Miután múltkor sikerült elcsípnem az egyik sportcsatornán valami műkorcsolya versenyt, eszembe jutott, hogy én annak idején, kiskölyökként milyen sokat jégkoriztam telente, és hogy az mekkora király kikapcsolódás tud lenni! El is döntöttem, hogy rohamos időn belül befektetek egy pár jékoriba, hisz amit annak idején használtam, azt egyrészt már vagy tizenöt-húsz éve kinőttem, másrészt tudja a búbánat, hogy épp hol rágódnak a maradványain a molyok… Bár szeretném azzal áltatni magam, hogy a családom a költözésük során magukkal vitték azt is, akár csak mint emlékbe rólam, de a gyakorlatiasabb felem bizony azt súgja – vitték egy frászt! Az első adandó alkalommal belevágták a szemétbe, aztán már azt is rég elfelejtették, hogy egyáltalán létezett valaha… De sebaj! Nincs, ami eltántorítson a célomtól, így aztán egyik este, kocogás során a Chena felé vettem az irányt, összekötve a kellemeset a hasznossal, ha már azt tervezem, hogy újra jégkorit húzok, keresek megfelelő helyet a gyakorláshoz is. Mert bár tél van, repkednek idekinn a kemény mínuszok, de lévén folyóról van szó, annyira nem lehet biztos benne az ember, hogy kellő vastagságban befagyott mindenhol ahhoz, hogy az ember órákat töltsön el rajta. A kis hibákról nem is beszélve, meg a kutyasétáltatókról, meg a turbékoló túrázó párokról, szóval… kell egy nyugis hely, na! Hogy tovább növeljem a poénfaktort, direkt nem a parton, hanem csak azért is a tó közepén kocogtam, igaz, annyira nem mertem sportolósra venni a figurát, a melegítő felett azért egy vékony kabátot magamra öltöttem, és egy sálat is tekertem a nyakam köré. Oké, hogy mi, vérfarkasok jobban bírjuk a hideget, de na… azért immunisak nem vagyunk rá. Ha véletlenül össze is akadtam egy-egy járókelővel vagy kutyasétáltató alakkal a parton, vidáman integettem nekik, majd haladtam is tovább, mint ha mi sem történt volna, olyan jó kedvem volt, hogy még az sem zavart, ha lököttnek néznek. Így történt az egyik kutyasétáltató lánnyal is, vagyis csak majdnem… ugyanis ahogy megeresztettem egy újabb vidám integetést, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy én őt ismerem! Basszus, még egy ismerős arc a fiatalkoromból… Azonban ismerős ide vagy oda, ennek a bevillanásnak sikerült olyan szinten kilendítenie a ritmusból, hogy egy rossz lépés után olyat zakóztam a jégen, hogy azt külső szemlélőként öröm lehetett nézni… Aucs!
Van néhány olyan útvonalunk, ahol szeretünk sétálni Suzyval. A folyóparton még sötétedés után is viszonylag nagy az élet. Sokan jönnek ki sétálni, levezetni az egész napos ülőmunka keltette mozgáshiányt. Nekem erre nincs szükségem, mert nem ülőmunkát végzek.. viszont Suzynak megjár minden este a séta. Reggelente is le szoktam vinni, de akkor kisebb körre, mert valahol neki is el kell végeznie a dolgát. Szobatiszta, megszokta, hogy idekint kell csinálnia. A zsebemben ott lapul néhány nejlontasak, amibe össze tudom kapni, és közeli kukába kidobni, ha rájön. Egyelőre csak sétálunk kényelmes tempóban, és hagyom, hogy megszaglásszon mindent, ami felkeltette a kíváncsiságát. Találkozok néhány ismerős arccal, olyannal is, aki rendszeresen hozzám jár, de csak pár szót váltok velük, mert Suzy húz, jelezve hogy ő inkább sétálna. A folyó vize már tavaly befagyott, de nekem eszembe se jutna rámenni. Kedvelek minden téli sportot, sőt! Lényegében csak a téli sportokat kedvelem, viszont nem vagyok vakmerő, és inkább csak a kijelölt jégkorcsolya pályán szoktam siklani. Épp ezért már a távolból kiszúrom, hogy valaki a folyó jegén… kocog!? Ilyet se látni erre minden nap. Valaki még megállni se tud két lábon úgy a jégen, hogy hasra ne esne, de ez a valaki meg kocog rajta. Ahogy egyre közelebb érünk hozzá a part mentén, úgy nézem meg magamnak még jobban, mert van valami ismerős benne. Talán a mozgása? Nem tudnám eldönteni, de amikor ő is észrevesz, és int nekem, akkor már biztos vagyok benne, hogy az érzés kölcsönös… de még mindig nem ismerem fel így sötétben. Csak azt látom, hogy egy óriásit esik. Fájdalmasan felszisszenek, majd Suzy-ra pillantok, aki felváltva húzogatva fel a szemöldökét, bámulja a jégen kiterült srácot. - Ez nekem fájt, Suzykám. – Szólalok meg, majd óvatosan a jégre lépek, és elindulok a pórul járt srác felé. Suzy óvatosan lépdelve követ, körmei kopognak a jégen. - Hello! Jól vagy!? Nagyon beütötted magad!? – Szólok neki oda, amikor már hallótávolságon belülre kerülünk. Azért a lábam elé is nézek, nem szívesen lépnék vékony jégre. Jeges folyóból eddig még szerencsére nem kellett kihúzni. Egyébként sötétkék szövetkabátot viselek, a hajam kiengedve omlik le hosszan, a fejemen pedig apró pompomos svájci sapkát, szintén sötétkék színben. Ha még nem kelt fel azóta, akkor segítek neki felállni, amennyire tőlem telik. Suzy zavartan bújik el a lábaim mögé, pedig nem szokott félni az idegenektől, inkább mindenkit érdeklődve körbeszaglászik. - Phil Harwell? – Kérdezem meglepetten, amikor felismerem. - Phil, tényleg te vagy az!? – Nevetek fel. - Te jó ég! Mikor is láttalak utoljára? Tizenkét… tizenhárom éve!? – Hogy elrepült az idő, hihetetlen! Nem gondoltam volna, hogy itt látom viszont. - Megismersz? Iris Lance vagyok, Mike Lance húga… - Ő szinte alig változott, én viszont eléggé megváltoztam. Tini lányból nővé értem. Minden voltam, csak nőies nem a középiskola első éveiben. A hajamat röviden… fiúsan hordtam, az arcom ragyás volt a serdülőkori hatalmas pattanások miatt, ráadásul akkor még a divat se érdekelt, szóval nem egyszer esett meg, hogy srácnak néztek. Azóta az ízlésem is sokat változott, a kinézetem is, és én is.
Alapból nincs probléma a jégen kocogással, a jég is elég vastag ahhoz, hogy ne szakadjon be alattam, meg hú is van annyi rajta, hogy ne akarjak minden lépésnél elzakózni, de hát na, a hirtelen felismerés kizökkentett az eddigi lendületemből, aminek meg is lett a végeredménye, kiterültem mint a döglött béka. Naiv ábránd, hogy inkább úgy tesz, mint aki észre sem veszi, és nem jön ide, ugye? Naná, hogy az… Nem, mint ha a lánnyal lenne gondom, csak elég égő így is, ennyi ember előtt ekkorát tanyálni, ha legalább ismeretlenek, akkor annyira nem para a dolog. De ha ismerős is van köztük… na, az már ciki. Ahogy meghallottam, hogy engem szólít, gyorsan összekaptam magam, legalább annyira, hogy felültem a hóban ott, ahol landoltam, fájósan dörzsölgetve hol a halántékomat, hol a derekamat. -Ugyan, ne viccelj, kutya bajom! -erőltettem egy mosolyt a képemre, igaz, ettől megint új belenyilallt a fejembe a fájdalom, hogy a szemem is könnybe lábadt nagy hirtelen. Pislogtam is pár nagyot, még csak az hiányzik, hogy bárki azt higgye, hogy sírok! Isten ments, még csak azt kéne…. -Nah jó… talán egy kissé beütöttem a fejem, de tényleg nem vészes. Túlélem. -nyugtattam meg a lányt, mielőtt még a frászt hoznám rá, ám ahogy kimondja a nevem, ismét elvigyorodok. -Személyesen, bizony. -bólintok óvatosan, majd amikor feldobja a kérdést, hogy mikor találkoztunk utoljára… Hú basszus, jó régen, az ziher. Biztos, hogy több, mint egy évtizede, de mielőtt még nagyon belemehetnék a matekozásba, már be is mutatkozik nekem. -Persze, hogy ne ismernélek? -csóválom a fejem a kérdése hallatán, hisz minden negatív mögöttes szándék és gondolat nélkül, globalizáció ide vagy oda, de elég feltűnő jelenség, ennyi sápadtképű között - Bár azt meg kell hagyni, beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy honnan vagy ismerős… Jó sokat változtál. -felelem, ahogy még mindig a hóban ücsörögve nézek fel rá, ám ahogy meghallom a saját szavaimat, egyből enyhe pír kúszik az arcomra zavaromban, hisz kimondva mégsem hangzanak olyan jól, mint gondolatban. -Izé, nem úgy értem, csak… Tudod… Szóval…. nah… látom, megnövesztetted a hajad… -próbálom egyre kétségbeesettebben menteni a menthetőt, de van egy olyan érzésem, hogy minél tovább próbálkozok, csak annál jobban rontok az amúgy sem rózsás helyzetemen. -Csinos vagy. -bököm ki végül, majd fel is tápászkodok a hóból, kissé darabos mozdulatokkal. -Mike… te jó ég, mennyit lógtunk együtt annak idején… Mi újság vele? Vagy ezer éve nem hallottam felőle… és ha már itt tartunk, mesélj, mi minden történt a fodrászvizsgád óta? Mike mesélte, hogy sikerült… -próbálom inkább valami könnyedebb téma felé terelni a beszélgetés folyamát, amikor megakad a tekintetem a lány lábai mögött bujkáló kis négylábún. Ő… Csak nem fél tőlem?
- Biztos? – Kérdezem valós aggodalommal a hangomban. A fejére vetek egy pillantást, hogy nem vérzik-e neki, vagy valami. - Nem kaptál agyrázkódást? – Elég rosszul érintene, ha miattam kötne ki kórházban, mert megzavartam a kocogását. Azért nem mindennapos dolog ám az életemben, hogy hanyatt dobják magukat miattam a pasik. Megmosolyogtatna a dolog, de most épp meg vagyok ijedve, úgyhogy nincs kedvem mosolyogni. - Hát nem tudom. Csak már elég rég volt, hogy találkoztunk. – Vontam meg a vállamat. Vannak, akik nem ismernek meg az utcán, pedig annak idején egy suliba jártunk, és egymás mellett volt az osztálytermünk. Lehet, hogy megismernek, csak egyszerűen nem akarnak köszönni. Vannak ilyen emberek. Fodrásztanulmányaim kezdetén Philip volt a hajmodellem. Egyébként is jó az arcmemóriám, de rá amúgy is emlékeznék. A vörös haj nem annyira gyakori, ezért a vörös hajú embereket még azok is könnyebben megjegyzik, akiknek rossz az arcmemóriája. Philip ráadásul a bátyám osztálytársa volt, és nagyon készségesen a rendelkezésemre állt, ezért neki is köszönhetem, hogy most az lehetek, aki vagyok. - Felnőttem. – Vontam meg nevetve a vállaimat, amikor megállapítja, hogy jó sokat változtam. - Te viszont épp olyan vagy, mint amikor utoljára láttalak. Mintha egy napot se öregedtél volna! Örök fiatal vagy Phil! – Mosolygok rá kedvesen. Vannak férfiak, akiken egyszerűen nem lehet észrevenni az idő múlását, hanem csak egyik napról a másikra öregszenek meg ötven fölött. Nevetve emelem magasra a szemöldökeimet, amikor magyarázkodni kezd. Nem érzem szükségét, viszont eléggé mulattat. - Igen, pár éve. – Bólogatok széles mosollyal az arcomon. Semmit se változott. Nem csak külső tekintetében, de személyiségében sem. Mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. - Hát… köszi… - Vigyorgok, amikor kiböki a bókját. A kezem nyújtom neki, hogy ha akarja, segítek neki felkelni. - Mike még otthon lakik, én elköltöztem albérletbe. Azzal még képben vagy, hogy átment idegenforgalomra? Na. A diploma után nyitott egy utazási irodát itt Fairbanks-ben, és azóta is azt vezeti. Se feleség, se gyerek… se barátnő. Bár az utóbbi olyan, amibe sose lehetünk biztosak. Mert az hol van, hol nincs. Te is tudod milyen. – Mike életstílusát nem kell bemutatni. Olyan nagy dumája van, hogy csak azokkal a csajokkal nem jött még össze, akik egyáltalán nem is érdekelték. - Megcsináltam azóta lényegében minden modult… úgyhogy nem csak férfifodrász vagyok, hanem megvan a mesterfokozat. Van egy saját fodrászatom a belvárosban, ott dolgozok. – Annyira sok dolog nem történt velem, azon kívül, hogy már dolgozom, és külön élek a szüleimtől. - Ja… ő pedig Suzy, a kutyám. – Pillantok le a lábam mellé, majd egy kicsit elcsodálkozok, amikor nem találom magam mellett lelkesen farok csóválva, ahogy fogadni szokta az idegeneket. Barátságos kutya, akire nem jellemző a visszahúzódás. - Nahát, mi ütött beléd!? – Lépek oldalra, de ezzel egy időben Suzy is mozdul. Továbbra is fedezékben marad mögöttem, úgy pillant ki Philipre a térdeim mögül. - Nem szokta ezt csinálni. Nem értem… - Állok értetlenül. Még párszor megkísérelem, hogy ellépjek Suzy elől, de nem tágít. A sarkamban marad, pedig Philip szerintem egyáltalán nem az a fajta srác, akitől félnie kellene. - És te merre jártál!? Egyik napról a másikra eltűntél Fairbanksből. Mike se tudta megmondani pontosan, hogy hova… Mostanában jöttél haza!? – Kérdezem, miután feladtam Suzy kicselezését, és újra Phil-nek szenteltem a figyelmem.
