Tetszik, ahogy fellelkesül a szavaimat hallva, főleg, hogy a gondolat nekem is roppantmód tetszik. Azt nem csodálom, hogy így szereti az életet, problémamentesen. Ami azt illeti én is, már ami a romantikázást illeti, pontosabban annak az elkerülését. Ebben a kérdésben azt hiszem mindig is hasonlóak voltunk, többek között ezért is jöttünk ki olyan jól. Mindketten tudtuk, egyszer vége lesz a közös kis utazásunknak, de addig kiélveztük minden egyes pillanatát. Most sem tervezek másként, csak élvezni, amennyi lesz. Nincs ezzel semmi probléma. ~ Létező, mint illúzió?! ~ nevetős él leng körül, akkor is, ha farkasként ez azért nem annyira kivitelezhető. Az illúzió eleve magában hordja, hogy nem-létező, de rendkívül helyes, ahogy létrehozta és a kérdése is. ~ Rendkívül jól áll, meg se kell küzdened a sárkánnyal. ~ teszek a hülyeségre még egy lapáttal, mert miért is ne?! Eddig is vette a poénokat, én is, akkor meg belefér a hülyeség. De csak addig, míg valami egészen másra át nem térünk.
Nem, valóban nem kell sok ahhoz, hogy átlökjön az élvezet beteljesülésének kapuján. Pokolian jó abba amit csinál és ahogyan, én pedig épp eléggé vágyom rá ahhoz, hogy ne akarjak késleltetni bármit is. Nem rohanunk sehová, de feleslegesen sem kell a kellemesnél tovább nyújtani semmit. Csípőm táncra kel vele, tőle, akaratának megfelelően hajlok meg, amikor ívbe feszül az egész testem és átvág minden egyes porcikámon a buja gyönyör, amit nekem ad. Minden szégyenérzet és szemérmesség nélkül élvezem hát ki, hogy aztán újra magamon vágyjam őt, test a testtel feszüljön össze, bőr a bőrt csókolja. Érintések és simítások ezrei korbácsolják érzékeinket és sóvárgásunkat a másik iránt. Légzésem előbb zihálóvá válik, majd ajkai között fúlnak el sóhajaim, csókjába ejtve élvezetem utolsó megfáradt hangjait, hogy aztán újabbaknak adjunk helyet, amikor a mellemet érinti és vonja simításai kereszttüzébe. Szelíd határozottsággal jelzem átfordulásunk és ahogy enged nekem, úgy helyezkedek el rajta. Egy nyüves macska is megirigyelné azt, ahogyan a keze alá simulok, amikor ujjai a gerincem mentén szaladnak feljebb, egészen a tarkómig, így szalajtva érintését a tincseim közé. Halk nyögés gördül le kövéren ajkaimról és hal el nyakának bőrén, amikor megint a mellemhez nyúl és a bimbóval kezd játszani. Jobbommal nyúlok le kettőnk között, hogy igazítsak magunkon és magamba vezessem. Forrón, szűken és nedvesen fogadom vágytól átitatott sóhajjal. Nyögése, mint valami ajzószer, úgy hat érzékeimre. Csípőmet előbb lassan, majd egyre gyorsabb tempóban kezdem mozgatni mindkettőnk élvezetére és örömére, miközben megérzem a húzást maga felé. Hajolok, ahogy kívánja, csókolom, amíg elfogy a levegő, amíg minden egyes sóhaj és nyögés a másik ajkain nem landol. Tenyerem becsúszik a tarkója alá és ha engedi, akkor egyetlen mozdulattal húzom fel ülésbe. Nem állok sem ölünk közös táncának ritmusában, sem pedig ajkainak kóstolásában. Nyakát karolom át, amíg tényleg el nem fogy minden levegőnk és az oxigén hiánya nem kezdi égetni tüdőnk. Elhajolok tőle, hogy hátra hajtsam a fejem, ezzel is kellemesebb szögű betekintést és látványt nyújtva neki. Nem lassítok akkor sem, amikor megérzem izmainak feszülését, élvezetének heves lökéseit, ahogy belém engedi magát. A ritmus és tempó azonban megváltozik, míg végül ringatózássá nem válik. Szorosan vonom ölelésembe, hogy aztán újra ajkaira hajoljak és megcsókoljam. Hosszasan, ráérősen. - Remélem tudod, hogy még nem végeztünk. – suttogom ajkaira egy buja mosoly keretében és úgy mozdulok, hogy kicsússzon belőlem. Nyakára hajolok, fogaimmal csipkedem meg a bőrt, hogy aztán nyelvem forró érintésével pecsételjem meg tettemet. Lejjebb haladok rajta, olykor buja pillantással kutatva íriszei után, ahogy előbb a mellkasáig érek. Tenyereim itt találnak támaszkodót rajta és finoman lököm vissza fekvésbe, ha engedi, hogy hozzáférjek a hasához is, majd még lejjebb vándorolva férfiasságához. Mondtam, még nem végeztünk. Ajkaim közé veszem őt, nyelvemmel játszok rajta kedvem szerint és, ha rám pillant közben, akkor nem mulasztom el izgató látványban is részesíteni az érzés mellé.
