*Olvasgatja a híreket, történnek azért érdekes dolgok a világban, mint hogy esett például a BUX-index, amiről a hosszú élete során még mindig nem sikerült megtudnia, mi is valójában. De az is rendkívül érdekes, hogy a szomszéd városban kigyulladt egy ház, meg hogy Manci néni nem használ tartósítószert a lekvár elrakásához. Épp a lenyűgöző horoszkópját olvassa, amikor valami bizony megzavarja a figyelmét. Hihetetlen, hogy még itt is farkasokba botlik, lassan itt Fairbanks környékén, már a sima halandóknak kéne titkolniuk a kilétüket. Ez valami epicentrum. Épp csak oldalra sandít hát a nőre, regisztrálja a jelenlétét... és ennyi. Halvány elképzelése sincs, hogy honnan szalasztották, bár van egy olyan gyanúja, hogy esetleg magányos, de speciel jobb is a tudatlanság. Inkább olvas tovább. Azaz olvasna, de hát nem forró kávéval a nyakában, nem olyan egyszerű. Szinte azonnal felpattan, lévén forró és az nem kifejezetten jó érzés. Még kicsit fel is szisszen, de nem kiabál. Azért önuralomból már az oviban is jeles volt. Mindenesetre amennyi kávét le tud rázni magáról manuálisan, azt meg is teszi, a többit már jól felszívta az inge... nagyszerű. A kérdést mintha először észre se venné, de persze hallja ő, csak épp rövid hatásszünet után válaszol, amikor már rájön, hogy esélytelen a küzdelem a felszívódó kávéval szemben.* - Persze, bocsánatot kérni meg majd én fogok. *Válasz és amolyan szolid felcsattanás egyben. Mondjuk tőle már a szolid felcsattanások is szokatlanul hangzanak azok számára, akik ismerik. De hát na, ez nem egy kellemes élmény, szóval talán minden oka megvan. Egyébként a zsebében kezd el matatni, de a telefonján kívül nincs ott más.* - Legalább van papírzsepid, vagy valamid? Legalább bele tudjam dörzsölni. *Csak morogja kelletlenül, szóval fülelni kell, mit is mond, de éppen a kárt méri fel az ingén, szóval ez csak egy ilyen foghegyről érkező, odavetett megjegyzés és kérdés csupán. Mondjuk ez közel sem egy kedvenc ing, vagy ilyesmi, csak ne nézzen már ki úgy, mint egy hómlesz. A haja miatt így is nézték már kivénhedt rockernek és akkor még nem is látták rajta a bőrdzsekijét.*
- Jól van már, nem kell hisztizni! - húztam fel a vállam, mert nem tudtam befogni a fülem, ugyanis mindkét kezem továbbra is tele volt. - Gucci ing talán, vagy mi? - Ha nem-et intett, folytattam. - Akkor meg? Be a mosógépbe, és kész. Örüljön, hogy nem benzinnel locsoltam le. Jó, ha engem öntöttek volna nyakon, már lenne egy betört orr, és nem az enyém. De én voltam a béna, az pedig igencsak ellenkezett a jellememmel, hogy meghunyászkodjak. Még ha ez a muksó idősebb is nálam. - Itt egy szalvéta! - tartottam oda neki a csészealátétet, amin még ott volt két szalvéta. Ám amint a mondat végére értem, jött egy fuvallat, és az első pocsolyába röptette mindkettőt. Amolyan rohadj meg tekintettel néztem a szalvéták után. Lemondóan sóhajtottam. - Most vehetek még egy kávét... Igen, ez valahogy jobban izgatott, mint a kávéban fürdő pasas, bár be kell valljam: vicces volt. Imádtam, amikor valaki ilyesmin felhúzta magát, és még ha ő nem is tartozott az idegbeteg típusok közé, érezhetően lőttek a birkatürelemnek. - Addig megehet egy kiflit - lobogtattam felé az említett pékárut, aztán lepakoltam mindent az asztalra, és kisimítottam pár tincset az arcomból. Utáltam, ha bomlott a copf, nem is értem, miért em toltam még le a hajam egy nullás géppel.
*Egész egyszerűen ignorálja a hisztire vonatkozó megjegyzést. Bizony ő nem hisztizik, az minden bizonnyal nem így nézne ki, bár még nem próbálta. Meg aztán már látott embereket igazán hisztizni, ő még egész nyugodtan kezelte ahhoz képest. Persze azt, hogy milyen ing is ez, hogy így kiakadt rá, már nem hagyja szó nélkül.* - Száraz ing volt... nem Gucci. *Nem emeli fel a hangját, de nála egyébként kevésbé ijesztő, amikor kiabál, mint amikor ilyen halk, mély morgás övezi szavait. Az megint csak nem tudja izgatni, hogy nem benzinnel lett lelocsolva. Még szép, abban az esetben megnyuvasztotta volna már a nőt. De nem az a típus, aki mindennemű szócsatára kapható. Visszaszól, ha kell, de feleslegesen nem jártatja a száját. A szalvétát elvenni, de azt meg a szél fújja el. Azért már mindennek van határa, de ezt már nem fogja a nőre fogni.* - Nem igazán tudom eldönteni, hogy most maga a szerencsétlen, vagy én... *Némi irónia is szorul belé, bizony marhára odavan, amiért a nőnek új kávét kell vennie. Valószínűleg álmatlan éjszakái lesznek emiatt és aztán majd a pszichiáternél végzi. Hát az szörnyű lenne. Viszont visszaül, az ő kávéja még ott van és most, hogy kicsit lenyugszik... nahát, neki is van mellette szalvéta! Hát nekiáll kicsit beledörzsölni az ingbe a kávéfoltokat. Egyébként a kiflit pedig elveszi. Ez a minimum, bele is harap, miközben tisztogatja magát.*
Nem szoktam mindenen felnevetni, igazából még humorérzékem se volt nagyon, de az ingre vonatkozó megjegyzését nem tudtam megállni kuncogás nélkül, amikor pedig repült a szalvéta, már egyenesen nevettem. Ennyi, ez egy ilyen nap, én pedig már marha fáradt vagyok, mit tudok még csinálni azon kívül, hogy nevetek? Visszamentem és vettem még egy kávét, közben a motoromat is teletankolták, én pedig intettem, hogy amint végeztem, megyek fizetni. Lecsüccsentem a pasassal szembe, ha már ilyen szépen összeismerkedtünk. Nem szívbajozott, elfogadta a "jóvátételt", és elvette az egyik kiflim. Kicsit csalódtam, azt reméltem, lesz akkora őslovag, hogy visszakozzon. - Kimossa majd, és nyoma se marad - mondtam. Tapasztalatból tudtam, mennyi mocskot ki lehet mosni egy ruhából. - Ha pedig kocsival jött, senki sem fogja látni. Csak ne álljon meg kávéfüggők mellett letekert ablakkal. - Halál komolyan mondtam, a hangomból viszont lehetett érezni, hogy nem így gondoltam. Megkevergettem a friss kávém, törtem egy darabot a kifliből, és enni kezdtem. Az egyetlen olyan terület, amelyen Leo maximális eredményt ért el nevelés terén, az az étkezés volt. Egyedül ebben mutatkozott meg, hogy tudtam finom és nőies is lenni, az asztalnál hölgy voltam. Amíg meg nem szólaltam, vagy el nem fogyott a kaja. Onnantól borult minden illúzió.