- Persze, biztos! -vágom rá talán kissé túl gyorsan, hisz újra belehasít a fájdalom a halántékomba, én pedig óvatosan dörzsölgetve pislogok fel Irisre - Na jó… te tudod, hogy annak mik a tünetei? -kérdezem kissé esetlenül, az ilyen orvosi izékben annyira sosem voltam jó… Igaz, vérfarkas vagyok, belehalni nem fogok, de… annyira még nem tudom, hogy mennyire vág például földhöz minket, kicsiket egy-egy hasonló baleset. Fájni fáj, az ziher… - Hát, valóban nem tegnap volt… -feleltem halkan nevetve. Igaz, nem az ő hibája, én tűntem el mint szürke szamár a ködben. Azzal, hogy sikerül megnevettetnem, önkéntelenül én is elvigyorodok, még a sérülésemről is megfeledkezve egy pillanatra. Hiába, szeretem, amikor jó kedve van az embereknek körülöttem… Amikor viszont szó esik arról, hogy semmit se változtam, csak megcsóválom a fejem. - Nah ja… Igazi élmény, hogy így, túl a 30-on se tudok úgy beülni sehová meginni egy sört a haverokkal, hogy ne kérnék el a személyimet. Tudom, egyszerűbb lenne elfogadni, meg milyen jó lesz majd, ha idősebb leszek, de… az azért még odább van. -felelem a tarkómat vakargatva, bár azért valami halvány mosolyféle azért megjelent az arcomon, mert hát, valahol gondolom mégiscsak bóknak szánta Iris, attól függetlenül, hogy én nem rajongok annyira a kölyökképemért. A segítségét elfogadom, a kezét megragadva fel is tápászkodok a földről, megköszönve, aztán kíváncsian figyelek, hogy a Lance család élete hogy alakult, amíg én Japánban tengettem az életem. Hogy nem unatkoztak, az biztos, amikor pedig rákérdez, hogy tudok-e arról… nos, az idegenforgalmiról még igen, bólintok is rá, amikor azonban az utazási iroda kerül szóba, elismerően elmotyogok az orrom alatt egy „wow”-t. - Persze, hogy ne tudnám… -vigyorodok el, hisz osztálytársak voltunk, talán még azt is meg merném kockáztatni, hogy jobban képben vagyok az esetleges, otthon be nem mutatott ideiglenes barátnőivel, kiszemeltjeivel, mint a kishúga. Vagyis… voltam, amíg suliba jártunk, aztán hogy azóta mennyit változott… nem tudhatom. - Ejha, ez igen! Gratulálok! -gratuláltam szívből az elért eredményéhez, valahol tök jó érzés volt látni, hogy ha én nem is futottam be olyan hú-de-nagy karriert, legalább a régi ismerősöknek sikerült valóra váltaniuk az álmaikat. Egyszer majd eljön az én időm is, tudom… - Akkor azt hiszem, megvan, hogy kihez fogok járni a későbbiekben, ha már nem bírok vele. -fricskáztam meg az egyik répaszínű tincsemet, amire lassan már tényleg ráfért egy kis igazítás, kezdett túl hosszú és kezelhetetlen lenni - Persze, csak ha neked nem probléma… vagy nem zavar, vagy… szóval, remélem, érted. - hisz az egy dolog, hogy annak idején, mint „próbababa” álltam rendelkezésére, de hogy mennyire szeret, vagy épp nem szeret ismerősökkel dolgozni, azt nem tudom. Láttam már olyat, aki idegenkedett az ilyesmitől. - Szervusz, Suzy. -integettem vigyorogva a kutyusnak, amikor a gazdija bemutatta, amikor pedig Iris mentegetőzését meghallottam, csak legyintettem - Nyugi, kislány, nem harapok… tényleg! Remélem, hogy te sem... -feleltem, majd le is guggoltam, szépen, lassan közelebb nyújtva a kezem a blöki felé, felajánlva… ha szeretné megszimatolni, vagy ilyesmi. Mondjuk ha megkóstolna, azt kevésbé díjaznám. Gondolom ő érzi, hogy vérfarkas vagyok, azonban igyekszem minél inkább nyugalmat árasztani felé, hogy biztosítsam, ha valakitől, tőlem aztán tényleg semmi tartani valója nincs. Akár reagál valamit Suzy, akár nem, újra felegyenesedek, hogy így válaszoljak a lánynak. - Elvégeztem egy zenesulit, aztán utána az egyetemet is… Most zenész a végzettségem, de hivatalosan londinerként dolgozok a hotelben… átmenetileg! -tettem hozzá, mielőtt még azt hinné, ez életem álma, vagy ilyesmi - Aztán, ha úgy adódik, akkor váltok valami szakmában közelebb álló munka felé, csak… egyelőre, nem igazán jött össze. Az utóbbi tíz évet pedig Japánban töltöttem, egyfajta tanulmányútként… világot látni, meg ilyesmi. Amúgy most ősszel érkeztem haza, szóval még javában igyekszem visszaszokni, de… jó érzés, hogy azért még vannak ismerős arcok a városban. -fordultam felé.
A jogsi miatt tanulnom kellett elsősegélyt, szívesen lekopognám, ha tudnám… de szerencsére eddig még nem volt rá szükségem, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam. Valószínűleg emiatt már megkopott a tudásom, de azért próbálom feleleveníteni. - Hát. Eszméletvesztés… de az nálad nem volt szerencsére. Aztán fejfájás, zavartság, szédülés, koncentrációs zavar. – Számolgatom az ujjaimon, hogy minden megvolt-e, ám valami még hiányzik. - Memória zavar, de nálad az sem volt. – Mosolyodok el szélesen, hiszen megismert engem annyi idő után, ráadásul úgy, hogy kamaszkorom óta azért elég sokat változtam. - Rossz közérzet is felléphet, éééés fülcsengés meg homályos látás. – Azt hiszem semmit se felejtettem ki, sikerült mindent számításba vennem. - Ha nem nő buci a fejedre, akkor valószínűleg ezt most szerencsésen megúsztad. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet a jégen szaladni. Én inkább a korit választanám. – Vontam meg mosolyogva a vállaimat. Végül is Philip felnőtt férfi, azt csinál amit akar. Nem akarom én kioktatni, csak tényleg nem volt szép látvány, ahogy elesett. Korival is el lehet esni, csak hát azért mégis gyakoribb viselet a jégen, mint a cipő. - Hadd kérjék el, az a dolguk. Ne akadj fenn ilyen apróságokon! Ha ezért cikiznek a haverok, és azért érzed kellemetlennek, akkor meg tuti, hogy csak azért cikiznek, mert érzik rajtad, hogy neked ez kínos. – Nem tudom érti-e, hogy mire is akarok célozgatni ezzel. Egy kicsit zavaros lett a mondandóm. Szerintem tök jó az, ha valaki fiatalabbnak tűnik a valós koránál. Engem maximum két évvel néztek eddig fiatalabbnak. Nagyjából be tudják lőni az életkoromat… pedig olyan szívesen lennék megint húsz éves. De hát sajnos ez nem kívánságműsor. - Köszönöm! – Húzódik őszinte mosoly az arcomra. Amikor felveti, hogy hozzám járna, azonnal bólogatni kezdek. - Viccelsz!? Miért lenne probléma!? Tök örülnék neki, ha hozzám járnál. Úgyis hiányzott már a fejed! – Ezen még én is felnevetek, mert elég viccesen jött ki a dolog. Persze, nem csak a feje hiányzott, ami alatt a hajkoronáját értettem, hanem Philip is. Sokan húzódoznak attól, hogy még tanuló fodrászok kezébe adják a frizurájuk sorsát, de Philip megtette, és nekem ez nagyon sokat jelentett akkor is, és most is. Modell híján ugyanis nem tudtam volna vizsgázni. - Még mindig az a számom, mint régen. Ha már nincs meg, szívesen megadom újra, és tudunk egyeztetni, hogy neked mikor lenne jó. – Egészen belelkesülök. Egyébként is nagyon szeretem a természetes vörös hajat… annyira különleges. Ritkán térnek be hozzám ilyen hajkoronával megáldott vendégek, úgyhogy nekem még mindig kuriózumnak számít. - Nem harapós. Általában mindenkivel barátkozik. Nem tudom mi ütött belé. Talán csak látta ahogy elesel, és nem tud emiatt hova tenni… vagy… nem tudom. – Tényleg nem tudom mi lelte. Philip rendes srác, nem az a fajta, akitől tartania kéne. Amikor leguggol, és felé nyújtja a kezét, Suzy hátrálva egy lépést lehasal a jégre, és orrát belenyomja a jeget borító vékony hórétegbe. Úgy pillant fel Phil kezére, majd nagy nehezen… óvatosan megemeli a fejét, és láthatóan a levegőbe szaglászik, de az orrát nem érinti hozzá. Kerüli a fizikális kontaktust. - Suzy… - Csóválom a fejem értetlenül. Remélem nem beteg lesz! Vajon mi ütött belé? Figyelmesen hallgatom Philip beszámolóját, majd bólintok. Azt tudom, hogy a sulit elvégezte… igazából eddig tudom azt, hogy miként alakult az élete, mert aztán eltűnt a térképről. A hotel meglep. Ott nem szoktam járni, úgyhogy össze se futhattunk volna. Viszont azt sajnálom, hogy még nem sikerült valóra váltania az álmait, persze tudom, hogy a zenész szakma nem könnyű. A bratyóm is valószínűleg emiatt váltott a turizmusra. - Visszahúzott a szíved Fairbanksbe? Tíz év Japánban nem kis idő! Családot alapítottál? – Kérdezek rá nyíltan. Attól mert most itt egyedül van, otthon lehet szerető felesége, és kisgyereke. Van már annyi idős, hogy megállapodhatott valaki mellett. - Én nem nagyon mozdulok ki. Csak Anchorage-ba szoktam átruccanni. Ryan az ottani kórházban orvos. Megnősült, és van egy lánya… tündéri, imádom! Mike-al mi vagyunk a keresztszülei. Gondoltad volna? Mike, mint keresztapa! – Nevetem el magam őszintén. Mike igazi nagyvilági, szingli pasi, akitől nagyon távol áll a családalapítás gondolata. A keresztlányát viszont ő is imádja.