~ Nem kell mindenbe belekötni ~ öltöttem volna rá nyelvet, ha emberi alakban álltunk volna szemben egymással, így azonban csak a szavak mögött bújt meg az apró mozdulat. ~ Hogyan állna, ha tényleg lenne? Így már megfelel a kérdés? ~ pimaszkodok nevetős éllel a hangomban. ~ Ezt örömmel hallom ~ egyértelműen élvezem a helyzetet, az meg, hogy a sárkány legyőzése nélkül is enyém a királynő.. Tökéletes!
Forró, szenvedélyes a ritmus, mit egymás ölelésében veszünk fel, vágytól fűtött sóhajok és nyögések adják a dallamot az érzéki táncunkhoz, mely egyre pergőbb, egyre vadabb, egyre gyorsabb tempóban hajt minket a pillanat felé, melyet minden túlzás nélkül nevezhetünk tökéletes beteljesülésnek. Számomra legalábbis az, hogyan megfeszülnek izmaim, ahogyan az érzés végigszánkázik a gerincem mentén, ahogyan levegőért kapok, majd fújtatva eresztem ki a tüdőmből. Nyakába, hajába pihegem elégedettségem minden apró sóhaját, egyik tenyeremet továbbra is a gerince mentén, a nyak alatti területen nyugtatva, míg a másik a derekára csúszva pihen attól a pillanattól kezdve, hogy ülő helyzetbe húzott. Már nem markolom követelőzőn a csípőjét, gyengéden simítanak rajta végig ujjaim, ahogyan ajkaimhoz hajol, hogy csókunk ezúttal hosszabbra, ráérősebbre sikeredjen, mint az előbbi heves társaik. - Reméltem is - suttogtam vissza ajkaira, a görbület a képemen pedig hasonló volt az övéhez képest. Szinte hűvösnek éreztem a levegőt magam körül, amikor lecsusszant rólam, vágytam volna ölelésére, közelségére, de nem sokáig várakoztatott, ahogyan nyakamnál csipkedte fogaival a bőrt, újabb, immár jól ismert morrantást csalva elő ezzel belőlem. Fekvésbe lök, én pedig nem ellenkezem, hogy is ellenkeznék? Mikor sejtem, mi következik, minden porcikám kívánja, minden idegszálam vágyja az érzést, minek bekövetkeztekor mélyről jövő, elégedett nyögés hagyja el torkomat. Teljesen más, mint a körém fonódó nedves, forró öl, mégis ugyanakkora élvezettel fogadom ténykedését. Arcom az égnek emelve hunyom le a szemem egy pillanatra, hogy aztán alkarjaimra támaszkodva tornázzam magam egy picikét feljebb, hogy jobb rálátást kapjak. Egyik kezemmel támaszkodom, másik felé nyúl, hogy ujjaim a tincsei közé szántsanak, gyengéd mozgással masszírozva őt. Eddig csituló légvételem hamarosan ismét szaporábbá, hangosabbá válik, ténykedése nyomán pedig egyre inkább azon bizonyos határ felé haladok, melyen nekem is sikerült már őt átbillentenem. Kivárom a pillanatot, hogy aztán a közös vágyainkat rendeljem a sajátom fölé, ráfogva a tincsekre, elhúzva magamtól, hogy ezúttal én alakítsak a pozíciónkon. Hátára döntöm, hogy fejének két oldalán megtámaszkodva használjam ki a tettrekészségemet, hogy ezúttal én ragadjam a kezembe az irányítást. Ajkaihoz hajolok és míg csókolom, egyik kezem lejjebb siklik, ujjaimmal ingerelve őt, fokozva a vágyát, hogy addig az én is visszább táncoljak a határról, hogy ne pusztán két lökés legyen, míg átrepülök majd rajta. Nem eresztem ajkaimmal akkor sem, amikor beléhatolok, először kényelmesen lassú, majd fokozatosan gyorsuló ritmust véve fel. Nem titkolt célom ezúttal vele együtt lendülni a túloldalra, érni fel a csúcsra, hogy aztán vállgödrébe hajolva fújtassam verejtéktől nedves bőrére elégedettségem minden egyes sóhaját.
