavaiból arra következtetett, hogy kötelező csatlakozás, vagy elreppenés közül választhat, de jelen pillanatban egyik sem kivitelezhető. – Anchorage? Milyen értelemben hallani? – kérdezte mosolyogva, majd tovább folytatta a beszédet. – Tudom, hogy lent van délen az óceánnál, innét úgy ötszáz kilométernyire. Sokan élnek arrafelé halászatból, és egyéb tengerhez köthető tevékenységből – a Discovery Channel áldásos működésének hála, még maga elé is tudta képzelni a várost, madártávlatból és emberi szemszögből nézve is, de a műsorban egy szót sem szóltak vérfarkasokról, és hogy ott milyen a helyzet. Meglehet abban a városban a falka nyitottabb a kóborokra. Mindenesetre remélte a nőstény beavatja, mivel kezdte érdekelni a hely, bár nem azért mert oda szándékozott volna költözni, hiszen a távolság túl nagy ahhoz, hogy ott Killian rátalálhasson, de a visszaúton, amikor már teljesítette kötelességét, lehet, hogy szemügyre veszi a várost, ha már egyszer úgyis ezen a vidéken jár. Végül is nem siet vissza Kaliforniába.
- Szóra sem érdemes, és köszönöm – mosolyogva hajtott fejet, és kicsit a testét is belevitte a mozdulatba. Követte a nőstény tekintetét a falakig, és teljes mértékben egyet értett szavaival. – Sajnos ez így van – bólintott a derűt némileg félretéve tekintetéből, majd mélyet sóhajtva újra visszavarázsolta képére a vidámságot. – De közhelyekkel élve, mivel az írók gyakran tesznek ilyet, az élet megy tovább, a sebek pedig idővel begyógyulnak, és az életerő, a vidámság újra beköltözhet olyan helyre, ahonnét úgy hisszük örökre száműzve lett. Talán ez a legszebb az életben, nemde? – nézett a nőstényre szélesen mosolyogva. – Sohasem tudhatjuk lesz-e még kellemes napunk a földön, és idővel azon vesszük észre magunkat, hogy a fellegek elvonultak, a bajaink pedig úgy párologtak el, mintha sohasem lettek volna. Ilyenkor azon kezdünk el gondolkozni, hogy miért is voltunk annyira rosszul abban a bizonyos időszakban? Néha van rá okunk, néha viszont csak olyasmin görcsölünk, amit amúgy sem tudunk megváltoztatni – aprót rántott a vállain, majd széttárta karjait. – Legalábbis én így látom a világot. Ha majd egyszer a vidámságot háttérbe akarjuk taszítani, talán elmesélem saját életem derűtlen pillanatait, de most azt hiszen nem illik kettőnk közé a letargia – egy ideje már nem okoz problémát neki, hogy szabadon meséljen az életéről, akár vadidegeneknek is, hiszen a múlt nem árthat, csupán árny a jelen vásznán.
- Csak a városok lettek zajosak – intett fejével Fairbanks feltételezett irányába. – A természet még mindig szereti a csöndet, mert úgy könnyebb a ragadozókat észrevenni – és ez a hely csodálatosan halk. Kivéve persze a szú, ami eszi a fát, mert ha úgy akar itt lakni, hogy ne bolonduljon meg, akkor valamit kell kezdeni velük. – A jó bor, pedig mindig áldás főleg, ha sok van belőle – fogai ismét kivillantak szélesedő mosolya mögött, és halkan fel is nevetett, együtt a nősténnyel.
- Talán… de a négyszáz évem alatt mindig találkoztam hazugokkal. Nem új dolog, hogy valaki szószegű lesz, de már sokkal nyíltabban csinálják – talán ezért tűnik úgy, hogy a világ romlik, de valójában az emberek mindig romlottak voltak, csak most még reklámozzák is, hogy ilyen az ideális állapot. Politikusok, celebeknek nevezett fura lények, akik semmit sem csinálnak csak abból élnek, hogy… nem is tudta igazán miből élnek, de a lényeg, hogy őszinte szó ritkán hagyja el szájukat.
- Akkor hát Sym – rövidebb és a gesztust is értékelte. – Sajnálom, hogy én nem tudok rövidítéssel szolgálni, de az Alb elég ócskán hangzana – húzta el a száját kelletlenül.

- Pedig igazán jó lenne – tekintett a tovatűnő illúzió csodás emléke után. – Sajnos azonban semmi sem tart örökké, talán nem kell bárminek is örökké tartania, de emberi tulajdonság, hogy olyasmit vágyunk, ami nem lehet a miénk. Örök élet, örök boldogság – habár saját maguk hosszabb élettel vannak megáldva, mégis az örökléttől messze vannak, és ezt igazán nem is bánta. Az elmúlás gondolta adhat értelmet az életnek, ahogy depresszióba is taszíthat, ha valaki csupán a jövőt kémleli és elfelejt élni.
- Úh… - nézett Symre, elvigyorodva és csodálkozóan kétkedő pillantással. – Ez csak egy javaslat, de ha van "rokonságban" gyermek bármikor vállalom, hogy mesét mondok büntetésem letöltése gyanánt – persze csak viccelt, de ha véletlen szaván fogja, hát teljesíti, amit ígért. Mesélni mindig jó. Fejből, vagy egy könyvet olvasva mindegy, mert ha a mese jó, és kellő beleéléssel adják elő, akkor bárkit el lehet vele varázsolni. Főleg a gyerekeket.
- Csodás lehet – nézett a nőstényre csillogó szemekkel, aztán elvigyorodva még hozzátette. – Azért bízom benne, hogy fizetnek is érte, mert mások mosolya még nem tölti meg a bendőt – vérfarkasoknál persze akár még az ingyen munka is bevállalható, hiszen élelmet egy ilyen vidéken bármikor tud szerezni. Szó se róla, egy csodásan megfűszerezett báránysültet kellemesebb elfogyasztani, mint egy nyers őzet, de mindkettőnek megvan a maga szépsége.
- Szerintem sétáljunk – felnézett az égre és megingatta a fejét. – Nagyjából két óra múlva lemegy a nap, ideje visszaindulnom a városba. Velem tartasz egy darabon? – kérdezte érdeklődve, szelíd mosollyal.  

Apró bólintással feleltem, hiszen tényleg így volt. Én se voltam otthon, hogy éppen ki írta egy-egy film forgatókönyvét, vagy ki a rendező. Volt egy-kettő, akikről már hallottam, de semmi több. – És még mindig ilyen körökben mozog? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen olyannak tűnt, aki egykoron szerette ezt a munkát, így nem kizárt, hogy még mindig szokott ténykedni ilyen téren. – Van olyan „műve”, amire igazán büszke? – csúszott ki ajkaim között egy burkolt kérdés, hogy vajon melyik filmhez lehet neki is köze. Ki tudja, ha olyan a témája, akkor nem kizárt, hogy esetleg még meg is nézném egy szabad estén. Nem mintha olyan sok dolgom lenne, de mostanában sok időt töltöttem az antikváriumban, hiszen még mindig voltak olyan részek, amik leltározásra vártak, meg egy kisebb „szoba” is kialakítás közben volt, hogy akár a gyerekek is elveszhessenek a könyvek birodalmában, míg a szülők nézelődnek. Igaz, nem olyan a forgalom, mint egy könyvesboltban, de még mindig van szerencsére kereslet egy-egy régi darabra.
Nem akartam a hímet megbántani, így igyekeztem óvatosan fogalmazni. Mintha nem is mondanék semmit se, míg közben azért valamit mondok az itteni helyzetről. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy érteni fogja. A kérdésére most én néztem kicsit meglepetten, majd sietve ráztam meg a fejemet nemlegesen. – Nem, kicsit távolabbi városra gondoltam.  – mosolyát könnyedén viszonoztam. Ajkaimat válaszra nyitottam a kérdésére, amikor viszont ismét megszólalt, akkor sietve csuktam be és türelmesen hallgattam végig őt. – Csak nem szereti az ilyen műsorokat? – kérdeztem meg játékosan, majd egy-két kósza tincset a fülem mögé simítottam jobb oldalt. – Bár nem ilyen értelemben értettem a kérdésemet. A legtöbb várost, területet falkák uralják, de azt a helyet nem. Azt olyanok birtokolják, mint amilyenek mi is vagyunk. Szabadok és falka nélküliek. Annak a helynek is megvan a maga varázsa, legalábbis szerintem. Érdemes megnézni és a függetlenséget is meg lehet őrizni. Persze kicsit távolabb van ettől a helytől, de ha tud valahogyan üzenni annak a személynek, akire „vár”, akkor lehet „biztonságosabb” lenne a maga részére. - persze ez csak tipp volt és ezt ő is érezhette a hanglejtésemből. Régebben én se igazán tudtam hinni az ilyen helyekben, de most hogy belecsöppentem; egyre inkább kezdtem megszeretni. Természetesen még néha fura volt és még én se ismertem teljesen a helyet, de majd idővel ez is változni fog.
Amikor megszólalt a hím, akkor a falakról a pillantásom rá vándorolt, de egyikünk arcán se ült most mosoly. Talán kicsit szomorúvá vált, komollyá arcunk vonásai, de végül ismét a roskadozó szobát figyeltem. Egy aprót bólintottam a kérdésére, és idővel a mosoly ismét megjelent. – De, azt hiszem tényleg ez teszi még különlegesebbé az életet, hogy a boldogság bármikor bekopoghat. – feleltem röviden, majd pedig ismét csendesen hallgattam azt, amit mondott. Részben messze jártam a gondolataimban, de ugyanakkor teljesen értettem azt, amiről beszélt és átéreztem. – Szerintem nehéz lenne ezzel vitába szállni, vagy felülszárnyalni ezt a tömör összegzést, mert igaza van.  Meg ha sose lennének sötét felhők, akkor igazán meg se tudnánk becsülni a boldog pillanatokat. – én legalábbis így láttam, hiszen bármennyire is közhelyes, de eső nélkül még szivárvány sincs. – Talán fura így fogalmazni, de örömmel meghallgatnám egyszer, ha úgy hozza az élet. – szívesen hallgattam mások történetét, hiszen néha mások történetei által is akár magára ismerhet az ember, vagy éppen csak olyan válaszokat is kaphat, amiket már régóta keresett. Míg máskor az is sokat számít egyeseknek, ha van olyan, aki meghallgatja őket. Mindenki másabb ilyen téren is.
- Valóban, de sokszor már a természet se annyira csöndes, mint volt. Az ember szereti azt is megbolygatni. – mondtam egy apró sóhaj keretében. Igaz, ezen a területen még szerencsések voltunk ilyen téren, hiszen a természetet annyira nem bolygatták, mint máshol. Borral kapcsolatos megjegyzésén pedig ismét elnevettem magam és a mosolyom is egyre szélesebb, ahogyan az övé is. Igazán szórakoztató és kellemes társaság volt.
- Igen, ez így van. Mindig is voltak és lesznek is, de akkor is úgy gondolom, hogy régebben azért mégis csak többet ért az emberek szava, ígérete, mint manapság. – persze minket már nem könnyű átverni. Megérezzük, ha valaki hazudik, még akkor is, ha nem adjuk jelét. De sajnos legtöbbször azok hazudnak, akikben igazán bízunk. Teremtőm is megtette, felhasznált egykoron és olyanná próbált formálni, amire a mani napig nem vagyok büszke, de szerencsére vége már annak az időszaknak sok-sok évszázada.
- Hmm, talán még az Al is jobban hangzik, mint az Alb. – rántottam meg picit a vállaimat. - Sose bánja, talán ha még látjuk egymást, akkor lehet, hogy majd valami frappáns név is eszembe jut. – idővel az emberek szeretnek egymásnak becenevet is adni, és néha tényleg igazán találóak tudnak az ilyen rövidítések is lenni. Másrészt meg nem volt se nehezen megjegyezhető, se hosszú neve, így simán maradhat Albert is.


