Talán botorság volt egymagam elindulni a kósza nyomon, de ahogy "szagot fogtam", meg se fordult a fejemben, hogy segítséget hívjak magam mellé, kéretlen kísérőket. Az is csupán utólag, hogy lehet, hülyeség volt minden előzetes nélkül elhagyni a szokásos ösvényt, mit kora esti futásaim alkalmával rovok a folyóparttól némileg távolabb eső, kitaposott szakaszon. Akkor is így találkoztunk, éppen futottam. Egy éve már, s pechére nem felejtek könnyedén, főleg, hogy mancsaival rótt emlékeztető párom képére a hím farkas. Nem járja ez így! - Fortyog bennem farkasom, s önnön büszkeségem, miközben a leplezetlen(nek tetsző?) energiákat és az idegen illatát követve haladok a folyópart felé. Akkor lassítok csupán, mikor kiszúrom a széles vállú "halászt" a jéghideg vizű, erős sodrású folyó medrének szélén állva. Valamit nagyon figyel, valamire vár. - Milyen kár, hogy én jutok helyette. Vagy lehet, hogy grátiszba? Majd eldöntik a következő percek, minden esetre nem igyekszem a kelleténél jobban felhívni magamra figyelmét; csak a hülyének nem szúrná orrát energiáim játéka, ahogy a folyópart kavicsain, tisztes távolságban "verek tábort", őt figyelve.
Türelmetlenség költözött belém, hogy ez belső vagy külső sürgetés-e inkább, az idő egyre fokozódó szorítása, sejtelmem sincs. A választ se kerestem, a kutatómunkát meghagytam Eskának, én követtem úri szeszélyes ösztöneimet. Csalogattam - azt, aki vérem volt, s a közelben járt, mikor épp ki volt a "szerencsés". Így esett meg a legutóbbi találkozás is a Germánnal, mert bár feladata volt felkeresni, érthető módon, ha nem akarom, nem lel fel. Ha nem engedem, sehová se megy találkánkat követően. Ám eleresztettem, mert valami hiányzott - valami, amit az idő sem képes megadni, így erőltetni is kár. Nincs vesztegetésre pocsékolható percem, dolgom, dolgunk végére akartam érni. Szabadulni béklyóinktól, hiába nem fűlik a fogam ennek módjához. Kötelesség, teljesítés, megfelelés, büszkeség. Ezek munkáltak bennem öröktől fogva, jó adag haraggal nyakon öntve. Maga voltam az izzó parázs,a minek elegendő a legkisebb szellő, hogy lángra lobbanjon. Volt, mikor természetem ellen törtem, hogy jó Alapító lehessek. Mára már felhagytam ezzel: viseljen el így a világ, amíg kénytelen.
Érzem közeledtét az ifjú nősténynek, kinek ezer szilánkra törtem csontjait a mélybe vetve. Valami szokatlan bennem, érezheti, mivel a rejtőzés is inkább Testvéreim, semmint a magam tudománya. Kellemetlen fekete báránya vagyok családomnak e téren. A folyóparton ültem törökülésben, a vízsodrást figyelve. Régen, emberként, majd vérfarkas létem hajnalán is sokat jártam ide, ám akkor nem engem kerestek fel, hanem én törtem meg más magányát, s telepedtem Nagojut mellé némán. Éppcsak moccan fejem, jelezve kósza gesztussal, hogy felfigyeltem ittlétére. Vérem, ám távolabbi, mint a Germán. - Téged küldtek, hogy űzz el "földetekről" - ejtettem szkeptikus éllel utolsó szavam. Az enyém, az én hazám, mindig az volt, mindig az lesz. - Vagy hímed jöttél megtorolni? - sóhajtottam, mert legkevésbé egy újabb szózatra vártam, amiben barbarizmusomat ecsetelik. Tisztában vagyok érdes mivoltommal, köszönöm. - Mi szél hozott, Ifjú Muszkli? - pillantottam hátra vállam fölött pár másodperc erejéig, majd vissza is fordultam a folyó felé.
Lépteim lassabbá válnak, ahogy a folyóparthoz közelítve az ismerősen idegen energiákat érzem. Kilépve a bokrok takarásából a sziklás-kavicsos közegbe szinte mellbe vág ereje, melyeknek enyéim távolról inthetnek csupán istenhozzádot. - Nem küldött senki, magamtól jöttem. - Folytatnám is talán könnyeden komoly szavaimmal megkezdett gondolatmenetemet, de részéről érkezik egy költőinek tetsző kérdés, melyre állkapcsom finoman feszül meg. Értem én, hogy éltes korával egyenesen arányos az ereje, de ez a felsőbbrendű seggfej-attitűd arrogancia... ziher, hogy veleszületett problémája. - Az egyetlen, amit megtorolnék a hímem kapcsán a pluszmunka, amit az állkapcsa végett okoztál nekem. - Nem taknyos kölyök már Caleb, hogy ne tudja a saját problémáit megoldani magának, s legkevésbé egy nőstény "szoknyájának" fedezékére van szüksége. Lépteim ráérős ütemét nem szegi a pillanat, mikor hátra tekint, közelebb lépdelek, a tisztes három lépésnyi távolságot persze megtartva. Ha akarnék se tudnék közelebb lépni mondjuk, energiáinak masszáját szinte harapni lehet eme közelségben. A megszólítására kissé elnyílik ajkaim, meglepett igazolást keresve a két szócskában, hogy végül a legkézenfevőbb kérdés bukjon elő belőlem. - Mire jó neked ez az egész?
Elhúztam számat, amit nem láthatott, hála elhelyezkedésünknek. Ritka manapság, hogy olyan keres fel, akit nem küldenek. Egyetlen mancsom elég, hogy meglegyen a létszám. - Üdítő válasz - nyugtáztam ennyivel, ugyanis ha szerelemtől hajtva érkezett volna, talán sose távozik. Hallgatom lépteit, miközben halvány feszültség vibrál a levegőben. Másodjára találkozunk, s ezúttal nem tervezem szilánkosra töréssel próbára tenni. Ami azt illeti, egyáltalán nincs bennem a késztetés bárminemű próbatétel kapcsán, mert tartok tőle, hogy újból csalódás lenne a vége. Nem félek ilyesmitől, pusztán kezdek belefáradni. Energiáim még leplezve is mázsás súlynak tűnnek a zsenge korúé mellett, így hát a bölcs megfontoláson túl sem csodálom, hogy egy ponton túl nem kívánkozik közelembe. Egyébként sem jellemző a mi fajtánkra a vehemens egymásra borulás, legfeljebb titokban, elzárva minden kíváncsi szempár elől. Kérdése megüti fülemet, kissé fel is kapom rá a fejem, hogy ezúttal jobban megfordulva tekintsek felé, összehúzva szemem vizsgálva a nőstényt. Saját és Testvéreim leszármazottjai közül többel is összefutottam már, mégis ő az első és egyben a legifjabb, aki eme kérdést felteszi nekem. Hosszan hallgatok, a folyótól viszont egész testemmel felé fordulok törökülésben. Olyan vagyok, mint egy vulkán, amely bármelyik pillanatban kitörhet, most viszont halk, földmélyi morajlás sincs, csak néma figyelem, a válasz fontolgatása, mérlegelése. - Keresek. Becsesebbet, méltóbbat, egy nagyobb cél érdekében.
