- Nem is tudom, talán azt, hogy erős virágszedetési hajlammal van megáldva? Hiába volt az az a pont, ahol valami különlegessé váltam, attól még tagadhatatlan, hogy meglehetősen surmó dolog volt tőle, amiért rávett. Fájó pont... főleg azért, mert eléggé rossz érzés azért, ha az ember csontjai atomjaira tőrnek egy kiadós esést követően. - Szívesen, beértem volna egy köszönömmel is - ráncolom a homlokomat. Mi a fene, Annakpoknak agyára ment a női lét, amiért mindig csókolózni akar? Ah, tudtam én, hogy a női észjárással csak a baj van! Mindig ez a kéjelgés meg a társaik. Bár ha jobban belegondolok... Annakpok mindig is egy különc volt, még a külsejét nézve is, valószínűleg ezek a bohém viselkedés ott lappangott már korában is benne. Emlékszem ám én arra az arcra teremtőm, nehogy azt hidd, hogy nem! - Ó, él még az a vén csont - somolygok, de arra inkább nem mondok semmit, hogy őt is ajkazná. Még szerencse, hogy él, félek a falka anarchiába süllyedne, ha még ennyi morális támasza se lenne a farkasoknak. - Nekem nem. Drága teremtőm, lehet neked aztán baromira mindegy, hogy belőled jönnek a szavak vagy beléd... szóval az, de úgy, hogy egyelőre még én vagyok a családfő csak úgy nem mehetek el a dolgok mellett. Őszintén szólva Darren cédaságából itt már annyira kezdett elegem lenni, hogy ahhoz képest a korábbi kisiklásai elhalványulni látszódtak. Azt hiszem hazamenet tényleg telefonálni fogok... majd valamikor. Legalább is ha sikerül beszerezni a következő telefont mert az előzőt porrá törtem. - Miért, te talán nem vagy más? Akárhogy nézem nem Darrentől szereztem ezt az információt sem, szóval fogalmazhattam így. Az már megint más kérdés, hogy többet tudok a leszármazottaim mozgolódásairól, mint azt ők el tudnák képzelni. Gondoskodtam róla, hogy így legyen. A gondoskodó családapa mintapéldája vagyok ám a pokróc alatt, no meg a sétabot mögött. - Az erősen függ attól, hogy mit is akarsz tudni. Akárhogy is, csak úgy nem fogok kitálalni mindent, remélem ez magától értetődik. A falka Amarokjának tagja vagyok, tanácsokkal látom el az alfát, ezáltal pedig olyan információk birtokában, melyeknek nem lenne jó kitudódnia. Szóval igen, határozottan vannak olyan dolgok a fejemben, melyet nem áll módomban megosztani. - Rendben van, de nehogy nekem odacsődítsd az egész falkát a jelenléteddel - nézek egy darabig mereven, majd aztán halvány vigyort engedélyezek. - Minden jót. Szóval fel is pattan majd indul. Egy darabig nézek a nőstény... vagy hím... áh, összezavar ez az egész. Valahol ez még mindig nehezen hiszem el, hogy ez lehetséges lehet...
Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm az életet, gyűlölöm a zsebemben lévő levelet, a két férfit, magamat, de legfőképpen azt a rohadt tragacsot, ami egy kilométernyire robbant le a pihenőtől az országúton. Dühömben kezemet a kormánynak vágom, így még a csuklóm is fáj. Nagyszerű! Komolyan elgondolkoztam már azon, hogy az égiek összeesküdtek ellenem azért a sok rosszért, amit tettem. Bár furcsa dolog rossznak hívni egy férfi vágyainak kielégítését, vagy pár pszichopata megölését. De ki tudja. Kiszállok és bevágom az ajtót, az ablak majd’ kitörik. Már csak az hiányozna, de komolyan. Összedörzsölöm a kezeimet, természetesen a kabátomat nem vettem fel. Nem is én lennék… A motorhoz megyek, és felnyitom: savas szürke gőz csap fel, és száll az arcomba az egész, amitől köhögni kezdek. Mérgemben ordítok egyet, de senki sem hall: a pihenő túl messze van, meg amúgy sem hinném, hogy van ott ilyenkor bárki is. Reménykedve nézek jobbra és balra, de az utak üresek. Tőlem tíz méterre virít a tábla: pihenőhely 1000 méter. Mintha szánt szándékkal lenne pont itt. Elgondolkodom, hogy melyik a jobb, ha elmegyek addig és aztán vissza, vagy ha itt maradok. Révén, hogy a nap mindjárt lemegy… Sóhajtok egyet, és nem sok híja van annak, hogy sírni kezdjek. Viridiana! – szólal meg a fejemben egy erőteljes hang. Gyűlölöm a teljes nevemet is, így ha már a tudatalattim így szól hozzám, annak oka van. Ujjaimat végigsimítom a szemeimnél, hogy az még egy picivel se legyen nedvesebb a kelleténél. Erős vagyok, kibírom. Csak logikusan kell gondolkozni. Vasárnap délután van, és körülbelül egy óra múlva teljes sötétség. A pihenő egy kilométerre van, de egymagamban rengeteg idő és energia lenne eltolni odáig az öreg kisteherautót, amiben ültem. Az is lehet, hogy megmozdítani se tudnám. Ha el is gyalogolok odáig, telefon ott sincsen. Természetesen a mobilom lemerült. Nem is én lennék. Az utak meg üresek… Maradok, határozom el magamat. Felveszem a kabátomat, és fél órányi szenvedés árán sikerül a tragacsot biztonságosan elhelyeznem, félig az út szélén. Nehéz tolni, de a sok évnyi edzés nem volt hiábavaló, illetve legalább már nem fázom. Végül visszaülök a volán mögé, és még kesztyűt is keresek magamnak az egyik csomagomból: hideg lesz az éjszaka. Az ülést hátrahajtom, és csak ekkor döbbenek rá, hogy mennyire fáradt is vagyok. Nem aludtam úgy… Nem tudom. A levelet egy hete találtam meg, aztán USA-ban kötöttem ki, most pedig itt vagyok. Talán a Kanadába tartó repülőn szundítottan el egy picit. Bár nem emlékszem. Nincsen időm elgondolkodni sem azon, hogy mi is lehet valójában Leonardóval, elnyom az álom. Nem tudom, hogy meddig alszom, de az ablakon át bevilágító fényszórókra ébredek.
A hozzászólást Viridiana Anne O'Medley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 02, 2015 12:47 am-kor.
Nem szokásom túlzottan sűrűn, hogy magam mögött hagyjam a várost. Főleg nem úgy, hogy a falkából senki nem tud róla, hogy eljöttem Fairbanksből. Persze nem mentem én messze, csupán a szomszéd városig, mivel az egyik betegem szülei lekésték az utolsó hazafelé tartó buszt. Alapvetően azért ennyire nagyon jólelkű még én sem vagyok, ma azonban megesett rajtuk a szívem. Hideg is volt, drága is lett volna nekik, ha egy motelben éjszakáznak, így az alig néhány mérföldre fekvő kisvárosba mégiscsak átfuvaroztam őket. Sokszor hasonlítottam már magam korholóan Teréz anyához, de szerintem én sohasem lehetek olyan jó, hogy a nyomába érjek. Talán nem is baj, hiszen némi önzőség mindenkinek kell a túléléshez, másként én sem töltöttem volna ennyi időt a Földön. Miközben ezen gondolkoztam, már visszafelé tartottam a városba. Az utakon meglepően kevesen jártak, bár ebben a hidegben nem is olyan meglepő, hogy aki tehette, az inkább behúzódott a meleg házába. Hamarosan már én is a kandallóm előtt fogok kucorogni a kanapén, és talán Connort rá tudom venni, hogy nézzen meg velem valami régi filmet. Már ha lesz kedve, és nincs éppen Naomival. Mostanában ugyanis teljesen felfordult az életünk, ráadásul az új teremtője is folyton a gondolataim között volt. Túl bonyolult lett az élet, és túl hirtelen. Sosem voltam a változás ellen, de az ilyen mértékű már az én gyomromat is megfeküdte. Egy mély sóhajtást követően rádióállomást váltottam, hátha valami olyan zene megy, ami feldobja a hangulatomat. Ugyan megvolt a napi jó cselekedetem, de ha úgy nézzük, minden nap megvolt, hiszen az a munkám, hogy másokon segítsek. Sajnos nem jött be, helyette olyan zenére sikerült bukkannom az egyik késő esti műsorban, amit ugyan nagyon szeretek – én és az örök romantikus jellemem! -, csak éppenséggel nem az a kedvet javító típus. Ettől függetlenül még képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és fentebb hangosítottam. Annyira belemerültem az éneklésbe, hogy már csak akkor vettem észre az út szélén, nem túl feltűnő helyen álló kocsit, amikor elég közel jártam hozzá. Természetesen azonnal lassítottam a tempón, de egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy az illető szándékosan állt meg, vagy esetleg valami baj történt. A fényszórók szerencsére éppen megvilágították, és mivel mozgást nem nagyon láttam, így volt időm kigondolni, hogy mit tegyek. Sok kedvem kiszállni a meleg utastérből nem volt, de ha valami baj történt, akkor a lelkiismeretem úgysem engedné, hogy segítségnyújtás nélkül tovább haladjak. Végül úgy döntöttem, hogy a saját megnyugtatásom végett megkérdezem az autó tulajdonosát, hogy minden rendben van-e vele, vagy esetleg szüksége van segítségre. Afelől ugyanis semmi kétségem nem volt, hogy ott ül bent, hiszen kissé bepárásodtak az üvegek, meg a bent lévő alakot sem volt nehéz kiszúrni, hiába volt hátradöntve az ülés. A kabátot hátrahagyva a kocsiban, gyors léptekkel közelítettem meg a vélhetően lerobbant járművet. Óvatos voltam, mint mindig, de közel s távol egy lelket sem láttam, úgyhogy közvetlen veszélytől nem tartottam. Azt már most is észrevettem volna, ráadásul a szívverés hangjából azt is sikerült megállapítanom, hogy csupán egy utas tartózkodik a kocsiban. Azt hiszem, hogy ez nem is olyan vészes helyzet, amiből el kellene menekülnöm. Még szerencse, hogy szokásomtól eltérően nem voltam annyira elegánsan öltözve, mert ha bármi probléma felmerülne, így még mindig könnyebben tudok mozogni, és talán a ruhákat sem sajnálnám annyira, ha át kellene változnom hirtelen. - Hahó, jól van? – kocogtattam meg az üveget, ha esetleg addig még nem szállt ki. Ha igen, akkor meg nyilvánvalóan csak egyszerűen megkérdeztem tőle. Két karomat szorosan fontam magam köré, arcomat pedig félig a sál melegébe rejtettem. Jó vastag ez a pulcsi, de ennyire azért nem, hogy hosszútávon itt legyek kint, kabát nélkül.