A korona remekül állna neki, de nem azért, mert menne a helyes pofijához – mindegy, hogy most a farkasét vagy az emberét veszem alapul –, hanem miatta, mert az aki. Ez azonban több vallomás volna, mint amit szeretnék megosztani vele és ráadásul a hangulat sem olyan, amihez bepasszolna. Így csak egy szemforgatással társított Remekül választ kap, nevetős éllel és ugyanolyan zsizsegősen jó kedélyű energiákkal. Nem kéretem magam, így nincs milyen sárkányt legyőzni. Minek tennék ilyet, ha nem csak a szexre utazom, ahogyan ő is?! Nincs ebben semmi rossz, bőven felnőttek vagyunk már hozzá és bár kedveljük is egymást – én legalábbis őt nagyon is – ettől még nem látok többet abban, ami éppen történik vagy történni fog. Nem várok tőle többet, mint amit én is vágyom, ezért feleslegesnek tartom eljátszani, hogy küzdeni kellene értem. Nem kell. A lényeg ugyanaz és így én is csak előbb kapom meg, amire vágyom. Pont ettől jó ez a bizonyos klub, amelyben üdvözöltem. Eszemben sincs még véget vetni bárminek is. Többet akarok belőle, sokkal többet, ha már itt tartunk. Izgat és élvezetem lelem benne, amit hálásan viszonozok is neki, hogy újra és újra azt a vágy hajtotta és élvezet hajszolta hullámot lovagolhassuk meg, amit egyszer már mindkettőnknek sikerült. Cinkosan szemérmetlen mosollyal fogadom a szavait, amelyeket ajkaimra ejt, hogy aztán csókkal búcsúzzam az övének ízétől egy rövid – annyira azért nem röpke – időre. Nyakán, mellkasán időzöm el, csipkedve és minduntalan kiengesztelve a bőrt ajkaim és nyelvem játékával, ahogy egyre lejjebb haladok rajta. Engedi, hogy a földre taszítsam gyengéd lökéssel, ami sokkal kényelmesebb teret enged, arról nem is beszélve, hogy kellemes és nem mellesleg izgató látványt is biztosít. Amit nem vagyok rest megvonni tőle. Végig úgy veszem ajkaim közé és nyelvem játéka alá, hogyha odapillant, akkor az érzésen fokozzon csak ami a szemei elé tárul. Nem így akarom befejezni, amit még szinte el sem kezdtünk, csupán addig vágyom űzni és hajtani, míg nem érzem, hogy addig a bizonyos határig űztem. Úgy tűnik ebben nagyon is egyazon véleményen vagyunk, mert végül ő mozdul úgy, hogy véget vessen az egésznek. Egy utolsó csókkal illetem kemény férfiasságát, mielőtt elhajolnék tőle, vissza ajkaihoz. Átgördít a hátamra, én pedig combjaim a csípője köré fonom. Belenyögök csókjába, ahogy ujjait megérzem legérzékenyebb pontomon. Körmeim a hátának bőrébe vájják vágyamat, vörös csíkokat hagyva maguk után, különösen akkor, amikor ismételten birtokba veszi a testemet. Tenyereim közé veszem arcéleit, és újabb csókra hajolok ajkaihoz, finoman beszívva alsó ajkát, mielőtt egy visszafojtott sóhajjal ereszteném el. Ölelésembe vonom, együtt mozgok vele az általa diktált tempóra, olykor elébe menve a mozdulatainak, főleg akkor, mikor már nem sok választ el az újabb orgazmus hullámtól. Engedem, hogy megint átlökjön azon a bizonyos határon, hogy ismét magába szippantson az élvezet szülte gyönyör. Újabb ív vág végig a gerincemen, arra késztetve az izmokat, hogy megfeszüljenek. Orcáimra pír ül ki, tekintetem lehunyom és halk nyögés szökik le ajkaimról, ahogy lüktetve öleli körül forró ölem újra és újra. Légzésem szapora és ziháló, a szívem pedig szeretne kiugrani mellkasom zárt ketrecéből hevességében.