Hallgatom, ahogy Iris a tüneteket sorolja, én pedig vagyok oly naiv, hogy megpróbálom követni… aztán úgy a 3-4. körül el is veszítem a fonalat, nem hiába, sosem volt tehetségem az ilyesmihez. Azért, amikor a végére ér, elismerően bólintok. - Wow… látszik, nálatok van orvos a családban. De… úgy tűnik, akkor mégsem agyrázkódás. Igaz, a fejem fáj, meg kicsit szédülök, de ez utóbbi már múlóban, szerencsére. Túlélem. -mosolyodok el, egész addig, amíg meg nem említi azt a bizonyos bucit a fejemen… Oda is nyúlok, hogy óvatosan megtapogassam, kezd-e már nőni, egy fájdalmas grimasz lesz a végeredmény. - Azt hiszem, a puklim is születőben… -jegyzem meg hozzáértően - De ez legyen a legnagyobb bajom. Köszönöm a tudományos analízist! -vigyorodok el, amikor pedig meghallom a jégkorit, megadóan sóhajtok. - Tudom, tudom… Hogy őszinte legyek, épp jégkorizásra alkalmas helyet kerestem, ennek köszönhető, hogy épp a jégen császkáltam, és nem a parton kocogtam. Hát, azt hiszem, a folyó ezen szakasza kellően csúszós, és a jég is elég vastag, ha még csak meg sem repedt ekkora eséstől. -nevettem röviden. Ahogy próbál jobb belátásra téríteni a kölyökképem okozta folytonos személyigazolvány-elkérés miatt, csak hálásan elmosolyodok. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ez a dolguk, csak… valahol akkor is illúzióromboló az ember fiának, ha 30 fölött időről időre megkérdezik, hogy miért nem az iskolapadban ül ahelyett, hogy a városban mászkál? - Nem tudom. Gondoltam, jobb inkább rákérdezni, mint hogy zavarba hozzalak azzal, hogy csak úgy beállítok. De ez esetben köszönöm! -mosolyodok el hálásan, arra meg pláne, hogy legalább egy ember akad, aki örül a répaszínű tincseimnek. - Húha… ha nem gond, akkor inkább elkérném megint… Egyszer sikerült elhagynom a telefonomat, szóval a régi telefonszámokból alig sikerült előkerítenem valamit. Vagy van esetleg névjegykártyád? Azon gondolom, akkor a fodrászszalon címe is rajta van, egy legyet két csapásra! -jut eszembe egy másik megoldás, még mielőtt leereszkednék Suzy szintjére, megpróbálkozva egy esetleges barátkozással a kis szőrgombóccal. - Lehetséges… Na mindegy, idővel majd rájön, hogy nem akarom megenni, vagy bármi hasonló… -csóváltam a fejem, majd megálltam a kísértés, hogy megsimogassam annak a csöpp spánielnek a buksiját, pláne, hogy ennyire vonakodik attól, hogy ő maga hozzám érjen. - Igen, mondhatjuk, hogy valami olyasmi… -vakargattam meg a tarkómat. Ha úgy nézzük, valóban a szívem húzott vissza, na de hogy én, családot alapítottam? - Áhh……. Nem, dehogy is… -ráztam meg a fejem, ahogy zsebre vágtam a kezeimet - Nem mint ha olyan rossz lenne, csak… nem igazán alakultak úgy a dolgok. -mosolyodtam el halványan, és még csak nem is hazudtam. Azt hiszem, a közeljövőben sem valószínű, hogy ilyesmi történne, pláne ha azt nézzük, hogy a vérfarkasok közt milyen kicsinek számítok még mindig. Elég nagy felelőtlenség lenne most családalapításba kezdenem… - Nocsak, Fairbanks nem volt neki elég jó? -csóválom a fejem a másik bátyja hallatán - Látom, akkor neki egész jól összejöttek a dolgok. És Mike, mint keresztapa… na, ezt megnézném! Bár tudod, mit szoktak mondani… egy gyerek a családban hogy meg tudja változtatni az embert! És gratulálok a keresztszülőséghez is! Nekem eddig az is kimaradt az életemből, de ki tudja? Hátha majd egyszer…. Neked hogy tetszik? -vonok vállat, arra valamivel több esélyt látok, mint az apaságra. Nem mint ha nem szeretném a gyerekeket… Majd rákérdezek kedves unokahúgomnál, ő nem gondolkozott-e a családalapításon. Keresztapa akarok lenni! Bár ahogy ismerem, képzelem, hogy majd pont ez hatná meg.
- Költözz össze apáékkal egy hónapra, aztán te is kikupálódsz! – Nevetek jóízűen. Hát igen, én soha nem akartam orvos lenni, de amikor évtizedeken át orvossal él valaki, ráadásul az egyik bátyja is kijárja az orvosit, és otthon tanul… ne adj Isten segítséget kér a gyakorláshoz, akkor rám is ragad valami a tudásából. Mint egy film, amit már sokadszor adnak le a TV-be, és hiába nem akarja az ember, egy idő után már nem csak azt tudja, hogy mi következik az események sorozatában, de azt is, hogy mit fognak mondani egymásnak a szereplők. - Mondanám, hogy szoríts rá valami hideget, de itt most csak a hó jöhetne számításba, vagy egy jégdarab, és nem akarom, hogy megfázz. – A hűtött kanál is tuti módszer, de az még annyira se áll rendelkezésre, mint mondjuk egy mélyhűtőben ácsorgó zacskós bab. - Ha mégis rosszullét törne rád, vagy émelyegsz az elkövetkezendő órákban, akkor ígérd meg, hogy megnézeted magad! – Vannak, akiknél később jelentkeznek a rosszullét tünetei, és igaz, hogy csak most találkoztunk annyi év óta először, de ugyanúgy aggódok Philipért, mintha mindig is itt lett volna. - Komolyan? Akkor egész jól beletrafáltam! Én szívesen kijövök veled, tudod, hogy imádok mindenfajta kültéri mozgásformát. Már ha nem zavarlak persze… vagy nem a haverokkal jönnél… tudod, ilyesmi… - Vonom meg a vállamat, mert még véletlenül se szeretném, ha azt hinné, hogy rá akarom erőltetni magam. A friss levegőn imádok mozogni, mindegy, hogy síelésről snowboardról vagy koriról van szó. Imádom a havat, és a hideget, úgyhogy a legnagyobb örömmel társulok be mellé, ha ő is szeretné. - Hé, igazán nincs mit! Én tartozok köszönettel neked! – Paskolom meg barátilag a karját. Az idő múlásával, ahogy felnőtté váltam, kezdtem jobban értékelni azt, ha valaki segített nekem valamiben. Gyerekként az ember hajlamos természetesnek venni, hogy segítenek neki, én meg aztán pláne, mert a családom mindig elkényeztetett, és bármit is akartam, mindig megoldották, hogy megkapjam. Példának okáért Miketól megkaptam Philip kobakját. - Az most nincs nálam, viszont elküldöm SMS-ben, ha bediktálod az új számodat! – Ráharapok a kesztyűm végére, majd a fogaimmal lehúzom, és úgy nyúlok be a telefonomért a kabátzsebembe. Felülírom Phil régi számát, ha bediktálja az újat, aztán gyorsan bepötyögöm neki sms-ben a fodrászat címét. - Elküldve. – Szólalok meg, miután a telefon is, és a kesztyű is visszakerült az eredeti helyére. - Lehet csak a jég frusztrálja. – Vontam vállat. Nem mindennap szoktam vele jégen sétálni, itt azért ő is óvatosabban kell hogy közlekedjen, mert csúsznak a talpai. Talán emiatt viselkedik ilyen furcsán. Inkább nem hívom fel rá jobban a figyelmet, talán akkor megnyugszik kicsit, és kienged ebből a „befeszült” állapotból. - Értem. – Bólintok röviden. Nem bolygatom a dolgot, nem biztos, hogy velem akarja megosztani a magánélete szaftos, és kevésbé szaftos részleteit. Vannak dolgok, amiket mi csajok is csak egymás között szeretünk megbeszélni, lehet Phil is inkább a haverokkal beszélget ilyesmiről. - Két dudás nem fér meg egy csárdában. Ide nem kellett aneszteziológus, az Anchorage-i kórházban meg épp üresedés volt, szóval… - Vontam meg a vállaimat mosolyogva. Annak idején mi is ilyen okból hagytuk ott a fővárost. A történelem megismétli önmagát. Ha itt lett volna munka, akkor sose ismeri meg a sógornőmet, és sose születik meg az imádni való keresztlányom. - Hát én nagyon imádom! Havonta legalább egyszer ellátogatok Anchorage-ba hozzájuk! Alig várom már, hogy kicsit nagyobb legyen, és akkor elviszem magammal cirkuszba, meg a vidámparkba, meg mozizni. Megnézzük az összes mesét, amit csak leadnak a moziban! – Lelkesülök be nevetve. Imádom, ennyire egyszerű. - Egyébként ha túl sok a felesleges energiád, akkor igazi kis energiavámpírok abban a korban, amiben ő is van. Hihetetlen nagy a mozgásigénye, szóval nem mindig egyszerű vele tartani a lépést, de éjjel garantáltan nem forgolódsz álmatlanul, hanem kidőlsz, mint egy krumplis zsák! – Vajon nekünk is ennyi energiánk volt, vagy csak a mai gyerekek ennyire pörgősek? Komolyan… minden tiszteletem anyuéké, hogy munka mellett három gyereket ilyen szépen felneveltek! - Van kedved sétálni velünk? – Én elácsorognék vele még itt beszélgetve, de nem szeretném, ha Suzy megfázna a jégen ücsörögve.
- Köszi a lehetőséget, de nem tudom, szeretnék-e kikupálódni ilyen téren… -nevettem Irissel együtt, hisz elég reménytelen eset vagyok, ha elsősegélyről van szó… Ha jobbak lettek volna a jegyeim annak idején, szerintem akkor se lettem volna orvos. - Majd otthon előtúrok valamit a fagyasztóból. Mást nem kérek zöldborsót a szomszédtól, vagy török egy jégcsapot az ereszről. -vontam vállat, a Farkaslakban kivitelezhető mindkettő, itt sajnos jelen esetben egyik sem, hógolyót meg tényleg nem szívesen szorongatnék a puklimra, ahogy olvadni kezd, még csurom víz is lennék mellé. Amúgy is hideg van… - Rendben, ígérem! -mosolyodtam el, bár kétlem, hogy sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha meg mégis… hát, mást nem lesétálok a gyengélkedőre, úgy se ismerem még az új gyógyítóinkat. - A női megérzés, mi? -cukkoltam, bár tény, tényleg jól beletrafált - Viccelsz? Dehogy zavarsz! Valamikor minden gond nélkül elmehetnénk korizni egyet! -lelkesedek egy sort a felajánlása hallatán - Ami meg a haverokat illeti, abban se vagyok biztos, hogy tudnak egyáltalán korizni… -vagy ha mégis, akkor is… nehéz elképzelnem, hogy a 300 évvel idősebb falkatársaimmal jöjjek ki a jégen csúszkálni, valahogy… olyan hihetetlen az egész, hiába vannak egész laza tagok is köztük. Kár, hogy a korombeliek között alig akad fiú a falkában. A karpaskolásra csak elmosolyodok, amikor viszont az sms-t említi, készségesen bediktálom a jelenlegi telefonszámomat, hogy elmenthesse, meg elküldhesse az egyéb elérhetőségeit. -Köszi! –reagálok a szavaira, ám alig fejezem be, már hallom is a telefonomból a jellegzetes pittyenő hangot, miszerint új üzenetem érkezett - És meg is lenne… -nyúlok a készülékért, hogy elmentsem a lány számát, aztán már süllyesztem is vissza a zsebembe, a helyére. Csodálom, hogy épen és egy darabban túlélte az esésemet, még csak a képernyő sem repedt be! - Lehetséges… akkor menjünk, nehogy megfázzon a kisasszony. -feleltem, és nagy volt a kísértés, hogy felkapjam a megrettent kis szőrgombócot a jégről, hogy kézben vigyem vissza az útra, de végül letettem róla. Ki tudja, a végén még annyira megrémiszteném egy ilyen húzással, hogy kiugrik a kezemből és megüti magát, vagy megharap… - Anesztezi…micsoda? Az pontosan mivel foglalkozik, azon belül, hogy orvos? -kérdezek vissza Iris beszámolója hallatán, mert pár tudományos elnevezést igaz, ismertem az orvosok típusai közül, de ez pont nem tartozott közéjük, ha hallottam is már róla, túlságosan nem ragadt meg az emlékezetemben. - Pedig Anchorage nincs is olyan közel… De képzelem, milyen élmény lehet! A kicsik aranyosak… én is imádtam a húgommal bolondozni, pedig köztünk csak 10 év van, nem huszonakárhány. Kár, hogy most egy kisgyerek sincs a családban. -feleltem, legalábbis elérhető közelségben biztos, hogy nincs. - Ó, ne aggódj, így sem szoktam túl gyakran álmatlanul forgolódni. Tudod, most épp londinerkedek a hotelben, hát, mit ne mondjak, a bőröndcipekedés is elég durván kiveszi az emberből az energiát. Nem is tudom, mit hoznak magukkal egyesek, hogy ilyen nehéz a csomagjuk… téglát? -csóválom a fejem hitetlenkedve, bár tény, hogy egy kisgyerekkel való bolondozásba szívesebben fáradnék ki én is, mint ebben… no de ez van, ezt kell szeretni, nem igaz? - Persze, örömmel elkísérlek! Egyébként van valami konkrét úti cél, vagy útvonal, vagy csak úgy cél nélkül szoktatok sétálni? -érdeklődtem, ahogy elindultunk vissza az út felé. Elég, ha én elzakóztam a jégen, beszerezve pár kék-zöld foltot, nem hiányzik, hogy Iris is hasonlóan járjon.
