*Arra, hogy a kölyköt elkapjam és eldobjam ismét nem kerül sor, hisz a saját teremtője rohan belé oldalról. Na most ezek vagy kattantak, vagy a nagy ordas valamiért berágott a kicsire. Érdekes... bár nem az első. Legalábbis véleményem szerint. De megtorpanva vártam, hogy vajon mikor kapja szét a vakarékot. Komolyan mondom még némi izgatottsággal is eltöltött a várakozás. De szomorúan konstatáltam, hogy ez nem következett be. A hím egész szépen méreget s ez most nem tetszik, nagyon nem. A francba már... akar csihi-puhizni ezzel az akárkivel a fene. De persze, okítani kell a gyereket s rajtam aztán ne múljon. Szívesen megmutatom, hogy hogyan kéne. Ahogy nekem iramodik - lévén, hogy eddig is a bestiám volt felül - csak vártam; legalábbis látszólag. Amint közelebb ér, azonnal lendül az átellenes mancsom a férfi pofája felé, lehetőleg az állkapcsánál eltalálva, hogy repedjen. Nő vagyok, de a vérvonalam előnye, hogy ez nem jár azzal, hogy gyenge is. Azonban kivédi s ahogy érzem az ütközést, szinte azonnal lendítem meg a lábam, hogy a gyomor tájékon rúgjam. Pech, hogy a bestiánnak vannak karmai ott is. Így ha talált, biztos, hogy közelebbi ismertségbe kerültek a férfi húsával, ahogy belé mélyedtek. Ha nem, hát az pech, de csak nem tud egyszerre védeni, támadni - ami elől mellesleg lejjebb hajoltam, hogy a támadó mancsa a fejem felett menjen el. S így bizony, ha a torkom kellett neki, az is kikerült a látószögéből. De ha a védést hagyta és a lábam kapta el, hogy azt kirántsa az így szabaddá vállt kezemmel a torka felé kaptam, hogy a karmaim belemélyesszem. Ha esek, jön velem... a torka, már ha elkaptam. Nem tudom, hogyan sikerült a támadásom és védéseim, azonban nem várattam magamra sokáig, s nem is kérettem magam.... így várható az azonnali visszatámadás, vagy ha támadt akkor a védekezés-támadás... hogy miként, az majd kiderül. De figyelmem a hímre összpontosult, ha a kis vakarék akar valamit, hamarabb kerül bele a látószögembe, mintsem, hogy támadhasson. Szóval reméltem, hogy nem készül semmire, mert azt nem éli túl... ezúttal.
Csak egy hajszálon lóg az élete a büdös kölyöknek, eddig ez a száll elég vastag volt, de mostanra igen csak elvékonyodott. Ha nem tud lakatott tenni a pofájára én neki ugrom és kivégzem, sőt még fel is falom. Kellett nekem kölyköt teremteni, hogy szakad volna rám akkor a sikátor fala, mikor megfogant a gondolat. Most már mindegy. Bocsánat? Mit kezdjek vele? Még a segg törlésre sem alkalmas a kérése. Felhúzott és apuci utál mérges lenni, mert annak soha nincs jó vége és most nem ránézve értem. Hát akkor lássuk mit tudok kezdeni a nősténnyel, mert hogy innen nem megy el élve, azt holt biztos. Támadok. Számítottam a támadásra, így sikerül kivédekeznem a mancsát. Azért van benne erő, amit tisztán érzek. Az ellenfelet soha nem lehet alábecsülni. Kapok egy gyomros, s érzem, ahogy a mancsán lévő karmok belefúródnak a húsomba. Még jó, hogy nem szakított ki egy darabot, bár ezt akarta volna, akkor sem lenne gond. Visszanő. Azonban támadok is és megpróbálom leütni. A Fejét lejjebb vonja, ami nekem csak azért jó, mert így a csapás tisztán betalál. A feje pedig a földbe lesz passzírozva. Még soha nem próbáltam ki mekkora ütést bír ki egy farkas koponya, de ez mindjárt kiderül. Elvileg fejjel előre bukott, ha minden igaz. Én pedig ezt kifogom használni és hátára ugrok. Mivel háttal vagyok a fejének, ezért a lábamon lévő karmokat beleeresztem a húsába, majd megfordulok, kimért léptekkel. Szenvedjen csak, minél jobban, annál boldogabb vagyok. Amint egy irányba néz a fejünk mind a két kezem ráfonódik a nyakára. A karmaimat még nem akarom kiereszteni csak fojtogatom. A szememben pedig az a tűz lobog, melyet a szenvedése vált ki. Isten vagyok! Azt csinálok, amit akarok és nem csak a gyerekkel hanem ezzel a nővel is. Most már kiengedem az éles karmokat, hogy az bele tudjon vájni a másik húsába. Egy üvöltés kíséretében pedig, széttépem a nyakát. Ha minden igaz, akkor a feje az már nem illeszkedik a testéhez. A nősténynek leáldozott a napja. Leszállok róla, s visszaváltozom farkas alakba. A gyerek felé fordulok... Ámbár lehet valamivel nem számoltam és nem lesz ennyire egyszerű megölni a nőstényt, ez mindjárt kiderül.
*Az ütését kicsit benéztem, ami azt illeti nem is kicsit, hisz teljesen más irányból számítottam rá de nem arról jött, így bizony a mozdulatom csak segített neki. A csapásra megszédültem és úgy hátra tántorodtam, hogy fél percig azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A pofám megrázva igyekeztem realizálni a környezetem és a helyzetet, azonban a másik nem várta meg és mire észhez tértem addigra már rég a földön voltam, csak gőzöm sincs, hogy sikerült pofára esnem, biztos elvesztettem az egyensúlyom. Ahogy a karmok belém vájnak észhez térítenek, vagy legalábbis egy ahhoz hasonló állapothoz és igyekszem magamról lelökni a másikat, vajmi kevés sikerrel. A fájdalom mely végig cikázott, a karmai... nem érdekeltek és nem estem kétségbe ámbár energiáim megteltek a kesernyés illattal. A fojtogatására mancsommal csaptam az arca felé, hogy hátha eltalálom és így bizony leszédeleg rólam, de ilyen helyzetben nem nehéz kivédeni. Szemeimben feltűnt az elfogadás, s bár harcoltam, de valahol... mégsem. Ha reálisan nézem, ennek már rég elkellet volna jönnie. Egy farkas sem lehet örök életére magányos, pont az ilyen helyzetek miatt érdemes a falka, a társ... mindig van valaki a közelben, hisz nem hagyják magukra egymást. A fájdalom, a tudat ott volt bennem afelől, hogy bizony ez volt az utolsó tettem. Megbántam, nem. Egy csöppnyi megbánást sem láthatott, de kínokat sem. Egészen addig míg a karmai a torkomba nem vájtak. Hörögve vonyítottam fel, mely inkább hangzott nyüszítésnek... ámbár köze sem volt hozzá. Az utolsó pillanatban láttam még a szemeit, az élvezetet benne. ~Ez beteg...~ Szállt az utolsó gondolatom az agyamon végig s észre sem vettem, hogy közvetítettem a kölyöknek. - mely után már sem jelen, sem múlt nem volt. A jövő, puszta sötétség mely nem vezet sehova. Nincs holnap, nincs semmi... barát, harc... azt mondják, hogy az ember élete lepereg. De nekem nem, csakis a hím íriszei volt az, amit láttam. Tudtam hogy éltem, de ez tudat semmivel sem lett több mint amit eddig tudtam magamról. Ez kissé csalódást okozott az utolsó pillanatokra... látni akartam, utoljára a teremtőm arcát. Még ha nem is a valóságban. *
//Köszönöm Szépen és sajnálom, hogy elhúztam. Leo neked sok sikert, most már ne dobd fel a talpad. :* Raffi, hát köszönöm, hogy meghalhattam Oc is a játékot, sokat tanultam és kiderült amire kiváncsi voltam. Köszi a lehetőséget. :**//
A nősténynek leáldozott a napja. Leszállok róla, s visszaváltozom farkas alakba. A gyerek felé fordulok... A farkasom még elég erősen vibrál bennem, hiszen a kielégül adta öröm még mámorban tartja. Azonban ez közel sem elég neki, hiszen nem sokat tett, hogy teljes katarzisban tudjon lenni. Még mindig a gyereket figyelem s tudom mi lesz a következő lépés. ~ Ennyire egyszerű!~ Csak ennyi küldök neki, mert több szó nem kell. Inkább beszéljenek a tettek. „Nyúlok” a farkasáéért, aki kezes bárány a számomra és hazudnék ha azt mondanám, hogy ezt nem élvezem. Uralkodhatok, a kicsiny királyságomban s ez nem kicsit tesz boldoggá. Visszanyomhatnám a bestiáját, ha már kijött belőle, de nekem aztán édes mindegy, hogy milyen alakban van per pill. Gondolom marad ebben, ha sikerült neki felvenni a négy lábú alakot, akkor sem változik semmi. Talpra akarom álltani, így kényszerítem, hogy megtegye. Leszarom, hogy mennyi próbál ellenkezni, mert úgy sem fog neki sikerülni. Ahhoz idősnek és tapasztaltnak kéne lennie, ami nem kevés szám, ha az éveket nézzük, de ez most mellékes. Amint csak a lábai érik a talajt már jön is a következő parancs ami nem más mint, hogy másszon a tetemhez. Figyelem az esetlen lépéseit, s nem kicsit jött ki rosszul ebből a harcból. Magának kereste s mivel vesztett a büntetés sem maradhat el. Tudja jól, ha valamit nem jól csinál, akkor megkapja, azt, ami neki jár, hát most is ez történik. Amint ott van a testnél, kényszerítem, hogy a tetem hátsó feléhez menjen s amit ott van. Szexuális töltetű képeket bombázok sorba, hogy elérjem a célomat és megkeményedjen ott ahol kell. Szerintem már maga is rájött, mit kell tennie, de továbbra sem engedek a szabad akaratának. Én irányítom teljes mértékben, mintha csak egy báb lenne. Éppen pornót vetitek neki. Több félével próbálkozom, mert nem tudom, biztosan mi az ami lázba hozza. Ezért figyelem, az energiáit és a rezdüléseit, hogy tudjam melyik „film” lesz a nyerő. Ha megvan a megfelelő, azt hiszem nem kell sok, hogy a vágya is erős legyen. Természetesen nem sietem el, mert kínozni akarom. Ez ad nekem örömöt, s mindegy milyen formában érem el. Lehet az mentális, fizikális tök nyolc. Egészen addig játszom míg nem érzem rajta a szenvedés, hogy ha nem dughatja meg, akkor itt hal meg helyben. Az okozna telje örömöt, ha könyörögne, de hogy ez megtörténik e vagy sem, az mindjárt kiderül. A fizikális fájdalma egy cseppet sem érdekel. Tanuljon meg tűrni, ha eddig nem tette, bár mellettem kezdi mesterien csinálni. Végül pedig megadom neki az enyhülést, mert rendes apja vagyok, így kicsit engedek neki, hogy maga tegye meg, persze ha nem, akkor majd utasítóm, mert itt bizony nekrofília lesz. Én pedig ezt végignézem, anélkül, hogy bennem vágy támadna. Ez a fajta szex engem nem mozgat, s azt hiszem a gyerek sem, de mindent ki kell próbálni. Hogy az aktus meddig tart s milyen érzéseket szabadit fel benne azt még nem tudom, de továbbra is figyelem az energiáit. Amint vége, már csak egy feladata maradt, a kocsihoz kell vonszolnia/menni/gurulni vagy ahogy akar. Én is oda megyek s visszaváltozom emberi alakban. Magara veszem a ruhámat. Nem sietem el az öltözést egy kicsit sem. Jah, hogy közben esetleg összeforr, ami eltört? Majd eltöröm neki, hogy ne legyen csálé a teste. Azért mielőtt neki állok, elszívók egy cigit. A kocsiba bekapcsolom a rádiót, melyben zene szól. Elégedett vagyok magammal. Miért ne lennék? A farkasom kielégül mostanra, így nincs más dolga, mint lustán feküdni és rám hangolódva élvezni a nikotin adta örömet. Ha a gyerek vergődik vagy hangoskodik, akkor hangot adok a lejátszóra. Nincs semmi, ami megzavarhatna, amíg dohányzok. Várjon a sorára, majd foglalkozom vele is.
