- Telhetetlen! - vágok vissza vidáman nevetve, nem is gondolom igazán komolyan a szavaimat, mert hát... egyet kell értenem a velem szemben ülővel, ezt egyszerűen nem lehet eleget hallani! - Na mindegy, úgy sincs más, akire hagyhattam volna, azért meg kár lett volna, hogy az enyészeté legyen az egész. - vontam vállat, miközben tovább falatoztam, ha már egykori falkatársam ilyen nagylelkűen kínálgatta az ebédjét. Másrészt meg, ha nem is örülök a hírnek túlzottan, legalább betudhatjuk vígaszdíjnak azért, amiért olyan hirtelen dobbantottam a falkából, szó nélkül – legalábbis ha a vezetőség tagjait nézzük, nem szóltam egyiküknek se a tervemről. - Mármint Corvin miatt? Nem hiszem. - rázom a fejem, különösebben nincs bajom a kölyökkel, még dolgozott is nálam néhány napot mint istállósfiú. Nem mondom, hogy valami jó munkaerő lenne, legalábbis ilyesmihez, de túlélte minden lovam, neki se esett baja, nem hiszem, hogy a halálomat kívánná. Pláne, hogy Horatio kezdeményezésére lett kirendelve hozzám munkára. - Az biztos. Mondanám, hogy mást nem Halloweenkor, vagy farsangra beöltözünk, de... azt hiszem, az a hajó már elúszott. Részemről legalábbis. - lévén, már nem vagyok falkatag, nem hiszem, hogy különösebben jó szemmel néznék, ha visszapofátlankodok a területükre, azt meg pláne nem akarom, hogy a kangunart miattam üsse meg a bokáját. - Hát igen... mondjuk úgy, hogy az agyaggalamb-lövészet valahogy testhez állóbb, mint a golf. - pedig lehet, hogy az se menne rosszul, ha egyszer kipróbálnám, de hiába, a rossz emlékek... Ha nem muszáj, inkább nem megyek a pálya közelébe. - Igen, az is igaz. - értek egyet vele, kóborolni mindig jó, szabadon, mint a madarak, végtelenül, ameddig a szem ellát... - Az már más kérdés, hogy mennyi értelme volt. Lehet, hogy egy héten belül meg még nagyobb slamasztikában lesz a kedves ismerős... - csóválom a fejem, Heinénél sosem lehet tudni, de ki tudja... talán ha nem veszítem el a kapcsolatot vele, idővel újra összetalálkozhatok a bátyámmal. Nem mint ha úgy össze lennénk nőve, tekintve, hogy nagyjából háromszáz évesek vagyunk mindketten, de szerintem ebből tizenöt évet sem éltünk együtt... de mégiscsak a bátyám. - Tudod, hogy van ez, rossz pénz nem vész el. - vonok vállat, álljanak akármilyen rosszul is a dolgok, valahogy mindig sikerült kikecmeregnem belőle, és megúszni viszonylag ép bőrrel, remélem, a jövőre nézve sem változik ez a tendencia. - Ó, a piramisok. Szerintem nincs olyan aki úgy látogatna Egyiptomba, hogy kihagyná őket. Mi járatban voltál arra? Csak kirándulás, vagy valami komolyabb? - kíváncsiskodok én is egy sort, ne csak én meséljek, kíváncsi vagyok az ő dolgaira is. Furcsa csavar az élettől, hogy míg falkatársak voltunk, alig sikerült időt szakítani beszélgetésre, hacsak nem munkáról volt szó. Most meg? - Különösebben nincsenek. Éljünk a mának! Az is lehet, hogy egy hét múlva fogom magam, aztán már az afrikai szavannákon kergetem a gazellákat, de az is, hogy hónapok múltán még mindig Alaszka levegőjét fogom rontani. - vontam vállat, nem szerettem előre tervezni, ennyire hosszú távon legalább is. - Csak próbálok nyitott szemmel járni, aztán ha valami olyan lehetőség adódik, akkor megragadni. - nem mint ha hazudni akarnék, egyszerűen ez az igazság. A teherautóra én is vetek egy pillantást, el is hallgatok, amíg elhajt mellettünk, ne zavarja meg a ricsaj a beszélgetésünket.
