- Hát, lehet, hogy nekem sem fog. Jobban mondva nem akarok, szóval az már lényegtelen, hogy nem is tudnék – vontam meg a vállaimat hanyagul, mint akit az egész nem érdekel. Valójában egyébként nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi volna a jó lépés, de ezt nem feltétlenül kellett a velem szemben ülő nőstény orrára kötnöm. Valószínűleg még akkor sem tettem volna, ha jobban ismerem őt, és nem csupán bő félórája tettem szert az új kapcsolatra. Egyszerűen csak nem szerettem magam kiadni sem idegennek, sem barátnak. Egyedül Max tudta, hogy milyen vagyok, de a teremtőm talán még saját magamnál is jobban ismert engem. Ennek sem örültem túlzottan, de tenni nem tudtam ellene, és valahol érthető is volt, hogy miért alakult így az évek során. Túl bölcs volt már akkor is, amikor átváltoztatott. - Én is pontosan így gondolkozok magammal kapcsolatban – mosolyodtam el halványan, arra utalva, hogy engem sem érdekelt, hogy mit gondolnak arról mások, hogy olyan a természetem, amilyen. Engem nem zavart, én jól éreztem magamat így, akárcsak Bells, szóval egyikünknek sem voltak önértékelési problémái, vagy akár önbizalommal kapcsolatos gondjai. Nekem aztán főleg nem, de amennyire meg tudtam állapítani, úgy ő is pontosan tisztában volt azzal, hogy ki ő, milyen ő, és nem utolsó sorban, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Szerintem ez elengedhetetlen volt az egészséges önképhez, nem? - Talán, ha majd itt véget ért a dolgom, akkor arra veszem az irányt és felfedezem magamnak a Távol-Keletet, meg Ausztráliát is – motyogtam magam elé, inkább csak magamnak. Fogalmam sem volt most még arról, hogyan fognak alakulni a dolgaim az elkövetkezendő néhány hónapban. Sok függött attól, hogy milyen hamar tudom majd Samet kézre keríteni és megölni őt. Azon is sok múlt, hogy milyen sérüléseim lesznek, hogy mennyire leszek elégedett, és az sem volt utolsó, hogy a két falka között akkor hogyan fognak állni éppen a dolgok. Túl sok olyan tényező volt még, amiről halványlilám nem volt, addig pedig abszolút felesleges volt akár csak tervezni is. Az ember hiába tervez előre, úgysem szokott úgy alakulni, legalábbis rendszerint nem. - Én mindig egyedül vagyok – vetettem közbe csak úgy mellékesen, arról pedig már nem kezdtem el érdeklődni, hogy mit kellett feldolgoznia. Semmi közöm nem volt hozzá, és én ezt tiszteletben is tartottam általában. Ez most pont olyan alkalom volt, amikor nem láttam értelmét a faggatózásnak, hiszen érdekem nem fűződött ahhoz, hogy az információ birtokába jussak. Talán csak azért gondolom ezt, mert fogalmam sem volt arról, hogy kinek a lányával ülök szemben. Ismertem az idős hímet még abból az időből, amikor a falka tagja voltam, de különösebben jó kapcsolatot nem ápoltunk, ettől függetlenül azonban az adósommá válhatott volna, ha elárulom neki Annabellet. Ehhez azonban valószínűleg úgysem lett volna szívem, túl ártatlannak látszott a nő. Bólintottam egyet, amikor azt mondta, hogy ő sem szeret mindenről beszélni. Szerintem az emberek nagy részének volt olyan foltja az életében, amitől legszívesebben megszabadult volna, vagy legalábbis megfelejtkezne róla. Mivel úgy tűnt, hogy ő sem az a mások magánéletében vájkáló típus, ezért én is visszafogtam magam. Maradjunk annyiban, hogy nem esett nehezemre egyáltalán, sőt, valamilyen furcsa oknál fogva még a szimpátiámat is elnyerte. Illetve még jobban, mint eddig, ami nem kis teljesítmény. Úgy látszik, hogy vannak még a világon olyan kedves teremtések, akiknek a kisugárzása még rám is hatással van, pedig én már azt hittem, hogy rég kihaltak a Bellshez hasonló személyek. Mindig tanul valamit az ember! - Azt hiszem, hogy pont rosszkor csöppentél ide, pedig jó kis hely volt ez, még amikor békesség volt – újra elmosolyodtam, mert néhány kedvesebb emlék az eszembe jutott. – Tehát a közeljövőben tervezed a csatlakozást – bólintottam egyet, elraktározva az információt. – Talán nekem sem ártana majd beszélgetnem egy kicsit Castorral, mielőtt ténylegesen is bele lennék rángatva ebbe az egész ostobaságba – ráztam meg elutasítóan a fejemet. – Egyébként szerintem még örülni is fognak annak, ha egyel többen lesznek. Ha kölyök lennél, nem hiszem, hogy szívesen fogadnának, de amennyire meg tudtam állapítani, nem vagy éppen mai te sem – néztem rá őszinte tekintettel, aztán jobb híján belekortyoltam a kávémba, ezzel együtt eltűntetve a poharam alján árválkodó maradékot is. - Figyelj, ha a véleményemet akarod tudni, szerintem jobban járnál, ha azután jönnél vissza, hogy itt lecsengtek a harcok – közöltem kertelés nélkül. – Ha nem akarod tudni, akkor is így gondolom – görbültek felfelé az ajkaim némiképp vidáman. – De természetesen a te dolgot, hogy mit választasz, csak szerintem jobb távolabb maradni a harcvonaltól. Nem lepődnék meg, ha orvos létedre téged is oda küldenének, mint végső tartalékot – dőltem hátra a kényelmes ülésen, le sem véve a szemeimet Annabelleről.
Világ életemben meg voltam győződve arról, hogyha pozitív képet sugárzok magamról, és kedves vagyok mindenkivel – majdnem -, akkor ezt is fogom visszakapni. Most ez bebizonyosodni látszott, immár sokadszor, hisz, ha csak a látszat alapján ítélnék, nem mertem volna kijelenteni, hogy könnyű megtalálni a közös hangot Cammel. Ennek ellenére úgy tűnik, zökkenőmentes a beszélgetésünk, és nem is olyan felszínes, hogy az már fárasztó lenne még nekem is. - Biztosan remek élményekkel leszel gazdagabb. Kacsintottam könnyedén, én magam imádtam Ausztráliát, ha nem húzott volna másfelé a szívem, szerintem ott élem le az egész életem, legyen bármilyen hosszú is. Mondjuk, én nem voltam az a tipikus kalandkereső típus, meg voltam nyugiban a popsimon is. A Távol-Kelet már más tészta, bizonyos, hogy annak is megvan a maga szépsége, de nekem kellemetlen élményeim fűződnek hozzá, így nem tudtam kiélvezni az ott töltött időt, jobban mondva inkább menekülést. Kár is erre gondolnom. Talán egyszer, már ha maradhatok, ráveszem majd Rayt, hogy látogassunk el oda egy kis időre, hátha az új élményekkel feledtetni tudjuk majd a régieket. Igen, azt hiszem, ezt fogom tenni. Így máris sokkal szebb színben tündökölt a világ. Igen, nekem nagyon kevés is elég a boldogsághoz. Arra jobbnak láttam nem mondani semmit, hogy ő mindig egyedül van. Kételkedtem benne, hogy képes lennék palástolni a szavaim mögött megbúvó sajnálatot. Nem, nem tűnt olyannak, akit szánni kellene bármiért is, egyszerűen én a fejem búbjától a lábam ujjáig társasági lény voltam, így nehezen tűrtem a magányt. Jó, Ausztrália más volt, akkor vesztettem el mindent, szenvedtem, nem akartam, hogy ezt bárki lássa, olyan állapotban könnyebb volt egyedül. - Nem meglepő, azt hiszem, ilyen az én szerencsém, de reménykedem benne, hogy lesz ez még jó hely. Szerettem, mikor mások mosolyogtak, sokkal szebbek voltak úgy, mintha kinyílnának, egyszerűen más lett az arcuk. Kevés olyan lélek akadt, akinél sehogyan sem sikerült elérnem ezt. - Igen, amint lehet. Nyilván ez sem volt mellékes, már csak helyzetemből adódóan sem, tekintve az apámat, nekem nem volt épp életbiztosítás a magányos lét, kellett egy falka biztonsága, s nem is volt kérdéses, melyiké. A fejtegetésére a Castorral való beszélgetésre csak bólintottam, valóban nem árthat előbb tájékozódni, kényszerhelyzetben nem mindenki hoz jó döntéseket. - Remélhetőleg valóban örülni fognak, és képes leszek hasznossá válni a szemükben. Nekem ez nem volt mindegy, ha valamit csinálok, azt a lehető legjobban tegyem, egy falka életébe bekerülni lehet, hogy könnyű, de nem feltétlenül egyszerű a felszínen maradni és megállni a helyünket. Én azért voltam annyira maximalista, hogy ne csak védelmet akarjak, hanem hozzátenni is a falkához. Bólintottam közben, elvégre, nem voltam azért mai csirke, bár még olyan idős sem, mint amilyennek a nőstényt gondoltam. A szemöldököm kicsit megemelkedett a tanácsára, nem azért, mert nem akartam volna tudni, érdekelt mások véleménye, még ha nem is hallgattam mindre. Pusztán kellemetlen volt némileg ilyesmit hallani, akkor is, ha történetesen tudatában voltam, mibe mászom bele. Sőt, sokkal inkább, mint ő, már ami a saját helyzetemet illeti, és épp ezért nem mehettem el, többé nem leszek gyáva nyúl. - Bevallom, egy részem örömmel távol maradna ettől az egésztől, de sajnos ez nem ennyire egyszerű, mint ahogy a világon szinte semmi sem. – Mosolyodtam el azért, bár közben megcsóváltam a fejem. - Tény, hogy a harcmező nem az én világom, de ha oda kell majd mennem, hát megyek. – Ezt anélkül nem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy meséljek Rayről és apámról, márpedig ez olyan téma volt, amit szívem szerint elkerülnék. Túlságosan sérülékeny lennék általa magányos farkasként, hisz még én is el tudok képzelni olyanokat, akik azzal a lendülettel kapnának el, hogy felcibáljanak a hegyekbe apámhoz szép kis juss reményében. - De azért, azt se mondd nekem, hogy magányosként felér egy életbiztosítással kószálni a frontvonalon… Céloztam arra, hogy feltételezéseim szerint ő sincs biztonságban, még akkor sem, ha nem keverik bele ebbe az egészbe. Ezt persze nyilván ő is tudta, csak épp valami miatt egyelőre Fairbanksben kellett maradnia. Nos, nekem is, pontosabban, valaki miatt, és maradni is fogok, még akkor is, ha ez számomra egyenlő egy halálos ítélettel.
