Azt hiszem jó ideig nem fogok visszavágyni Fairbanksbe. Vicről ugyan továbbra sincs elég infóm, hogy mi lehet vele, de azt hiszem azok után, ahogyan viselkedtem vele, nem csoda, ha így bánik velem. Megérdemlem. Gondolom, ha itt lesz az ideje, fel fog keresni, addig pedig nem tehetek mást, minthogy élem a mindennapi életem tovább, Anchorageban. És ennek a gondolatnak eleget téve folytatom az utam haza, abból a néhány naposra nyúlt látogatásból, amit a városban tettem. Először azt gondolva, hogy csupán egy műtét és egy konzultáció miatt jövök át és annyi, különlegesebb események megtörténése nélkül, azonban utólag be kell látnom, ez enyhén szólva is reményteli elgondolás volt. Az első napon megesett furcsaságot vagy mondhatom úgy is, hogy emlékezetes találkozást követte egy másik is, amely nagyobb megdöbbenést aligha okozhatott volna. Nincs ikertestvérem és mégis valaki a képemmel mászkál, rajtam kívül. Vagy én az övével, amely gondolat egyetlen pillanattal sem szívderítőbb, mint a másik. Kicsit zavaros gondolatokkal, majdnem teljesen záró pajzzsal - annyi rést azért hagyok rajta, hogy más farkasok jelenlétét érzékeljem könnyűszerrel, ami vérvonalamnak köszönhetően kicsit többen megy, mint más vérvonalból származóknak - állok meg az egyik benzinkútnál és térek be a kávézóba, hogy egy nagypohár fekete koffeinlével folytathassam az utamat tovább. Reményeim szerint nagyobb furcsaság már nem fog érni, minthogy találkoztam önnön hús-vér tükörképemmel, de nagyot tévedek. Mert ahogy a kávézó felé haladok, megérzek egy másik farkast. Amennyiben a pajzsa nem zár teljesen és szilárdan, úgy már az épületbe való lépés előtt jeges folyam indul meg a gyomromból a végtagjaim felé; ha teljesen elzárkózik, úgy a kávézóba lépést követően történik meg mindez. Az illatát ezer közül is felismerném, ahogyan alakját is, energiáiról már nem is beszélve. Szó szerint megáll bennem az ütő és megkövültem figyelem, ahogyan kávét rendel, talán még a haján is igazít, ha hátra söpör egy tincset. - Gaëlle... - suttogom magam elé a nevét, immáron a történelem folyása alatt nem először. Meg akartam találni, jó ideje szerepelt ez a terveim között, de az még álmomban sem reméltem volna, hogy még egyszer lesz akkora mázlim, mint eddig már kétszer is, és csakúgy megpillanthatom. Egy fickó lép be mögöttem és meglök, ahogy próbál mellettem befelé haladni, még elnézést is kér és én csupán egyetlen pillanatra méltatom, majd újra visszafordulok a lányom felé. Gyönyörű. Éppen úgy néz ki, ahogyan az anyja valamikor és nem csupán külsejében szakasztott mása, még a mozdulatai is őt idézik. Összeszedem magam végre és odasétálok hozzá. Mindkétszer egyetlen szó nélkül lépett ki az életemből és ezt harmadjára nem engedhetem meg. Egyszerűen nem. - Szia! - köszönök rá csendesen, ahogy megállok az asztal (vagy pult) mellett, ahol ő is van. Ennél többre azonban hirtelen nem futja. Nem hiszem el, hogy tényleg itt van, hogy tényleg őt látom...
A pincér távozik, én pedig egészen belefeledkezem a dossziékba, amiket megkaptam. A nagy része mellettem az asztal szélén, az egyiket pedig magam elé veszem, majd úgyis csak akkor kell jobban figyelnem, ha már itt lesz a kávém, hogy még véletlenül se borítsam ki. Volt már rá példa... felettébb kellemetlen, amikor forró kávéból kell kimentened egy fontos iratot, főleg hogy igazából érdemben menteni nem is lehet, maximum csökkenteni a kár mértékét, mert a kávé olyan csodálatos foltot hagy, hogy ha ki is sikerül szárítani, akkor sem tudod letagadni a balesetet és ezt nyilvános helyen még kellemetlenebb megejteni, mint odahaza. De majd, ha már itt lesz jobban figyelek, addig még szétpakolhatok, hogy jobban átlássak mindent. E miatt viszont annyira most nem figyelek a nyíló ajtót sem, hiszen bárki bejöhet ide és most még az érzéseket is kizárom, amik előbb jeleznék a közeledőt, sőt... azt is, hogy kicsoda. Ezért van, hogy már csak akkor emelem fel a fejemet és pillantok az ajtó felé, amikor a pincér távozott, és már olvastam is pár sort, de még akkor sem nézem meg, hogy ki érkezett. Van a városban egy falka, nem meglepő, ha időnként az ember farkasokkal fut össze, de nem kell mindegyiket megfigyelni, hogy kiféle-miféle, hiszen jó eséllyel nem ismerem az illetőt, most pedig másra alig figyelek, túl erős a kávé illata a szomszéd asztalnál, de amikor már közeledik felém, na akkor már bevillan a tény... nem csak egy szimpla vérfarkasról van szó és főleg nem olyanról, akivel szívesen találkozom. Mély levegőt veszek, mielőtt még elérne hozzám és próbálom újra megkeményíteni a tekintetemet, pedig azt nagyon jól érzem, hogy a szívem majd ki akar ugrani a helyéről, úgy kalapál, de nem szabad, hogy ezt lássa rajtam. Bőven elég volt legutóbb az, hogy engedtem egyetlen könnycseppnek. Tudja, hogy hatással van rám és tudja, hogy megbántott... ha még többet tud meg... az már régen rossz, nem adhatom meg neki ezt. - Szia! - majdnem kicsúszik az is, hogy mi van, de végül nem teszem hozzá, pedig nagyon kikívánkozik. Egyszerűen minden erőmmel azon vagyok, hogy megbántsam őt, csak hát... nekem sem megy azért olyannyira, amennyire szeretném. Az a legutóbbi ölelés, még ha nem is épp tegnap volt nyomot hagyott bennem és kár lenne tagadni, hogy valahol azért vágyom rá... most is. Elment, ott hagyott minket és nekem attól még ugyanúgy hiányzott, csak hát érthető módon ennyi idő távlatából büntetni akarom, nem örülni neki. - Úgy tűnik nincs szerencsém, hogy folyton összefutunk... Erre élsz? - nem érdeklődőm felőle, remélem, hogy nem ezt gondolj és érzi is a színtelen hangomból, hiszen nem kínálom hellyel, bár ha magától leülne, akkor nem fogok rászólni, hogy ne merje megtenni, mert nem adtam rá engedélyt. Ha megkérdezné, akkor maximum a vállamat vonom meg, hogy tegye, ha akarja. Közben azért a papírokat kissé összetolom magam előtt, hogy ne legyen belőlük minden egyértelmű, bár az asztal szélén lévő dossziékon így is látszik a kórház pecsétje, ha körülnéz azért kicsit. Azt viszont akkor is tudnom kell, hogy erre él-e, mert... nem akarok megint abba futni, hogy kiderül, hogy ő is a falkába tartozik, csak mostanában pont nem tartózkodott a környéken. Nem járhatok kétszer pont ugyanúgy, ha pedig mégis... Jónak tűnik a hely, nem akarok megint miatta elmenekülni. Maximum megmondom neki, hogy hagyjon szépen békén és tartsa magát távol tőlem.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Figyelem vonásait, ahogy felé közelítek, mély levegőt vesz és az egész tartása megváltozik, merevebbé válik. Érzékelem energiáimmal - és hallásommal is -, hogy a szíve hevesebb ritmusra vált. Az enyém is. Halvány mosoly játszik ajkaimon. Leülök vele szemben, meg sem fordul a fejemben, hogy másként tegyek. - Vagy csak így kell lennie a dolgoknak és nem a szerencséhez van köze. - csendesen jegyzem meg a dolgot, mert az valahogy nem lehet a vak véletlen, hogy valóban keresztezzük egymást útjait. Elvégre egy család vagyunk... Tudom, hogy nem bocsátott meg nekem és nem is vártam mást most, mint ami majd' 40 éve történt még Franciaországban. - Nem, nem igazán. Igazság szerint épp hazafelé tartok innen. - Anchorage az otthonom és nem Fairbanks. Kék tekintetem az ő íriszei után kutatnak. Mindkét karomat felteszem az asztalra, pontosabban a könyökeim érintkeznek a sima felülettel, míg bal tenyerem ráfonódik a jobbra. - És te? Te itt élsz a városban? - rövid itt tartózkodásom alatt volt szerencsém olyan farkashoz, aki a helyi falka tagja, és nem érzem azt a lányomon, hogy ő is hozzájuk tartozna, de ez nem zárja ki azt a tényt, hogy esetleg csatlakozni akarna hozzájuk. Az asztalon fekvő dossziékon feltűnik a kórház pecsétje. Ezek szerint nem csak átutazásról van szó. Legalábbis erre következtetek. - Itt dolgozol a kórházban? - nem kerülgetem a dolgot, egyenesen kérdezek rá arra, ami érdekel. - Valójában onnan jövök egy konzíliumról. - tudom, hogy nem kérdezte, de csak nem ülhetünk egymás mellett, mint két kuka. Ha pedig a sors - vagy nevezzük akárminek - úgy hozta, hogy megint találkozzunk, akkor nem mehetünk el egymás mellett idegenekként. Nem egy esélyt kaptunk már az élettől, ideje lenne végre ki is használni. - Nem gyakran járok át Fairbanksbe, Anchorageban lakom már egy jó ideje. - nincs ebben semmi titok. Toulonból odamentem és ott is ragadtam, már több, mint két évtizede. Nem vágytam megint falkába. Jól kijövünk az Issumatarral és ott megvan mindenem. Vagy eddig legalábbis megvolt. De most nem csak Angalique bukkant fel a múltamból, hanem Gaëlle is. Ez egyszerűen... hihetetlen...