Nem végeztünk, Cressida, remélem te is éppen annyira tisztában vagy szavaid jelentésével, mint én. Merthogy én magam is így vélem. Túl sok évig nem láttuk egymást, mondhatni túl sok bepótolnivaló is akad, annak ellenére is, hogy tudva való volt, hogy egyszer elválnak majd útjaink, egyikünk sem tervezett hosszútávra, vagy látott többet a kettőnk kapcsolatába, mint ami valóban volt. És az így volt tökéletes, a maga egyszerű, mégis rettentően bonyolult módján. Ajkainak kényeztetése egyre közelebb és közelebb űz a határhoz, ám mielőtt át is lendülnék rajta, én magam vetek véget ennek az egésznek, azzal, hogy felhúzom, magamhoz rántom, hogy aztán hátára gördíthessem és tornyosulhassak fölé. Ujjaimmal ingerlem, fokozom vágyát, hogy aztán elégedetten morranjak fel, amikor ismét megérzem forró, szűk nedvességét magam körül. Csókunk hevessége ismerős, szenvedélytől és vágytól fűtött minden pillanat, minden érintés, minden mozdulat. Ívbe feszül a gerince, az enyém nem különben, az elégedettség cikázik végig a csigolyák mentén, telepszik meg a végtagjaimban, ül meg a fújtatásban, a bőrömre telepedő verejtékben. Légvételem ritmusa az övével fut versenyt, szívem heves dobogása mintha csak elnyomni kívánná a nőstényét. Jó néhány hosszúra nyúlt pillanatig fúrom arcom hajába, arcának oldalába, mígnem zihálásom csillapodik, szívverésem ismét kezdi megközelíteni a normális tempót. Nem végeztünk, emlékszel? Mondd csak, éhes vagy még? Mert én igen és adnék belőle neked is. Akár ilyen, akár olyan módon, de ha továbbra sem kívánkozik lelépni a táncparkettről, akkor újra és újra hívom táncra, mozgósítom érzékeit, izmait, hol átadva a vezetés jogát, hol magamhoz ragadva diktálva a ritmust. Nem számít a külvilág, nem számít az idő, nincsenek távoli zajok, csak ő és én.
Pihegve fordulok végül le róla, hogy nagyjából szó szerint elterülve mellette a földön ejtsem egyik kezem a hasamra, a másikat pedig magam mellé a földre. Atyaég… Bőrömön megannyi piros karomnyom őrzi együtt töltött perceink - óráink? - emlékét, az élvezetet, a kényeztetést, mit kölcsönösen okoztunk a másiknak, adtunk és kaptunk egyaránt. Szapora légvételem is csitulni látszik, ahogyan ott fekszem mellette, mellkasom sem emelkedik és süllyed már olyan mértékben, mint vad táncunk közepette. Néhány pillanatig élvezem még az édes semmittevést, amíg a hűvös levegő enyhülést nem hoz tagjaimba, hogy aztán ülő helyzetbe tornázzam magam. Hátam merő karomnyom, de a legkisebb mértékben sem zavar. Egy gyors mozdulattal borzolom meg a hajam, kisöpörve belőle a beleragadt levél és avar maradványokat, hogy aztán Cressida felé forduljak. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de piszok mód üresnek érzem a gyomrom - az éhes vagyok kifejezés nem lett volna túl találó, hiszen egyik fajta éhségem a legmesszemenőbbekig ki lett az előbb elégítve. - Volna kedved velem vadászni? És ne félj, megvédelek a bölénytől, ha a másik válladra pályázna - szúrtam még oda csibészes vigyorral a képemen, majd ha bólintott, akkor alakot váltva lódultam meg egy találomra választott irányba. Akár jött, akár nem, a búcsúzkodás pillanata bizony előbb-utóbb elérkezett. Nem túloztam el, hiszen biztos voltam benne, hogy hamarosan látni fogjuk egymást, úgyhogy a könnyes búcsúnak ezúttal helye sem volt.