Úgy érzem magam, mint akiből kitéptek egy darabot. A Bestia, az Alfahím marhára elégedetlen. Érzem rajta,mennyire ostobának és gyávának tart, amiért megfutamodtam. Bár azt még én sem tudom, hogy ez valamiféle vihar előtti csend, avagy valamiféle törés a már így is végtelen hosszú életem alkonyához közeledve. Az utóbbi hónapokban már többedjére érzem magam reményvesztettnek, mint a kölyöklétem alatt összesen. Nem arról van szó, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy igen is fontos vagyok a farkasaimnak - a legalábbis a nagy részüknek -, hanem arról, hogy ennek ellenére valóban úgy kell viselkednem, mint egy Apa, amire viszont alkalmatlannak tartom magam. Nem vagyok senki felvigyázója, nem tudok helyes vagy jó irányt mutatni. Magamat és a saját elveimet tudom csupán, ami úgy látszik, csak a nagy ígéretek megtételekor elég arra, hogy ösztönzőleg hasson mindenkire, aki a szolgálatomba áll. Jelenleg egyetlen kapaszkodóm van még abba, hogy farkasok közt létezhet barátság csalódás nélkül, ez pedig egyedül Dante jelenléte. Nem érzem azt, hogy ő bármivel is a terhemre lenne akaratán kívül. Bradley lekölykezett, Balázsnak terhes a nője, Ray-t lazán be lehet hülyíteni. Tylert elvesztettük, Duncan gondolatára már egyből szeretném elbőgni magam. Tara teljességgel felforgatta az életemet, aztán viharként lerombolva bennem mindent, továbbállt. Az öcsémet három évszázad után újra elveszítettem, és akkor már csak mellékes az, hogy a felebarátaim golyót akarnak röpíteni a fejembe. Ja, legalább Todd most békén hagy, de szerintem csak azért, mert Emma itt van a városban. Apropó Emma... hihetetlen, hogy már arra se vagyok képes, hogy kétségek nélkül magamévá tegyek egy nőstényt, mert beriadok, mint valami elsőbálozó picsa. Még szép, hogy le akartam lépni, mielőtt a nyakkendőmnél fogva lógatom fel magam. - Egy kávét, feketén. Meg egy pármai sonkás szendvicset. Dörzsölöm meg a szemeimet, miután leadtam a rendelést a pincérlánynak. Csak tűnjön el a közelemből minél gyorsabban. Addig még tartom magam, amíg várom a rendelést. Előveszem a telefonom, aminek a sötét kijelzőjében látom a saját tükörképem. Valljuk be, mindezek ellenére valahol piszkosul ideges vagyok, hogy mi lesz, ha pont most nem vagyok ott, és mire visszamegyek, a fél falka meghal, csak mert eljöttem... Inkább szórakozottan kezdem forgatni a telefont, mintha csak hívást várnék, és csak akkor hagyom abba, amikor a kávé és a szendvics elém kerül. Fogalmam sincs, hogy miért hoztam be magammal a fekete sporttáskát, amiben a cuccaim vannak. De ott pihen mellettem a puha és hossz box ülésén. Azon tűnődöm, miképpen töltsem el a születésnapomat. Így. Hova menjek és miért... Mit csinálnak vajon a Kóborok a világban?
*Mikor végeztem a Hotelben nem bírtam a hátsómon megmaradni. Újdonság mi? Nem, egyáltalán nem az. Jó kedvem volt és az, hogy főztem csak dobott rajta egyet. Utána egyből az erdőbe indult meg, hogyha már nekem jó akkor a farkasom is megkapja azt, amire szüksége volt. Vadat... Több órán keresztül jártam az erdőt és hagytam, hogy Ő maga válassza ki a megfelelő prédát. Űzze, hogy a fekete-fehér farkas bundáját a menetszél tépkedje, hogy kiélje magát és a szabadságvágyát. Léptei nesztelenek voltak az avaron, mikor ráakadtak egy szarvasra. Nem tudom miért az kellett neki, de ha kellett hát áldásom rá. Pont nem én fogom megvonni Tőle azt, ami járt neki. A félelem szaga szinte bódító hatással volt a nőstényre, mely mintha madzagon rángatták volna vonzotta maga után. Azonban játszani, az étellel játszani nem hagytam, miután becserkészte egyetlen mozdulattal vettem el az életét és adtam vissza az irányítást a farkasnak, hogy kedvére kezdje el kizsigerelni és vacsorázni. Hisz ez idő alatt rám esteledett, amit nem bántam. Szerettem a sötétben lenni. Haza felé mégis megálltam egy kávézónál, ha már úgy is tankolnom kellett akkor egy kávé még belefér. Amúgy sem sietek sehova és nem vár senki. A kietlen és otthontalan falaktól meg minden jobb. Pajzsom félig felhúzva léptem be egy kényelmes magassarkú szandálban és ruhában. Leültem az egyik asztalhoz és rendeltem magamnak egy kávét, cukorral és sok tejszínhabbal. Vidám energiáim ott kavirnyáztak körülöttem, mint ami sosem akarna múlni, eltűnni vagy akár csak csillapodni. Viszont a pontos korom nem volt belőhető, ahogy a vérvonalam sem. Nem szerettem, hisz tapasztalatom szerint ez a vérvonal ismeretlen a többségnek és ez mindig megijeszt mindenkit. Gondolataim messze szálltak, vagyis nem is olyan messze hisz a Holiday felé repkedtek. Hisz, még mindig nem értem utol azt a férfit. Agyaltam, hogy mégis hogyan érhetném el pár percre, de csak gyerekes csínyek jutottak az eszembe. Mint mondjuk, hogy elcseszem szándékosan a rendelését, vagy szervíroztatok fel valami kaját, hogy Ő rendelte és belecsempészem a névjegyem egy szerencsesütibe. Ezek pedig csak még szélesebbre húzták az ajkaim s a mosolyom vigyorrá szélesedett. Egészen addig míg meg nem ütötte a fülem egy ismerős hang... túlságosan is ismerős. Tekintetem ösztönösen kaptam felé, de egy másik vendég kitakarta előlem a férfit és nem láttam. Nah igen, némelyik egyedre igazán ráférne egy kis fogyás. Mondjuk most csak azért bosszantott mert pont engem akadályozott. Látnom kellett... muszáj volt látnom a férfi arcát. De nem, akárhogy dülöngéltem nem sikerült pedig még a széken is hintáztam, amiért a Mama mindig megfedett gyerekként. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felálltam és a pulthoz sétáltam, s mikor a lány rám nézett mosolyogva feleltem, hisz...* - Nem, nem még egy kávét szeretnék. Csak ha nem gond kivinném Én a rendelését annak az úrnak. * Mutattam a "köpcös" mögé és megismételtem a rendelést, melyet tisztán hallottam. Mivel újabb két vendég érkezett így a lány nem tiltakozott, csak annyit mondott, hogy gyorsan, nehogy meglássák és kapjon miatta. Amint elkészült a szendvics és a kávé már perdűltem is meg, hogy a férfinek kivigyem. Sosem esett le a gyűrű az ujjamról ha dolgozni kellett - pláne, mert mai napig csináltam -, és bizonyára nem most fog. Hajam kiengedve volt, de figyeltem arra, hogy még véletlen se kerüljön előre és így az ételhez, amely egyébként a hátam közepéig ért. Vidám energiáimba némi izgatottság és remény is keveredett. Lépteim könnyedek, ahogy halkan kopog a cípőm sarka a csempén és állapodik meg a férfi előtt, elhalva, miközben az asztalon halkan koppan a csésze. Amint a férfi rám emeli a tekintetét, sajátom csak az ismerős-idegen szemekbe mélyednek. S bár a kávé megérkezett, de a szendvics nem ért útba. Lefagytam és csak a kezem remeg meg egy pillanatra ahogy próbálom elűzni Carlo képét, miközben megölelve a szembe tekintve búcsúzott el és kélt útra vagy mikor kislányként vacsorát adtam neki és a szemembe nézve köszönte meg, kritizálta vagy épp dicsérte.* - Mozzarella? - suttogtam száraz torokkal de tekintetem nem szabadult, s megköszörülve a torkom folytattam. - Mármint, pármai sonkás szendvics. * Javítottam ki magam, miközben rájöttem, hogy marhaságot beszélek. Máskor talán lesütöttem volna a tekintetem. De most magamba akartam szívni a látványt, még akkor is ha tudtam, hogy csak az otthonom hiánya az, mely csúfos tréfát űz velem. Pár perc vagy csak pár pillanat volt? Nem tudom, de kezeim mozgásra ösztökéltem magamtól is, illetve ha rám szólt akkor kicsit korábban, de kevésbé sem zavartabban. Azonban csak most esett le, hogy ez az a férfi az újságból és a helyi Alfa, vagyis csak az egyik frontról és közben a főnököm is.* - Bocsánat, csak... Sajnálom Mr. de Luca, kissé elkalandoztam. * Ingattam meg a fejem és néztem rá bocsánat kérő tekintettel és mosollyal egyaránt. De valahogy a lépteim nem akartak távolodni, csak zavartan dobolt a gyűrűs ujjam a tálca lapján. Elakartam menni, de lépteim nem távolodtak, lábaim nem engedelmeskedtek.*
Az idő, az a néhány perc olyan sekélyesen hosszan telik, mint egy több órás autóút a semmi közepén. Mégsem érzem terhesnek, az egyébként domináns türelmetlenségem megpihen valahol a lelki fáradtságom vastag takarója alatt. A körülöttem levő világról nem igazán veszek tudomást. Ez nem éppen farkashoz méltó hozzáállás, hiszen a veszély bárhol lecsaphat. De csapjon. Itt szerintem egyébként se ismer senki, majdnem kívül vagyok már a városon, ha pedig egy hegyi kószálna errefelé, nem valószínű, hogy a jelenlegi állapotomra tekintve jól járna, akkor sem, ha esetleg egy kicsit későn reagálok. Így továbbra is elmélyülten forgatom a telefont,megannyi végig sem gondolt, be nem fejezett kérdéssel és mondattal a fejemben. A csésze koppan előttem, de nem nézek fel. Pincérnő, az a dolga, hogy előre megrendelt kávéscsészéket kopogtasson. És mivel a másodpercek órákká folynak össze előttem, így azzal sem foglalkozom különösebben, hogy gyanúsan sokáig tart neki letenni azt a szendvicset. Ettől függetlenül az őrölt fekete illatán át nőstényfarkas szaga terjeng a közelében. Fura, nem emlékszem, hogy farkasnak adtam volna fel a rendelést... És mire idáig eljutok a gondolataim között, meg is szólal, hogy "mozzarella", mire felkapom a fejem és meglátom a nőt, aki határozottan nem ugyan az, mint akivel percekkel ezelőtt beszéltem. Fürkészve tekintek a barna szemekbe. Olyan érzésem van, hogy a pajzsom ellenére is belém lát. Nem tudom, miért. Talán mert túlságosan kifogytak a lelki tartalékaim és hülyeségeket beszélek. Odabent a fekete Bestia lustán emeli fel a fejét a fekvő helyzetéből, és a levegőbe szimatol. Ő mindig is szerette az új játékszereket, azonban erre most baromira nem vagyok vevő. - Honnan tudja a nevemet? Kérdezem lustán a nőt, miközben egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust. Pompás, az ember eljön otthonról egy kis nyugalomért, erre alig egy órával később idegen nőstények "de Lucázzák" egy Isten háta mögötti kávézóban. Ezek szerint a valódi szabadság tényleg az, ha fejbe lőnek egy ezüstgolyóval. - Gondolom akar valamit, ha elkobozta a rendelésemet. Ahhj... Üljön le... Adom meg magam fáradtan túrva a hajamba, és magam elé húzom a kávémat. Ahhoz, hogy elzavarjam vagy kérdezgessem, esetleg felfedezzek a természetes szépségén túl bármit a nőn, túlságosan kimerült és érdektelen vagyok a világ dolgai felé. És még csak nem is sejtem, hogy perceken belül a saját húgomnak azt kell látnia majd, hogy az egyetlen bátyjából micsoda seggfejt faragtak az évszázadok.