- Tök jó lenne! Megtanítom neked az előre… hátra koszorút. Már ha nem tudod, persze. – Nevetek Philre. Gyerekkoromban voltak nagyon kemény koris időszakaim, amikor a suli után vacsoráig idekint hasítottam a jeget. Volt, hogy annyira fáradt voltam, hogy szinte a korival a lábamon ájultam be az ágyamba. Puding próbája az evés, rám ez tökéletesen igaz volt. Hatalmasakat, és sokat estem, mire „tökéletesre” fejlesztettem az amatőr koritudásomat. A bátyáim tanítottak, ők meg aztán nem kíméltek, így a kék-zöld foltok szinte állandó vendégek voltak a térdkalácsaimon. Anya persze mérges volt miatta, mindig leszidta Mike-ot és Ryan-t, hogy vigyázzanak rám, mert én lány vagyok, hogy fogok így kinézni, ha szoknyát veszek fel!? Mintha gyerekkoromban olyan gyakran hordtam volna szoknyát. Jah! Szökő évente nagyjából egyszer. - Ó, ne mond már Phil! – Lököm meg a vállát játékos kötekedéssel. - Kétlem, hogy lenne olyan tősgyökeres Alaszkai, aki ne tudna korizni. – Forgatom meg a szemeimet, mintha valamilyen totál abszurd dolgot mondott volna. Például, hogy a cápák csak békatalppal tudnak úszni. - Na gyere Suzy… - Húzom meg finoman a pórázát, mire óvatosan feltápászkodik, és a tappancsait kimérten emelgetve indul meg mellettem lassan. Körmei diszkréten kopognak a jégen. - Aneszteziológus. – Ismétlem meg nevetve. - Tudod, az altatóorvos. Vagyis ez a hétköznapi elnevezése, mivel a műtéteknél ők gondoskodnak a beteg altatásáról, de nem csak ezzel foglalkoznak, hanem érzéstelenítéssel is. Műtét előtt minden páciensükkel konzultálnak, begyűjtik az összes kórelőzményt. Ők döntik el, hogy lehet-e altatni, műteni a beteget, és ők számolják ki a pontos gyógyszermennyiséget, ami a különböző műtéteknél szükséges ahhoz, hogy a beteg végig aludjon, és csak annyit, amennyit muszáj. Elég összetett, és sokkal bonyolultabb, mint ahogy hangzik. Egyszer beleolvastam Ryan jegyzeteibe, és hát… tíz perc után már abba se voltam biztos, hogy az ég kék, a hó meg fehér! – Nevetem el magam, ahogy felidézem azt az emléket. Amúgy se terveztem, hogy orvosi pályára menjek, de az a kíváncsi tudakozódás végleg elvette a kedvem az egésztől. Nekem az a biológia, és egészségtan bőőőven elég volt, amit fodrászként tanulnom kellett. Mondjuk inkább az allergiára, a bőrbetegségekre mentünk rá, meg tanultam vegytant is. Végül is nem árt, ha tudja az ember lánya, hogy mik azok a hatóanyagok, amiket még véletlenül se keverjen össze, nehogy kihulljon a vendég összes szál haja, vagy felmarja a fejbőrét… ugyebár. - Sajnos nincs, de szerencsére szeretek vezetni. Ha meg annyira rossz idő van, hogy kocsival esélytelen útnak indulni, akkor vagy várok egy hetet, vagy elmegyek vonattal. Nagyon ritka az, hogy legalább a vonatok ne közlekedjenek. – Persze előfordul néha, amikor annyira bedurvul az időjárás, de szerencsére nem annyira jellemző. - Jaj, ne is mond! Néha én is felteszem magamnak ezt a kérdést. Időnként olyan nehéz a táskám, mintha féltéglát rejtettek volna az aljába, hogy kitoljanak velem. Feltúrom, de semmi olyat nem találok, aminek olyan nagy súlya lenne önmagában. Még csak nem is cipelek magammal annyira sok holmit. – A női táskák, és a feneketlen aljuk! - Nézd a jó oldalát Phil. Legalább edzésben maradsz. Az sose árt. – Kacsintok rá vidáman. Én személy szerint többre becsülöm azokat a pasikat, akik két kezük munkájával szerzik a fizetésüket, mint az íróasztal mögött öltönyben feszengő aktakukacokat, akik még az elejtett zsepiért is lusták lehajolni. - Van néhány megszokott útvonalunk, de hangulatfüggő, hogy melyiken sétálunk. Van, hogy Suzy-ra bízom a választást, és arra megyünk, amerre ő szeretne. A lényeg, hogy kint vagyunk a friss levegőn. – Vonok vállat mosolyogva. - Mi volt a legeslegbizarrabb kaja, amit Japánban az orrod elé toltak? – Pislantok fel Phil-re kíváncsian.
- Az előre koszorú nekem is megy! Akarom mondani, ment… sok évvel ezelőtt, amikor még a bátyádékkal koriztunk annak idején, de hogy őszinte legyek, már évek óta nem próbáltam. Egyébként állok a kihívás elébe, hátrafelé ugyanis sohasem ment… Úgyhogy, ha van rá valami tuti technikád, akkor taníts, mester! -vigyorodok el, aztán végül egy bólintással adok igazat neki. - Valóban… -bólogatok lustán, szerintem sem létezik olyan alaszkai aki ne boldogulna jégkorcsolyával a lábán, viszont ha megnézzük, hogy a Farkaslakban hányan vagyunk tősgyökeres alaszkaiak… azt hiszem, elég szerény számot kapnánk. Mert ciki vagy nem, az élet úgy hozta, hogy a sulis haverok közül szinte már senkivel sem tartom a kapcsolatot. Mondjuk nincs benne semmi meglepő, amilyen életmódot folytattam az elmúlt 10-20 évben, a családommal se sűrűn beszéltem, furcsa lett volna, ha pont a haverokkal lógok naphosszat a telefonon. - Az! -adom meg magam, mert hogy ebbe az orvosi szakkifejezésbe még mindig beletörne a nyelvem, arra mérget vennék. Ám ahogy Iris közérthetőbben is előadja, hogy mégis mivel foglalkozik akinek ilyen ijesztő nevű foglalkozása van, a homlokomra csapok. - Basszuskulcs, tényleg… így már egyből világos! -nevetek én is vele, hisz ennyire tájékozatlan azért én sem vagyok, hogy ilyen alapvető valamivel ne lennék tisztában – legalábbis azzal, hogy – nagy vonalakban – mivel foglalkozik egy altatóorvos. Igaz, ahogy Iris részletesebben mesélni kezd róla, szép lassan azért elkezd a homlokom irányába emelkedni a szemöldököm. Én, a matek meg a biosz az mindig legalább 4 különböző univerzum voltunk, és belegondolva, hogy vannak olyan orvosok, akik naphosszat matekoznak, számolnak, kalkulálnak, hogy minden rendben menjen egy műtét alatt… - És az ember még naivan azt hinné, hogy a sebésznek van a legnehezebb szerepe a „darabban”. Azért nem gondoltam volna, hogy ez ennyire durva. Le a kalappal Ryan előtt, nekem már a középsulis matek is kemény volt, képzelem, egyetemen milyen lehetett tanulni. Mint az anekdotában, hónapokig csak akkor látott számot a matekfüzetében, amikor a dátumot írta fel a lap szélére? -kérdezek vissza, közben pedig hálát adok az égieknek, hogy nekem ez kimaradt az egyetemi élményeimből… azt hiszem, ellenkező esetben azóta is görgetném a matekot, és csak reménykednék róla, hogy valaha a kezemben foghatom a diplomámat. Bár, azért nálunk se volt éppenséggel fenékig tejfel az élet, míg mások a matekkal szenvednek, nálunk a napi több órás próbák a kimerítőek. Néha már azt hittem, hogy leszakad a karom, mert azért mégse olyan könnyű hangszer egy cselló, mint mondjuk egy pikoló… - Na igen, szerencsére azért akadnak lehetőségek. Mondjuk szánnal se lehet semmi, igaz, gondolom nem pár órás utazás lenne, tekintve, hogy autóval, megállás nélkül is 6 óra körüli az út. -gondolkodtam hangosan, amikor pedig emlékeztet a munkámmal járó „plusz bónuszra”, csak csendesen elnevetem magam. - Igaz, az biztos. Kár, hogy nem sok látszata van. -csóválom a fejem vigyorogva, bár azt hiszem, a génjeimnek köszönhetem az alkatom… Mondjuk azt már izgatottan várom, amikor nekem is olyan kondim lesz, mint a többi vérfarkasnak, alkattól függetlenül, de ó, hol van az még! Az útvonal kapcsán csak hallgatom, merre is megyünk, igaz, túl sok konkrét nem derült ki belőle… de sebaj, a spontaneitás jó dolog! - Nos, Suzy, ma is te választod ki az útvonalat? -címzem a kis szőrgombócnak a kérdést, de aztán Iris kérdését hallva egyből felkapom a fejem. - Hogy a legbizarrabb kaja? Hú, ez jó kérdés, akadt egy pár… -vakargattam meg az állam töprengve, majd neki is láttam, hogy felsoroljak párat - Alapvetően szeretem kipróbálni a helyi jellegzetességeket, de azért van egy pár, amit megfogadtam, hogy soha, de soha többet… Van a „Shirouo no odorigui”, aminek a neve nagyjából annyi, hogy „Táncoló halak”… egész bájos neve van, de képzeld el, amikor az élő kis halacskákat szójaszószba mártod és élve nyeled le… brrrr! Igaz, ez inkább csak ilyen éttermi különlegesség, de hogy valami sokkal tipikusabbat és hétköznapibbat nézzünk… a „Natto” például tipikus japán reggeli, nyersz szójabab, amit egy baktériummal kezelnek, és emiatt tisztára nyálkás-ragacsos lesz, a japánok imádják, szerintem egyszerűen olyan íze van, mint ha rohadásnak indult volna… -borzongtam össze, ahogy felidéztem az első – és egyben utolsó – alkalmat, amikor arra vetemedtem, hogy megegyem ezt a borzadályt. Soha többet!
- Persze, hogy van! Tudj hátrafelé korizni… - Kezdek számolni az ujjaimon. - Legyen rendben az egyensúlyérzéked, és ne gabalyodjanak össze a lábaid. Ja! És lehetőleg ne ütközz neki senkinek! – Lehet, hogy így hírtelen túl soknak hangzik, de amúgy egyáltalán nem nehéz. Szerintem. Simán meg tudom neki tanítani, ha ő is akarja. - Szerintem mindegyik orvosi ágazat kemény. Végül is emberélet múlhat rajta, hogy mit tesznek, vagy nem tesznek. Sokan azt mondják, hogy a háziorvosok így.. meg úgy.. hogy ők nem is igazi orvosok, meg ilyesmi, de szerintem ez butaság. Bemész hozzá, mert rosszul vagy, és ha nem ismeri fel, hogy mi lehet a gond, hova irányítson tovább kivizsgálásra, akár az egészséged is múlhat rajta tartósan, vagy akár az életed. Persze nyilván vannak komplikáltabb területek. Egy agysebészt vagy egy szívsebészt nem lehet egy szinten emlegetni egy fogorvossal, de mindegyik munkája nagyon fontos. Egy fogfájástól is tud az ember lázasan, hidegrázással fetrengni az ágyban. Szerencsére mostanában nem fájt, de van már gyökérkezelt fogam. Igazi megváltás volt, amikor kikerültek a gyökerek abból a fogból. Még egy foghúzás se olyan fájdalmas, mint amikor a foggyökér kisugárzik, és lüktet tőle a fél fejed. Na jó… inkább tereljük a témát, nehogy még a végén annyit beszéljek erről, hogy megfájduljon! – Nem vagyok babonás, de azért nem árt vigyázni! - Igen, ideális esetben annyi. Átlagosan minden harmadik alkalommal van valami fennakadás, ami miatt több időbe telik eljutni. A legdurvább eddig a tíz órás hazaút volt. Valamilyen kamionnak a rakománya nem volt megfelelően rögzítve, és egy kanyarban felborult az oldalára, a rakománya meg beterítette az utat. Emiatt persze lezárták, feltorlódott a kocsisor, és meg kellett várni, amíg letakarítják. Egy sávon meg szó szerint csordogált a forgalom, azt hittem sose érek haza. – Nem mindig az időjárás a ludas. Időnként vannak balesetek, és ez is megakasztja a forgalmat. - Ezt most miért mondod!? – Rányúlok a kabátjára, és azon keresztül megmarkolászom egy kicsit a karját. - Nem vagy te nyeszlett, Phil! Egyébként is… attól, mert nem reped szét rajtad a kabát feszülő muszkliktól, még lehet benned szufla. Láttam én már felfújt izompacsirtát, aki a boltban letette a megpakolt kosarat pár pillanatra, mert nem bírta. És nem… nem betontömbök voltak benne, csak konzervek, meg ilyesmi. – Vontam vállat. Philt nem is tudnám elképzelni kigyúrva, szerintem furcsa lenne úgy. Én megszoktam, hogy ő ilyen, bár szerintem jobb karban van most, mint jó tíz éve, amikor utoljára láttam. Mégis csak tíz év telt el. - Hááát, nem hiszem. Eléggé meg van illetődve, én úgy látom. – Pillantok le Suzy-ra, aki feltűnően mellém húzódva botorkál mellettem. Ennél általában jobban el szokott távolodni tőlem, megszimatolni a földön, amit talál… de most mintha egy kicsit meg lenne hunyászkodva. Tényleg nem értem mi lelte. - Táncoló halak? – Vonom fel a szemöldökömet, aztán amikor oda jut a történetben, hogy élve eszik meg, grimaszolni kezdek. - Pfujj… ez nagyon undi. Kitört volna rajtam a frász, ha elém tettek volna le ilyet. – Kerekedtek ki hatalmasra a szemeim. - Jaj, a legborzasztóbb rémálmomba se akarok semmi ilyesmit enni. Egyszer azt álmodtam, hogy levest ettem, és egyszer csak felbukkant benne egy szemgolyó. Úgy ébredtem, hogy hányingerem volt, még a szokásos ébredés utáni kávém se csúszott le. – Fintorgok. A másik kaja se hangzik olyannak, ami miatt azonnal felkerekednék, és meg se állnék egy japán étteremig. - Hát Phil… - Paskolom meg elismerően a kabátján keresztül a hasát. - Igazi hős vagy, hogy még mindig élsz! – Mondom ezt teljesen komolyan. Én tuti meghaltam volna, mert ilyeneket meg se kóstoltam volna, és mélyhűtött egészségtelen kajákon tengődtem volna. Persze tuti van olyan kajájuk is, ami jó, meg ehető… de ha mondjuk elsőnek beleválasztok egy olyanba, amitől frászt kapok, utána már elég nehezen venném rá magam, hogy újabbal próbálkozzak.