Miután felébredek a fényszórókra, és kipislogom az álmot a szememből – a természetesen Leonardós álmot -, valaki megkocogtatja az ablakot. Annyira hirtelen jön a zaj a hosszú csend után, hogy ugrok egyet ijedtemben. Megijedsz egy kopogástól?! Szánalmas… Igazat kell adjak magamnak: ez azért tényleg nagyon gáz volt, főleg tőlem. Kiszállok az autóból, és az aranyos szőke nőre nézek, akiről messziről lerí, hogy nagyon kedves. Vannak emberek, akikből csakúgy sugárzik valami… Szerencsére azt nem tudom, hogy belőlem mi, különben lehet, hogy már inkább a folyóba ugrottam volna. Megpróbálom legmegnyugtatóbb és legegyszerűbb mosolyomat elővenni, ami nem is olyan könnyű. Nem szokásom mosolyogni, hacsak a munkám meg nem kívánja. Egy gyilkos mosoly pedig… Hát az nem ilyen. - Igen, köszönöm – válaszolom neki, és megborzongom. Irdatlan hideg van, még így is, hogy kabát van rajtam. Rápillantok a mellei alatt összefont kezére, és már attól fázok, ha belegondolok, hogy ő mit érezhet. Mivel nyitva hagytam a vezető oldalon az ülést, ahonnan kiszálltam, most csak gyorsan benyúlok, és kiveszem a vastag szürke plédet, ami először akartam magamra teríteni kabát helyett. A nő felé nyújtom, hogy ne fagyjon meg, hamár megállt miattam ebben a hülye időben. - Lerobbantam – mutatok a tragacsra. – Merre megy? – kérdezem tőle. Nekem valójában teljesen mindegy, csak álljon meg egy fogadónál és rakjon ki. Még nem tudtam magamnak szállást szerezni. Elgondolkodom azon, hogy mennyire illetlenség megkérni, hogy vigyen el. Lehet, hogy meg kellene várnom, míg felajánlja… Ha még nem tette, akkor udvariasan megkérdezem tőle. - Öhm… - igyekszem néminemű beszélgetést kezdeményezni. Nem beszélgettem már rendesen… Nem is tudom mióta. Jamesszel társalogtam – beszélgetésnek nem nevezném – utoljára több, mint húsz évvel ezelőtt Lengyelországban. – Hogy lehet, hogy ilyenkor erre jár? Más ilyen időben nem igazán jönne erre – kérdezem meg és mondom ki az első dolgot, ami az eszembe jut. És tényleg: ezek az utak üresek amúgy is, főképpen este. Veszélyes hely is lehet. Most jövök csak rá, hogy bele sem gondoltam eddig, milyen szerencse, hogy a nő megállt nekem. A nő… Akinek még nem tudom a nevét. - Udvariatlan vagyok… - kezdem. – Vi O’Medley – mutatkozok be neki. Eddig mindenkinek a teljes nevemen mutattam be magam, de most nem teszem. Eddig az összes beszélgetésem hivatalos volt. A nevem kimondása közben jobbomat nyújtom felé. Szóval – visszatérve előző gondolatmenetemhez -, ha a nő nem áll meg nekem, akkor az is lehet, hogy reggelre már csak farkaskaki lennék az erdőben. Nem ismerem még a helyi viszonyokat, így nem tudhatom, hogy mennyire vérszomjasok a farkasok, de az biztos, hogyha mondjuk Lengyelországban maradtam volna egy ilyen estén az utakon, akkor reggelre halott vagyok. Minden rajtam lévő ruha ellenére nagyon fázom, így reményeim szerint minél előbb beülhetek egy autóba. Hogy melyikbe, az csakis a mosolygós megmentőmön múlik.
Miután bekopogtam az üvegen át, nem kerülte el a figyelmemet, hogy noha ébren volt a nő nagyjából, mégis megrezzent a hang miatt. Inkább találtam furcsának, minthogy rosszul éreztem volna magam tőle, de hát mégsem nyithattam csak úgy rá az ajtót, igaz? Lehet, hogy akkor még ennél is jobban ráhoztam volna a frászt. Pedig azzal még nem nagyon vádoltak, hogy ijesztő jelenség lennék, legalábbis az emberi alakomban egyáltalán nem jellemző rám, még szikével a kezemben sem. A fehér bundás már teljesen más lapra tartozik, de jelenleg ő csupán érdeklődően szemlélte az eseményeket, különösebben viszont nem keltette fel a figyelmét az ismeretlen, még úgy sem, hogy őrző volt az illető. - Ó, köszönöm, nincs rá szükségem! Nem fázom annyira, mint ahogy tűnik… - legyintettem nemes egyszerűséggel. Amúgy sem kaphatok el semmiféle betegséget, úgyhogy engem nem fenyegetett ilyesfajta veszély, mint őt. A kellemetlen kifejezés viszont már találó lett volna arra, ahogyan a túlzott hideggel való találkozás érintett engem. Így, hogy magam köré fontam a két karomat, nem is volt olyan vészes, és különben sem terveztem idekint időzni hosszasan. A fűtött autóm nagyon is türelmesen várakozott az út szélén, alig pár méterre tőlem. – Hmm… - dünnyögtem magam elé, majd elnéztem a nő mellett az autó felé. – Nem hiszem, hogy most még lehet autómentőt hívni, én pedig sajnos nem értek az autókhoz – vallottam be őszintén, pedig segítettem volna én szívesen. Ám úgy tűnt a kérdését követően, hogy másképp is tudok neki segítő kezet nyújtani, habár nem magamtól ajánlottam fel, inkább ő provokálta ki. - Fairbanksbe. Esetleg elvigyem? – ezek után már nagyon udvariatlan lett volna, ha nem kérdezek rá. Én pedig nem szerettem bunkón viselkedni senkivel, amíg nem szolgált rá. Sőt, még volt olyan, hogy ezekben az esetekben sem szívesen tettem meg, bár akkor már lelkiismereti kérdést sosem csináltam belőle. A világban mindig is lesznek olyanok, akik egyáltalán nem érdemlik meg azt, hogy valaki kedves legyen velük, ezzel én is tisztában voltam, csak sokszor hajlamos voltam elfelejtkezni róla, vagy nemes egyszerűséggel nem törődni vele. – Annyira még nincs késő, és erre volt dolgom – feleltem nemes egyszerűséggel, tökéletesen kikerülve a konkrét válaszadást. Igazság szerint semmi köze nem volt hozzá, és hiába vagyok segítőkész teremtés, a dolgaimba azért nem szerettem beavatni a vadidegeneket. Sokszor még olyanokat sem, akiket ismertem, pedig nem vagyok én annyira nagyon bizalmatlan, csak egyszerűen nem tartozott rá. Azt pedig roppant udvariatlannak tartottam, hogy ilyen nyíltan rákérdezett az itt létem okára ahelyett, hogy örült volna a jelenlétemnek. Én sem kérdeztem meg tőle, hogy mit keres itt, igaz? Nem volt okom egyébként titkolózni, mert semmi olyat nem csináltam, de alig két perccel ezelőtt találkoztunk csupán, nem több. - Nagyon örvendek! Faye Chèvrier – árultam el a nevemet én is, habár egy röpke pillanatig elgondolkoztam azon, hogy a teljes nevemet mondjam-e el, vagy csupán a keresztnevet. Végül győzött az udvariasság, utána pedig a józanész. – Na, akkor jöjjön, mielőtt még megfagy! – azzal a lendülettel pedig én meg is fordultam, hogy visszaüljek a volán mögé a saját autómba. Az elegáns Volvo belső tere kellemesen meleg volt, egyből elkezdtek felolvadni a fagyásnak indult ujjbegyeim. A rádió továbbra is remek háttérzajként szolgált, amíg vártam, hogy beszálljon mellém az újdonsült utasom, bár jóval lentebb tekertem a hangerőt.