- Néha talán tényleg sajnos, de valahogy még se. – figyeltem a házat, a fagyott környezetet, miközben kicsit talán zavarosra sikerült ez a felelet tőlem. – Ha minden örökké tartana, akkor nem tudnánk igazán értékelni a pillanatokat, elfelejtenénk álmodni és merészek lenni. Küzdeni azért, ami szívünkbe vagy éppen képzeletünkben felüti a fejét. – szavak halkan hagyták el az ajkaimat, mintha csak kicsit távol járnék. Volt olyan, amit én is bántam, hogy nem tartott örökké, de amióta ismét Kínában jártam rájöttem arra is, hogy okkal történt így. Minden okkal történik, még ha először nem is értjük az okát. Néha az élet szeszélyes íróinak köszönhetően sok mindent tanulhatunk.
- Hmm, biztos vagy benne? – billentettem oldalra a fejemet, miközben a szemeim felcsillantak. Sok farkas nem kedveli a gyereket, viszont kisebb habozás után ismét megszólaltam. – Ha valóban szeretnél kicsi rajongókat szerezni, akkor szívesen látlak az antikváriumomban, amennyiben arra jársz. Terveztem a gyerekeknek mesedélutánt, amint elkészülök a festéssel és a felújítással. Persze ez csak egy kósza ötlet és semmi több. – érezhette, hogy nem fogom behajtani rajta, hiszen elsőre se gondoltam komolyan a büntetést, de ha már felhozta, akkor én se olyan voltam, aki nem csapna le rá, ha pont kapóra jönne egy mesélő.
- Szerintem boldogságot csempészni mások életébe mindig jó érzés. – teljesen őszintén csendültek a szavaim. Sok életet elvettem Atyámnak köszönhetően, de azóta ez már megváltozott szerencsére. – Igen, megfizetnek, így nem kell emiatt aggódni. Ha egyszer arra jársz, akkor ugorj be és szívesen vendégül látlak. – baráti invitálás volt a részemről. Igaz, még nem ismertük annyira egymást, hogy ténylegesen a barátjelzővel illessük a másikat, de nagycsaládból származtam, így mindig is jobb volt főzni több főre és másokkal elkölteni egy-egy étkezést, mint egy személyre főzni és magányban eltölteni.  
- Egy darabon igen, de túl közelre azért nem merészkednék. Nem hiszem, hogy biztonságos lenne, és téged se akarlak bajba sodorni. – szólaltam meg barátságosan, miközben elindultam mellette Fairbanks irányába. Ha nem szólalt meg, akkor kis idővel én törtem meg a csendet. – És ki áll nyerésre? A motel, vagy az a ház? – pillantottam rá kérdőn, miközben a szavaim játékosan csendültek.

- Persze… mondjuk most az utazásom miatt nem, de nem szakítottam túlságosan velük, csak egy ideje feltűnés nélkül létezek – még úgy tíz-húsz év és ismét a nyilvánosság elé állhat, hiszen akkor már nem lesz annyira szembetűnő az ötvenes-hatvanas évek arcképcsarnokából vigyorgó képe. Talán… legalábbis. Mindenestre a kétezres években álnévvel és álarccal dolgozott, ami egy felbérelt ürgét jelentett, aki a szócsöve volt úgymond. – Hm… Mary Poppins? – nézett rá mosolyogva kérdőn, hátha esetleg nem ismeri. – Ott mondjuk csak társszerző voltam, de talán arra vagyok a legbüszkébb – annakidején William Walsh néven működött, mert a duplázott A, vagy éppen a W betűktől nem igazán tudott szabadulni az utóbbi időben sem. Persze 1975-ben el kellett játszania a halálát, mert egyre nehezebben tudta elhitetni bárkivel is, hogy már hatvan éves.
- Ki ne szeretné az ismeretterjesztőket? – vidáman mosolygott közben megvonta a vállát. – Már persze, az olyanokat, amik nem dögunalmasak – az előző kijelentésre, hogy némiképp távolibb városra gondolt nem reagált, csak felvilágosultan bólintott egyet.
- Meglehet, hogy biztonságosabb – hangsúlyozta ki az utolsó szót mosolyogva, mert nem igazán hitte, hogy veszélyben lenne egy kóbor, akire a falka még rá sem talált, és nem valószínű, hogy egyből levadászással kezdenék, ha rátalálnak, hanem inkább távozási felkéréssel, addig viszont miért ne élhetne a városban? Majd megy, ha felszólítják, addig pedig nem szándékozik távozni. – De nem cseréltünk telefonszámot Killiannal, és fogalmam sincs hol lehet, mellesleg ő is kóbor – vonta meg a vállait némi tanácstalansággal. – Nem említette, hogy kívül tágasabb – kedélyes mosolyt villantott. – Ami Anchorage-t illeti, volt már részem ilyen kialakítású városban élni. A rend néha túlságosan laza, és a farkasok sokszor túllőnek a célon, falkakontroll nélkül. Persze, ha önnek tetszik a hely, rossz bizonyára nem lehet, és tényleg szándékomban áll meglátogatni, amint a teremtőmet végső nyughelyre szórtam, de addig nem szeretnék eltávolodni túlságosan az ősök földjétől, ha már egyszer rátaláltam – nem igazán értette a nőstény reakcióit, elvégre ez nem olyan téma, amiből bárki hasznot húzhatna, így könnyedebben is lehetne kezelni. Talán a régi kötődései miatt óvatosabb. Nem akar talán rosszat mondani a volt falkájáról? Meglehet, hogy ez áll a körülírásos előadás hátterében. Akárhogy is, nem szándékozik a várost túlságosan messzire elhagyni. Ha távoznia kell, a motel recepciósának ad egy térképet, amin bejelöli, hogy hol érheti őt utol Killian, így ebben a házban könnyedén rá fog találni. Ha elköltözne Anchoragbe, valószínűtlen, hogy utána jönne, főleg úgy, hogy még azt sem tudná, hol kap szállást.
- Én pedig örömmel elmesélem – a nőstény előbbi szavaira csak bólintott, nem igazán tudott már mit hozzáfűzni, amit nem mondott volna el, és néha a csönd többet mond ezer szónál is. Viszont az életének árnyoldalait szívesen elmeséli egyszer, ha majd az alkalom megfelelő lesz, de most túlságosan vidám a találkozás, hogy ilyenekkel rontsa el.
- Bizony, mi már csak ilyen zajos lények vagyunk – közölte szomorkás hangon. Nem különítette el magát az emberiségtől, elvégre ő is a része annak az egésznek, ami a természetet feltúrja és plázákat telepít a fenyőerdők helyére, ahol természetesen mozi is lesz, és ott vajon kinek a munkáit mutatják be? Talált, süllyedt. Természetesen a forgatókönyvírókét többek között. A pusztulásért, ami a természetet éri mindenki felelős. Aki mobiltelefont használ, aki moziba megy, aki megalkotja a házakat, az utakat, mindenki, aki a boltban vásárol élelmiszert, háztartási cikkeket, aki élvezi a civilizált élet nyújtotta kényelmet. A hipokriták, akik kartonlapra írt szövegekkel tiltakoznak az erdőirtások ellen, közben ők is papírt használnak nap, mint nap. Összességében mindenki felelős, aki ruhában jár. Nincs kivétel, még ha szeretik is hangoztatni, hogy ők különbek.
- Látszatra, de legbelül nem. Ne idealizáld a múltat, nincs értelme. Fogadd el, hogy mindig is voltak szószegők, és lesznek is. Mert, ha így teszel, jobban tudod értékelni, akik nem vernek át, akik őszinték. A múltadban is, nem csak a jelenben – gyilkosság, ármány és halál. Mi volt múltban jobb, mint most? Semmi. Az őszinteség azért látszik kiveszni, mert a média szétkürtöl mindent, még akkor is, ha nem igaz. Nem a világ lett rosszabb, csak az embereket most már értesítik róla.
- Szavadon foglak – vigyorodott el a becenév kerítésére. – Az Al… - ízlelgette a szót, aztán megrázta a fejét. – Nem igazán jön be. Nem én vagyok – tárta szét a kezeit mosolyogva, bocsánatkérő képpel.