Tudom, hogy képtelen vagyok előle teljesen elrejteni az érzéseimet mégis rendületlenül próbálkozom, vagy legalább megpróbálom elhitetni magammal, hogy sikerült. Elég volt egyszer, hogy látta, hogy elgyengülök, ha a közelemben van. Nem szabad azt hinnie, hogy ez olyan egyszerű lesz... mit egyszerű, egyáltalán nem is kellene engednem, hogy bármi esélye legyen nálam, hiszen nem érdemli meg, egy pillanatra sem! - Nem hiszek a sorsban. Az emberi döntésekben hiszek, maximum a szerencsében, ami miatt a döntések egy útra sodornak két embert. - rántom meg a vállamat. Azt sem hinném, hogy azért találkozunk időnként újra és újra, mert az lenne a cél, hogy nagy idilli családot alkothassunk majd idővel. Ez nem így működik. Ezt ő rontotta el azzal, hogy elment és nem indokolhatjuk mással, csak a döntésével és végül is a világ nagy, de ezek szerint nem annyira, hogy pár tíz évente ne fuss össze valakivel, akit ismersz... bár ez nem jó megfogalmazás, hiszen én nem igazán ismerem őt. Az azért megnyugtat, hogy legalább nem itt él a városban, tehát jó eséllyel nem a falka tagja... szerencsére, mert nem lenne kedvem újra tovább menni, csak hogy ne legyek a közelében. - Igen itt, nem régen költöztem csak. - csendesen és kimérten válaszolok minden egyes kérdésére. Visszakérdezhetnék, hogy hogy van, hogy mi szél hozta épp erre, de nem vagyunk mi olyan viszonyban, hogy okom legyen rá, hogy ezt meg tegyem. Sőt... semmilyen viszonyban nem vagyunk, ha már itt tartunk. - Igen a kórházban kaptam állást a sürgősségin, remélem, hogy jól fog menni, de... azt hiszem volt kitől örökölnöm a gyógyítás szeretetét igaz? - ha ő is ott volt... no meg azért minimális információim azért mégis csak vannak róla. Talán miatta lettem én is orvos, de sokkal könnyebb arra fogni, hogy annyit feküdtem én is kórházban, orvosok keze alatt, hogy megszoktam azt a világot és egyszerűbb olyan területen dolgozni, amit már egyébként is ismersz. A szavait továbbra is csak csendben hallgatom és nem igazán akaródzik visszakérdezni, nem akarok érdeklődést mutatni felé. Egyszerűen... csak nem és kész. Végül mégis felpillantok rá, és már majdnem nyitnám a számat, amikor a pincér érkezik és leteszi elém a kellemesen gőzölgő kávét. Egyelőre még sem nyúlok hozzá, még az ízesítéssel sem foglalkozom, csak egy bólintással megköszönöm, aztán újra rá emelem tekintetemet. - Mit szeretnél tőlem... apa? Nem beszélgethetünk egymással úgy, mint más normális emberek, akik nem rég találkoztak, te is tudod igaz? - én legalábbis erre nem vagyok képes, vagy nem tudom, hogy mikor leszek, leszek-e valaha. Túlságosan mélyen él bennem az, ami volt a múltban, hogy nem most kellene itt lennie, régen lett volna szükségem rá, de akkor viszont nagyon nagy szükségem, de akkor nem volt ott és most miért akar annyira? Mi változott, hogy mégis csak számít neki a lánya, akiről jó eséllyel azt sem hitte, hogy egyáltalán életben van.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Csendesen hallgatom őt és szavai nyomán millió kérdés fogalmazódik meg bennem, de mégis milyen felvezetéssel tehetném fel őket? Akármennyire is fájdalmas, alig ismerem a lányomat, mondhatni, szinte idegen, pedig a legkevésbé sem akarom, hogy az legyen. Ő az én vérem, az egyetlen, aki a családom és még mindig hihetetlen, hogy életben van. Nem akarom elveszíteni megint! - Ezt örömmel hallom. - ezek szerint csupán néhány órányi autózásra van tőlem. - Hosszabb ideig maradsz a városban? - a költözés ellenére is lehet, egyáltalán nem arról van szó, hogy évekre tervez előre. Bár kétségtelen, hogy annak idején, mikor Anchorageba érkeztem, én is csak pár napra terveztem maradni. Ez pedig hosszú évekkel ezelőtt történt már... Sosem lehet tudni, miként alakulnak a dolgok, vagy egy-egy esemény merre terel tovább az életben. Vonásaim ellágyulnak és egy őszinte mosoly jelenik meg ajkaimon. Nem mertem remélni sem, hogy volt részem a pályaválasztásában. Tudom, hogy haragszik rám kicsi kora óta, de talán még nem veszett el minden remény, és van rá esély, hogy kiérdemeljem a szeretetét. - Tudom, hogy jól fog menni. Nem láttalak túl sokáig gyógyítani, de amíg igen, addig hihetetlenül büszkévé tettél. Akkor is, ha ez nem volt célod. - csendesen hangzanak el szavaim, mert nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatban. Én büszke vagyok rá, akkor is az lennék, ha teljesen más hivatása lenne, nem ez a lényeg. Az apja vagyok, ez a dolgom és valóban így is érzek. Közben megérkezik a kávéja, addig pedig csendben maradok, a beszélgetésünk így is elég döcögős, nem hiányzik, hogy annak még kéretlen fültanúja is legyen. Kérdése nem egyszerű és kétségtelenül nagyon igaz. Valóban nem beszélgethetünk így egymással, de ez a kérdés vajon azt jelenti, hogy ideje volna másképpen megbeszélnünk a dolgainkat? Őszintén, megtörve végül a köztünk húzódó vastag üvegfalat? Kezemet az övé felé csúsztatom az asztallapon, hogy megérintsem a kézfejét és talán meg is fogjam azt, feltéve, ha hagyja. - A lányom vagy, egy család vagyunk. Csupán ennyit szeretnék, hogy valóban azok legyünk. És nem számít miként vagy hogyan beszélünk egymással, csak beszéljünk. Én ezt szeretném, a kérdés csupán az, hogy vajon Te is szeretnéd-e ezt? - igen, rendbe akarom hozni a kapcsolatomat vele, mert nekem ő maradt egy letűnt és boldogabb életből. A nőből, akit annyira szerettem, aki életet adott neki és akit végül mindketten elvesztettünk. Ahogyan azóta többeket is a családunkból...
Sok kérdése lehet, ehhez kétségem sem fér, de hogy akarok-e rájuk válaszolni azt nem tudom. Sok mindent vághatnék a fejéhez, de nem hiszem, hogy az bármin is változtatna, mégis... valahogy az emberben meg van az a késztetés, hogy megtegye, mert talán jobban érzi magát tőle. Ha valakire haragszol, akkor csak belülről emészt fel az érzés, amíg végül a szemébe nem mondod, hogy mit is érzel. Akkor jobb, kiengeded a gőz, talán a mérgedet is képes vagy elengedni, de nekem csak úgy nem megy, hogy az apámként kezeljem, mert túl sok rosszat szenvedtem el, amikor ott kellett volna lennie velem és nem volt ott. Nem lehet ezt csak úgy semmisnek venni. - Még nem tudom, talán hosszú távon maradok. Elég kellemes az állás és a város is tetszik. - megvonom a vállamat finoman. Maradnék azt hiszem, tényleg talán nem lenne rossz egy időre megint egy helyben lenni, csak ha ő is itt van az sok mindent befolyásol, mert közel lesz hozzám... nagyon közel, talán túl közel is és amíg nem tudom, hogy ezt hogyan kezeljem, addig félő, hogy csak frusztrálni fog a helyzet. - Végül is a sok éves rutin teszi, eleget gyakoroltam már, hogy jól menjen. - büszkévé teszem... igen persze ezt is meghallom, de akkor sem akarok rá reagálni. Nem tudnék mit. Vajon ehhez van joga, hogy büszke legyen rám? Nem tett hozzá semmit sem ahhoz, hogy ilyen lettem, ahhoz sem, hogy élek. A nénikém, neki van benne része, ő büszke lehet rám, hiszen jó eséllyel, ha ő nincs akkor most én se lennék, akkor nem éltem volna túl azokat a rémes éjszakákat sem, de így igen, túléltem és végül orvos lettem, de egyik sem az ő érdeme. Megvárom én is csendben, amíg a csészém az asztalra kerül. Elrebegek egy halk köszönömöt és egy pillanat múlva már arra leszek figyelmes, hogy a keze az enyémre csúszik. Én nem fogom meg az övét, de engedem, hogy ő megtegye, nem húzom el az enyémet, pedig valahol meg van a késztetés, de közben az is, hogy engedjem és bármennyire próbálom elrejteni, tagadni, de mégis sokszorosára erősödik megint a szívverésem is. A szavaira pedig először fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Pillanatok telnek el szótlanul, mintha a szavaimat fontolgatnám, ami persze így is van. - Család... Aki fontos volt elhagyott, vagy meghalt, többet voltam egyedül apa, mint mással. Az is kész csoda, hogy életben vagyok. Ez... nem olyan egyszerű, nekem nem. - halkan sóhajtok egyet, ahogyan végül visszahúzom a kezemet magam elé, hogy felvegyem a csészémet és kortyoljak belőle. Kiszáradt a torkom, muszáj hogy benedvesítsem. Igen... az apám, de az apám aki elhagyott, az apám aki meg sem próbált felkeresni. Vérfarkas lett. Na és? Én is az lettem, ettől még nem kellett volna ezt tennie, nem kellett volna cserben hagynia minket csak, mert anya meghalt. Számunkra is meghalt és neki a saját gyásza fontosabb volt, mint a gyerekei. - Lemaradtál mindenről, szerinted ezeket hogyan tudnád pótolni? Meséljem el milyen szenvedés volt az életem gyerekként? Szeretnéd hallani hányszor könyörögtem, hogy gyere haza és segíts? - egy pillanatra lecsukom a szememet. Nagy levegő... csak egyszerűen lassítani kell a szívverésemen, mélyeket lélegezni, és egyből jobb lesz... jobbnak kell lennie. Nem hagyhatom, hogy ennyire felzaklasson, nem érezhetem úgy magamat megint, mint egy gyerek. Felnőttem, sok mindenen mentem át nélküle, erős vagyok... erősebb, mint akinek születésemkor hitt.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Nos... ennek igazán örülök. - vallom meg neki a legnagyobb őszinteséggel. Azt már említettem, hogy a szomszédos városban élek és a tudat, hogy itt van Ő és ilyen közel, valami egészen kellemes bizsergéssel tölt el. Hiszem, hogy megkaphatjuk az élettől a következő esélyt, noha a másodikkal és a harmadikkal is kecsegtetett már minket. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nem szolgáltam rá az eddigiekre (sem), de ettől még ez a tudat nem teszi kevésbé értékessé a mostani pillanatot. És a lehetőséget, hogy ezúttal talán sikerülhet... - És azt hiszem különleges tehetséged is van hozzá, amihez nem lenne elég csupán a rutin. - tudom, hogy talán nem a legfontosabbak közé tartozik az életében, hogy igenis büszke vagyok rá és talán nem is érdemlem meg, hogy azt higgyem egy egészen picinyke részem nekem is volt abban, hogy erre a pályára lépett. De akkor is hiszem, hogy részben igenis miattam tette és legyen ez a rész egészen hangyányi, akkor is mérhetetlen boldogsággal tölt el és természetesen büszkeséggel. Hiszen melyik apa ne volna végtelenül büszke a saját gyermekére?! Engedi, hogy a kezét érintsem és nekem ez már tökéletesen elég. Talán nincs még minden veszve közöttünk és ez reményt ébreszt a lelkemben és a szívemben is egyaránt. Azonban még ezen érzésekkel együtt sem akarok tolakodó lenni a legkevésbé sem, így ennél a pontnál nem megyek tovább. Nem akarom elrémiszteni. - Tisztában vagyok ezzel és azt hiszem... nincsenek arra szavak, hogy elmondhassam, mennyire sajnálok mindent, ami veled történt. Szeretném, ha tudnád, hogyha hatalmamban állna, akkor változtatnék a dolgokon és a legszebb életet adnám neked, amire képes lehetnék... - hirtelen buknak ki belőlem a szavak és tudom, hogy talán nem is fogja elhinni őket. Pedig szívem minden négyzetmilliméterével így hiszem és érzem. Mi több, ha akkor lett volna beleszólásom a dolgokba, egészen biztosan más életet adtam volna neki és a testvéreinek. Ezt azonban már nem akarom elmondani, mert félek, így is mentegetőzésként hatnak a szavaim. - Szeretlek Gaëlle... - suttogom egészen halkan és ezzel talán túllövök a célon, de nem érdekel. Nem hagyhatom, hogy ne tudja. Hogy ne hallja legalább még egyszer, ahogyan kimondom ezt a szót, ami minden tekintetében igaz és valós. Apának nevezett és ez átszakított bennem egy gátat, amit talán még nem kellett volna engednem, de én is csak gyarló vagyok. Nagyon nyelek szavai hallatán. Lelkembe mar minden egyes szava, de sosem volnék képes felhánytorgatni ezt neki. Mert igaza van. Mert tudom, hogy mennyire cseszettül igaza van és milyen nagyon felelős vagyok mindazért, amit most mond nekem. - Nem tudom. De most itt vagyok. Most itt lehetek. Ami sovány vigasz, én is tudom. És azt is, hogy semmi jogom ezt kérni vagy mondani, de szeretném megtenni mindazt, amit akkor nem. Az élted része lenni... - csupán ennyit szeretnék és nagyon is tudom, hogy mennyire nem vagyok rá érdemes. De mégis ezt szeretném, ez minden vágyam és reménykedem abban, hogy benne is maradt egy egészen picinyke rész, aki szintén vágyik erre. Érzem, hogy milyen zaklatott és ezt nem akarom tovább tetézni benne. - Nem szeretném, hogy miattam ne élvezd a teádat. Csak annyit kérek tőled, hogy add meg az elérhetőséged és hadd jelentkezzem olykor. Próbáljuk meg. Csak ennyit kérek... - a világon bármit megadnék azért, hogy most ne utasítson el, de ha mégis megteszi, nem hibáztathatom érte...