- Üdítő lenne, ha felhagynál a falkatagok megnyomorításával. - Szemtelenségem csuklóból jövő, hangom visszafogott komolysága ellenére is éllel bír, noha az is egy kézen megszámolható talán, hányunknak ártott fizikai erejével. A még biztosnak érzett távolságban torpanok meg, lófarokba kötött hajammal játszik a hűvös északi szél, miközben tekintetem jeges szürkesége a megtermett hím hátára szegeződik, kibökve a kérdésemet, mi előző találkozásunk óta foglalkoztat. Miért? Ahogy felém fordul, mintha kissé, finoman megfeszülnének testemben az izmok. Védekezés vagy életösztön, nevezze mindenki aminek akarja... Caleb vele való randevúja után beláttam, erővel nem fogunk a hímmel semmire menni, s a figyelmeztető szó is kevés önmagában. Botorság volt talán kezembe vennem mindenféle előzetes jelzés nélkül a dolog megoldását, de ha már energiáiba botlottam újfent, nem fogom elengedni a kínálkozó lehetőséget. Duncan igazán büszke lehet rám a vakon előre módszer elsajátításáért... Válasza meglep, nem is nagyon tudok mit kezdeni vele igazán, ugyanakkor mégis: - Szóval tényleg te lennél...? - Nem fejezem be, ha a válasz igenlő, ennyiből is érteni fogja kérdésemet.
- Jogom van azt tenni, amit - vágtam vissza egyből, s ahogy az ő hangjából szemtelenség, úgy az enyémből súlyos figyelmeztetés hallatszik. Engem sem ő, sem más leszármazott nem bírálhat. Egyikük sem érti, nem látja helyzetünket, így ennek megfelelően feszítem ki kettőnk közé a határt. Ha valóban van esze, ahogy eddig mutatta, bölcsen megmarad a túloldalán. Kérdésére ködös feleletet kap, mégis őszintét, mert ez az elmúlt másfél évem mozgatórugója. Kényszer szülte, mégis elfogadtam. Harcos voltam világ életemben, vezetői ambíciókkal, de hogyan vezethetnék, ha sorsom szülte szolgálatommal dacolok, nem teszek eleget neki. Mi vagyunk a leghatalmasabbak, s ennél fogva a leginkább korlátok közé szorítottak, mert a mi vállunkat nyomja minden felelősség a múlt nyomán. Más felelősség viszont rajtuk nyugszik, például a hallgatásé, a megfontoltságé. Épp ezért nyílik el némileg felháborodástól a szemem, mikor befejezetlen mondatát, kérdését felém küldi. Ahogy előbb az övé, most az én állkapcsom feszül meg, haragom örökkön izzó folyama feljebb bugyog a felszínhez, energiáim mint a parázs, égetnek. - Elmondta. - Helyeslés, beismerés volt ez, tudom, amely mögött ott nyújtózott a megtorlás ígérete. Merőn néztem szemébe, felelnie sem kellett, hiszen nem kérdeztem, amit kellett, tudtam. - Te kinek tetted közhírré? - Könnyed a hangom, szinte csevegő, ám a felszín alatt pillanatról pillanatra kristályosodik ki a hím büntetése. - S ő kivel közölte még?
Hangosabb szusszanás csupán, mivel nyugtázom szavait. Joga van hozzá... de ismerős a nóta régről, egy másik muszkli szájából dalolva. Ajkaim késhegynyivé préselődnek, minden ín és izom pattanásig feszül, ahogy mozdulatait, energiáinak rezdüléseit követem le. Válasza, a be nem fejezett kérdésre adott reakciója megerősítés számomra csupán, ahogy ott állok, szilárdnak tetszőn, mint köröttem a sziklák és kisebb kövek. Szóval tényleg igaz. - Egyszerre borít fel mindent és magyaráz meg mégis ennek ténye. Talán el is réved tekintetem a hírre, a feneketlen, sötét szempáron is túlra nézve, a semmibe. Kérdése zökkent vissza a jelenbe, az láncol a való, a racionalitás kézzel tapintható talajához. És én még hangoztattam nemrég Balthnak, mennyire örülök, hogy elkerül a természetfeletti, magyarázat nélküli szarság évek óta...! Nesze neked Hart. - Mégis kinek mondtam volna? Az alfám lelépett, a bétája minden bizonnyal tud rólatok... - Tárom szét kissé karjaimat, némi daccal hangomban, mert legyen akárki, engem aztán ne nézzen teljesen idiótának! Caleb kapcsán éppen ezért csupán dühösen szusszanok, s mintegy elé vetem a választ: - Gondolom megtette a jelentést a vezetés felé, ha már ők küldték rád. - Most komolyan azt várja, adjak neki listát arról, kikkel állhatott szóba párom és ezek közül kiknek mondhatta el?!
- Se Alfája, se Bétája nem vagy, mégis tudsz róla, eképp úgy vélem, minden alapja megvan kérdésemnek - közöltem zordan, követve dacának hullámait, ám bennem dac helyett düh munkált. Elrévedése, csodálkozás, felismerése háttérbe szorult, a helyzet gyakorlati részét ragadtam meg, főleg mert a jelek szerint nem készült elájulni a meggyőződés hatására. A vezetés említésére nagyot sóhajtottam. Akadtak elkerülhetetlen dolgok, ez nyilvánvaló, s azzal, hogy Atanerkjük fivérem utasítására világgá ment, várható volt, hogy az újsütetű helyettese lesz minden titkok tudója velünk kapcsolatban. Ezt elfogadtam, bár kelletlenül, mégis nekünk is szükségünk volt valakire, aki a falka előtt tartja a látszatot. Ám ő - legjobb értesüléseim szerint - a vezetői kör közelében sincs, eképp tudását az érzelgős, elgyengült szentimentalizmus számlájára vagyok kénytelen írni. - Igazán beszédes hímet sikerült kifognod - morogtam leszűrvén az "atyai" tanulságot. Nem hatalmaztam fel a beszédre, a nőstényt pedig a tudásra, mindnyájunknak egyedi kiváltsága, hogy azzal ossza meg létének titkát, akivel ő maga akarja. Azt hittem, ennél jobban lefestettem magamban, jobban kiismertem pillanatnyi találkánk során. Naiv voltam, nem számítottam rá, hogy a helyi média számára teszek kinyilatkoztatást. - Mennyit tudsz rólam? A hím innentől az én problémám, kizárólagosan - számomra sajnálatos módon nem mérvadó, hogy párja áll előttem, éppen ezért a továbbiakat sem osztom meg vele a Germánt illetően. Bánni fogja még bőbeszédűségét. Ez azonban a jövő zenéje, a jelen a nőstényhez köt, s ebbe temetkezve igyekszem indulataimat féken tartani. Ha valamit, hát azt megtanulhattam Atyáinktól, mennyire fontos a megfelelő időzítés. Mindennek eljő a maga ideje, a Germáné is.