- Teljes mértékben egyetértek – fájó volt kissé látni, ahogy az illúzió elvész, de ahogy Symara is mondta, ha örökké tartana nem tudnák úgy értékelni.
Elmosolyodva fogadta a felkérést, és kissé meghajolva bólintott az ötletre. – Remekül hangzik, ha van névjegykártyád az antikváimhoz, akkor, ha végeztem Fairbankban, megkereslek – vagy ha felírja a címet. – Persze, ahogy te is mondtad, semmi konkrét, csak egy kósza ötlet, és nem várom el, hogy mesélnem kelljen – de, ha igen, őt az sem igazán zavarta. Mindig is szeretett mesélni.
- Köszönöm, megtisztelsz vele – ő is őszintén beszélt, ahogy ez már csak lenni szokott a fajtársak között, vagyis lennie kellene.
- Teljesen megértem, és köszönöm, hogy miattam is aggódsz – tényleg értékelte, és bár nem tudta, hogy Symara milyen büntetést kapna, ha visszatérne, vagy, hogy vele látnák az mennyiben súlyosbítaná a helyzetét, de valahogy nem akaródzott igazán megkérdezni. Már őszintén nem fogja tudni letagadni, hogy nem tudott a kóbortilalomról, de remélte valamilyen szinten zöld ágra tud majd velük vergődni, és nem lesz szükség erőszakra. – Jó kérdés. Most még a motel, de lehet mire visszaérek a ház lesz a nyerő. Nem vagy éhes? – kérdezte kedves mosollyal az arcán. Szívesen odaadja az egyik szendvicset, ha a nőstény esetleg megéhezett.

Egy aprót ismét bólintottam, hogy értettem és telkesen megértettem azt is, hogy rövid ideig esetleg nem csinálja, vagy legalábbis a háttérből tevénykedik csak. Én is jártam már hasonló cipőben, igaz teljesen más területen, de attól még ennyi idős fejjel kevés olyan dolog van szerintem, amit nem élünk meg, ha nem kalitkába zárva töltjük a napjainkat. Amikor meghallom a művet, akkor széles mosoly szökik az arcomra. – Szerintem azt mindenki ismeri, vagyis a többség. Mondhatni örökzöld darab, amit a színházakban is szeretnek a nagyközönség elé tárni és nagyszerű mű is. - tényleg így gondoltam és nem csak hízelegni akartam, ezt pedig ő is érezhette, hiszen a pajzsom nem volt felhúzva. Mindig is jobbnak gondoltam az őszinteséget, mint a hazugságok hálóját, persze nem mindig könnyű eszerint élni.
- Hmm, talán a fiatalok... Én is jobb szeretek  felfedezek egy vidéket, mintsem csak nézzem a tévében. – rántottam meg a vállaimat. Szeretek utazni és sok helyen megfordultam már. Hol rövidebb, hol hosszabb ideig tartózkodtam, de az otthonomtól már egészen messzire keveredtem.
Csendesen hallgattam azt, amit mondott és a mosolyából ítélve szerencsére nem úgy tűnt, hogy a kisebb fura fogalmazásommal esetleg kedvét szegtem volna vagy túlzottan bogarasnak találna. Nem állt szándékomban minden áron magasztalni Anchoraget se, hiszen miként tehetném, ha még magam sem ismerem igazán? Sehogy, meg mindenki mélyen legbelül érzi azt, hogy éppen hol is kell lennie. Szóval inkább csak tipp volt és semmi más a részemről. – Talán még ő se tudja, vagy más oka van. – rántottam meg a vállaimat könnyedén, mert az se kizárt, hogy amiatt lehetett itt, mert egy őrzőt vett el egykoron, de nem túlzottan foglalkoztam már ezzel. Nem ismertem igazán az említett hímet és nem is az én dolgom volt már ez. Meg eléggé nagyfiú volt már Albert is, hogy tudja mit csinál és tudja mikor kell esetleg tovább haladnia, ha úgy hozná a sors. Így is talán többet mondtam, mint szabadott volna. – Az se kizárt, hogy csak túl rövid ideje élek ott, vagy lehet nem túl sokszor ejtették fejre azokat a farkasokat, akik ott élnek. –lehet csak számomra tűnt egészen jó helynek a város, hiszen részben a szabadságomat kaptam vissza, de mégis egészen közel maradhattam a számomra fontosakhoz. Még akkor is, ha nem láthatom őket mindennap.
Arra, hogy majd elmeséli már nem feleltem semmit se. Úgyse mi döntjük el, hanem az élet fogja. Ennyi szeszélyes évszázaddal a hátam mögött pedig tudtam, hogy tervezni sose árt, de az élet sokszor fityiszt mutat és úgyis keresztbehúzza a számításokat.
Igaza volt abban, hogy azt mondta „mi”, hiszen én se voltam kivétel. Kicsit jobban kötődtem a természethez, mint esetleg néhányan, ugyanakkor érdekes volt látni azt, hogy miként is változik a világ, a technikafejlődését, hiszen vannak olyan dolgok már, amik nélkül a hétköznapokat is talán fura lenne elképzelni. Nem mintha foggal és körömmel ragaszkodnék eme vívmányokért, mint a maikor gyermekei, de akkor is hasznosak tudnak lenni.
Férfi szavai megleptek, és pár pillanat erejéig a hallgatásjogával is éltem, miközben a szavait ízleltem és ismételten eléggé fején találta a szöget, hiszen tényleg régen se volt másabb. – Igazán érdekes elgondolás és azt hiszem, hogy igazad is van. – csak ennyit feleltem végül, hiszen néha mások gondolata egészen új szemléletbe képes helyezni egy-két meglátásunkat. Ami sose baj, főleg ha nem zárkózik el az ember előle.
Csak egy apró bólintás, legyintéssel és mosollyal feleltem a beceneves dologra. Ebből pedig könnyedén összerakhatta, hogy semmi baj, legalább van egy kis kihívás a dologban is. Néha erre is szükség van.


Kisebb habozás után elkezdtem kotorászni a táskában, majd amikor kezem ügyébe akadt a cetli és toll, hiszen a női táskákban is minden van, csak sokszor az nincs, aminek lennie kellene… Végül felfirkantottam rá kicsit régi korokat idéző szépírással a címet, meg a hely nevét, hogy utána odaadjam neki, meg a számomat is, ha esetleg nem meglepetésként szeretne betoppanni. - Remélem névjegykártya helyett ez is megteszi. Nos, majd ha a te jöttedet jelzi a csengő, akkor majd eldől, hogy milyen mese is kerekedik belőle. – feleltem továbbra is mosolyogva és jobb kedvűen, miközben visszaejtettem a táskámba a tárgyakat, hogy utána az arcomba fújt hajamat kiszedjem. Ki tudja, hogy mikorra sodorja arra az élet, sok minden változhat addig még, így talán nem volt meglepő a sejtelmes fogalmazásom se ezzel kapcsolatban.
- Részemről az öröm. – feleltem még lezárásképpen, majd ha ő az előbb kicsit meghajolt, akkor bolondozva fogtam meg a kabátomat úgy, mintha csak ruha lenne és „pukedliztem” egyet, vagyis csak a mozdulatsor volt olyan, de még se teljesen tettem meg. Inkább csak a mókakedvéért volt az egész.
Végül ismét legyintettem egyet, hogy nem tesz semmit se és természetes. Számomra legalábbis az volt; lévén, hogy renegát lett belőlem a falkaszemében, még ha be is jelentettem a távozásomat, akkor se hiszem, hogy túlzottan örülnének a jelenlétemnek. Lenne olyan, aki igen, de a többség nem hiszem és nem állt szándékomban megkavarni a csöppet se békés vidéket még jobban. Egy apró bólintás, majd a kérdésére meglepetten pillantottam rá. – Talán egy picit. – ha pedig a hím felajánlotta, akkor sietve szólaltam meg. – Ohh, csak akkor, ha nem baj és marad neked is. Nem akarlak megfosztani tőle. – mert így volt. Sose venném el más kajáját. Főleg, ha már ő előrelátóbb volt ilyen téren, mint én. Ha pedig megkaptam a szendvicset, akkor mosollyal az arcomon köszöntem meg és egy pillanatra még majdnem egy baráti puszit is nyomtam az arcára, de szerencsére még idejében kapcsoltam, így inkább csak úgy tűnt, mintha kicsit félreléptem volna és megbillentem volna. Nem tehettem róla, néha kicsit túl közvetlen tudok lenni, ami mások számára talán zavaró lehet, vagy félreérthető. Pedig nem állt szándékomban semmi rossz se, de ennek köszönhetően pedig nem is figyeltem a lábam elé és a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy valami beleváj a lábamba és vér fémes illata csapta meg az orromat a csattanóhang után. – Francb… - szólaltam meg sziszegve, mint aki a fájdalmas kiáltását most nyelte le, hiszen sikerült belelépnem egy csapdába. Ha a hím elég közel volt, akkor nem kizárt, hogy a kezemmel a kezét megszorítottam abban a pillanatban, - se nem gyengéden, se nem nőiesen-, amikor bekövetkezett a baleset. Falkaterületen kisebb az esélye annak, hogy ilyennel találkozunk, mert figyelünk erre, de mélyebben az erdőben… lehettem volna óvatosabb is. Elveszíteni nem fogom a lábam, de azt is tudtam, hogy nem két perc alatt fog meggyógyulni, meg ha nem a megfelelő módon szabadítjuk ki a lábamat, akkor még több kár fogja érni, hiszen amikor a fájdalomnak köszönhetően megmozdítottam, akkor még inkább a lábamba fúródott...  