*Zavarom és ostoba megszólalásom ellenére sem tudtam szabadulni a gondolattól. Mintha csak összefacsartak volna bennem, valamit ott mélyen ahogy a kék szemeibe néztem a férfinek. Akár csak akkor mikor az arcát láttam abban a cikkben. Egy felnőtt nő vagyok, mégis ugyan az a gyermek vagyok, mely évszázadokkal ezelőtt, de évtizedeken keresztül reménykedett, hogy a testvére, egyetlen bátyja visszatér. Ez a remény volt bennem, a különbség annyi, hogy most azt éreztem, mintha megtalálnám. Ostobaság mi? De mentségemre szolgáljon, hogy mindig is örök álmodozó voltam még akkor is, mikor mások már kietlennek láttak mindent, én reméltem és biztattam. Akár csak Atyámmal tettem egykoron, hogy le tudja tenni az alkoholt. Ellenben vele, én letudtam tenni a tányért is a férfi elé. De akárhogy akartam nem tudtam menni és mázlimra, mielőtt még teljesen idiótát csináltam volna magamból a férfi kérdezett, mire az egyébként is ott lévő mosolyom kissé megszélesedett.* - Magának dolgozom. * Adtam meg a roppant egyszerű és kézen fekvő választ, ahelyett, hogy belemerültem volna a cikkbe, meg a másik városba ahonnan a falkája származik. Persze a név onnan volt ismerős, amihez a cikk társult de ez már mindegy. A következő szavaira bólintottam és féloldalasan foglaltam helyett, hogy a térdemre fektethessem a tálcát és abba maradjon a monoton dobolás. Bemutatkozni nem mutatkoztam be, nem kérdezte.* - Jelenleg csak a hangja keltette fel a figyelmem. De ami azt illeti igen, már egy ideje. - Azonban nem kerülte el a tekintetem a fáradság, az untsága, hisz tekintetem követte a másik mozdulatait mely kitakarta előlem az arcát és tekintetét is. Mintha ezzel el is vett volna valamit, de továbbra sem emeltem el róla a tekintetem. - - Hééé... ne legyen levert. Nem a Hoteljére fáj a fogam, hogy egy nehéz tárgyalás elé nézzen épp vagy csatlakozási szándékom miatt, hogy ekkora nyüg legyen. Bőven megelégszem a Séf állásommal. * Mosolyodtam el biztatóan, miközben próbáltam megtalálni, hogy miként is tegyem fel a kérdésem az Alfának. Persze azt már nem említettem, hogy kérdés nélkül megtudtam anélkül, hogy félszer találkoztam volna vele. De az mellett döntöttem, hogy nem mint Alfához, hanem csak egy farkashoz szólok.* - Csak egy kérdésem volna Mr. de Luca de képtelenség elérni. Kissé személyes, de felesleges volna körbe járni a témát hatszor. A neve... pontosabban a vezeték neve, felvett név? * Kérdeztem meg minden kertelés nélkül, ha csak a korábbi szavaim miatt nem állt fel, hagyott itt vagy küldött el engem melegebbre. Türelmetlenül vártam a válaszát, de egyenlőre nem kezdtem el magyarázkodni, hogy miért is érdekel ez engem. Nem tudtam, hogy mi lenne a jobb válasz. Az, ha azt mondja, hogy igen és rájövök, hogy semmi az amiért ebben a városban vagyok vagy azt, hogy igen és tovább kéne puhatolóznom, anélkül, hogy megbántsam a hímet és én is rájöjjek arra amiért kérdeztem.*
- Nekem? Kérdezek vissza szinte értetlenkedve, aztán néhány pillanat után csak legyintek és megízlelem a kávét. Ez a baj a nagyvállalatokkal, a főfejes azt sem tudja, kik az alkalmazottai, lazán elmennek mellettük az utcán. Hát, a nő esetében sem mondtam volna meg, hogy bármilyen módon közöm lenne hozzá. Nem igazán méltatom túl sok figyelemre a mosolygását. Szemmel láthatóan valami miatt nagyon elégedett magával, és hogy őszinte legyek, valahol borzasztóan tudnak irritálni az olyan személyiségek, akik ennyire gyerekesen vidámak. Főleg most, amikor még a szokottnál is jobban szúrok és marok meg mindenkit a közelemben. A "nyugtatására" egészen magasra szökkennek a szemöldökeim. Leteszem a telefont az asztalra és letámaszkodom az alkarjaimra, félig meddig felhasalva az asztalra. - Szóval maga az... Suttogom neki egészen szolidan, majd a nyelvemre harapva forgatom a gondolataimat úgy, ahogy a szemeimet is, aztán újra megállapodok a nőn. - a másik de Luca. Parádés... A szememben valamiféle őrült szikra gyúl, ahogy szinte már gunyorosan elnevetem magam. Még a fejemet is megcsóválom közben. Igazából nem csak magam alatt vagyok, de rohadtul szeptikus is. Amikor Benito megérkezett ide, akkor sem gondoltam, hogy a testvéremet ismerem majd meg benne. És attól függetlenül, hogy ez megtörtént, előbb gondolok valami ócska és olcsó tréfára, mint újabb csodára. Csak egy szép nőt látok, aki a nevemmel takarózva akar a közelembe férkőzni. - Nézze kedvesem, nem tudom, hogy honnan tudja, de azt csak nem hiheti, hogy még egyszer el lehet nálam sütni az "egy újabb de Luca jött a városba" témát. Utalok itt arra, hogy azt feltételezem, hogy ez a nő hallott arról, hogy Benito azért keresett fel, mert elraboltam a családnevét, aztán kiderült a rokonság, és minden jó lett. Ez egyszer csodaszámba ment, működött, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól ezzel a mesével a közelembe lehet férkőzni. - Inkább mondja meg, mit akar tőlem, aztán hagyjon békén, mert amint látja, elég elcseszett napom van. Hátradőlök az ülésen, és egész egyszerűen, pofátlanul, mint valami leélt kőműves, olyan habitussal harapok bele a szendvicsembe.
*A visszakérdésre csak bólintottam. Megesik, hogy valaki nem is tudja, hogy kiket alkalmaz pláne ha még nem is találkozott vele személyesen. Persze ez nálam nem fér bele, én mindig is tudtam, hogy kik azok akik körbe vesznek, már ha az éttermemről volt szó. De hát, igyekeztem magam azzal áltatni, hogy ez pusztán csak azért van így, mert a másiknak sokkal fontosabb dolgai is vannak, mint az alkalmazottai. Mondjuk egy egész falka, ez már azért elfogadható. De valahogy még így is megjelent a szám szegletében egy elnéző mosoly szerűség, melyet elfojtottam ugyan, de ott volt. Ösztönnek, emberi ösztönnek nevezik sokan, hogyha valakit leverve látok akkor megpróbálok segíteni. Ugyan ide tartozik a nyugtatás is mellyel megpróbálkoztam még ha nem is tetszett a másiknak. Legalábbis a szemöldöke erről árulkodott. Vagy csak meglepte volna? Tekintetében valami életre kél és az oly ismerős-idegen tekintet megváltozik, mintha sosem láttam volna. De ugyan akkor ott van az, ami korábban "magával ragadott" viszont még a szavai felett szemet hunytam volna, addig a gúnyos kacagása volt az, melyre kiegyenesedtem ültömben és barna íriszeim csak mereven meredtek a másikra.* - Nem tudom mit talál ennyire mókásnak benne, valahogy nekem kicsit sincs ínyemre a dolog. * Húztam el a számat. Tessék, kellett nekem ide jönnöm. De mindegy, nincs visszaút és nem most fogok visszatáncolni az biztos. Ahogy nem is fogok itt kakaskodni, hogy bizony nem "a másik" hanem az elsők közül való vagyok. De ha most kiderülne, hogy Isabelle leszármazottja aki visszatért egykori családnevéhez, a gyökereihez. Szörnyen sajnálom, hogy idáig fajult a világ. Gondolataimból a következő mondata rángat ki mire barna íriszeim már inkább meglepettek mintsem hitetlenkedők.* - Újabb de Luca? * Kérdeztem és csak pislogtam nagyokat. Lehet, hogy Carlo vagy Benito hagyta el itt-ott a sarjait a háború alatt, kik az apjuk nevét viselik és vitték tovább? Most először éreztem azt, hogy a sok-sok teória melyet a név és az arc felbukkanása óta gyártottam, szinte egyszerre nehezednek rám. Könyököm az asztalon támasztottam meg, és hosszú, finom ujjaim a hajamba túrtak ahogy homlokom a tenyerembe fektettem. Ahogy megszólal csak visszadőlök és tekintetem a másikra emelem.* - Ezzel nincs egyedül, de csak egy kérdésem van. A neve, felvett név? Nézze, semmi közöm hozzá de tudnom kell. Unom, hogy minden este immotivato (Minden alapot nélkülöző) ábrándokat szövögetek és teóriákat, hogy miért hasonlít annyira Fratellone és Atyám arcára a magáé. Csak ezt szeretném megfejteni, s ezen kívül semmi mást nem akarok magától. * S ami azt illeti mástól sem. Megállok én a saját lábamon is, nem kell pátyolgatni, nincs szükségem védelemre, se semmire. Csak erre az egyre, hogy tudjam. Oké, ez nagyon hülyén hangzik, pláne, hogy mondataimban egy-egy kifejezést olaszul tettem meg ami egyébként nekem fel sem tűnt. Csak a másikat kémlelte a tekintetem és pontot akartam tenni ennek a végére. Ennyi az egész.* - Különben meg, miért kell minden tett mögé hátsó szándékot látni? Saját magukat keserítik meg ezzel. * Kérdeztem meg pár pillanat múlva összevont szemöldökkel. Sosem értettem és bár már annyiszor feltettem ezt a kérdést, de egyetlen egyszer sem kaptam rá értelmes és elfogadható választ. De mindig, mindenki valami rosszat sejt vagy olyan dolgokat képzel ami nincs is. Csoda, hogy nem tudják élvezni az életet?*
Hogy mit találok ennyire mókásnak? Azt, hogy akad olyan farkas kerek e világon, aki a nevembe csimpaszkodva igyekszik a közelembe férkőzni. Beszélgetési alapnak remek, egyébként pedig szánalmas. De ezt nem kötöm az orrára, inkább csak legyintek egyet, jelezve, hogy úgysem értené, inkább haladjunk tovább. A visszakérdezésére azonban megvonom a vállamat. - Igen. Miután összeszedtem az öcsémet, aki pont ugyan így, a nevem miatt akart megölni azért, mert elloptam a "bátyjától". Aztán kiderült, hogy a bátyja én vagyok. De ezt nyilván tudja, hiszen ezért próbálkozott meg ezzel a történettel előállni. Magyarázom tudálékosan a nőnek és figyelem az arcán kavargó érzelmeket. Nem kell ahhoz semmiféle energiákkal és érzelemletapogatásokkal előhozakodni, hogy lássuk a másikon, hogy valami nem igazán van rendben a fejében. Meghökkent? Lehet. Bár azzal jelenleg nem foglalkozom, hogy azért, mert ez valóban újdonság neki, vagy azért, mert "lelepleztem" a trükkjét. Amikor azonban nekiáll a nagymonológnak, itáliai kifejezésekkel és igencsak régi, de nagyon is meghatározó, ismerős megszólításokkal dobálózni, én magam is elkomolyodom. A falat egy pillanatra megáll a számban, ami a kezemben van, azt csigalassúságú, kimért mozdulattal fektetem vissza a tányérra. Aztán az asztal két szélére támaszkodom és feltolom magam álló helyzetbe.
[1680., Venezia]
...Az asztal két szélére támaszkodtam és úgy toltam fel magam álló helyzetbe. Atyánk még mindig nem tért haza, s gyanítom, valamelyik ivó vendégeinek számát gyarapítja, s nemes egyszerűséggel megfeledkezett a családi szokássá vált vacsoraidőről. A ceremóniáról, arról, ami a de Luca családot olyan remekül jellemezte. Így Atyánk hiányában magam foglaltam el az asztalfőt, s fegyelmező dühvel a szememben meredtem rá a nagyobbik húgomra. A tekintetemben benne volt húsz esztendő minden kemény tapasztalása, s egy maroknyi bölcsesség, melyet az élet és anyám halála ültettek el a szívembe. - Nem tűröm meg a vacsoraasztalnál, hogy Atyánkat sértegesd. Fogalmad sincs arról, micsoda teher nyomja a vállát. Én sem örülök, hogy megfeledkezett rólunk, de ezt a kenyeret még mindig ő teszi elénk az asztalra, úgyhogy legyetek érte hálásak és fogjátok vissza a nyelveteket. Néhány mély légzés után nagyot nyeltem, s azt tettem, amit ifjonci hevületemben megtehettem. Sosem vertem a testvéreimet, alkalmanként elcsattant egy-egy nevelő pofon, de ahhoz már valóban messzire kellett menniük. Néhány pillanat gondolkodás és néma csend után ököllel csaptam a tömör és kopott asztalra, a kandalló tüze pedig olyan hevesen ropogott, mint ahogyan Atyámé helyett az én megsértett szívem zakatolt. - Pakold le az asztalt, Dorotea. Ma nincs vacsora. És egészen addig nem is lesz, amíg Izabella bocsánatot nem kér Atyánktól azért, mert a háta mögött becsmérelte. Ha nem tiszteled, a kenyerét se fogadd el. Mondtam neki nagyon komolyan, majd a pamut szalvétámat a földre csapva távoztam ki, az istállóba. Tudtam, hogy Benito mindig szeret kijönni velem a lovakhoz, de most nem vittem magammal. Nem kellett hogy lássa, hogy a bátyja lassan összeomlik, s nem tudja, mit tehetne azért, hogy összefogja és kiemelje a nyomorból a családját.