*A nevetést úgy első pillanatban nem nagyon tudja hova tenni, lévén ő cseppet sem találja szórakoztatónak. Tessék, lehet nevetni az értetlen ábrázatán is, amivel épp a nőre tekint. Igyekszik ám éreztetni a másikkal, hogy nem vicces próbált lenni, de amikor amaz elmegy kávéért. inkább hagyja. Ez a kávézás már most sokkal fárasztóbb, mint amilyennek eredetileg tervezte. Legközelebb felhívja a lelki segélyt inkább, ha fáradt, ahhoz legalább nem kell kimozdulni. Amikor azért a hölgyike visszatér, nem tudja megállni, hogy ne tegyen egy újabb megjegyzést, az iméntihez hasonló komoly kedvetlenséggel.* - Vannak rajtam még száraz foltok, ne fogja vissza magát. Csak mintha otthon lenne. *A tömény iróni és szarkazmus keveréke érződik ki a hangjából. Azért azt a nő sem gondolhatja, hogy most úgy fog tenni, mintha az imént nem öntötte volna le és nem röhögte volna ki. Bár a kifli tényleg nyújt némi kárpótlást, ismét harap egyet belőle. A mosógép létezéséről őt is értesítették úgy harminc-negyven évvel ezelőtt, szóval a mosást illetően nem is igazán szándékozik a továbbiakban reagálni. Majd megoldja. Azért a kávéfüggős megjegyzésre kicsit megcsóválja a fejét.* - A kávéfüggő issza és nem önti, csak hogy helyre rakjuk a fogalmakat. Amúgy... idevalósi? Feltételezem nem, mert eddig szárazak voltak az ingeim. *Elég kimérten érdeklődik, most meg már a lelki világa is nagyjából a helyén van, szóval nyugodt is. Viszont úgy fest a saját humorán nem áll szándékában mosolyogni. Mondjuk azon csak akkor jó, ha szívből jön, most meg egyelőre még motoszkál benne némi ellenszenv Mikát illetően. Majd túlteszi magát rajta, meg aztán egyébként sem az a típus, aki non-stop körbevigyorogja a fejét.*
Láttam, hogy nem értette, min derültem olyan jót, de sebaj, engem ez nem akadályozott semmiben sem. - Ne mondjon nekem ilyeneket, mert ha tényleg megint leöntöm, felháborodik, nekem pedig nem hiányzik senki szirénázása - pillantottam rá egy félmosoly kíséretében, ami nem éppen kedvességtől csöpögött, de nem is volt gonosz. Valahol a semleges körül táncolt. Kicsit fancsali képet vág, elég szófukar, és érdektelen. Legalábbis nekem annak tűnik, hogy ez nekem szól-e, vagy egyébként mindenkinek, az már az ő dolga, engem nem zavar, hogy nem kezdett el bájologni, sem nagyobb felhajtást csapni az ing körül, mint amekkorát az valójában érdemelt. - Én se attól féltem, hogy újabb adagot kap, hanem hogy magára vetik magukat... Ha ez megtörténne, remélem valaki levideózza, és majd megnézhetem. - A kifli hamar elfogyott, bár mit vártam tőle, ez csak annyira volt elég, hogy a pillanatnyi rágáskényszerem csökkentse. A kérdésére és az azt követő megjegyzésére elhúztam a szám. - Szeretné, ha a nadrágja is elázna? - vontam fel a szemöldököm, és jelzésszerűen körbelötyköltem kicsit a kávém. - Most veszem ostrom alá a várost - néztem Fairbansk irányába, s kissé erősebben fogtam a csészém. - Gondolom ön viszont helyi. Na, ezt most vehettük kétértelműre: helyi, mint az egyik falkához tartozó, vagy nagyon helyi, aki annál a falkánál van, amelyik eddig is itt élt. Nem is tudom, melyiknek örültem volna jobban.
- Van egy bizonyos pont, ami után már fel sem háborodok. *Von kissé vállat, most már tényleg minden mindegy. Persze azt nem gondolja, hogy tényleg kitelne a nőtől, hogy ismételten nyakon öntse, de ezúttal egy szava sem lehetne, hiszen lényegében ő bujtotta fel. De csak van annyi sütnivalója Mikának, hogy nem fizet két kávét a semmiért. Ha délutáni matiné kell, akkor tessék bekacsolni a tv-t, ő nem egy szórakoztató egység. Azért arra a kávéfüggős, levideózós megjegyzésre megforgatja a szemeit kelletlenül. Most erre mit mondjon? Egyáltalán mondjon-e rá valamit... Végül csak ha úgy is tűnik, hogy van mondandója, végül csak szusszant és annyiban hagyja. Nem bocsátkozik értelmetlen diskurzusokba. Amúgy a kávés fenyegetéssel sem sikerül nagyon befenyíteni.* - Melyik mosoda bérelte fel? *Most már meg kell kérdeznie, főleg, hogy már a nadrágja is veszélyben van. Utoljára úgy nyolc évesen volt elázva a nadrágja, azóta pedig szobatiszta, semmi kedve visszaidézni a gyermekkor emlékeit. Elkönyveli egyébként, hogy ezek szerint nem a betolakodó falkától van a csaj, az talán egy jó pont, viszont egyelőre nem is igazán tudja hova tenni a viselkedését. Úgy viccelődik vele ez a nő, mintha már ezer éve ismernék egymást... pedig nem.* - Nem túl régóta, de igen. Egyébként... Sánchez. Ha érdekli, hogy ki az a szerencsétlen, akit megmerényelt. *Apró vállvonás, egy vezetéknév végül is még nem a világ. Mondjuk ez az eredeti, de a farkasoknak alapvetően ezzel szokott bemutatkozni. Amúgy érzékelhető hangjából némi önirónia, hiszen ezzel is gyakran él. Viszont kezet nem nyújt, a nőnek illik előbb, ha egyáltalán ez amolyan "hivatalos" bemutatkozásnak is minősül.*
Ha tudná, hogy én nem szorulok plusz bujtogatásra? De hát honnan is tudná szerencsétlen, most találkoztunk először. Egy ilyen világfájdalom-arcot pedig nem felejtenék el egyhamar. Széthajtottam az újságot, és miközben a kávémat kortyolgattam szép komótosan, átfutottam a nem túl eseménydús híreket. Gyilkosságok, rendbontások után kutattam, amik mögött farkast lehetett sejteni, de most vagy nagyon ügyesen söpörték szőnyeg alá ezeket a dolgokat, vagy tényleg ekkora kussban volt mindkét falka. Nagyon reméltem, hogy nem az fog kiderülni, egyik brancsnak sincs vér a pucájában, különben már itt se vagyok! Az első adandó alkalommal megyek ki "bulizni" Irakba. A férfi szúrós pillantást kapott a kérdésére - ami satnya árnyéka volt annak, amire a bestiámmal együtt képes vagyok... - Ha szeretné, hogy a ruhatára többi darabjait ne veszélyeztessem, akkor ne kérdezzen ilyen hülyeségeket. - Különben legközelebb egy ollóval a kezemben fogok megbotlani, és az azzal okozott kárt egyetlen mosógép, mosószer sem teszi helyre. De talán még a legügyesebb szabó sem. Megmerényeltem? Ó, neeem, ez attól még távol volt, ahol én garázdálkodok ott vér is szokott folyni. Illetve folyt, farkaslétem virágán. Amit kettényisszantottak ezzel a három éves kényszerpihenővel. - Bayle - biccentettem, majd eltűnődve méregettem Sánchezt. - Spanyol... vagy talán mexikói? Egyik sem jelentett volna túl sokat, egyszerűen kíváncsi voltam. Neki inkább a neve árulkodott a származásáról, nekem a külsőm, de hogy pontosan honnan szalajtottak, máig nem tudom. Nem is izgat. - Igazából mindegy - legyintettem, és megittam a kávém. - Ami tényleg érdekel az, hogy melyik falka tagja, Mr. Sánchez.