- Nagyszerű, akkor tiéd a „meló”! Amúgy hátrafelé tudok korizni, és azt hiszem, az egyensúlyérzékemmel sincs semmi gond… A nekiütközés meg… ne másszanak mögém! -felelem nevetve, bár gondolom, ha tanulni próbálunk, úgy is keresünk olyan helyet, ami nem hemzseg az emberektől. Alaszkában vagyunk, mindent hó és jég borít, folyó meg tó is akad a közelben épp elég, szóval azt hiszem, ezzel nem lesz sok gondunk. - Igen, valahol érthető… nem mint ha a saját végzettségemet akarnám becsmérelni, de ha én rontok el néhány akkordot, akkor abból semmi végzetes nem történik, jó esetben észre sem veszi a közönség. Ha egy orvos vét el valamit a munkája során… Nos, lehet, hogy először az sem tűnik fel senkinek, de kicsit nagyobb problémák tudnak adódni belőle, ami akár halállal is végződhet… Már csak ezért se mennék soha orvosnak, túl nagy felelősség nekem az ilyesmi, szerintem meg sem bírnék küzdeni egy ilyen állandó nyomással. Ellenben minden tiszteletem azoké, akik vannak olyan bevállalósak és kitartóak, hogy képesek ezt csinálni. -felelem, azt meg csak magamnak vallom be, hogy őszintén? Egy kicsit talán magam is félek, vagy inkább tartok az orvosoktól, talán pont azért, mert annyira ismeretlen számomra, amit végeznek, csinálnak. Hála az égnek, hogy azáltal, hogy vérfarkas lettem, legalább a korábban szokásos évi akárhány orvosi látogatást meg otthon lázasan fetrengést megúszom, hála a vírusoknak. Ami meg negatívum a dologban, hogy így a betegszabadságaim száma is jelentősen csökkent… Ha már betegség miatt ki kell maradnom a munkából, az jó eséllyel sokkal súlyosabb sérülés lesz, mint pár baci vagy vírus. - Mit akarsz, a 10 órás út még egész jónak számít, pláne, ha azt nézzük, hogy autóval alapból olyan 6 óra körüli hosszúságú az út… Mondjuk az sem éppen kevés, de na… Amúgy tényleg hihetetlenül irritáló az ilyesmi, azt magam is tudom. –magyarázok, és sajnos, tekintve Alaszka csodás időjárását, a nem megfelelően rögzített rakomány csak egy gond a sok közül, sokszor inkább a járhatatlan utak, balesetek miatt vannak hasonló torlódások, csúszások, forgalmi dugók. - Szerencsére a konzervekkel még megbizkózok… -nevetek csendesen, ahogy Iris a karomat kezdi tapizni a kabáton keresztül - Mondjuk szégyen is lenne azok után, amennyit cipekedek a melóban… Te jó ég, ti nők… mivel tömitek a bőröndjeiteket? Téglákkal? Ha tudnád, hány mázsás bőröndökhöz volt már szerencsém… -csóválom a fejem komolytalanul, minden munkának megvannak a maga szépségei, úgy tűnik, az enyémnek most ez az egyik. Mellesleg… mégis hogyan magyarázhatnám el Irisnek, hogy lehet, hogy a fizikai kondim egy emberhez képest egész jó, de vérfarkas szemmel nézve… eléggé le vagyok maradva – no nem a saját korosztályomtól, hanem a több száz éves egyedektől, akik akár röhögve emelnek autókat meg mázsás kőtömböket, ha úgy adja kedvük? Hát, sehogy. - Mindegy… Akkor, Iris, rád vár a döntés, hogy merre menjünk. -vonok vállat, úgy tűnik, tényleg reménytelen, hogy bármi barátságot kössek a kis négylábúval, így aztán nem is erőltetem tovább. Amikor a lány visszakérdez a táncoló halak kapcsán, csak bólintok, ám ahogy meglátom, milyen grimaszt vág mellé, önkéntelenül is felnevetek. - Tudod, a kollégiumi élet azért megedzi a gyomrot… -vigyorgok a pocak-paskolásra - Amúgy a viccet félretéve, a szusikat például kimondottan szerettem, ahogy a leveseket vagy a tésztaféléiket is… Egész ízletesek voltak, és egyáltalán semmi undorító nem volt bennük, mint az előbbi extrém fogásokban. Bár tény, hogy érdekes ízlésük, konyhájuk van a szigetlakóknak… Erről jut eszembe, nem nyílt Fairbanksben véletlenül az elmúlt 10 évben japán étterem? Mert ha igen, akkor mindenképp meg kell kóstolnod egy rament! –ragoztam tovább a témát, nehogy már azelőtt megutáltassam a japán konyhát szegény lánnyal, hogy egyáltalán lehetősége lett volna kipróbálnia.
- Micsoda igényeid vannak! – Nevetek. – Kibéreljük neked a tavat, hogy biztos senki ne másszon mögéd, amíg gyakorolsz? – Direkt kötözködök, persze mindezt viccelődve teszem, mert valahol megértem a problémáját. Nekem akkor voltak ilyen óhajaim, amikor vezetni tanultam. Természetesen amikor majdnem nekitolattam a kukának, akkor se én voltam a hibás, hanem a kuka, mert miért volt pont ott!? Ha az oktatóm nem taposott volna a fékbe, akkor elkaszáltam volna a kocsi hátuljával. Mondjuk van előnye az esetnek. Eléggé megmaradt bennem akkor, hogy hátra kell figyelni, emiatt azóta is ha tolatok, fokozottan odafigyelek, és már nincsenek ilyen gondjaim, pedig a nők többsége állítólag nem tud tolatni. Hát nem tudom… szerintem ez csak valami hülye szexista előítélet. - Engem se vonz az orvosi pálya, pedig a családban két orvos is van. – Meg aztán annyira nagyon jó tanuló nem is voltam soha, hogy esélyem lehetett volna az orvosira bekerülni. A suliban a szakmai tárgyakból jó voltam, mert érdekelt, de a többi, számomra nem olyan fontosnak tartott tantárgyakból közepesen teljesítettem. Ennek ellenére nem érzem magam butának, vagy aluliskolázottnak. A munkámhoz maximálisan értek, és jó vagyok benne. Nem csak az utca embere tartozik a vendégkörömbe, de még az alpolgármester is rám bízta a kobakjának kicsinosítását. A vendégeim szeretnek velem beszélgetni, mert szinte bármilyen témához hozzá tudok szólni. Természetesen a kedvenc vendégköröm a gyerkőcök. Velük szeretek a legjobban dolgozni, pedig velük a legnehezebb, mert egy gyerek nem bír nyugton megülni túl sokáig. - Neked talán egész jó, de te voltál már Alaszkán kívül is, sokkal hosszabb úton, én meg? Egyedül Kanadához volt szerencsém, de Kanadának is csak a határ közeli részéhez. Szóval nekem egy 10órás út már túl sok. Mondjuk még mindig inkább a kocsi, esetleg a vonat… mint a repülés. Félnék, hogy lezuhan a gép. – Harapom be a számat. Tényleg tartok a repüléstől. Annyi szörnyűséget hallani. - Amikor be szoktam csomagolni az Anchorage-i utazások előtt, általában azután válik nehézzé a csomagom, hogy beteszem a tisztálkodási, pipere cuccokat. A ruháimtól nem szokott nehéz lenni a bőrönd, de aztán bekerül a hajvasaló, meg a hajkefe… a hajszárító, a tusfürdő, sampon, testápoló… És mire berámolok minden ilyen cuccot, amit napi szinten használok, olyan mintha egy vasbetontömböt vonszolnék le a csomagtartóig. – Nevetem el magam. Tuti biztos, hogy ezek miatt a cuccok miatt olyan nehéz a női motyó. A pasik harmadannyi cuccot se használnak, mint mi nők.. hacsak nem metroszexuálisak. A bátyáimnak összesen nem volt annyi fürdőszobai cuccuk, amikor még mindketten otthon laktak, mint nekem. Azt hiszem, ez mindent elárul. - Az az ösvény megfelel? – Fordulok félig, kérdőn felpillantva Philipre, miközben szabad kezemmel a jobb oldali turistaösvényre bökök, ami egy félköríves kerülővel visz visszafelé. Szeretem, mert nyugis, és amiatt mert egy kicsit hosszabb, kevesebben járnak rajta. Esetleg kocogókkal szoktam találkozni, kutyasétáltatókkal nem. - Nekem sajna az ilyen kimaradt az életemből, de ettem párszor a városi menzán még diákként az osztálytársnőimmel. Volt néhány… hogy is mondjam… számomra ismert nevű, de felismerhetetlen megvalósítású étel. Se a kinézete, se az íze nem hasonlított az otthonira. – Vigyorgok, és azt már nem teszem hozzá, hogy a gyomrom nem túlzottan díjazta, mert nem biztos, hogy Phil ilyen mélységekig kíváncsi a dologra. - Nem tudom megmondani mikor nyílt, mert sose voltam még benne, de azt tudom, hogy a harmadik utcában van egy japán étterem. Párszor már elhajtottam előtte. Mi is a neve? – A nyelvem hegyén van, tök bosszantó, amikor nem jut eszembe. - Amaji, vagy Ajami… vagy Ajimi? Valami ilyesmi, azt hiszem. Sushi-juk az van, egyszer ki volt téve egy tábla, hogy épp akció volt. – Dugóban botorkáltam, ezért volt időm megszemlélni. - És ez a… rament… ez micsoda? – Kérdezem egy kicsit gyanakodva. Az imént hallottak után már az se lepne meg, ha a karjaival csapkodó élő polip lenne nyakon öntve valamilyen kimondhatatlan nevű szósszal. Brrrrrrr!!!!