Oltári régen volt már, amikor átruccantam egy kicsit, s mit ne mondjak, hiányolom Eden társaságát. Nem azért, mert a sebeimet nyalogatom, amiket magamnak okoztam, hanem azért, mert kedvelem a nőstényt és szívesen múlatom vele az időmet. Éppen emiatt ruccantam el a Choco Mousseba, s vettem meg a legpuccosabb fajta kakaót - kétféle volt, ami versenyzett, hát vettem mindkettőből, Shanenél ugyanis sose lehet tudni (vagyis én nem tudom) hogy mikor mit kedvel, vagy mivel ássa meg a sírját a farkaslánya - hogy aztán talpig farmerba - nadrág-ing-dzseki, mind farmeranyagú, csak a barna bokacsizma és a szintén barna, V-nyakú vékony pulcsi, amit a farmering fölé vettem hibádzik az összképből - öltözve nyakamba vettem a várost és meg sem álltam Grandmoreékig. Reméltem, hogy Eden nyit majd ajtót és nem Sheila vagy Shane, de akármelyikük is tette, köszönés után az első dolgom volt áthagyományozni az ajtónálló kezébe a kakaót - ha nem Shane volt az, akkor üzentem mellé, hogy neki hoztam, az asszony kimenőjéért cserébe - és már kéredzkedtem is beljebb (hacsak nem Eden nyitotta ki, mert akkor őt orientáltam kifelé), hogy aztán nem sokkal később már a szokásos pihenő felé vehessük utunk a nősténnyel. - Talán nem volt ezer éve az, hogy beszéltünk, de mondd, mi a helyzet errefelé? Nyitottam egy kérdéssel, mert bár sejtettem, hogy ennek megint egymáson röhögés és kajlulás lesz a vége, azért nem csak a vörös létezik, hanem vagyunk mi is. És érdekel mi van Edennel.
Nem voltam a legjobb formában mostanság, ami azt illeti. Persze, erről senki sem tudott és senkit nem is érdekelt igazán. - Mindez pedig így volt rendjén. A dolgok mentek a maguk módja szerint, napról napra. Bejártam a hotelbe, a falka tulajdonában lévő helyekre rendet rakni - már technikai téren - felújítani, ellenőrizni, hazamentem, megfőztem Shane-re. Néha elmentünk vadászni közösen, bár elég érdekes párost alkottunk mi ketten úgy egyáltalán. A vén, meg a nyomi... - Mai napig nem vágom, mit látott bennem, amiért elvett, de nem fogom megkérdőjelezni a döntéseit, egyszerűen csak... hálás vagyok, hogy van, aki valamilyen szinten törődik velem és fontos vagyok a számára. Vincent óta nem sok ilyen farkas akad, igaz, én sem különösebben teperek mások rajongásáért. Mostanában elég sokat időzik Sheilánál - már, a szokásoshoz képest többet - így én nyitok ajtót a kopogásra. Képemre őszinte meglepettség ül ki Willow láttán, melyen nem sokat segít a kezembe nyomott tetemes mennyiségű minőségi kakaó sem. - Uhh... köszi. Majd átadom neki! - Szélesedik suta mosoly képemre, ám mivel nem a férjuramat keresi, így csupán egy perc türelmet kérek tőle, amíg lepakolom a kakaót a konyhában és kabátot veszek a nyomott mintás, Avengerses pólóm fölé. Aztán követem a nőstény... akárhová is vezessen utunk!
Kérdésére halk sóhajjal vonom meg csontos, apró vállamat. - Csak a szokásos, tudod... meló ezerrel! - Mindez megspékelve némi rossz előérzettel, de igazán nem terhelném ezzel a másikat, Shane se biztos, hogy örülne, ha itt kiteregetnék mindenfélét... még ha nem is akárkinek tenném ezt. - Le merem fogadni, hogy te ezer meg egy izgalmasabb dologról tudsz mesélni! - Meg is adom a lehetőséget erre neki egyúttal.
Sejtettem én, hogy valahol el van földelve egy kutya ezt a nagy távolmaradást illetőn. Nem, mintha én olyan fontos személynek gondoltam volna magam Eden életében, de azért ennél többször szoktunk találkozni egymással. S ami szöget ütött a fejembe, az a baj színezete. Mondjuk letámadni nem fogom vele, de remélem elmondja, ha van valami. Az is lehet, hogy tévedek, benne van a pakliban. Ez nem orvosi eset, hogy pontosan tudjam mikor és mit csinálok. - Valamelyiket szereti egyáltalán ezek közül, vagy valami speckóra esküszik? Kérdezem némiképp teret adva tanácstalanságomnak. Járok ide már egy ideje és hozok kakaót is, de valahogy egyik alkalomról a másikra kiszökken a fejemből a porügyi megszerzett információ. Eszemben sincs az urát keresni, nem vagyok még kész arra, hogy sírt ássak magamnak! Vannak olyan személyek a Falkában, akiket amíg lehet, inkább elkerülök, mert még én is tudom, nagy baj lehetne belőle, hogyha őket találnám megköpni valami miatt. Edenről persze nem vagyok hajlandó lemondani, ezért belefér, hogy néha Shane vagy az ikre álljanak elejbém az ajtóban, de most nem bánom, hogy egyikük sem volt elérhető energiaközelségben. Nem túl bizalomgerjesztőek, és akkor még finom voltam és nőies. - És milyen természetű? Adok a kérdéssel lehetőséget arra, hogy mégis elmondja milyen melók nehezednek a vállára. Nem fogom erőltetni, de ennyit mindenképp ér a dolog. Elhúzom a szám a mondatára. Erre inni kell! helyett Erre váltani kell! akcióba kezdek, s míg beszélek, szép lassan, módszeresen szabadulok meg minden viselt ruhadarabomtól. Nem most teszem először előtte, meg egyébként is. Nők vagyunk, mire szégyelljem magam? Erre rajtunk kívül a madár se jár. - Csodálom, hogy a Lak pletykalapja nem került még el hozzátok. Rajtam csámcsog a fél társaság. Tudtad, hogy nemsokára frigyet ünnepelhetünk? És nem, nem az enyém. Mondjuk momentán nem is vágyom arra, hogy az legyen. Viszont magyarázkodni nem kezdek, inkább kieresztem magamból a vöröst, hadd szökelljen nem sokkal később Eden orra előtt. Nem éhes, nem zavart. Csak kajla. Mert őt nem érdekli a lelki nyomorom, de örül, hogy szabad lehet.