- A párja vagyok, megbízik bennem. - Közlöm, de oly közönyös éllel, mintha egyetemes általánosságú dolgot állítanék. Nem is célom pódiumra állítani kettőnk kapcsolatát, hisz valóban magától értetődő számomra a két mondatfél közötti párhuzam. Ha számára idegen fogalom ez a fajta bizalom... az már legyen az ő gondja. Nem én leszek, ki elméleti gyorstalpalót tart és megváltja, az egyszer biztos. Levont következtetésére éppen ezért csupán felkaccanok kissé, elhaló könnyedséggel engedve el szavait. Már hallhatta válaszomat, Caleb meg a beszédesség pedig - szerintem - messze nem egy kartonba ejthető fogalom. Kérdése meglep, s ha lenne a helyzetnek bárminemű könnyedsége is, talán elé dobnám nyers, úrinőtlen válaszomat, mely szerint az eddigiek alapján egy nagyképű tuskónak tartom, így azonban aprót nyelek, válaszom a bennem fortyogó vélemény ellenére is visszafogott: - Tudom, hogy jó ok nélkül kötöttél belém a múltkori találkozásunkkor és löktél le a sziklafalról, ezzel nyakadra hívva a falkát. Tudom, hogy nem szándékozol távozni a többszörös figyelmeztetés ellenére sem és most már azt is sejteni vélem, hogy miért. - Minden valamire való farkas ismeri legalább a legelső farkasokról szóló legendákat, így remélem nem arról várt élménybeszámolót, sem elemzést hajdanvolt nevének kapcsán. - Nő létemre kedvelem az egyenes egyszerűséget Dec...lan. - Bizonytalanodok el abban, miként is szólítsam az előttem állót. - A racionalitás és a tudományok embere vagyok, ha úgy tetszik. Éppen ezért nem fogom világgá kürtölni a dolgot! Értelmetlen tett lenne. - És sokan totál hibbant tyúknak néznének érte, ami azt illeti. Caleb azért is osztotta meg velem a titkot, mert tudta, nem jár el a szám róla. Más kérdés, hogy nem gondolta át, tudok-e nyugodt szívvel együtt élni az információval. - Ugyanakkor érdemi válasz nélkül sem szándékozom távozni. Az, hogy örökös után kajtatsz, véleményem szerint nem jogosít fel rá, hogy minden muszklit összetörj, aki az utadba kerül.
- Dicséretes - ejtem ki dicsérő színezet nélkül a szót. Nálam a kettő nem él összefüggésben, ezt jól sejti. Szemöldököm is éppcsak megemelkedik kurta kacagására, aminek okát egyáltalán nem firtatom, ha számítana valószínűleg megosztaná velem, felesleges fecsegésre azonban nem vagyok kíváncsi, s ilyesmire ő sem vesztegeti az időt. helyette inkább kérdésemre adott válaszát hallgattam megszakítás nélkül, még azon pontokon is, ahol tévedett vagy nem értettem egyet. Érdekelt, miképp látta, miképp látott, puszta kíváncsiság. Miután elhallgatott, nem szólaltam meg egyből, rendeztem gondolataim kusza halmazát, s aztán szólaltam meg. - Minden Teremtő úgy, akkor és oly gyakran teszi próbára Naturalakjait, amikor, amiképp s ahányszor jónak ítéli. Mi sem vagyunk másképp a leszármazottainkkal. - Pár másodpercig magam elé meredtem, majd tekintetem ismét az övére talált. - Én a nyers, fizikai erő vagyok - szorítottam ökölbe mindkét, térdemen nyugvó kezemet -, mégsem ennyiből áll az, amit a vérvonalam képvisel. Összetörtelek, mert megtehettem. Összetörtelek, hogy lássam, mennyire vagy erős, miképp sérülsz, hogyan gyógyulsz. Őt összetörtem, mert rászolgált. Négyszáz éven át halott voltam - ejtettem ki lassan a szavakat, merőn nézve szemébe - Négy évszázadon keresztül volt nyugta tőlem az utódaimnak, volt idejük, lehetőségük elkanászodni, vonalam rothadó ágait dédelgetni, nevelgetni. Az én rovásomon is van, ez tagadhatatlan, épp ezért várom el, hogy akik a farkas által a nyomomban járnak, különbek legyenek, vagy legalábbis nem gyengébbek. - Némileg lejjebb eresztettem pajzsom, energiáim fojtó örvénye jobban elért hozzá, de nem temettem magam alá övéit. - Mindig van nagyobb hatalom, mindig lesz még erősebb itt - mutattam halántékomra - és itt - böktem mellkasom közepére. - És ha már át kell adnom a helyem, azt akarom, hogy akinek ez a teher osztályrészül jut, sose feledje. Én elfelejtettem, vagy inkább nem törődtem vele, s ez vezetett végül bukásomhoz, ezt kellett vén fejjel újból megtanulnom a két Ősszellem kéretlen okításán keresztül. Tudják, milyen gyengének lenni, földbe tiportan feküdni, hogy sose felejtsenek el ilyenkor is erősnek maradni, méltósággal felülkerekedni. - Törjetek össze mind, hogy lássam, ki az az egy, aki képes felemelkedni. Úgyis csak a második lehet a szememben az illető, mert akit kiválasztanék, nem tehetem utódommá. De ezt rajtuk kívül senki se fogja tudni.