Ezen én is csak nevetni tudok. Egyikünk sem gondolta komolyan. Odie egészen komolytalan nősténynek tűnik néha, aztán rácáfol. A kölykét szigorúan fogta. Kellett is. Most mi van vele? Inkább hagyjuk. Ezen túlléptünk, a lovardán is. - Akkor jó. Felesleges konfliktusok nem kellenek. Odie már nem hozzánk tartozik, de nem is felejtettem el. És Duncant se, aki elég...érdekes figura. - Hát igen. Lehet, hogy nem látnám, minek öltöztél. Én pedig nem öltözöm be. Annál komolyabb vagyok, minthogy bohóckodjak, akár a gyerekek. De nem jó ez így. Értem, mit magyaráz a nőstény. Rossz emlékek, rossz tapasztalatok. Megvan a hely nélkül, megvan nélkülünk is. Mindig a peremen volt, a periférián. De segített, nekem például sokat. - Az az ő baja. Ha a te szívedben béke van, mert megtetted, amit diktált, akkor fel a fejjel! Nem vállalhatunk felelősséget mindenkiért. Nekem például Maeve-ért kell, de az se azt jelenti, hogy mindenbe beleszólok. Nála ez nem működne. Egyébként is jó irányba halad. - De nem ám! És kell is a rossz pénz... Amióta itt van, azóta is túlélt pár dolgot, testileg és lelkileg. Rossz pénz? Legyen rossz. Nekem megfelel. - Csak kirándulás. Egy jó forró nyár, új élményekkel, új izgalmakkal. Régi társaság, régi nő. Nem szolgálhatok ennél komolyabbal. A nőstény egyszerűen kíváncsi, semmi egyebet, semmi hátsó vagy ártó szándékot nem érzek. Csupán csalódást. Az nekem is van és túl szorosan ölelem, érzem. - A szabadság drága kincs, ne is engedd el! A számom megvan, ha bármit szeretnél. Én ugyan semmit nem fogok erőltetni. Kóbor lett, ezt választotta. Lehet, hogy holnap már Koreában lesz, utána az oroszoknál és így tovább. Valahol szimpatikus a szabadsága. Én is lennék ilyen világjáró, de mindig leragadok. Eska miatt most eléggé kötődöm Fairbanks-hez, már nem csak a Falka miatt. Zötyögnek azok a fák, meg a kocsi fémalkatrészei. Szerintem három év és vége. Annál többet nem fog bírni. Visszanézek a nőstényre, aki talán már végzett is a jó ebéddel. - Hát Odette! Jó volt téged látni. Ha nincs ellenedre, még máskor is találkozhatunk. Nekem van dolgom, talán neki is, bár nem mondja. Ha nincs, akkor se kell túlzásba vinni. Tenyerek az asztalra és felállok. - Elvigyelek valameddig? Fogalmam sincs, merre tart? Ha egy irányba, akkor még folytathatjuk. Ellenkező esetben majd legközelebb. Kell legközelebb. Mindenképpen.
- Mint ha azok annyira hiányoznának bárkinek is.. azok csak úgy a semmiből születnek, higgy nekem! – teszem hozzá cinikusan, nem mint ha bármi rosszban sántikálnék, de mit szépítsük? Sokszor úgy is nyakig ülhetünk a katyvaszban, hogy mások generálják körülöttünk, és csak belekeveredünk. - Másrészt meg képzelem, milyen sikert aratnék az ex-feljebbvalóim szemében, ha csak úgy hívatlanul felbukkannék. - tettem hozzá, mert bár személyesem nincs bajom a beöltözéssel, jó buli tud az is lenni, de inkább bohóckodnék akkor valami olyan helyen, ahol nem egy rakás ismerős lesi árgus szemmel, mikor lépem át a városhatárt. - Ó, ne aggódj emiatt, mon ami, az enyémben az van. Csak... őt ismerve, valószínűleg azóta már megint fejest ugrott a balhékba. Ilyen alkat, kutyából nem lesz szalonna, belőle sem lesz szent. - vonok vállat, bár igaza van egykori falkatársamnak – én megtettem, amit kellett, kisegítettem a bajból. Mást nem, ha megint nyakig merül benne, üzen valahogy, de nem vagyok az anyja, hogy annyit aggodalmaskodjak érte. Amúgy sem mai vérfarkas, nem túl könnyű őt sem eltenni láb alól. - Jó is az! Pálmafák, tevék, oázisok, a végeláthatatlan sivatag, homok minden létező ruhadarabodban, rákvörösre égett bőr... Tiszta buli, pláne, ha előtte északon időzött hosszasan az ember. - igaz, én nem Egyiptomból jövök, hanem a Közel-Keletről, de