Önmagában a távolmaradás nem lenne probléma, hiszen nem vagyok egy közösségi ember - hiába nyíltam ki az elmúlt időszakban kicsit jobban a falka felé, mint előtte kétszáz év alatt bármikor - még mindig sokkal szívesebben időzök a gépek között, mint emberek/farkasok társaságában. Azok legalább kiszámíthatóak. De tény: Willow azon kevesek egyike a falkában, akiknek legalább heti egy alkalommal megmutatom az orrom hegyét, ha fogalmazhatok így. - Persze, afrikai kisgyerekek hátán érlelt, elefántok lába által őrölt, készítése közben balról jobbra kevert kakaót hajlandó csak meginni. - Közlöm komolyan, kár, hogy elnevetem végül magamat. - Mindegy neki, minőségi legyen, a többi nem számít! - Még ha olykor szeretem azt gondolni naivan, csak azért fogadja tőlem olyan lelkesen, mert azt valahogy különlegesebbnek érzi. Ahogy haladunk, persze, nem hagyom válasz nélkül kérdését, noha igazán nem tudom hova tenni azt. - Csak a szokásosak. Minden nap lemegyek a hotelba megkérdezni, minden okés e technikai téren, ha valami van, megcsinálom, amúgy meg apróbb dolgok akadnak. Az egyik újonnan nyíló étteremnek gyártok most honlapot, meg voltam tegnap a kikötőben a hajók biztonsági rendszereit ellenőrizni még a tél beállta előtt. Jövő hétre meg megkaptam a komplett Síparadicsomot és a Northern Lights-t is, mielőtt istenesen beindulna a szezon, szóval nem unatkozom. - Apró vállam megemelkedik, majd leejtem vissza, alapállásba, hogy aztán érdeklődőn tekintsek a másik nőstényre, de úgy fest, az ittlétünk okát előbbre veszi válaszánál. Hát megszabadulok én is azoktól a ruhadaraboktól, amiket sajnálnék szétszaggatni alakváltásommal. - Shane nem említett semmit, miért, mi van veled? - Persze, a két mondatot sikerül kapásból összekötnöm. - Nem mondod?! Ki a szerencsés hím és miért csak most szólsz? - Firtattam, majd én magam is farkasbundát öltöttem, a kajla fülű továbbra is érdeklődve meredt a vörösre.
Amennyire Eden komolyan válaszol a kérdésemre, nekem annyira kell már az első pillanatban nevetnem rajta, s a végére sem, meg az elejére sem vagyok hajlandó nem elnevetni magam. Tettetek egy "Hoppá!" ábrázatot, végül kuncogásomat hirtelen megölve szólalok meg. - Az baj. Ez ugyanis kifejezetten jobbról balra lett keverve, rajta van a címkén. Szerinted hascsikarást fog tőle kapni? Mert ha igen, mondd azt neki, hogy a kerti törpék hordták ide, nem én. Szállok bele a humorizálásba én magam is, bár tény, sosem brillíroztam annyira, mint Eden. Én az idétlenségnek egy másik aspektusát képviselem, de valahogy így vagyunk jók egymás mellé, ezért is működik a barátságunk, azt gondolom. - Hát ezt mire végighallgattam, már abban elfáradtam. Jó tudni, hogy errefelé senkinek sem szokása mértékkel vállalni be a munkákat. Célzok ezzel arra kis kacsintással, hogy mindannyian kimerítjük a sztahanovizmus fogalomkörét. Mondjuk vérfarkasként többet is bírunk, de amondó vagyok az utóbbi időben, hogy a magunk túlvállalása egyértelmű jele annak, hogy valami egyébként nem kerek, s így akarunk kompenzálni. A lét talaján való egyensúlyozást. Vagy akármit. Kapuzárási pánik máshogyan. - Velem semmi, isten őrizz! Emelem fel védekezőn kezeimet, nem kezdve bele az átváltozásba még. Istent emlegetni mondjuk kissé összeférhetetlen a felhozott témámmal. De egy vállvonással lendülök túl rajta. - Úgy nézek én ki, mint aki valaha férjhez fog menni? Forgatom meg a szemeimet, a végén egy keserű nevetésbe ölve az egész kérdéskört. Elszóltam magam, nem kellett volna ezt a házasságot szóba hozni. De na, már megesett. - Ha valaha bekötnék a fejem, te leszel az első, akit értesítek. Kacsintok rá, majd vedlek vörösbe, mert valahogy az ő bőrében kevésbé tűnik véglegesnek és kiszimatolhatónak a kéretlen őszinteség. Meg őt egyébként sem frusztrálja annyira. ~ Tékozló Tarkunk felesége a Falkában van. Szép történet, meg jó régi is. Semmi se biztos, de gondoltam nem árt, hogyha kisuvickolod az ünnepi mosolyod, errefelé sose lehet tudni. A vörös kedvtelésből szökelli körbe a másikat, részéről le van zárva az egész esküvőzés. Emberi elszólás volt, féltékenységből született nem-is-valós, feltételezett információ. Őt nem érdekli semmi ilyen. Csak játszana a kajlával, ahogy szokott.
Nevetve fejemet csóválom, de el is engedem a Shane-t illető témát kakaóstól, kerti törpéstől, mert minden poén és nevetésforráson túl keserűséget is hord magában az egész. Ennek pedig nincs keresnivalója a lakáson kívül, úgy vélem, legyen bár falkatárs vagy az egyik legjobb barátnőm - ha nem az egyetlen, ami azt illeti - a társaságom épp. Inkább munkámról mesélek, már annak is publikus részéről főleg, épp elég a szubmisszív fejemnek, hogy az alfa megneszelte valahonnét számítástechnikai skilljeim mélységét. Nem hiányzik nekem a nyakamra az egész falkája! Akármennyire is kedveljem egyiküket-másikukat. - Nem olyan súlyos mindez azért, mint ahogy hangzik! - Szélesedik mosolyom kissé ki Willow megjegyzésére szerényen, noha nem vitatom el tőle, valóban nem aprózza el egyikőnk sem a munka(be)vállalást. Mintha annyira hajszolnunk kellene a pénzt vagy nem is tudom... A fiatalokat még megértem, de akinek volt ideje megszedni magát az évszázadok alatt, az miért futkos, mint pók a falon egy-egy meló kapcsán? Vajon mikor mondhatja egy farkas magáról, hogy többet nem melózik? Létezik egyáltalán "nyugdíj" számunkra? Vagy sokkal inkább az évtizedek kitöltését szolgálja a munka is sok más mellett? Lényegtelen most, igazából, legyen bármennyire is érdekfeszítő a kérdéskör. Mentegetőző hangsúlyára ás mozdulatára ha lehet, még jobban elkerekedik tekintetem, szemöldökeim pedig magasra szaladnak homlokomon. Felnevetek visszakérdezése hallatán. - Ezt most komolyan tőlem kérdezed...? - Hát én úgy néztem ki?! De most őszintén, tegyük a kezünket a mellkasunkra és mondjuk ki: ha néhány éve valaki közli, hogy férjhez megyek, lefordulok a székről a röhögéstől. S ha még azt is hozzá teszik, hogy pont Shane kéri meg a kezemet, aki előtte kétszáz évig igyekezett mindennapjaimat kisebb földi pokollá tenni... na ott lett volna végem, mint a botnak. De legalább vidám véget értem volna, ahogy átröhögöm magamat a túlvilágra. Szóval... semmivel sem több vagy kevesebb Willow esélye, hogy kifog magának valami hímet. Neki még értékelhető méretű mellei is akadnak velem ellentétben, szóval csak ne rinyáljon nekem itt, mert hátsón harapom puszta bajtársi szeretetből! Válaszával megbékülve bólintottam egyet arra. Nagyon helyes, legyen is így! Akarom mondani, éljük meg azt a napot mind a ketten, hogy ilyen hírrel fogadjon, én pedig közölhessem: "Ugye megmondtam, te dilis nőszemély."
A házasodás témán való kiegyezést követően én magam is bundás alakra váltok, miután ruháimtól megszabadultam. A kajla fülű, vékonydongájú farkas lustán nyújtóztatja tagjait ki, miközben körötte a vörös a hiperaktivitásával szédíti. ~ Kicsoda?! ~ Üzenetemben a legkézenfekvőbb kérdés hangzik el, őszinte meglepettséggel. Ironikus nem? Aki olyan sok mindenről tud a világon - hát még a várost illetően - az nem lát el az orra hegyéig és nincs tisztában a falka pletykáival. Mondjuk, sosem érdekelt az ilyesmi igazán, a szóbeszéd nem megbízható forrás. No meg, ha adnék rájuk, már rég eret vágtam volna magamon lehet, elvégre annak idején (ha nem mai napig) biztosan mi is témázások főszereplői lehettünk párommal. Lám, már megint nála kötök ki fejben... Megrázom hát bundámat, mintha csak leráznám mindazt, amit ki akarok zárni ebből a közegből, s elcsípve a rohangászó vöröske bundáját, bucskázok keresztül rajta - vagy rántom magammal - a csalitosba.