// Szívesen máskor is! Én is köszönöm, hogy bevállaltad az NJK-t. Örülök, hogy kiderült amit szerettél volna. :* //
Eltűntek a szemem elől, én meg olyan ütemben zabálok leszarva a fájdalmat, ahogyan kell. Még a végén visszakeveredik a rusnya dög, és bekebelezi a szarvasomat, de ezt nem hagyom neki, inkább kikenem magam még jobban. És akkor jön egy üzenet a nősténytől, miszerint cukorfalat beteg. Nekem mondja? De pont ezt kedvelem benne, mert én sem vagyok normális. ~Tudom, de nem édes? Arról fogalmam sincs, hogy ez volt az utolsó mondata, de azt még érezhette, hogy tényleg kedvelem apucit, és tényleg azért, mert elme roggyant. Aztán jön a csend, a síri csend, így az utolsó csontdarabbal a pofámban meredek padavanra, amikor előkerül. ~Aha, minden világos. Mégis mit mondjak? Egyszerű... neki, de én mi a fészkes fenét kezdtem volna egy vele majdnem egyidős nősténnyel? He? Egyszerűen annyival erősebb volt, hogy már annak is örülhetek, megúsztam épebb bőrrel, mert épnek nem nevezhetem, ahogy kinézek. Már épp kettéroppantanám az utolsó csontocskámat, amikor apucinak játszani támad kedve. Morogva veszem tudomásul, már megint nem érdekli, én mit szeretnék, csak az, hogy ő mit akar. Kezdem megszokni, de hogy álljak fel? Ne már. ~Nem gerjedek rád, sajnálom. Szar pornós lennék, ez nekem nem megy parancsra, van ilyen, de tudom ám, mit akar, így bármennyire is fáj a törött lábam, csak felkecmergek a földről. Biztos jól szórakozik rajtam, mert azért néhány sérült alkatrészem miatt sziszegek, mint aki hirtelen megtanult párszaszóul. Nesze neked cukorfalat, azért sem fogok siránkozni. Amennyit tört, tépett és zúzott az elmúlt időben, lassan hamarabb regenerálódik a törésem is, mint azt valaha is gondoltam volna. Menjek a tetemhez? Mi van? Most először értek egyet a nősténnyel, akihez szépen lassan, hang nélkül indulok el, pedig nem akarok, aztán meg mégis, mert jön a kaja, szerintem... hát ez a minimum, mert ez jár nekem, de közben megállapítom apuci tényleg beteg, mert tudom, hogy minden rontott feladat után büntet keményen, na de ez? Remélem, tényleg csak megzabáltatni akarja velem, ám az utolsó reménysugár is eltűnik, mivel cukorfalatom nem éppen arról híres, hogy nekem jót tegyen, tehát zaba nincs, és ezt be is bizonyítja, mert ugyan a gyomrom korog, de nasi helyett más van. Olyan képekkel bombáz, hogy már csak a gondolattól is merevedésem van, de nem is kicsi, így ezt nekem is meg kell néznem, azaz fej le és a két mellső lábam között nézem saját magamat. ~Neked volt már ekkora? A hangomban döbbenet, ezt most tisztáznom kell, de miután kigyönyörködtem magam, a nőstényre meredek kétféleképpen is, aztán padavanra, de neki már csak a pofám jut... azt akarja, hogy keféljek meg egy halott nőstényt? Ez még tőle is kemény, nem csak a farkam, viszont a képek tetszenek, de van egy kedvencem. ~Ne ezt, a másikat, az sokkal izgatóbb. Ú, ez az. Na ezt dugnám. Várj, azt nem, ezt megint igen. Ezt, ezt, ne vidd eeeel. Ha azt hiszi, nem vagyok beteg állat, akkor hatalmasat téved, mert az vagyok, még válogatok is a képek között, hát ha egyszer dugnom kell, akkor tessék olyat elém tárni, amire hajlandó vagyok megtenni, de van egy olyan érzésem, hogy már én is akarom, de nem, mert ez a nőstény akkor is rusnya. Erre pedig jön a pornó -apuci ennyire nem lehet kegyetlen, ez már nem ér, lassan ott tartok, int a pincében, vagyis minden mindegy, nekem már egy anyacsavar is megteszi, csak lyuk legyen- de néhány meg nem tetszik, ezért válogatni kezdek. ~Ebben szar a csaj, abban a pacák, az előzőt, az előzőt apuci, az rohadt jóóóó. Ó, ez az, igen, van még? Nem, ezt ne, ezt hagyd, ááááá. Rendes a fater, mert ezek nélkül bottal sem piszkálnám meg ezt a nőstényt, bár tudom, hogy ezt sajnos most nem én döntöm el, de amikor meg végre mennék, és kihasználnám az alkalmat, akkor meg nem enged. Dög. Kezdek szenvedni, az izgalmam a tetőfokán, kellett nekem variálnom, hogy mi jön be, hát tessék, azokkal kínoz, lassan lehugyozok mindent, ha kell, csak engedjen már dugni. Szenvedés, már fáj ez az egész, a merevedésem nem lohad, kínok gyötörnek, de akkor is állom a sarat, és még morogni sem morgok. Nem, azért sem teszem meg, makacs vagyok, de erre már apuci is rájött. Nem tudom, mire számított, de most már akkor nem akarok menni, azért sem... hiszem én, mert amikor végre elenged, hát én nem nézek semmit sem, azt sem, hogy egy szétmarcangolt rusnya nőstény hever a földön előttem, én bizony úgy vetem rá magam, mint aki életében sosem látott ilyet, de megőrül a vágytól. Megkefélem én, kényszerítés nélkül is, úgy de úgy, hogy öröm nézni. Kit érdekel most, hogy hulla, amikor a lyuk nem sérült, nekem meg ellenállhatatlan vágyam van arra, hogy dugjak? Kéznél van, azaz faroknál, és semmi sem számít, csak az, hogy belerobbanhatok, és meg is teszem pillanatok alatt, és ha apuci hagyja, akkor még egy párszor, mert kihasználom az alkalmat, ha már a farkam áll mint a cövek, és nem nagyon akar lankadni. Nem tudom, mennyi időt engedélyez, de amikor végre végzek, halk morgással veszem tudomásul, kifacsartam saját magamat egy halott dögön. Ez azt hiszem karrierem csúcspontja. Egyesítettem a nekrofíliát az animál szexszel, akkor ez az Anifília vagy a Nekromál szex? Sürgősen meg kell tudnom, ezen gondolkodni fogok, vagy megkérdezem apucit, hátha ő jobban tudja. Most jönne az a rész, hogy elheveredek, rágyújtok egy cigire, na de ezt egy hulla mellett? Azért ennyire még én sem vagyok őrült, ettől még apuci pofázmánya is szebb, és ha a mór megtette a kötelességét, én kielégült, vigyorgó-vicsorgó fejjel caplatok vissza apuci mellé. Igaz, ez kimerül abban, hogy még sántikálok elég erőteljesen, de olyan büszke pofával heveredek le a kocsi a mellett, hogy csak na. Most először vagyok hálás cukorfalatnak azért, hogy minden nap ripityára szedett, és már nem hetekbe, napokba telik valamit helyrehoznom magamban, hanem sokkal gyorsabban. Végül leszarva mindent visszaváltozok, és vigyorogva meredek az öregemre. -Van ízlésed. Apuci, ezt egyszer azért próbáld ki, megéri. Ugyan kurvára nem izgat a nekrofília, meg az a dög rusnya volt, de amikor már minden mindegy... még meleg volt a teste, megérte. Tudod, mint egy finom, langyos almás pite, na pont olyan. Ha eddig nem tartott betegnek, akkor most már fog, egyáltalán nem úgy festek, mint aki marhára bánkódna most amiatt, mert rákényszerítették arra, megkeféljen egy holttestet. A ruháimat összeszedem, a sérüléseimet nem mérem fel, és akkor sem nyikkanok meg, ha cukorfalat nem éppen ezt várná tőlem. Ami meg furcsa rajtam, azt majd megoldja, na de ezért nem fogom szeretni, ha most nekilát darabokra törni, mert szerinte nem sikerült valami tökéletesen. Elhasalok a földön és simán rágyújtok, elvégre dugás után az az első.
Ma egész nap remek hangulatban voltam, ami ebben a sötét évszakban szerintem ritkaságszámba is mehetett akár. A legtöbben odabent kezdték megelégelni a sok sötétséget és a kevés világossággal teli órát, amit őszintén meg tudtam ám érteni. Ha nem éltem volna már hasonlóan északi helyen, akkor valószínűleg én sem viseltem volna ilyen könnyedén, bár ez még a régi motorosokat is könnyedén megviselte, ezt biztosra veszem. Szóval kihasználva ezt a remek hangulatomat, én bizony egészen nőiesen öltöztem fel, ami szintén olyan volt, mint a fehér holló. Többen szóvá is tették, hogy milyen meglepő, hogy nekem ruhám is akad a szekrényben, nem csak a jól bevált farmerek és valami idétlen pulóver. Egy idő után már unalmassá vált, pedig a nők általában szeretik, ha bókolnak nekik. Ezen felbuzdulva aztán úgy döntöttem, hogy egészen estig így maradok, még a hideg ellenére is. Az autóban azért csak akad némi fűtés, nem? Ott egészen biztos, hogy nem fogok megfázni. És hogy minek is szólt a jó hangulatom? Hát annak, hogy közöltem Adammel, hogy készüljön a ma estére, mert nem lesz kibúvó. Már előre vártam, hogy elkezdjük ezt a kis mókázást. Azt nem tudtam, hogy vajon hány alkalomra lesz majd szüksége, de szerintem a vezetés megtanulása nem egy bonyolult dolog. Ha rendes oktatóval próbálja az ember, akkor csak azért tart olyan sokáig, mert le akarják gombolni a gyanútlan vezetni vágyókról a pénzt. Ez minden, legalábbis az én olvasatom szerint. Régen nem volt ilyen bonyolult megszerezni egy jogosítványt, én még emlékeztem ám rá! Néhány órával a reggeli remek gondolataim után, végre eljött az este. Már csak akkor hívtam fel a Harcost, amikor megérkeztem az egyetemhez, hogy felvegyem őt. Türelmesen várakoztam, és amint behuppant mellém – természetesen még én vezettem -, már felé is fordultam nagy vigyorogva. Azért most jóval derűsebb hangulatban voltam, mint amikor legutóbb együtt töltöttünk huzamosabb időt. - Szia, Adam! – üdvözöltem egyből. – Már alig vártam ezt az estét. Képzeld, már ki is néztem egy helyet, ahol gyakorolhatsz anélkül, hogy nekimennél valaminek, vagy ilyesmi… - magyaráztam tovább, miközben egyesbe tettem a váltót és már adtam is némi gázt, hogy közben meginduljunk, és ne ácsorogjunk itt feleslegesen, vesztegetve mind a kettőnk idejét. – Meddig érsz ma rá? – érdeklődtem, aztán még valami eszembe jutott, amit mindenképpen szerettem volna megkérdezni. – Amúgy vezettél már valaha, esetleg próbálkoztál már? Vagy még sohasem? – kérdezősködtem tovább, sokkal inkább automatikusan vezetve, mint gondosan odafigyelve. Aki annyi ideje ül már kocsiban, mint én, az megszokja egy idő után, hogy csak fél szemmel koncentráljon oda. Ezért vezetnek olyan sokan telefonálás közben is, bár a magam részéről azt mélyen elítéltem.