azért hasonló élmény volt mind az időzóna, mind az éghajlatváltozás, mázli, hogy vérfarkasként gyorsabban hozzászokik az ember. Pláne, ha korábban is élt már huzamosabb ideig ilyen helyen. - Nem engedem, ígérem! És... Köszönöm. - felelem hálásan a hím szavait hallva. Egy kissé még el is érzékenyülök, hogy azok után, hogy bár már kétszer voltunk falkatársak, de minden ilyen kötelék megszakadt már köztünk, mégis azok között tudhatom, akik nem a hátuk közepére kívánnának szívük szerint – akikre számíthatok, ez pedig azt hiszem, legalább olyan nagy kincs, mint az a bizonyos, előbb emlegetett szabadság. - Szintúgy, mon ami. Szerintem egy darabig maradok itt északon, a városi élet meg a harcok után jól egyik egy kicsit csak úgy, minden cél nélkül a vadont járni. És persze köszönöm a finom ebédet is. Ne haragudj, hogy így elpusztítottam. - teszem hozzá kissé pironkodva, amikor pedig kérdez, csak a fejem rázom. - Mondanám, hogy ha nagyon szeretnéd, akkor mehetünk, de amerre tartok, arra autók nemigen járnak, azt meg kétlem, hogy a hátadon cipelve, vagy a nyakadban ülve szeretnéd, hogy oda jussak. - mutatok vidáman nevetve a távolban húzódó hegyek felé, túl, az erdő sűrűjén is. - Azt nem tudom, hogy merre visznek a lábaim és az ösztöneim, de biztosra veszem, hogy ha úgy akarjuk, sikerül majd üzennünk egymásnak. - teszem hozzá talányosan. A sors akarata, hogy így legyen, vagy hogy üzenetet hagyunk valahol a másiknak, és mikor jut el hozzá... Edent inkább nem említem neki, míg a Horatiónak írt levelemet közszemlére tettem az exférjem ajtaján, addig a csendes kis nősténytől kért szívességemet senkinek sem említettem. Viszont... - Van valami kedvenc helyed a közelben, ahol szívesen megfordulsz, de a többség nem? A golfpályán kívül persze... - kérdezek rá kíváncsian, hiszen ha ilyen akad, mást nem ott is hagyhatok üzenetet, ha később úgy alakul.
- Mert vannak, akik szülik őket. Ami Odette körül történt, az is érdekes, de ennyi idős fejjel már mindketten hetekig mesélhetnénk hasonlókat. Magunkról és másokról. - Biztosan díjnyertes lenne a jelmezed. Csak az a kérdés, mi lenne a díj - élek én is némi cinizmussal. Horatio bekerült a tanácsba, a vezetésbe és biztos vagyok abban, hogy szót emelne a nőstényért, abban viszont nem, hogy ez mire lenne elég. A fejét nem vennék. Nem hiszem. - De te azért megpróbáltad, hátha tudsz hatni rá. Érdekes elképzelés. Valami nyilván hibádzik a képletből. Odette ott akart megnyugvást, ez jön le. - Úgy tényleg olyan élmény, mint hűtőházból a kemencéhez menni. Én is Kanadából ruccantam ki a piramisokhoz... De szépen néztem ki! Fejkendőben, napszemüvegben. És utána foltokkal. Rá kellett napozni, hogy ne legyek tiritarka. A nősténnyel sose voltunk rosszban. Legfeljebb távolinak éreztem a gondolatait, pedig egész sok közös van bennünk. Változnom kellett, hogy meglássam. Érzem, mennyit jelent ez neki. Amiket átélt, azok után persze, hogy szilánkosra tört az önbecsülése. Nem látom okát, hogy én is elfelejtsem őt. Sőt, szerintem nem is tették meg olyan sokan, mint gondolná. Ez mind benne van a mosolyomban. - Járkálj csak... Nincs kizárva, hogy pont a vadonban találkozunk legközelebb. - Egészségedre! De, azért szoktam haragudni, hogy ha elfogadják, amit felkínálok. Öblös nevetést hallatok. Nem mondom, hogy jó szívvel adtam, mert annyira nem vagyok tiszta. Megörültem neki. Megszántam. Inkább örültem. - Jól gondolod, nem sózsákcipelésre gondoltam. Legyél bármily légies is... Beveszi magát a susnyába, a kövek és sziklák birodalmába. Jó hely. Időnként én is eltűnnék oda a világból. Mondjuk egy hétre. - Ámen - összegzem és az asztalra tenyerelve felállok. Meglátjuk, mit hoz az élet. Én elfoglalt vagyok, az