- Ha te mondod, elhiszem. Meg egyébként sem szólhatnék egy szót se, munkamániáért nem szokásom a szomszédba menni. - mosolyodom el, s ezzel egyetemben lapozok is. Felnevetek a visszakérdezésére. - Nem, a szomszéd asszonytól. - veszek elő humoros részt énemből. Minek kellene szomorkodjak? Még nem történt tragédia, a nyelvemen is lakat van olyan helyzetben, amikor annak kell lennie, marad tehát az, hogy jóízűen humorizáljunk a házasság témakörén. - Nem emlékszem hogy néztél ki, baj van mostanában a memóriámmal. Azt is elfelejtem, hogy kinek mit mondtam. - engedek meg magamnak némi viccbe csavart keserűséget. Mert nem, nem felejtek el dolgokat, de lenne, amit szívesen elfelednék, ami azt illeti. ~ Az, aki a legközelebb áll a lovakhoz. Rázza meg a fejét a vörös, mintha legalábbis valami másféle négylábú fújtatását akarná imitálni. Nem vagyok hajlandó Edennek tagadni, ha már így belementem, akkor nagyon is vágyom rá, hogy tudja. Miért pont ő? Mert ő sosem fogja kiadni a titkot, belőle nem kerül elő azelőtt, hogy világgá kürtölnék az illetékesek. És mert megbízom benne, azért. Majd nagyjából ennyi volt a komoly gondolkodás, a vörös enged a rántásnak, gyorsaságát is beleviszi a lendületbe, hadd érjenek minél előbb abba a bizonyos dzsindzsába, mint a kajla kölykök. Kell ilyen is, jó kiszabadulni. Ráharap a kajla kevésbé kajlult fülére, ha éri, megcibálja csak úgy kedvességből, majd szökkenne tova, hogy egy kis kergetőzésre sarkallja a nőstényt. Kérdés milyen ingerek érik mindezen mozdulatsor kivitelezése közben..
Fejemet ingatom humoros visszaszólására, s habár kissé savanyú a szőlő érzete van számomra az egésznek, megtartom a véleményemet magamnak. Hiányzik még, hogy merő barátságból megcakkozza nekem itt a fülemet...! Ruháimtól szabadulok meg, farkasbundát öltök, miközben hallgatom, s már farkasalakom kajla valójában torpanok meg válaszüzenetére. ~ Ne bazd...!? ~ Szalad ki belőlem az őszinte meglepettségtől egy szolidabb káromkodás, még alapvetően nem kajla fülemet is hátracsapom megilletődötten. ~ Hát belőle se nézném ki, hogy asszonysorsra adja a fejét, ami azt illeti. Mik vannak! ~ Ráztam meg bundámat, a következő pillanatban pedig nekirugaszkodtam, hogy teljes testsúlyommal - máshogy neccesen lenne esélyem - rántsam/lökjem a susnyásba Willow-t jóízű "vakkantást" követően. Gurulós bukfencünk közepette hol én kerekedek felül, hol ő, a vége meg nyikkanós hanghatásba torkollik, mikor elkapja fülemet. Le is rugdalom magamról menten, esetlen mozdulatok közepette, melyeket az életösztön szül és nem a hatalmas harctudásom. Persze, ahogy illegeti magát nekem, menten fordulok négy lábra és kapok utána, sietősen szedve lábaim, ahogy kergetem, igyekezve el-elcsípni bundáját a vörösnek. Gyerekes az egész, mégis éppen ezért szívet melengetően könnyed. Nincs tér, nincs idő, csak gondtalan játék. Az ő nyűgje, az én kételyeim száműzve hevernek parlagon valahol az árokszélen, ahol ruháinkat is hagytuk, míg mi egyre inkább beljebb és beljebb keveredünk az erőben, nem nézve, hogy merre tartunk, honnét jövünk.
I'm just a ghost in this house, I'm shadow upon these walls, As quietly as a mouse, I haunt these halls, I'm just a whisper of smoke
Áhh. Ilyen az, amikor csak fáradt, de egyáltalán nem lehangolt az ember és óriási megkönnyebbülést él át. 4 órája vezetek, mert tettem egy kis kiruccanást üzleti ügyben. Nyílt egy szálloda a közeli hegyekben, barátságos, családias hangulatú, természetes érzetű, faborítású folyosókkal és szobákkal. Figyeltem egy ideje, most pedig elmentem lecsekkolni. Hát nem a mi kategóriánk, nem kell tőle tartani, de jó, ha megvan a nyilvántartásban. Egy-két vendéget elszívhat és azt is meg kell akadályozni. Menni fog! Mert mennie kell. Máshogy nem lehet. Biztos vagyok a dolgomban és a többiekében is. Egy éjszakát eltöltöttem ott átutazóként, most pedig utamat megszakítva álltam meg egy kis ürítésre és kellemes, szabadban eltöltött ebédre. Hoztam egy kis hideg gyümölcslevest, meg utána franciasalátát. Nem vesznek össze. Felhúzom a cipzáramat és intézem, amit kell. Már tiszta kézzel lépek ki az apró mosdóépület ajtaján. Visszacaplatok a kocsihoz és ahogy lélekben már készülök a finomságok elfogyasztására, arra gondolok, mi minden történt az elmúlt időszakban. Mae-vel jóban vagyunk, végre, de nem reklámozzuk. Csak a Lakban beszélünk. Amióta a Teremtőm bekavart, így mennek a dolgok. Tudtán kívül jót tett nekem. A Falka pedig megújult, még mindig újul és jönnek újak, elvileg megbízhatóak. A labilis farkasok pedig elmennek, mert tudják, hogy nem élnek meg nálunk. Eskáék projektje szünetel, gondolom, a felkészülés tart, aminek majd én is részese leszek. Emmával még tudom tartani a kapcsolatot, ennek is nagyon örülök. Ami azt illeti, szinte mindennek örülök! Aminek nem, abban is látok egy magasabb értelmet, az ürömben öröm lakozik. Semmi nincs veszve. Helyet foglalok a nem túl széles, épp elegendő nagyságú tető alatt, a kis padon. Talán fura, hogy egyedül fogok itt enni. Engem nem zavar. Sokáig így éltem, bírom. Előveszem a hordozható étkészletet, kikapom a kanalat és ízlelgetem a jóféle levest. Hmm. Pedig nem is vagyok édesszájú. Még alma is van benne! Nagyon finom. Ezt a szállodából hoztam, elvitelre, ahogy a salit is. Élvezem a levegőt. Kellemes, hűvös, délutáni lengedezés. Nem fagy ide a fenekem, csillognak a szemeim, mert már azon jár az eszem, mi mindent fogok tenni a nap hátralévő részében. Például megírom a komplett beszámolót a jegyzetekből és a fejben hordott információkból. Aztán beviszem a szállodába. Szerintem ott fogok még legyeskedni, keresek valakit. A Falkában mindig történnek az események, nem lehet unatkozni, főleg, ha az emberben körbejár a kíváncsiság. Figyelem az elhaladó autókat, az erdő apró zaját, amit a száguldó járművek hangja eléggé elnyom. Szép, enyhén felhős egünk van. Ritka jóleső ebéd ez, félig-meddig a természetben. Egyszer visszajövök ide vadászni is. Megjött a kedvem, pedig nincs is közel a hely. A baseball sapkámat belehúztam a szemembe, energiák elrejtve, pajzs felhúzva. A Falkától távol kerültem, kiadós zuhanyzás megvolt, úgyhogy nem nagyon lehet érezni rajtam a többiek szagát. A távoli idegenekét, a hegyi emberekét annál inkább.
When you're down You're feeling down and out It hurts the way you shout It doesn't make it easier
Különösen furcsa érzés volt újra az egykori falkámhoz ilyen közel lenni. Nem hiszem, hogy bárki is tudomást szerzett volna róla, hogy már nem Irakban múlatom az időmet, maximum talán Daisy gyanakodhatott, hogy már az államon belül vagyok. Nem mint ha ismét csatlakozni akartam volna, sőt... inkább kerültem őket, nem hiszem, hogy tárt karokkal fogadnának azok után, ahogy leléptem – az, hogy minden szó nélkül, talán túlzás, de no, akkor sem szakadtam bele a nagy búcsúzkodásokba. Nem is voltam soha jó ilyesmiben, akkor meg hát minek erőltetni? A falkaéletet sem nekem találták ki. Azzal azonban tisztában voltam, hogy meddig tart a területük, ügyeltem is rá kínosan, hogy ne tévedjek arra – ahogy Anchorage-hoz se kerüljek túl közel, mielőtt még fenyegetésnek tekintenék a jelenlétem. Még szerencse, hogy a két város között hatalmas vadon húzódott, én pedig egészen otthonosan mozogtam az ilyen terepeken. Minden szívbaj nélkül foglaltam be egy elhagyatott kis erdei vadászházat, hogy ott várakozzak, míg eljön az én időm. Nem szerettem a magányt, de azok után, hogy az elmúlt hónapokban mennyi időt töltöttem emberek közt – no meg milyen emberek között! – most mégis jól esett egy kis magány. Ki gondolta volna, hogy előbb fogok ismerősbe botlani, mintsem hittem volna? - Ez most komoly, mon ami?- csengett a hangom olyan fesztelen vidámsággal, mint ha az elmúlt... majd’ egy év meg sem történt volna, vagy ha történetesen tegnap láttam volna utoljára az egykori falkám felderítőjét. Felderítő... azért akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom a tudatra, hogy valószínűleg eddig tartott a békés szellem-létem itt Alaszkában, mert bár nem tartottam spiclinek az öreget, de mégiscsak köztiszteletben álló felderítő – nyilván nem hiába. - Azt ne mondd, hogy képes vagy ilyen jóízűen falatozni azt a maradékokból összekutyult moslékot, amit a kelet-európai népek francia salátának csúfolnak! Még hogy francia, cöhh! Nagyjából annyira, mint a french fries... vagy a franciaágy. Vagy... áh, mindegy is. - legyintettem a kezemmel lemondóan, lévén több nem jutott eszembe, bár arra fogadni mertem volna, hogy akad még bőven több olyan étel, amit tévesen hisznek a mi hazánkból származóan. - Mi szélt fújt téged erre? - tudom, pont én beszélek? Valószínűleg úgy sem fogom megúszni a kérdést, de addig is úgy huppantam le a férfival szemben lévő padra, mint ha csak a legfrissebb pletykák után kíváncsiskodnék nála, miután egy hosszabb út után ismét hazatér.