*Különösebben őt se izgatja a másik, ha épp nem foglalkozik vele, akkor ő is visszafordítja a tekintetét az újság felé. Neki aztán nem lételeme, hogy rá figyeljenek. Azért a következő megjegyzés hallatán kissé felvonja a szemöldökét. Nem úgy fest, mint aki marhára meg van ijedve a nőtől. Rá fenyegetéssel nagyon ritkán lehet hatni, így természetesen most se nagyon veszti el a lelki békéjét.* - Hülye kérdés nincs, csak hülye válasz. *Mondja nemes egyszerűséggel, mindenféle mosoly és egyéb gesztus nélkül. Bizony a nőnek nem kéne itt értelmetlen fenyegetőzésbe kezdenie, mert értelmetlen. Rá nem hat és csak elmérgesíti az egyébként sem idilli viszonyt kettejük között. Szerinte eddig még egész nyugodtan kezelte a másik viselkedését, tőle telhetően humorral. A nevét illető kérdés nem lepi meg különösebben, sokan kérdezték már, hogy honnan is szalasztották, ez meg azért nem titok. Mondjuk a civileknek azt mondja, hogy a szülei spanyolok, de már itt született, de most ugyebár egy hasonszőrű farkassal van dolga, nincs értelme hazudni. Így hát belekortyol kávéjába előbb, majd csak ezt követően válaszol.* - Spanyol, de ahogy látom, magában is csörgedezik némi mediterrán vér. *Csak egy egyszerű megjegyzés, hiszen elég ránézni Mikára. Nem csak a külseje, de a temperamentuma is árulkodó, ami viszont Sánchezről nem mondható el, de mondjuk őt érte egy jókora angol behatás. Mindig is odavolt az angolokért, nem véletlenül élt ott sokáig, tőlük vette át ezt a fajta irritáló kimértséget és higgadtságot. Hogy igazából mindegy... hát vállat von. Már válaszolt, visszaszívni nem fogja. És egyébként az utolsó kérdés sem lepi meg, de igazából erről se érzi azt, hogy titkolnia kéne. Viszont az azért megfordul a fejében, hogy ha már elhangzott a kérdés, akkor az információ bizonyára jelent is valamit a nőnek.* - Fogalmazzunk úgy, hogy a hazaiaknak drukkolok. *És most már végre megjelenik egy apró mosoly a szája szegletében, csak úgy elégedetten. Még azért elég korainak érzi, hogy konkrétan falkatagként tekintsen magára, ezért is ez a burkolt megfogalmazás.*
Igazat kellett adnom arra, amit mondott, de ezt csak magamban tettem meg. Inkább olvastam még pár jelentéktelen eseményeket taglaló hasábot, ám miután semmi érdekességgel nem tudott szolgálni a lap, összehajtottam. Ha kandallós, vagy cserépkályhás szállásom lesz, akkor majd begyújtok vele. - New Orleans környéki - bólintottam, mert végtére is az én származási helyem se hétpecsétes titok. Habár... ha azt nézzük, még én se tudom pontosan, honnan a fenéből is szalajtottak. Az első emlékeim ahhoz a városhoz és az árvaházhoz kötődnek, hogy fia-borja vagyok... azt nem tudom. Az hogy Sánchez spanyol csak annyiból lepett meg, hogy azoknak általában hevesebb a vérmérséklete, s így még inkább csodáltam, hogy nyakleves nélkül megúsztam a kávélocsolást. Egy biztos: panaszt tenni ezért nem fogok. Nekem csak jó, ha a csetlés-botlásom mást nem igazán hat meg. No lám csak, ő is tud mosolyogni! Bár elég vérszegényen, de az eddigi reakcióihoz és arcjátékához képest ez már igazi kuriózum. Azonban ami ennél is fontosabb, az a válasza. Kissé mocorogtam a székemen. - Ismeri James Howardot? - Szerintem a következő napokban papagáj módjára fogom ismételgetni ezt a kérdést, és már előre untam magam, de hát ez van, valahogy infót kellett gyűjtenem. - Barna haj, kék szem, sovány arc, nagyjából olyan magas lehet, mint ön. És egy segg van a feje helyén.
*Választ is kap, de nem éppen olyat, amire számított. Meg van róla győződve, hogy a nőben csörgedezik vagy spanyol, vagy dél-amerikai vér, de aztán ki tudja. Mindegy is, emiatt sem lesznek álmatlan éjszakái. Inkább csak bólint egyet rá, akkor legyen New Orleans. Igazából a kutyát nem lovalja, csak gondolta megtöri valamivel a csendet, de úgy fest Mika sem az a beszédes típus, szóval nem strapálja magát. Neki csak jó, ha keveset kell beszélnie. Viszont az újságot szép lassan ő is befejezi, szóval szépen becsukja azt, ismét összehajtja úgy, ahogy volt és vissza is csúsztatja a farzsebébe. Még van benne egy keresztrejtvény, amit meg akar majd fejteni, szóval nem szándékozik kidobni. A kávéscsészéje alján sincs már sok, szóval itt lesz lassan a búcsú ideje. Azért a kérdés kissé meglepi. Ő nem a nemzetközi tudakozó, sem a néprádió, hogy mindenkit ismerjen és mindenkiről mindent tudjon a városban. A legrosszabb embert érte tehát a kérdés, hiszen még a saját falkájának tagjait is nagyrészt csak látásból ismeri egyelőre. Nem baj, azért úgy tesz, mint aki elgondolkozik, de végül megcsóválja a fejét.* - Nem ismerek ilyen nevű egyént. A helyi falkában van? *Mert kézenfekvőnek tűnik a kérdés, ha már ennek kapcsán merült fel az előző. Ha így van, akkor talán még utána is tudna érdeklődni. Azért nem paraszt, ha tud akkor azért segít, főleg ha azt nézi, hogy biztos Sedna is örülne, ha jó kapcsolatot ápolna egy magányos farkassal, aki a későbbiekben akár csatlakozhat is.*
Kicsit csalódott vagyok a választól. Valahol azt reméltem, hogy James ennél azért feltűnőbb itt, de úgy tűnik, az évekkel minden megszürkül. Persze az is előfordulhat, hogy egyszerűen rossz farkast faggattam ez ügyben, több esélyes a dolog. - Tudtommal igen. - A válasz viszont elbizonytalanított. Mi van, ha nem is ide jött, vagy már tovább állt, esetleg más néven fut. P*csába! - Ha esetleg összefutna vele, adja át neki baráti üdvözletem - húztam nem éppen ártalmatlan mosolyra a szám. Ha itt nincs, akkor kénytelen leszek valahogy kapcsolatba lépni Leopolddal, hátha ő beszélt mostanában ezzel a tetűvel. Összeszedtem a cókmókjaim - azt a keveset, és felálltam. Sánchez nem tűnt nagy parti arcnak, és mostanában én se tartoztam azok közé, annak meg nem lenne sok értelme, ha csak ülnénk és farkasszemet játszanánk. Nekem per pillanat nem is volt olyanom. Annak minden esetre örültem, hogy egy békésebb farkassal futottam össze elsőnek és öntöttem nyakon. - A kávéra meghívtam - mondtam, és odaadtam neki a kávé árát. Ma bőkezű vagyok, és ha már öntözőbiztos mosodareklámarc lettem, akár ezt is megengedhettem magamnak. Mindemellett: nem ártott, ha a helyik között van legalább egy-kettő, aki nem kíván élből a búsba. Ki tudja, mire lesz még jó. Bementem a boltba, fizettem a benzint, aztán a motor felé menet intettem Sáncheznek - sose voltam az a nagy búcsúzkodó -, nyeregbe pattantam, és gépet nem kímélve megindultam. Vigyázat Fairbanks, itt vagyok!