Próbatételek. Leszármazottak. - Az élet egy kibaszott vizsga, ezt hangoztatták mindig a kölyökkor küszöbén, az ötven évet elérve. A falka mindig figyel. Vigyáz rád, de tesztel is egyúttal. Sose lehetsz teljesen biztos, nem épp próbatétel elé állítanak "csupán"... Megfelelni. Tökéletes utódnak lenni. - Ennyit vártak és nem többet tőlem örökké. Összetörtek újra meg újra a kellő hatásért - ha sírtam, hát azért, ha fájlaltam, akkor meg azért. Ismerős a nóta Declan. Vagy Sangilak, nekem aztán mindegy, miként nevezed magad! - Nos... kösz a kimerítő választ? - Tárom szét kissé karjaimat, gesztusaim csupán akkor feszülnek be ismét, mikor megérzem energiáinak növekvő volumenét. Az eszem azt mondja, hátráljak, míg a szívem kíváncsi botorsága maradásra ösztökél. - Nem mozdulva állom mindennek végeredményképp a megtermett hím tekintetét. Aprót nyelek, ahogy hallgatom szavait, végül pedig aprót biccentek, értő megerősítéssel, majd hozzáfűzve: - Remélem megtalálod ezt az illetőt. - Mielőbb. Azokat békén hagyva, akik fontosak a számomra. Kezdve... nem is tudom, mondjuk velem? - Persze, mindez csupán kimondatlan fűszere az udvarias őszinteséggel elejtett, hűvösnek tetsző szavaknak. Hacsak nem tesz olyat, mi itt tartana, úgy nemes egyszerűséggel hátat fordítanék neki, hogy távozzak arra, amerről jöttem.
Nincs benne hátrálás, kíváncsiságát érzem csupán, s ha valami, hát ennek kapcsán a Germánnal is elégedett voltam. Számunkra nem létezhet olyan, hogy megfutamodás. Pontosan ezért húzom árnyalatnyi, enyhén sunyi félmosolyra számat, látva, hogy távozni készül. Bölcs döntés nem kekeckedni a nyilvánvalóan erősebbel, aki már megmutatta, milyen könnyen tör-zúz. De mint mondtam, számunkra nem létezik megfutamodás. - S ha az mondom, épp most találtam meg? - vetettem utána kérdésemet, mikor már elfordult tőlem. A Szellemek útja kifürkészhetetlen. Mondhatnám, hogy az enyém még inkább, ám nagyzolás volna, arról pedig az elmúlt évszázadok alatt sikerült leszoknom.
Megtorpanok a kövek között lépdelve szavait hallva. Nem is maguk a szavak, sokkal inkább súlyuk, lehetséges valójuk az, mi lépteimet az éppen aktuális ponthoz szegezi a földön. Csak szívat, ugye? Lassan fordulok vissza, teljes testemmel, nem csupán pillantásom az, mivel illetem. A tisztelet jelének is lehetne venni talán, energiáimban mégis sokkal inkább a kétkedés az, mi visszaköszön. Mintha nem tudnám eldönteni, hogy az épelméjűsége csupán látszat-e. - Azzal rendkívül elhamarkodott kijelentést tennél, tekintve, hogy ismersz vagy... oh várj, nem, nem is ismersz! - Tettem egy lépést, de már nem távozó irányba, sokkal inkább oldalt haladva, mintha csak kényszeres pótcselekvés lenne szavaim közepette a térbeli mozgás. - Hagy segítselek ki, elvégre mégiscsak elég régóta ismerem magamat: nem engem keresel. Erős vagyok és sokkal több annál. Összetörhetsz újra, meg újra, hogy ezt lásd, ha úgy akarod, de rá fogsz jönni, hogy követő vagyok és nem pedig vezető. A sürgősségi osztályon talán, de farkas-körökben... - Lassan ingattam meg a fejemet lemondóan. Nem tehettem róla, nem tehetett róla senki, legfeljebb a beharapóm, de egészen egyszerűen ekképpen neveltek. Hűségesnek. Szikla szilárdnak. Olyannak, aki Castorért kel és fekszik. Nem ismertem más utat az elmúlt száz évben és ami azt illeti, nem is kerestem. Elfogadtam ezt. Valahol meg is felelt a pillanatnyi lázadozásaimon túl. - Merthogy egyedül az érzelmeket nem tudta teljesen kiölni belőlem Atyám.
Vannak dolgok, amikkel tiszteletlenség játszadozni, ám mindig eljő egy pont, ahol már csak nagyon kevés számít. Hogy tréfáltam-e vagy komolyan gondoltam még magam sem tudtam, de már nem kerestem görcsösen kapaszkodónak való ágat a sodró folyóban, inkább úsztam az árral. Ahogy megfordul, beszélni kezd és lép egyet, úgy kelek fel a földről lassan. Mondhatnám, hogy mozdulataimnak nincs fenyegető, támadó éle, ám minden ragadozó a támadás pillanata előtt a leglassabb, a legnyugodtabb. Én nem készültem ilyesmire, de nálam se árt óvatosnak lenni. Mire végzett mondandójával, kiegyenesedtem. - Helyes - nyugtáztam elsőre szavait, kifejezetten azt, hogy nem vezető. - Én Atanerkké akartam válni, mikor Tarknak születtem, végül áruló lettem. - Nincs ezen mit titkolni, a múlt megtörtént eseménye. - A felemelkedés nem azt jelenti, hogy mindenki fölé hágva irányítasz, hanem önmagadat ismerve, ahhoz mérten teszed a legtöbbet. Egyikünk sem vezetőnek született. Egyikünk sem lehet az. - Mi egyensúlyban létezünk, egyikünk sem nyomhatja el a másikat, ezért hasztalanok különleges adottságaink egymással szemben. - Ez nem dicsőség, hanem teher és megtiszteltetés. Nem vezetés, hanem útmutatás, ha szükség van rá. Felelősségvállalás, ítélkezés, miközben rajtad kívül csupán egy tucatnyi létezik, aki osztozik sorsodban. Nem vezetőt keresek, hanem olyas valakit, aki képes zokszó nélkül cipelni a terhet, amit a Legerősebbnek lenni jelent. Méltóságot, büszkeséget, sziklaszilárd együttérzést, ami viszont nem hajlít el csak azért, mert képes vagy némi empátiára. Nemes lelket, ha úgy tetszik, s ez messze nem kell, hogy mesebeli fénylő páncél alatt lakjon.
Kitartásból kétségtelenül jeles, ahogy hallgatom a magasröptűnek tetsző, magvas gondolatokat. Akár tükörként, ismeretlenül elejtett jellemzésként is tekinthetnék szavaira, mégsem tudom tárt karokkal, nyakába borulva fogadni azokat. - Nem is én lennék, ha így tennék... - Egy kicsit úgy hangzik mindez, mintha minden áron meg akarnál győzni, rám illik a dolog. Vagy inkább magadat győzködöd ezzel? - Nem mondom ki, hogy kétségbeesett húzásnak tartom, de a falvédőről sem most másztam le. Ha én a helyében lennék - ez a gondolat a felvetett téma kapcsán már magában ironikus - biztosan nem egy vadidegen, száz éves "kis" nőstényt választanék utódomul. - Akárhogyan is, megtisztelő, hogy egyáltalán számításba vettél, de... csak akkor fogadok el efféle lehetőséget - merthogy bármennyire idegenkedek így elsőre az egésztől, még én is belátom, mekkora lehetőség rejlik mindebben a jövőre való tekintettel - amennyiben valóban engem találsz a legalkalmasabbnak. Feltételezem a sok megmagyarázhatatlan történés mind hozzátok és Alignakhoz köthető. Minden tisztelettel, a világnak nincsen szüksége újabb bosszúálló szellemekre egy-egy rosszul megválasztott utód miatt. - Vagy valami ilyesmi. Nem vagyok én anernerk, hogy minden természetfelettit vágjak!