Nem kellene itt lennem, de még se bírtam otthon maradna, se a kórházba bemenni és úgy tenni, mintha minden rendben. Nem olyan régen jártam már itt, de most mégis egy találka miatt jöttem ide. Az se kizárt, ha Rhydian megtudja, akkor kicsinál, de persze csak képletesen, hiszen mégis egy olyan farkashoz igyekszem, aki közel áll hozzá. De lehet sikerül megjárnom azelőtt, hogy egyáltalán feltűnne neki az, hogy elszöktem. Bár akkor lehet egy kocsit is jó lett volna beszerezni. Jacksont is meg fogom egyszer ölni, amiért miatta le kellett vágatnom a hajamat. Oké, tény, hogy nem áll rosszul ez az állig érő haj se, de akkor is eléggé idegesítő. Hiányzik a régi és hosszú hajam. Szőke dolog is ostobaság volt, de ez most még inkább, de legalább már nem aranyló tincsek keretezik az arcomat, ahogyan pár hónapja volt egy görbe éjszakának köszönhetően. Alig, hogy elhagytam Anchorage-t kibújtam a ruháimból, a zsákomba gyömöszöltem, majd pedig egyszerűen hagytam, hogy újra minden csontom ketté törjön és ahogyan az erőmből telt elindultam futva a másik város felé. Lehet, hogy nem a leggyorsabb mondja a kiruccanásnak, de most nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy muszáj kicsit levegőznöm, kiszellőztetnem a fejemet, hiszen túl sok minden történt velem és egyre inkább úgy éreztem magam, mint aki kezd kicsit becsavarodni az elfojtott érzések miatt. Wendy-t se akartam állandóan nyaggatni ezzel, ahogyan a Teremtőmet se, illetve Alec-nek se állt szándékomban még több okot adni azért, hogy aggódjon értem és így jött ez a kiruccanás. Na, meg az új farkasomnak is jót tesz ez a kis kirándulás. Legalább szokja az erdőt és talán ő is bátrabb lesz picit, ha már a múltkori eset eléggé megtépázta szegénykémet is, de még mindig nehezen akartam elhinni, hogy Ő meghalt… Egyszerűen csak képtelenség volt, pedig igaz volt. Fogalmam nincs már, hogy mennyi ideje lehettem úton, s mennyi idő telhetett el azóta, hogy vadásztam is egy jót és legszívesebben ledőltem volna, de nem lehetett. Mennem kellett, amikor is megpillantottam egy benzinkutat. Sietve változtam vissza az erdő szélén, majd letöröltem ajkaimról a maradék vért, hogy utána bevessem magam a mosdóba, hogy még inkább rendbe szedjem magamat. Itt talán még fuvart is találhatok, ha nem, akkor nem marad más, mint négy lábon folytatni az utat. Az egyik asztal mögül figyeltem az embereket, amikor is kiszúrtam egy farkast. Nem láttam még korábban se, vagy talán tegnap Anchorage-ben, de előtte még se itt, se ott. Talán új, vagy csak átutazó, de egy próbát megér. - Hola! – köszöntem barátságosan, majd közelebb sétáltam a nőstényhez. – Esetleg Fairbanks felé tartasz? – kíváncsiskodtam tovább, majd sietve nyújtottam felé a kezemet. - Egyébként Primrose, láttalak nemrég Anchorage-ben. – s a mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon. Lehet, hogy nem bíztam benne teljesen, de attól még lehetek barátságos, ahogyan a farkasom is közben figyelt és készen állt arra, ha esetleg futni kell vagy megvédeni magunkat. Eléggé új volt, vagyis annyira már nem, de attól még lett volna mit tanulni, de ennek ellenére bármikor megvédett volna, ahogyan azon a napon is tette, ami majdnem mind a kettőnk életébe került.
Kezdtem szépen lassan belefáradni már az utazásba. Hetek teltek el azóta, hogy elindultam, de ez nem meglepő. Repülővel csupán pár órámba telt volna, hogy az ország déli részéből feljussak a legészakibb csúcsba, de nem, az túl egyszerű lett volna. Helyette kocsival kellett átszelnem azt a sok ezer mérföldet, ráadásul folyton cserélgetnem is kellett a járgányokat, ha már túl sokat használtam egyet. Mire Alaszkába értem, már legalább a tizedik autót használtam, de nem különösebben érdekelt, ha ez volt az ára annak, hogy épségben megérkezzek, ahogyan azt Nina előre eltervezte. Természetesen az anyámat nem tájékoztattam a jövetelemről, és ha rajtam múlt volna, akkor bizony a lehető legtovább elhúzom a találkozás borzalmas pillanatát. Nem gyűlöltem én őt, de ha választanom kellett, akkor inkább arra voksoltam, hogy nem futnék vele össze. Pedig kedves nő, bizonyára mindenki kedveli őt, és talán pont ez borított ki annyira vele kapcsolatban, a rossz emlékeken túl. Túlságosan... tökéletesnek látszott, mintafeleségnek, még ha anyaként nem is állt úgy helyt, ahogyan én igényeltem volna annak idején. Ezeket a képtelen gondolatokat azonnal száműztem is a fejemnek valamely olyan szegletébe, ahonnan csak kemény munkával lehetne előkotorni. Nem akartam rajta gondolkozni, és igazság szerint máson sem. Csak azon kellett volna járnia a fejemnek, hogy mi lesz a jelenlegi álcám. Egész úton ezen törtem a fejemet, de eddig csak annyi volt világos, hogy kénytelen leszek meghúzni magamat, amennyire csak tudom. Nem lesz könnyű, főleg ennyi eleganciában és gazdagságban töltött év után, de most az út során kezdtem megszokni a moteleket. Már amennyire meg lehetett ezeket a rémséges kócerájokat szokni. Észre sem vettem, hogy fintorba szaladtak finom vonásaim, ám azon nyomban ki is simultak, amint kiszúrtam az út mellett a benzinkutat. Egyrészt ideje volt tankolnom még a hátralévő néhány mérföld megtétele előtt, másrészt úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kávét, amiért idáig sikerült eljutnom. A kocsit egyébként tegnap szereztem Anchorage-tól nem messze, így most vígan furikáztam, amíg nem akadtak a nyomomra. Ez a kocsi holnapra már úgyis egy szakadék mélyén fog pihenni, vagy egyéb helyen, ahol nem találhatnak rá. Miután teli töltöttem a tankot, bevonultam fizetni, és a megkívánt kávémat sem voltam rest kikérni. Viszonylag türelmesen várakoztam az asztalnál, amíg el nem készítették, aztán a helyi újságot böngészve kortyoltam bele a még gőzölgő feketébe, fél szememet a táskámon tartva. Ez az idillinek tűnő nyugalom csak addig maradt meg nekem, amíg meg nem éreztem a közeledő farkast. Az illat alapján nőstényt vártam, már elég messziről kiszúrtam, hála a vérvonalam adta előnyöknek. Azt sejtettem ugyan, hogy ő is ki fog szúrni engem, de arra egy pillanatig sem számítottam, hogy meg is fog szólítani. - Üdv! - futtattam rajta végig ráérősen a tekintetem. Hogy lesajnáló volt, vagy inkább kíváncsi, azt nehéz lett volna megmondani. Időnként remekül álcáztam azt is, ha felkeltette valami a figyelmemet, máskor meg hitelesen előadtam azt, hogy nagyon érdekel, holott egyáltalán nem sikerült a kíváncsiságomat felkelteni. - Esetleg... - feleltem tömören, még mindig nem döntve el, miként álljak hozzá a nőstényhez. Az ellenséges szándéknak nyomát sem láttam, és mivel bemutatkozott, végül úgy döntöttem, szóba állok vele. - Skyler! Ülj csak le, Primrose! - mutattam a szemben lévő hely felé. - Valóban? - kérdeztem vissza meglepetten. Ó, hogy a jó büdös francba! Nem elég, hogy itt vagyok, hogy belefutottam egy farkasba, de még látott is ott, ahol nem akartam, hogy tudjanak a létezésemről. - Talán megfordultam ott átutazóban, igen... - hagytam végül rá lazán, a poharam pereme felett méregetve. - Ezek szerint onnan indultál, és Fairbanksbe tartasz. Ha jól sejtem, fuvar kellene. - vontam le a nyilvánvaló következtetést. - Gyakran jársz arra? - érdeklődtem, kicsit nyitva felé.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Természetesen idegenekkel nem mindig jó móka szóba állni, de most csöppet se zavart. Mi történet legrosszabb esetben? Hmm, meghalok, vagy esetleg megint ripityára zúznak. Igen, azt hiszem ezek a legrosszabb esetek, bár nem tűnik annyira ostobának, hogy ennyire nyilvános helyen bárkinek csak úgy neki essen. Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor eléggé idős lehet, de jelenleg semmi kedvem tesztelgetni a vérvonalamat. - Na, gyerünk, legalább ha már elszöktél, akkor vedd valami hasznát is! - szólalt meg a belsőhangom, mire csak morrantam egyet, majd átvetettem a lábaimat egymáson, vagyis egyiket a másikon. Figyeltem a nőstényt és próbáltam hagyatkozni az új vérvonalamra, ami csöppet se volt egyszerű, de talán menni fog. Fejemet picit oldalra billentettem és hasonlóan tett a farkasom is. Kíváncsian fürkészte a másikat, de nem mozdult meg, nem is próbált közelebb araszolni hozzá, csak figyelte őt. - Hmm, talán 250 körül van? Biztos vagy te ebben? – tuti, ha ezt most hallaná valaki, akkor teljesen őrültnek nézne, de szerintem nincs olyan élőlény ezen a világon, aki ne beszélgetne magával. Nekem meg okom is és társam is volt hozzá, hiszen nem voltam teljesen egyedül. Ott volt a farkasom is, aki picit kijjebb dugta az orrát, majd újra visszahuppant a seggére. – Talán, 288 éves, de ennyi feladom. Ne kínozz tovább. Nem tanulni jöttem ide, hanem fuvarért és semmi többért. – jegyzem meg mind saját magamnak és mind a farkasomnak bosszúsan, hogy utána végre felálljak és elinduljak a nőstény felé, hogy hátha szerencsével járok. Lehet, hogy nem, de akkor meg visszavedlek ragadozóvá és úgy folytatom az utamat és majd a városhatárban visszavedlek emberré, hogy ne legyen gond. Barátságosan közelítem meg az illetőt, mintha még sose csalódtam volna, de ennek ellenére azért tartok is tőle kicsit, de ennek semmi jelét nem mutatom. Egyszerűen csak nem engedem túl le a pajzsomat. Ez van, nem leszek én nyitott könyv. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy könnyű menet lesz, de sose zavart az, ha valamit nem kapok meg az első szóra. Talán pont annál inkább akartam, minél nehezebb volt. Kíváncsian fürkésztem a nőstényt, az öltözetét és azt kell mondanom, hogy nem kell félteni, hiszen van érzéke a divathoz, s az arca is igazán bájos volt. - Igazán szép neved van, nem szokványos. – jegyzem meg könnyedén. Gondoltam egy ilyen téma nem fog gondot okozni, de nem mindig könnyű csak úgy csevegni idegenekkel. Főleg azok után nem, amikben mostanában részem volt. Pedig régebben könnyedén ment, s most is mennie kell. A szavaira csak bólintottam, majd leültem a helyre, majd néha a távolba bámultam, az erdő felé, majd újra őt figyeltem. Nem küldött el, így annyira nem állhatok rosszul. – Már nagyjából ismerem az ottani arcokat, így nem nehéz kiszúrni valakit, ha pont arra sétálsz. Másrészt meg nem vagy éppen olyan, aki szeret elvegyülni, inkább olyannak tűnsz, aki szereti azt, ha mások legeltetik rajta a szemüket. – hiszen a mostani ruházata se volt annyira hétköznapi. Biztos vagyok abban, hogy egy-két férfi fantáziáját is beindította már itt, de most engem nem ez érdekelt, hogy kire milyen hatást gyakorol. – Ne érts félre, nem akarlak számon kérni és nem is fogok rólad beszélni. Csak megjegyeztem. – teszem hozzá sietve, hiszen a szavai alapján nem túlzottan örül neki, de nekem aztán tényleg mindegy, hogy ki van ott átutazóban és ki nem. - Pontosan, fuvar kellene. Eddig jó volt kicsit kinyújtóztatni a végtagjaimat, de kocsival gyorsabb lenne. Gondoltam teszek egy próbát. – pillantok rá mosolyogva. – Mondjuk azt, hogy elégszer. Miért? Te még sose jártál ott? Esetleg valakit keresel ott? – halmozom el kérdésekkel, majd hátra dőlök és újra a messzeségbe bámulok. – Egy dolgot jobb, ha tudsz arról a helyről, hogy a múltad legtöbb árnya ott tanyázik, legalábbis elég sok ismerősbe botlik az odaérkező. – elég volt csak végig gondolnom azt, hogy ott volt Elvis, Jackson és még egy-két régi személy is.
- Köszönöm, szerintem is! - talán visszatetsző lesz számára a túlzottnak tűnő magabiztosságom, de nem nagyon zavart. Valószínűleg többet úgysem fogunk találkozni, és mivel még mindig nem voltam teljesen biztos abban, hogy milyen is leszek az új helyen, még egészen nyugodtan kísérletezhettem a stílusaimmal. Azt meg már tényleg csak magamban tettem hozzá, hogy én magam sem vagyok éppen szokványos jelenség. Mindenki szereti ezt gondolni magáról, de rám tényleg igaz volt. - Tényleg? - a jellemzése hallatán csak felvontam a szemöldökömet kérdőn, de sem megerősíteni nem kívántam, sem pedig cáfolni. Ó, ha tudta volna, hogy mennyire mellélőtt, biztosan nem próbált volna ennyire véleményt alkotni rólam. Ha ismert volna egy kicsit is, akkor tudná, hogy az adott hangulatomtól függött minden, de hát nyilván nem ismert, ahogyan igazán senki más sem. Két személyt kivéve, de ezek közül csupán az egyik keltett bennem igazán hiányérzetet. És ez természetesen nem az anyám volt, akinek a lakhelye felé igyekeztem éppen. - Elég gyorsan levontad a következtetést ahhoz képest, hogy a nevemen kívül még semmit nem tudsz rólam! Ha elfogadsz egy kéretlen tanácsot, ezzel bánj csínyján! Veszélyes lehet, ha rosszul ítélsz meg valakit! - fűztem hozzá, mielőtt ittam volna egy kicsit a kávémból. Már egészen iható állapotúra hűlt. - Rendben, ezt értékelem! Bár nem rejtőzködöm, csak meglepett - vontam meg végül a vállaimat. Anchorage azért viszonyalg nagy város volt, itt Alaszkában pláne, úgyhogy tényleg különösnek találtam, hogy voltam annyira szerencsétlen, hogy ez a lány éppen meglátott. Nos, annyi baj legyen, ez még nem akkora gond, ráadásul voltam már néhányszor szorult helyzetben, ennél rosszabbakból is kivágtam magam egykor. Ráadásul nem is tűnt különösebben veszélyesnek, rám nézve legalábbis. - Nos, megértem, hogy nem pont kamion sofőrök társaságára vágysz! - böktem fejemmel a kirakat felé, aminek a túloldalán nem is egy ilyen pasas mászkált, ki-ki a dolga után járva. - Nem, még sohasem jártam ott. - válaszoltam az általa feltett kérdésre, mert úgy ítéltem meg, hogy ebben még nincs semmi. - Nem kifejezetten, de akár azt is mondhatjuk. Ott él egy rokonom. - még mindig nem árultam el semmi égbekiáltóan nagy titkot, és konkrétumokat sem osztottam meg vele. Egyébként meg nem hinném, hogy az anyám, ha találkoznánk, akkor letagadná, hogy ki vagyok. Így aztán nekem sem sok esélyem lenne ezt tenni, így meg teljesen felesleges is energiát ölni a valóság elkendőzésébe. Néha muszáj számolnunk az igazsággal is, bármennyire nincs kedvünk hozzá. - Igen, azt tudom... - húztam el a számat a múlt árnyaira vonatkozóan, hiszen nekem az egyik legsötétebb éppen az a nőstény, aki életet adott nekem. - Köszi, ezt jó tudni! - úgy emeltem felé a poharamat, mintha koccintani akarnék, vagy köszöntőt kívánnék mondani. - Falkaterület, jól tudom? - kérdeztem ezúttal én, bár majdnem biztos voltam benne, hogy helyesek az ismereteim. Mostanában ugyan nem leveleztem az anyámmal, és más formában sem kommunikáltunk egymással, de annak idején ő egy falkához csatlakozott. Talán ez a lány naprakész információkkal tudna szolgálni, és mivel nem sok vizet zavar annak tekintetében, hogy egy vagy két főt szállít a kocsi, megérné elvinni magammal. - Kérsz valamit? - kérdeztem, jelentőségteljesen nézve a pultra. - Elviszlek! - jelentettem ki határozottan. - Cserébe út közben szórakoztathatsz, és mesélhetsz kicsit a városról... - úgy éreztem, ez egy számomra is kifizetődő megállapodás. Máris nem magamnak kell felderíteni mindent, meg utánajárni a dolgoknak, hanem felkészülten érkezem az új helyre.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Nem mondtam, hogy ez az igazság, ahogyan azt se, hogy ezentúl csak ezt fogom rólad gondolni. – jegyzem meg komolyan és még picit meg is rázom a fejemet, hiszen nem gondoltam volna, hogy ebből azt veszi le, hogy máris elkönyveltem megmásíthatatlanul ilyennek, mert erről szó se volt. Ha őszinte akarok lenni, akkor a megérzéseimre szoktam hallgatni, hogy tartanom kell-e az illetőtől, vagy nem. – Inkább csak azt mondanám, hogy az elmúlt percek fényében sokan ilyennek írnának le. – teszem hozzá egy kisebb hallgatás után, mert tényleg nem gondolom azt, hogy valójában is ilyen lenne. A farkas olyan, mint egy hagyma. Túl sok réteg van rajtunk és mindig azt a rétegünket mutatjuk, amelyiket éppen akarjuk, vagy amelyikből előnyünk származik. Bárki bármit is mondjon, de ez az igazság és ezen kár lenne szépíteni, mert lehetetlenség. - Hmm, érdekes, hiszen ott is sok farkas lakik és biztosan nem vagy fiatal se. – gondolkozom el, majd sietve folytatom a gondolatmenetet, mielőtt közbe tudna vágni. – Így érthető, hogy az ott élő farkasoknak feltűnik egy idegen. Sőt, szerintem mindenkire eleinte jobban figyelnek, nehogy bajt keverjen. – ez szerintem nem titok. Mindegy, hogy szabadvárosról, vagy éppen falka által lakott városról van szó. Az idegenekre tuti, hogy nagyobb figyelmet fordít mindenki, mert senki se szeretne bajt. Mindenki jól megvan ott, persze ott is vannak néha egymásnak esések, de anélkül meg eléggé unalmas lenne az élet. Meg ahogyan Zach mondta, azt mindenki elrendezi maga között, de egy idegennel már nem biztos, hogy mindenki ilyen nagylelkű lenne. - Pedig van köztük egy igazán cuki is, de az pont más irányba megy, ahogyan hallottam. – pillantottam egészen távolra, ahol egy fiatal és helyes srác ült. nem is értem, hogy ilyen miért megy kamionsofőrnek, de nem is az én dolgom. Nem szórakozni jöttem és amúgy se vagyok ilyen teremtés, vagy is csak ritkán, de most amiatt vágtam neki ennek a „szökésnek”, mert beszélni akartam valakivel és nem más miatt. - Akkor miatta jöttél ide gondolom. – jegyzem meg azt, amire következtetni lehet egy ilyen megjegyzésből. – Bár, ahogy látom nem túlzottan a szíved csücske. – pillantok rá komolyan, majd sietve megrázom a fejemet is. – Bocsánat, ehhez semmi közöm nincs. Nem kellett volna ezt mondanom. – kérek tőle gyorsan elnézést, mert tényleg nincs közöm hozzá. Nem vagyunk mi olyan jóban, hogy megosszunk egymással ilyen dolgokat. Nem is értem, hogy mi ütött belém, de már meg se lepődök magamon, hiszen sokszor hamarabb kimondok valamit, mint kellene. - Igen, az. De majd megtudod, amikor beértél oda. Biztos vagyok abban, hogy majd megkeresnek téged a szándékaid miatt. – jegyzem meg alig hallhatóan, mert másnak nem kell tudnia, meg amúgy se az én dolgom ezekről beszélni. Én kaptam engedélyt arra, hogy átjöhetek, amikor szeretnék. Csak ha túl sokat járkálnék át, akkor fizetnem kell. Jó érzés megtűrtnek lenni, mert így legalább egy-két személytől se kell távol lennem. - Nem, köszönöm. Már jól laktam. – biztosan sejti azt, hogy a vadászatot értem alatta, így most teljesen elegendő az ital is. – Rendben van, bár olyan sok mindent én magam sem tudok a városról, mert én nem ott élek. – jegyzem meg a dolgot, így túl sok mesét ne várjon tőlem, de majd igyekszem. - Mi érdekelne téged? – kérdezem kíváncsian, miközben elindulunk a kocsi felé, majd pedig be is szállok, s várok arra, hogy tovább induljunk.