- Húha… hát magamtól biztos nem hozakodtam volna elő ilyesmivel, de ha már így felajánlottad… de, igen, kérlek! Én imádom az ötletet, és ha már ilyesmiket is el tudsz intézni, akkor miért is ne? -kérdeztem vissza vigyorogva, a komolyság minden szikráját mellőzve. Mondjuk belegondolva, tényleg oltári élmény lehet úgy jégkorizni akár egy tavon, vagy akár egy pályán, hogy rajtad – vagy rajtatok – kívül tényleg senki nincs ott, nem kell figyelni, alkalmazkodni… És eddig sajnos lehetőségem sem volt ilyesmire, tekintve, hogy mindig volt egyéb társaság. Ami egy ilyen – alaszkai szemmel igencsak nagy – városban talán annyira nem meglepő. - Tudod, erre mit szoktak mondani, jóból is megárt a sok. -jegyzem meg, bár hogy őszinte legyek, kell egyfajta elhivatottság, - vagy inkább megszállottság – no és gyomor, hogy az embert ilyesmi vonzza… Mondjuk a sima háziorvosi, meg pár egyéb szakterülete annyira nem is tűnik vészesnek, de például el nem bírom képzelni, hogy mi vonz bárkit is arra, hogy például boncmesternek menjen, és napi szinten hullákban turkáljon… - Pedig a statisztikák szerint többen halnak meg a repterekre vezető utakon, mint amennyien repülőgép-szerencsétlenségekben. Igaz, az autóbalesetnél még egész jó a túlélési esély, attól függően, hogy milyen a koccanás, ha meg egy repülő lezuhan… -legyünk őszinték, elég csekély az esélye, hogy bárki is túlélje, akár a vízben landol a gép, vagy a földbe csapódik be. - Mondjuk nekem személy szerint nincs különösebb bajom a repüléssel, megvan a maga hangulata, amikor felülről látod a felhőket… meg akár egy egész várost, több száz, ezer km magasságból. -feleltem kissé elvarázsoltan, hisz szavakkal tényleg nehéz lenne leírni az élményt. Igaz, ott vannak a különböző légifelvételek, hogy milyen is a magasból a táj, de az közel sem adja vissza úgy… - Te jó ég… Szóval ez a titkotok?-sóhajtok fel hallva, hogy mindezt a felszerelést napi szinten használják… jó, a hajkefe meg a tusfürdő nem meglepő, de a többi… Nem is tudom, az én tincseim mikor láttak utoljára hajszárítót, a vasalót meg eddig szerencsére sikerült elkerülnöm – nem mint ha olyan göndör hajam lenne, hogy naponta kéne egyenesíteni. Az lenne már csak a szép… nem elég, hogy vörös, még göndör is lenne… aztán pár szeplő, meg egy szemüveg, és úgy néznék ki mint valami utolsó hülyegyerek a gimiből… - Mondjuk én már csak amiatt se szoktam sokat pakolni, mert ha hangszert is vinnem kell… nos, a cselló se nem kicsi, se nem könnyű… -jegyzem meg, gondolom, nem kell tovább részletezni a dolgot. - Persze, nekem tökéletesen! -bólintok a kérdésére, bár hogy őszinte legyek, halvány segédfogalmam sincs, hogy mégis merre vezet, vagy egyáltalán milyen hosszú az útvonal… Bízok benne, hogy Iris ismerősebb a terepen, én annyira sosem voltam nagy természetjáró. Igaz, mióta egy négylábú, holdra vonyító bundással osztozok a testemen, kicsit többet megfordulok a természetben. Na jó, sokkal többet! Biztos ez is ilyen vele járó mellékhatás… - Hát, a menzakaják már csak ilyenek… -nevetek a sztorin, sajnos nekem is volt hozzá szerencsém nem egyszer… amikor azonban megtudom tőle, hogy Fairbanksben valóban van japán étterem, enyhe meglepettség látszódik az arcomon. Magam sem hittem volna, hogy tényleg akad… - Wow, ez tök szuper! Akkor majd egyszer kipróbáljuk, ha ráérsz! -jelentem ki magabiztosan, bár ha Iris foggal-körömmel tiltakozna ellene, akkor biztos, hogy nem erőltetném a dolgot… inkább elsétálnék egyedül, vagy mást nem, a falkából meggyőznék valaki fogékonyabb személyt, hogy tartson velem. - Nos, a ramen… az egyik legkirályabb japán „egytálétel”, ami legalább olyan népszerű, mint a szusi. Lényegében egy nagy tál forró leves, de inkább úgy képzeld el, mint egy nagy tál tészta, mindenféle zöldségekkel, főtt tojással és húsfélével – lényegében a belevalókat magad is kiválaszthatod – az egész pedig felöntve leveslével. Finom, laktató, és sokkal kiadósabb, mint amennyinek első látásra tűnik. -magyaráztam készségesen. Semmi olyan undorító rohasztott dolog, vagy tengeri herkentyű nincs benne, amikkel az előbb rémisztgettem szegény lányt.
- Igen, ezt én is hallottam. Szerintem az utakon a balesetek nagy többségéről a sofőrök figyelmetlensége, vagy túlkapása tehet. Sokan feszegetik a határokat, és ebből történik a baj. A repülőknél meg ha lezuhan, szerintem ott általában műszaki okok miatt történik, vagy az időjárás miatt. Egy repülőbalesetnek nagyobb a visszhangja, mert ott sokkal többen halnak meg egyszerre, mint egy autós balesetnél. Persze vannak szerencsés kimenetelű repülős balesetek is, amikor túlélik a zuhanást, bár biztos nagyon nehéz lehet feldolgozni lelkileg az ilyet. Mégis csak trauma. - Pro és kontra mindegyiknek van előnye, és hátránya is. A lóháton való közlekedés se volt annak idején teljesen veszélytelen. De még manapság se az. Vegyük például gyerekkorom kedvenc férfiszínészét. Christopher Reeve karrierjét és életét keresztbe törte a lovasbalesete. Elég egy rossz mozdulat, és az egész hátralevő életünk megpecsételődik. - Sokszor szoktam azt álmodni, hogy repülök. Mintha nem hatna rám a gravitáció, egyszer csak felemelkedek a földről, és egyre magasabbra emelkedek. Az elég félelmetes szokott lenni, és az is, amikor elérve egy pontot hirtelen zuhanni kezdek a föld felé. Amíg viszont csak lebegek, addig jó érzés. - Persze általában ez az, ami az ilyen álmaimban a legrövidebb ideig szokott tartani. - Bátor férfi vagy, Phil. - Pillantok fel rá mosolyogva. Férfiak között is vannak olyanok, akik félnek a repüléstől, és nem feltétlenül csak azért, mert tériszonyosak. Philip szerintem vagány srác. Elutazott Japánba, egy teljesen más civilizációba, be tudott oda illeszkedni, és éveket leélni ott. Szerintem ez tök klassz dolog, és biztos vagyok benne, hogy ez a londínerkedés csak átmeneti lesz neki. Ő sokkal többre hivatott ennél. A női megérzéseim nem szoktak becsapni. - Az enyém biztosan, és abból kiindulva, hogy a nők többsége eléggé ad a megjelenésére, és ragaszkodik a jól bevált termékekhez, bátorkodok kijelenteni, hogy igen... ez a titkunk. - Mosolygok cinkosan Philre. - Elég macerás lehet, hogy egy akkora hangszert mindenhova magaddal kell cipelned. Főleg a reptereken nem szoktak vigyázni a csomagokra. Egymásra hányják őket, amikor ki, és felpakolják. Én biztos nagyon félteném, nehogy valami baja essen. Tényleg, a csomag épségéért vállal felelősséget a légitársaság? Vagy mossák kezeiket, ha esetleg megsérül valami? - Nincsenek ilyen tapasztalataim. Philipnek biztos vannak. Amikor én Anchorage-ba utazok, és viszek magammal a csomagtartóban törékeny, sérülékeny dolgot, általában kipárnázom. Becsavarom egy plédbe, vagy úgy rögzítem, hogy ne tudjon elmozdulni. - Ezt vehetem meghívásnak? - Egy kicsit meglepődök, de végül is miért ne? Soha nem voltam még ott, és legalább olyan valakivel mehetek, aki tudja is, mit is takarnak a nevek az étlapon. - Szívesen elmegyek veled, Phil. - Mosolygok rá. Ha Mike megtudja, hogy Phil-el fogok étterembe menni, tuti, hogy nekiáll majd szekálni, de nem érdekel. Mike minden lehetőséget megragad arra, hogy húzza az agyam. - Látatlanba nehéz elképzelni, a hozzávalók alapján viszont nem hangzik rémesnek, szóval talán még meg is kóstolom egyszer. - Nálam sokat számít az összkép is, meg az illatok is. Ha ínycsiklandozóan tálalják, és nincs semminek olyan illata benne, ami visszatetszést váltana ki belőlem, akkor szerintem megkóstolnám. - Tolmácsolásban, vagy fordítási munkában nem gondolkodtál? Elég profi lehetsz japánból, szerintem simán ki tudnád aknázni ezt a lehetőséget. - Philipet el tudnám képzelni tolmácsként. Kedves, szimpatikus srác, az a fajta, akivel szerintem könnyű megtalálni a közös hangot.
- Egy szónak is száz a vége, legyen szó akármilyen balesetről, egyik sem jó dolog, akár repülő, akár autó az, ami törik… Egyiket se próbálnám ki, bár tudom, ez sajnos nem ilyen választási lehetőséges dolog… Azt pedig elhiszem, hogy nagy trauma. Egyszer a nővéremék karamboloztak autóval… Néhány barátnőjével tartottak hazafelé valahonnan, és várakoztak a lámpánál a kereszteződésben. Na, ott egyáltalán nem az ő hibájuk volt, mert egy részeg autós rohant beléjük oldalról… Csak könnyebb sérüléseket szenvedtek, és mondjuk Ingridet elég kemény fából faragták, viszonylag hamar túltette magát a dolgon, de emlékszem, az egyik barátnője utána hónapokig pszichológushoz járt, meg nem mert autóval közlekedni, mert egyszerűen fél beülni… Képzelem, úgy milyen lehet, ha te vagy a vétkes és ráadásul te vezeted a járgányt… vagy esetleg komolyabb baleset is történik. -esetleg halál, legrosszabb esetben. Nem elég a lelki teher, utána még jön a pereskedés, nyomozás, börtön, ügyvédek, rendőrök… Brr, belegondolni is borzalmas! - A repülős… vagy inkább levitálós fele jól hangzik, a zuhanás már kevésbé… -nevetek fel csendben, ám amikor később meghallom Iris bókját, kissé meglepődök rajta. - Köszönöm. -mosolyodok el végül, mert valahol a lelkem mélyén mégiscsak jól esik az ember fiának, ha mások bátornak tartják. Nekem legalábbis mindenképp. Aztán csak hallgatom, ahogy megerősít a gyanúmban, csak fáradtan sóhajtok fel. Szóval tényleg ezért… Jó, valahol érthető, de… akkor is, azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy: miééééééért?! - Bahh, ne is mondd, kész agyrém… -csóválom a fejem ahogy szóba kerül kedvenc hangszerem szállításának témája - Régebben egyszerűen gyűlöltem, nagy, nehéz, vigyázni kell rá, nehogy megsérüljön, meg ilyenek… de mondhatni, mostanra már rutinosabb vagyok és egész hozzászoktam, hogy jobban kell vigyázni rá, mint a szemem fényére. Egyébként légitársaság-függő a dolog, én igyekszem olyat választani, aki vállal, még ha így drágább is a szállítása… Még mindig olcsóbb, mint új gordonkát venni, csak mert tönkremegy az út közben… Egyébként pedig biztos ami biztos, amennyire lehet, azért én is igyekszem kipárnázni a tokban, hogy minél kevésbé sérüljön. -magyarázok bőszen, megfeledkezve arról, hogy ilyen részletesen talán nem is kíváncsi rá Iris… mindenesetre, ahogy észbe kapok, gyorsan rövidre is zárom a magyarázkodást, mielőtt még halálra untatnám vele. - Akár. -vonok vállat, mert miért ne? Mások kávézni ülnek be csevegés mellé, akkor meg már inkább egy japán étterem, mennyivel vagányabb meg kreatívabb már, mint a sablonos latte macchiato… Fogadni mernék rá, hogy ezzel a fogással bármi kifogása is lenne a lánynak, az előbbi ijesztőekkel szemben, de majd meglátjuk, nem igaz? Mondjuk sokan a szusitól is viszolyognak, mert hogy nyers hal… pedig közben nem is feltétlenül csak halas van belőle, hanem számos egyéb ízesítés is… mindenféle zöldségek meg rántottás… Amúgy meg a halas is finom, ott van például a lazacos. Kell ennél jobb? - Őszintén? -vakargatom meg a tarkóm elgondolkozva - Nem hiszem, hogy itt, az isten háta mögötti Alaszkában nagy kereslet lenne rá… Egyébként keresgélek én más munkákat is. A múltkor jelentkeztem az egyik suliba, az énekkarhoz kerestek egy külsős zenészt, aki besegít, igaz, úgy néz ki, az nem jött össze… ellenben viszont ha minden igaz, akkor az idei Alyeska Fesztiválon fel fogok lépni. -magyarázok lelkesen. A hivatalos visszajelzést már megkaptam róla, igaz, nem szóló koncert lesz, és még a közös próbáknak sem álltunk neki… Azt hiszem, az elkövetkező néhány hónapom nagyon sűrű lesz ilyen szempontból.