Elhúztam a számat. - Mások győzködése nem az én mesterségem. A magamé... Atyám tavalyi látogatása után eldöntöttem valamit, ahhoz mérten cselekszem. - Kaptam egy elutasítást, megértettem a "miért"-jét. Az egyetlen nehézség és öngyőzködésnek beillő dolog az az évszázadok alatt beszűkült látóterem kitágítása. Hallgatva visszakozását, racionális érveit, megfordul bennem, hogy talán túl fiatal. Érzem a korát, hogyne, ám az évek száma sosem garantálja a bölcsesség eljövetelét, ahogy egy ifjú szív is megélhet évszázadosokat nyomorba döntő tragédiát. Sok téren valószínűleg tényleg tapasztalatlan, ám Testvéreimmel mi sem kiforrott Vérvonalfőkként kezdtük. Számtalan hiba szegélyezi mindnyájunk útját, ez a tanulás és az élet velejárója. - Rosszul megválasztott utód esetén talán akad egy-két zsémbes Szellem. Utód nélkül viszont biztosan marad egy vérgőzös, aki minden évben bábok módjára rángatja azokat, akiket ér, és tovább tizedeli örökségünket. Olyan kétségbeesés pedig nem létezik, amely rávenne, hogy olyasvalakit tegyek meg utódomnak, aki semmilyen szín alatt nem felel meg az elvárásaimnak. Tagadhatatlan, hogy szorít az idő, de tekintve, mi forog kockán, mennyire hosszútávú dologról beszélhetünk, nem engedhetem meg magamnak az arra méltatlan jelölését. - A párodat is szemügyre vettem, mint esélyest. Ő már elbukott. - Pedig volt benne potenciál, épp ezért vettem tudomásul csalódva, hogy mindama morzsányi remény, amit felé tápláltam, mivé kényszerült átfordulni. Senki sem adhatja ki egy Vérvonalalapító személyazonosságát tudatlannak, engedély nélkül. Senki. Könnyen osztom létem titkát, ám minden alkalommal személyesen növelem a tudással rendelkezők számát, ügyelve rá, hogy más Testvéremnek még árnyéka se vetődjön fel. De ezt a továbbítást nem tűrhetem, nem tűröm.
Szólnék talán, ajkam nyílik, de be kell látnom, hogy igaza van. A tények hanyag finomsággal vágnak képen, ahogy a megtermett hímet figyelem, s talán ennek nyomvonalán indulnék meg tovább, hirtelen ötlettől vezérelve, de kizökkent visszautalásával, amivel páromat illeti. - Mert elárult. - Biccentek is aprót, kijelentek és nem kérdezek. Talán van más is, miről nem tudok - nem kell tudnom - de az a Napnál is világosabb, hogy zabos kissé a tény miatt, nem tudatlanul érkeztem ezúttal, hogy a Véletlen megint keresztezte útjainkat. - Őszintén nem tudom, miért mondtad ezt most el. Ha azért, hogy elnézésért, kegyelemért könyörögjek számára, azzal attól fosztom meg, ami azzá teszi Calebet, aki. S ráadásul önmagam is megtagadnám. Ha bizonyítási vágyat akarsz ébreszteni bennem, hogy jobb lehetek nála valamiben is... mindannyiunknak megvannak a magunk erősségei. - Tárom szét kissé karjaimat. Talán nem volt célja a dologgal a puszta tényközlésen túl, nem tudom. Amiben viszont biztos vagyok és ezzel visszakanyarodnék a kettőnk beszélgetéséhez, mit a páromról való kitérő előtt eszközöltünk, az nem más, mint, hogy: - Zárjuk ezt rövidre, Declan. - Módszeresen nem jön számra neve, nem érzem úgy, hogy jogom lenne akképpen nevezni őt, míg ő engedélyt nem ad rá számomra. - Neked záros időn belül utód kell, én pedig botorságnak tartom elhamarkodottan ítélni. S habár nyilvánvalóan nem kellene a beleegyezésem hozzá, mégis megengedem, hogy múltamba tekints. Nézd és lásd mindazt, aki vagyok. Ahonnan jöttem, amerre tartok. Aztán ítélj meg, ne raboljuk egymás értékes idejét feleslegesen. - Mert valahol meg vagyok győződve róla, hogy zsenge korom árnyai, a falkához való végtelen lojalitásom, s hogy koromnál fogva más utat nem jártam még, mint a falkáé, ellene szólnak az általa utódjától vártnak.
Árnyalatnyi biccentéssel jeleztem, hogy fején találta a szöget a hím kapcsán. Nem szeretem, ha valaki sokat fecseg és eljár a szája, bár ezzel Testvéreim körében - meg nagyobb általánosságokban is - aligha vagyok egyedül. - Azért mondtam el, hogy véletlen se ringasd magad tévképzetekben. Súlyos a helyzet, ám ha kétségbe is estem, annyira nem, hogy mindent elnézve és félretéve tegyek valakit utódommá. - Kvázi még ő is bőven tehet olyasmit, amivel megfelelő nagyságú csalódást okoz. Fél szemöldököm felvonva fogadtam az események siettetését, de nem szakítottam félbe. A felajánlást nem fogadtam egyből. Mióta meghaltam, senki emlékeit nem kényszerítettem ki, nem kértem az átadásukat, s valami azt súgta, ő sem szokott effélét kínálni. Pár másodpercig csak néztem az enyémmel szöges ellentétben álló jégszín szempárt. Energiáim fellobbantak, az övéi köré fonódtak ellentmondást nem tűrően, hiába ő adta az "engedélyt". Hadd lássam, mi vagy, ki vagy, mit nevelt beléd e megélt alig több mint száz év és a Teremtőd. Hadd lássam, miben buktál el, mikor torpantál meg, remegett bele egy-egy tettedbe lábad-lelked. Sodort a beharapás, a korszak, amit megint csak láttam, de meg nem élhettem. A kiképzés, ami egyesével ölt ki belőle szinte minden érzelmet, változtatta a halványan fodrozódó felszínt dermedt jégpáncéllá, hogy alig egy-két illető láthasson a repedések mélyére. Láttam a sziklaszilárd hűségét falkához és baráthoz, a kötelességtudatot és parancskövetést a szív ellenében, amikor apró Kölyök életének fonalát metszette agyaraival. Részvét vagy érzelem egyetlen ponton sem tükröződik arcomon, csak hagyom, az emlékek végigcsorduljanak rajtam, bennem, mindezen pataknak tetsző folyam után pedig nagy levegőt veszek, amit lassan fújok ki. Mint egy gyakorlat végén, levezetésképp. Mintha újra az az inuit harcos lennék, aki próbálja megítélni, méltó-e a farkas ajándékára az előtte álló. A különbség pusztán annyi, hogy hajdan szinte egyáltalán nem foglalkoztatott mindez. Beharaptam, s aki túlélt, az volt az érdemes. Lobogó tűz, fagyos éjszaka, távolba vesző vonyítás, frissen kioltott élet, halál- és vérszag. A tűz benne, a fagy a hidegvérű mészárlásban, a vonyítás torkomból, a bűz a pusztításunk eredménye. Halott a fiunk, haljon hát mind, mert élet és halál urai vagyunk, a bennünk dúló vihar kirobbanását pedig senki sem akadályozhatja, állíthatja meg...