- De az első benyomásod mégiscsak megvan! – tettem hozzá az által elmondottakhoz. Persze az mindenkinek szokott lenni, és elég gyakran téves. Esetünkben sem volt ez másként, de teljesen sem megerősíteni nem akartam, sem pedig cáfolni. Talán szeretem a feltűnést, talán nem, mindenesetre kapott tőlem egy kéretlen tanácsot, noha valószínűleg ennyi évtized után, amióta ő is koptatja a Földet, ezt már megtanulta magától is. Sajnos elég gyorsan rájön az ember, hogy nem szabad elhamarkodottan következtetéseket levonni másokkal kapcsolatban, mert csak csúfos pofon lehet a jussunk rosszabb esetekben. - Rendben, ebben kiegyezhetünk. A végső következtetést pedig majd vagy levonod, agy nem. – vontam meg a vállaimat, mivel sejtettem, hogy szívességről lesz itt szó. Ez pedig automatikusan magával vonta azt is, hogy talán több időt fogunk egymás társaságában tölteni, mint néhány kósza perc, amit két idegen egy kávézóban tölt el. Nem bántam egyébként az útitársat, mivel az elmúlt hetekben szinte végig csak és kizárólag a magam társaságát élveztem. Nem szükségszerűen rossz ez, de azért egy idő után unalmassá is válik. Akkor is, ha nem feltétlenül igénylem mindig, hogy legyenek körülöttem mások. - Valóban nem. – kár lett volna tagadnom, bizonyára már ő is rájött szépen lassan, hogy elég tapasztalattal rendelkezem már az életet tekintve. – Ez nem probléma, viszont én tényleg szinte csak átmentem a városon, nem hiszem, hogy túl nagy feltűnést keltettem volna. Bizonyára a sors akarta így… - zártam le végül hanyagul, arra utalva, hogy most újra találkoztunk. Ez biztosan nem véletlen, ha igen, akkor pedig igazán különös egybeesés, de további gondolatokat biztosan nem fogok a jövőben erre pazarolni, ez szinte teljesen biztos. Annál is inkább, mert volt, ami sokkal jobban érdekelt ennél. - Szomorú, így kénytelen vagy velem beérni! – mosolyodtam el végre, oldva kicsit a látszólagos feszültségen. Igazából nem vagyok balhés alkat, de túlzottan barátkozós sem, ha nem vagyok rászorulva. Mutatni azonban jobb elsőre mást, hogy aztán teret engedhessek valódi természetemnek, ha olyannal futok össze, aki megérdemli. – Egyébként a kamionosok többsége tapasztalataim szerint gusztustalan, kéjvágyó tuskó. – adtam hangot a véleményemnek. Mostanság sajnos elég sokkal találkoztam, nem váltak a szívem csücskévé. Egy pár percig nem szóltam semmit, még a szabadkozása ellenére sem, amikor – helyesen – levonta a maga következtetéseit. Megmaradt a borzongató, már-már gyanúsan nyugodt csend, csupán a szemeim szűkültek össze, mintha azt latolgattam volna, hogy mit kezdjek vele ezek után. Igazából nem szerettem soha, ha valaki beleütötte az orrát a dolgaimba, de kellett némi információ, így végül szusszantam egyet, vonásaim ellágyultak. - Igen, miatta. – nem teljesen volt igaz, de volt benne valóságalap, úgyhogy hazugságnak még csak nyomát sem érezhette a levegőben. – És nem, valóban nem szívlelem, de az ember nem válogathatja meg a rokonait. – azt már nem kötöttem az orrára, hogy miféle rokonságban állok az illetővel. Épp elég, hogy én tudom, és mivel észbe kapott, valószínűleg nem is tervezett tovább faggatózni az üggyel kapcsolatban. Nem bántam egyáltalán, hogy így van, mert az anyám nem tartozott soha a kedvenc témáim közé. – Valóban? – kérdeztem érdeklődően, mert a falka kérdése sokkal jobban izgatta a fantáziámat. – Ennyire szigorúak? – szaladt ráncba a homlokom kissé gondterhelten. Kicsit minden falka más, ezek szerint az itteni szigorú szabályok szerint él. Remek. - Rendben! – nyugtáztam az elutasító választ. Ha nem, hát nem! – Az nem baj. Nálam máris többet tudsz, és az induláshoz az is bőven elég lesz. Legalább nem ér minden teljesen váratlanul… - legyintettem egyet, miközben felálltam a bokszból. – Gyere, induljunk! Még hosszú út áll előttünk! – jó, annyira már nem, de azért legalább két és fél óra még hátra volt az útból. – Például, hogyan állnak hozzá a hozzám hasonlókhoz. – mondtam első blikkre azt, ami először jutott az eszembe. – Vagy milyen feltételeik szoktak lenni, esetleg mennyire lépnek fel keményen és kezelnek betolakodóként. Akkor is, ha nem jelentek rájuk veszélyt… - közben megnyomtam a riasztó gombját, így már be is ülhettünk a kocsiba. - Mekkora a falka, milyen az összetétele, meg ilyen apróságok. Semmi extra, csak olyanok, amiket jó, ha tudok. – egyelőre ilyeneket soroltam, aztán majdcsak mondja, ha még valami beugrik neki. Volt elég ideje rá.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem állt szándékomban ezen vitatkozni, így csak bólintottam, de biztos voltam abban, hogy neki is van már véleménye az első benyomás miatt. Lehet, hogy új vérvonalat kaptam és még nem is voltam benne profi, de sokat segített, ahogyan azt is tudtam, hogy nem minden arany, ami fénylik. Így csöppet se állt szándékomban egyből elfogadni az első benyomásomat. Az pedig, hogy ő nem értett vele egyet, az nem túlzottan hatott meg. Legalább biztos lehettem abban, hogy valószínűleg csak egy maszkot visel jelenleg. Az újabb kijelentésére csak megrántottam a vállaimat. Az se kizárt, hogy most találkozunk utoljára. Illetve ott van az a tény is, hogy egy találka után senkit se lehet kiismerni, így nem hiszem, hogy pont egy farkast sikerülne. Némelyik sokkal veszélyesebb, mint amit a külső sejtett vagy éppen mutat magából. Remekül megtanulhatunk maszkokat ölteni magunkra és szerepeket eljátszani. Főleg, ha ez a dolog még vonz is minket, hogy másokat átverjünk, vagy éppen kárt okozzunk. - Lehet, hiszen az élet imád őrült játékokat játszani másokkal. – pillantottam rá barátságosan. Felőlem hazudhat is, mert nem tűnne fel. Idősebb nálam, ahogyan ártani is tudna, de nem hiszem, hogy egy elmebeteg farkashoz lenne szerencsém. Ha pedig igen, akkor se tudok mit csinálni. Kiszöktem és így jártam. Pár hónapja már majdnem meghaltam a múltam miatt és a szívem miatt. Ostoba voltam és nem éppen úgy sült el a dolog, ahogyan az ember gondolná. Leléptem, ő meg megölte a húgomat. Azt hiszem jogos, hogy nem szerettem már úgy, ahogyan régen. Vagyis mélyen legbelül még mindig fontos volt Matt, de a gyűlölet erősebb volt, de már többé nem fogom látni őt. Elnevetem magam a reakcióján, majd újra hátra pillantok. – Lehet, de általában megtanulják, hogy nem minden védtelen lány annyira védtelen és idővel leszoknak eme tulajdonságukról. – s ártatlan mosoly kúszik az arcomra. Ohh volt már olyan, akiben kicsit nagyobb kárt tettem, de csak annyira, hogy ne tűnjön olyannak, amire egy ember nem képes. Lehet, hogy eléggé vékony vagyok, de csöppet se olyan, aki ne tudná magát védeni. Különben régebben se vettem volna részt illegális harcokban, a versenyek pedig más tészta, de mindegy is. Ez nem tartozik egy idegenre. A kijelentésemet meg úgy érti, ahogyan szeretné. Egyáltalán nem zavart a csend. Jó volt kicsit elmerülni a tájban és hallani mások mit beszélnek, vagy mi lappang a felszín alatt. Eleve én törtem rá, így nem is akartam megzavarni semmiben se. Néha idő kell ahhoz is, hogy a maszkunkat magunkon tartsuk és a csend tökéletes ehhez. - Ez tény, de az se kizárt, hogy azóta már sok minden megváltozott és még meglepetés érhet téged is. Néha a rokonok okozzák a legnagyobb meglepetést. – érezhette, hogy nem okoskodni akarok, meg nem is kioktatni őt. Nem lett volna hozzá semmi jogom, meg valószínűleg sokkal több mindent is megélt, mint én. Egyszerűen csak azt mondtam ki, amit gondoltam. - Sose éltél még falkában? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen én se éltem, de azt tudtam, hogy egyik falka se rajong azért, ha egy idegen császkál a területükön és az a város szinte már a falkáé volt, de az se kizárt, hogy teljesen, csak az egyszerű emberek nem tudtak erről. Engem mondjuk nem zavart, hiszen nem ott éltem, de nem tudtam volna csak úgy csatlakozni se. Eléggé szabad szellem voltam, s nem hiszem, hogy túlzottan jó lett volna, ha ott történnek meg azok a dolgok, amik mostanában kísérték a lépteimet. - Rendben van. – ebben igaza volt többet tudtam a semminél, de a sok információ engem se ért el. Csak bólintottam, majd elindultam az autó felé és beszálltam. Akár gyilkos is lehetne, de nem hiszem, hogy pont engem akarna megölni, ha meg igen, akkor így jártam. – A falka összetételét szerintem nem tőlem kellene kérdezned, de eléggé vegyes a társaság, legalábbis a látottak alapján. Ha bajkeverő vagy, akkor nem hiszem, hogy sokáig életben maradnál, ha csak nem pattansz meg. Szerintem kicsit merevek is. – tettem hozzá egy kisebb vállrándítás keretében, hiszen nem értem, hogy miért kell mindent szigorú szabályokba vésni. – Biztosan megkérdik mi a szándékot, csatlakozni szeretnél-e, de akár megtűrt is lehetsz. Ha sokat járok arra, akkor igazából fizetek azért, hogy maradhassak ott, vagyis hogy ne legyek üldözött, mivel nem ott élek így elég nehéz lenne mást felajánlani cserébe. – pillantok rá barátságosan, majd egy pillanatra elgondolkozom. – Volt még valami, de… - mi is volt még a lehetőség?