is leszek, de fogok rá időt szakítani. Egy anchorage-i kóbor, de nem bánom. Aminek megismertem, az maradhatott. És nem kell ezt kiírni a Lakba. Szépen, Árnyhoz méltóan. Ha úgy lesz. - Ez túl sok feltétel. De ahogy mondtad: ha akarjuk, megoldjuk - válaszolok sejtelmesen. A törzshelyeim, a golfpálya melletti klub és a szálloda mind tele van azokkal, akikkel nem volna szerencsés találkoznia. A következő hely, ami eszembe jut, az O'Connors, úgyhogy ne is ragozzuk. Majd. - Kellemes erdőjárást akkor! Nagyon örültem, Odie! Integetek neki és ha lelép, figyelem, míg el nem nyeli a fák egy helyben álló örvénye. Nem kell őt félteni. Nem is tenném. De jól esett látni. Most pedig nincs más hátra, mint megtenni a maradék utat vissza Fairbanks-be. Be kell számolnom az utamról, a másik hotelről, ami nem túl nagy konkurrencia nekünk, de elhanyagolni se lehet. Az ördög a részletekben rejlik. Önfeledt mosollyal adok gázt, ahogy még egyszer felidézem a mai találkozást. Hajrá...
- Hajjaj! - grimaszolok mellé, el tudom képzelni, milyen vegyes lenne a fogadtatás, nem hiába, túl gyakran nem is kísérletezek ilyesmivel, és csak akkor megyek a városba, ha tényleg muszáj. Szerencsére bőven akadnak kisebb települések is elszórva Anchorage és Fairbanks között, meg amúgy is jól megvagyok a vadonban, szóval eddig egész jól elvagyok. Csak a társaság, az hiányzik néha... - Én meg, de látod... némelyik pasi milyen végtelenül csökönyös tud lenni, mint valami rossz öszvér. - nem állítom, hogy az összes, de a kedvenc németem pont ezt a csoportot erősíti. Persze, így szeretjük, mert ha nem ilyen lenne, az már nem is ő volna, és aggódok is érte, hogy legközelebb milyen hülyeségbe keveri magát, de Heine már nagy fiú, én meg megtettem, amit lehetett, ha mégis balul sül el valami, az nem az én lelkemen szárad. Pláne, hogy olyan életmód mellett, mint az övé, már az is csoda, hogy a háromszázat megélte. - Uhh, az akkor valóban, jól rátapintottam! Kanadában mondjuk még nem jártam, lehet, hogy Alaszka után azt veszem célba. Finnországban úgy is éltem már, esetleg még Szibéria következőnek... - gondolkozok hangosan, és akkor a képzeletbeli bakancslistámon az északi sort végig is lehetne pipálni. Mennyi hely van még a világban, amit szívesen megnéznék, felkeresnék, legalább egyszer! Ha nem is hosszas ottlétre, de legalább egy látogatás erejéig. - Ó a francba... azt hallottam, hogy kivétel erősíti a szabályt.. ezek szerint te is ilyen típus vagy? - kérdeztem vissza tettetett meglepettséggel, ha már ő sem vette túl komolyra a figurát, én is élek az alkalmon, rövidesen vidám nevetéssel csatlakozva hozzá. - Hogy tudtam... - csóváltam a fejem, mondanám, hogy biztos poén lenne, de nem is tudom... valahogy ennyire pihentnek nem gondolom, hogy józan fejjel ilyesmikbe belemenjen. Aztán az is lehet, hogy tévedek, nem igaz? Nos, ha már a kajás dobozait tisztára takarítottam, nem tudom, szeretné-e megtartani őket, vagy majd vesz újat helyette, de azért még egy gyors-halk-hálás köszi kíséretében visszatoltam felé, ha már megettem a kajáját, legalább ezeket ne nyúljam le – pláne, mert amúgy se nagyon tudnék mit kezdeni velük. - Úgy bizony. Nos... köszönöm, és kívánom szintúgy a legjobbakat! A legközelebbi találkozásig! – integetek még felé, hátra fordulva, miközben az erdő felé veszem az irányt, majd egy kacsintást követően bele is vetem magam a sűrűbe, hogy folytassam a megkezdett utamat. Vidáman szelve az erdőt, ugrándozva, lubickolva a viszontlátás örömében és az elmúlt percek kellemes beszélgetésében, amíg még igazán frissek és ropogósak az emlékek. Hisz ki tudja, mikor találkozok legközelebb valakivel az egykori falkámból, már ha lesz még egyáltalán legközelebb?