Gyorsan telt a november... túlságosan is, ami azt illeti, az én számításaimnak. Gyakorlatilag a többi őrző alig látott engem mostanában, egész napokat töltöttem a szobámban és csak néha jöttem ki, hogy friss levegőt szívjak pár perc erejéig... hogy aztán visszamenjek és folytatódjanak a dolgok. Az elfoglaltságom tárgya pedig Jenny volt... és ne, nem AZÉRT... bár AZÉRT. Gyorstalpalóban dolgozunk a képességei visszahozatalán. Bár jól haladtunk, egyre több varázslat emléke jött vissza, kezdtem kicsit ideges lenni. Lassan telelik a gyakorlásra szánt idő... s én csak reménykedni mertem, hogy visszahozzuk őt a megfelelő szintre.
Aznap este Jenny a szokásosnál jobban kiütötte magát és az ágyamba érte a mély álom. Nem volt szívem felébreszteni, hogy felkeltsem és hazaküldjem, szóval hagytam neki egy üzenetet, átöltöztem (egyszerű, sötét színű melegítőt öltöttem magamra). Lámpaoltást követően kisomfordáltam és már mentem is az esti programra. Igen, esti program és nem a piros lámpásba megyek, mielőtt valaki beszól. A helyzet az, hogy Amanda a jelek szerint komolyan gondolta ezt a megtanít engem autót vezetni dolgot és egyre gyakrabban kérdezte, mikor ejtsük meg a dolgot. Húztam halasztottam, elvicceltem, de aztán a múlthéten véletlenül kikotyogtam, hogy ez az estém szabad lesz... hát a szőke nőszemély azonnal lecsapott rá és kisajátított magának... én meg nem mondtam nemet, elvégre jó ötletnek találtam és hasznosnak is, meg örültem, mert ez jó csapatépítési lehetőség... bár autót azt tuti ne fogok építeni, ha gikszer lesz. Mindenesetre jó melegen öltözve léptem ki az egyetem épületéből és sétáltam le a megbeszélt találkozóhelyre, mely a buszmegálló volt. Mire odaértem, Amanda már várt... ajjj, de vigyorog, ide látom. Valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy ki fog neki jutni belőle ma rendesen. - Szia Amanda. Jó mosolyogni látni téged - ülök be az anyósülésre mellé vigyorogva. - Na ezt jó tudni és hova megyünk? Ki valami mezőre? Mert ott aztán a szarvasokat leszámítva tényleg nem igen üthetek el semmit. Kicsit látszott rajtam a fáradtság, az elmúlt napok feszültsége, de azt lehetett mondani, hogy nem nyomta rá a bélyegét a viselkedésemre. Szóval minden további nélkül jelöltem ki az idő intervallumot. - Pirkadatig ráérek, ma már nincsen dolgom - vigyorgok a szobámban alvó leányzó emlékére. - Hááát... még soha. Kínában párszor húztam ilyen kézikocsit, de az nem igazán nevezném vezetésnek. Szóval remélem van biztosításod. Kis piszkálódás, szurkálódás... messze nem olyan a hangulat, mint legutóbb, amikor a farkast vadásztuk. Több mint egy hónap telt el azóta és már mindkettőnknek egy közös emlék volt. Jó volt látni, hogy Amanda is magához tért az utána levő zombi üzemmódból... másnap találkoztunk és úgy zavartam haza, hogy aludjon már.
Olyan izgatott voltam, mintha legalább karácsony reggel lenne, és hatvan helyett mindössze négy éves lennék. Oké, maximum öt, ebben is kiegyezhetünk. Szóval alig vártam Adamet, és amint beült mellém, máris megajándékoztam az egyik mosolyommal. Miért is ne tettem volna, amikor örültem neki? Mostanában ő is elfoglalt volt, én meg mindig csinálok valamit, úgyhogy nem igazán találkoztunk, csak időnként futottunk össze egy-egy percre, akkor is csak véletlenül. Sohasem faggatóztam, hogy mivel van így elfoglalva, bár megtehettem volna. Nagy is volt számomra a kísértés, de végül mégiscsak ellenálltam neki, és úgy voltam vele, hogy lesz még alkalom, amikor eljön ennek is az ideje. - Köszönöm! – mivel bóknak vettem a legelső mondatát, miután behuppant, így azt illett megköszönnöm is. Nem is pazaroltam tovább az időt, máris indítottam, de ettől még nem kellett, hogy csendbe burkolózzunk mind a ketten. Ez már csak azért is volt lehetetlen, mert én általában folyamatosan beszéltem, ha jó hangulatban talált valaki. Márpedig most már mind a ketten tudtuk, hogy én mennyire fel vagyok ma este dobva. Hogy miért volt számomra ilyen izgalmas ez a program, azt még magam sem tudom. Valószínűleg az lapulhatott meg a háttérben, hogy még soha senkit nem tanítottam vezetni. Meg annyira nagyon semmi másra sem, úgyhogy ez újdonság volt, annak pedig mindenki tudja, hogy megvan a maga varázsa is. Biztosan ez telepedett most az én agyamra is. - Te meg nagyon nyúzottnak tűnsz – jegyeztem meg, amikor vetettem rá egy oldalpillantást. Egy pillanatra még a homlokom is ráncba szaladt, de alig pár másodpercen belül már ismét sima volt. – De akkor sem fogod kihúzni magad ez alól, most már nem. Tudom, hogy hetek óta ezen ügyködsz, úgyhogy innen már nem szállsz ki. Ha kell, akkor lezárom az ajtókat is, mielőtt megszöknél. Egyébként ez a kocsi szeret fogságban tartani másokat, nekem elhiheted. A múltkor a bevásárlóközpont parkolójában velem is ilyet játszott, egyáltalán nem vicces… - magyaráztam tovább zavartalanul, mit sem törődve azzal, hogy ez zavarja-e őt, vagy sem. Már csak ebből is látszott, hogy a legutóbbi alkalommal azért viszonylag összeszedett és komoly voltam, hiába az volt a ritkábban mutogatott oldalam. - Nem, túlságosan sajnálnám a szarvasokat – mondtam nagy komolyan, még a szemeim is nagyra nyíltak, mintha teljesen megbotránkoztam volna azon, amit mondott. – Az egyik kifelé vezető, ilyenkor néptelen úton van egy alkalmas pihenő. Parkolóhelyek, ilyesmi… - közben a kezemmel mutogattam, ahogy szoktam. – Úgy gondoltam, hogy ott elég hely lesz gyakorolni így elsőre, bár tény, hogy ha a mezőn megtanulnál vezetni, akkor bárhol menne – igen, ez így volt, de azért a kocsimat nem akartam hepehupás útra vinni, a végén még elakadnánk valahol a hóban, annak meg nem igazán örülnék. - Na, jó, addig azért nem akarok itt lenni, nekem holnap dolgoznom kell. Igaz, hogy most nem időre megyek, de attól még muszáj lesz felkelnem valahogy – húztam el a számat már csak a gondolatától is. Utáltam a korai keléseket, ezért is aludtam el a legtöbb esetben, és értem be késve az őrsre, kávékkal megpakolva. – Hát, azt én sem nevezném annak – nevettem el magam akaratlanul is, mert előttem volt a kép. – De lehet, hogy majd egy ilyet be kell szereznünk és kipróbáljuk – kuncogtam tovább. Azért megnéztem volna, hogy Adam hogyan húz engem egy olyan valamiben. – És a biztosítás miatt ne aggódj, van. Amikor vettem a kocsit, megkötöttem azt is – azt már nem tettem inkább hozzá, hogy magam miatt is kellett, ugyanis sokszor túlzásba vittem a figyelmetlenséget és abból legtöbbször csak a baj származott, semmi más.
Amikor beszálltam az autóba, azonnal megcsapott engem annak sajátos légköre. Valószínűleg Amanda volt az, aki feltöltötte azt a kisugárzásával. Izgalmat éreztem, ott lappangott a levegőben. Bár elég volt ránézni a nőre. Na tessék, még ő izgul, amikor én leszek ma a ,,kivégzőpadra" rakva. Bár ki tudja, lehet most ő is debütálni fog, mint tanárnéni... hm... és ha nem megy jól... akkor bizony rá is foghatom akár, hogy rosszul magyaráz. Heh, na ez vicces lenne. Bár én nem voltam az a fajta, aki másokra fogja a saját hibáit. Ha nem megy, az csakis az én hibám lesz... bár azt nem mondtam, hogy nem fogom ugratni vele a szőkét. A köszönetére csak visszamosolyogtam, majd kinéztem az ablakon. Elég sötét volt már, legalább annyira, mint amikor legutóbb autóztunk... csak a helyzet az, hogy azzal az estével ellentétben most sokkal jobb volt a hangulat. Most vidám volt, feszültség nélkül, oldott is valamennyit a hangulatomon. Mostanában eléggé feszült voltam, szóval hálás is voltam már csak az eseményért is. Azért minden nap én se önthetek fel. - Hááát... egen, mondhatjuk, hogy kissé nehezek a napok mostanában - jegyzem meg, elvégre amit nem lehetett tagadni, azt nem is tettem. - Öreganyád térdekalácsa halasztgatta - kuncogok. - Csak eléggé összejöttek mostanában a dolgok és néha úgy érzem, túlmutatnak a képességeimen, ez minden - a fenyegetésére felvont szemöldökkel nézek rá. - Nem mered. Na azon meg kuncogok egy jót, amikor azt mondja, hogy anno őt is bezárta az autó, nem is akárhol. Egy pillanatra ugyanis elképzeltem, ahogyan Amanda dörömböl belülről az elmenőknek, hogy engedjék már ki vagy legalább is segítsenek rajta. Komikus kép, az már egyszer biztos. - Nagyon helyes. A végén még a Greenpeace fülébe jutna a dolog és járhatnék a tárgyalásokra. - nézek ki megint a sötétségbe, hallgatva a következő megálló leírását. - Hm... hát ha azt mondod, hogy megfelel, akkor legyen. Már így is elég kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ennek a vége. Igazából csak ugrattam őt azzal, hogy meddig érek rá, azért pár órát én is akartam aludni, mielőtt megint feljön a nap és elindul a mókuskerék. Nem kell sok alvás, egy minimális elég, úgy se fogok menni sehova majd jó ideig, miután végeztünk... már ha Amanda megint nem használ fel ellenem valami elszólást. - Akkor majd igyekszek haladást elérni hogy hamar szabadulhass - vigyorgok egyet. - Élveznéd mi? Anno akit fuvaroztam, az eléggé odavolt érte... egészen addig, amíg véletlenül ki nem borítottam kis híján a kocsiról. Na onnantól elég feszülten figyelte a dolgokat. A biztosításra csak bólintok, azért jó tudni. Nyugodtan átmehetünk roncsderbibe. Najó nem, de kíváncsi vagyok, ezzel az oldalával mennyire barátkozott már meg a szőke nőszemély...