Élet és halál ura vagyok a füstszagban úszó mezőn, körülöttem körben sértetlen halottak, erejük, életük bennem tombol tovább. Előttem az egyik, akit fiamnak tekintettem, ám ahogy hajdan tőlem Atyánk felé, úgy most tőle felém járt az árulás szele, hát dobbant mancsom, szívem, az átok éles pengeként hasította köztünk a levegőt. Gőg tartott dacosan egy helyben, felsőbbrendűségem arroganciája hozta el halálomat, hogy haragom közönyös nyugalom masszív falába csapódjon odaát, nem lelve kiutat. Keserűség lett társam, mikor újból e földet láttam, tompa düh sajgott nyomasztó emlékként lelkemben.
Fájdalom hasított belém a vérszín Hold alatt, ahogy sorra éreztem halálukat. Az égető érzést lapockámban, a tehetetlenség súlyát csontjaimban. Az el nem múló dühöt, újbóli halálom után, a kimerültséget feltámadás után, ami felelősség nyomásával társult.
Könnyedén talál jobb, kötelességtudóbb, pedánsabb Alapítót nálam, láthatja abból, amit kéretlenül osztottam meg vele. Nem a tökéletesség tett minket azzá, amik vagyunk, így badarság lenne ilyesmit elvárnom. S ha ő attól tart, hogy méltatlan, sebtében megálmodott utód miatt lesznek zabosak a szellemek... nos, nagyzolás nélkül állíthatom, hogy ha nekem sem sikerült egyetlen egyen kívül többet magamra és a világra haragítanom, hogy kísértsen, amikor csak teheti, úgy aligha kell neki vagy bárki másnak ettől tartania. Emellett Atyámat nem említve szeretném látni azt a túlvilági lelket, aki fölém tromfol e téren. - Gyarlók és esendőek vagyunk mind, számtalan hibával. Ha nem így lenne, ha kezdetektől fogva végtelen bölcsesség adatott volna mindnyájunknak, most nem tartanánk itt. Féljenek és tiszteljenek minket, de eltekintve szokatlan adottságainktól, létünk nyújtotta átoktól-áldástól, mi sem vagyunk különbek. Ezt beismerni ostobaság, letagadni gyengeség. - Találkozunk még - búcsúztam, ha nem állított meg, hogy kifejezett válasz nélkül hagyjam magára gondolataival. Úgy sejtettem, fog még engem átkozni, tán gyűlölni is. Tegye - az élet nem tündérmese, s ezt ő is pontosan tudja.
Nem fogom kétszer ajánlani, miként könyörögni sem neki elhangzó szavaim közepette. Jól látja, nem az vagyok, ki lépten-nyomon jégvárának fala mögé engedi az útjába akadókat. Önként adom ugyan múltamat, mégis megfeszülnek izmaim, szívem hevesebben veri riadtnak tetsző taktusát, mikor a hím energiái enyémbe marnak. Száz év... neki szemhunyásnyi idő csupán talán, nekem mindenem, mit, mint kacatokkal teli fiókot, borítok most ki elé. Büszke voltam farkasomra, hisz nem alamizsnaként kaptam, hanem mert érdemesnek talált rá Teremtőm. Büszke, ugyanakkor végtelenül naiv is. Az első átváltozás, az első gyilkosságom... a másik fiatal farkas vérének íze elevenen kúszott képembe, s innét nem volt megállj atyám számára. Saját képére, szájízére formált minden egyes törés, heg és abúzus. Férfiasan hatalmas tenyerével fegyelmet, csókjával hűséget tanított számomra... - Minden egyes újra megélt kínt némán tűrtem el, mintha nem fogna rajtam lelki- vagy fizikai fájdalom. Én jól ismertem a lejátszódó képsorokat, egyszer már megéltem őket, s tudtam jól... létezik ezerszer mélyebb kín a felvonultatottaknál. Atyám lánykérésből fakadó, botor halála se érint meg. Ostoba volt, ha azt hitte, felülkerekedhet azon a hímen...! Nem véletlenül választottam pont őt, még ha halálát direktbe nem is kívántam. Az ő létének végével nem volt maradásom Chicagoban, oda tartottam hát, hova nevelésem, hűségem húzott: alfám, falkám után az északi hidegbe. A színtér mindegy volt, sajátjaim szolgálatára neveltek, ehhez tartottam hát magam jól idomított bábuként a sakktáblán. Csupán kósza, hajnali órákon, lelkem társának zúgolódtam a rendszer ellen. Ő ismerte csak a fagyosnak tetsző szív titkát, a felszín alatt fortyogó lávafolyam tettrekészségét. Ölnék is érte... öltem is. Anne. Édes kicsi Anne. Nem tehettél te semmiről, s ha bennem egy árnyalatnyit lanyhult volna a hithű kötelességtudat, nem keveredve sértettséggel... - Érzem, forró könnycsepp szalad le arcomon, ahogy újra hallom a törékeny kis csont tiszta reccsenését, érzem a kicsi szívet, miként megszűnik dobogni. Talán nem szúrja ki a hím, elrejti jótékonyan a sötét, én érzem csupán a bőrömbe égetett barázdáját a sós könnynek. Már a közelmúlt kapujában járunk, s a vérvörös Hold színezte éjjelek közepette felsejlik jelenem legnagyobb vélelme: kevés vagyok hozzá, hogy megmentsem azokat, kik enyémek, fontosak számomra. Értük éltem, értük halok, s most mégis úgy fest, nincsen rá mód, hogy megmentsem őket, meghaladja tudásomat a természetfeletti ismeretlen. Leah... sosem áltunk igazán közel egymáshoz, mégis valahol megérintett halála. Sosem mondtam, senki nem kérdezte. Éket vert bennem, kellemetlen érzésként, mely egyre csak azt szajkózza: vajon ki lesz a következő? Lopva, sietősen törlöm le arcomra könnyem nyomát, amíg kifújja magát és aprót nyelek, mielőtt bármit is szólhatna. De nem szól, reakciója afféle, amire egyáltalán nem számítok. Ereimben megfagy a vér, tekintetem csillogása elismerő alázattal adózik az emlékképnek. Élet és halál urának lenni... ismerős az érzés, mégis messze nem fogható mindahhoz, ami az emlékképben megjelenik. Egyszerre félem és csodálom hatalmát, nyelem a benne fortyogó keserűséget és dühöt, miként magaménak érzem a fentről érkező nyomás kényszerítő hatalmát. Nem szóltam, csupán pillám rebbent szavaira. Talán még levegőt is alig mertem venni, akkor fújtam csupán ki tüdőmből a megfáradt oxigént, mikor tovalépdelt mellettem a hím. Találkozunk még. - Átok vagy ígéret, ki tudja... még azt se tudném hirtelen megmondani, vártam e a viszontlátás örömét. Akárhogyan is legyen, egy biztos: futásom a találkozást követően sétába váltott a folyó szegélyezte utakon.