- Mindenképp... Bár nem ígérem, hogy megjegyzem a nevét. *Az utóbbit csak halkabban teszi hozzá, leginkább csak hangosan gondolkodva, de simán hallhatja a nő is. Nem az a fajta ember, aki ha hall egy nevet rögtön eltárolja a mindenható memóriájában, így valószínűleg, ha össze is futna pár nap múlva egy hasonló nevű illetővel, akkor meg sem fordulna a fejében, hogy hallotta-e már valahol. Mint, ahogy a kávés incidens, ez a név sem fog neki álmatlan forgolódásokat ígérni. Úgy fest az sem zavarja különösebben, hogy a nő távozik. Épp csak feltekint rá és meglepetten konstatálja, amikor elé kerül a pénz. Hát ebből egy ing vagy a mosoda ára biztos nem fog kitelni. Hirtelen nem is nagyon tud rá mit mondani... kicsit olyan érzés, mintha azért kapná a pénzt, mert elszórakoztatta a nőt, ami azért ha úgy nézzük megalázó egy kicsit.* - Öhm... köszönöm...? *Biztos ez a megfelelő szó, ennek kell lennie. Inkább nem bocsátkozna érdekfeszítő vitába, hogy illik-e pont a kávét kifizetni, amikor éppen azzal lett nyakon öntve, vagy hogy milyen egyéb üzenete lehet ennek. Mindegy is. Épp csak biccent a távozó Mika-nak az integetésre, majd ha a hölgy elhajtott, ő is összekaparja kicsit magát, fizet és miegyéb, majd a kocsiba pattan és meg sem áll ugyancsak Fairbanks-ig. Persze nem fogja utolérni a nőt, ennek a tragacsnak esélye sincs egy motorral szemben... vagy bármi egyéb mozgó dologgal szemben.*
Épp Anne-nek készítettem a vacsorát, amikor érkezett az SMS, s amint megláttam, hogy kitől jött, kiesett a fakanál a kezemből. Bámultam, mint borjú az új kapura. Gyorsan befejeztem a kaját, aztán szóltam Megnek, hogy figyeljen a Tökmagra. Magamhoz vettem a két pisztolyt meg a négy tőrt, ha valahol, valamilyen helyzetben ennél többre lenne szükségem, az már régen rossz és elvetélt szituáció, akkor azt mondom, pusztuljak nyugodtan. A hideg éjszaka ellenére is motorral mentem, az gyorsabb, jobban lehet vele lavírozni és minden tekintetben jobban szeretem, mint a négykerekű unokatestvéreit. A találkozó helye annyiból lepett meg, hogy teljesen kívül esett a városon, bár jobban belegondolva: észszeszű. Igaz, hogy Tara már nem volt a falka tagja, de ettől függetlenül azon szűk csoport tagjai közé tartozott, akiket a barátaimnak tartottam. Nem tudom, Castor mennyire akadna ki, ha megtudná, hogy vele találkozok, de... Az elfoglaltságaimtól és a kötelességemtől nem vont el. Az Orfeumban nélkülem is tudnak kezdeni, a járőrözésben nem én voltam soron, Anne-nek pedig eljött a takarodó ideje, a fennmaradt csekély szabadidőmet pedig hadd én osszam be. Ha most történne valami a Holidayben felkötném magam. Egyszer hagyom el a környékét, csak nem most üt be a mennykő! Egyébként meg Balázs elég talpraesett, van pár tankunk is, szóval... na! A benzinkút közelébe érve lassítottam, majd leparkoltam. Éreztem Tara jelenlétét, és ahogy beléptem a kávézó részbe, nem volt nehéz megtalálni a tekintetemmel. Alig néhány vendég volt még rajta kívül, azok is átutazó kamionsofőrök, ennél már csak akkor lett volna egyszerűbb a nőstény nyomára bukkannom, ha sikítozva csápolt volna. De nem csápolt, aminek azért örültem. - Azt hiszem, teljesen felesleges bemutatkoznom - léptem oda hozzá egy halvány mosoly társaságában. Jó volt újra látni, ám sose voltam egy nyaka ugró fajta, szóval... ennyi valószínűleg az örömködésem csúcspontja. - Csupa fül vagyok - ültem le vele szembe, a bukósisakot pedig a hozzám legközelebb lévő üres székre tettem. A farkasom egyenesen ki volt élezve némi adrenalinra, valami erőpróbálóra, mert mostanában csak dísznek volt velem, bennem. Nagyon reméltem, hogy nem egy piknik-meghívást akart személyesen átadni, mert ha igen, kettéfejelem az asztalt.