- Ennek igazán örülök – mosolygott kedélyesen, és legfőképpen őszintén. Örült, hogy a nőstény is az őszinteséget választja és ráadásul még tényleg ismeri is a művét. Persze mai szemmel a film már elég bohókás és éretlen, viszont számos művet ihletett meg a későbbiekben.
- Nyilván az eredeti jobb, mint a kétdimenziós változat, de mi sem tudunk mindenütt ott lenni – Alaszkát ez idáig elkerülte, de ismeri a tévéből néhány nevezetességét, ahogy más helyeket is, ahová még sohasem tette be a lábát. A Mount Everestet egyszer talán érdemes lenne megmászni, vagy éppen lemerülni egy tengeralattjáróval a mélységbe. A tévé olyan, mint az illúzió. Manapság szinte bárhová el lehet vele jutni, anélkül, hogy túl sok időt venne igénybe. – Ráadásul vannak számunkra elérhetetlen helyek is – például a Hold, ahová soha nem fog feljutni.
- Meglehet – gondolkodott el egy pillanatra, aztán hagyta a témát elülni. A terv már megvolt, arra az eshetőségre, ha nem maradhat a városban. Sőt, ha esetleg North Pole kívül esik a falka irányításán, akkor akár oda is költözhet. Ezt persze, majd akkor ki kell derítenie. Addig viszont, amíg nem kopogtatnak az ajtaján, kár idegeskedni a jövője miatt. Az Anchorage farkasok kérdésre csak bólintott. Nem tudta, hogy milyen a helyzet ott, így igazából képe sem volt róla, hogy milyen lehet a város, de ha a nősténynek tetszik, tényleg nem lehet rossz.
Nem szólt semmit, amikor Symara igazat adott neki, csak kedélyesen mosolygott és a téma másra, legfőképpen az illúziókra terelődött, miközben megszépítették a romos épületet.

Barátságos tekintettel figyelte, hogy Symara a végtelen fenekű táskában kotorászva előhúzza a kívánt dolgokat. Az írása gyönyörű volt, és bár nem dicsérte meg, azért magában elkönyvelte ezt az információt. – Tökéletesen megfelel – mosolyodott el, miközben átvette a cetlit és a kabátja zsebébe csúsztatta, majd gondosan becipzárazta. – Sajnos én csak a Ranch Motel címét és számát tudnám megadni, már, ha tisztában lennék ilyen apróságokkal – nézett bocsánatkérő tekintettel a nőstényre. – De gondolom az internet világában pillanatok alatt elő lehet keríteni az ilyesmit. Saját telefonnal azonban most nem rendelkezem. Otthon egy dobozba zárva várja, hogy visszatérjek – nem akarta, hogy bármilyen rossz hír, vagy munka, vagy akárki eltéríthesse a céljától, így bölcsebbnek látta, ha nem hozza magával a zarándokútnak is beillő bolyongásra. Mellesleg egy idő után lemerült volna, és csak a városokban tudta volna feltölteni, amiket egyébként ritkán látogatott. – A mesét sokszor mi írjuk – vont vállat némi sejtelmes grimasszal. Maga sem tudta, hogy miféle fog kikerekedni belőle, de az így van az írással is. A történet nem mindig tiszta és néha derült égből villámcsapásként jön a végkifejlett.
Elvigyorodott a pukedlizésen, és ha máshol találkoztak volna, talán eljött volna ideje a táncnak is, de sem a hely, sem a mínuszok nem alkottak megfelelő kombinációt egy önfeledt keringőre. Talán majd máskor.
- Nem fosztasz meg tőle – valójában igen, de nem létszükség és nem is gondolt rá úgy, mintha ez veszteség lenne számára. Ellenkezőleg. Adni mindig jó, és ha már valakinek módjában áll a jótékonyság, ez esetben az éhség némi csillapítása, hát meg lehet tenni mindenféle szívfájdalom nélkül. Annakidején elég sokat jótékonykodott, hiszen az ilyesmi szinte már elvárás abban a körben, ahol mozgott, de nem ez volt a legfőbb motiváció. Inkább az, hogy másokon segíthetett, úgy, ahogy a teremtője is segített rajta. Igaz, ő nem pénzzel támogatta, hanem sokkal értékesebbel. A jelenlétével és az elszántságával. Nélküle már bizonyára halott lenne. Levette a hátizsákot, belenyúlt és kivett két szendvicset. Az egyiket átnyújtotta Symarának, míg a másikat saját kezében tartotta. – Ó, vigyázz – a nőstény kissé egyensúlyát vesztette, így szabad kezével utánanyúlt és a vállánál megragadta, hátha nem esik így tovább. A vér szaga egyből megcsapta az orrát, a farkasa vadul ugrándozásba kezdett, és szomorú vonyítást hallatott, közben ide-oda mászkált, és tanácstalanul rázta a fejét, aztán megint vonyított. Tekintete aggodalmat türközött, ahogy emberi felének tekintete is. Szinte meg sem érezte Symara szorítását a kezén, egyszerűen a nőstény lábát szemlélte. – Ez nem túl jó – csóválta a fejét aggodalmasan. - De legalább nem medvecsapda volt – ezt már jó hírnek kell tekinteni, mert a medvecsapda olyan károkat okozhatott volna, ami amputáláshoz vezetne. A farkas csapda jóval barátságosabb ilyen téren. – Ne mozogj! – a szendvics egy pillanat alatt röppent ki a kezéből, a fagyos hóra, de ez jelen pillanatban nem igazán érdekelte. Lehajolt, megragadta a csapda pofáit, majd felnézett Symarára. – Szétnyitom a pofákat, rendben? Arrébb kéne menned, amikor ez megvan. Rendben? – ha beleegyezett, ha nem, elkezdte széjjelfeszíteni a szerkezetet. Nem volt nehéz, hiszen Symara lábára nem csattant rá teljesen, különben le is szakította volna. Óvatosan széjjelhúzta, figyelve, hogy ne okozzon a lányban több kárt. A fogak a kezébe martak, de nem törődött vele. A nőstény sokkal rosszabbul járt. A csapda rögzítve volt, így csak minimálisan mozdult el, amikor belelépett, ez pedig megkönnyítette a további roncsolódás nélküli széthúzást. Amint Symara lába nem volt a csapda hatókörében, teljesen szétfeszítette, majd a biztosítópöcköt megkeresve, újra élesítette a csapdát, aztán egy közeli ágért nyúlt, és azzal ismét elsütötte azt. A szerkezet pofái hangos csattanással vágódtak egymáshoz. Ekkor a vérző nőstényhez lépett, és ha még nem ült le, akkor segített neki a mozdulatsorban. – Nagyon fáj? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában. A vérfarkasok strapabíró lények, és mivel Symara sem mai darab, a regenerációja is előrehaladott, így egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy valami komolyabb baj lenne. A legrosszabb eset, hogy le kell vágni a lábát, de nem hitte, hogy odáig fajulna a dolog. – Megengeded, hogy megnézzem? – kérdezte, mert talán jó lenne tudni, hogy tört-e csont, vagy csak a húsba vájt bele a csapda. A csonttörés problémásabb, akkor érdemes sínbe, meg helyre tenni a csontot, hogy a gyógyulás minél zökkenő mentesebb legyen.