// Én is köszöntem, kellemes kis szívmelengető, visszarázódó-bemelegítő játék volt a visszatéréshez! ^^ //
Kora reggel ébresztettem Payne-t, kint épphogy pirkadt. Energiáim hűvös nyugalommal járták őt körbe, az északi fenevad orrával bökdösve nógatta Kölykét, míg én kezemet a vállára tettem és finoman megráztam. Jeges borzongásként futott rajtam végig, mikor kezem válla felé közelített, hogy milyen kevésen múlt legutóbb. Mennyire balul sülhetett volna el az a ragaszkodás, az a fajta kinyúlás felé, érte... Mindig figyeltem, hogy ne sugalljam ezt felé, ne lássa senki, s nem azért, mert önnön gyengeségemként éltem meg, hanem mert nem akartam neki újra meg újra felidézni. Elég, ha én élek ezzel nap-nap után. Valószínűleg nem volt ínyére, hogy már most kelnie kellett, vigaszdíjként, amíg felöltözött és nagyjából összeszedte magát, kiadós reggelit csomagoltam, mellé frissen főzött kávét töltöttem termoszba mindkettőnknek. - Kirándulunk egyet - fordultam felé mosolyogva, majd könnyedén vállamra lendítettem a hátizsákot és ruganyos léptekkel elhagytam a házat. A tekintetem volt az egyetlen, amely egyre kevésbé tudott kitartóan hazudni, de most még jók vagyunk. - Nem megyünk messzire, nyugi - vigyorogtam rá, majd beszálltam a terepjáróba, megvártam, míg befészkelte magát magát az anyósülésre, ölébe tettem a hátizsákot és indítottam. - Mostanában nem jut annyi időm rád, mint szeretném - mondtam halkan, bocsánatkérőn. - De azért lopok magunknak pár órát - tettem hozzá a girbe-gurba, hólepte földúton manőverezve. Megvannak a nagyvonalú biztonság hátulütői, sajnos.
Amíg meg nem érkeztünk a pihenőhelyre, keveset szóltam, ha visszaaludt, hagytam. Az egyetlen Kölyköm. Az utolsó Kölyköm. Olykor szemem sarkából felé pillantottam - még mindig nem realizáltam igazán, talán ha újból Teremtésre adnám a fejem, és arcon ütne a valóság... Aztán mi lenne? Elnézést kérnék és elvenném a farkasát, hopsz, visszavonom, mégse kellesz? Lepasszolnám másnak, hogy harapja át? Magam mellett tartanám, mert mégiscsak az én Kölyköm, de mégsem lesz az soha igazán? Erős farkast kapna vajon, annak ellenére, hogy vérvonal nélkül maradna? Bele se akartam gondolni, hogy azok mit élhetnek át, akik úgy szembesülnek ezekkel a kérdésekkel, hogy fogalmuk sincs róla, mi lesz teremtési kísérletükből. Én tudom, hogy nem lesz több Fakír, de a többiek? Vajon mi vár odakint, a nagy világban? Leparkoltam. Egyedül voltunk, amin aligha lehetett csodálkozni, elvégre ilyenkor a legtöbben épp a másik oldalukra fordulnak. A hólepte, dermedt csend egyszerre tűnt békésnek és nyomasztónak, s mivel utóbbit érzést önmagamnak is gond nélkül tudtam generálni, így inkább az előbbibe kapaszkodtam. Arra erősítsünk rá. - Itt fogunk reggelizni, mit szólsz? - vettem el tőle a hátit, majd a szakadéktól védő korlát előtti padok felé mutattam. Naplementét nézni snassz, a felkelte viszont döfi! Főleg ilyen kilátással! Az alant elterülő fenyves és a távolabb nyújtózkodó hegyek egy elnyújtott másodpercre valódi nyugalmat hoztak, a "minden rendben lesz" illúzióját.