Fogalmam sincs, hogyan kellene most éreznem magam. Úgy értem: ülök itt, kávézgatok, várok valakire, aki egy másik életben állítólag a barátom volt, gyilkolni készülök; de mindezek mellett nem ugrik feljebb a pulzusom a megszokott értékeknél. Ez normális? Mert ha csak nekem az, akkor komoly gondok vannak. Mármint nem nálam, hanem a világban, mert én most éppen szemetet készülök eltakarítani; így pedig a szó amit keres majd a lakosság, az a "köszönöm". És ezzel szerintem máris megvan mivel igazolhatom magam a későbbiekben, ha netán megint szorulnék az őrzők előtt. Alig öt perce görnyedhetek a kávém fölött, mikor megérzem az idegen farkasenergiákat. A pajzsom nyitva, mert én manapság ilyen őszinte lélek vagyok, szóval azt se bánom, ha mentálisan letaperol, miként minden idegen farkas a másikat. Ez a módi legalább kéznyomokat nem hagy, a másikon meg lila foltokat, ha netán lereagálom. Fairbanks elég vicces város, így hogy lassan már a lakosság egynegyedét vérfarkasok meg őrzők alkotják, szóval első körben teljesen hidegen hagy a másik farkas jelenléte. Egy kicsit még akkor is, amikor mellém érve leszólít. Nem az a "szia cica! Van gazdád?" hangszín... Felnézek rá. - Ha nem Corvin névre hallgatsz, akkor semmi dolgom nincs veled. - mondom száraz hangon, mintegy jelezve felé, hogy talán mégiscsak be kellett volna mutatkoznia, de a fickó már leül velem szemben. - Oké, hát akkor foglalj helyet... - ugyan kicsit megkésve, és kelletlen hangon, de piszkosul vágom az etika kódexet így este tíz magasságában. A további szarkasztikus megjegyzéseimet leöblítem még egy korty kávéval, mert elhangzik az a mondat, ami egyértelművé teszi, hogy a farkas okkal jött ide hozzám. Ő Corvin. Ebben az előbbitől meg a bukósisak miatt vagyok biztos. - Gyors leszek. - ígérem, de csakis rajta áll, hogy mennyire állom a szavam. Gondolatátvitelben folytatom. ~Valaki azt mondta nekem, hogy hozzád forduljak, ha segítség kell. Hát megtettem.~ Az a valaki Jeremy volt, az "egyszer volt" védelmező szellemem, akit úgy egy héttel a memóriatörlés után szakítottak el tőlem. ~Mint vendéglátós, bizonyára te is hallottál már Quentin tevékenységéről a városban...~ Ha vele még nem próbálkozott volna, azt megértem, mert Corvin mögött ott áll egy egész falka. Engem viszont megtalált a nyomorult, nekem pedig nem hagyott más választást... ~Ma éjjel megölöm.~ Előbb nyelje le ezt, aztán előállok a többivel is.
Okééé, mégis be kellett volna mutatkozni. Pf, ez van, szépen újraindították akkor ezek szerint. Egy hangyaszarnyit rosszul is érint, hogy így pikk-pakk megkaptam én is a magam "delet"-jét a memóriájában, de eb csont beforr, én meg nem vagyok lelkizős. A nyelvem hegyén volt, hogy hívjon Duncannek, de ha kiradíroztak, akkor cseszhetem. Lemondóan sóhajtottam, de ez nem neki szólt, hanem ennek a helyzetnek és felállásnak. Ha öt éves lennék, rohannék "Will bácsihoz", és toporzékolva követelném, hogy adja vissza a barátom. Így viszont elkönyvelem, hogy eggyel megint kevesebben lettek. Inkább kértem egy pohár narancslét. - Oké - biccentettem a gyorsaságra, aztán hallgattam, amit gondolatban közölt. Tényleg nem szarozott! ~ Rebesgették a többékiek, képben vagyok, kiről van szó ~ feleltem első körben, aztán Tara előállt a farbával, én pedig halkan füttyentettem. Még jó, hogy Quentin egy kóbor farkas, nem ember, különben megint megütné a bokáját. Ma este öli meg. Kicsit ráncoltam a homlokom, de nem túráztattam fölöslegesen az agyam, inkább kérdeztem. ~ Hogyan tervezed? Gondolom nekem is lesz benne szerepem, ha csak nem öngyilkos merényletre készülsz és a végrendeletedet bíznád rám. Benyögtem volna, hogy a répaültetvényét én kérem, de az neki most semmit se mondott volna, én meg nem sok örömet láttam abban, hogy ilyenekkel szórakoztassam magam. ~ Tudod egyáltalán, hogy hol van? Vagy hol lesz? Nem egy magamutogató fajta. És sajnos nem is száz éves, bár ezzel nyilván ő is tisztában van, ha már találkoztak és pácban van. Ez a bajban levés viszont egyáltalán nem új helyzet, sem az ő, sem az én részemről. Hiába, jobban vonzzuk a bajt mint egy taliga mágnes a vasreszeléket. Ahol meg egyszerre ketten vagyunk... Remélem senki nem dobta ki a Bibliáját!
Narancslé. Hát persze! Jeremy ezt is mondta, csak ez mára már elpárolgott a fejemből. Annyi személyről kellett megtudnom rohadt gyorsan, nagyon sokat, hogy a lényegtelennek tűnő részletek csaknem teljesen felszívódtak. De ez a narancslé dolog még feldereng, mert a szellem úgy mesélt róla, mintha szentségtörést, főbűnt követett volna el a a farkas. A beszámolónak ezen a részén vigyorogtam és most is akarok, de ezt most elrejtem a kávéscsészém mögött. Ez nem az a hely, és nem (számomra sose volt) nosztalgia találkozó. Cserélünk. Ő már abbahagyta a homlokráncolást, hát én folytatom, amint a hogyanokról kezd el érdeklődni. ~Nem keverlek bele. A te neved tiszta marad.~ nem, tényleg nem akarom bemártani, aztán vagy otthagyja a fogait, és akkor már két halálesetért felelek, vagy ő szorulna meg otthon, ha netán el kell számolnia az idejével. No meg néhány esetleges kék folttal, vágással, horzsolással, netán még a szagommal is. Szó se lehet róla. ~A cél az egyetlen lövés a mellkasára. Talán kettő, ha az elsőt elvétem. Úgy kell tűnnie, mintha emberek csinálták volna ki. ~ akaratlanul is előre dőlök az asztalon, mintha hangos szóval beszélnék, indulattal. A tekintetem határozott. Összegezve: dühös vagyok, és mocskosul elszánt. ~ Ha ez összejön, úgy akkora csorba esik a hírnevén, ami remélhetőleg az emlékét is kitörli mindenkiből záros határidőn belül. Hiszen nem is volt akkora nagy arc, ha egy ember is meg tudta ölni, nem igaz? ~ habár ott a kérdés a mondat végén, mégsem megerősítésre várok tőle. Egykor biztos kikértem a véleményét mielőtt meghoztam egy döntést, de most számomra idegen ez a hím. Szóval ezt már eldöntöttem, és most csak felvázoltam neki a "tervet", hogy megválaszoljam a kérdését, de ennyi. Folytatom tovább. ~Ma este jár le a határidő. Hát persze, hogy tudom merre találom meg... Nézd, minden nagyképűség nélkül... jól megy a szekér, 'szal, az az igazság, hogy ki tudnám fizetni, ha úgy akarom. De nem azért vagyok kóbor, hogy alárendeljem magam egy másiknak. Tehát arra kérlek, hogy adj egy fegyvert, meg egy plusz tárat. Mint mondtam, a te neved patyolat tiszta marad és... megfizetem. ~ Ki is állítottam egy aranyos csekket amit még korábban belehajtogattam egy szalvétába, és amit most az asztal lapján csúsztatok felé. Ha a válasza nemleges, akkor sincs minden veszve. Legfeljebb a sajátomat használom, ami legális, bejegyzett darab. Ennek hátránya, hogy később be fognak azonosítani. Amilyen elszánt vagyok, most még ezt is megkockáztatnám.