// Köszöntem szépen a régóta érő játékot és az élményt. : )) //
A Rebeccát érintő korábbi megfigyeléseim még az elutasítása után sem vesztek kárba. Hiszen nem csak rajta tartottam messze látó szemeimet, hanem vele együtt még valakin, aki szinte ajándékként járt az erőfeszítéseim mellé. Nem mondom, hogy nem sértett és dúlta fel a lelkem az, ahogy végül elváltunk egymástól. De az én feladatom nem az, hogy az érzéseimmel legyek elfoglalva, hanem az, hogy hatékony legyek. Így alakult, hogy kivételesen a számomra igencsak kellemeset a hasznossal keverve elválásunk óta némileg több figyelmet szenteltem a hímnek, a farkasnak, akivel szívét megosztotta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ült ki a fölényes bosszú lehetőségének mosolya a szám szegletébe, akárhányszor arra gondoltam, hogy talán mégis csak nekem lehet igazam. Hogy talán mégis jobban járt volna azzal, ha őszintén igent mond. Hogy talán még ezek után is elvehetem tőle a tudta nélkül azt, ki fontos számára, és akinek az életéért akár az oldalamon is harcolhatott volna. Milyen kár.
És mialatt ezen gondolatokat bagóként rágva indultam el a Tanana partján, annak kihalt békéjét és csendjét köpenyként magam köré borítva, változást észleltem. Egy számomra igencsak kedvező változást. A pajzsom nem zárom fel teljesen, jelen esetben semmi okom sem lenne rejtegetni a kilétemet vagy azt, hogy melyik csapatba is tartozom. Lábszárközépig érő, fekete kabátban, fekete pulóverben és egy vörös sállal a nyakamban haladok tovább, kíváncsi szemekkel fürkészve a tájat, próbálva megpillantani a másikat. És amikor ez sikerül, az elégedett felismeréstől olyan mosoly ül az arcomra, mintha csak rég nem látott szerettemet látnám viszont. Pedig csak Egon az, valaki, akit már valamelyest ismerni vélek, de a saját szemeimen át most látom először teljes valójában.
Természetesen minden bizonnyal furcsán hathat számára az egész jelenség, azonban nem érezhet felőlem semmilyen fenyegetést vagy ártó szándékot. Ahogy a távolság csökkent kettőnk között, szórakozottan lehajolok, és jobb, piros kesztyűbe bújtatott kezemmel felveszek egy testesebb követ a partról, és hetyke mozdulatokkal dobálgatom, amíg beszédtávolságba nem kerülök hozzá. - Egy kicsit alacsonyabbnak képzeltelek. Szólalok meg csodálkozó, ám elégedett hangon, a gesztusaim és az arckifejezésem továbbra sem változnak. Mindeközben teljes lényemmel próbálok minden változást és érzést felfalni, ami a hím felől érkezhet. Mindent, ami egy kicsit közelebb visz ahhoz, akiért Rebecca vagy így, vagy úgy, de akár az életét is odaadná.
Az idő különös dolog, főleg Egon számára, aki épp az erdőben kószál, messze a várostól, vagyis relatíve távol, mert egy vérfarkas metabolizmusának hála, sokat tud menni és utazni, az időérzékük pedig néha olyan lehet, mint a kutyáké. Szóval nem létező. Órák óta battyog a hidegben és a sötétben, avagy lehet, hogy csupán egy órája, mindenesetre nem igazán tudja, hogy merre is megy, elvégre az orrát követi. A kacsasült olyan dolog, amit Rebecca mesterien tud elkészíteni, és ha találna egy kacsát, amit levadászna, akkor azt haza is vihetné, hogy sütőbe dobják, aztán vígan megegyék. Természetesen valószínűbb, hogy csak Egon enné meg, Rebecca pedig inkább valami olyasmit enne, aminek nem harapták le a fejét. Érthető, elvégre csak egy őrző, nem pedig vérfarkas. Az orra cserbenhagyja kissé, mert végül kiér a folyóhoz, de egy árva kacsát sem lát, így hát leül az egyik fa tövébe, és nézi, amint a víz viszi magával a jeget, és egyéb szennyet, amit csak útja során fel tudott kapni. Bezzeg kacsát nem! Egon egy ponton le is hunyja a szemeit, majd elbóbiskol a fagyban, de nem aggódik igazán, elvégre fel van öltözve rendesen, na meg vérfarkas, és azoknak a megfázás nem létező dolog. Max lefagy az ujja, de az meg visszanő, szóval nincs miért igazán aggódnia. Álma hosszú és cselekménnyel teli, mintha legalább öt évet aludt volna, ahogy egy szusszanással felébred, az álom persze el is szökken, hogy az éjszaka sötétje fogadja. Megborzongva felkel, megmozgatja elgémberedett ujjait, aztán megköszörüli a torkát, ásít egyet, megvakargatja sapkába bújtatott fejét, aztán unottan nézi a folyót, amin még mindig nem úszkál egyetlen nyomoronc kacsa sem. - Hát, a fene vigye el – közli a körülötte lévő senkiknek, hátha valaki varázsütésre ad egy kacsát, de az éjszaka csendes, csak a folyó halk sodrását hallja, na meg az éjszaka vadjainak neszezését. A közelben egy mókus próbál valamit elrejteni, Egon eljátszik a gondolattal, hogy levadássza, de a mókus ügyes jószág, és fára kéne másznia, amit most egyáltalán nem szeretne, mert elszakítja a ruháját és akkor Rebecca kikel magából, hogy megint varrhat. A szabóknak Fairbanksban valószínűleg aranyéletük van, amennyi átváltozásos ruharongálás történik itt. Egon pajzsa nincs teljesen felhúzva, így megérzi a közeledő energiákat, tekintete azon nyomban komolyabb válik, ahogy szórakozott vadászból, komoly veszélyt érzékelő ragadozóvá válik. Persze a másik felől nem érez fenyegetést, de a látszat néha csal, és a közeledő alak nem falkatag. Egy nem falkatag pedig egyet jelent azzal, hogy akár veszélyes is lehet. Egon végül meg is látja a farkast. Bájgúnár, természetesen, és valószínűleg cirkuszi alkalmazott, aki elfelejtette, hogy a zsonglőrködés úgy hatásos, ha több követ dobálgat egyszerre. Egonnak természetesen rögvest nem tetszik a másik, főleg, amikor megszólal. - He? – kérdez vissza tökéletes értetlenséggel. – Ismersz? – kérdi, miközben igyekszik megállapítani, hogy nem-e vannak még mások is, akik elrejtik az energiájukat. Persze nem lát senkit, de az, hogy nem lát, nem is jelenti azt, hogy Bájgúnár egyedül lenne.