- Sono Carlo.* Feszülnek meg az arcizmaim, s már azért sincs értetlenség az arcomon, mert roppantul ismerős helyzetben érzem magam. Valami botor indulattól vezérelve leengedem a pajzsom a nőstény előtt, s szinte suttogva, halkan, kerülve a feltűnést váltok olasz nyelvre a beszélgetésben, s nem csak holmi kifejezésekkel dobálózom. - 1661, Velence, augusztus hónapjának negyedik vérvörösben úszó hajnala. A kedvenc lovam Scaltro volt, akit Atyám csak azért lőtt le, mert munka helyett az ő hátán lovagoltam ki aznap. Egy öcsém és két húgom volt, anyámat elvitte a pestis. Szóval nem, nem felvett névvel kakaskodom. Én de Luca vagyok. És maga? Mit akar még tudni rólam és legfőképpen... miért? Nem árultam el igazából semmi olyan információt, amivel bárki visszaélhetett volna. Egyszerre voltam ideges és kíváncsi, egyszerre akartam hirtelen mindent megtudni erről a nőről és elküldeni a francba, amiért a jelenlegi dolgaim mellé még a régi, jól eltemetett családi emlékeket is a felszínre hozza. És még azt is eszembe juttatja, hogy bár él, de valószínűleg soha többé nem láthatom az öcsémet. - Ajánlom, hogy jó oka legyen erre az egészre... Sziszegem még mindig olaszul a fogaim között, s addig nem is vagyok hajlandó leülni, amíg választ nem kapok.
//*=Carlo vagyok, elhagyva a személyes névmást, ez hangsúlyozza, hogy "Carlo vagyok" és nem más (mondjuk Lali)//
*Bár nem bíztam abban, hogy a visszakérdésemre választ is kapok, de mikor megszólalt csak figyeltem. Oké, ez akkor is elmondható ha nem látszik, hogy épp azt teszem de most látszott. Tekintetem kissé kikerekedett és nem csak megleptek a szavai, de még sértettek is valahol.* - Háthogyne... mert bizonyára arra van szükségem, hogy egy név mögé bújva férkőzzek magához. Csak azt nem értem, hogy mi okom lenne erre... Egyébként meg, nem, nem tudtam.* Vontam meg a vállaim, miközben a feltételezése keserű szájízt hagyott a számban és most először nem volt kedvem mosolyogni, még ha vidáman táncoló energiáim nem is erről árulkodtak. Mondjuk, addig jó, míg ez így van. Nekem mindenképp, hisz addig a farkasom nem igyekszik rángatni a láncait, nem úgy mint a minap. Viszont ahogy feláll újra kislánynak érzem magam. A kimért mozdulat közben legszívesebben csak lejjebb csúsznék a széken, de, mind a gondolatot és a késztetést leküzdöm. Nem, nem vagyok már tizenhat éves és ez a férfi pláne nem a bátyám. Ő nem volt ekkora faragatlan tuskó, mint ez a férfi és pláne nem próbált megfélemlíteni minket minden különösebb ok nélkül. Nem, Carló nem tett volna ilyet. Ő jó ember volt és úgy is halt meg. Viszont, ahogy érzem, hogy megereszti a pajzsát és magam is levettem egészen. Nincs titkolni valóm a másik előtt, vagy csak a név az mely figyelmetlenné tett és ezért olvadt le? Lényegtelen, a név, a bátyám nevét hallva arcomból kifut a vér és szinte falfehér. Csak némán, nagyokat pislogva iszom magamba a látványát, ámbár még ez is lehet véletlen egybeesés, tudom jól. Amit aztán a következő szavai eloszlatnak. Vagy inkább a ló neve és halálának oka az, mely meggyőz vagy újra éleszti a reményt? Pontosabban, egy olyan kél életre melyet még én magam sem hittem. Nem kellett figyelnem, akkor is megértettem volna a nyelvet ha álmomból keltenek fel. Nagyot nyelve ingattam meg a fejem hitetlenkedésemben, de aztán lehunytam a szemem egy pillanatra mielőtt megszólalhattam volna.* - Édesanyád az öcséd, Benito születése után halt meg egy esztendőre, aki 1671. május 22.-én látott napvilágot és tizenegy éves volt, mikor elhagytad a házat. Majd Ő maga is elhagyta mikor tizennyolc évesen besorozták. Izabelle volt a nagyobbik húgod, aki takarítónőként dolgozott, ja egyébként távozásod után nem sokkal elköltözött, férjhez ment és gyerekeket szült. Dorotea volt a kisebbik, aki 1664.08.23.-án született és otthon varrt, ellátta a háztartást. Atyád, Stefano de Luca először csak megtört, ivott de miután elhagytad a házat alkoholba menekült végleg és ki sem mozdult a szobádból majd 1698-ban elhunyt, de akkor már csak Dorotea volt otthon, Benitotól sem érkeztek levelek és már Carloról sem tudtunk semmit. Különben meg kereskedő volt, ahogy Te magad is miután szükség volt minden munkás kézre. Egészen huszonegy éves korodig, mikor elhagytad a házat azzal, hogy öt év múlva visszatérsz Amerikából. * Húztam el a számat keserűen. Szerettem és egyszerre utáltam ezeket a dolgokat. Utáltam azt, ami ott maradt de mégis hiányoltam a családom. Azt a családot akik ott voltunk együtt, öten. Hisz bár a Papa keveset volt otthon, de attól még ott volt nekünk és bár egyre kevésbé mutatta ki az idő múlásával de szeretett minket. Olasz szavaira, én magam is olaszul válaszoltam. Majd a fenyegető megjegyzéssel mit sem törődve emeltem íriszeim a másikéra, hogy a kérdésére feleljek.* - Addig a napig Carlo, minden egyes dologról tudok. Nem érdekel semmi, ami előtte volt hisz bár némelyik már halványodott, mások erősen égnek a fejemben. Egészen 1701-ig Velencében éltem veletek, majd az utolsó években egyedül. Addig, míg Benito halálhírét nem hozták de az évek csak teltek és nem érkeztetek, hiába hittem, hogy csak egy tévedés az egész. * Tekintetem az asztalra sütöttem és most először fordult meg a fejemben, hogy nem ártana valami alkohol tartalmú, de hát ha eddig kimaradt az életemből nem most fogom elkezdeni és semmilyen különös alkalom nincs még, hogy akár csak egy kis bort rendeljek. De egy pohár víznek is örültem volna, de nem, most már befejezem. Pár pillanat múlva, mely bennem hosszúra nyúlt és elegendő időt adott arra, hogy némaság legyen bennem. Tartottam attól, hogy miként fogja fogadni. Persze ezek az emlékek nem múltak és szinte észre sem vettem, hogy míg olaszul beszéltem automatikusan Carloztam és tegeztem a férfit. De ez a pár pillanat elegendő volt arra, hogy kissé magamhoz térjek és vissza mászva a jelenbe angolul fejezzem be és megtartva az udvarias távolságot.* - Talán nem elegendő és nem is jó ok Önnek, de Dorotea de Luca a néven jöttem a világra. A miértet meg már mondtam, hasonlított és azt hittem, hogy valamelyik testvérem leszármazottja. Szavai és kora alapján, azonban tévedtem nem leszármazott hanem maga a bátyám. De persze ezt is veheti annak, hogy csak a közelébe akartam férkőzni és elmerültem Itália történelmében vagy netalántán kimondottan a maga múltjában, hogy hatásos legyek. Én választ kaptam a kérdésemre Car... Mr. de Luca. Köszönöm. * Mivel nem volt fent a pajzsom, így igazából ha nem volt elegendő az arcom, a szavaim, a pillantásom akkor ott is érezhette, hogy szavaim őszinték és semmi takargatni valóm nincs ezek mögött. Persze nem kezdtem el ecsetelni kapásból háromszázhúsz évet. Miért tettem volna? Tapasztalataim szerint az emberek és a farkasok is rosszmájúak. S az előbb bebizonyította, hogy Ő sem különb és minden mögött rossz szándékot feltételez már ha hagyta egyáltalán, hogy végig mondjam. Nem tettem fel kérdéseket, Benito él. Ezek szerint róla kellett volna tudnom. Örültem, naná, hogy örültem ugyan akkor elkeserített, hogy még csak nem is tudtam róla. Hogy abban az időben egyikőjük sem adott életjelet míg otthon voltam. S így, már felmerült a kérdés is, hogy talán kerestek miután elhagytam a szülői házat, de nem voltam már ott. S ezaz, ami miatt némi bánat kélt bennem. Boldog akartam lenni, nem volt már senkim és elhagytam, miközben Ők éltek és lehet, hogy kerestek. Ajkaimra egy halvány mosoly vetült, ahogy igyekeztem kirekeszteni ezeket a gondolatokat magamból. Ráérnek még. De nem volt több kérdésem, azonban nem is álltam fel egyből, hogy távozzak. A szívem nem vitt rá és talán végig hallgat és kérdez, vagy vádaskodik. Nem tudom, de mindenképp megvárom, hogy mit reagál, aztán ha akarja már itt sem vagyok.*
Miközben szinte vádlón vágom hozzá életem hajnalának történetét, érzem, hogy miként süllyed-emelkedik és keveredik egyetlen hatalmas katyvasszá a nő minden érzése. Olyan, akár egy hatalmas festékes vödör, amelybe egymás után öntik bele a festékeket. Az ártatlan fehérbe az értetlenség narancsa, a vidámság citromsárgája, a kétségek zöldje és a fojtott harag és csalódás vöröse alkot szivárványt, amellyel aztán én maszatolom össze a kérdésekkel teli életének szobáját. Engem pedig nyers erővel ragad karon a kétségbeesés, mert nem elég csak az érzéseivel szembesülnöm. Olasz szóra nyitja ajkait, és olyan pontos leírást ad a rég elfeledett, vagy tán elfeledni kívánt életemről, mely hatására szívesen lendíteném némító pofonra a kezem. Helyette azonban csak az asztal szélébe markolok görcsösen, s minél tovább beszél, az arca annál inkább kezd megfiatalodni. S szinte látom a homlokáról hátracsúszott kendőt a fején, melyen a házimunkától kócos hajtincsei ki-kiszöktek, s annál jóval fontosabbnak tartotta a munkavégzést, minthogy a szépségével törődjön. De ő úgy is gyönyörű volt, az enyém, az én húgom, a családunk egyik ékköve, akit semmiért nem adtam volna oda senkinek.