- Ó, arról tudnék mesélni én is… - legyintettem egyet, már ami a sorsot és az ő játékait illeti. Szerintem minden hozzánk hasonlónak lett volna egy sztorija, de én nem kívántam beavatni a velem szemben ülő leányzót. Amúgy sem szoktam elárulni részleteket az életemről, és ilyenkor egy kicsit mindig gondban vagyok, hogy mekkora igazságot mondjak, és milyen hazugságot találjak ki. Van, amikor nincs értelme ferdíteni, mert úgysem származik belőle hátrányom, máskor meg ez a legjobb, amit csak tehetek. -Hm, ezek szerint neked is volt már szerencséd néhány díszpintyhez! – vontam le a nyilvánvalónak tűnő következtetést. Mivel tetszett ez a beszéd, mosolyogva hümmögtem, egy bólintással fejezve ki az elismerésemet. Kedveltem azokat a nőket, akik nem estek kétségbe attól, ha éppen magukra voltak utalva. Igazából talán azért, mert én is elég sok alkalommal kényszerültem már arra, hogy a saját lábamon álljak meg. Sőt, ezt sokkal jobban is szerettem, mivel nem kellett felesleges apróságok miatt szívességeket kérnem, és el sem árulhatott senki. Egyfajta biztonságot nyújt, míg mást pont elbizonytalanítani szokott az efféle helyzet. - Sajnos nem hiszem. – ráztam meg a fejemet szomorkás mosollyal. – Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak, a problémánk pedig elég mélyen gyökerezik. – további részleteket nem árultam el, de pár száz év után úgy sejtettem, hogy sok dolog nem változott. Én legalábbis nem nagyon tudtam túltenni magam, úgyhogy nem is az anyámnál kellett volna változásnak beállnia, hanem nálam. Azzal pedig tisztában voltam, hogy ez nem történt meg, szóval túlzott meglepetés sem érhetett. Nyilván ezt a nőstény nem tudhatta, így nem is hibáztattam azért, hogy hangot adott a véleményének. Nem mellesleg, én is szerettem hangoztatni a sajátomat, ha olyan helyzet volt éppen. - De. Többször is. – ez egy olyan információ volt, ami nem titok. Ez bárkire jellemző lehetett, azt viszont nem mondtam el, hogy mégis hol volt ez, és mikor. Ő sem avatott be semmi bizalmasba, és ez szerintem pontosan így volt jó. Nem azért találkoztunk, mert annyira össze akartunk barátkozni, hanem mert kölcsönösen hasznosnak bizonyultunk egymás számára, így hát kibírjuk valahogy azt a pár órát. Én amúgy is elég alkalmazkodó tudok lenni, és nem ment éppen az idegeimre, úgyhogy ki fogom bírni. Szerintem ő is, mert azért minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy én sem vagyok annyira elviselhetetlen jelenség. Csak akkor, ha valaki nagyon a bögyömben van, de őt még nem ismertem annyira, hogy ennek a valós veszélye fennálljon. - Szóval tudom, hogy mivel jár, és mit jelent falkában lenni. – szögeztem le gyorsan. – Viszont egy kicsit szerintem minden falka más, ezért is érdeklődtem, hogy itt miként működik. – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat, mihelyt felkászálódtam az asztal mellől, és magamra kaptam a kabátomat. – Merevek? – kérdeztem fintorogva. – Pazar! – szusszantam egyet, jelezve a nemtetszésemet. – Még szerencse, hogy nem vagyok éppen egy bajkeverő típus. – bár, attól függ, hogy honnan nézzük. De alapvetően tényleg nem hiszem, hogy gond lenne velem. Közben elfordítottam a kulcsot, mire a motor felberregett. Sebességbe tettem a váltót, aztán szép lassan elkezdtem visszacsorogni a főút irányába, hogy folytassam az utamat tovább arra, amerre a táblák Fairbanks városát jelezték. - Mindegy, majd eszedbe jut! – azon nem fogok görcsölni, hogy nem mond el minden apró kis részletet. Már így is előrébb voltam, mint amikor még semmit nem tudtam arról, hogy mi vár ott rám. – Szóval, ha jól értem, amíg nem keverek bajt a kezdetekben, addig toleránsak velem. Arra sem kényszerítenek, hogy csatlakozzak a falkájukba, ám cserébe valamit le kell tennem az asztalra. Jól mondom? – foglaltam össze mindazt, amit eddig tudtam. – Pénzben kell fizetni, vagy valami szolgáltatással? – érdeklődtem tovább, néha-néha a visszapillantóba lesve, hogy nem követnek-e minket.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Kijelentésére csak megrándítottam a vállamat, hiszen nem állt szándékomban egy idegennek arról csevegni, hogy pár hónappal korábbig milyen életet is éltem. Nem voltam sose szent és Alec elég jól ismerte a piszkos kis titkaimat, illetve azt, hogy milyen balhékban is vettem részt, de másnak nem kell. Csöppet se sajnálom azt, hogy veszélyesebben éltem, de most viszonylag békésebb életet próbálok élni, így kár lenne háborgatni a múltat, még ha az előszeretettel is talál rám és küld majdnem a halálba. - Ohh, értem. Azért remélem, hogy azért nem lesz annyira rossz, mint amilyennek hangzik. – fura, hogy nem bírja azt, aki miatt odamegy, de mégse akar tovább sétálni. Simán élhetne Anchorage-ben is, de ő mégis inkább odamegy, ahol a rokona van. Tényleg kezdem egyre inkább úgy gondolni, hogy annak a városnak valami fura varázsa van és imádja csak úgy felborzolni az ott élők életét. Néha egy-egy idegennek köszönhetően, míg máskor múltbéli árnynak. Én sose éltem falkában, de nem bánom. Nem hiszem, hogy képes lettem volna rá. Valahogy én nem olyannak voltam összerakva. Sokkal inkább vándor lélek voltam, aki szereti élvezni az életet legyen szó bármiről is, illetve aki szereti bejárni a különféle helyeket, új kultúrákat megismerni. Talán az egykori ház felégetésével szakadtam el igazán a kötöttségektől. Nem tagadom, néha leragadtam egy-két személy mellett rövidebb vagy éppen hosszabb időre, de az másabb volt. - Akkor számodra annyira nem lehet ez újdonság. – állapítottam meg a nyilvánvalót. Az, hogy hol és miként volt falkatag nem rám tartozott és különösebben nem is érdekelt. Most az érdekelt inkább, hogy a szökésemmel sikerrel járjak és tudjak beszélgetni Victoria-val. Bár mennyire is fura ez, de valami miatt a nősténnyel akartam beszélgetni, pedig ha tudná, hogy mi történt köztem és Rhyder között az átharapás előtt jóval, akkor lehet, hogy nem lenne ennyire barátságos velem. De amúgy is egyszer történt meg, meg mai napig fogalmam nincs, hogy pontosan mi is van köztük. Szeretik egymást, de mégis külön utakon járnak, vagy esetleg az én szemmel lenne gond? - Ez igaz, bár annyira nem túlzottan érdekel, hogy melyik milyen, amíg nem belőlem akar valamelyik tagjuk vacsorázni. – szólaltam meg kissé talán unottan, de tényleg nem érdekel a dolog. Nem vagyok olyan, aki túlzottan pont egy falkát akarna magára bosszantani, de olyan se, aki falkába vágyna. Megfordult, de eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy nem nekem találták ki. Majd talán, ha vénebb és besavanyodottabb leszek. - Valamennyire igen, hiszen szigorú szabályok szerint élnek, így túl sok móka nem övezheti az életüket. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás keretében. Természetesen vannak köztük lököttek. Jól tudom, de ezt neki nem kell tudnia. Meg amúgy is majd eldönti, hogy ő mit gondol róluk és hasonló dolgok. A kijelentésén picit elnevetem magam, majd megrázom a fejemet. – Igen, ez kész szerencse, viszont azt se szabad elfelejteni, hogy mindenkinek mást jelent a bajkeverő, de sok sikert neked. – kacsintok rá játékosan, majd kicsit hátra dőlök az ülésben. Figyelem a fákat, ahogyan elsuhannak mellettünk. Mennyivel egyszerűbb lett volna nekem is autóval indulni el, de persze a nehezebbik utat kellett választanom. Gratulálok magamnak. - Eleinte szerintem nem, legalábbis velem nem tették meg. És igen, fizetsz, vagy pedig valami olyan munkát végzel, ami a falka számára is hasznos, ha jól rémlik, de szerintem örökké senki se lehet megtűrt. Egy idő után döntened kell, hiszen mégis csak falka terület és eléggé óvatosak. – pillantok rá komolyan, hiszen fogalmam sincs, hogy mennyit hallott már az itteni áprilisi éhezők viadaláról, amit Alignak rendez.