Még nem nézek fel a kajálásból, amikor megérzem az ismerős energiákat. Míg nem szólít meg, én csak figyelek. Beleborzongok, hogy ha arra gondolok, hogy mi is történt. Willow ki akarta tépni a saját szívét, ezt a szemeimmel láttam. Senki más nem látta. Horá és Darim ölre mentek, az orvosiban kötöttek ki. A teljes történetet nem ismerem minden mélységében, de elég problémás. Odie vajon tud bármit is a mostani helyzetről? Egy biztos: én nem neheztelek rá és nincs okom marconán fellépni, hisz nem tiltott területre lépett. Tiltott lenne neki egyáltalán a visszatérés? Inkább csak fájdalmas. - Nem, csak viccből szoktam kiülni országúti pihenőhelyekre. El is nevetem magam. A felcsendülő hangban ott szól minden vidámság, amit én is érzek mostanában. A nőstény se játszik bokor mögül kikandikáló, fontolva ugráló nyuszikát. Nem mondanám könnyű természetnek, elsőre nem is kedveltem meg, de aztán szép lassan igen. A különbségek mellett egyre több közös pontot találtam. Ezért is örülök most. Bár azt hiszem, mindenkinek örülnék. Még Chatocly-nak is, mert úgy érezném, végre tehetek valamit. - Kérsz belőle? Ismersz, nem kanalaznám, ha nem lenne minőségi. Ebben is igényes vagyok, nem csak a borokban. Az eredet, a név mellékes. És tényleg adok, ha az ócsárlás ellenére kér. - Munka. Tudod, időnként messzebbre nyúlik a kezem. Akár falkaügyben, akár a szálloda miatt. Nem kell egymás előtt bemutatkoznunk, értjük mi a másikat. De titkokat se árulok el. - Et toi, mademoiselle? Csak így gyalogosan, ló sehol? Vajon tudja, kinek a kezére került a cége? Majd meglátjuk, jó döntés volt-e. Fura egy alak. Viszont nem a lényegre kérdeztem rá... Mosollyal és ugyanolyan jóízűen falatozva nézek a szemeibe, mielőtt folytatom. - Nem örültünk, hogy olyan hirtelen távoztál... Tudod, ilyenkor elindul a szóbeszéd is. Valójában mi történt veled, Odie? Visszakérdezhet, de egyet mindenképpen láthat is rajtam: nem csak rettenetesen nyugodt vagyok, mint általában. Szinte sugárzom. Az örömtől. Mert azóta az álom óta mást látok, mint előtte. Mindent máshogy látok. - És mi újság mostanában? Vidám ébrenlét, vidám álmok? Remélem, nem az ellenkezője... Jószándékú nőstény ez itt. L'enfer est pavé de bonnes intentions, mint tudjuk, de Odie nem azt érdemli az élettől.
- Donc, érdekes humorérzéked van, meg kell hagyni. – húzódik a szám széles mosolyra, ahogy közelebb megyek egykori falkatársamhoz, lehuppanva az asztal másik felén húzódó padra, hogy úgy folytassuk a társalgást. - Hmm... - méregetem egy darabig a gyanús külsejű ételt, abban viszont igazat kell adnom, hogy ha ő megeszi, akkor biztos nem valami konyhásnéni szakácsművészetét megcsillogtató alkotásról van szó – másrészt... az eszemet sem tudom, mikor ettem utoljára rendes emberi kaját, az elmúlt heteket a vadonban töltöttem, úgyhogy bevallom, azért kezd hiányozni. Ahogy a hasamnak is, mert már csak a gondolatára megkordul a gyomrom. - Na jó, egy esélyt adok neki. - felelem, összeszedve a maradék méltóságomat, abban meg már nem is reménykedek, hogy a másik nem hallotta meg. Ha még ember lenne, és nem vérfarkas, akkor talán... - Munka, munka, mindig csak a munka... - csóválom a fejem, és hálát adok az égnek, hogy az én kezeim már nincsenek megkötve miatta. Nem mint ha nem szerettem volna a lovarda igazgatását, de mégiscsak a bátyám üzlete volt, ami akaratlanul szakadt a nyakamba. - Ça va, ça va... - vonok vállat az udvarias érdeklődésre - Hát látod... nem akarták felengedni a repülőre, kénytelen voltam anélkül jönni. Mi a helyzet a lovardával? Jó kezekbe került? - falkaügyek ide vagy oda, a lovarda sosem volt falkatulajdon, így talán nagy titkot nem árul el vele, ha ejt róla néhány szót. Egy üzenetben úgy is meghagytam Artemis számára, hogy milyen sorsot szánok neki, ha teljesítette a kérésem, akkor biztosan jó dolga van egykori lovainknak – mert értelemszerűen ez inkább érdekel, mint hogy mennyire nyereséges, vagy sem. Ha meg kukázták a végakaratom és valaki teljesen más birtokolja, mint akinek szántam, nos... sokat tenni akkor sem tudok, vagy szándékozok. Azért Carte-ot hiányolom némileg, az utolsó és az egyik legcsodálatosabb ajándék, amit a bátyámtól kaptam. - Úgy éreztem, hogy elérkezett az idő, mennem kellett, bár képzelem, hányan sírták tele a kispárnájukat utánam. Szerintem sejted te is, hogy miért... Egyet árulj el, Stephen, kíváncsiságból, miféle szóbeszédek? - ötletem az van, elképzelésem is, hogy kiktől, de inkább megtartom őket magamnak, majd elválik, mennyire jöttek be a megérzéseim. - Nem mondanám, hogy sok minden. Ismersz, az ébrenlét nálam többnyire mindig vidám, álmodni meg nem nagyon szoktam. - ha én is részese lennék ennek az egész tollas-tőrös mizériának, akkor valószínűleg sokkal többet mondanának a szavai, mint egyébként, így azonban nem igazán érzékelem a szavak mögöttes jelentését - És feléd mi hír mostanság? Már persze a munkán kívül? - érdeklődöm viszont, ne csak én jártassam itt a számat – nem mint ha olyan nagy kihívást jelentene.