Fogalmam sincs, hogy mikor ültem újra vissza, de az ujjaim már falfehérre fakultak az asztallap szorításától. S ugyanilyen falfehér döbbenet festi az arcomat sápadttá, a lelkemet pedig örömtelivé, ám a bűnbánat fekete pacái erőteljesen elcsúfítják a pillanatot. Ha ez a farkas tényleg a húgom, hát most olyan példát mutattam neki, amit halandó életem során megtagadtam volna. Sosem engedtem volna, hogy így lásson. De... Azóta már többször meghaltam és újjászülettem, de legalább nem kellett látnom a szeretteim arcán a felismerést, hogy már nem tudják, ki vagyok valójában. Erre tessék... Halkan buggyan ki belőlem a keserves kacagás. Először alig hallhatóan, lustán és fájdalmasan, majd egyre több élettel és gúnnyal. Gúnnyal saját magam felé, az élet felé. Az arcom már a kezeimbe temetem, a testem pedig rázkódik a nevetéstől. Carlo, a család elsőszülött fia, mindenki példaképe és őrzője. Egy évvel ezelőtt Benito már kellőképpen az arcomba vágta, micsoda felelőtlenség volt, hogy eltűntem. Elhagytam. Őt és mindenki mást, s mindezt csak azért, mert beharaptak, és nemhogy levelet nem írhattam, de levegőt is csak akkor vehettem, amikor arra külön felszólítottak. És micsoda fájdalmat okoztam azoknak, akiket a legjobbat szerettem! És most, most pedig elhagyom, még ha csak napokra is, azokat, akiket a legjobban szeretek. És újra érzem, újra végighallgattam, hogy a családomban kicsivel több, mint háromszáz éve miattam meghalt valami, amit azóta senki és semmi nem tudott pótolni. És mindez ezerszer jobban fáj most ebben a pillanatban, mint amennyire meglepődöm azon, hogy Dorotea ül velem szemben. - Soha nem hagytalak el titeket. Nem volt más választásom... Szűröm a szavakat még mindig a kezembe temetve az arcomat és rázkódva, ámbár már nem a nevetéstől. Megint ott vagyok, ahol mindig is szégyelltem létezni, az elesettek között. Az ujjaim már maszatossá áztak a könnyektől. És az ilyen emlékek és pillanatok miatt sem veszem emberszámba a kölyköket. Akik nem tudják, mi az az áldozat és mi az a fájdalom. Egy évvel ezelőtt újra kellett élnem mindezt. Most megint. És ahelyett, hogy összetenném a két kezem, és hálát adnék annak az Istennek, akinek a létezését a beharapásom óta megtagadom, csak azt mutatom meg a testvéremnek, mekkora faszfej lett abból az emberből, akire egyszer még az életét is rábízta volna. És hiányzik Benito. Rettenetesen.
*Láttam, hogy miként válik korábbi, mogorva, elutasító, fáradt, unt arca sápadttá, de nem hagytam abba a beszédet. Hiába bizonytalanodtam el menet közben, hogy nem kéne, de azért befejeztem, még mielőtt megint hozzám vágja, hogy csak kitaláltam az egészet. Viszont ahogy haladok, a másikat úgy lepi el az érzések és már végképp megbántam, hogy belekezdtem. Nem akartam a másikba ilyen érzelmeket kiváltani. Sosem akartam senkinek sem rosszat, pláne nem neki és nem tudtam, hogy mivel enyhíthetném. Ahogy végeztem tekintetem az asztalra sütöttem és csendesen vártam valamit. Nem tudom mit, csak azt, hogy vártam csendesen. Hallom a kacagását de csak a hideg ráz ki Tőle, nem boldog, nem az, mely megmosolyogtat. Kezem csak a két karomon simít végig, ahogy várom, hogy alábbhagyjon a másik keserűsége. De valami egészen másba csapott át és a sós illat, a könnyei illata az orromba túlolt. Egyszerre hökkentem meg és sajnáltam a dolgot. Ha tudom, ha tudom, hogy ilyen helyzetbe taszítom a felbukkanásommal kontinensekre elkerültem volna Alaszkának ezt a városát.
Összegömbölyödve az ágyon fekszem és nézem a falat. Fázom, de ez nem zavar. Csak némán, csendesen zokogom, hogy testvéreim ne hallják, hogy ne terheljem még ezzel is őket. Benito már rég aludt, bár tudtam, hogy valamikor éjszaka fel kel és mellém mászik az apró kis tappancsaival. Izabelle valahol a barátnőivel, Carlo meg a szobájában volt legalábbis mikor én félre vonultam ahogy végeztem a konyhával. Az ajtón halkan kopogtak mire arcom megtörölve, hunyva le a szemeim szusszantam egyet, hogy megnyugodjak. - Do... bejöhetek? * Hallottam meg Carlo hangját melyre máris mosoly szaladt az arcomra miközben beljebb invitálva fordultam meg az ágyon. Nem tudtam, hogy mit szeretne, bár tény, hogy neki ha akartam volna sem hazudhattam volna. Biztosan észre vette a vacsoránál, hogy nincs valami rendben hiába nevettem velük, vagy ecseteltem Beni aznapi malőrjeit. Ahogy mellém sétált és leült az ágy szélére csak a tekintetem emeltem fel rá.* - Mi bánt? - Holnap jobb lesz Carlo. * Mosolyodtam el halványan ezzel elütve a kérdést és nem felelve. Nem azért mert nem bíztam benne, hanem azért mert tudtam, hogy van nagyobb gondja is a munkában és velünk, mint az, hogy Papa megsértett a tudtán vagy épp az akaratán kívűl. - Tudod Do, az élet sokszor nehéz és kegyetlen de míg mosolyogni tudsz, a keserűség is múlik. De ha baj van, ha valaki bánt mindig lesz időm rád. *Éreztem, ahogy kissé érdes kezei a fejem simogatják és én csak kissé oldalra fordítva a fejem leheltem egy apró puszit a kezére.* - Köszönöm Fratellone.
Nesztelen álltam fel és tettem meg azt a két lépés, mellyel nem a háta mögé kerültem, hanem mellé. S újra kislánynak éreztem magam, ahogy mellé leguggolva - ha nem nyilvános helyen lettünk volna, minden szó nélkül mellé térdelek, mint sokszor tettem gyerekként. - csúsztattam a karjára a kezem és a könyöke mellé billentettem a fejem, ahogy próbáltam az eltakart arcára nézni.* - Azt mondtam, hogy; elhagytad a házat. Nem azt, hogy minket Carlo. Tudom, hogy muszáj volt s azt is, hogy sokáig onnan a távolból gondoskodtál rólunk. Nem szemrehányásnak szántam a szavaim, csak nem tudtam máshogy kifejezni és elmondani azt, ami ott történt. Mosolyogj Carlo... csak egy picit. * Simogattam lágyan a karját, ha nem küldött el korábban. Semmit nem akartam, csak azt, hogy egy kicsit jobban legyen. Nem, én soha nem nehezteltem rá és bár Benito sérelmezte a dolgot kicsinek, de mire felnőtt igyekeztem vele megértetni azt, hogy miért volt szükség arra, hogy Carlo elhagyja az otthonát. Neki sem volt jó, látszott rajta, hogy Ő sem fetrengett az örömben, hogy akkor, abban a helyzetben nem lehetett mellettünk.*
A hozzászólást Vittoria de Luca összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 20, 2013 11:17 am-kor.
Ahogy az érzések és az emlékek megtöltik az elmémet, még azt is elfelejtem, hogy pontosan hol vagyok és miért. Elfelejtek mindent és néhány pillanatig semmi mást nem találok magamban, csak a zavar szédítő örvényét, és szinte bele tudnék markolni a saját tehetetlen vergődésembe, annyira intenzív. Azt sem veszem észre, hogy Do mikor kel fel és húzódik közel hozzám, pusztán az érintése az, ami kissé visszaránt a valóságba. Eleinte nem tartom magam eléggé "méltónak" ahhoz, hogy felé, hogy rá nézzek. Aztán ahogy beszél, mégis csak eleresztem az arcom és kissé oldalra fordítom a fejem, hogy rá nézhessek. A szemébe képtelen vagyok, így jobb híján a fülére fókuszálok, a kérésére pedig halványan ugyan, de elmosolyodom. Bár ebben nincs semmi öröm, hiszen nem érzem azt, hogy lenne okom örömködni. Tudom, hogy boldognak kéne lennem, amiért viszont látom, hogy él, de egyelőre képtelen vagyok rá. Rengeteg dolgot kell tisztáznom magamban ahhoz, hogy felhőtlenül élvezhessem Do létének tényét. - El kell mennem, Do... Sajnálom, de nekem most... mennem kell. Gépszerűen formálom a szavakat és ezzel párhuzamosan a maradék méltóságomba kapaszkodva törlöm meg az arcom, a szemeimet és húzom fel a pajzsom úgy, hogy senki a világon ne láthasson bele, mögé. Nagyot nyelek és megpróbálok felkelni, de a mozdulat félbemarad. Kissé riadtan, megrettenve ülök vissza, ahogy kifújom a levegőt, és a balommal félszegen a húgom arca felé nyúlok. Közelebb hajolok, és reszketegen, mint egy ifjú szerelmes, úgy lehelek atyai csókot a homlokára, s ebben az egyetlen gesztusban benne van minden, amit ebben a helyzetben képes vagyok adni neki. - Megvársz... ugye? Suttogom bele a bőrébe, még mindig a homlokánál időzve, s bármi legyen is a válasza, én kész vagyok elfogadni, s immáron ebben a tudatban újra megpróbálok felkelni - ezúttal sikerül. A kávéscsésze alátétéhez csúsztatok egy bankjegyet, és elindulok a kijárat felé. Egyszer még visszanézek,s apró bólintással, kétségekkel és végtelen szeretettel, önmagamban való csalódással indulok vissza a kocsimhoz, hogy magam mögött hagyjam a várost. És vele együtt mindent, amivel jelen helyzetemben nem tudok mit kezdeni.