Nem volt éppen nagynak nevezhető a táskám, de még így is túl sok minden tudott otthonra lelni benne. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb férfi „ódzkodik” a női táskáktól, ahogyan az se volt meglepő, hogy egy kisebb kutatás után találtam csak meg a keresett tárgyakat. Egy üres lapot pedig könnyedén kitéptem a jegyzetfüzetből, amiben néhány skicc is otthonra lelt. – Tudom, hogy merre található és ne szabadkozz, hiszen valóban könnyedén ki lehet deríteni a telefonszámot is. – feleltem mosolyogva, majd egy aprót bólintottam. – Nem rossz, hogy azok, akik fontosak számodra, azok nem tudnak elérni? – pillantottam rá kérdőn, de ha tudná, hogy jó pár hétig én is sutba vágtam a telefonomat a távozásom után, akkor akár kicsit „bagoly mondja verébnek” szituáció is lehetne. Én pedig meg is kaptam érte a letolást Erictől. Mesés dologra pedig csak viszonoztam a sejtelmes grimaszát sejtelmes mosollyal, majd könnyedén tovább is engedtem ezt a témát. Majd eldől, hogy látjuk-e még egymást, vagy nem. Ha pedig igen, akkor az a találkozás miként fog alakulni.
- Ebben az esetben köszönöm szépen. – feleltem tényleg hálásan, nem mintha éhhalál fenyegetett volna, de rég volt már az, amikor madárláttaszendvicshez volt szerencsém, még ha nem is olyan régóta hurcolhatta magával a hím. Közben pedig a ház egyre inkább kezdett elveszni a hátunk mögött, mintha csak vissza akarna bújni az erdőtakarásába, hogy ne találja meg csak úgy őt senki se. Szendvicset pedig mosollyal az arcomon vettem el, de a kicsomagolásig se jutottam vele, hiszen a következő pillanatban sikerül kicsit „ügyetlenkednem”, vagyis leplezni azt, hogy majdnem mit tettem a nagy közvetlenségemben, de hiába minden, vagy az óvóintő szavak, mert sikeresen odalépek, ahova nagyon nem kellett volna. Étel könnyedén pottyant a hóba, miközben ezernyi nem éppen szép szó jutott eszembe, de még azt is sikerült lenyelnem részben, ami kibukott belőlem. Farkasom sietve kapja fel a fejét, és szabadulna, ha tehetné. Vonyít egyet, ugyanakkor mégis rohanna, mintha csak bosszús lenne és törni, zúzni akarna a minket ért sérülésért, de nem engedem, mert tudom, hogy idővel ő is csillapodni fog. – Nos, igen legalább van valami pozitív dolog is ebben a nem éppen szerencsés pillanatban. – feleltem még mindig sziszegve, hiszen hiába voltak ennél durvább sérüléseim részben a Teremtőmnek köszönhetően, attól még piszkosul fájt. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet az évek múlásával se megszokni, ebbe beletartozik számomra a fájdalom is, miközben a vér fémes illata egyre inkább körbelengett. – Igyekszem, de nem olyan egyszerű… - feleltem egy-két mély levegő közepette, mert nem lett volna éppen szerencsés az anyanyelvemen olyan szavakat duruzsolni, amikről úgy tartják, hogy egy hölgy sose mondjon.  Szavak helyet csak bólintottam egyet, majd pedig türelmesen vártam, miközben a farkasom fürkészően figyelte a másikét és várta azt, hogy végre szabadok legyünk. Amikor viszont eléggé szétnyitotta a csapdát, akkor sietve haraptam az ajkamba, hogy ne szisszenjek fel, ahogyan a lábamat mozdítottam; sietve pillantottam körbe, amikor megláttam egy hóval borított fatörzset kidőlve. Lassan tettem meg azt a pár lépést abba az irányba, miközben a hóban a lábam nyomán megjelentek vöröses foltok. Alig, hogy helyet foglaltam a csapda ismét csattanóhangot hallatott, mire összerezdültem, sietve és aggódva pillantottam a hím irányába, de szerencsére csak egy ág bánta a dolgot és nem őt ejtette most fogságba a csapda. – Volt már rosszabb is, de nem éppen kellemes érzés, viszont legközelebb inkább kihagynám ezt a dolgot. – feleltem kisebb habozás után, miközben próbáltam a fájdalmat kizárni az elmémből, de nem túl sok sikerrel, hiszen a legapróbb mozdulatnak is köszönhetően ismét végighasított a fájdalom a lábamban. Kész szerencse, hogy nem ezüstből készítik ezeket, mert akkor rosszabb lenne az egész. – Igen, és köszönöm. – feleltem barátságosan és hálásan. Azt se bántam, ha a megcincált nadrágomat esetleg még inkább szétszakítja, hogy lássa a sebet, mert már úgyis mindegy volt térd alatt ilyen téren a jobb lábamon. – Mármint mindent, hogy segítettél kiszabadulni onnan és ezt is. – utaltam arra, hogy megnézi mennyire is vészes a sérülés. Elég vékonyka alkat voltam, így félő volt, hogy esetleg csont is bánja, de inkább nem kezdtem találgatásba megvártam az ő véleményét, hiszen ő vizsgálja. Amennyiben esetleg kellett a sálam, hogy „bekötözze” a sebet, akkor habozás nélkül odaadtam neki. -  Sajnálom, hogy sikerült a figyelmetlenségemmel elrontani… - de hirtelen nem is tudtam, hogy mi lenne a legjobb szó, a hangulatot, az evést vagy éppen a sétát? Talán mindet, mert nem állt szándékomban.

- Nem, egyáltalán nem rossz – rázta a fejét derűs mosollyal a képén. – Talán nekik igen, de amíg nem kapok rossz hírt, addig nem is kell, hogy főjön a fejem miattuk. Nem igaz? – a vérfarkasok sem képesek mindent irányítani, sokan beleesnek abba a hibába, hogy azt hiszik nélkülük semmi sem történhet, de valójában az élet megy a maga medrében, anélkül is, hogy bárki beleszólna. Ha lenne telefonja az semmit nem változtatna olyan eseményeken, amelyek több ezer kilométernyire zajlanak tőle. A hosszas telefonos cseverészésnek pedig sohasem látta értelmét.
- Szóra sem érdemes – persze, ha előre látta volna, hogy a farkas csapdába való belelépés a szendvics hibája, nyilván fel sem ajánlja, de a jövőbe látás képessége sajnos csak illúzió szinten az övé, és nem a valóságban. A farkasok őrült ugrándozásba és vonaglásba kezdtek, miközben a gazdáik igyekeztek azon lenni, hogy minél előbb szabadulhasson a fogvatartott láb.
- Aha – bólintott oda sem nagyon figyelve a nőstény szavaira. Jobban érdekelte most a lábának a felmérése, mint a beszélgetés a szerencsés helyzetekről, mint amilyen végső soron ez is volt, mivel lehetett volna sokkal rosszabb is. – Pedig muszáj lesz! – utasította gyengéden a mozdulatlanságra, majd el kezdte szétfeszíteni a csapdát. Symara lába végül szabad lett, és amíg a nőstény elbicegett a kidőlt fáig, addig ő újraélesítette, majd hatástalanította a csapdát. A fagyos havon a forró vércseppek rózsaszín masszává kezdtek állni, hogy aztán a hideg végül győzedelmeskedve ismét dermedt állapotba taszítsa a nedvességet. – Azt szinte gondoltam – közölte, miközben Symarához sietett, és letérdelve elkezdte a sérülést szemlélni.
- Ühüm – bólintott, mert némiképp bűnösnek érezte magát a kialakult szituáció miatt, és így teljes szívből „szívesenezni” elég felemás dolog lett volna. – Ez csak természetes – ezért igazán nem kell hálálkodni. Jó lenne, ha lenne valami, amivel esetleg sínbe lehet tenni a lábat, hogy mozgás közben ne roncsolódjon tovább. Egyelőre persze fel kell mérni a terepet, így óvatosan a nőstény lábához nyúlt, és a nadrágot ujjaival finoman elkezdte szétszakítani. Erősen, határozott mozdulattal tépte a szövetet, mégis úgy, hogy a lehető legkisebb mozgással járjon. Emiatt a művelet eltartott vagy fél percig is, de inkább lassabban haladjanak, mint további fájdalmat okozzon Symarának. – Mélyen a hó alatt volt – vonta meg a vállát. – Talán egy fürkész kiszagolta volna a fémet a fagyott hó alól is, de nekünk esélyünk sem volt észrevenni – a figyelmetlenségnek ehhez nem sok köze volt. – Balszerencse, amiről nyilván senki sem tehet – elgondolkodott egy pillanatra, aztán felnézett a nőstényre. – Szeretnéd, hogy tompítsam a fájdalmat, amíg megforgatom a lábad? – hülye kérdés, persze, hogy szeretné. Azért a választ még megvárta, de akármit is felelt Symara, ment az illúzió. A fájdalom élessége tovatűnt, és tompa lüktetés maradt csupán. A fájdalomcsillapítás hatása alatt, kissé erőteljesebben megrántotta a szövetet, mely során végül a sérülés mértéke feltárult. Mindkét csontja eltört, valamint a vérzés, ahogy a szövet el lett távolítva egyre erősebb lett. – Nem túl jó – dünnyögte a kábításban részesedő nősténynek. – Mindkét csontod eltört, és lehet, hogy artériát is ért a csapda. Utóbbi mondjuk a kisebb gond, a regeneráció azt gyorsan megoldja – igazából bekötni sem nagyon kell. – Viszont a lábaddal elég bajosan tudnánk csak haladni. Kocsival jöttél? – valószínűleg nem tett meg ötszáz kilométert gyalog. – Mi legyen? Van Fairbanskban valaki, akire rá tudlak bízni, vagy ez a város már teljesen tabu? – ha kocsival jött, akkor az is megoldás, hogy elviszi Anchoragebe. Lesz vagy hatórányi vezetés, de ha Fairbanks nagyon nem jó, akkor nem lesz más választásuk.