- C'est vrai - szólok visszamosolyogva. Nem is baj, hogy érdekes a humorom. Be tudom vetni, amikor kell. Odie pedig akkora szemezésbe kezd az étellel, hogy kicsit rá is kuncogok. Fogom az egészet és odatolom elé. - Hallom, odabent már rég kaptak a törődést! Nálam még van más is és amúgy sem éhesen indultam el. Akárkivel nem tenném meg ezt, de a nősténnyel jóban voltunk. Már nem tartozik hozzánk, nem élünk egy közösségben, de jó a kedvem, ezért játszom irgalmas szamaritánust. Kóbor és kóbor között is van különbség. - Na, milyen? Elég jól főznek ott, ahonnan ez származik - kérdezem, ha hozzákezd. - Mert az van bőven. Tejbe aprítani is van mit, de én szeretem elfoglalni magamat. Annak pedig legyen valami haszna is, amit csinálok. Munka, biza. - Látom, látom. Úgy tudom, még mindig jól hozza a profitot és népszerű hely. A mexikói hím, Achilles Kilpatrick vezeti. Ismered? Gondolom, hogy ő akarta így, de az adásvétel részleteit nem vágom, ezért kérdezek rá inkább. A Falkából is akad pár tag, aki rendszeres vendég vagy saját lovat is tart ott. Például Artie. Ezzel a Taco-val is kijön, a többi ember is, ezért is gondolom, hogy nem csalnak a hírek, megy a biznisz. Odie-ék családi vállalkozása volt, tudom és azt is, hogy valamennyire a szívén viseli. Szerintem inkább a lovak sorsát, mintsem a tégláét vagy a pénzügyi részét. - Akadt azért, akinek hiányoztál... Nem volt ő közutálat tárgya. Hasznos tagnak számított, nem csak a biznisz miatt. Nekem is segített, mikor kellett. Amúgy meg hangulattól függően azért szeretni is lehetett. Ő talán máshogy érezte, más maradt meg neki. Sejtem, mi miatt... - Amit nem tudunk, arról ugye kérdezősködünk, utánajárunk és ha úgy se derül ki, teóriákat gyártunk. Ki-ki a maga kénye-kedve szerint. De ha nem sokan sírtak utánad, akkor szóbeszédből se volt sok. Úgy érzed, hogy még számítanának ezek? Mert ezért pendítettem meg a dolgot. Hátha elmondja az igazat. Tisztábban látnám a történéseket. Amúgy ha kérdez, esetleg válaszolok. Esetleg. Belső infókat nem adok ki. Sajnos lenne indíték, hogy felhasználja olyan célokra, amik nem egyeznek a miénkkel. Pozitívan látom a jövőt, de azért óvatos vagyok. Egy árnynak kell a fény is, de sose marad meg sötétség nélkül. - Annak örülök, hogy ez nem változott. Sőt még jobban kivirultál! Azelőtt se volt a bánat asszonya, a távozás, az új levegő viszont magasabb szintre emelte, így látom. Vagy nem érintette az a bizonyos álom vagy megtartja magának az infót. Bármelyik lehetséges. Azért remélem, a világ minden részébe nem vitte ki az átkot a vén bolond, aki tavasszal garázdálkodik. - Köszönöm szépen, remekül vagyok! Nálam se változott túl sok minden. Kortyolgatom életem borát, végigjátszottam a golfszezont, tu sais, az nagy szerelmem. Idő pedig már bőven van mögöttem is, de még előttem is, úgyhogy nem kapkodok semmi túl nagy után. Megvan életem célja és súlya, hordozom is, de még a Falka vezetése sem tudja. Eskán kívül senki. Még Maeve sem, pedig ő már közelebb került hozzám. Chatocly machináció pedig időlegesek. Egyszer hibázik, csapdába esik és akkor vége lesz a zűrnek, de ezzel megint nem fárasztom a nőstényt. - Mostanában egész sokat utazom, a megszokottnál kicsit többet. Főleg itt a környéken. Nem csak Anchorage-ban jártam. Repülőút Celeste-tel, meg ilyen küldetések, mint a mai. Aztán nyáron egész messzire is akarok merészkedni. - Te merre jártál? Tudom, hogy nagy utazó vagy. Új helyek vagy egy kis nosztalgia? Beszélgettünk már arról, hogy ki merre járt. Sajnálom, hogy Marseilles-ből nem emlékszem rá. Biztos jó lett volna korábban megismerni. Mindegy, így alakult. Merem remélni, hogy Chatocly sem emlékszik rá. Több szempontból jobb lenne, ha úgy volna.
- Áh, annyira nem volt az rég, csak mások előtt szereti produkálni magát. Meg szeret a figyelem középpontjában lenni. - fészkelődtem egy sort ültömben, hogy aztán esélyt adva a franciasalinak, tegyek vele egy kóstolót... Majd egész lelkesen kezdjem lapátolni befelé, míg csak nem kapok túlzottan is szúrós pillantásokat, hogy ennyi elég lesz. Mindet megzabálni azért mégsem illene. - Nem rossz, nem rossz. - felelem, miután előzetesben csak teli szájjal, lelkesen bólintok a kérdésre, miközben hallgatom amit mond. Nos, amíg munka van, addig nagy gáz nincs, bár őszintén szólva, ha nincs, akkor is egész jól fel szoktam találni magam, csak sajnos a pénz nem keresi meg magát, az erdőben pedig nem uralkodnak luxuskörülmények. Nem mint ha a fairbanksi házunk valami luxusvityilló lett volna, de... mindegy is. - Ezt örömmel hallom. Ha már kénytelen voltam ott hagyni a lovakat, megnyugtató, hogy legalább jó kezekbe került. - lapátolok be egy újabb adag salátát, bólintással felelve a kérdésre, miszerint igen, ismerem. - Látásból legalábbis. De gondolom még így is több köze van az állattartáshoz, mint mondjuk Corvinnak. - istállósfiúnak elment omegaként, de állandó munkaerőnek azért nem alkalmaznám, ha meg egy olyan alak kapta volna, mint ő... hát szívem szakadna meg szerencsétlen párákért. Ellenben jó tudni, hogy Artemis betartotta a kérésemet a lovardautódlással kapcsolatban. - Jó, jó... igaz. Azért akadtak barátok is szép számmal a hegyiek között, bár bevallom, a chicagói bagázsból nem sok embert ismertem, falkaösszevonás ide vagy oda. - a lovarda azért eléggé kiesett a városon kívül, hogy naponta tartsam velük a kapcsolatot, vagy találkozzunk, szóval ez valahogy kimaradt. - Igazad van. A kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít. - vontam vállat, minek rágódjak ilyen értelmetlen hülyeségeken, amikor vannak sokkal fontosabb dolgok is? Ideje tovább lépni, mintsem a múltba ragadva szenvedni. - Ó, igazán köszönöm. Jót tett a levegőváltozás. - nevettem vidáman - Te sem panaszkodhatsz. Vagány ez az új séró. Van okda a stílusváltásnak? - érdeklődtem kíváncsian, a kezemben tartott villával a szokásos hosszabb (és sötétebb?) tincsei felé intve. Vagy lehet, hogy korábban is volt már ilyen, csak én vagyok ugyanolyan vaksi mások frizurájára, mint a legtöbb pasi? - Akkor nem unatkozol, az a lényeg. - bólintottam, a golf említésére pedig szórakozott mosolyra görbült a szám sarka. Hogy felejthetném el? Még ha én magam azt a pár évvel ezelőtti Vörös Holdat leszámítva sosem jártam a fairbanksi pályán. Elég volt az is, meg az is, hogy utána hónapokig az ágyat nyomtam hadirokkant módjára. - Bölcs döntés, szép vidék, látnivaló az van bőven. Egy-egy kirándulás során is csodás természeti kincsekre bukkanhat az ember. - ábrándoztam, elvégre idekerülésemet követően én is rengeteget bóklásztam, felfedeztem... azt hiszem, főleg ezt is hiányoltam, miután a bátyám eltűnt, de a lovardát még sem hagyhattam magára egy napra sem. - A Közel-Keleten. Észak-Afrikában már korábban is jártam, ahogy Európa mediterrán részein is, de ilyen messzire még sosem merészkedtem, úgyhogy... érdekes tapasztalat volt. - osztom meg vele, nem csinálok belőle különösebb titkot, teljességgel ártalmatlan információ számomra.
A nőstény szavai ismét a végtelen önállóságról tanúskodnak. Elég makacs tud lenni, ha úgy van és általában úgy van. Nem szándékoztam túl fenyegetően nézni, de úgy látszik, sikerült. - Nyugodtan végezz vele, ha ízlik! Tényleg! Egyáltalán nem sajnálom. Ezért is toltam elé egy mosollyal az egészet. Örülök is, hogy az előítélettel végzett. Nem minden franciasaláta finom, de ez igen. - Azért tudod, a Falka az üzleti döntésekhez is ért... Akár maffiaháttérből, akár hivatalosból és törvényesből jöttek, tudják, hogy kell pénzből még többet csinálni. Én is tudom. Nem kótyavetyélünk el ilyen helyeket, mint a város egyetlen lovardája. - Közel áll az állatokhoz. Sokkal közelebb, mint Corvin. Virágzik az üzlet, bizton állíthatom. Nem járok oda, mert én nem annyira kedvelem a pasast és a lovaglás is csak ritka nosztalgia nálam, de tudok róla, hogy sokan látogatják a helyet. Ez azért jelent valamit. - Az nem baj. Eléggé kiestél ott a város szélén, mégis szerettünk. Nálam ez nem is változott. A pajzsomat kicsit lejjebb engedem, már a térdemnél jár. A nőstény érezheti, hogy szimpátia árad belőlem. Nagyon is számít a nagy, de nem kötök belé. Túl sok kérdést vetne fel. - Köszönöm! Ez csak félig új dolog. Te talán emlékszel rá, hogy Marseilles-ben is ilyet hordtam. Aztán még később is előkerült. Québec-ben is eleresztettem a hajamat. Szabadjára engedtem. Most újra azt érzem, hogy virágzom, lángolok, kiterjedek. A hajammal is jelzem. Utólag fogom rá mindezt, igazából ösztönösen jön, hogy ilyet akarok. - Sosem - szólok egy szelíd mosollyal. Valamit megérzek Odie arcán. Nem rémlik, hogy őt bármikor láttam volna a pályán. Játszani nem, a beszámolójára viszont emlékszem, ha emlékezhetek rá. - Neked mit jelent a golf? Nincs sok női játékos. Egy érdeklődő lennél? Rákérdezek, mert én bizony érdeklődő vagyok. - Hát igen. És még mindig akad mit felfedezni. Járom a vidéket, az utamat, de talán sose fogom teljesen megismerni. Túl nagy ez a világ, nem szabad leragadni. Odie nagy utazó és kezdem is érteni, miért? - Egyre veszélyesebb hely, amennyire tudom. Ez vonzott vagy a történelmi múlt? Mert az is van. Én nem mennék oda, megelégszem a könyvekkel és a filmekkel. - Észak-Afrika nekem is megvolt. Marokkóban jártál? Kolbászoltam arrafelé egy darabig. Csak turistaként, de az mindegy. Egyre kellemesebb társaságnak érzem a kóbort. És nem vallatom. Érdeklődöm. Más kérdés, hogy a Falkának majd beszámolok, amiről úgy gondolom, hogy kell. - És most egyedül vagy, Odette? - kérdezem félredöntött fejjel, tiszta szemmel vigyorogva.