//Köszönöm drágám, és ne haragudj <3 Ha hazajövök, remélem, hogy tárgyalhatunk majd a csatlakozásodról //
*Szavaim után, csak némán guggoltam ott és finoman simogattam a karját. Bár nem tudtam, hogy miként fogadja most, hogy Alfa ezt a gesztust, bár újdonság nem lehetett számára. Hisz ha hagyta, gyerekként is csináltam. Mikor még mind a ketten kicsik voltunk és még Ő sem dolgozott, sokszor mesélt nekem. Különbözőbb hátborzongató történetet, csakhogy megijesszen és tudjam be esti mesének. A magunk csendje szinte tapintható, mégha a kávézóban zajlik is az élet. Nekünk, nekem mintha megállt volna. Csak vártam a szavait, hogy szóljon valamit, bármit. Mindegy mit, csak halljam a hangját. A halvány mosoly nem nyugtat meg, hisz azt hiszem ez csak nekem szólt. Pont úgy, mint anno Én mosolyogtam rá. Kérdezném, hogy mi bántja, hogy mi az ami aggasztja, hisz mikor idejöttem sem volt jó paszban. De nem tettem, hisz miért mondana el bármit is? Azért mert a húga vagyok? Megvan még egyáltalán az a bizalom, mely gyerekként megvolt? Kétlem... Szavaira azonban lesápadok és ahogy felhúzza a pajzsát én magam is visszahúzom a félig fent lévő állapotába ahogy szoktam. Mikor felállna, csak egy kicsit csúszok hátrébb, hogy legyen helye én egyenlőre képtelen volnék, így meg sem kísérelem. Elmegy... csak ez volt az mely megragadt bennem és észre sem vettem, hogy visszaült. Figyelmetlen voltam, de talán ez jelenleg érthető. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hogy nem is akadályozhatom meg benne. De reménykedhetek abban, hogy most visszatér? Gondolataimból az rángat ki, ahogy megérzem az érintését és ösztönösen fordítom bele kissé az arcom. Mint egy kölyök, aki épp visszakapta az Apját. Puszijára és elsuttogott kérdésére megkapom a választ és visszatér a szín az arcomba és némi vidámság a tekintetembe. Én tudtam még mindig örülni, apró ígéreteknek. Ez pedig az volt... ígéret arra, hogy visszatér. S jelenleg nekem ez jelentette a világot. Visszakapom a Bátyám és Atyám.* - Meg Carlo... * Feleltem halkan, bizonytalanul és mégis határozottan - hisz a bizonytalanságom önmagam felé szól, s nem a válaszomra -, miközben picit mozdítok a fejemen és lehelek egy apró puszit a tenyerére. Válaszom után azonban az asztalba kapaszkodva állok fel és engedek utat neki. Ahogy elindul tekintetem követi pár lépés erejéig, de a háta látványa felidézi azt, amikor Velencéből távozott. Így inkább csak a tányérjáért, csészéért nyúlok, hogyha már kihoztam, akkor vigyem is vissza a pénzzel együtt. Jahm, megszoktam, hogy a családom után pakolok. Ahogy nyílik az ajtó ösztönösen kapom az ajtó felé a tekintetem és bólintására kétségekkel telve ugyan, de szeretettel mosolyodom el és viszonozom a gesztust. Várom. Ha kell évekig és ki sem teszem a Hotelből a lábam, csak dolgozni. Ahogy elmegy a kocsi, még hallom a motor hangját mikor én magam is haza indulok, ahogy kifizettem a kávém, ami már a saját asztalomnál hatszor kihűlt.*
//Én is köszönöm és semmi baj. Ha hazajössz, csak hívnod kell... a többi megmajd kiderül ^^ Nem felejtettem el a parókát, lepkés és hello kittys csatokat. xD//
Hát milyen ember az, aki elfeledkezik a legjobb barátja születésnapjáról? Igen, Velkan hivatalosan is visszaszerezte a titulust mióta én meg Sue… Ja, erre még mindig olyan fura a szavakat használni. De most nem ez a lényeg. Vel születésnapja elmúlt már, és én nem ok nélkül nem adtam neki semmit egy ideje. Lucyt akartam megtalálni, és mit ad isten, most sikerült… Szóval ma este megjelentem a kislánynál, vittem egy hosszú, lila szalagot, átkötöttem a fejést úgy, mintha fájna a foga, mert hát az ajándéknak adjuk meg a módját, aztán az Odette-től nagy nehezen elkönyörgött környezetpusztító kispolskiba ültünk, elindultunk és imádkoztam, hogy ma éjjel kint járőrözzön ez a szerencsétlen. Már napok óta próbáltam fölállítani magamban a napirendjét, de eleddig a dolog reménytelennek tűnt, szóval gondoltam, próba-szerencse. Másfél órát autókáztunk a városban, a zsaruk nagy mákkal nem meszeltek le, és már éppen kezdtem föladni, gondoltam kirakom a kislányt a kollégium előtt, de az így masnival átkötve csúnya dolog lett volna, amikor végre megláttam a bátyánk motorját. Elvigyorodtam, és nem igazán t9örődtem azzal, hogy a hely majdnem teljesen üres és a motorhoz éppen nem tartozik ember, leparkoltam a kocsit, kiszálltam, kinyitottam Lucy előtt az ajtót, és már sprinteltem is az ajtóig, izgatottan, hogy bejelenthessem a nagy hírt. És azzal a slunggal szálltam neki a lengőajtónak orrostul. Ó, hogy nem vagy fotocellás? Anyád… Ilyenkor azért elcsodálkozik az ember, milyen szépek is a csillagok. Már amikor hanyatt fekszik az aszfalton, és nem tudja megkülönböztetni az égen lévőket azoktól, amik a feje körül keringenek.
A mai őrjárat a szokásos monoton, néha oda-oda figyelő órákkal telt. De se gyanús, se semmi különös, még illegális ralli versenyre se futotta, pedig a Protektorátuson mesélték, hogy a helyiek szeretnek ilyesmit rendezni. Hát, nem volt szerencsém. Végül jött a váltás, és haza küldtek. A kollégium előtt azonban beugrottam egy olcsóbb benzinkútra. A pultos egy öreg benzinkutas csendben töltött egy kávét. A születésnapomra kapott ezüst kés a tokjában az övemen pihent. Amióta megkaptam újdonsült Mentoromtól, azóta folyton magamnál hordtam. Semmi kedvem nem volt semmihez, de tudtam, hogy egy rakatnyi egyetemi lecke vár a kollégiumi szobámban. Ajh... Ráadásul még a lángidézést is gyakorolnom kellene. Faszom. Fáradt vagyok. Összeborzoltam a hajam, majd megköszönve a kávét, belekortyoltam a forró löttybe. Nem valami finom, olyan benzinkutas... Hát ez van. Sosincs semmiben szerencsém. Már egy ideje nem hallottam Sam felől. Kicsit hiányzott a srác, de persze az is hozzá tartozik, hogy nem nagyon kerestem a gyereket. Bőven elvoltam az Őrzői dolgokkal. Az viszont már egyre inkább aggasztott, hogy Lucy keresésére semmi időm. Kezdtem úgy érezni magam, mint mikor New Yorkban megparancsolták, hogy felejtsem el a húgom, s ne keressem. Ugyanaz a kibaszott megkötözött kéz. Arcomat a kezembe temettem, s éreztem, hogy pihennem kell. Annyira... annyira szar ez az egész. Nem beszéltem senkivel. Úgy értem, erről a dologról. Örültem, hogy végre találtam egy Mentort, s az idősebb Őrzők ilyen segítőkészek. De pontosan tudtam, hogy a bennem dúló viharokat, háborúkat ők nem vívhatják meg helyettem. És most úgy éreztem, a gödör aljára kerültem. Születésnapomkor az ajándékok felvidítottak. De a tényt, hogy ekkor vesztettem el az életem, ezt senki sem feledhette el velem. Sosem hittem vallásokban, sem semmilyen őrült, elvakult okkultista baromságban. Csak a mágia volt nekem, semmi más. Születésnapom éjszakáján egy apró gyertyát gyújtva virrasztottam egész éjszaka. Azon gondolkodtam, vajon hol, merre járhat Lucy... Vajon jól van-e? Vajon eszébe jutok-e? Vajon egyáltalán él-e még? Tudom, ennyi idősen csajokat kéne hajkurásznom, buliznom kéne, élni az életem. De Őrző vagyok. Egy felelősséggel, és kitartással járó úttal. És tanulnom kell. Rengeteget. Pláne így, hogy most már végre kezd tisztulni a kép, hogy pontosan mit is várok el magamtól. Gondolataimból egy hatalmas puffanás, meg a benzinkutas káromkodása zökkentett ki. A vállam fölött hátra pillantottam, majd intettem az öregnek, hogy hagyja csak, majd én megnézem. A kávémat a pulton hagyva, léptem az ajtóhoz, s kinyitottam az ajtót. A földön kiterült gyerekre pillantottam, majd fejcsóválva szólaltam meg: - Tudsz még egyáltalán olvasni, Samuel? Húzni! Tudod? Húzni! Vagy a vér már teljesen elvette a... - s ekkor a sötétből kilépő alakra siklott a tekintetem. Hideg futott végig a hátamon, a szemeim kikerekedtek, a kezem megremegett, s úgy futott ki a vér az arcomból, mintha valaki épp most csapolta volna meg a testem. Libabőrös lettem, s egy hang se tudott kiszakadni a torkomból. Kétségbeesve igyekeztem levegőt venni, s végül úgy rohantam oda a lányhoz, hogy szerintem egy afrikai rinocérosznak is elmehettem volna. A karjaimba zártam, s úgy öleltem meg, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Lucy... Lucy, drága Lucy... Zokogva rogytam térdre, de még akkor sem engedtem el. A vállába fúrtam az arcom, és legszívesebben felüvöltöttem volna, mert attól rettegtem, hogy felébredek. S kiderül, mindez csak egy újabb rémálom. Könyörgöm Lucy... könyörgöm, ne légy álom... Úgy szorítottam magamhoz, hogy éreztem, ahogy a tenyeremből kifut a vér, s zsibbadni kezd. - Lucy... - a hangom remegett, de nem tudtam a szemébe nézni, mert féltem, hogy semmit se fogok látni az arca helyén, mint ahogy megannyi álom során. - Mondd, hogy nem vagy árny... mondd, hogy ez nem álom... - éreztem, ahogy egy forró könny csepp végigcsorog az arcomon, de magasról fostam rá. Könyörgöm, szólj hozzám Lucy!
Elég nehezemre esett szembesülni azzal, hogy amit két éven át gondoltam a családomról, az egész egyszerűen nem igaz. A bátyáim élnek és virulnak - legalábbis szerintem. Az utunk haza hosszadalmas volt Kairóból, igaz, Alessia is velünk tartott, így nem volt lelkileg különösebben fájdalmas. A lányokkal és bratyómmal pedig folyton csacsogtunk, így legalább nem unatkoztunk. Boldog vagyok, hogy meg tudtuk beszélni Lessi-vel, már ahogy én hívom, hogy nekem most a családommal van a helyem, de mivel hozzá is nagyon kötődöm és ő a beharapóm, így felelősséget érezve irántam, utánam jött. Mikor hazaértünk az első dolgom az volt, hogy berendezkedjek egy kissé az új szobámban, aztán olyan mélyen elaludtam, hogy csak másfél nap múlva keltem fel. Biztos a sokk hatás, hogy hazatértem és az életem ismét megváltozott, gyökerestül felfordult. Megint. Miután felkeltem és rendbe hoztam magam, már eljött annak az ideje, hogy komolyan pánikolni kezdjek... Úristen, ma találkozok Vellel! Szerencsére annyi időre nem maradtam egyedül, hogy teljesen begolyózzak. A megbeszélt időben megérkezett Sam, aki poénból egy lila szalagot kötött a hajam köré, ami kicsit furán nézett ki a piros kabátomhoz, fehér tornacipőmhöz és a farmeremhez, de sebaj. No lám, így néz ki egy meglepetés ajándék – poénkodtam magamban, de Sam-nek már nem mondtam, mert atótl féltem, menten kidobom a taccsot, ha megszólalok. Sammel való találkozásom hangyányival könnyebb volt, mert nem tudtam, hogy találkozni fogok vele. Ám az a félóra, ami még elválaszt attól, hogy Vel-t meglássam és beszélhessek vele, mindennél nehezebb most. A kis polski gyorsan száguldott az úton, hogy a benzinkúthoz érjünk. Itt aztán egész egyszerűen megállt az idő. Sam kinyitotta az ajtót, majd csak arra figyeltem fel, hogy elesett, mert nekiment az ajtónak. Az érzékeim viszont száz százalékosan Velre fókuszáltak. Hogy megváltozott! De csak ennyire eszméltem fel, aztán már a karjaiban is voltam. A szívem újra akkorát dobbant, hogy attól féltem, beleszakad a mellkasom. Újra éltem azt, amit Sammel éreztem, sőt egy fokkal még mélyebben éreztem a “feltámadásomat”. És a vér szerinti testvéremét is. Ezúttal nem akartam kérdezni, csak beszívtam Vel benzin illatát - hiába a benzinkúti járőrözés megérződik a szagán - és elmerültem az eggyé olvadásunk éményében. Aztán letérdezlt és zokogott. Nem tudom, melyikünk kezdett előbb zokogni, de az biztos, hogy én torkom szakadtából bőgni kezdtem. Olyan volt, mint egy lavina, ami azóta szakadt fel bennem, hogy utoljára láttam őt. – Vel... Az isten szerelmére, persze, hogy valóság vagyok! – csíptem erőteljesen az arcába. Aztán ugyanott megpusziltam őt és letérdeltem mellé és mélyen a szemébe néztem. – Jééézusom, de hiányoztál.