- Látszik rajtad, talán többet kéne aludnod. Vagy rád férne úgy két liter kávé… - fűztem hozzá, de inkább csak kötekedtem, ezzel próbáltam elfedni, hogy egyáltalán nem tetszett az, ahogyan kinézett. Mivel semmi közöm nem volt hozzá, így nem kezdtem el neki papolni arról, hogy nem kéne agyon hajtania magát. És különben is, pont én beszélnék neki? Egyrészt én sem vettem volna jó néven, ha valaki meg akarja mondani, hogy miként éljem az életem. Másrészt pedig én sem szántam ám elég időt magamra ahhoz, hogy rendesen és kipihenten álljak munkába. Az egy dolog, hogy a smink elfedte a fáradtság egy részét, de sokszor éreztem magam kimerültnek akkorra, amikor már vízszintesbe helyeztem a testem. - Hé, hagyd ki az anyám térdkalácsát! – böktem felé szórakozottan, miközben próbáltam az útra is koncentrálni. Nem lett volna jó ajánlás, ha éppen akkor karambolozok vagy lökök meg mondjuk egy kukát, amikor arra készülök, hogy megtanítom Adamet vezetni. Az tuti, hogy akkor fogná magát és többet nem tudnám rávenni arra, hogy beüljön a kocsimba. Talán örökre elmenne a kedve a vezetéstől is, ezt pedig igazán nem venném a lelkemre. Én igenis jól vezettem, csak kicsit figyelmetlenül, de ez az élet minden területén jellemző volt rám, úgyhogy talán sejthette volna, ha sok időt lenne velem. - Ez mindenkivel megesik, de akkor sem dumálod ki! – mondtam a tőlem telhető legnagyobb komolysággal. – Ha akartál volna, akkor biztosan tudsz rám időt szakítani pár óra erejéig. Én amúgy is csak neked akarok jót ezzel! – és igen, időnként mesterien tudom ám űzni a mártír szövegek előadásának művészetét. Jó, tényleg egy részem segíteni akart ebben, és nem csak azért, mert jó szórakozásnak ígérkezett. Ha nem kellett volna elmennem érte azon az estén, talán nyerhettünk volna plusz pár perc előnyt, ha neki is van kocsija. De ez már a múlt, viszont a jövőben még bármikor előfordulhatott hasonló eset és akkor bizony jól fog jönni egy négykerekű járgány. Ebben a télben amúgy sem a legbölcsebb dolog csak úgy gyalog mászkálni odakint, főleg nem a legnagyobb hóesések közepette. A végén még eltéved az ember. - Egyébként ne kísértsd a sorsot! – küldtem felé egy figyelmeztető, gonoszkás mosolyt. Én bizony tényleg megtettem volna, hogy magunkra zárom a kocsit. Oké, a múltkor nem teljesen így volt a parkolóban, hanem túlságosan rám állt egy másik sofőr a saját autójával, de attól még a sebességváltó megpróbált fogságban tartani, miközben megkíséreltem kimászni az ablakon, szóval simán mondhattuk azt is, hogy foglyul ejtett a saját kocsim. - Nyugi, jó lesz! Higgy nekem! – jelentettem ki magabiztosan, közben pedig már rá is tértünk a kifelé vezető útra. Ennek örültem, mert azt jelentette, hogy alig pár percen belül ott is leszünk, ahová terveztem az óraadást. – Viccelsz?! – kérdeztem vissza nevetve. Az index máris villogott balra, én pedig bekanyarodtam a parkolóba. – Nagyon élvezném, ha egy olyan micsodán húzgálnál. Mondjuk, jobb lenne nyáron, télen befagyna mind a kettőnk feneke – húztam el a számat rosszallóan. – Különben ünnepélyesen jelentem, hogy megérkeztünk! – ezt jelezvén fékeztem és behúztam a kéziféket is, de a motort nem állítottam le. – Gyerünk, szállj ki és cseréljünk helyet! Gondolom az ülést majd át kell állítanod, de csak nyugodtan – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, aztán kicsatoltam a biztonsági övet és kiszálltam az autóból, hogy megkerülve azt, beülhessek majd Adam helyére.
- Majd alszok ha elvonulnak a viharfelhők - mondom lemondóan. - Amúgy nem kávézom. Lehet többek kellett volna pihennem, de akkor elvesztenénk az időközben kialakult lendületet. Úgy vettem észre, hogy az elmúlt napokban jelentősen meglódultunk tanulás terén, talán végre elértük a várt áttörést és lehet teljesíteni azt a fránya három hónapos határt. Nem akarom farkasbörre inni, szóval nem adok hangot neki, ahogy gyakorlás közben sem mondtam. Nem akartam, hogy ráüljünk a sikerre, abból sosem jöhet ki jó dolog. - Ki beszélt az anyád térdekalácsáról? - szívom tovább Amanda vérét. Igyekeztem én is jelezni a magam részéről, hogy bár nem vagyok teljesen toppon, de azért hajlok némi hülyeségre is. Legutóbb nagyon nyomott volt a légkör, bár egy farkasvadászat közepette ezt nem csodálom. De most nem olyan este van, legalább is remélem, hogy nem fog ilyesmi történni. Szóval csak nyugodtan, nincs kifogásom a dolgok ellen... meg... Jenny-nek köszönhetően gyökeresen változtam meg az elmúlt évekhez képest. Na akkor lettek volna még súlyos csöndek az autóban, ha olyan maradok... - Tudtam volna, ha nem kell hónapok alatt éveket ledolgozni... akkor esetleg. De hát ez van, ha valaki őrzőnek áll. Szembe kell nézni a... lehetetlen helyzetekkel - sóhajtottam egyet. - Igen, tudom Amanda és hálás is vagyok érte. Főleg azért, mert önként ajánlkoztál rá... és tudom, most nem valami meggyőző a hangom, de... majd találj ki valamit cserébe - na azért előjön az a mosoly. Némi új ismeretek mindig kellenek, ezt aláírom. A keleti filozófiák is azt vallják, hogy mindig menjünk a változás irányába, mert az úgy is állandó, nem lehet megállítani. Szóval voltaképpen az, hogy vezetni tanulok, bemagyarázható így is. Ki tudja, mikor veszem hasznát legközelebb... bár egy tippem lenne. - Hé, őrző vagyok, ráadásul harcos, állandóan a sorsot kísértem. Na szerintem ezzel mindent el is mondtam az életstílusról. Tekerjünk. - Ó, én hiszek neked... de hogy a rekeszizmodnak az biztos. na a következőre eléggé sandán nézek rá. - Inkább csak beszélj a saját sejhajodról - vigyorgok. - Elvégre te csak ülsz, én meg dolgozok is közben. Lassan megérkeztünk. Nem láttam sokat a területről egyelőre, de majdcsak látni fogok valamit, ha a szemem alkalmazkodik a területhez. Kiszálltunk, helyet cseréltünk, én pedig csakhamar a vezető üléseben találtam magam. Először eléggé elveszve éreztem magam, miközben bekapcsoltam a biztonsági övet. Valahogy túl sok volt előttem a technika a következő pillanatban. - Okkkéééé... akkor most mond meg, melyik az önmegsemmisítő gomb, mert akkor ahhoz hozzá nem nyúlok.
Csak megvontam a vállaimat, mivel senkit nem kötelezhettem arra, hogy kávézzon. Az már más kérdés, hogy ettől függetlenül még ajánlgattam, olyan „hátha véletlenül” alapon. Én sem voltam ám megszállott kávéfogyasztó, de a reggelt mindig azzal kezdtem, ez már afféle rituálénak számított, hogy úgy mondjam. Talán Adam is kevésbé lett volna nyúzott, ha bevisz némi koffeint a szervezetébe. Nem feltétlenül a fekete formában, hanem akár egy jó kis zöldteával is. Mondjuk, azt nem mindenki szereti, de állítólag hasonló a hatása. Szerintem ez még elég kérdéses, legalábbis az én esetemben. A további kötekedésre inkább nem reagáltam semmit, mind a kettőnk érdekében. Helyette inkább oldalba böktem, mert még megtehettem. Amikor már az ő kezében lesz a sorsunk azáltal, hogy ő fogja a kormányt, akkor már nem leszek ilyen merész, mert véletlenül még félrerántja az egész kocsit, aztán pisloghatunk, hogy mi a fene történt. Nem volna olyan vicces, ha ez bekövetkezne, a légzsákkal még nem akartam közelebbről is megismerkedni, egyelőre megvoltam nélküle. - Ugyan, ne hülyéskedj már! – újra Adam felé fordítottam a pillantásomat, hanyagolva kicsit az utat. – Nem kell viszonoznod semmivel, de ha valami olyan helyzetbe kerülnék, akkor majd úgy vesszük, ha ettől jobban érzed magad – bár szinte biztosra vettem, hogyha erre sor kerülne, akkor önzetlenül is megtenné értem, mert úgy gondolom, hogy a vadászat akaratlanul is kialakított közöttünk egyfajta bajtársiasságot, ennél jobban nem tudnám megfogalmazni. Mondjuk én a magam részéről amúgy is elég segítőkész nőszemélynek tartottam magam, még ha mások nem is mindig látták így, vagy azt gondolták, hogy már túlzásba is viszem. Szerintem erről szó sincs, mindig meg kell tennünk mindent annak érdekében, hogy másoknak segíthessünk, ha rászorulnak. - Majd megpróbállak nem kinevetni, de nem ígérek semmit! – kuncogtam jókedvűen. Nem, tényleg nem szerettem volna mulatni rajta, hiszen nem azért ajánlottam fel neki ezt, hogy nevetség tárgyává tegyem. Ettől függetlenül azonban mókásnak még találhatok valamit. Az pedig nem volt rám jellemző, hogy magamba fojtanám a nevetést. Maximum nagyon különleges esetekben, de ez most nem volt annak nevezhető. Abban is bíztam azért, hogy Adam nem sértődne meg ilyesmi miatt rám, mert szerintem fordított esetben ő is jót derülne rajtam. Sajnos senki nem születik úgy, hogy az égvilágon mindent tud mindenről. - Hé, hé! Nekem ugyanúgy figyelnem kell, nem csak neked! – emlékeztettem rá nagy komolyan, már majdnem sértetten. Még hogy ez csak szórakozás! Hát mit gondolt, hogy majd mindent rábízok, amikor nem is tudja, hogy mi az a minden? Ugyan már, az nem én lennék, ez tuti! – Na, siessünk, mert hideg van idekint! – motyogtam magam elé, miközben helyet cseréltünk egymással. Leheletem apró fehér kis páragomolyagot hagyott a levegőben, néhány másodperc alatt pedig semmivé is vált. Immár én is bent csücsültem újra a kocsiban, csak ezúttal a sebváltó másik oldalán. Jó, most már rajtunk volt a világ szeme. Nem csak rajta, de rajtam is. Most debütáltam ám tanárnőként! - Mind a kettőnk legnagyobb szerencséjére ilyen nincs a kocsikban! – vigyorodtam el, és a biztonság kedvéért én is bekötöttem az övet, de annak ellenére majdnem az egész testemmel Adam felé fordultam. – Na, figyelj! Mennyire ismered a kocsi működését úgy elméletben? Mondjuk, ha már ilyet kérdezel tőlem, akkor gondolom nem nagyon. Azokat azért nagyjából tudod, hogy melyik a gáz, fék, meg a kuplung? – kérdeztem türelmesen, próbálva átállni ebbe a szerepbe.