- Imádlak, mondtam már? - kérdezek vissza vigyorogva a hím nagylelkűségének hallatán. Nem úgy értve, hogy az bárkiben is féltékenységet gyújtana, de gondolom, úgy sem kell agyonmagyarázni, sejti ő is jól, hogyan is gondoltam. - Tudom én azt, rajtam is be volt hajtva az utolsó centig a falkának fizetendő „adó” a városi működtetésen felül. Gondolom így, hogy leléptem, a falka egyből rátette a mancsát a lovardára, és falkatulajdont csinált belőle. - ergo még több bevételük származik belőle, mint eddig. Hát nem jól jártak azzal, hogy leléptem? Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok nagylelkű – pedig lévén, magántulajdon volt, akár a városvezetésre is hagyományozhattam volna a helyet. - Ne is mondd... Corvinhoz max. az az állat van közel, ami a gyomrában végzi. Vagy még talán a vakondok... - vigyorodok el, azok is olyan kis csupaszív, maguknak való lények. Mondhatni, hogy tőle bárki jobb választás lett volna, de hát no, legalább ezzel nem lőttem mellé akkor. Valahol megnyugtató érzés. - Jó lett volna beköltözni a lakba, de attól még ugyanúgy ki kellett volna járni a lovardába napi szinten. - vonok vállat, és igazából talán Horatioval is ez volt az egyik első döccenő, amin nem bírtunk túl jutni – ő nem akart a lovardába költözni hozzám, én nem akartam ott hagyni a lovardát, mert... egyszerűen nem lehet. De tekintve, hogy utána akadt még bőven más akadály, mondhatni, úgy is mindegy. - Most, hogy mondod... rémlik valami. - hunyorgok a nagy emlék-visszaidézés mellé, bár az is lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye, hogy annyi évvel ezelőtt franciahonban hosszabb hajjal képzelem el a búráját... ha azt mondta volna, hogy szőkítette, lehet az sem lenne akadály a fantáziámnak. - Jó, jó... de az Marseilles volt. Teljesen más hely, más korszak, a divat is más volt akkoriban. - legyintek, hisz nekem is volt már sok féle frizutám, vörös, fekete, barna, rövidebb, hosszabb... igazából akkoriban álltam vissza az eredeti szőkére, amikor Finnországban éltem, még Alaszka előtt, ott legalább nem volt kirívó a tömegből. - A golf? Hogy kerüljem el jó messzire. Pláne áprilisban. Pláne, ha a Hold is Vörös mellé... - idézem fel azt az emlékezetes éjszakát, s szerintem már ez is elegendő lesz ahhoz, hogy egykori falkatársam is levágja belőle, nem épp a szívem csücske a sport. Nem mint ha amúgy bajom lenne vele, egyszerűen valahogy a vadászat jobban tudja izgatni a fantáziámat. - Az tuti. Igaz, ilyenkor télen nehezebb, amikor mindent annyi hó borít. - húzom el a szám, megvannak ennek is a maga szépségei, de amikor visszavonul a hótakaró, sokkal több csoda válik „elérhetővé”. - Igazából egyik sem. Egy régi barátomnak volt szüksége segítségre. - vallom be, igaz, az már más kérdés hogy ahol Heine megfordul, az valószínűleg nem épp a legbiztonságosabb hely, és nem csak az ő hülyeségeire értve – egyszerűen szeret veszélyesen élni az ürge. Nem csoda, ha sokszor merül nyakig a csávába. - Marokkóban csak átutazólag. Egyiptomban viszont egész sokáig időztem az ásatások miatt. - idéztem fel a régi szép időket. Nos, tanulópénznek jó volt, érdekes volt, de hosszú távon azt sem csinálnám tovább. - Egyedül, igen. - Heinének nem akaródzott visszajönni, a szerbünket már nem is emlékszem, hol hagytuk el, Benjiről még mindig semmi hír, a bátyámról meg még annyi sem, szóval... ezt dobta a gép.
- Nem elégszer - szólok egy kaján mosollyal. Nem voltunk mi olyan kapcsolatban, hogy ez sokszor elhangozzon. Emlékeznék rá. Most először hallom és zsebre teszem az eltúlzott köszönetnyilvánítást. - Mivel hozzánk tartozik a tulajdonosa is, lényegében igen. Farkastörvényekkel élünk. Ezzel nyilván nem mondok újdonságot. Odie csak kívül szőke. - Nem kell aggódnod. Ugye? Azt észrevettem, hogy ők ketten nem álltak túl közel egymáshoz. Íme, most tisztán megmondta, mennyire visszataszítónak látja Duncant. Hát nem is a legbarátságosabb. Én se voltam mindig az, úgyhogy most nem állok senki mellé. Csak az érdekel, hogy van-e olyan ellentét, ami miatt a hím hajtóvadászatot indíttatna. Na, az nagyon nem tetszene! - Van, amikor ez túl nagy probléma. Én se vagyok hülye, tudom, hogy egy ilyen világutazónál, aki képes volt akár lovon is eljönni a hegyig, máshol keresendőek az okok. Esetleg a hímeknél és annál az egy nősténynél, akihez nekem is volt közöm régen. Erről hallgatok, mert csak bonyolítana mindent. - Persze. Nem ugyanaz. Mókás lenne egy olyan retro viselet. Mondjuk az első katonai egyenruhámban végigmenni a sugárúton. El is vigyorodom a gondolatra. Odie-t pedig nagy abroncsos szoknyában, főkötővel képzelem el. Még szélesebb az örömöm. - Mmm - morgok kelletlenül. - Hát ez egy elég kellemetlen találkozás a pályával. Pedig már kezdtem örülni, hogy a nőstény is érdeklődik a kedvenc sportom iránt. Emlékszem arra, amikor vérbe fagyva hozták be. - Én ilyenkor is szeretek kóborolni. Van, ami nem változik, bármilyen évszak van. A hegyekbe például mindig örömmel megyek ki. Új ormok, egy szerpentin, amin még nem jártam. Még mindig akad ilyen, hisz azért nem ott élek, hanem sík terepen. - Rendes csaj vagy, hogy ilyen messzire mentél kezet nyújtani. A szavaim mögé némi neheztelés is becsúszik. Kapisgálom, mi volt. Talán. - És örülök, hogy épségben látlak. Onnan nem mindenki jön vissza egy darabban. - Egy rövidebb úton oda is eljutottam. Elég rohanós volt, piramisról piramisra, de legalább minden híresebbet láttam. Egyiptomra emlékszem, már korábban is említette, hogy élt ott. Nekem elég volt az a rögtönzött út. Nem az én világom. - És jó így? Tervek? Lehet, hogy nincsenek is. De az jelent valamit, hogy Odie ismét itt van. Nem nálunk, de közel. Visszahozta valami. Csak őt. Közben egy nagy teherautó közeledik, óriási farakással. Kicsit meglep ez a sebesség, nem szoktak így hajtani. Ha rendben tovább halad, akkor nem fog nagyon érdekelni. Legfeljebb olvasom majd az újságban, hogy baleset volt. Csak ne itt legyen, ne velem és ne Odie-val.
Kezdőlap
//