Feleletére alig hallhatóan még el is nevettem magam, hiszen igaza volt. Nem is kicsit. Én is azért kapcsoltam ki a telefonomat egykoron, mert szükségem volt egy kis szünetre és egyedül akartam lenni. – Csak aztán nehogy túlzottan bánja majd a fejed. – természetesen én se gondoltam komolyan, de ő sokkal régebb óta van úton, mint én anno, és ha valakinek fontos, akkor nem kizárt, hogy egy kisebb fejmosás neki is ki fog járni. Bár passz, mindenki másabb és másképpen reagál az ilyen dolgokra. Velem ellentétben valószínűleg ő szólt az érintetteknek, így talán még se olyan rossz a helyzete, mint nekem volt.
Nem feleltem semmit se, hiszen jobbnak láttam azt, ha most inkább hallgatok rá és igyekeztem nem mozgolódni se, de hát ha az embernek fáj valamire, akkor automatikusan menekülne onnan, vagy tenne ellene. Feleletül arra, hogy muszáj lesz csak egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, de nem mozdultam egészen addig, amíg szabaddá nem vált a lábam, hogy utána sietve húzzam ki onnan, még ha pokolian is fájt és utána helyet foglaljak a közelben.
- Nem mindenkinek lenne az, így szerintem bátran kijelenthetem, hogy szerencse, hogy még veled akadtam össze. – szavaim őszintén csendültek és a fájdalom ellenére is megjelent egy barátságos mosoly az arcomon. Bár az is lehet, ha nem vele találkozom össze a romos házban, akkor nem is jöttem volna erre felé. Megannyi talány volt ebben is, de most még jobb volt ezen is gondolkozni, mint hagyni, hogy teljesen a fájdalom uralja elmémet és a testemet is.
Amikor a keze a lábamhoz ért, akkor akaratlanul is kicsit összerezdültem, mert egyre inkább fájt a lábam, miközben egyre nagyobb vérfolt keletkezett a hóban is a lábam alatt.  Amikor a nadrágomat szakította szét nehéz volt megállnom, hogy inkább ne rántsam el a lábamat, mert minden apró mozdulatra – amely elkerülhetetlen volt – úgy éreztem, hogy rosszabb a helyzet, mint elsőre éreztem. Pedig láttam rajta, hogy próbál óvatos lenni.  – Igen, ebben igazad lehet, de lehetettem volna figyelmesebb is, hiszen tudom, hogy ezen a környéken nem kevés vadász van. Ahogyan azt is, hogy ami nem falkaterület ott nincs is ügyelve arra, hogy ne legyenek ilyenek… - feleltem kicsit halkabban, miközben igyekeztem nem hangot adni annak, hogy mennyire is fáj. Még akkor is, ha volt már ennél rosszabb is. A kérdése viszont meglepett. – Igen, köszönöm. – nem érdekelt, hogy ez mennyire lehet a gyengeség jele, de nem voltam mazochista, hogy azt élvezzem, hogy fáj valamin. Albert illúziójának köszönhetően pedig a fájdalom egyre inkább csökkenni kezdett és csak lüktető érzés maradt addig, amíg ő úgy gondolta, hogy szükséges. – Tudod, ha most te orvos lennél és én lennék a beteg, akkor azt kérdezném, hogy kérjem-e az utolsó kenetet? – próbáltam kicsit viccelődni még ebben a pocsék helyzetben is, hiszen az első pár szó, amit a sérülésemmel kapcsolatban mondott nem éppen volt biztató. – Te is tudod, hogy miként "tálald" a rossz hírt, hogy utána még jót is mondj. – ráztam meg a fejemet játékosan, mert legalább nem köntörfalazott. Megvan az előnye annak is, ha valaki alacsony és vékonyka is, de jelenleg inkább a hátránya mutatkozott meg a csapdának köszönhetően. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a következő pillanatban a karjaidba kapsz és úgy viszel tovább. – talán a fájdalom ártott meg, hogy ilyen zöldségeket beszéltem, viszont csak remélni tudtam, hogy érzi a hangomból, hogy csöppet se gondolom komolyan. Sose vártam el azt, hogy bárki a karjaiba kapjon, voltam annyira büszke nőszemély, hogy legtöbb esetben inkább botorkáljak… Végül inkább csak bólintottam, hogy kocsival jöttem. – Nem kockáztatnék, így inkább elkerülném Fairbankset, ha nem túl nagygond. Se mást, se téged nem sodornálak veszélybe. – feleltem komolyan, mert BB talán ismét kisegítene, de kockázatos lenne. Több bajra meg szerintem senkinek se volt szüksége miattam, majd arra felé, amerről jöttünk mutattam. – Nem messze a háztól, olyan fél óra sétára, vagy kicsit többre hagytam a kocsimat. – egészítettem ki a kocsis dologra a válaszomat, közben pedig egyre szarabbul éreztem magam az egész helyzet miatt. Én hazavezetni nem fogok tudni, tőle meg még se várhatom el… Tényleg jól megcsináltam ezt. – Talán jobb lenne indulni is. - de alig, hogy megpróbáltam volna felállni, felszisszentem és sietve huppantam vissza. Tényleg, agyamra ment a fájdalom, hogy csak úgy fel akartam pattanni. Nem is értem, hogy mit hittem. – Azt hiszem, hogy kicsit hosszabb séta lesz, mint volt… - közben pedig kicsit lesütöttem a pillantásomat, mert képzelem, hogy mennyire örülhet ezek után annak, hogy összefutott velem.

- Kétlem, hogy bánná – húzta szélesebbre vigyorát, aztán elérkezett a csapdába lépés és a problémák beköszöntének is az ideje. Symara igen jól bírja a fájdalmat, ha saját maga lépett volna bele, nyilván tőmondatokban értekezne csak és sziszegve prüszkölne. Na de a nőstények jobban bírják a fájdalmat, ez köztudott tény.
- A szerencse néha csalóka – pillantott a farkas csapda összecsattintott pofáira, majd elhúzta a száját, és a nőstény lábát kezdte nézegetni.
- Ne haragudj – kért elnézést, amikor Symara összerezzent. Úgy hitte fájdalmat okozott neki, és ez lehet, hogy így is volt, mindenesetre nem szabad ilyen helyzetben a beteg fájdalmaival foglalkozni, mert az hosszú távon veszélyes lehet. Muszáj megnézni a sérülést, és ha kell, kezelni is rajta valamennyit. Természetesen mivel vérfarkasról van szó, annyira nem vészes a helyzet. Meghalni nem fog, esetleg elveszti a lábát néhány hónapra, de az kibírható.
- Symara – nézett rá határozottan. – A hó alatt volt, nem látszott, én sem láttam. Ha figyelmesen akarunk lépkedni, akkor tavaszig nem jutunk ki az erdőből – tavasszal is csak azért, mert elolvad a hó. Persze az alaszkai tavasz kicsit később jön, mint délebbre, de a lényeg, hogy a nőstény olyasmiért akar elnézést kérni, ami nem az ő hibája. – Ne hibáztasd magad, nem te tehetsz róla. Érted? – bizonyára a fájdalom miatt hiszi azt, hogy az ő hibája, vagy esetleg a múltban történt berögződés miatt éli meg úgy a balesteket, hogy azokra neki kellett volna figyelnie, és ha nem sikerül, akkor máris ő a bűnbak, de ez butaság. Egyikük sem tehet róla, hogy a hó alatt megbúvó csapda a lábára csattant. Saját maga is simán beletaposhatott volna. – Helyes – elégedetten elmosolyodott, aztán ráküldte Symarára a fájdalomcsillapító illúziót, miközben egy erősebb rántással széjjelszaggatta a nadrágja épen maradt részeit, hogy a sérülés feltárulkozhasson. Lehetett volna rosszabb is, de meg kell hagyni, akár jobb is. Két lábon mostanában maximum bottal fog tudni járni.
- Ennyire csapnivaló orvosnak tartanál? – természetesen értette a viccet, ezért saját maga is mosolyt erőltetett az arcára, és kérdését játékos éllel tette fel. – Egyébként nem is olyan rossz a helyzet. Elvégre a lábadat nem kell leharapnom, hiszen még van vérkeringés a test többi része és a lábfejed között. Ha nem így lenne, érdemesebb lenne megszabadulni tőle – egyszerűbb, mint visszavarrni, bár ebben az esetben a regenerálódás idejére érdemesebb nyilvánosan nem mutatkozni, vagy ellátogatni egy messzi vidékre, ahol gond nélkül be lehet adni, hogy mindig is féllábú volt. – A mesélők már csak ilyenek. A történetek többsége is ilyen. Először jön a rossz cselekmény, ami mindent felforgat, aztán a happy end következik, akinek mindenki örül – még azok is, akik fennhangon közlik a világgal, hogy utálják a happy endeket. Igazság az, hogy valakit két órán keresztül nézni a moziban, hogy aztán a végén meghalljon, nem túl felemelő érzés, hacsak a halálával nem egy nagyobb célt szolgál, mert akkor lehet örömteli a végkifejlett. Symara vége azonban nem jött el. Sőt, határozottan távol áll még a haláltól. Egy vérfarkas életében az ilyenek megesnek. – Az is szóba jöhet – mosolyodott a nőstényre egy vállrándítás keretében. Nem problémázna rajta, ha vinnie kellene, és talán úgy gyorsabban is haladhatnának. Az illúzió fájdalomtompító erejét egyre inkább lecsökkentette, aztán teljesen meg is szűntette azt. – Sajnálom – közölte, amikor megszakadt a fájdalomtompítás.
- Teljesen megértem – és valóban így volt. Fairbank számára tüzes talaj lehet, és nyilván nem akarja őt sem bajba sodorni. – Csak félórányi? – láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kell túlságosan sokat gyalogolniuk. – Az jó, az nagyon jó. Akkor nem kell sokat terhelned a lábad – saját maga akár egész álló nap gyalogolna, de Symara jelenlegi helyzetében nem túl tanácsos sokat trappolni.
- Ha készen állsz, indulhatunk – és már kezdett is vetkőzni. Először a kabát került le róla, amit természetesen nem tud a hátizsákjába gyömöszölni, aztán a pulcsi, valamint a nadrág. A boxer alsót már Fairbanksban vásárolta, mert a régi eléggé elhasználódott. Hamarosan anyaszült meztelenül gyömöszölte a ruháit a hátizsákba, a kabátját a hátizsák köré kötötte a ruhanemű ujjainak felhasználásával, úgy, hogy kör alakot formázzon. Aztán átváltozott a négylábú teljes vérfarkas képébe, ami inkább hasonlít medvére, mint farkasra. – Szerintem nem – közölte telepatikusan, majd a nőstény mellé kushadt. – Szállj fel. Így kímélni tudjuk a lábad – ha egy ember a közelben lenne, azt éreznék, és az út során is érezni fogják, így még időben átváltozhat a normális farkas alakba. Busa fejét a kabátból alkotott körbe tolta, aztán felemelkedve a hátizsákja a nyakában lógva pihent. Volt ideje kitapasztalni, hogy melyik a legjobb módszer a hátizsákot úgy magával vinni, hogy közben vérfarkas alakban is tudjon közlekedni. Főleg nehéz terepeken alkalmazta a bestia alakját, mert igazán jó szolgálatot tett sokszor.