A testem kicsit bemozdult a bökdösésére, de nem viszonoztam... igaz, a kezem egy pillanatra megindult... végül viszont csak a vállát löktem meg gyengén az oldala helyett. Ki tudja, mennyire csikis a leányzó, a végén még félrerántja a kormányt és integetni fogunk az elhaladó autósoknak valamelyik fa tetejéről. Talán még némi koffein és végig is röhögjük az egészet... egészen addig, míg bírja az ág... bakker, melyik filmben láttam én ugyanezt? Valami franciában talán... ah, majd eszembe jut. - Azért ha eszedbe jut valami, tudod, hol találsz meg - biccentek felé komolyan. Oké, lehet ez most túl komoly lett a hangulathoz képest, de néha kell ilyen is. Viszont lehet ezt tényleg felesleges volt elmondani. Amandával mindketten őrzők vagyunk... tagjai egy olyan társaságnak, akik csakis akkor lehetnek hatásosak, ha számíthatnak egymásra. Főleg egy ilyen terepen... Fairbanks talán a legtöbb őrző számára maga volt a rémálom. Két falka tartotta egymás torkának a kést, egyszer pedig én ezt már láttam, végigéltem. Csak a ciki az egészben az volt, hogy egyik pillanatról a másikra mérgesedett el a helyzet... nem pedig éveken át. Tudom, hogy hasonló a helyzet nálunk is... hogy bármikor elgurulhat valakinek a gyógyszere... s ha ez eljön, onnantól, illetve addig is, mi őrzők, csak akkor tudunk megmaradni, ha számíthatunk egymásra. - 5 dolcsi hogy nem fog menni - heccelem Amandát. Nem zavarna igazából, hogy ha kinevetne, legalább van egy kis jókedv... valószínűleg én is röhögni fogok magamon. De azért legyen egy kis versenyszellem is benne, elvégre legalább a benzinpénzt megkeresheti. Mindenesetre hamarosan megérkeztünk és gyorsan helyet cseréltünk. Megvolt a bekötés, meg a megnyugtatás, hogy bizony nem lesz hirtelen semminemű levegőbe repülés... na viszont erről egy másik klasszikus jut eszembe. - Na és a katapult gomb? - ala James Bond. Na amikor megkérdezi, hogy mennyire ismerem a kocsikat, felvonom a szemöldökömet. Izé, ez most komoly? Szerintem legutóbb elég egyértelműen hangot adtam neki, hogy mennyire vagyok gyaloglás párti. Na de akkor erősítsük meg. - Hogy gurul - válaszolom egyszerűen. - Najó, még azokkal úgy ahogy... na meg hogy ezt tekerni kell - csavarom meg kicsit a kormányt.
Csak biccentettem, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem. Nem is nagyon akartam most a viszonzással foglalkozni, hiszen nem azért csináltam ezt az egészet. Azért akartam, hogy legközelebb kihasználhassam a vezetői tudását és ő jöjjön értem, ne pedig fordítva. Vagy akár külön, ahogyan ezt már végiggondoltam nem is olyan régen. Közben azért igyekeztem az útra figyelni, hogy nehogy véletlenül elmenjek a pihenő mellett, amelyet már valamelyik nap kinéztem. Igen, ugyanis amint igent mondott nekem Adam, én máris azon törtem a fejem, hogy hol kellene megejteni ezt a kis gyakorlást. - Benne vagyok! – bólintottam ezúttal komolyságot erőltetve magamra, hogy máris gyakoroljak. Bár kezet ugyan nem fogtam vele a vezetés miatt, de azért bíztam benne, hogy így is elfogadja. Maximum majd előhozakodok azzal, hogy nem fogtuk meg egymás kezét, tehát nem teljesen érvényes. Tuti, hogy úgyis én fogok veszíteni, mivel a vicces helyzeteket csak nagyon ritkán állom meg nevetés nélkül. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen a természetem. Ha valami olyat látok, képtelen vagyok visszafogni magam, és igazából értelmét sem látnám, ha már itt tartunk. Közben megejtettük azért a helycserét is, én meg a kint eltöltött körülbelül tíz másodperc alatt megpróbáltam átszellemülni tanárrá. Nem tudtam, hogy mennyire lesz ez sikeres, de ennél több nem telt sajnos tőlem. - Adam… - ráztam a fejemet, amikor felé fordultam. – Nincs olyan, hogy katapult gomb. Nem vagyok titkos ügynök, nincs szuper kocsim sajnos. Biztosan nagyon élvezném, de attól még nincsen, úgyhogy ilyeneken ne is gondolkozz. Fura, pedig sok férfi él-hal az autókért – jegyeztem meg, leginkább csak magamnak címezve a szavakat. Én ezzel még véletlenül sem bántani akartam, hanem egyszerűen csak tényleg furcsának találtam, de ez volt minden. - Na, akkor azért elmondom, mert nem voltál valami meggyőző. Szóval, ami baloldalon van szélen, az a kuplung. Váltásnál, indításnál használod! – néztem rá nagy komolyan, még a mutatóujjammal is felé böktem egyet a nyomatékosítás miatt. – Középen van a fék, és jobb oldalon a gáz. Nem olyan nagy ördöngösség ám, csak váltani kell tudni jókor. Ha nem megy, akkor lefullad a motor. Mivel már jár, így ne nagyon csavargasd most a kormányt, majd később kipróbáljuk, hogyan kell beindítani. Egyelőre az is jó lesz, ha el tudunk indulni. Szóval először is, engedd ki a kéziféket! – adtam ki az utasítást. – Ez a kis kar itt, látod? – mutattam a megfelelő helyre. – Utána majd üresből át kell raknod a váltót egyesbe. Majd ahogy mozdítod, érezni fogod, hogy mikor van a helyén. Egyébként segítségként rá is van ám rajzolva, hogy melyik fokozathoz merre kell mozdítanod. Mielőtt ezt megtennéd, a kuplungot le kell nyomnod, különben nem lesz jó. Utána ne is engedd fel, csak majd szépen fokozatosan azzal egy időben, ahogyan a gázt finoman elkezded lefelé nyomni. Világos? – kérdeztem, miután mindent elsoroltam egy szuszra.
A téma elült, majd Amanda belement a kis fogadásunkba. Na kíváncsi leszek arra, hogy egy ilyen kellemes felütés, kezdés után mennyire lesz kedve komolykodni... főleg, ha tényleg nekiállok bénázni. Igazából nekem semmi bajom nem lenne azzal, ha nekiáll röhögni, de hát lelke rajta, ő tudja, mi esik neki jól. A jókedv a fő, erre az estére ezt tűztem ki. Szüksége volt rá szerintem mindkettőnknek. Egy kis lazítás sosem árt... az elmúlt hónapok után kezdek elég sok értelmet adni ezen kijelentésnek. Mindenesetre hamarosan már ott voltunk a kinézett területen, megvolt a helycsere, a bekötés, meg a korai ködoszlatás. Természetesen én tisztában voltam vele, hogy ilyen dolgok egy átlagos autóban nem igen vannak jelen... na de vajon Amanda tudja-e? Vagy tényleg azt hiszi, hogy komolyan kérdezem. - Ahaaaa... de legalább rádió van akkor? - szívom tovább a vérét. - Amúgy én nem vagyok egy nagy autóimádó. Teljesen más prioritások alapján, meg amúgy más világban nőttem fel, szóval nem teljesen fognak meg. Autó... oké. Gurul, megy, szállít... számomra általában ennyit jelentenek. Mondjuk ha lesz valaha gyerekem nem tudom, mennyire ragad rá ez részemről. Miközben Amanda magyarázott, én a lábaimmal megérintgettem az említett pedálokat. Szokni akartam, hogy hova kell tenni a lábamat, mikor mit akarok csinálni. Megnéztem magamnak a sebességváltót is. Ahha, szóval ezek arra vannak rajta, eddig azt hittem, csak dísznek. Igyekeztem figyelni a nőre, minden megjegyezni, amit mond. Hát nem mondom azt, hogy értettem mindent, amit elmond, de azért felfogogattam szépen lassan, ahogyan átfogalmaztam magamban. - Hátööö... még meggondolhatod magad, mielőtt beindítom ezt a masinát - viccelődök. - De szerintem menni fog a dolog... remélem azért a reggeli miatyánk megvolt neked. Vettem egy mély lélegzetet, majd nekiálltam a procedúrának. Lássuk mennyit fogta fel a dolgot első kézből. Aszongya, kuplung benyom... navárjunk, kézifék. Aztán kuplung benyom... deeee... miért nem jár a motor?