Morcos dünnyögésre futotta csak első ízben, az eldünnyögött "hagyjál már" után egy "mi van már?" következett és csak ezek után voltam képes kinyitni a szememet, realizálni, mégis mi történik. Vagyis inkább ki, mert Darrent megpillantva elsőre rossz érzés futott végig rajtam, a pillanatnyi aggodalom pedig gyorsan kisöpörte az álmot a szememből. Nyugodt energiái azonban gyorsan tovaűzték a kellemetlen érzést, biztosan nincsen baj, de a korán kelés apropóját csak akkor tudtam meg, amikor kibattyogtam a konyhába. Menetre készen, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem a korai reggeli miatt keltett fel, úgyhogy melegen öltöztem, az extra pulcsi, kabát, sapka, sál, kesztyű pedig a kezemben volt, amikor rátaláltam. Aprót bólintottam a kirándulást hallva, nem voltam még abban az állapotban, hogy értelmesebb reakciót adjak, inkább elkezdtem öltözni, felvenni a melegebb darabokat, fejembe húztam a sapkát, nyakam köré csavartam a sálam és követtem őt, ki a házból. - Nem úgy volt, hogy kirándulunk? - tettem fel a kérdést, mikor láttam, hogy a kocsi felé indul. Én a kirándulás alatt a gyalogos erdőjárást értem, de annyi baj legyen, kocsival csak kényelmesebb, elvégre ilyen korán nem is díjaztam volna annyira, ha kutyagolnunk kell a hóban. Beszálltam az anyósülésre, elvettem a táskát, fázósan húztam össze magam, hiszen hideg volt, ráadásul pár perce keltem, de ha elindultunk, beindul majd a fűtés is és máris jobb lesz. - Ennyire rossz a helyzet, hogy már csak az alvásidőből tudsz lopni? - pimaszul görbült enyhén feljebb szám egyik sarka, ahogyan szemem sarkából Darrenre sandítottam. Egyáltalán nem bánom egyébként, mert szerintem is jóval kevesebb időt töltöttünk együtt, mint mondjuk régebben, szóval örömmel adom az alvásom idejét a közös programra, még akkor is, ha ez jelenleg annyira nem látszik rajtam. Bekapcsoltam a kocsi zenelejátszóját, miután rájöttem, nem túl beszédes és mivel rádió nem volt itt az erdőben, hát az egyik találomra választott, kocsiban fellelhető cd-t választottam. Nem bóbiskoltam el, szerettem nézni a mellettünk elsuhanó fákat, télen különösen gyönyörű volt, pláne, hogy még csak pirkadt. Nagyon szép látvány volt.
Leírhatatlan érzés, amikor a teljes nyugalomba érkezel, a csend puhán ölel körbe és betelni sem tudsz a látvánnyal. Kérdésére csak szélesen mosolyogva pillantottam felé, hogy a következő pillanatban már a korlát felé irányítsam lépteimet. Talpam alatt ropogott az éjszaka frissen hullott hó, a szakadék széléhez érve pedig csillogó szemekkel támaszkodtam a korlátra, mélyen szívva magamba az illatot. - Mindig rá tudok csodálkozni, milyen gyönyörű - jegyeztem meg csendesen, amikor mellém ért, vagy leült a padokra. Sosem fogok hozzászokni, bármerre is nézek, ilyen látvány fogad és a napfelkelte még csak most jön! - Mit hoztál? - böktem a táska felé, ledobva magam a padra (én is). Korán volt ugyan, de ez nem jelentette azt, hogy ne lennék éhes, a termoszban pedig minden bizonnyal valami meleg ital lapul. Nem kérdeztem semmit, habár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem csak a piknik-reggeli végett jöttünk ide, de majd ő neki kezd, ha úgy érzi jónak, én biztosan nem fogom siettetni.