Csók csattan, bőr a bőrhöz ér, sóhaj kel életre és hal el ajkakon, test a testet gyűri és hajszolja minduntalan az önkívület gyönyörrel telt határáig. Érintem, ahol nem szégyellem, szemérmetlenül élvezem őt minden egyes porcikájában. Adunk, kapunk, elveszünk, űzünk, mindig más ritmusban, más sorrendben, de egyesével végighaladva mindegyiken. Akarom, akar és ez éppen elég, más nem is számít. Megszűnik a külvilág, Rá figyelek és fürdőzöm meg odaadó figyelmében. Lángolok buja érintése, forró csókja, incselkedő nyelve alatt, testem izzóvá válik tőle, az ősi tánctól, ahogy egymásból marjuk el saját gyönyörűnket közös örömünkre. Nem, még egyáltalán nem végeztünk egymással, ő is többre vágyik, én is, folytatjuk hát, amit megkezdtünk, teljesen elveszve a másikban és kiélvezve minden egyes porcikáját. Vele együtt mozgok, hol az ő irányítása alatt, hol magaménak akarom a vezetést és olyan gördülékenyen adjuk ezt át egymásnak, mintha egész életünkben mást sem csináltunk volna eddig. Egészen addig hajtjuk egymást kedvünkre, míg a vággyal telt morranások és nyögések, a kéjes, követelőző sóhajok, fáradt zihálásokká nem alakulnak, halvány emlékeztetőjéül az elmúlt óráknak. Hosszúra nyúlt pillanatokig lebegek még a mámorban, mielőtt visszazuhannánk a valóságba. Kitágul a világ eddig egészen beszűkült, ránk szabott szeglete, bőröm fényes és síkos kettőnk nedveitől, a hűvös szellő pedig végigborzolja érzékeimet. Megfáradt tagjaim kellemesen zsibbadnak és bizseregnek. Oldalamra fordulok, fejemet a kezemen támasztom meg a fülem alatt, ahogy figyelem amíg felül. - Nagyjából ugyanígy. – éhes vagyok, meg főként szomjas, ami nem is csoda azok után, amit egymással műveltünk. - Van hát! És micsoda hős lovag vagy... – fordulnak pimasz mosolyba ajkaim a szemtelen megjegyzésére mielőtt még felizzanának farkasom íriszei barna lélektükreimben. Csont törik, hús és inak szakadnak, ahogy a test formálódik és farkas alakot ölt néhány pillanat alatt. A hím mellett lököm el magam a talajtól, ami az imént még nászunk ágyául szolgált, felmarva magam mögött a földet mancsaimmal. A vad űzése és a préda leterítése méltó és több, mint kellemes lezárása a napnak, a búcsú pedig rövid és magában hordozza, hogy hamarosan még úgyis látjuk egymást.
Valami dög ólálkodik a farm körül. Hogy pontosan micsoda, arra nem sikerült még rájönnöm pontosan, de már nem az első eset a hónapban, hogy reggelre néhány tyúkkal kevesebb kapirgáljon az udvaron, csak némi tollt hagyva maga után emlékeztetőül, hogy valaha itt létezett, vagy valamelyik szarvasmarha sántikáljon vérző lábbal. Úgy tűnik, hogy elég okos ragadozóval van dolgom, ha a kutyák eszén is sikerült túl járnia... menyétnek túl kicsi a gyanúsított, a farkast meg túl nagynak találnám ilyen nyomokhoz, hacsak nem valami kölyök, vagy extrémen sovány példány lehet, de azt meg kevésbé tartom valószínűnek, így esélyesen marad a róka – túl nagy választék azért nincsen, de így vagy úgy, megérett a puskavégre, mert eszem ágában sincs saját káron etetni a környék vadállományát. Túl sok csapdát nem akartam elhelyezni, nehogy véletlenül valamelyik olyan jószág találja meg, amelyiknek nem kéne, vagy neadj’ isten Noah vagy Hannah kerülnének a közelébe, bár az ilyesmire kínosan ügyelek, nehogy baleset legyen belőle. Napokig semmi újabb fejlemény nem volt a titokzatos idegen kapcsán, ám egyik nap, ahogy végigjártam a birtokot, realizáltam, hogy az egyik csapda bezárult – igaz, üresen várakozott, de nem volt teljesen eredménytelen a kis akcióm, ugyanis néhány árulkodó vérfolt maradt a környékén, nekem pedig nem volt más dolgom, mint követni. Lévén a nyomok az erdő felé vezettek, némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy inkább lóháton indulok útnak, és nem is bántam meg – gyalog igencsak szép távolságot kellett volna megtennem, mire elérek a Chena partjáig, itt viszont úgy tűnik, kénytelen vagyok gyalog folytatni az utamat. Hol egészen közel sétálva a jeges vízhez, lábnyomok után kutatva az iszapban, hol inkább a cserjésebb részeken keresgélve újabb vérfoltokat, letört gallyakat, amik a menekülő útját jelezhetik. Már épp kezdek azon vacillálni, hogy talán hagyni kéne az egészet a francba, amikor sikerül kiszúrnom, pár csepp vért az egyik levélen megalvadva, én pedig a puskámat magamhoz véve vetem bele magam az erdőbe, hogy megújult lendülettel keressek tovább, mígnem közeledő hangok zajára leszek figyelmes – nekem sem kell több, térdre vágódva, a puskát csendben kibiztosítva várom egy fa rejtekéből, hogy kinek is vezet erre az útja, az én bicebóca prédám az, vagy csak egy gyanútlanul erre haladó őz? Az meg még csak gondolati szinten sem merül fel bennem, hogy ember tévedne ilyen távolra a várostól, amikor ott vannak a nemzeti park túraútvonalai, kimondottan a lelkes természetjárók számára.