Nem üt szíven az, hogy Egon még csak leplezni sem próbálja, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Általában mindig így kezdődik, rengetegszer így is végződik, ám ez sosem zavart, hiszen nem saját magamnak gyűjtök rajongókat, ugyebár. Kérdésére rövid hümmentéssel fejezem ki jó kedvemet. - Még nem annyira, mint amennyire szándékomban áll. Megjegyzésem egyszerű, szavaimat a földön landoló kő tompa puffanása mondatvégi hangsúlyként zárja le. Egon természetesen mindeközben tovább próbálja feltérképezni a helyzetet, nem haragszom rá emiatt, minden farkas, akinek egy csöpp esze van, hasonlóan reagálna. Akinek pedig ennyi sincs, azzal egyébként sem tudnék mit kezdeni. - Nem kell aggódnod, rajtam kívül nincs itt más. Én pedig nem azért jöttem, hogy kárt tegyek benned. Szavaim teljesen őszinték és szavahihető komolysággal küldöm őket a másik hím felé. És bár a pajzsom nincs teljesen zárva, a saját Bestiám még csak érdeklődést sem mutat felé, számára gyakorlatilag egyelőre olyan, mintha egy egyszerű halandóval társalognék, hiszen mindketten tudjuk, nem jelent számunkra veszélyt. - Még mielőtt teljesen összezavarodnál, egy közös ismerősünk révén ismerlek. - térek a tárgyra rögvest azután, hogy igyekeztem megnyugtatni kissé - Rebecca Morgan. Hangom elmélyül, ahogy a nő nevét a számra veszem, és egyúttal hátam mögött összekulcsolom a kezeimet. Számítok rá, hogy ez talán kissé fel fogja majd paprikázni, esetleg olyan gyerekes érzéseket válthat ki belőle, mint a féltékenység. Esetleg a félelem, hogy valami történt a nővel, mióta utoljára látta. Az még számomra sem volt világos, hogy a hím egészen pontosan milyen mély érzéseket táplál iránta, hogy csak kihasználja-e, hogy fontos neki vagy hogy esetleg képes lenne meghalni is érte, ahogyan fordítva ez mindenképpen bekövetkezne. És egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdekel-e, engem csupán a hím személyisége érdekelt, hogy mit diktál neki az ösztön, amikor egy számára idegen helyzetben egy idegennel szóba kerül az egyetlen ismerős dolog egy olyan helyzetben, aminek egyelőre a világon semmi értelme nem volt. Ha nem tesz semmi olyat, ami megzavarna benne, azért még mesélek egy keveset. - Tudom, mennyire közel álltok egymáshoz és hogy mennyire fontos vagy neki. Ezért voltam kíváncsi arra, hogy milyen lehetsz élőben, és lám, most itt vagy előttem. A korábbi mosolyom voltaképpen tovatűnt, ettől függetlenül a közvetlenség még maradt, mintha csak előre megbeszélt találkozón lennék egy olyan ismerőssel, akivel legalább két hetente egy estét a kocsmában töltünk, hogy felzárkózzunk egymás életének jelentéktelen eseményeiből.
Egon a közeledő alakot nem kedveli, főleg mert nem falkatag, és azért, mert egyedül sétál ott, ahol ő is van, ami határozottan nem a legjobb jel. Csapdaszagot érez, bár nem az orrával. A kérdésére kap is egy választ, ami egy halk, elégedetlen hümmögést vált ki belőle. - Nem játszok saját kapura – rázza a fejét, mert Bájgúnár megnyilvánulása leginkább olyan jellegű volt, mintha itt rögtön le akarná smárolni, aminek nem örülne. Más kérdés, hogy nem érez semmiféle ilyen jellegű impulzust a másik felől, de ha idősebb, akkor el tudja rejteni előle az ilyesmit. Persze lehet, hogy egyszerűen csak a helyi falkáról, és így Egonról is többet akar tudni. - Valóban? Ostobaság is lenne a falka területén megtámadnod egyet közülünk. Kivéve, hacsak nincs halálvágyad, mert ebben az esetben sétálj a folyóba, és fulladj meg – int fejével a víz irányába. - A végeredmény úgyis ez lenne, és időt spórolsz számunkra – jegyzi meg, még mindig kevés bizalommal a másik irányába. Természetesen nem fog egy jöttment falkamentes farkasban bízni. Bár, lehet, hogy van falkája, de nem tudja ezt Egon meghatározni, elvégre a szaga még ismeretlen számára, ahogy, ha rajta is van, a falkájáé is. A közös ismerős említésére felhúzza a szemöldökét, majd ahogy a név is elhangzik, halk morgás üti fel a fejét elméjében. Tekintete megvillan, teste megfeszül, és hátrál egy lépést, a távolságot méri fel, miközben egy kósza pillantást az erdő felé is vet, de aztán rögvest visszapillant Bájgúnárra. - Mit akarsz? – kérdi feszült állkapoccsal, szemei szikrákat szórnak, harag és értetlenség árad belőle, amit igyekszik minimumra vetni pajzsának lehető legnagyobb lezárásával, és végül nem csak résnyire szűkíti azt, hanem be is zárja. Ha van is valaki a közelben, azok is zártak, úgysem érezheti őket. - Miért nem kértél képet Rebeccától? Akkor recskázhattál volna rá kedvedre, felesleges volt idejönnöd – természetesen Bájgúnár furcsa, minek akarja tudni, hogy ő milyen? Mit számít? Egon értetlensége és veszélyérzete a magasba csap, a benne lakozó bestia is hasonló módon reagál, épp csak kergeti benn a farkát, merthogy kevés a hely számára. Ki akarna jönni, ám Egon ezt most nem engedheti meg, mert Bájgúnár talán idősebb, talán veszélyesebb és talán sokkal erősebb, mint Egon. A halál pedig nem olyasmi, amit meg szeretne tapasztalni.
Kezdőlap