Rásandítottam vállam fölött, a kirándulás "elmaradását" firtatta. - Ha ragaszkodsz hozzá, sétálhatsz - tártam szét kissé karjaimat, nagy kegyesen, szám sarkában pimasz mosollyal. Valami azt súgta, nem fog kakaskodni a kocsi kényelme ellen, és lám, igazam lett! Örültem, mert roppant hülyén nézett volna ki, ha megadom a találkahelyet, aztán majd ott viszontlátjuk egymást pár óra múlva... - Sokkal rosszabb is lehetne - feleltem, miközben elfordítottam a slusszkulcsot és gyújtást adtam. Komolytalan volt a kérdés, mégsem tudtam olyan könnyedén válaszolni, ugyanakkor nem szándékoztam letargiába csapni az egészet. - Például ha amíg én zuhanyzom, te addig mellettem kakilsz és úgy dumálunk, mert annyira szűk az időkeret. Vagy míg a házas életemet élem, behuppansz az ágy végébe és úgy értekezünk. Már ha ágyban csináljuk... - tűnődtem el fejemet ingatva, aztán a hepe-hupák közepette rámosolyogtam. - Úgyhogy akadnak még alternatívák, egyet se félj! Elég kreatív tudok lenni - kacsintottam, majd visszairányítottam figyelmemet az útnak nagy jóindulattal nevezhető csapásra, ő pedig zenét kapcsolt. Jobb is, inkább az szóljon, mint én, már csak azért, mert inkább nem kockáztattam volna a depresszív témába csapást ilyen szép hajnalon. Egyelőre semmiképp, aztán úgyis lesz, ami.
Halvány, valódi örömöt rejtő mosollyal néztem utána, ahogy a korláthoz ballagott, míg én előszedtem a reggeli kellékeit, s követtem. Míg a tájban gyönyörködött, megterítettem a legközelebbi padnál. Engedtem a kísértésnek és megmártóztam gyönyörködő, nyugalmas energiáiban, magamba szívtam mindazt, ami most belőle áradt, hogy eltehessem zordabb hajnalokra. Az egyetlen kívánságom az volt, hogy azokon a hajnalokon is ugyanilyen megingathatatlanul álljon. Tudom, hogy képes lesz rá, ugyanolyan megmagyarázhatatlan bizonyosságom volt ez, mint annak idején az, hogy Yetta hozzám tartozik. Talán a farkas büszkesége is súgta ezt, ki tudja? - Házi hamburger - kezdtem sorolni a kínálatot, ahogy leült, indítva a leginkább veretesnek ígérkezővel -, melegszendvics, bár mostanra azt hiszem, inkább csak langyos, és induláskor még frissen főzöttnek számított kávé - fejeztem be a sort a termoszra mutatva. Ételből négyet-négyet csomagoltam fejenként, legyen tisztességes adag. - Desszert az erdőben, ha kéne. Addig is jó étvágyat! Őszintén szólva idejét se tudom, mikor költöttünk el kettesben kényelmesen reggelit utoljára. Talán amikor még mindketten a falka tagjai voltunk és a Lakban éltünk. Mennyi minden változott azóta... Némileg elvesztettem az időérzékem a falatozás és a tájba révedés közepette, egyelőre nem törtem meg a csendet, viszont ha Payne csacsogni kezdett, azt figyelemmel kísértem, kérdéseire pedig válaszoltam. A második szendvics első harapásán estem túl amikor megszólaltam, előhozakodva saját témáim egyikével. vagy legalábbis valamiféle felvezetővel. - Hogy érzed magad? - néztem a szemébe két falat között, aztán leesett, hogy kissé esetlenre sikeredett a kérdés. - Mármint... Bocs, de nincs gyakorlatom az ilyenben, szóval: miként érint a múltkori? Meg az, hogy tudod, mi lettem? - Nem, fogalmam sem volt, hogyan lehet ezt ügyesebben, szebben kérdezni úgy, hogy egyértelmű maradjak, úgyhogy maradt a tőlem szokatlan egyenesség. Szöveget kéne erre írnom, bár esetünkben erre talán nincs szükség. Kíváncsi voltam, miképp csapódott le benne mindez, milyen nyomot hagyhatott, mennyire sikerült feldolgoznia.
- Nagyot néznél, ha úgy döntenék, inkább sétálok - csóváltam meg a fejem egy megadó mosoly kíséretében. Én aztán nem ragaszkodom az erdőben való gyalogláshoz, a kocsi kényelmes melege valamiért sokkal vonzóbbnak tűnik, mint a hóban való kutyagolás. Ha valamit nagyon gyorsan megtanultam ebben a világban, akkor az az, hogy mindig lehet rosszabb. El is zsebeltem volna a választ, megelégedve ennyivel és a rá adott egyetértő bólintásommal, amikor is elkezdte a példákat sorolni. Először csak a homlokom ráncoltam, aztán csak kuncogva ráztam meg a fejem, szavak nélkül közölve vele a nyilvánvalót; nem is ő lenne. - Fúj - azért be kell valljam, egyik felsorolt opció sem túl vonzó, nem is tudok hát rá bővebben reagálni. Ebben az egy szóban meg bőven benne van, hogy igen, elképzeltem és nem, nagyon nem tetszik. Inkább a zenével bajlódtam, a részemről lezártnak tekintve ezt az egész témát, így is bővebb bepillantást nyerhettem abba a bizonyos kreativitásába, mint szerettem volna.