Megengedtem magamnak egy halk, kurta nevetést a nevem tisztaságánál, s miután ez elhalt se maradt abba a szám sarkának mosolygós rángatózása. ~ Higgy nekem, az enyémen több réteg sár van, még egy már szinte csak koptatná a többit. ~ Ittam, majd egy kicsit még elszórakoztam ezen a befeketítős dolgon. Sose voltam szent életű, nem is leszek. A cserkészkedés nem az én műfajom. ~ Ha nevemért aggódnék, vagy a bőrömet félteném, itt se lennék, úgyhogy erről ugorhatunk. Nem húztam fel magam, csak a tisztánlátás végett közöltem ezt vele. Úgyis a kivitelezésre tértünk, ami sokkal jobban érdekelt, az asztalra könyökölve, figyelmesen hallgattam, és a lehetőségeket latolgattam. Hát, töltényből nem lesz hiány, szóval akár két tárat is beleereszthet, a farkaskodás pedig kizárva. Tetszik! ~ Ha így akarjuk beállítani, semmiféle nyomot nem hagyhatunk ~ üzentem, de ez inkább amolyan "hangos gondolkodás" volt. ~ Kivitelezhető, csak utána alapos takarítást és a részletekre való ügyelést igényel. Az utómunka macerásabb, mint maga az akció. ~ Elgondolkodva simogattam az állam és a szám. A gondolatmenetben a kivitelezés vége akasztott meg és az utolsó mondat. Kifizeti!? A tekintetem rideg lett, és még a farkasom is sértetten húzta fel az orrát. Kimérten visszatoltam a szalvétát, sejtettem, mi van benne. ~ Ne sérts meg! ~ mondtam szárazon, komoran, és tovább nem voltam hajlandó az anyagi részével foglalkozni. ~ Kapsz pisztolyt, de remélem, nem az Upper közelében akarod intézni. És azt is remélem, hogy nem úgy sakkoztál, hogy én majd távol maradok. Hol találkoztok? Ha a szemembe nézett, láthatta, hogy legalább olyan hajthatatlan vagyok, mint ő, makacsságért nekem se kellett a szomszédba menni, sőt, inkább adakozhattam volna a magaméból, akkor is bőséggel marad. ~ Nézd, ez most rámenősségnek tűnhet ~ dőltem hátra egy nagy sóhajjal ~, de nem volt szokásom régebben sem fél-segítséget nyújtani, nem most fogom elkezdeni, akár emlékszel rám, akár nem. Szóval: fedezni foglak, ha többet nem is engedsz. Ebből pedig én nem engedek. Lehet, hogy így újrakezdésnél nem leszünk olyan jóban, mint anno, sőt, ha olyat tesz, akkor még az ellenségemmé is válhat, de most még a barátomnak tartottam, úgyhogy eszerint cselekedtem.
~Ha elég távolról lövök, akkor nem nagy matek elseperni a nyomokat. Volt időm átgondolni... Emlékszel a nemrég feltárt tömeg sírra? Nem ma kezdtem. ~ Ezt tulajdonképpen annak veszi aminek akarja. Akár hencegést is ki lehet forgatni ebből, én még azt se bánom, mert nincs szégyellnivalóm. A módszereken még volna mit csiszolni, dehát hibáiból tanul az ember nem? Én most nagyon szeretném azt hinni, hogy ez megtörtént, különben szarul fog végződni az este. Meglepetten vonom fel az egyik szemöldökömet azon, hogy visszalöki a pénzemet, de mielőtt feltennék egy viccesnek szánt, de udvariatlanra sikeredett kérdést, kapok valamiféle magyarázatot is erre. Talán csak akkor érteném meg azt amiről beszél, ha még emlékeznék rá, és arra, hogy mit jelentett ő nekem. Talán könnyekig meghatódnék rajta, ki tudja. Vagy csak átnyúlnék az asztalon lekeverni neki egy istenes sallert, amiért a szükség óráján nem volt ekkora barátom. De nem emlékezek rá, így viszont nem látom értelmét se szavainak. Csak dacolni tudok, és nemet mondani... ~Francokat jössz te velem... Mivan ha kiszagolja az alfád, hogy egy kóbor szukának segítesz? Én tartom a hátamat, nem gáz, de neked megéri? ~ Gondolok itt a lányára. Ha jól tudom, Duncannek van gyereke. Én nem kockáztatnám meg ezt egy idegenért, ha valaki várna rám otthon. Jó oké, én nem vagyok idegen neki, de ő nekem az, szóval így tűnik reálisnak a dolog visszafelé is. Ki érti ezt már... Mindezek után a farkas helyesbít, és a "személyes" részvételt már csak "fedezésre" enyhíti. Az úgy már más... Nem gondolnám, de megeshet, hogy elcseszek valamit, és akkor tényleg jó lenne egy másik éles szemű fegyveres hátvéd úgy egy mérföldre tőlem. Senki nem tudná meg... - Egy óra múlva a rakparton. Te a túloldalra menj, az talán elég messze lesz - suttogom, és így talán fel se tűnik annyira, hogy hazudok. Rendhagyó módon minden idegszálam tiltakozni kezd a hazugság ellen, de legalább a farkasom vállon bök azért, mert helyes döntést hoztam. A találkozó egyébként a fakitermelő-telephelyen lesz, kevesebb mint fél óra múlva. Van húsz percem odaérni, de amiért a hazudott időpont is elég közel van, szerintem ígyis- úgyis reális a hangom enyhén sürgető színe. - Kövess. - állok fel a falatnyi asztaltól. A szalvétát elteszem, mert a tartalma túl bőkezű borravalót jelentene a kiszolgálónak. Helyette ledobok egy 5 dolcsist, és még így is kurvajól jár. Ha Duncan követ, akkor a parkolóba megyek, ahol reményeim szerint megkapom a beígért fegyvert a plusz 1 tárral.