- Kedves tőled! De valószínűleg pontosan olyan rossz lesz! Majd túléljük valahogy... - hagytam ennyiben. Azért titkon reméltem, hogy minél később kell anyám szemébe néznem, és addig legalább viszonylagos nyugalomban tölthetem majd a napjaimat. Ha felfedez, akkor biztosan szeretné majd megtudni, hogy miért érkeztem a városba, és nem fogja elhinni, hogy merő véletlenségből csak úgy erre vezetett az utam. Én sem hittem volna el magamnak, hiszen rólam volt szó. Ugyan már rengeteg dolgot nem tudott rólam, de azt biztosan sejtette, hogy még mindig céltudatos nőszemély hírében állok. - Nem az, de tényleg minden vidéken mások a szokások. Higgy nekem! - két különböző helyen voltam tagja falkának. Az alapok hasonlók szoktak lenni, de mégis megvannak a különbségek. Azt hiszem, hogy ez teljesen elkerülhetetlen. De engem nem zavart, úgyis rá fogok jönni előbb-utóbb, hogy itt mi a dörgés, addig meg Prim adott legalább némi támpontot, hogy ne érjen váratlanul semmi. Vagy legalábbis ne minden. - Osztom a véleményed! - mosolyogtam szélesen. Én sem kedveltem volna, ha engem szolgálnak fel vacsoraként. - Remek! - húztam el a számat annak hallatán, hogy tényleg merev népségről van szó. Bár nyilván nem minden tagjuk olyan, de elég, ha betegesen ragaszkodnak az általuk felállított szabályokhoz, és kész is a baj. Nem kedveltem a szabályokat soha, noha mindig ránk akarták kényszeríteni őket, bármerre jártunk is. Falka, vagy a hatóságok, egyre megy. - Azért a legtöbbször ugyanazt takarja mindenhol, nem? Bár, ha már attól bajkeverő vagyok, hogy beteszem a lábam az imádott városukba, akkor tényleg az vagyok! - vallottam be lazán, ez már nem túlzottan érdekelt. Azt meg nem akartam neki elmondani, hogy pont azért jöttem ide, hogy meghúzzam magam. Ergo, akárkiről van is szó, próbáltam kerülni a bajt, így nem süthettek rám semmiféle bélyeget, maximum tényleg csak azért, mert nem vagyok a falka tagja. Sokszor már ez is elég ahhoz, hogy szúrjam valakinek a szemét. Márpedig a hallottak után úgy sejtettem, hogy itt is pontosan erről lesz szó. - Nem bánnám, ha adnának időt. Még az sem biztos, hogy sokáig maradok, de ha mégis, akkor sem vagyok benne biztos, hogy ezúttal része akarok lenni egy ilyen bagázsnak... - megvallottam neki őszintén ezt a dolgot, mert úgy gondoltam, hogy neki nem fűződik érdeke ahhoz, hogy ezt kikotyogja. Amúgy sem volt titok, ha egy falkatag kérdezne rá, valószínűleg annak is ugyanígy kerek perec megmondanám, hogy ez a tényállás esetemben. - Nem tudod, messze vagyunk még? - érdeklődtem pár perccel később. - Téged miért engednek be a városba? Mit adsz cserébe? - kérdeztem kíváncsian. Nem volt muszáj válaszolnia, de ha fog, akkor azt is jól megjegyzem magamban.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Arra, amit mondott nem reagáltam semmit se, hiszen felesleges lenne. Nem az én dolgom volt az, hogy miként viszonyult a családjához, s nem is akartam belefolyni. Nem ismertem annyira, hogy érdekelje az életének ez a része, másrészt meg sose voltam pletykaéhes ilyen értelemben. Ennyire egyszerű a dolgot. Majd eldől, hogy mi lesz vele. Másrészt meg Fairbanks nagyon olyan városnak tűnt már a szememben, hogy elmész oda, vannak terveid, esetleg elképzeléseid, amiket az a hely kész örömmel húz keresztül és teljesen felforgatja az életed olyan módon, amilyen módon nem szégyelli. S ő szerintem semmit se szégyellt, örömmel kuszálta össze a farkasok, emberek vagy éppen őrzők életét. - Ez nem hangzik biztatóan. Rossz tapasztalat? – érdeklődtem kíváncsian, mert azok ezek szerint tuti próbálta már a falkaéltet. Valaki mondjuk megmondhatná azt is, hogy mi a manó jó abban, mert oké, értettem én azt, amit Emma mondott, de akkor se éreztem azt, hogy hűű annyira felszeretném adni az elveimet, azért, hogy egy falkatagja legyek. Így is meg tudjuk védeni egymást, de lehet velem van a baj és a kölyök éveim miatt vagyok képtelen annyira kötődni a falkához. Rhydianban teljesen bízok és nem bántam meg azt, hogy engedtem neki azt, hogy átharapjon. - Bár lehet tévedek! – tettem hozzá azért, amikor megláttam, hogy miként húzza el a száját. Annyi időt nem töltöttem el, de szerintem egyik falka se lehet annyira rugalmas, mármint nem merevek. Véleményem szerint ők azért sokkal több szabály szerint élnek, mint a magunk fajtánk. Ha utazni támad kedvem, akkor bármikor megtehetem, amikor pedig nem, akkor csak otthon maradok a Winter házban. Szóval nekem tökéletes ez a fajta kötöttség, nem kell több. - Nem hiszem, hogy emiatt az lennél. Én se voltam az, látod még a fejem a helyén van. – viccelem el a dolgot, majd megrántom a vállaimat. – Persze, lehet, hogy mindenhol ugyanaz, de szerintem még életemben nem láttam ennyire falka által lakott várost, vagy éppen irányítása alá vont helyet, pedig azért sok helyen megfordultam már. – mondom picit halkabban. Nem mintha bárki is meghalhatná azt, amit beszélünk, de tényleg nem látom értelmét annak, hogy ezt hangosabban mondjam. Ő lehet már látott, én nem. De még nem is jártam a világ minden egyes pontján. - Ha esetleg úgy döntesz, hogy nem maradsz ott, akkor szerintem Anchorage előtted is nyitva lesz. S annyira nincs messze ettől a helytől se, de szerintem meg fogod tudni velük beszélni. Majd eldől, de sok sikert. – pillantok rá egy bizakodó mosollyal az arcomon. Majd a kérdése meglep, majd egy pillanatig habozok. – Nem ott élek, így alapvetően semmit se kellene, de ha sokszor járok arra, akkor viszont fizetek. – vallom be a dolgot. Nem vészes számomra kifizetni azt az összeget, de azért mostanában nem is jártam arra felé, így a pénztárcámat se csapolták meg. De nem is sok kedvem lett volna. Meg tényleg nem szokásom állandóan itt lógni.
- Annyira nem… - vontam meg a vállaimat könnyedén vezetés közben. – Azt hiszem, hogy szimplán csak nem nekem való! – hárítottam el a kérdést. Egyébként tényleg nem voltak rossz tapasztalataim, csak voltak olyan esetek, amikor feltétlenül csatlakoznom kellett egy falkához. A túlélés érdekében, hogy úgy mondjam, bár ahhoz, hogy viszonylag jól teljesítsek egy ilyen közösségben, ahhoz az kellett, hogy egy kicsit megjátsszam magam. Ez nem meglepő, életem legnagyobb részét úgy éltem le, hogy mindig másnak, másmilyennek adtam ki magam, mint aki valójában vagyok. - Áh, nem hiszem! Amilyen az én formám… - csak egy kurta nevetésre futotta tőlem. Biztos, hogy valami szigorú szabályok szerint élő falkáról lesz szó, akik egyáltalán nem rugalmasak az idegenekkel szemben. Akkor leszek csak bajban, mert hiába tudtam alkalmazkodni, csatlakozni nem szerettem volna hozzájuk. Lehet, hogy egy hét múlva leléphetek, de az is elképzelhető, hogy évekig itt leszek. Nem tudtam előre, és így csatlakozni ostobaság lett volna. Akkor is én húznám csak a rövidebbet úgyis, ez nyilvánvaló volt számomra. - De nem vagyunk egyformák, Prim! – emlékeztettem szórakozottan. – Lehet, hogy te valamiért beloptad magad a szívükbe, engem meg meglátnak, és bumm… - az egyik ujjamat elhúztam a nyakam előtt, ha már fejekről, és azok helyéről beszéltünk az előbb. – Ez nem hangzik túl biztatóan. – állapítottam meg kelletlenül. – Ennyire kiterjedt a falka? – csodálkoztam el egy kicsit, hiszen Fairbanks kis város, ezért is kellett odamennem. Meg ugye anyám miatt, de az már mellékes. Inkább maga a város, és annak elhelyezkedése volt a lényeg. Ideálisnak tűnt, nem keltettem volna feltűnést, erre kiderült, hogy mindent fogok tenni, csak meghúzni nem tudom majd magam. Ahol mindenhol farkasok tanyáznak, ott nehéz. Valahogy mindenképpen meg fogom azért oldani, ez biztos! - Nem rossz ötlet! – tényleg meg is fontolom majd, hogy inkább oda települjek át. Majd talán akkor, ha Nina előkerült, ugyanis addig muszáj lesz meghúznom magam itt, északon. Itt fog keresni, ha úgy alakul, hogy találkozhatunk. Tudtam egyébként, hogy megtalálna engem Anchorageban is, de jobb biztosra menni. – Köszönöm! – biccentettem egyet, fél szememmel felé lesve. – Lehet én is így fogok tenni. Nem örülnék, ha a szolgálatukba állítanának… - vallottam be, de ebben még nem voltam teljesen biztos. - Ó, úgy látom, hogy hamarosan megérkezünk! – állapítottam meg, amikor elhúztunk egy tábla mellett. Rajta volt, hogy hány mérföld áll még előttünk, már nem volt vészes. – És te hogy keveredtél erre a vidékre? – érdeklődtem tovább kíváncsian, mert miért is ne?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szavaira csak bólintottam, nem állt szándékomban tovább faggatni róla, meg nem is hiszem, hogy kaptam volna választ rá. Nem rám tartozik, meg amúgy se túlzottan érdekelnek a falkákról szóló tapasztalatok. Azt mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia, én pedig még sose éltem egyben se és jelenleg nem is vágyok. Nekem tökéletes otthon és Anchorage-ben lenni. Jobb Teremtőt nem is kívánhatnék, még akkor is, ha csak az átharapóm Rhydian. Hálás vagyok neki azért, amit tett. - Ohh, ugyan már. Nem kell ennyire pesszimistának lenni. Engem se ettek meg! – utaltam arra, hogy még mindig itt vagyok és igazán kedves volt Emma is, mert hogy ő kérdezett ki engem. Igaz, hogy utána nem sokkal már le is léptem, de hát az élet mindig is kiszámíthatatlan volt é szerintem ő is érezte azt, hogy nem valószínű a csatlakozásom még. Talán évek múlva, bár amennyire szabadéletű teremtés vagyok és utálom a szabályokat kötve hiszem, hogy ez valaha bekövetkezne. De az igazat megvallva, szerintem ennél közelebb se kerültem még falkához, mint hozzájuk. S fura módon még ismerős is akadt a soraik között. Fura dolog az élet, hogy előbb vagy utóbb mindenki bevonz ez a város. Talán az ősök szellemei miatt, bár akinek van esze, az menekülne az április elől. Valószínűleg én se mehetek majd oda. - Milyen magabiztos vagy Skyler. – jegyezte meg egy kisebb fejrázás közepette. – Nem vagy te olyan rémisztő, még ha legbelül talán az is vagy. Akkor pedig hatalmas játékos vagy, így nem értem, hogy mi félni valód lenne. – pillantottam rá komolyan, mert lehet felőlem egy baltás gyilkos is legbelül, ha ügyesen tudja leplezni és játszani az ártatlant, akkor nem hiszem, hogy sok gondja adódna ilyen téren. Majd pedig bólintottam. – Igen, ezért is tudnak szinte egyből minden kóborról és ezért is létezik a másik hely, ami meg a miénk. – rántottam meg ismét a vállaimat, vagyis gondolom emiatt van ez az egész. Az tényleg falkaváros, de majd az ottaniak jobban elmondják neki a dolgokat. Nem az én dolgom, meg nem is akarok hülyeséget mondani. Amiket tudok, azokat so-so megosztottam már vele, de a többit neki kell kideríteni és majd eldöntik, hogy mi lesz vele. - Nincs mit és rendben, ahogyan gondolod. De ha Anchorage-be sodor az élet, akkor mindenképpen köszönj majd be! – mert én szerintem még sokáig ott leszek. Nem tervezek sehova se megszökni. Jól érzem magam ott és végre otthonra is leltem. Szóval egy szavam se elehet. - Igen, hamarosan ott vagyunk. Még 10 perc szerintem a városhatár, ha jól rémlik. – pillantottam rá mosolyogva, majd amikor meghallom a kérdését, egy pillanatra elgondolkozom. – Hallottam már erről a helyről és gondoltam megnézem mi igaz és mi nem. Semmi extra nem történt. Ha pedig esetleg beértünk, akkor megköszöntem a fuvart és sok sikert kívántam neki.