Tudtam, hogy Adam csupán piszkálódik, de én csak azért sem vettem magamra, hanem úgy magyaráztam neki tovább, mintha tényleg komolyan venném őt. Legalább kettőnk közül valaki próbálja már meg megőrizni annak látszatát, hogy tényleg csinálunk is valamit, és nem csupán szórakozásból jöttünk ki. Oké, nem véresen komolyan vettem én sem, mert nem akartam fapofával ülni végig, de attól még volt tétje ennek a találkozásnak. Az, hogy Adam megtanuljon vezetni, bizony nagy hasznos lehetne. Eggyel több olyan őrző mászkálna, akinek van négykerekű valami a feneke alatt, és adott esetben hasznát is lehet venni. Példának okáért, Abigailnek sem volt már érvényes a jogsija, de ha kellett, biztosan tudott volna vezetővé is avanzsálni. - De van ám! – bólogattam, és kicsit fentebb is vettem a hangerőt, amit közvetlenül az előtt halkítottam le, hogy a Harcos beült volna mellém. Könnyed kis zene töltötte be a kocsi utasterét, de szinte egyből lentebb is csavartam, mert nem volt most kedvem túlkiabálni a rádióban éneklőt. – Látod, én sajnálatos módon ízig-vérig amerikai vagyok – vontam meg a vállaimat vigyorogva, és ellenálltam a kísértésnek, hogy hozzávágjon, bizony fel sem tűnt volna, hogy nem autóimádó, ha most nem mondja. Én sem azt mondanám, hogy rajongtam értük, de azért elég hasznosnak bizonyultak, ha szükség volt rájuk. Végül is, ez volt a rendeltetésük, nem? Miután véleményem szerint mindent elmagyaráztam, amit csak lehetett, türelmesen vártam arra, hogy elinduljunk végre. Sajnálatos módon ez nem történt meg egyhamar, ugyanis a motor lefulladt alattunk még az előtt, hogy ténylegesen megtettünk volna akár egyetlen métert is. Sebaj, az ilyen első alkalommal sokszor megesik az emberrel, most sem estem kétségbe emiatt, csak némi türelemre intettem magam. Szerencsére elég jó kedvem volt ahhoz, hogy ne kezdjek háborogni. Mondjuk amúgy sem valószínű, hogy Adam előhozta volna belőlem a türelmetlenebb oldalamat. - Igen, elmondtam és kaptam is cserébe némi türelmet – szusszantam, majd mosolyt varázsoltam az arcomra máris. – Az a gond, hogy lefulladt a motor, de ne aggódj, ez bárkivel megesik első próbálkozásra. Így legalább azt is gyakorolhatjuk, hogy miként kell beindítani egy kocsit. Tehát, először is a váltót tedd vissza üresbe. Csak nyomd be a kuplungot, húzd ki sebességből, és ha bármerre tudod nyugodtan mozgatni, ha kicsit hozzáérsz, akkor az oké. Megvan? – kérdeztem, és ha megcsinálta, ha nem, én bizony mondtam a további instrukciókat. – Ha ez megvolt, akkor megint nyomd le a kuplungot, utána pedig fordítsd el a kulcsot. Arra vigyázz, hogy amint beindult a motor, engedd el, de a kuplung még mindig maradjon lenyomva, amíg átrakod egyesbe a váltót. Most már a kézifékkel nem kell foglalkoznod, hiszen azt az előbb már kiengedted. Ha ezzel megvagy, akkor ugyanúgy, ahogyan az előbb mondtam, szépen egyenletesen a gázt nyomd le, a kuplungot pedig engedd fel! – fejeztem be az újabb kis monológomat és egészen elégedett voltam magammal. Lehet, hogy el kéne kezdenem mellékállásban vezetést oktatni? Áh, nem, nem lenne rá időm úgysem…
Kis szurka-piszka, sosem árt. Bár, igazság szerint, lassan már el is felejtkeztem róla, hogy milyen is ez. Milyen szópárbajokat vívni, szívni a másik vérét - nana, nem twilight -, próbálgatni, mikor tudjuk olyan állapotba hozni a másikat, amikor már legszívesebben facepalmolna vagy facedeskelne... ah, az Isten szerelmére, mióta beszélek én ennyire szlengben? Na már megint egy jó kérdés, ha nem lenne a kezeim között a sok katapultálni nem képes műszer, talán fel is írnám a többi közé. De most inkább másra koncentráltam... köztük arra, hogy igyekezzem megfejteni ennek az ördögszekérnek a titkait. Ördögszekér?! Óóó, anyám, kezdek úgy beszélni, mint valami beduin, aki először szembesül a technikával... vagy mint a szaudiak, amikor az autó elé először takarmányt szórtak, mert azt hitték, hogy megeszi... pedig én csak Kínából jöttem, ennyire nem vagyok elmaradott... - Ez Wagner? - kérdezek vissza, amikor meghallom a zenét. De nem, egyből rájövök, hogy valószínűleg nem az, mert utólag belegondolva nem pont klasszikus hangzása volt... te jó ég, én tényleg nagyon elavult lehetek, ha még a zenébe is belehallom az ilyesmiket. Jó, oké, másik generációba tartoztam lényegesen, mint a mai fiatalok, de azért... aucs. - Hát, rólad legalább megjelenésből is meg lehet mondani... mármint a nyugati arcvonásra gondolok. Nálam már bajban vannak, amikor elárulom, hogy hol születtem... a kedvencem az volt, amikor valakinek megmondtam, hogy Kínában, a másik meg visszakérdezett, hogy akkor miért ilyen kerekek a szemeim. Na de viszont kiderül, hogy rögtön az elején belefutottunk egy technikai malőrbe, vagy mibe. Nem igazán tudom hova tenni először, de aztán Amanda elmondja, hogy az ilyesmi előfordul. Örülök neki, mert akkor az azt jelenti, hogy nem kell elővennem a noteszem a biztosító számának felírása végett. Mondjuk eléggé röhejes, ha valaki engem kérdez, hogy pont alattam adja így meg magát. Oké, be lehet indítani, de nekem eléggé rossz ómennek tűnt... már amennyire hiszek az ilyenekben. - Örülök neki... na lássuk nekem adott-e észt mára Buddha... bár amennyire ismerem a filozófiáját sejtem, mit mondana erre. Viszont ha már meg kell tanulni az indítást is, akkor nosza néki. Akkor engedjük ki a kéziféket... janem, azzal pont hogy nem kell most szórakozni. Tovább. Kuplung benyom, váltókar visszaigazít középre. Oké, engedelmeskedik, remek. Amikor kérdezi, hogy megvan-e, csak feltartom a hüvelykujjam. Na aztán a további instrukciók, intelmek. Először nem nagyon értem, mire gondol az alatt, hogy engedjem el, ha beindult a motor. Először a kuplungra gondoltam, hogy arról vegyem le a lábam... de aztán amikor elcsavartam a kulcsot már értettem, miről van szó. A motor felberregett, majd átment abba a jellegzetes hangba, miközben elengedtem a kulcsot. Átettem egyesbe a masinát, majd jöhetett az, ami talán a vezetés lényege: a menés. - Nalássuk - helyeztem a lábam a gázra. Kellett egy pár perc, mire az emlékeimből összeállítva igazán megértettem, hogy mi történt. Azt tettem, amit kért Amanda kért. Felváltottam a két lábamat, a gázra adva több súlyt. Viszont túl sok energiát adtam bele, amitől az autó hirtelen meglódult, én pedig riadtamban vissza is vettem a lábam. Az eredmény a részemről egy gerappa-reklámban látható fejrázás lett, igaz, csak egy. Nem láttam, hogy Amanda is erre a sorsra jutott-e. Mindenesetre egy darabig csak bámultam előre, mielőtt megráztam a fejem. Ezúttal a lábam már tényleg fokozatosan kezdte lenyomni a gázpedált.
Oké, azt el kellett ismernem, hogy nem én vagyok a világ legtürelmesebb embere, de azért egészen tűrhetően viseltem a rázósabb helyzeteket is, egy bizonyos ideig. Jelenleg ezt a tanítást inkább felfogtam szórakozásnak, mert így nem váltam még véletlenül sem türelmetlenné. Azzal nem értem volna el túl sokat Adam esetében, őt ugráltatni meg igazán nem akartam. Örültem neki, hogy sikerült viszonylag jó kapcsolatot kialakítanunk egymással, nem hiányzott, hogy mindez egyetlen apróság miatt romba dőljön. Szóval higgadtan ücsörögtem tovább és csak a fejemet rázva vigyorogtam szélesen, amikor kérdezett. - Nem Adam, ezt úgy hívják, hogy Bon Jovi – mosolyogtam tovább vidáman, ennyi kellett. Nem ülhettünk itt fapofával, hát az milyen ciki lenne már. Úgy én sem tudnék megtanulni vezetni, de így, hogy lazábbak vagyunk ma mind a ketten, talán hamarabb is fog majd fogni az agya. Az nem lenne hátrány, mert akkor annál hamarabb mehetnénk haza. Vagy abban az esetben is ugyanez lesz a végeredmény, ha esetleg nem úgy megy, ahogyan kéne. Akkor nem fogom erőltetni, hanem úgy fogok határozni, hogy kezdetnek elég volt és kész. Naomival sem vittük túlzásba a célba lövöldözést, mert egészen jól ment neki néhány tár kiürítését követően. Lehet ezt majd később is fejlesztgetni, senki nem tanult még meg egy este alatt profi módon vezetni. Nem is számítottam hát ilyesmire most sem. Főleg, hogy Adam nem tűnt igazi őstehetségnek, tekintve, hogy körülbelül semmit nem tudott az autókról. Ami azért nagy szó, hogy még nálam is kevesebb ismerettel rendelkezett ezekkel a masinákkal kapcsolatban. - Az emberek sokszor primitívek és ostobák – jelentettem ki, mintha én lennék a világ legnagyobb és legöregebb bölcse. Pedig szó sem volt erről, de attól még volt igazság a szavaimban. Utána azért elmondtam szépen sorban mindent a mellettem ücsörgő férfinak, aki láthatóan próbált is eleget tenni az instrukcióimnak. – Remek! – mondtam elégedetten, amikor a motor felberregett, és sikerült a váltót is áttennie egyesbe anélkül, hogy újra leállt volna az autó. – Most szépen fokozatosan engedd a pedálokra a lábadat, ahogyan az előbb magyaráztam! – tettem hozzá, mert az volt a soron következő feladat. Nem tudtam, hogy mennyire izgulhatott, de én a magam részéről már alig vártam, hogy sikerül vagy nem. Igen, talán túl lelkes voltam most és még helyette is izgatottá váltam, de szerintem ez nem baj egyáltalán. Mondjuk azt, hogy empatikus személyiség vagyok és ezzel el is van rendezve az egész. - Nyugi, csak semmi kapkodás! – szóltam rá, amikor a kocsi nagyot rántott mind a kettőnkön. Ha nem lett volna becsatolva a biztonsági öv, még rosszabb lett volna. – Ráérünk, nem sietünk sehová. Ha ennyire hirtelen nyomod le a gázt és még nem engedted fel teljesen a kuplungot, akkor így fog rángatni – ingattam a fejemet, de nem azért, mert reménytelen esetnek tituláltam. – Akkor szokott egyébként lefulladni a kocsi, ha ezt csinálod. Ha nincs meg az összhang a mozdulataid között. Próbáld meg újra, de most érzéssel! – biztattam mosolyogva, félig-meddig felé fordulva. Amint újra végrehajtotta a már talán lassanként rögzülő mozdulatsort, most nem rántott meg minket a kocsi, mert megvolt a fokozatosság. – Látod, gurulunk! – jelentettem be ünnepélyesen. – Egy kicsit most nyomhatod bátrabban a gázt, de ne ess túlzásba. Egyébként van itt ez, ha a mutatója közeledik a ketteshez, akkor nem árt váltani – mutattam a műszerfalon a megfelelő helyre. – Egyébként hallani fogod, hogy a motor kezd kicsit olyan erőlködővé válni, vagy nem is tudom, hogy mondjam. Ha ez megtörténik, akkor ugyanúgy kuplung lenyom, és átrakod a váltót kettesbe. Próbáld meg, ha felgyorsítottál annyira – mondtam, hogy haladjunk tovább. Meg kellett tanulnia azt is, hogy mikor tudja, hogy váltania kell. Mondjuk én már automatikusan érzékelem ennyi év után, de neki rá kellett még éreznie.
Tény, sokkal jobb volt így tanulni. A mai oktatással az a gond, hogy nagyon szigorúra veszik sokan a figurát és a gyerekek ideje korán megutálják az egészet. Oké, én ugyan sosem voltam iskolás, elvégre a kolostorban tanultam meg az alapvető ismereteket, de néha bementem munka miatt az intézményekbe és láttam, mi a helyzet. Gyakorlatilag alighogy bementem, azonnal megcsapott az épületből áradó feszültség. Olyannyira, hogy be is szédültem tőle és ezt szó szerint kell érteni. Kicsit... érzékeny voltam az ilyesmire. Szóval ezért támogattam a jókedvű tanulást, kötetlenebb formában, még akkor is, ha egy tanoncnak segítettem... a zenei aláfestés pedig még jót is tesz. - Bon Jovi? Sosem... jaaaaa, Livin' on a prayer meg társai? Kicsit bajban voltam a nyugati zenével, viszont voltak olyan számok, amik mondhatni kötelező jellegűek voltak... ha másért nem, mert minden nap leadják a rádióban, azt pedig viszonylag sokat hallgattam, mióta átköltöztem nyugatra. Amanda megjegyzésére csak szomorúan sóhajtottam egyet, de azért nem hagytam, hogy győzedelmeskedjen a melankólia. Csak mosolyogtam egyet. - S mi mégis őket védjük, nemigaz? Kivétel nélkül. Ez pedig így volt. Ez az életünk, ez a kötelességünk. Aláírom, voltak olyan emberek, akiket szívesen odahajítottam volna egy éhesebb farkasnak. A viselkedése, a tettei... tényleg voltak olyanok, akikkel megtettem. De nem tehettem, elvégre ütközött azzal, amit képviselek... egy védőszárnyat a vérfarkasok esedékes agressziója elől. Ciki lenne, ha pont én válnék az etetővé... na, de el a gondolatokat, csak előre, dolgom van még ma és a végén tényleg egy fán kötünk ki, ha sokat filózok. Lehet ennek is volt az eredménye, hogy sikerült egyet headbang-elni a hirtelen megállás miatt. Hát ez kész, pont én nem figyelek arra, hogy lágyabban csináljam a dolgokat, amikor évtizedek óta ezt tanulom. Függetlenül a vezetéstől most, úgy nagy általánosságban. Biccentek egyet Amanda meglátására. - Oké oké, szóval akkor szépen lassan és nem hűbelebalázs módjára... mondjuk nem gondoltam volna hogy ennyire összetett dolog a vezetés. Nabumm, én morgok az összetettségek miatt? Képes vagyok olyan kombinált mozdulatokat végrehajtani harc közben, hogy egyesek csak pislognak utána. Lehet úgy kéne felfognom ezt is? Áh, nem a végén még szétverem a műszerfalat. Apropó műszerfal, meg is keresem a tekintettemmel azt a kijelzőt, amit emleget. Elég érthető módon mutatja a megfelelő sebességet. - Mint ha egy dühös medve morogna? - kérdezek vissza a hangra. Közben dolgoztam is persze, nem csak a szám járt az agyam mellett. Lassan nyomtam le a gázpedált és engedtem fel azt a fránya kuplungot és jééé... gurultunk. De ez most lassú volt. Ahha, ezzel tényleg érzéssel kell bánni. Kinéztem előre, de láttam, hogy ezzel a tempóval pár percbe bele fog telni, míg elérjük az út végét, szóval nem kell aggódni. Ránéztem a műszerfalra és láttam emelkedni egy másik jelzőt is. Amennyire tudtam, az a sebesség mérő, legalább is a km/h-ból erre következtettem. - Ehm... és a fékezésre mi a szabály? - kérdeztem, miközben kicsit jobban megnyomtam a gázpedált. Tény, az eddigi teljesítményem után talán ezt nem árt tudni. Ki tudja, hirtelen mikor kell megállni satufékkel. Satufék? Honnan a manóból ismertem én ilyen fogalmakat te jó ég.