Az egy dolog, hogy kapcsolódjak ki, majd ő vigyáz a gyerekre, az meg egy másik, hogy kioldódott a bakancsom fűzője, és addig szépen elhúzott a csoport, de valami olyan szinten, hogy azt leírni nem tudom. Városi lány vagyok, na, én még azt sem tudom, a moha a fának melyik oldalán nő, és hiába nézelődöm, nem lelek egyetlen egy szem fát sem, amin útjelzés van, nem mintha arról tudnám, hogy merre kell menni. Úristen, hát miért vállalkoztam én erre? Holt biztos, hogy legközelebb kikapcsolódás címén maximum a gumikacsával pancsolás jöhet szóba, ez nagyon hülye ötlet volt. Egyik fa a másik után, esküszöm, számomra mindegyik pontosan ugyanolyan, egyik sem különb semmivel sem a másiknál, nézhetném napestig, sétálhatok köztük, próbálva kikeveredni, de mi van, ha nincs szerencsém, és itt ragadok éjszakára? Még a végén felfal egy medve, vagy valami. Jesszus, feláll a szőr a karomon a gondolatra. Kiabálni pontosan ugyanezért nem szeretnék, az egy dolog, hogy az emberek figyelmét szeretném felhívni magamra, de a vadállatok kapcsán már nincsenek ilyen igényeim. Még a kabátom is narancssárga, bár hajlik a barna felé, de nem az igazi… Istenem, csak én lehetek ilyen szerencsétlen, épp hogy nincs célkereszt a homlokom, vagy falj fel tábla a hátamon. Merre lehet az a rohadt ösvény? Ez komolyan nem igaz. Faág reccsen a bakancsom alatt, és még én ijedek meg tőle, nevetséges vagyok, komolyan. Azt sem tudom, mennyi idő telt el a leszakadásom óta, mert minek is órát hordani. Az biztos, hogy a nap már határozottan sokkal lejjebb kúszott, aggódom, mit tagadjam. Egészen addig visz az utam, míg meg nem látom az egyik bokor tövében, hogy egy farkas rágcsál valamit, azt hiszem, tyúk lehet, próbálok halkan elosonni, mert a róka tudomásom szerint szintén ragadozó, még akkor is, ha kicsit. Egyelőre nem vett észre, ámde más tekintetben közel sincs ekkora szerencsém, mert ahogy lassan hátrálok, tökéletesen csinos ívben vetődöm is hátra, egyenest ki a fa mögül, pontosan áthaladva a puska lövéstávján, olyan szinten sokkol a dolog, és halálfélelmem van a hülye rókától, hogy belém fagy minden egyes szó, és fogalmam sincs róla, hogy sokkal nagyobb veszélyben is lehetek, mint amit saját helyzetem indokolna. Nem elég, hogy vágódom el, de erre még a farkas is felkapja a fejét, és naná, hogy meg kell néznie magának közelebbről…
A franc se tudja, pontosan mennyi ideig dekkolok féltérdre ereszkedve, a célkeresztbe kacsintva várakozva, hogy előbukkanjon a kiszemeltem, mert hiába a mocorgás, amíg nem bizonyosodok meg róla, hogy nem csak valami kölyöknyúl vergődik a bokorban, addig nem pazarolom a lőszert. Egy idő után azonban a ez a várakozó pozitúra kezd kényelmetlenné válni, legalább annyira mint én türelmetlenné, annak ellenére, hogy tudom, itt most kapkodásnak nincs helye, hacsak nem akarom újra kezdeni az egészet. Végre csak előbukkannak a bokorból azok a hegyes, vöröses fülek, a levelek közt is látom megvillanni a ragadozó bundájának színét, majd amíg kíváncsian a levegőbe szimatolva, célba is veszem. Minden tökéletes. Kár, hogy pont az utolsó pillanatban mozdul meg, így csak súrolja a golyó, majd akár a hang, akár a fájdalom miatt, de megugrik, sebesen megindulva ijedtében. Én sem hezitálok, már pattanok is talpra, hogy lelőjem, mielőtt még megszökhetne a ravaszdi, de az első lövedéket kapásból egy fa törzse fogja meg, a második a hang alapján valami kő miatt kaphatott gellert, isten tudja merre folytatva útját. Gondolkodás nélkül húzom újra a ravaszt célra tartva, hogy a maradék három töltény valamelyikével pontot tegyek a tyúktolvaj ügy végére, csak épp arra nem számítok nagy vérgőzös pillanatomban, hogy a növények takarása mögött nem csak egy apró róka próbál menekülni, de egy eltévedt járókelő is ott lapul a tűzvonalban.