- Tényleg!? Ó te jó ég. Még szerencse, hogy nem esett semmi komolyabb bajuk. – A kocsin gondolom volt mit javítani, de ha volt biztosítása a balesetet okozónak, akkor ekörül nem lehetett probléma. Szerencsére ma már próbálják a lehető legbiztonságosabbra tervezni az autókat, de hát mindennek van gyenge pontja, és mindig vannak szerencsétlen véletlenek. Az a fő, hogy életben maradtak, és nem szenvedtek el olyan sérülést, ami az egész életükre kihatással lenne. A pszichikális megrázkódtatás sajnos nem olyan sérülés, amit egy kis jód és ragtapasz megold, annak több idő kell, de egy jó szakember, és támogató szeretteink átsegíthetnek az ilyen problémákon is. Csendben hallgatom Phil beszámolóját a hangszere utaztatásainak körülményeiről. Suzy pórázán csak néha kell rántanom finoman, mert itt-ott leragad a földet szimatolni. Biztos más állatok szagát érzi rajta, vagy eldobált szemetet szúrt ki. Sokan képtelenek megtalálni a szemetest, csak elpöccintik mindenfelé a cigaretta csikkjüket. - Egyébként mekkora súlya van? – Nem épp egy kicsi hangszerről van szó. Én még sose fogtam ilyet, de ránézésre se lehet könnyű. Phil viszont már biztos hozzászokott az emelgetéséhez, és a hurcolászásához. Mondhatnám akár úgy is, hogy ráedzett a londiner munkára, de ennek a gondolatomnak nem adok hangot, mert nem tudom, hogy elérné-e a kívánt hatást, vagy megbántanám vele, amit egyáltalán nem szeretnék. - Rendben. – Bólintok megerősítésképp. Hát erre nagyon kíváncsi leszek! Remélem, hogy nem tesznek le valami olyan ételt elém, aminek láttán kirohanok az étteremből. Az nagyon kellemetlen lenne, főleg Phil számára. De legyünk optimisták! Valami izgalmas, szuper, és étvágygerjesztő dolgot fogok enni, amit eddig még nem ettem. - Azért még, mert kevesebben lakunk itt, mint például a metropoliszokban, attól még nem vagyunk az Isten háta mögött, Phil! Nekem Fairbanks és Alaszka a világ közepe! – Azon kevés ember táborát gyarapítom, aki imádja Alaszkát, és imád itt élni. Elég sok a bevándorló, akik folyton a hideg, meg a hó miatt nyavalyognak. Csak azt nem értem, ha ennyire zavarja őket, akkor miért nem állnak tovább!? Alaszka gyönyörű, épp ezért nem mondanám rá, hogy az Isten háta mögött van. - Fairbanks szerintem közelebb van Japánhoz, mint mondjuk Boston vagy New York. Oké, tudom, hogy azok nagyon nagy városok Fairbanks-hez képest, viszont lehet, hogy a japánnal könnyebb érvényesülni itt, mint mondjuk ott. Közelebb is vagyunk, ennek ellenére szerintem kevesebben beszélik itt jól a japánt, szemben Bostonnal vagy New Yorkkal, ahol biztos több olyan ember van, aki érti, vagy beszéli a nyelvet. Na de nem akarok vitatkozni, ez csak az én női logikám fejtegetése. – Mosolygok Philre. Én egyébként abból indulok ki, hogy rajta kívül nem ismerek mást, aki élt volna ott, vagy onnan származna. Kínai származásúval nem egyel találkoztam már Fairbanksben, japánokkal még nem. Japán közelsége miatt viszont ezt egy kiaknázatlan lehetőség lehet. Ha én nagyon jól tudnék más nyelveken, biztos, hogy megpróbálnám hasznosítani valamilyen módon. - Hű, az tök jó! Izgulsz!? Olyan szívesen megnéznélek, de idén Anchorage-ban leszek akkor Ryan-éknél. – Az egyik barátnőm zsűrizni fog, a mási kedves ismerősöm fellép, és én pont idén nem leszek Fairbanksben. „Remek” időzítés, kicsit fáj a szívem, hogy ezt is ki kell hagynom, bár Anchorage is biztos sok újdonsággal szolgál majd, hiszen most először fogok ott fesztiválozni, ráadásul Yvett is velem lehet napközben. Már alig várom! - És hogy lesz? Egyedül, vagy más zenészekkel? Mit fogtok játszani? – Ha nem lehetek ott, legalább valamennyire elképzelhetem a dolgot, már ha kiadhat ilyen kulisszatitkot.
- Igen, szerencsére. -bólintok egyetértően. Jó, végül is az is bosszúság, hogy a kocsit javíttatni kellett, meg napokig nélkülöznie kellett, de ha belegondolunk, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna – lehet, hogy az lett volna a legkisebb bajunk, hogy javítani kell az autót… - Mármint egy csellónak? -kérdezek vissza mint valami idióta, ugyan mi másnak, ha már erről beszélgetünk… - Az elég sok mindentől függ: hogy pontosan milyen fából készítették, milyen vastag, meg hasonlók, de… Az alig 3-4 kg-os „kezdő” példányoktól úgy emlékszem, olyan 10-15 kilóig terjed a felső skála… Plusz még a tok, az is olyan 2-3 kilogramm mellé. Mondjuk így összeadva annyira nem tűnik vészesnek, de ha megnézed, hogy mekkora a mérete mellé, sokszor amiatt macerás szállítani. -magyarázok bőszen, ami a hangszert illeti. Egy pohár víz is tud „nehéz” lenni, ha kinyújtott kézzel órákig kell tartania egy embernek, pedig annak sincs igazán nagy súlya. Úgy tűnik, akkor az éttermezés lezsírozva, igaz, hogy mikor sikerül időt keríteni rá, az már más téma… de egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk, nem igaz? - Tudom, de… -kezdek bele, kissé elhúzva a számat ahogy hallgatom Iris érvelését - Nem is tudom… Az életem nagy részét itt éltem le, és nem úgy vettem észre, hogy olyan nagy szükség lenne itt bárkire, aki ért a japán nyelvhez. Na jó, azt is hozzá kell tenni, hogy az utóbbi egy évtizedet nem itt töltöttem, szóval lehet, hogy változott a helyzet, de… na jó, megadom magam! Majd körbenézek, hogy mi a helyzet, aztán ha nem is főállásban, de ilyen mellékes kis valaminek csak jó lesz – már ha tényleg van rá igény… -gondolkoztam hangosan, az pedig valahol megmosolyogtató volt, hogy lám, én születtem itt, nőttem fel, meg éltem le az életem nagy részét Fairbanksbenk, mégis én vagyok az, akinek Isten háta mögötti hely, szemben Irissel, aki ennyire odáig van érte. Valahol azért elszégyellem magam érte, hogy én nem így érzek… - Egy kicsit igen… bár inkább be vagyok zsongva, már alig várom! -lelkendezek, ám amikor meghallom, hogy pont nem lesz itt, kicsit alább hagy a lelkesedésem. Sebaj, csak lesz más ismerős arc a tömegben azért, ugye? - A helyi szimfónikusokkal közösen fogok fellépni. Hogy pontosan micsodát… azt még nem találtuk ki – gondolom ezt is közösen fogjuk. Csak a téma van megadva, „Két világ”, szóval majd szabadjára engedjük a fantáziánkat, meglátjuk, ki mit tud, aztán megpróbálunk összehozni valami jót. Remélem, jól fog sikerülni. Az talán még ugródeszka is lehetne a karrieremhez. -morfondíroztam tovább, bár gyorsan le is állítottam magam, mielőtt még túlságosan beleélhetném magam. Jobb így, mint utólag pofára esni, mint korábban annyiszor. De ettől függetlenül örülök, hogy legalább ezt sikerült összehozni. - Üdvözlöm őket. Amúgy… Anchorage-ban milyen programok lesznek? -kérdeztem vissza én is, mert nekem valószínűleg meg az fog kimaradni. A helyi műsorokat szerintem végigjárom, amennyire időmből és energiámból telik rá a próbák meg a munka mellett.
- Nem tűnik vészesnek? – Kérdezek vissza nagyra meredt szemekkel. A gondolatától is rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy plusz ennyi kilót kéne a fél világon magammal vinnem, mert hát nyilván nem csak azzal utazik, ha utazik. Mellette még vannak más holmii is. Bőrönd, amibe ruhák meg tisztálkodási szerek vannak, és még ki tudja egy férfi miket szokott magával vinni. - Komolyan mondom, egyáltalán nem irigyellek, sőt! Te igazi hős vagy, Phil. Szerintem én két utcányi cipekedés után leülnék és sírnék! – Mondom félig nevetve, félig komolyan. Én nagyon kényes vagyok a kezeimre, nem szeretem leterhelni őket cipekedéssel, mert akkor nem bírom az egész napos munkát a fodrászatban. - Egy próbát megér! – Biztatom, mert miért ne tenném!? Látom azért rajta, hogy nem a hotelben szeretné leélni az életét. Én nagyon drukkolok Philnek, hogy a zenei karrierje beinduljon, és talán ha tudna például tolmácsként mozogni, akkor bekerülhetne olyan körökbe, ahol zenészként is lehetősége lenne megmutatkozni. Persze sok ebben a talán, meg a lehet… de csak akkor derülhet ki, hogy beválik-e, ha megpróbálja. Én mindenkit biztatok, mert jobbá tehetjük az életünket, csak rajtunk múlik, hogy milyen lehetőségeket ragadunk meg erre. Nem volt nekem se könnyű, amikor meghoztam azt a döntést, hogy önállósulok a szüleimtől. Nekem ez tényleg nagy dolog volt, mert én vagyok a család kedvence, akit tényleg elkényeztettek, és aki mindent megkapott. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen az, ha 99%-ban saját magamra vagyok utalva, és magamról kell gondoskodnom. Sajnos a szüleim nekem se élnek örökké, szóval muszáj megállni a saját lábaimon. - Hát azt gondolom! Úgy sajnálom, hogy nem láthatlak élőben. Lesz készítve felvétel az előadásotokról? Ha igen, azt mindenképp meg szeretném nézni! – Teljesen komolyan gondolom, nem hízelgésből. Tényleg meg szeretném nézni utólag, ha az lehetséges. Az ilyen rendezvényeken azért általában szoktak videózni, szóval jó eséllyel meg lesz örökítve. - Két világ. – Biccentem oldalra a fejem elgondolkodva. - Ez lehet például a régi alaszkai őslakosok, és a mai népek világa… vagy a keleti és a nyugati világ hangzásainak összemosása. Sok lehetőség rejlik ebben a témában. Egyre inkább sajnálom, hogy nem lehetek itt. Viszont nagyon drukkolok már most, hogy sikeretek legyen! – Keresztezem az ujjaimat. - Szerintem nagyjából hasonlóak, mint Fairbanksben. Annyi különbséggel, hogy a szánhúzók ugye onnan rajtolnak, Fairbanksen meg csak áthaladnak. Rajtot még úgyse láttam soha, szóval izgalmas lesz biztosan! Meg azért tudod… Anchorage frekventáltabb hely, mint Fairbanks, szóval néhány plusz tuti lesz, ami Fairbanksben nem szokott lenni. Bevallom, annyira még nem futottam át a programlistát. – Nagyon kellemes volt a viszontlátás. Ahogy visszakanyarodunk az útra, és a séta végére érünk, elbúcsúzok Philiptől. Két puszit adok az arcára.