A tömegsírra csak bólintottam. Hogyne emlékeznék, amiatt volt ez az egész... ha jól tudom. Bár közrejátszhatott más is, de az eredményen nem változtat. Jobbnak láttam nem fűzni hozzá kommentárt, se semmi egyébhez, ami azóta történt, hogy visszajött a kis távolléte után Fairbanksbe - mindez már tényleg nem számított, nem változtatott semmin. Meglepődött, jó elhiszem, "idegenhez" képest eléggé nagylelkű voltam. De ígérem, ha itt valami elcsesződik, ami nekem is durván keresztbe tesz, akkor több ilyen nem fordul elő. Azt hiszem. Franc tudja, zavaróan új ez a felállás. Erre a makacskodásra viszont kezdett olyan ingerem lenni, hogy hangosan megszólaljak és kicsit felemeljem a hangom is. Így viszont csak maradt a rángó izom az állkapcsomon és a morcos pillantások hada. ~ Ha tovább problémázol, szétkenek egy krémest a fejeden - böktem a süteménykínálat felé a fejemmel. Egy darab krémes volt még, szóval véresen komoly a fenyegetésem. ~ Megmondtam, ha ilyen aggályaim lennének, ide se jövök, ha viszont már idetoltam a képem, nincs félmunka! Pont. Remélem sikerült elég nyomatékot adnom a végének és ugorhatunk erről az egészről, mert kezdett bosszantani. Igaz, hogy vagyok háromszázas tank, de már gyerek sem, fel tudom mérni, kinek, mikor és mennyit segítek, segíthetek. Anne pedig... nos, őt nem féltem a falkától, se Castortól. Tudja, hogyan reagálnék, ha vele akarna ártani, vagy büntetni engem - nem épp finoman és nőiesen, még úgy sem, hogy a végén én húznám a rövidebbet. De ilyennel még úgyse kell számolnom, szóval maradjunk a jelenben. Amikor végre kibökött egy helyet és időt, bólintottam. Valami még mindig bűzlött, és gyanakvásom ide, általános bizalmatlanságom oda, nekem, kis naiv léleknek most nem igazán jutott eszembe hogy Tara épp átejthet a palánkon. - Menjünk - biccentettem egyetértően és követtem ki a parkolóba. - Ezüsttöltényes - adtam át neki kint a hideg levegőn az egyik stukkert, és mivel nem tudtam, mire, mennyire emlékszik, vagy mit tud, ezért folytattam. - Mellkasra célozz, az a legnagyobb és legkönnyebben eltalálható felület. Nincs hozzá hangtompítóm, szóval ha nem akarsz nagy zajt, csavard a végét pulcsiba vagy bármilyen vastagabb anyagba. Elővettem a bőrdzsekim belső zsebéből egy tartalék tárat is, egy darabig a kezemben méricskéltem a súlyát, majd visszatettem a zsebembe. - Túl sok ezüst lenne ezzel együtt, kiszagolná. De ha ügyes vagy, pár lövés is elég, ha meg nem, én is ott leszek. Ezt egyfajta megnyugtatásnak is vehette. - Biztos, hogy ne csináljam én? Nem lenéztem, vagy nem tartottam rá képesnek, csak... na, kettőnk közül én mozogtam eben otthonosabban, tömegsír ide vagy oda. Az egy őrjöngő, labilis farkas, nem egy megfontolt gyilkos munkája volt.
Szétken egy krémest a fejemen? Előttem valahogy él a kép, ahogy megteszi a képén egy ehhez hasonloan morcos kifejezéssel. Hangosan röhögök... Olyan jóízűen, igazából. Ez ám a fenyegetés! De amiért eztán már túl ciki volna tovább bámulni egymást (mármint úgy látszólag) némán, részben ezért is szólalok meg már hangosan, ugyanakkor halkan is. Azt hiszem, nem fogott gyanút, de külön ezért nem akarom letapogatni őt, mert franc se tudja, hogy mi a feltűnő, meg mi nem. Elsétálunk egészen az autómig, mert az benzinkút azon része pont a térfigyelő-/biztonsági kamerák látómezején túl esnek. Ott biztonságos illegális fegyvert átadni. Azért kicsit vicces, hogy én ezt annyira természetesnek veszem, mintha szándékosan erre a célra alkották volna meg a biztonsági rendszer egyetlen kicsi vakfoltját. Öregszem, szenilisedek. Van abban valami... nem tudom talán nosztalgikus? ahogy az ordas magyaráz nekem a fegyverről. Nem, a "nosztalgia" erős túlzás, inkább csak amolyan deja vu érzés tör rám. De lehet, hogy ezt is csak úgy beleképzelem, mert ezt akarom hinni. - Feltűnt egyáltalán valakinek, hogy már nem vagyok ott? Neked... vagy bárkinek. - vágok bele valamelyik szavába a nélkül, hogy felfognám hogy én mit beszélek. Mert azt vágom, hogy ő éppen az ezüstről mondott valamit, meg a mennyiségéről, a szaglásról, meg ilyenek. Szóval én sem értem, hogyan passzol ide ez én témafelvetésem. Valószínű, hogy köze van a dologhoz annak az űrnek, ami úgy felsejlik bennem, ha egyedül vagyok. Arra gondoltam, hogy biztosan a falka hiányzik, meg a magam fajta társasága, de eddig még senki nem keresett, és magamat ismerve... hát nem tudnék olyasmire vágyni ami nem viszonozza ezt nekem egy egészen kicsit is. Tehát most, hogy ezt így kimondtam, ráébredek, hogy biztosan nem a falkát jelenti az űr ott valahol bennem; ugyanakkor zavarba ejt, hogy most, percekkel egy sokkal fontosabb esemény előtt én talán sosevolt kérdésre várok egy választ, - Hagyjuk, ez nem tartozik ide... - veszem el a fegyvert, de habár nem értem, hogy miért teszi mégis zsebre a pót tárat, most vagyok olyan zavarban, hogy ne akarjak visszakérdezni rá, csak úgy annyiban hagyni. Oldom a Bogár központi zárát, egy úttal a riasztót is, és már félig bent is vagyok a kocsiban, mikor mégegyszer letisztázom, hogy mi-hogyan-merre lesz a továbbiakban. - Akkor a kikötőben fél óra múlva. - nem esik le, hogy odabent még teljesen mást hazudtam. Ezt is olyan természetesnek veszem, mint a biztonsági kamerák vak foltját. Ha nem fordult még el tőlem, hogy menjen a saját dolgára, akkor egy "mindent köszönök" pillantással nézek rá, miközben izzítom a gyújtást, majd kihajtok a benzinkúttól. Már nincs időm kerülőutat tenni, hogy megálljon az "alibim", tehát nem a város felé kanyarodok fel az országútra, hanem a másik irányba, ami az autópályához vinne, ha nem kanyarodnék le a fakitermelő telephez vezető bekötőútra. //Ha nincs kedved követni, akkor köszönöm szépen a játékot *-* Ha jönnél, akkor szólj és írok egy röpkét a telephez is *-* //
A nevetésére egy szélesebb mosoly lett a válaszom. Legalább a humorérzéke a helyén maradt! Kint a félbeszakításra elnémultam, s ha ez lehetséges volt, még komolyabb, vagy inkább már komorabb ábrázattal fürkésztem az arcát. Elsőre nem tudtam mit mondani, majd vettem egy nagy levegőt, ami lassan kifújtam, és csendesen megszólaltam: - Maradjunk annyiban, hogy vannak még, akik örülnének egy emléktörlésnek, mert úgy könnyebb lenne nekik. - Ez nem szemrehányás volt, és igen, Castorra gondoltam. Ennyire szétcsúszva még nem láttam. Értettem én, hogy Tarának se könnyű, de láttam a másik oldalt is, emellett én se ugráltam örömömben, de nekem mégis egyszerűbb volt. A hagyjukra biccentettem, ezt már tényleg nem volt értelme feszegetni, és ha ezen kattog, akkor marhára nem tud majd az előtte álló feladatra figyelni, ami egyébként se lesz fáklyám menet a... kikötőben? Ácsi, az előbb a rakpartról volt szó és egy óráról. Jó, találkozhatunk előbb is, de... Csak egy apró hunyorítás jelezte, hogy valami sántított, ezt azonban nem tettem szóvá, csak néztem, ahogy beült a kocsijába. Zsebre tett kézzel vártam, hogy induljon, s már meg se lepett, hogy nem a város felé kanyarodott. Nagyot sóhajtottam. És múltkorában még ő cseszett le azért, mert a szemébe hazudtam, szép! Megráztam a fejem, vettem a bukósisakom, motorra ültem és a világítás felkapcsolása nélkül, némileg lemaradva követtem az esztelen nőstényt. Morcos voltam, naná, utáltam, ha megpróbáltak átvágni...