A róka megugrása felém lavinát indít el, valami olyasfélét, amire egyáltalán nem számítottam. Hallom, hogy puska dördül, egyszerre esem, és fagy meg az ereimben a vér, ó te jó ég. Biztos nem rám lőnek, hacsak nincs a városban valami embervadász szekta, de attól még nagyon rossz helyen lehetek, főleg, hogy a hülye róka is felém menekül. Jobb híján gyorsan visszafordulok hasra, és a lehető leginkább a földhöz lapulva igyekszem bekúszni a fa mögé… Még a második lövés sincs közel, a harmadik viszont… annak csak a dördülését hallom, semmi egyéb nem jut el a tudatomig, a saját kiáltásomat sem hallom, a torkomban dobog a szívem, és a pár pillanatnyi feszült csönd után, - legalábbis én csöndesnek érzékelem, valójában elég hamar nyöszörögni kezdek – a testembe hasít a fájdalom, és az elmémbe mar a tudat, hogy eltalált egy golyó. - Állj… kérem, elég! – Kiáltom el magam, mikor már tudatában vagyok, hogy valóban velem történ valami nagyon kellemetlen, és ha még párszor errefelé lőnek, bárkik is legyenek, nem fogom ennyivel megúszni. Az isten verje meg az egészet, komolyan nem hiszem el, hogy ennek pont velem kell megtörténnie. Érzem, ahogy a fájdalom könnyeket csal a szemembe, nagyon szeretnék most valahol máshol lenni. Minek jöttem el otthonról? Mi lesz így Noellel? Nem tudom mozgatni a bal lábamat, hiába próbálnék felállni, nem megy, visszacsuklom a földre, és abszolút nem jut el a tudatomig, hogy egyáltalán nem kellene mozognom. Nesze nekem elsősegély tanfolyam. Egyszerűen bepánikoltam, azt sem tudom, hol a róka, lehet, már rég elszelelt, jobban is járt azt hiszem, nem mintha a rókák védelme lenne életem fő célja, de sajnáltam volna kiterülve látni, igaz, ha közte és magam között kellett volna választanom, nem lettem volna éppenséggel önzetlen. Végül nemes egyszerűséggel kiterülök a földön, fogalmam sincs, azóta dördült-e el több lövés, vagy fog-e még, de bízom benne, hogy bárki is volt, rájött, hogy én is itt vagyok.
Egy, két, három lövés dördül gyors egymás utánban, s épp a negyediket küldöm a róka után, meghúzva a ravaszt, amikor meghallom a kialtást, bennem pedig az ütő is megáll néhány pillanatra... Hogy aztán, ahogy eljut a tudatomig a tény, hogy ezt a hangot bizony ember adta ki, nem róka, mint a villám, indulok abba az irányba, ahonnan felfedezni véltem – amerre alig néhány pillanattal ezelőttig lőttem. Te jó isten... Csak reménykedni merek, hogy nem valami halálos sebet ejtettem a másikon, bár akkor esélyesen kiáltani is képtelen lett volna. Mégis, mi a fenéért bóklászik valaki vadászatra jóváhagyott területen?! Egyszerre forr bennem a méreg az emberi hülyeség miatt, és mardos a bűntudat és félelem keveréke, hogy valami olyan történt miattam, amit lehetetlenség lenne semmissé tenni, vagy visszafordítani... Amikor pedig meglátom a nőt a földön elterülve, csak még inkább fojtogatni kezdi a félelem a torkomat, annak ellenére, hogy nem fogad hatalmas vértócsa sem alatta, sem a ruháit vörösre színezve. Az igazat megvallva így hirtelen még abban sem vagyok biztos, hogy eltaláltam-e egyáltalán, vagy csak ijedtében vágódott hasra, ahogy meghallotta a lövéseket, talán annyira mégsem nagy a baj. - Maga meg hogy került ide?! - bukik ki akaratlanul is az első gondolat belőlem, de aztán csak a fejemet rázva legyintek - Mindegy, hagyja csak, most nem érdekes. Inkább letérdelek mellé, a mellettem lévő fának támasztva a puskát, hogy közelebbről vegyem szemügyre, mennyire rossz a helyzet, csak egy riadt túristát tévedt erre, sokkot kapva attól, hogy tűzvonalba keveredett, vagy nagyobb a baj? - Próbáljon megnyugodni, rendben? Megsérült valahol? - kérdezem óvatosan. A róka meg... hadd fusson, egyből visszaesett prioritást tekintve, hogy kivonjam az élők sorából. Valószínűleg már messze is jár, ha pedig szerencsém volt, akkor többet se merészkedik a házunk közelébe, igaz, jelenleg a legkisebb bajom is nagyobb, mint hogy az eltünedező baromfik miatt aggódjak. - Bír mozogni? Vagy fel tud kelni...? - remélem, hogy igen, mert ha nem... nos, az szép kör lesz, innen keveredni vissza a civilizáció világába.