Csak megráztam nemlegesen a fejemet, miközben a pillantásom elárulhatta neki, hogy nem haragszom rá. Inkább hálás vagyok azért, amiért ellátja a sérülésemet. – Nem történt semmi baj, ne aggódj! – nem gondoltam azt, hogy aggódna emiatt, de megtanultam a jó modort és azt is, hogy mit illik mondani ilyenkor. Igyekeztem nem túlzottan kimutatni a fájdalmamat.
Az újabb „dorgálásra” csak megszeppenve pislogtam és hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene mondani. Közben pedig éreztem, hogy a farkasom is ismét mozgolódni kezd, mintha a vér illatára és Albert szavainak köszönhetően ugyanazon múltbéli pillanatok jutottak volna eszünkbe. Vér, amely beterített a legelső gyilkosságom során, amire rávett a Teremtőm, vagy éppen a dorgáló szavakra, amik pont az ellenkezőjét mondták, mint amit ő most. Végül csak lassan bólintottam egyet, hiszen fogalmam sem volt hirtelen mit kellene mondanom. Nem sokkal később pedig az illúziója tompította a fájdalom érzetét, mert félő volt, ha anélkül nézegette volna a sérülést a hím, akkor előbb vagy utóbb megmutattam volna anyanyelvemen az ékesebb nyelvjárást. Azért örültem, hogy nem veszett el a lábam, mert eleve nem vagyok az-az otthonülős személy és sok volt a teendőm amúgy is. Egy kis sérülést meg ki lehet beszélni és elég idős vagyok ahhoz, hogy annyira sokáig ne is tartson a gyógyulás, mint a fiataloknak.
- Ohh, mégis miként mernék ilyet állítani, amikor az életem, akarom mondani a lábam tőled függ? – kuncogtam el magam és mosoly is megjelent, majd gyorsan el is tűnt, hiszen az illúziónak köszönhetően azért teljesen nem múlt el a fájdalom, csak tompult. – Azt hiszem, ezt megjegyzem, hogy jobb félteni tőled a lábakat. – persze ezt se gondoltam komolyan, de valahogy hirtelen nem ment az, hogy komoly maradjak. Nem kizárt, hogy tényleg ezzel próbáltam meg a saját érzéseimet becsapni a fájdalommal kapcsolatban, viszont szerencsére ő nem bánta a béna poénjaimat. Legalábbis a mosolya és a játékos korábbi visszakérdezése nem ezt mutatta. Azt meg csak remélni tudtam, hogy még rövid ideig képes lesz elviselni eme megnyilvánulásaimat. – Igen, ez igaz. – értettem vele egyet, hiszen általában így szokott lenni a könyvekben és a filmekben is, vagy ha valami túl nagy happyvel kezdődik, akkor is történik valami, ami ketté töri ezt a boldogságot és tökélyt, hogy aztán a végére újból a jó dolgok kerüljenek előtérbe. Az illúzió végül szűnni kezdett, mire sietve haraptam alsó ajkamba, hogy magamba fojtsam az ismét túlzott erővel lecsapó fájdalmat, ami átjárta a testemet. – Köszönöm. – csak ennyit mondtam neki, hiszen tényleg hálás voltam neki azért, amit tett. Így is sokat segített már. Többet, mint azt bárki elvárná egy alig ismert személytől. Amikor viszont picit megmozdultam, akkor még erősebb lett a fájdalom és végül alig hallhatóan pár nem éppen nőies szavak hagyták el az ajkamat az anyanyelvemen. Egy farkas sok nyelvet beszélhet, de arról fogalmam sem volt, hogy érti-e, amit mondok vagy nem.
Hálásan pillantottam rá, amikor elfogadta azt, hogy a közelibbi város számomra tabu. Amikor szemmel láthatóan is megkönnyebbült, hogy nem kell olyan nagy távot megtenni a kocsiig, akkor csak haloványan elmosolyodtam. Legalább valami jót is mondtam... – Igen, szerencsére. Meg neked se kell sokáig támogatnod legalább, vagy csak megakadályozni azt, hogy orra bukjak, mint egy járni tanuló kisgyerek. – szavaimat ismételten játékosan ejtettem ki, hiszen eddig is eléggé bebizonyította azt, hogy segítőkészebb, mint a legtöbb társunk lenne.
- Felőlem indulhatunk, a sminkemet és a ruhámat is megigazítottam már. – ha már annyiszor megkapjuk mi nők, hogy annyit tudunk készülődni, akkor nem pont most bírtam volna magamban tartani az újabb viccelődös megszólalásomat. Amikor viszont elkezdett vetkőzni, akkor meglepetten pislogtam párat és oldalra pillantottam, hiszen nem szokásom másokat meglesni, vagyis hát valami olyasmi. Ahogyan egyre több minden került le – hát nahh nőből vagyok -, de persze meg se bámultam; megköszörültem picit a torkomat – Ha tudom, hogy csak ennyi kell ahhoz, hogy ledobd a ruháidat, akkor lehet előbb léptem volna már csapdába. – feleltem egy tündéri mosollyal az arcomon, de remélhetőleg leesett neki is, hogy ezt is poénnak szántam és nem komolyan mondom. Sose sétálnék azért csapdába, hogy egy férfi levesse a ruháit. Nem őrültem még meg teljesen.  A látvánnyal nem volt semmi a baj, hiszen nem lehet panasza és szerintem egyik nőnek se lenne, ha ledobná a ruháit, de nem illik és nem is mindenki szereti, ha megbámulják, így igyekeztem azért jó kislány maradni és nem túlzottan "nézelődni", mielőtt átváltozott volna. Kíváncsian néztem meg a „farkasát”, hiszen minden farkas másabb és már éppen felajánlottam volna, hogy felveszem a hátamra a hátizsákját, vagy legalábbis fogom, de megelőzött vele. Pár pillanat erejéig haboztam, de végül felszálltam rá, még ha fura is volt. – Hmm, másoknak lóhát jut, nekem meg egy medve nagyságú farkas. Ha ez most mese lenne, akkor szerintem, ezentúl mindeni kislány áttérne erre a lovak helyett és bajban lenne a sok fehérlovas herceg... – próbáltam dobni picit a helyzeten, mert fura volt még számomra is, hogy ennyire másra vagyok utalva és úgy kell vinni engem. Ha kellett mondani, hogy merre menjen, akkor segítettem neki a navigálásban még is csak sok illat van az erdőben, így nyomokat is nehezebb követni. Ha pedig elértünk a kocsiig, akkor sietve, már amennyire lehetséges volt ebben a helyzetben szálltam le róla, majd előkotortam a kulcsaimat, hiszen neki fog kelleni és nem nekem. – Ennek most szerintem te több hasznát veszed, mint én. – nyújtottam felé a kulcsokat, ha már átváltozott és valamennyi ruha legalább visszakerült rá, miközben neki dőltem a kocsinak, hogy könnyebb legyen állva maradni.