- Hát, köszi. Mondjuk az se utolsó megoldás, de valami azt súgja, hogy ilyen helyzetben a te segítségedre valamivel többen sietnének, mint az enyémre. -feleltem nevetve, és inkább nem is akartam elképzelni… te jó ég, mégis elképzeltem. Hát ez irtó kínos lenne…. Szerintem ott süllyednék el szégyenemben. - Persze. Ha nem is járok nagy sikerrel, de akkor legalább mondhatjuk, hogy legalább megpróbáltam. Jobb, mint a bizonytalanság, hogy mi lett volna, ha… nem igaz? -kérdezek vissza. Majd valamelyik hétvégén azt hiszem, jobban utánajárok a témának, vagy esetleg körbekérdezek pár ismerőst, nekik mi a véleményük róla. Vagy tudnak-e róla, hogy esetleg igény van ilyesmire a városban… - Őszintén? Ez jó kérdés… fogalmam sincs róla. -vakargattam meg a tarkómat, ahogy visszakérdez, mert tényleg nem tudtam, lesz-e valami… - Hogy a teljes koncertet leadják-e valahol, azt nem tudom, de valami összefoglalót biztos csinálnak a fesztiválról, amit a helyi tv-ben majd leadnak. Vagy valamelyik alaszkai csatornán, elvégre Fairbanks egész nagy városnak számít erre felé. -gondolkoztam hangosan, aztán hallgattam, hogy neki mi a véleménye a témáról. Azt pedig elégedettséggel töltött el, hogy elsőre ő is hasonló dolgokra asszociált, mint én, amikor megtudtam, mi lesz a „téma”. Igaz, ugyebár nekünk még ott van a mágia, a vérfarkasok, őrzők, és velük szemben a „tudatlan” emberek világa, vagy ha a vérvonalképességemre asszociálunk, akkor az álmok és a valóság… - Valóban jó dolgokat lehet kihozni belőle. Remélem, hogy tényleg sikerül majd a legjobbat. És én is sajnálom, hogy nem leszel itt, de… talán nem ez lesz az utolsó koncertem a városban.-jegyeztem meg, töprengve, hisz való igaz, nemrégiben tértem vissza Fairbanksbe, és nem terveztem, hogy egyhamar tovább állok. Igaz, szokták azt is mondani, hogy ember tervez... - Na mindegy, majd utánanézek annak is, nekem meg az maradt ki eddig… Mondjuk a szánhúzó versenyeket már kiskölyökként is imádtam, ha az időmbe belefér, lehet, azt meglesem, még ha itt csak áthaladóban is lesznek. -filóztam hangosan, miközben tovább battyogtam Iris meg Suzy mellett. Közben azért a kis szőrgombócra is vetettem néhány pillantást, mennyire van még betojva tőlem, de attól tartok, hogy nem fog egyhamar megszeretni. Mondjuk nem is tudom miért teperek ilyesmire egy spániel esetében… Azért valahol szívet melengető érzés azzal szembesülni, hogy milyen sok ismerősöm van még mindig Fairbanksben. Nélkülük nem lenne az igazi… S ahogy lassan a sétánk végéhez érünk, én is viszonzom a lánytól kapott búcsúpuszit, majd lassan a Farkaslak felé veszem az irányt. Úgy is fogunk még találkozni a jövőben, nem igaz? Mást nem, egy „birkanyírásra” bejelentkezek hozzá valamikor…
Ezen a nem túl kedélyes, inkább feszültté vált vasárnapi délutánon egyre jobban érződik a csalódottság. Adam nem erre számított, kedvét szegtem valamivel. Talán a sok kérdezősködéssel. Én ugyan nem bánom. A gyerek is úgy tanul, ha kérdez és a vérfarkas is. Azt viszont nem mondhatja, hogy nem került közelebb a megoldáshoz. Még több rejtély, még több részlet, de legalább megvan az alagút, aminek a végén a fényt kell keresni. - Az egy egész modern ág a kung-fuban, ha jól tudom. Szép a mozgáskultúra benne. A savate nem annyira látványos, inkább a kocsmai bunyós stílust keverték a távol-keleti utakon látott technikákkal. Nem, a matrózaink alkották meg, én csak elsajátítottam. Tetszett, hogy valami újat hozott. Egy szava nem lehet, hogy csak kérdezek és magamról semmit nem mondok. Olvashat a sorok között és később a neten is vagy a krónikás termükben. Szép időszak volt az, nagyon szerettem. Kitárult előttünk világ, egyre messzebbről jöttek a hírek, a pontos infók. Nem érzem úgy, hogy össze kéne mérnünk az erőnket, de a Vörös Hold előtt biztos kihívtam ovlna egy harcra. Azóta inkább rejtőzöm, mint viaskodom. Figyelek és sunyi mód sújtok le. Vicces lenne, ha farkas alakban beállnék savate alaphelyzetbe és várnám a sárkány kétujjas támadását, ezt a viccet visont nem fogom elsütni. - Megnézzük, amit meg lehet nézni. Rendben, gurulunk, amíg lehet és aztán jön a lábbusz. Remélem, készült! Ha itt kóborok és kóborokat irányító rejtélyes alakok szaladgálnak a tudtom nélkül és az Őrzők tudta nélkül, akkor erre oda kell figyelni. Nem a segítőkész énem bújt elő. Magamért, magunkért dolgozom. A Falkáért. Mint az üvegkár, olyan lehet ez. Mikor a repedések látszanak, még nincs nagy baj, de cselekedni kell, mert mikor már kirobban, sokkal fájdalmasabb, véresebb és problémásabb lesz a megoldás. Felveszem a sötétbarna túrabakancsomat, ami komoly kontrasztot alkot a világosszürke melegítőnadrágommal és a piros pólóval, amire lazán dobom rá a bőrdzsekimet. Még egy baseball sapka és útra kész vagyok. Félrehúzódhat, ha jólesik neki, de a füleim tisztán hallják, mit beszél és mit mondanak neki a vonal másik végén. Leadta a drótot és én is megteszem ugyanezt, csak telefonon mondom el Cas-nak, hogy hova megyek és kikkel, illetve hogy miért. Röviden, tömören. - Üdv! Elnézek a Bentley Islandre égetően sürgős ügyben. Ha elkerülhetetlen a konfliktus, megoldom, de alapvetően informálódni megyek. A CD-t egy kicsit reklámoztam, de nem az volt a lényeg. Nem ismeri, oké. Nem bennfentes, de ez még semmit nem mond. A kérésre bólintok, hisz ebben egyeztünk meg. Megcsörgetem a kulcscsomót, nyitok, előreengedem és zárok. - Gyorsan, mielőtt a minden lében két kanál szomszédom előkerül! - suttogom és olyan gyorsan, csendben zárok, ahogy csak tudok. Mary Mama keményebb ellenfél három korombelinél, ha nekiáll beszélni. Már megszoktam, de nem hiányolom és egy Őrző vagy egy magánnyomozó jelenléte aztán nem kell neki. Ahogy eltűnünk a lépcsőházban, még hallom, hogy nyitja az ajtaját. Szerencsére megvan a fáziskésés. Huh. Nagy kő gördült le a szívemről. Megúsztuk az öreglányt.
A földnyelv elhagyott szakaszánál tényleg senki nem lát meg minket. Egész zord környék, nagy halmokkal, eldobált üvegekkel és injekciós tűkkel. Ételszemetet nem nagyon venni észre, de poharak, flaskák és a drogosok kellékei megvannak. Érdekes, hogy innen nem messze pedig maga paradicsom van. Határos a pokollal. A méretes barna Diplomatomat letettem a nyugisabb részen egy elhagyott, omladozó falú ház mellé a porba. Kétlem, hogy itt keres valaki ellopnivaló kocsit, ha mégis, akkor sincs nagy esélye. Visszaszerzem és nagyon rosszul jár, ha találkozunk... Nem volt hosszú az út, még úgy sem, hogy Adam kérésére fel kellett vennünk egy hokibajnokot. Ezek szeretnek kettesben járni. Hallottam hírét, hogy miért és nincs ellenvetésem. Nem áll szándékomban szétmarcangolni a torkukat, meg nekik se az enyémet, szóval miért ne hármasozzunk? Két komoly sportoló, mellesleg Őrzők, fiataloknak is tűnnek. A Carlson Center pedig épp útba esett, ahogy a Chena vonalát követve nyugodt autózásba kezdtünk. 15 perc se telt el, mire átvágtunk az álmos délutáni forgalom hadain, hogy a szárazföld felől közelítsük meg a helyet, ahová inkább hajózni szoktak. Az élen járva haladok befelé, átlépve a hulladékrakást, amin nem lehet csendben közlekedni. Jacksonnal bemutatkoztunk, kezet ráztunk, mikor beszállt és most koncentrálok. A füleim a szemét lakóit hallják csak, férgeket és legyeket, az orromat borzongatják a pusztulás párái. Még egy olyan 200 métert meg kell tennünk és utána már a természetanya ölébe jutunk. Adam jól kifigyelte ezt a helyet. Éjszakai telep lehet, ilyenkor még a koporsóikban alszanak a drogos vámpírok, akik a saját életüket szivattyúzzák ki. Érzek szagokat, de túl sok a bűz, hogy eleget tudjak az ide járókról. - A deviancia melegágya. Közvetlenül a túrázók kedvenc helye mellett. Jó, mi? - kérdezem viszonylag halkan, rá se nézve a többiekre. Lépteink alatt pattannak a flakonok és reccsennek a műanyag poharak. 1-1 patkány is elszalad, tekergőző farokkal bújik el egy másik üveg mellett, ahogy jönnek a csúnya bácsik. - Jackson, maga hivatásos? - kérdezem sportolói mivoltáról az újoncot. Ha már együtt indultunk útnak, akkor hadd ismerjem meg. Neki is lesz lehetősége rólam megtudni ezt-azt. A szeméthalom mögötti erdőben látok némi mozgást. Múltkor döbbenetes csend volt. Szinte a fák levelei se rezegtek. Most sincs nagy élet, csak valami villódzót fedezek fel a fák között. Még nem járunk az éjszaka derekán, de valaki már most se lát. Pont, mint a múltkori mamó. Innen még nem tudom kivenni, kiféle vagy miféle, de ha közelebb érünk, meglesz és gyanítom, ő az. Az első fura figura, akibe belebotlunk itt. Egyelőre nincs hová bújni, hacsak nem hasalunk be a szemétbe. És nem hinném, hogy erre lenne szükség...
Mára már letudtam az edzéseket, ellenben még nem akartam visszamenni az egyetemre, hanem jobb-túlesni-rajta alapon beletemetkeztem a papírmunkába. Ha már egész héten ellébecoltam a dolgot, nem kéne hagyni, hogy felhalmozódjon jövő hétre, mert a végén már az asztalon se fogok elférni tőlük. Nagyjából az egyetemi iratos kupac felénél járhattam, amikor megcsörrent a telefonom, majd jött is a hír, hogy munka van, amennyiben ráérek. Vetettem egy pillantást a még rám váró iratokra, és nagyjából ennyi idő elég is volt, hogy közöljem, számíthatnak rám. Mire megérkezett a csapat, már a Carlson Center előtt várakoztam rájuk, felszerelkezve az útra. Bevágódtam a hátsó ülésre az öreg motorosok mögé, majd miután túlestünk a bemutatkozáson a bundás kollégával, meg köszöntöttem Adamet, csak szótlanul figyelek az út hátralevő részében, hogy hová is megyünk pontosan. Túl sok részletet nem vágtak hozzám telefonon, igaz, tanonc éveim alatt már bőven volt időm hozzászokni ahhoz, hogy ilyen téren ne legyek elkényeztetve, nem is frusztrált különösebben a helyzet. Majd kiderítjük, amit kell, nem igaz? - Igazán bájos kirándulóhely. -nézek körbe, ahogy megindul a gyalogos triónk, bár annyira nem meglepő, mindenhol vannak hasonló helyek is. New York belvárosában is nem egyszer sikerült hasonlókba futnom, pedig az egy metropolisz... - Igen. A New York Rangersnél játszottam, de tavaly szereztem egy komolyabb sérülést az egyik meccsünk közben, úgyhogy most kényszerpihenőn vagyok. -válaszolok a kérdésére, hisz különösebben nem titok, aki követi a jégkoronggal kapcsolatos híreket, simán képben lehet vele. Egész nagy visszhangot vert akkoriban az a meccs, meg a következményei. Ahogy elszalad előttünk egy patkány, akaratlanul is eszembe jut, hogy vannak olyanok, akik ezeket még házikedvencként is tartják... az eszem megáll, nekem biztos nem lenne gusztusom hozzá, hogy arra keljek reggelente, hogy a hátipatkányom hortyog a mellkasomon. - Egyébként mit is keresünk pontosan? Vagy kit? Meg ha nem nagy gond, valaki felvázolná tömören a szitut, vagy hogy mit kell tudnom? -szólalok meg valamivel később, miután perceken keresztül semmi különös nem történik - Csak mert akkor úgy és arra figyelek, meg valószínűleg nagyobb hasznomat veszitek. -elvégre informátor lennék, papírforma szerint jók vagyunk az ilyesmiben, de ahhoz azért nem árt, ha tudjuk, mit keressünk. Amikor pedig némi mozgolódás támad a háttérben, csak megtorpanok, a két társam felé sandítva - legalább annyiért, hogy megtudjam, milyen stratégiát követünk a későbbiekben? Inkább a kémlelős, csendes becserkészőset, vagy jók vagyunk, támadunk?! Csak mert akkor aszerint idomulok én is a "játékhoz".
// Becsatlakozásra így ennyi lenne, aztán majd lesz még jobb is, csak rázódjak bele kissé, meg vegyem fel a játék fonalát //
Kezdőlap
/
//
//