|| Ha semmi olyat nem írsz, akkor ez lenne a zárom. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! ^^
- Na, jó! – hagytam rá végül Primre a dolgot. Attól még, hogy neki nem esett baja, nem jelentette azt, hogy nekem sem fog. Kicsit más kaliber voltam, legalábbis így első ránézésre ezt a következtetést vontam le. Nem feltétlenül baj ez, hiszen pont az a lényeg, hogy mindnyájan mások, egyediek vagyunk. Azt meg igazán ne kellett tudnia, hogy egyébként nem vagyok egy ilyen aggódó fajta, mint amilyennek most előadtam magam. Szerettem tisztában lenni mindennel és felkészülten várni az eseményeket, de az aggódás nem feltétlenül jellemző rám. - Csak tisztában vagyok magammal! – vigyorodtam el vezetés közben, félig az útra, félig rá koncentrálva. Tény, hogy a magabiztosság terén nem igazán voltak gondjaim. Sem korábban, sem most, úgyhogy ez annyira nem is volt meglepő. Az pedig, hogy nagy játékos vagyok, nos, igen. Az vagyok, de nem erősítettem meg eme megállapítást. Elég, ha majd ott elő tudom adni magam úgy, ahogyan szeretném. És tényleg nem bajt keverni jöttem, ebben nem hazudtam. Pont ellenkezőleg ugyebár. - Lenyűgöző, és egyben borzasztó is! – vélekedtem arról, hogy a falka mindent hamar megtud. Az tényleg jó, mert bizonyára jól működnek egy csapatként, nekem viszont nem volt a legjobb hír, amit csak kaphattam. Így nem sokáig tudok majd feltűnést kerülni, az is biztos, de talán nem fognak elzavarni a városból, ha már más kóborok is betehetik a lábukat. Sőt, még élhetnek is ott, ha jól tudtam. - Jól van, észben fogom tartani. – ígértem meg őszintén. Mindig jók a kapcsolatok, és némi támpontot azért adott nekem, már az előtt, hogy odaértünk volna. Ennek nagyon örültem, mert biztosan hasznos információk lesznek, aztán kiderül, hogy mit hozok ki belőle. Magamat ismerve a lehető legtöbbet, de nem akartam elbízni magam. Lehet az is, hogy most minden teljesen másképp lesz, és nem úgy jönnek össze a terveim, ahogyan szeretném. Nem sűrűn fordult elő szerencsére, de azért akadt már rá példa sajnos. - Rendben! – innentől kezdve már nem beszéltem vészesen sokat, inkább némán latolgattam magamban az esélyeimet, a kilátásaimat. – Ez tényleg nem túl izgalmas… - ingattam a fejem, de száz százalékban mégsem tudtam elhinni. Csak úgy az ember ide nem jön fel, én sem kirándulgatni érkeztem, hanem rejtőzni. Közben azért beértünk a városba, és elvittem addig, ameddig szerette volna. Csak ezt követően, némi búcsúzás után engedtem útjára. Reméltem, hogy tényleg sikerem lesz, és nem bukom el.
Victoriát megkértem, hogy szóljon a vezetőségnek, hogy valakivel szeretnék beszélni a helyzetemet illetően, de lehetőleg legyenek diszkrétek, mert annyira nem verném egyelőre nagydobra a jelenlétemet. Épp elég szánalmas voltam önmagam előtt is, nem szerettem volna még tovább rontani a helyzetemen azzal, hogy így mutatkozom egykori falkatársaim, vagy épp az újak előtt. Komolyan nehezemre esik ez az egész, és egy részem inkább vándorolna a világban sebzett vadként, míg fel nem épül, ámde hiába is próbálnám, hiányzik a falka, és szeretnék ismét a része lenni. Úgy gondoltam, hogy talán, ha a közelükben vagyok, akkor elégedettebb és nyugodtabb lehetek, és talán könnyebben sikerül visszanyernem a régi formámat. Nem tudom, meglehet, tévedek, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogyha a lelkünk egyensúlyban, békében van, akkor a fizikai hogylétünk is rendben lesz. Sosem volt problémám önmagammal, az önbizalmammal, azzal, hol a helyem a világban, de most sajnos még minden értelemben sötétben tapogatózom. Nem tudom, ki fog jönni, de a komplett reggeli menüt kikértem, mire megérkezett, mert úgy véltem, így lehet a legkönnyebben hízásra ösztökélni a testemet. Ilyenkor fene mód rosszul jött, hogy vérfarkas vagyok, bár soha az életben nem gondoltam, hogy egyszer ennyire szeretném magamra imádkozni a kilókat. Épp egy isteni melegszendvics közepén tartok, amikor meglátom Mike-ot, hála az égnek, őt legalább ismerem, bár aligha lelhetnék új arcokat a vezetőség tagjai közt, ők mind régi motorosok. - Szia! Köszönöm, hogy időt szakítottál rám, és eljöttél. Nézd el nekem, hogy iderángattalak, de egyelőre még nem érzem idejét annak, hogy a Hotelben mutatkozzak. Egy pillanatra megállok, és meghajtom a fejem, nem túl feltűnő mozdulat, és a kezem kinyújtása is pusztán jelképes, de talán ő is érti, hogy nem az üdvözlésének szól elsősorban, inkább annak, hogy bármily futólag is, de jól esne érezni az érintését, bízom benne, nem fogja megtagadni tőlem. Nem olyannak ismertem, de húsz év hosszú idő, sok minden történhetett. - Ezért is hívtalak ide, nem szeretném rabolni az idődet, biztos van elég dolgotok, szóval inkább belevágok a közepébe. Ülök vissza a helyemre, és sóhajtok egy mélyet. Régen végrehajtó voltam, és nagyszerűen végeztem a dolgom, de jelenleg bizonyára nehéz volna abban a szerepben komolyan venni, így egy jó ideig biztos nem fogok ilyen téren erősködni. - Szóval, egyrészt, visszajöttem, és még mindig a falka részeként tekintek magamra, remélem, ennek eztán sincs akadálya. Ami azt illeti, lövésem sincs arról, kerestek-e, ha igen kik, és mennyit, de mindez nem is számít, hisz nem sértődékeny fából faragtak, másrészt rohadt jól csinálták, mert én sem szúrtam ki semmit, nem volt tényleges nyom utánunk, szóval eszemben sincs hibáztatni őket, a legmélyebb lelki válságomban sem volt. Másrészt vélhetőleg Einar eleve vállalkozott a megkeresésünkre, az csak a történtek peches része, hogy nem sikerült egyhamar ránk lelknie. - Másrészt, amennyiben nincs kifogás ellene, akkor szeretnék engedélyt kérni arra, hogy ne kelljen egyik tömegszálláson sem élnem egyelőre. Előbb szeretném összeszedni magam viszonylagos nyugalomban. Hallottam hírét, hogy itt olyat nehéz, de azért teszek rá egy kísérletet. Nem tudom, kinek mennyire kellő indok erre az, ahogy jelenleg festek, és tudom, senkinek nem jelentenék kihívást, de még kell egy kis idő, hogy a kérdések, pillantások kereszttüzébe merjek állni.
Meglepődtem, amikor Victoria szólt, Riley itt van és szeretne beszélni velem. Jobban mondva a vezetőség tagjai közül valakivel, de mivel én voltam jelenleg elérhető, így rám esett a választása. Arról tudtam, hogy Einar megtalálta a Kölykét és, hogy hamarosan utána jön majd, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar ideér. Egyből rábólintottam a dologra és kértem Victoriától a címet és az időpontot, majd robogtam is a megbeszélt hely felé. Leállítottam a motort a benzinkút előtt, hogy aztán enyhén leeresztett pajzzsal máris a nőstény után tapogatózzak. És nem utolsó sorban felmérjem, tartózkodik-e bárki olyan a környéken, akitől tartani kéne, de mivel se nem éreztem és se nem láttam semmi gyanúsat a gyors felmérést követően, így a benzinkúti kávézó felé vettem az irányt. Belépve először észre sem vettem, hogy az a nő ott Riley, de az energiái egyértelműen azt hirdették, hogy bizony ő az, akihez érkeztem. Számítottam rá, hogy lehet nem lesz a legfényesebb pompájában, de a látvány még így is pofán csapott. Ilyenkor tudna eldurranni az agyam és szívből remélem, hogy Einar alaposan elintézte azokat a köcsögöket, akik ezt tették a nősténnyel. Mégsem mutattam kifelé semmit a meglepődöttségemből, inkább halvány mosolyt varázsoltam a képemre, ahogyan megindultam Riley felé. - Szia! - köszöntöttem, ahogyan odaértem hozzá. - Ne viccelj, ezer örömmel, főleg egy régen látott kedves arc kedvéért - látom a kissé meghajtott fejet és a felém nyúló kezet. Szeretném egyből magamhoz ölelni, mert jóban voltunk, kijárna ennyi, de fogalmam sincsen, milyen törést okozott benne az elmúlt húsz év, szívás lenne egyből szarul indítani. Úgyhogy csak megfogom a felém nyújtott kezét, hogy a másik tenyeremet a vállára simítsam. Apró gesztus, mégis egyértelműen tükrözi; légy üdvözölve köztünk ismét, Riley. - Rendben - bólintottam és letelepedtem vele szemben. Csak egy pillanatra szaladt feljebb a szemöldököm a rengeteg kaját látva, de tekintve a helyzet kényességét, megálltam, hogy benyögjek valami hülye poént. A kiérkező pincérnőtől csak egy kávét kérek, feketén, egyetlen cukorral. - Az én részemről nincsen akadálya, amennyiben garantálod, hogy ugyanúgy megbízhatunk benned, mint a történtek előtt - talán kemények lesznek a szavaim, de ismeri a falkát, ismeri a mentalitásunkat. Húsz év hosszú idő és akármi történhetett. Nem azt mondom, hogy a nulláról indít a bizalom megszerzése terén, de nem is fogja tudni ott folytatni a dolgokat, ahol az eltűnésekor abbahagyta. - Az áprilison már túlvagyunk, szóval szerintem most nyugisabb időszak következik. Úgyhogy én áldásomat adom a dologra. Viszont arra számíts, hogy igen szép számúra duzzadt a falka, tehát bárhol összefuthatsz velük a városban - tájékoztam mindenek előtt erről, hiszen nem árt felkészülni rá, hogy errefelé lépten nyomon bundásokba futhat. A kiérkező kávémat egy kedves mosollyal megtűzött biccentéssel fogadom és magam elé húzom a bögrémet. - Biztosan találunk neked szállást valahol a városban az átmeneti időszak erejéig - burkoltan ugyan, de a tudtára adom, hogy amint késznek érzi magát, szeretném, ha ugyanúgy beköltözne a tömegszállások valamelyikére, ahogyan azt az újoncok esetében is elvárjuk. És habár ő nem újonc, ismét csak annyit tudok mondani, hogy húsz év hosszú idő, de mivel régen a bizalmunkat élvezte, ezért is engedek egyelőre ebből. Ház pedig biztosan akad, a belvárosban ott van például az azóta likvidált Corvin lakása, de ha a külvárosban telepedne le, ott is biztosan akad olyan ház, amit már senki nem használ, de fel tud ajánlani a cél érdekében. - Nem tudom, Einar hogyan képzelte el ezt az egészet, de valószínűleg ő lesz a felelős érted az elején. Beszéltél már vele? - mivel a Teremtője és a férje is egy személyben, ezért valószínűleg nem lesz meglepő a dolog, de mivel hajlandó vagyok elveszni a részletekben, ezért ezt is megosztandó információnak véltem.
Kezdőlap
^^ 