- Jaj, Adam, ha ezt így folytatod, akkor kénytelen leszek csinálni veled valamit! – nevettem el magam, mert majdnem azt hittem, hogy még azt sem tudja az autókon túl, hogy mi az a Bon Jovi. Akkor bizonyára rögtön kiugrottam volna inkább az autóból, minthogy kitépjem a hajam. – Azért úgy látom, hogy nem vagy teljesen reménytelen, de majd adok már kölcsön pár CD-t, hogy kicsit felzárkózz – inkább csak piszkálódtam, de számomra tényleg nagyon furcsa volt ez az egész. Mondjuk igaz, hogy nem ugyanolyan körülmények között éltünk mi ketten életünk során, de azért na! - Ha nem tenném, nem is én lennék – vontam meg a vállaimat egyszerűen, és ezzel én elintézettnek is tekintettem a dolgot. Helyette inkább arra kezdtem koncentrálni, hogy a lehető legjobban el tudjam mondani, hogy mi lenne a feladat. Azért az ilyesmi nem volt mindig egyszerű, mert attól még, hogy nekem esetleg valami evidensnek számított, attól még nem biztos, hogy Adamnek is az volt. Most úgy akartam haladni ezzel a tanulással, hogy minden teljesen érthető legyen. Azért furcsa, hogy hétköznapi dolgokra simán megtanítok másokat, de az őrzők között még nem tevékenykedtem mentorként. Nem mintha ez akkora baj lenne, mert a maradék szabadidőm is rámenni, az biztos. Bár egy tanítvány mégsem lett volna olyan vészes, ahogy magamat ismerem, biztos mindig meghívnám hozzám ebédelni, meg egyebek. Hiába, egyszerűen képtelen vagyok kivetkőzni magamból hosszútávon. - Megtanulni egészen összetett, de ha már lesz benne rutinod, akkor nem tűnik annak. Mindent automatikusan fogsz csinálni, szinte már oda sem fogsz figyelni. Ezért tudnak sokszor telefonálni is közben, és a végén mégis eljutnak oda, ahová akartak – magyaráztam a véleményemet, bár az tény, hogy mi rendőrök nem néztük jó szemmel, ha valaki a volán mögött ülve diskurált valakivel. Hányszor, de hányszor volt már ebből baleset, te jó ég! Oké, mondjuk én a saját szememben kivételt képeztem, ami kicsit sem volt etikus, de gyarló ember vagyok, nekem is vannak bizony bűneim. Ilyen a saját magammal szembeni kivételezés is. - Aha, valami olyasmi – bólogattam, mert ez a hasonlat tetszett nekem. – Igazából olyan, mintha erőlködne a kocsi. Illetve tényleg így van és ez hallatszik is rajta. Most majd szólni fogok még, de aztán azt szeretném, ha magadtól érzékelnéd. Hallható lesz egyébként, és így legalább már azt is tudni fogod, hogy mire figyelj! – azzal újra hátradőltem és vártam, hogy haladjunk szépen a rendelkezésünkre álló téren. Nem volt olyan nagy ez a parkoló rész, de akár az útra is kimehettünk, hiszen nem volt forgalom ezen a kései órán. Mondjuk eleve nem is a legforgalmasabb utat választottam, ami kivezet a városból. - Hát, azt sem árt, ha nem taposol bele egyből, hanem szépen fokozatosan fékezel. Ha valami olyan hirtelen dolog történik, hogy mondjuk kilép eléd valaki, akkor oké. De csak úgy poénból ne taposs bele teljesen, mert ha jönnek mögötted és nem készülnek fel rá, akkor csúnya koccanások lehetnek. Most válts át kettesbe! – szóltam rá, mert már éreztem meg hallottam is, hogy kezdjük elérni azt a sebességet, ahol ezt kell tenni. – Hallod ezt? – kérdeztem tőle, még a rádiót is lehalkítottam. – Ha ezt hallod, akkor nem árt, ha váltasz, különben tönkremegy vagy lefullad megint – tettem hozzá, hogy tiszta legyen minden.
Pfff, na ha most valami perverz lennék Amanda tuti visszakapna valami eléggé ambivalens megjegyzést és ki tudja, annak mi vége lenne. Nem ismerem még annyira, hogy ilyen tekintetben előre lássam a reakcióját... Hatodik érzékkel talán ment volna, de így... mondjuk nem mint ha meg mertem volna lépni ezt. - Eh? Csak nem bevallod, hogy mégis van egy katapultgombod is kilősz? Na de aztán sikerül megmentenem a helyzetet és megmutatnom, hogy annyira csak nem vagyok kultúrbunkó. Bár lehet azért ennyire nagy hatásszünetet mégse kellett volna tartanom, hogy elég meggyőző legyek. - Azt megköszönném. Amanda megjegyzésére... hááát, mondhatjuk, hogy tettem néhány kelletlen bólintást. Hálátlan egy munkánk volt, erre már rég rájöttünk. Ha az emberek tudnák, mi mindent teszünk értük... mi mindent áldozunk fel értük... nem, nem értenék meg. Sokan úgy tekintenének ránk, mint valami szörnyszülöttekre, csak a varázslás és a hosszú élet miatt... mások mindenáron csatlakoznának... vagy egyszerűen csak nem mernének hozzánk szólni... még olyanok is, akik pedig évek óta ismernek minket... nem, jobb, ha megbúvunk a sötétben. - Akárcsak én Amanda... akárcsak én. Na de gurultunk... el se hiszem... rávettem egy autót hogy guruljon! Az életben nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmire képes leszek. Oké, vagyok már ötven éves, kicsit túl vagyok már azon a koron, amikor azt mondja az ember, hogy soha nem fog egy adott dolgot csinálni... s mégis, volt bennem kétkedés. Bár kissé kényelmetlenül érzem magam, meg kell valljam. Mondjuk egy valószínűleg csak az eddig idegen szerepkör miatt volt. Nem volt bajom a technológiával, de valahogy... hááát... furcsa volt, hogy a saját mozgásomat végzem és nem is. - Tisztára, mint a harcművészet - mosolygok magamban. - Az is csak először tűnik komplikáltnak... aztán pár hét után az ember már inkább mosolyog magán, hogy ennyire túlbonyolította előre magában a dolgokat. Bár tény, az autó nem valami ninjaku volt, amit forgatni meg harcolni lehet vele - oké, talán Hulknak még az is ment volna -, de talán találó a hasonlat... ha már a medvés dolgot ilyen jól eltaláltam. Mindenesetre talán fel fogom ismerni, ha a motor szeretne már magasabb fokozatba kerülni... ahány erőlködést hallottam én már életemben, tán csak felismerem... reméljük, mert nem akarom tényleg taccsra vágni a verdát... főleg nem úgy, hogy itt vagyunk a határon túl a mínuszokban. - Oké, akkor várom azt a morgós medvét. Míg hallgattam Amanda elmélkedését a fékezésről, picit jobban meg mertem nyomni a gázpedált. Aha, szóval azt se satufékre... na már megint ez a szleng. Szépen lazán... aha, mint ahogyan én megugrasztottam előre a kocsit az imént... mondjuk az is ugrasztás, csak hátrafele. Pfff.... tisztára, mint ha valami lóugrató versenyről beszélnék vagy valami. Viszont... hirtelen váltja át a témát én meg annyira figyeltem arra, amit mond, hogy belefeledkeztem. Pár másodpercig fel se tűnt a motor morgolódása... aztán kapcsoltam és már kaptam is a botkormány felé... igen ám, de a kabátom ujja beakadt egy karba, aminek hatására kattogó hangot adott ki a műszerfal és megjelent rajta egy jobbra mutogató nyíl. Összeszaladt a szemöldököm, de még mindig a botkormány felé nyúltam... hogy aztán egy újabb kar húzódjon meg és ezúttal meginduljon az ablaktörlő. Na, egyre jobb... de végre a kezem elérte a botkormányt... hogy aztán kis híján hármasba tegyem át a masinát, de ezt még időben észrevettem és végül meglett a kettes... az utastérben kész volt a káosz. - Najó... most mi a jó Buddhát csináltam?