- Úúú - csillant fel a szemem és nekiláttam a kesztyűm lehámozásának, míg ő folytatta a felsorolást. - Azt sem tudom, mivel kezdjem - járattam a kezem az előpakolt csomagok között, magamban fontolgatva, melyiket válasszam először. Végül egy melegszendvicsre esett a választásom, azon egyszerű elv alapján, hogy élvezzük ki, amíg még nem hűlt ki teljesen. A kávé az majd a végén elég lesz, ha már nem teát csomagolt, de annyi baj legyen, a kávét is szívesen elkortyolgatom. Persze nem én vagyok, ha csendben kuksolok mellette és mivel ő nem kezdett bele a nagy diskurálásba, ezért én voltam, aki belefogott a csacsogásba. Meséltem neki arról, milyen furcsa - és ijesztő - egy nőstény az a Sarah, mindezek ellenére mégis milyen jót beszéglettünk múltkor. Furcsa, én magam is meghökkentem rajta, de úgy tűnik ő is képes a szociális életre, ha nagyon megerőlteti magát. Az első szendvicsem végére érve változtattam az eredeti terveimen és mégiscsak töltöttem magamnak egy kis kávét. Abból kortyoltam, amikor elhangzott a kérdése, mire első ízben valami kakilós poént szerettem volna elsütni, ha már előhozakodott vele még az autóban, de mivel megtoldja még a helyesbítéssel, ezért csak aprót szusszanva teszem le az asztalra a papírpoharat. - Nem úgy volt, hogy nyitott könyv vagyok a számodra? - szó sincs arról, hogy ne beszélnék vele szívesen, de ezt elmondani nem annyira egyszerű. - Néha rémálmaim vannak - kezdek végül bele, őszintén nyílva meg ezúttal is előtte. Nem egyszer ébredtem már fel azóta az éjszaka, újraélve mindazt, ami történt akkor közöttünk, ezzel pedig szerintem elég sok mindent elmondtam. Nehéz és bármennyire is igyekszem erősnek mutatni magam, azért ez nem olyan egyszerű és nagyon kemény munka. - Szeretnék rád büszke lenni, de egyelőre azon a szinten állok, hogy félek, mikor kell újra elmenjél, mikor szólít el valami hatalmasabb dolog, mint ami.. mint ami mi vagyunk itt - célzok ezzel rá, rám, Yettára, a kis családunkra és mindarra, amit felépített az elmúlt időben. - Próbálok nem erre koncentrálni, de hát.. - aprót emelkedtek a vállaim, ahogyan félbehagytam a mondatot. Szerintem tudja jól, mire gondolok, sajnos túl sokszor éltem már át véleményem szerint, hogy hátrahagyott és az én legnagyobb bánatomra ez sokkal mélyebben ivódott belém, mint gondoltam volna. - Nem minden nap él át az ember olyasmit, hogy kiderül, a nemzőapja maga Tipvigut volt, a Teremtője pedig Annakpok utódja lett. Nem túl egyszerű feldolgozni, vagy elfogadni az ilyesmit, de mivel soha nem voltam olyan lány, aki túl sokat akart volna, én egyszerűen csak azt szeretném, ha nyugiban élhetnénk. Legalább egy kicsit - fűztem még hozzá, mert tudom jól, azzal, hogy belekerültem ebbe a világba, szinte búcsút mondhatok a nyugis mindennapoknak. De nem is az volt a kérés, hogy viselkedjek felnőtt nagylányként, hanem mondjam el, hogy miként érint a múltkori és az, hogy tudom, mi lett belőlem. Hát.. valahogy így. Önző gondolat, tudom jól, de franc se gondolta volna anno, mikor átharapott, hogy ennyire ragaszkodni fogok hozzá, aztán most, hogy megtörtént, állandóan csak elveszik tőlem, szépen lassan, apránként és félek, előbb-utóbb nekem már nem marad semmi.
Kezdőlap
//
//