Csillagok, csillagok, mondjátok el nekem, merre jár, hol lehet…? Most miért kérdezgetem a fejem körül keringő villogó pontokat arról, hogy Sue merre van? Tudom én, tíz perc séta lefelé az úton, valószínűleg úgyis alszik, de hogy nem az ablakban csüngve vár, az majdnem tuti, én meg itt fekszem, a hideg, megbocsájtó szerető aszfalton, és jelen pillanatban érzem, ahogy nő a púp a fejem hegyén. Nem gáz, úgyis el fog tűnni. Addig meg szeretném megjegyezni, hogy az édes jó anyját láttuk lefelé… – Olvasni, olvasni, te meg nézzél, te marha – mormolom magam elé, ködös tekintettel. Nagyobb volt az az ütés, mint hittem. Na jó, lassan én is föltápászkodom, amikor Velkan továbbmegy, és hallom, ahogy Lucyvel beszélget. Na, remek, legalább a kislánynak nem ugrik, múltkori után ettől picit tartottam mondjuk, Tántorgok kettőt, lépek egyet feléjük, megint tántorgok, de nem gáz, nem is akarom, hogy észrevegyék. Ez az ő napjuk, az én agyam meg lassacskán helyreáll. – Boldog születésnapot… Kicsit megkésve – vigyorodom el, amikor már úgy tisztán látom őket. Érzem mindkettejük boldogságát, és ez engem is mosolyra fakaszt. Nem számít, mennyi minden történt, mióta így hárman együtt voltunk, de ezért a pillanatért részemről megérte átmenni minden marhaságon. Mondjuk nem túl jó dolog a legjobb haveromat zokogni látni, de asszem ez járulékos velejárója a dolognak. – Nem akarok bemenni? – kérdezem. Mert oké, marha jó dolog itt kint lenni, csak hideg van, meg a nagy találkozást megejthetnénk kéynelmesebben is. Mindannyiunknak sok mesélnivalója van a másiknak, főleg nekik kettejüknek, és majd hallgatok és csöndesen iszogatok valamit, ami nem alkohol, mert Odette-nél még a csapból is pia folyik, meg a lovakat is azzal itatjuk szerintem. Nem csoda, hogy vigyorognak, mint a rohadtélet. Főleg, amikor már így is marha nehéz a lapát, aztán még közvetlenül rá is… Szeretem azokat a lovakat, mondtam már? Ha igent mondanak, odamegyek az ajtóhoz, először tisztes távolságra tőle megállok, előrenyúlok, kinyitom, és betessékelem a többieket, aztán morgok egyet a záródó üvegre. Ha nem… akkor ácsorgok ott tovább, vigyorgok, mint a lovak, és csak figyelem őket, és örülök a boldogságuknak.
Szinte alig hallom Sam szavait a hátam mögül, Lucy csípésére azonban felnézek rá, s mikor látom, hogy sírva fakad, csak még inkább magamhoz ölelem. Jajj kicsi Lucy... Kicsi Hercegnő. Megtörlöm az arcom gyorsan a kabátom ujjában, megemberelem magam, s azután Lucy könnyeit kezdem el törölgetni, majd kissé rekedten, de nevetve szólalok meg. - Ne sírj, kérlek Lucy, ne sírj! Tudod, hogy utálom, nevess inkább. - megsimítom arcát, s újra megölelem. Tincsei csiklandozva hullanak az arcomba, kétségbeesésem boldogságba csap át, mintha a vihar elmúlna bennem, s most látnám, ahogy kitisztul az ég. Hátra pillantok Samre, aki végre a közelünkbe lép. Arcom vonalai megkeményednek, felállok, s a fiú felé lépek. Majd lassan kinyújtom felé a kezem, egy kézfogásra. Úgy, mint régen. Persze a fájdalom, a többiek halála tovább kísért, de az, hogy elhozta nekem a húgomat, hogy így küzdött azért, hogy újra egyesítse a régi barátokat, a régi családját. Felesleges volna tovább haragudnom rá. Ha elfogadja kezem, barátságosan szorítom meg. - Köszönöm Sam! - mondom a magam nyers egyszerűségével, de tudhatja, hogy ennél csodásabb ajándékot, el se tudnék képzelni. Mosolyogva fordulok ismét Lucyhoz, majd óvatosan "kicsomagolom" a szalagból. Hogy milyen idiótaságokat ki tudnak találni. Már azt hittem, fogorvosnál volt Lucy, de hát farkasként ilyesmire nem hiszem, hogy nagyon van szüksége. Sam kérdésére bólintok, majd Lucy mellé lépve, indulok a srác után. Annyi kérdésem lenne, annyi mindent szeretnék mondani, de egy szó nem sok, annyi se jön a számra. Még Sam morgása az üveg ajtóra se zavar, sőt, elvigyorodok viselkedésén. A kutas érdeklődve pillant ránk, én a kávémhoz lépek, amit itt hagytam, majd rájuk nézek, őt mit kérnek. Ami felmelegíti őket, vagy valami üdítő? Ezt most én állom, mielőtt nagyon rendezkedni kezdenek! Ha kihozták nekik az italt, intek, hogy az egyik ablak melletti boxhoz üljünk le. Megvárom, míg leülnek, s természetesen Lucy mellett foglalok helyet. - Na szóval, most pedig álljatok neki mesélni nekem! Hogy kerültetek ide, hogy találtatok egymásra, ki, merre, hol, miként...? Tudni akarok mindent! Kicsit úgy érzem most magam, mint régen New Yorkban, és ez jó. Nem vagyok követelőző, de érezhetik rajtam mindketten, hogy komolyan beszélek.
Néha engem is ámulatba ejt, micsoda zsenik szaladgálnak szabadlábon. Legutóbb egy húszas éveiben járó srácot kapcsoltak le a fiúk. A fickó még bilincsben is fennhangon dicsekedett azzal, hogy néhány napja épp a tökéletes bűntényt hajtotta végre, de nyugodjunk meg, majd legközelebb összejön neki. Lehet. A hűvösön bőven lesz ideje tökéletesíteni a módszerét. Hát, tényleg zseniális bűntény lehetett, ha egyszer elkapták. Úgy akart fegyvertelenül kirabolni egy szupermarketet, hogy besétált az üzletvezető irodájába, és közölte, hogy egy társa túszul ejtette a főnök feleségét és gyerekeit. Felszólította az üzletvezetőt, hogy nyissa ki a széfet, különben soha nem látja viszont a családját. Csak az volt a gond, hogy a főnök agglegény volt. Jól megverte a srácot, majd hívta a zsarukat. Mire kiértek, az elkövető addigra nagy nehezen kereket oldott, és napokig bujkált. Engem ért a megtiszteltetés, hogy megrajzolhattam a fantomképét. Mindvégig röhögtem, miközben az üzletvezető ecsetelte a sztorit. Zsenge pályafutásom alatt más pitiáner csodabogarakhoz is volt szerencsém. Nálam eddig a narkós emberrabló viszi a prímet. Úgy betépett akció közben, hogy ott helyben eldobta magát és kómába esett. Mindezt az áldozat szeme láttára, aki egy gurulós székhez volt kötözve. Ez volt a szerencséje, és sikerült meglógnia. Több emeletnyi lépcsőn bucskázott le, mire kijutott az utcára, ahol egy arra járó kiszabadította. Riasztották a rendőröket. Mikor kiértek, bementek a lakásba, és ott találták az eszméletlen emberrablót a földön fekve. Már körbe is rajzolták krétával, mire rájöttek, hogy még él. Na, igen, van egy-két gyöngyszem. De nem minden eset ilyen vidám. A legfrissebb két ügy, ami nehézségek elé állítja a rendőrséget, az a megcsonkított prosti, Katie Swan és a szintén felkoncolt taxisofőr Bobby Dalton esete. Szerencsétlen lányt kifélézték, aztán letépték a végtagjait. A külváros egyik lepukkant moteljének a szobájában találtak rá. Ami megmaradt belőle, az az ágyon feküdt a saját vérében és beleiben. A moteltulaj többször elhányta magát a vallomás közben. Az elkövetőről, aki a szobát bérelte – és természetesen nyomtalanul köddé vált -, csak részleges személyleírást tudott adni. Csak egyszer látta, mikor aznap este bejelentkezett. Farmert és fekete pulcsit viselt, aminek a kapucniját jól a fejébe húzta. A szemét nem látta, mert napszemüveg volt rajta. Furcsállta is, hogy minek az este, de nem faggatózott a fickónál. Egyrészt nem mert, másfelől ilyen az üzletpolitikája, hogy nem kérdez. A taxisofőrre négy nappal később, hajnalban találtak rá egy építkezésen. Szerencsétlent megkötözték és a lábainál fogva fellógatták. A kivégzése hasonlít Katiére. Ugyanolyan brutális. Kis szeleteket vágtak ki a fejbőréből valami jó éles késsel, aztán felhasították a mellkasát, a hátát, majd a gyomrát. Akárki tette, hagyta, hogy a belei kiforduljanak és az arcába lógjanak. Élve nyúzták meg. Végül a test kicsúszott a bőrből, annak ellenére, hogy a bokáját fogta a kötél. A halottkém szerint az áldozat még élt ebben az állapotban, mielőtt letépték volna a végtagjait. Mintha a tettes eljátszadozott volna vele a saját örömére, aztán ízekre szedte mert totál begőzölt. Az elkövető nagyon nagy valószínűséggel ugyanaz a személy, de a két áldozat közt nincs semmiféle kapcsolat, mint ahogy az lenni szokott egy sorozatgyilkosság esetében. Legalábbis egyelőre nem találtak semmi közöset az áldozatokban. Katie 19 éves volt, prosti. Bobby 51 éves, taxisofőr, pedáns családapa. A tettes randomra pécézi ki az áldozatait? Egyáltalán miféle beteg ember képes ilyen tettekre? Nem, nem, az ilyen nem is ember, hanem szörnyeteg. Mi lehet a hajtóereje? Talán a fejében suttogó hangok parancsoltak neki? A nyomozás elakadt, a fiúk idegesek, sejtik, hogy lesz harmadik áldozat, és akkor a fickó jó eséllyel bekerülhet a sátáni sorozatgyilkosok Top Ten-jébe. Többször kíséreltem meg belekukkantani az áldozatok aktáiba. Besurrantam a hadnagy irodájába, kikutattam őket, megfogtam a dosszié fedelét, hogy felnyitom, és megnézem a mellékelt fotókat, de aztán mégsem vitt rá a lélek, kíváncsiság ide vagy oda. Vizuális típus vagyok. El tudom képzelni a körülményeket azok alapján is, amiket hallottam. A hadnagy valamiért nem akarja, hogy közelebb kerüljek az ügyhöz, vagy bármi közöm legyen hozzá. Gondolom úgy van vele, hogy nem törékeny kislányok érzékeny lelkivilágának való. Viszont az az érzésem, hogy valamit kihagynak, van valami, ami fölött mindenki elsiklik. elég csak egyetlen apró részlet, és tévútra terelődhet az egész nyomozás. Az idő pedig kényes tényező, ha a gyilkos ismét készül lecsapni. Az eset óta nem alszom normálisan. Éjjel is ezen kattog az agyam. Reggelre azonban szöget ütött valami a fejemben. Lassan már két hete, hogy cikkeztek egy németjuhászról, amit állítólag egy kóbor medve tépett szét az Anchorage-ba vezető úton lévő benzinkútnál. Ezzel elintézték, ennyi volt. Rövid helyet kapott az újságban, és a világ hamar túltette magát a témán. Hétvége kedvéért, kirándulás gyanánt leautókáztam szétnézni, és faggatózni. Isten a megmondhatója, hogy miért akarom egyre összefüggésbe hozni a pórul járt ebet Katie Swannal és Bobby Daltonnal. Erre csak akkor jövök rá, ha jelen vagyok a helyszínen és a saját szememmel láthatom a körülményeket, a részleteket. A kocsimat először teletankoltam, aztán letettem a parkolóban. Zsebre vágott kezekkel, kényelmesen sétálgattam, mintha csak friss levegőt szívnék és megtornáztatnám a vezetés alatt elgémberedett tagjaimat. Megkerültem a benzinkutat és a kávézó épületét. Oda tartottam, ahol Sparky, a német juhász tetemét találták. Ezzel a kis magánakcióval nem ártok senkinek, magamat sem sodrom veszélybe, és a végén lehet még meg is nyugszom, hogy tényleg nincs semmi összefüggés az esetek közt. Ahogy ott bóklásztam a kávézó mögött, a füvet pásztáztam. Nem volt ott semmi, mégis jól esett nézni a zöld színt, amibe néha belevegyültek a föld barna foltjai, vonzotta a tekintetem. Elkapott a jól ismert pillanat, s a zakatoló gondolataim sodrása lelassult, végül megállt. Tiszta elmével, elvárások és előítéletek nélkül voltam képes szemlélni az egész miliőt, ami körülvett. Hagytam, hadd érjenek a benyomások, és figyeltem, mit váltanak ki belőlem. Új gondolatok és ötletek születnek bennem ilyenkor. Úgy tudnám ezt leginkább leírni, mintha nyitott szemmel meditálnék. Ha valaki ilyenkor lát, joggal hiszi, hogy elmentek hazulról, úgy el tudok bambulni hosszú másodpercekre.