Igazából teljesen meg tudtam őt érteni. A lelkesedéséből, ahogyan a munkájáról beszélt, nem volt nehéz megállapítanom, hogy őszintén szereti. Sőt, mi több, még annak is él. Sok ilyen emberrel vagy farkassal találkoztam már, úgyhogy egyáltalán nem lepődtem meg. Az én esetemben azonban túlzás lett volna azt állítani, hogy csak ez foglalkoztat, semmi más. Nem így volt, hiszen már sok dolgot próbáltam ki hosszú életem során, csak mostanság volt ez, ami lekötött. Már csak azért is, mert mellékesként sokat lehetett vele keresni. Igaz, hogy nem volt legális, de mostanság szinte már semmi nem számított annak, amiből rendesen meg lehetett élni. Egyébként sem mindig én törtem be, habár szerettem a lebukás veszélyéből fakadó izgalmat, de voltak esetek, mikor csak az információimat fizették meg. Mikor még nagyobb városban éltem, megkörnyékeztek párszor profi bűnözők, hogy mondjam el azt, amire kíváncsiak voltak. Ha olyan kedvem volt, akkor vagy megjátszottam a megrettent nőt, akit fenyegetni kellett az infóért, vagy pedig megkértem rendesen a jussomat a zsákmányból. Az üzlet már csak ilyen… - Igen, volt már rá példa – ismertem el, hiszen tényleg sokszor volt alkalmam olyasmiket is látni, amit végül nem bocsátottak a nagyérdemű rendelkezésére. A múzeumban sem volt minden műtárgy kiállítva, amit ott őriztek, a raktárakat telezsúfolták értékesebbnél-értékesebb holmikkal. Sokszor ezek voltak a betörők mennyországának nevezett helyek. Meg tudtam őket érteni, még ha nekem nagyobb kihívást is jelentett az, ha valamit az üvegbúra alól kellett kiügyeskednem valahogyan. Ez azonban már nem tartozott Annabellere, mert amennyit eddig láttam belőle, úgy véltem, hogy elítélne érte. Ez pedig most nem igazán hiányzott, bár megmondani a miértjét nem tudtam volna. - Rendben – biccentettem felé, amikor az ital mellett döntött. Igazából nekem is jól esett volna valami, mert ugyan nem fáztam át, de azért elég hűvös volt, és esőben mindig jobban esett egy kávé, vagy ehhez hasonló finom ital. Gondoltam arra is, hogy akár magamhoz is meghívhatnám, de egyből rá is jöttem, hogy nekem bizony nem tartozott a szokásaim közé, hogy én holmi idegeneket beengedjek csak úgy a személyes terembe. Az én házam, az én váram, ahogyan a mondás is tartja, és éppen elég baj volt az is, hogy az őrző ott lakott tőlem egy köpésre a drága húgocskájával, habár nem is zavartak olyan sok vizet, mint korábban gondoltam volna. Ezért is volt már rá példa, hogy áthívtam őket enni. Azért nem árt jó viszonyt ápolni az albérlőkkel, különösen akkor, ha az egyikük egy informátor. - Nekem is megfelel a benzinkút – egyeztem bele, és küldtem felé egy halovány mosolyt is, immár a kocsim fedezékéből. – Nos, akkor amondó vagyok, hogy induljunk! – vetettem fel, mire ő a motorjához sétált, én pedig beindítottam a kocsit. Imádtam, hogy alig hallatszik a motor hangja, noha nekem kifinomultabb hallásom volt, mint egy embernek. Egy hétköznapi halandó valószínűleg tényleg nem is hallotta volna, hogy beindította-e az autót, vagy sem. Csodáltam ezeket a járműveket, őszintén mondom. Közben sebességbe is tettem, majd amikor már Bells is indulásra kész volt, lassacskán én is megindultam. Ez a tempó nem tartott olyan sokáig, hamarosan felgyorsítottam, gyorsan téve meg egymás után a métereket. Éppen úgy vezettem, ahogyan az életben is szerettem haladni; gyorsan és könnyedén.
Viszonylag gyorsan elértük a benzinkutat, és a bejárathoz közel én le is állítottam az autót. Lehetőleg minél kevesebb időt szerettem volna a szabad ég alatt tölteni, hiszen a fehér blúzom valamelyest már így is elkezdett átnedvesedni. Mondjuk engem különösebben nem érdekelt, de azért nem szándékoztam az éjszakai műszakos dolgozónak szebb perceket okozni. Elég volt, ha ő kiszolgálja az én igényeimet, és ennyi. Még megvártam, hogy Annabelle is lekászálódjon a motorjáról, aztán sietős léptekkel befelé vettem az irányt, ahol nem túl meglepő módon szinte minden asztal üresen állt. Ezt már szeretem! Találomra kiválasztottam egyet, aztán hanyag eleganciával helyet is foglaltam a párnázott ülésen. Direkt ilyen helyre akartam ülni, mert a székek elég kényelmetlennek látszottak, és kétségeim sem voltak afelől, hogy valóban azok is voltak. Szerettem a kényelmet magam körül, szerintem ez abszolút lerítt rólam. Nem csak az otthonom berendezése árulkodott volna erről, hanem a megjelenésem is. - Milyet kérsz? – kérdeztem udvariasan, miután én végignéztem a kínálatot. A magam részéről feketét óhajtottam inni tejjel, és két cukorral. Mikor a pincér feltűnt, én meg is rendeltem, aztán megvártam, amíg a velem szemben ülő nőstény is így tett, csak ezután tértem vissza arra a dologra, ami már indulás előtt is felkeltette a figyelmemet. – Szóval… - kezdtem bele, közben félig-meddig felkönyököltem az asztalra. –… ezek szerint tudod, hogy a hotelben lakik az egyik falka – vontam le a következtetést, valószínűleg helyesen. – De bizonyára te egyiknek sem vagy a tagja – tettem hozzá, mikor eszembe jutott, hogy említette a Fairbanksszel kapcsolatos tájékozatlanságát, ami arra utalt, hogy nemrég érkezhetett ő is.
Kezdőlap
//
Fogalmam sincs, hogyan kellene most éreznem magam. Úgy értem: ülök itt, kávézgatok, várok valakire, aki egy másik életben állítólag a barátom volt, gyilkolni készülök; de mindezek mellett nem ugrik feljebb a pulzusom a megszokott értékeknél. Ez normális? Mert ha csak nekem az, akkor komoly gondok vannak. Mármint nem nálam, hanem a világban, mert én most éppen szemetet készülök eltakarítani; így pedig a szó amit keres majd a lakosság, az a "köszönöm". És ezzel szerintem máris megvan mivel igazolhatom magam a későbbiekben, ha netán megint szorulnék az őrzők előtt. 
Ha jönnél, akkor szólj és írok egy röpkét a telephez is *-* //