||>> folyt

Szerencsére Symara, ha kelletlenül is, de tudomásul vette, hogy nem ő tehet arról, hogy belelépett egy kósza csapdába, ami a hó alatt elrejtve várta a megfelelő áldozatát, akit aztán többnapos szenvedéssel a halálba húzhat. Ez az eshetőség azonban esetükben nem állt fenn, hiszen vérfarkasoknál az elvérzés korántsem volt halálozási tényező, legalábbis nem ilyen, akár felületi sérülésnek is betudható helyzetben. Ha elütné egy vonat, és száz helyről ömlene a vére, akkor esélyes, hogy a regeneráció nem lenne képes minden vérzést csillapítani időben, és akkor jobblétre szenderülne, de egy farkascsapdába lépés apró probléma volt ahhoz képest, amit fajtájuknak sokszor ki kell állniuk.
- Jó elgondolás - mosolyodott el, bár nem hitte, hogy tényleg tőle függne, de azért az egójának a szellemi simogatás sohasem ártott. Persze elmúltak már azok az idők, amikor a fejébe szállhat bármi is, hiszen élete javán már túl volt, és rengeteg tapasztalatot szerzett már arról, hogy milyen rossz is az, ha valaki túlértékeli önmagát. – Ugyan dehogy, már van elég. Otthon egy egész szekrénynyit tartok – közölte nevetős köhintéssel. Nyilván vannak olyan farkasok, akik gyűjtenek trófeákat, de saját maga sohasem tartozott azokhoz, akik a gyilkosságot még a holttest megszentségtelenítésével is tetézik. A háborúban amúgy sem volt sok idő gyűjtögetni, kivéve a skalpokat, mert azokért igen jó árat fizettek, de azt meg nem személyes trófeának élte meg.
Elmosolyodva bólintott aprót, amikor Symara egyetértett vele, aztán amikor megköszönte a segítséget, mélyet sóhajtott, és a fején aprót ingatott, jelezve, hogy nem sok segítség volt, maximum talán a fájdalomcsillapítás. – Igen, valahogy úgy – mosolyodott el kedélyesen a káromkodásra. Előbb várta és nem írül, de végül csak bekövetkezett.
- Na igen, ez is egy szempont – persze tudta, hogy ilyesmire nem kerül sor, mert már ekkor megfogalmazódott benne a farkastaxi gondolata, és nem csak Symara miatt, hanem amiatt is, mert szerette volna a nyugtalan fenevadat kicsit előtérbe helyezni. Úgy vélte a nagyobb szabadság, ami az átváltozással jár a bestiáját elégedettséggel tölti el, elvégre ő is tehet valamit sebesül fajtársáért. Nyilván a hátára is kaphatta volna a könnyű súlyú nőt, de nem akarta, hogy a fenevad csalódott legyen, amiért nem veheti ki a részét a segítségből.
- Remek, ezek a legfontosabbak egy hölgy életében – mosolyogva szólt hátra, miközben vetkőzött és hangjában csak vidámság csengett semmi szarkazmus, még ha valójában kicsit irritálta is alapjáraton a sok szöszmötölés, de jelen helyzetben az sem zavarta volna, ha Symara tényleg nem indul el, mielőtt a nem létező sminkjét helyre nem rakja. – Vagy elfűrészelted volna a szuvas gerendákat, hogy rád essen a tető. Tudom én, hogy milyen praktikákra vagytok ám képesek, hogy az emberről leszedjétek a ruhaneműt – vérfarkasoknál persze egyszerűbb, csak fel kell cseszni valakit agyilag és máris szakad a vászon, igaz nem várt mellékhatásokkal járhat a bosszantó részéről. Saját maga persze már kinőtt a hirtelen harag okozta észvesztésből, de fiatal korában, amíg a farkasán még nem tudott úgy uralkodni mint most, volt, hogy meztelenül tért észhez, miután a falkában lévő nagyok helyre tették. Ezért jó falkában felnőni. Nem terheli az ember lelkét felesleges vérontás a kölyökkorszak alatt.
- A valóság túl szürreális a gyerekeknek. Szeretik a nem létező dolgokat, mint például a fehérlovas herceget. Igazából mindenki szeret olyasmit nézni, ami nem létezik. Fantasztikus és csodálatos belegondolni, a „mi lenne, ha” kezdetű történetekbe. - Symara navigálásával nagyjából fél óra alatt elérték a kocsit, ott lekuporodott a földre, megvárta amíg Symara lemászott, aztán visszaváltozott és felöltözött. – Valószínűleg. - Átvette a kulcsokat, majd a holmiját a hátsó ülésre dobta, aztán besegítette a lányt az anyósülésre, már persze, ha szüksége volt segítségre. – Megkapod a kocsiparancsnoki tisztséget, merre menjünk? – és mentek, amerre Symara mondta. Alaszka nem túl népes terület, és a főúton sem lehet nagyon eltévedni, elvégre délnek kell tartani, és mivel Anchorage az egyetlen nagyobb település Fairbanksen kívül, így az utak mentén szinte mindegyik tábla nyíllal jelezte a kikötői város felé vezető utat. A városba érve több segítségre lesz szüksége. Nagyjából hatórányi út vár rájuk és tankolni is meg kell majd állniuk valahol.
Anchoragebe érve Symara pedig elnavigálta a házához, ahol segített neki kiszállni, és bekísérte őt. – Magadra hagyhatlak, vagy kerítsek valakit, aki ellátja a sérülésed? – az út során ez a kérdés nem ötlött fel benne és Symara sem tájékoztatta, így mielőtt még visszaszánkázik busszal Fairbanksba, azért meg szeretne bizonyosodni róla, hogy minden rendben lesz vele.  

[április vége]

Vadászatról tértem vissza - a préda fele dögevők martaléka lett, nem bírtam megenni; újfent. A romos épületbe lépve felöltöttem emberi alakomat és a tökéletesen elhanyagolt fürdőszoba felé vettem az irányt. Amennyire lehetett, az elmúlt hetekben helyrepofoztam a lerobbant szállást. Egyfelől jól lekötötte a figyelmem, másfelől tényleg nem ártott. Se víz, se áram, de legalább a vízelvezetőt kipucoltam, így a dézsába odakészített víz nem gyűlt maradandó tócsába a felrepedezett csempepadlón, miután mosakodás címszóval magamra öntöttem, lemosva erdőt, prédát, vért.
Vihettem volna Yettát a színes házba, de képtelen voltam rá. Az ott töltött utolsó éjszaka, Tria emléke mind megakadályoztak ebben. Kísértet járta hely volt számomra, arról nem is beszélve, hogy a legutolsó, ami jelenleg hiányzott nekem, az egy torzsalkodás a falkával. Valószínűleg úgysem lesz elkerülhető, de megtartom magamnak a luxust, hogy én választom meg az időpontot. A "most" pedig kurvára nem alkalmas, így, hogy minden idegszálammal Yettát lesem és egyre türelmetlenebbül várom, hogy végre magához térjen.
Él és ez már több talán, mint amire számíthattam a történtek tükrében, mégis... fél éven belül ez volt a második ilyen eset és átkozottul elegem volt belőle. Vadászházakból hoztam plédeket, törölközőt, mindenféle apró, hasznos eszközt, a házamban maradt göncökért Sarah-t küldtem el. Biztosítottam róla, hogy ez nem lesz állandó, nem fogom kifutónak használni, de jelenleg eléggé korlátozottak voltak a lehetőségem, késztetésem pedig nem akadt a bővítésükre, feszegetésükre. Amit máskor pofátlanul megteszek, ahhoz most kicsit se fűlött a fogam. Így esett, hogy mindennemű kész étel vagy bolti cucc helyett hetek óta vadhúson éltem. Nem rázott meg, csak túl sokat árult el azoknak, akik esetleg az erdőt járták falkaterületen kívül és nyitva tartották a szemüket.
Már felvettem a farmerom, épp a hajam igyekeztem szárazra dörgölni, amikor a hálószobának kinevezett, legkevésbé huzatos-hiányos helyiség felől valami megváltozott. Az eddig egyenletesen áramló energiák felkavarodtak, én pedig egy percet se habozva indultam meg felé. Örültem volna, túláradó módon, ha nem tartottam volna attól, hogy az ébredésével Alignak is visszatér, hogy újfent a vörös szempár néz majd rám, hogy újabb baj közeleg.

little do you know...

Tudatvesztett állapotban fekszem, ahogy elpereg mellettem az idő lassan. A napokból hetek lesznek, s bár úgy tűnik, pihenek, valójában szervezetem ezerrel dolgozik azon, hogy legalább olcsó árnya legyek a történtek előtti önmagamnak.
A sebek begyógyulnak, a vér kikopik körmeim alól, de a történteket semmi nem törölheti ki az idő szövevényes fonatából.
Lassan mozdulok, energiáim lustán terpeszkednek szerte az apró helyiségben, félálom szerű, gondtalan könnyelműséggel, egészen addig a pillanatig, míg tudatomig el nem jutnak a köröttem terjengő illatok.
Föld és fa... az erdőben lennék? Víz csobog, vér fémes tónusa ér el hozzám, s párom energiái, melyek párosítása önkéntelenül is görcsbe rántják izmaim. Mindezt tetézi, hogy az első, amit megpillantok szemeimet kinyitva, a faház takarosnak aligha nevezhető közege. Szinte azonnal talpon vagyok, bizonytalan még a léptem, hát a falnak támasztva tenyerem érek el némi egyensúlyt. Mint ketrecbe zárt, zavarodott vadállaté, olyan a pillantásom, ahogy a közeledőre kiáltok.
- Ne gyere közelebb! - Mintha ez meghatna bárkit, ki épp életemre készülne törni... - Mégis az erőtelejs dejavu érzés efféle védekezést hív elő bennem, ahogy  falig hátrálok. Nincsenek láncok, s fekhelyem is szinte már kényelmesnek hat, nem a sziklás földön hevertem idáig, miként támadóm sem múltam sötét foltjának őrzője.
- Darren... ? - Hangos a sóhaj, mi tüdőmből felszakad, ajkam fojtott idegességtől remeg, s kissé zavarodottnak hat a mozdulat, mivel hajamba túrok. Futnék felé, megvan a szándék, mégsem érzem elég biztosnak lépteimet. A felismerés, hogy ez nem az a viskó, mibe elrablóm cibált nem is oly rég, s a történtek, miket magamban hordozok, nem pusztán rémálmok voltak, megbénítanak.
Dühös tehetetlenségem közepette legördül egy könnycsepp is arcomon, ahogy hátamat a falnak vetve rogyok le a fekhely mellett.
- Vége.... vége van?