A hozzászólást Nia Jensen összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 03, 2014 1:10 pm-kor.
Benne van a természetünkben. Szeretünk vadászni, hajszolni az áldozatot, belevágni és hagyni, hogy így tovább fusson. Játszunk az étellel. Aztán a végén meg se esszük, csak megcsócsáljuk egy kicsit. Vagy egyszerűen széttépjük apró darabokra, mint erősen durcás kisgyerek a Teddy-macit. Ez így mind szép és jó, csak épp egy olyan világban élünk, ahol törvények szabályozzák az ilyen viselkedést. A törvényeket sajnos nem mi hoztuk, így minden ilyen esetben a büntetésre lehet számítani. A falka törvényei ezt nem írják felül, sőt ha valaki emiatt hívná fel ránk a figyelmet, arra mi is odafigyelünk. Ésszel kell mészárolni, ésszel. Már megint van valami arc, akit ez nem érdekelt vagy csak még nem tud uralkodni magán. Hallottam az esetről, mind a kettőről. Megvannak a források, akik szólnak ha furcsa állattámadás vagy különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés történik. Ilyenkor rákukkantunk, szaglászunk, szó szerint is és ha a mi kometenciánk, akkor igyekszünk a zsaruk előtt megtalálni a farkast. Hogy mit csinálunk vele, az főként tőle függ. De van, amikor nagyon nehéz megtalálni. Jártam mindkét helyszínen. Megvártam, amíg a rendőrök elmennek és a nézelődők is. A szag egy kicsit tovább megmarad és nekem az elég volt. Persze, hogy farkas tette, mindkettőt. A részleteket nem ismerem teljes pontossággal, de a lényeget tudom. A motelből nem sokáig tudtam követni a szagokat, egyszer csak elvesztek. Én el tudom rejteni a szagomat, lehet hogy ő is. John Doe, egyelőre nincs jobb neve. De az az érdekes, hogy az építkezésen és a motelnél is ugyanazt a szagot éreztem, mint egy korábbi esetnél. Két hete volt. Egy kutyát téptek szét. Ez már tényleg brutális. Jó, nem farkas, de nagyon közel áll. Azt mondják, a farkasból, egy régi alfajból alakult ki és már a kőkorszakban háziasították. Én tisztelem ezeket az állatokat és ha egy mód van rá, nem bántom őket. Általában érzik is a náluk nagyobb erőt, biztos vagyok benne, hogy a németjuhász is érezte és nem ő kezdte a harcot. Az embereket nem sajnálom, de őt igen. Sparky-nak nem kellett volna meghalnia. Szóval most már azon kívül, hogy rossz hírünket keltheti, ha a hatóságok is kiszagolják, személyes okokból is el akarom kapni. Két hét elteltével már tök fölösleges idejönni. Semmi logikus magyarázatot nem lehet rá találni. Van egy mondás, mely szerint a tettes visszatér a tett helyszínére. Szerintem ez csak zsurnalisztikai fogás, bulvársallang, ami jól hangzik, főleg egy krimisorozatban vagy -filmben. A farkasemberek esetében viszont akár igaz is lehet. Megvan a területünk, ahol élünk, amin járunk és előfordulhat, hogy újabb szagnyomokat fogok találni. A motel, az építkezés és ez a benzinkút nincs túl közel egymáshoz és nem is tudtam összefüggést találni. Úgyhogy most csak keresek. Jeleket, nyomokat, akármit, ami elvezethet a túlfűtött bundás barátunkhoz. Kocsit béreltem és idejöttem. Az alibisztori is megvan, ha valaki kérdezősködne. Megállok és tankolok. Közben a szemem nagyon jár és szaglászok is. Benzin, ezzel van tele minden. Nehéz kiszűrni a többit. De nem is itt a tartályok mellett kéne főként keresgélnem. Mikor kész vagyok, bemegyek a boltrészbe és fizetek. A kávézóban kérek egy üveges narancslevet és kimegyek vele. A másik oldalról megkerülöm, mintha csak arra vágynék, hogy az aszfalt és a benzin világából a természetbe csöppenjek. Vágyom is erre, de nem ez a lényeg. Itt ölték meg Sparky-t és lássuk, mit találunk. A saját szagomat elrejtem, végig elrejtettem, hogy ha itt jár a fazon, ne jöjjön rá, hogy másik farkas van a helyszínen. Semmi különöset nem vettem fel. A szokásos hosszú, fekete bőrkabát, alóla kilátszik a fehér ing, kigombolt felső gombbal meg alóla a mellszőrzet. Most már nincs olyan rettenetes hideg, 12 fok van. A bakancsommal lépkedek a fűben és figyelek, hogy érzek-e valamit. Egy nő. Ugyanitt, elbambulva. Sétálgat a semmiben, tök lazán. Lecsekkolom és azt érzem, hogy nyitott. Kíváncsi. Élményeket akar, új dolgokat megismerni. A kávézó mögött a fűben. Nem túl ingergazdag környezet, kivéve ha véletlenül pont azt keresi, amit én is. Lehet, hogy ez van, mert pont a földet, a pázsitot pásztázza. Jó a szimata, pedig nem tűnik farkasnak. Sose láttam és a szaga se olyan. Ez számíthat. Most bevetem a szófordulataimat és irányítom egy kicsit a dolgokat, hogy lássam, mi hajtja. Nyomozó vagy rendőr lehet. Kortyolok a cappy-ből, aztán megszólítom egy szolidan kedves mosollyal: - Jónapot, kisasszony! Szép ez a hely, nem? Egy kis szelet nyugalom a pöfögő autók és a benzingőz között. Igaz, hogy egyébként abszolút nem érdekelne, de most meg kell tudnom, miért van itt és ilyenkor elő tudom adni az érdeklődőt. Évszázados, több évszázados rutinom van benne. Ahogy beszélek, ránézek, majd elfordítom a tekintetemet és a távolba meredek. Nem akarom mereven nézni, még ideges lenne. Úgy teszek, mint aki ugyanazért van itt és örömmel veszi egy másik, természetre vágyó jelenlétét. Aztán a többit meglátjuk.
Szegény Sparky. Sajnáltam, hogy az eb ilyen szörnyű véget ért. Szeretem a kutyákat. Nem régóta vagyok én is boldog kutyatulaj. A kis hajléktalan, torzonborz, bűzbombát egy hónapja a sétálóutcákon szedtem össze. Lokira kereszteltem. Cipő- és szőnyegimádata határtalan. Apám kis híján kitagadott, mikor belelépett a telecsurizott Bugatti bőrcipőjébe. De legalább Loki nem csócsálta meg, csak felszentelte. Ez volt az utolsó múltidéző gondolatom, mielőtt vizsgálódva kezdtem figyelni a körülöttem lévő dolgokra, a tájra. A fejemben csend lett, akárcsak itt hátul a kávézó mögött. Leszámítva egy-egy tompán hátraszűrődő csapódást, ahogy becsukták a kocsik ajtaját a parkolóban. Nekem túlságosan hűvös volt. Barna dzsekim zipzárját feljebb húztam a nyakamig. Váratlanul egy gondolat hasított belém. Semmiből érkező villanás volt, mely fokozatosan kikristályosodott előttem. Eddig nem tudtam, hogy miért zavar Sparky esete, és mi az, ami miatt egyre az motoszkál bennem, hogy igenis összefüggésbe hozható a másik két gyilkossággal. Sparkyt a hatóságok külön lapra tették, és a halálát rákenték egy fantom medvére. Miféle medve, és miért merészkedne ki az erdőből idáig a benzinkútig? Ez a fedősztori nagyon gyatra lábakon áll nálam. Ha csak egy kicsit gyanakszik és kombinál az ember, máris más megvilágításba kerül az egész kirakós, főleg egy olyan kíváncsi valaki számára, mint én. Sosem voltam az a fajta, aki minden kész magyarázatot elfogad, amit elé tálalnak. Szeretem több irányból megközelítve körüljárni a történéseket. Ez most sincs másként. Sparky ügye igenis beleillett a nagy képbe. És ebben a pillanatban esett le a tantusz, hogy miért lehet ez. A rendőrök a kutyát nem vették számításba. Nem gondoltak rá áldozatként, elvégre csak egy kutya volt. Két külön ügyként foglalkoztak vele és a városban történtekkel. Sőt, Sparkyval egyáltalán nem is foglalkoztak. De ha a gyilkos vonulási irányát nézem, akár a németjuhász lehet az első számú áldozata. Aztán jött Katie Swan, majd Bobby Dalton. Így már adott három pont a térképen. Ez a benzinkút, aztán a motel, és az építkezés helyszíne. A közös nevező az lehet az áldozatokban, hogy rosszkor voltak rossz helyen. És ha Sparkyval nem tévedek, akkor a fickó, ez a beteg elme egyre beljebb tart a városba. Ám Sparky becsületesen kilóg a sorból. Ettől olyan feltűnő, legalábbis nekem. Ha valóban ugyanaz a gyilkos tette, mi volt az indítéka a kutya esetében? Az eb lemészárlása lehet, csak bemelegítés, valamiféle figyelmeztetés, vagy figyelemfelkeltés akart lenni, hogy a gyilkos közeledik a városhoz? Így jelezte volna az érkezését? Ennél a pontnál más kérdés is felmerült bennem. Meddig megy? Bejött a városba. És? Ha a feltevésem helytálló, valószínűleg áthalad a városon. Mintha átutazóban lenne. Erre az ötletre felkaptam a fejem, és észrevettem, hogy társaságom érkezett. A férfire fordítottam a tekintetem. Az „egy kis szelet” kifejezésre halványan megrándult az arcom. A húsra, de leginkább a nyers húsra asszociáltam a hallatán. Meglátszik miféle dolgokkal van tele az elmém mostanság. Kissé rám telepedett ez a gyilkossági ügy. - Helló! Valóban az. – mosolyogtam kedvesen az ismeretlen férfire. Legalább nem azt feltételezte, hogy a pipildét keresem. – Bevallom, nem számítottam társaságra itt hátul. – duruzsoltam. Elég tág ez az univerzum. Vajmi kevés esélyét láttam, hogy bárkivel összefussak ezen a helyen. Valószínűleg szakmai ártalom, de diszkréten én is méricskélni kezdtem a fekete kabátos férfit, amint az erdős, messzi tájra függesztette a pillantását. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban az érdekli, vagy őt is Sparky története vonzotta-e ide. Nem lepődnék meg azon sem, ha az utóbbi. Mindig vannak kíváncsi emberek. Én is közéjük tartozom. - Hallotta mi történt itt? – tudakoltam nemes egyszerűséggel, hogy kiderítsem, a fickó vajon miért jött a kávézó mögé. Nem a legforgalmasabb hely.
Kezdőlap
//
Ha hazajössz, csak hívnod kell... a többi megmajd kiderül ^^ 