Úgy éreztem, hogy nem is magyaráztam én olyan rosszul. Azért még nem mentem volna el egyből oktatónak, de talán Adamnek meg fogom tudni tanítani azt, hogy miként kell vezetni. Tényleg sokra mentünk volna plusz egy vezetőképes őrzővel, ráadásul lehet, hogy akkor meglepném valami négykerekűvel is, hogy tudja kamatoztatni eme megszerzett tudását. Végül is, az ember csak úgy tud belelendülni valamibe, ha eleget gyakorolja azt. A vezetéssel sem volt ez másként, csak ehhez éppenséggel szükség volt egy autóra is. Ezen ne múljék, vagy szerzünk egyet, vagy én magam veszek. Ugyan nem reklámoztam, de el voltam eresztve szépen pénzzel. Jobb az, ha ez az én kis titkom marad, ahogyan az is, hogy miféle adományokra szoktam elkölteni egy bizonyos részét. - Szerintem nagy általánosságban valahogy mindennel ez a helyzet – adtam hangot a véleményemnek. – Majd rá fogsz jönni, hogy ettől is csak jobban féltél, mint kellett volna. A kocsi nem fog megenni, és ha rendesen tudsz vezetni, akkor kárt tenni sem benned. Ha mégis, akkor majd legyőzöd, ennyi az egész. Egyébként vezetni tényleg nem nagy kunszt, ráadásul sokszor nagyon megnyugtató tud lenni, ha ideges vagy és néhány kilométernyit levezetsz. Szinte olyan csodákra képes, mint másnál a főzés vagy egyéb pótcselekvés – fejtegettem tovább, hátha még inkább meghozhatom ezzel a kedvét. Sajnos még nem láttam olyan lelkesnek, mint szerettem volna, de az emberekre amúgy is jellemző volt, hogy csak akkor kezdtek el igazán lelkesedni valami iránt, amikor az már ment nekik. Azt gyanítottam, hogy Adammel sem lesz ez másként, és tényleg egészen ígéretes volt, mindenféle elfogultság nélkül mondhatom. - Akkor eddig kellett várnod, válts át! – szóltam rá, továbbra is olyan kis nyugisan ücsörögve, mint eddig. Csakhogy nem csinálta egyből, amit mondtam, úgyhogy ezúttal már erélyesebben szóltam rá, hátha csak elkalandozott a figyelme. Igen, bizonyára ez történhetett. – Adam, válts át kettesbe! – szóltam rá, de semmi erőszakosság nem volt a hangomban. Amúgy sem az a típus voltam, legalábbis a legtöbb esetben. A türelemnek már igencsak híján voltam, de egyelőre még ezen is képes voltam uralkodni. Kész hős vagyok, komolyan! - Most átváltottál! – dicsértem meg, mert az legalább jó volt, a motor hallhatóan jobban járt, mint az előbb. – És megismerkedtél ezzel a két dologgal. Nem kell pánikba esni egyből, nem történt semmi – mosolyogtam rá, és miközben magyaráztam, hol őt, hol az előttünk futó utat néztem. – Az a baloldali kar az irányjelző, többek között. Ha felfelé mozdítod, akkor jobbra jelez, látod? – mutattam a kis nyílra. – Biztosan láttál már kocsikat indexelni – tettem még hozzá az egyértelműsítés kedvéért. – Szóval, ha felfelé tolod el, akkor jobbra, ha lefelé, akkor pedig balra fog jelezni. A másik, mint arra már rájöhettél, az ablaktörlőt irányítja. Ha így van, akkor folyamatosan csinálja, ha csak egyszer tolod fel, akkor egyszer törli át – közben átnyúltam a közöttünk lévő téren, és alapállapotába állítottam a jobboldali kart, hiszen ahhoz fértem hozzá. Így egyből abbamaradt az ablaklapátok mozgása is. – Mint mondtam, nem túl bonyolult. Ha már itt tartunk és tudsz figyelni, miközben az utat is nézed, akkor elmondom, hogy a lámpával mi a helyzet. Ha a baloldalon lévő kis izének a végét elcsavarod, akkor vannak rajta kis ábrák. Reflektor, ködlámpa, sima… - nem magyaráztam túl szakszerűen, de nem is ez volt a célom, hanem az, hogy felfogja, amit mondok. – Próbáld ki mindegyiket, és akkor látni fogod, hogy melyiknek mekkora a fénysugara és meddig hatol el – biztatóan mosolyogtam már megint. Lehet, hogy akár az arcomra is ragaszthatnám.
Amanda kimondottan jó oktatónak bizonyult. Talán elmehetne hivatásos tanárnak is, én biztos reklámoznám... mondjuk vicces lenne, egyetlen olyan oldalon se vagyok fent, ahol ez lehetséges lenne... az ügyfeleimnek meg csak nem állíthatok oda olyan szöveggel, hogy "Amúgy szükségük van egy jó oktatóra vezetésből?". Lehet ott mondanák meg, hogy akkor köszönjük szépen, de mégse nyomozzon nekünk. Szóval inkább nem említem meg, de azért magamban mosolygok, ahogyan elképzelem főállású oktatóként... egy hosszú nap után, amikor már a sokadik hülyegyereket beszéli le a random száguldozásról. Úúúú... remélem nem gondolatolvasó. - Hááát, nem tudom. - mondom, miközben az úton van a figyelmem. - Tudod, én mindig is sétálás párti voltam, ha úgy éreztem, hogy csinálnom kell valamit. Olyankor csak kimegyek az ajtón és lesétálok pár kilométert, lehetőleg erdőben. Sajnos ezt Fairbanks-ben már nem tehetem meg csak úgy... William a végén még agyvérzést kap. Sajnos ez így volt, nem igen volt javallott egyedül mászkálni az erdőben, sötétedés után meg pláne. Már a városban se nagyon, de az még mindig biztonságosabb volt. Hiába, ez van ha... basszuuus, váltani kell! Na ezután adom elő ezt a kis magánszámot a két karral. Utólag belegondolva ez eléggé kínos volt, de Amanda nem igen nevetett rajta. Franc, ezzel a "zsonglőrködéssel" se tudtam rávenni... hát asszem buktam az ötösömet. Na mindegy. Legalább van türelme a nőnek, ezt pedig nagyon is díjaztam a magam részéről. Ráadásul még sikerült áttennem kettesbe is a masinát. Haladok, haladok. Mindenesetre hamarosan kiderül, hogy mit is csináltam eddig. Jaaa, hogy ez meg... óóó, gyerekek, talán az arcomra is kiül a "megvilágosodás". Most már értem, mi értelme van ennek a kattogásnak. Az ablaktörlő meg magát adja. Én csak hevesen bólogattam, miközben újfent raktározgattam magamban az újabb információkat. Szerencsére nem voltak bajok a felfogó képességeimmel, elég jól megértettem, mi mire való. Amit meg nem, azt szerintem úgy is ki fogom tapasztalni... remélhetőleg nem valami rodeó közepette. Hamarosan pedig következik a lámpák bemutatása is a többi, véletlen aktivált dolog után. Estenem, mennyi mindenre kell már figyelni. Mennyi mechanikai kütyü. - Te, nem érezted még úgy magad, hogy kicsit te is elgépesedsz, amikor autót vezetsz? - kérdezek. - Csak mert annyi tényező van, nekem kicsit olyan, mint ha a részévé kellene válni ennek a szerkezetnek. A lámpák elmagyarázása után neki is állok, hogy kipróbálgassam. Sikerül rögtön az első mozdulatommal lekapcsolni, majd a következő kattintással valami eléggé gyenge jön elő. - Ez aaa... köd? Közben tovább kattintok, mire előjön a normál világítás. Na akkor nézzük az utolsót... hupsz, ez picit erős, konstatálom, amikor a reflektor felkapcsolódik. Felpillantok az útra... és konstatálom, hogy lassan valami egyre égetőbben kezd szükségszerűvé válni. - Azt hiszem lassan fordulni kellene - jegyzem meg, amikor látom, hogy nagyon kezd az út vége közel kerülni.
Igazából nagyon kezdtem élvezni, hogy valakinek átadhattam valamilyen formában a tudásomat. Talán nem lett volna elég türelmem, vagy legalábbis időm őrző mentoráltakra, de idővel talán még az is be fog következni. Egyelőre azonban bőven megfelelt nekem az, hogy Adamet képezhettem kicsit autóvezetésből, amiből nem is volt ám olyan reménytelen. Ennek örültem, így kicsit könnyebb dolgom volt, mert hiába nem tudott mindent a kocsikról – ahogy én sem -, de attól még elég hamar felfogta mindazt, amit mondtam neki. Nem is csalódtam, valahogy gondoltam, hogy nem lesz annyira nehéz dolgom. - De látod, helyette itt lesz a kocsi! – mondtam biztatóan, ajkaimon ott volt egy vidám mosoly. Tényleg nem a legnagyobb életbiztosítás gyalog mászkálni, de sokszor még kocsival sem feltétlenül. Elég, ha eléd lép egy merészebb farkas és máris kész a baj. Ott van erre remek példának a Sarahval történt esetem, bár ezt most nem vetettem fel inkább, mert nem volt helye. Amúgy sem akartam azzal kérkedni, hogy ittam egy vérfarkassal a saját házamban. Te jó ég, még mindig nevethetnékem van, ha arra az estére gondolok, ugyanakkor elfog kicsit a szégyen is, hogy ilyenre rá tudott venni. Bár jól éreztem magam, ez meg igazán nem lehet probléma senkinek, igaz? A tőlem telhető legértelmesebben és legkörültekintőbben próbáltam meg mindent elmagyarázni a mellettem ülő férfinak, és azt hiszem, hogy egészen jól sikerült. Már tudta, hogy mi mire való, amit feltétlenül használnia kell majd. Egyelőre azt akartam elérni, hogy kicsit ráérezzen a vezetés ízére, arra meg majd ráérünk később is, hogy a műszerfalon található összes dologgal megismerkedjen, valamint a KRESZ-t sem árt majd tudnia, de ez még odébb volt. Előtte még át kellett vennünk így elsőre a tolatást és azt is szerettem volna, ha kicsit a gyorsabb tempót is kipróbálja, majd a fékezést, ha valami hirtelen dolog történne. Mindezek után pedig majd következhet a kocsi helyes leállítása és a leparkolás. Aztán mára talán elég is lesz ennyi, így is jóval többet át fogunk venni, mint egy oktatóval tenné. - Egyáltalán nem – ráztam meg a fejemet, mert tényleg nem jutott még ilyesmi eszembe. – Ez a kocsi értünk van, azt csinálja, amit te akarsz. Nem ő irányít téged, hanem fordítva. Amint megszokod, hogy mit és hogyan kell, szerintem már nem lesz olyan érzésed, hogy eggyé kéne válnod vele. Akkor már olyan egyszerű használati tárgynak fogod felfogni, mint mondjuk a kávéfőzőt, vagy a tűzhelyet. Szóval érted a lényeget… - mivel nem tudtam, hogy ezek közül melyiket használja, így nem is kezdtem háztartási gépek felsorolásba. Úgy gondoltam, hogy így is tökéletesen megérthette, hogy mit akartam neki ezzel mondani. Egyáltalán nem volt oka arra, hogy tartson az autótól, mert tényleg nem kell annyira betéve tudnia. Eljön majd az idő, amikor ösztönösen nyúl valamiért és nem tudatosan teszi meg. - Nem – mondtam mosolyogva. – Oda vannak rajzolva a kis lámpajelek, látod? – kérdeztem tőle, mivel a forgatásnál tényleg ott voltak jelezve. Amikor további fényeket próbált ki, eljutottunk végül ténylegesen is az előbb említetthez. – Na, ez már a köd. Ez a legerősebb és ez világít a legmesszebbre is. Direkt azért, hogy a rossz látási viszonyok között is könnyebben eligazodj. Persze a legnagyobb ködben a reflektor sem olyan túlzott nagy segítség, de még mindig többre mész vele. Vagy esetleg egy beláthatatlan útszakasz megvilágításánál is használhatod, csak utána ne felejtsd el lekapcsolni, mert ha valaki mögött haladsz, akkor annak kisütöd a szemét a ködlámpával – tanácsoltam, hogy nehogy elkövesse majd ezt a hibát. Nagyon idegesítő tud ám lenni! - Igen, és akkor el is érkeztünk addig, hogy megtanuljuk a tolatást. Fékezz le, és ha teljesen megálltunk, akkor válts át ebbe – az R betűvel jelzett részre mutattam. – Ha ez megvan, akkor ugyanúgy kell elindulni, mintha előre mennél, csak éppenséggel hátrafelé fogsz. Ne ijedj meg tőle, nem lesz semmi gond, csak ne taposs bele a gázba nagyon. Csak nagyon finoman, így elsőre szeretném, ha alig öttel haladnánk majd, rendben? – kértem tőle mosolyogva. – Aztán majd elforgatod a kormányt balra, mire le fog kanyarodni balra és keresztbe állunk az úton. Emiatt ne aggódj, mert aztán majd átváltasz újra egyesbe és egy jobbra kanyarodással már vissza is térünk a megfelelő irányba, csak éppen visszafelé haladva – reméltem, hogy mindent értelmesen mondtam el most is. Ha nem, hát majd segítek én közben neki, azért vagyok itt.
Kezdőlap
Oc is a játékot, sokat tanultam és kiderült amire kiváncsi voltam. Köszi a lehetőséget. :**//
Én is köszönöm, hogy bevállaltad az NJK-t. Örülök, hogy kiderült amit szerettél volna. :* //