Erre a kérdésre bőven lenne mit mondanom, de jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, hogy kiselőadást tartsak holmi felelőtlen túravezetőkről, akik nem veszik észre, hogy valaki leszakadt a csoportjuktól. Nyilván egy helyben kellett volna maradnom. Én hülye… Mentségemre szóljon, eszembe sem jutott, hogy annyi idő alatt követhetetlen távolságba értek volna, nem is értem a dolgot. Hagyom is, mert semmi kedvem szegénységi bizonyítványt kitalálni magamról, de amúgy milyen már, hogy ez az első kérdése, nem az, hogy ugye nem lőttem meg? Nyilván nem ismerem kellőképpen jól a férfiakat. - Igen, a lábam. – Megnyugodni nem tudok, mindenféle rémképek kergetik egymást a fejemben, hogy mi lesz a pici fiammal, még akkor ha az eszemmel tudom, hogy nem fogok belehalni egyetlen golyóba… Egyik kezemmel igyekszem letörölni a könnyeimet, valahogy az előző kissé számon kérőnek ható kérdés után jobbnak látom, ha nem pityergek. Egyébként, nem vagyok ideges, inkább félek, noha talán nem kellene, hisz legalább itt van valaki, aki remélhetőleg segíteni is fog. Különösen kegyetlen dolog lenne, hogyha egyszerűen itt hagyna, mint aki jól végezte dolgát. Simán benne van a pakliban egyébként, nem bízom az emberekben egy ideje, és hamarabb feltételezek rosszat, pedig nem ilyen vagyok alapvetően, csak elég csúnyán megjártam már, főként ami az ellenkező nemet illeti. - Nem… nem bírok felállni. – Nyöszörgöm, de annyira azért ráveszem magam, hogy felüljek, és a sérült lábamra fogjam. A nadrágomon átütött a golyó, pici lyuk, de látszik oldalról ültömben. Hiába nézem a másik felét a lábamnak, nincs egyéb lyuk, következésképpen még bennem van. Ez olyan ijesztő, nekem nincs időm kórházra, van egy kisbabám. - Én, szörnyen sajnálom a rókát, nem akartam bezavarni. – Motyogom, és azért megpróbálok még egyszer felkelni, de hiába nehezedek a jobb lábamra, attól még a bal összecsuklik alattam, nem vagyok képes megtartani magam.
- Aham. - hümmögök az orrom alatt a szavaira, ahogy nyelek egyet, akkor ezek szerint csak beigazolódott a félelmem, miszerint sikerült eltalálnom, igaz, talán az szerencse, hogy csak lábon találtam el, és nem mondjuk tüdőn. Vagy májon... vagy mellkason, vagy bármi, hasonló veszélyes részsen. - Az nem jó... - állapítom meg a nyilvánvalót, ahogy a fejem oldalra döntve magam is vessek rá egy pillantást, ha már épp úgy mozdul – igaz, magából a sebből túl sok így sem látszódik azon kívül, hogy csordogál belőle a vér. Már nyúlnék is felé, hogy megtapogassam, hol állhatott meg benne a golyó, de a levegőben megáll a kezem, és mielőtt itt önállósítanám magam inkább rákérdezek, biztos ami biztos. - Megengedi? - pillantok a lába felé, és hacsak nem zavarja, akkor óvatosan feltűröm a nadrágja szárát annyira, hogy a seb jobban láthatóvá váljon - hacsak nem valami ma oly divatos, szűk szárú farmercsodát hord, ami úgy simul az ember lábára mint ha a második bőre lenne. - A rossz hír az, hogy a golyó még mindig benne van a lábában. Valószínűleg csontot fogott, mert amúgy áthatolt volna a húson. - állapítom meg végül, még csak tapogatózni sem kell hozzá, képzelem, mennyire élvezné. Fájhat így is kegyetlenül, de még abban sem vagyok biztos, hogy nem talált-e el valami fontosabb ínt vagy ideget, ha lábra sem bír állni. - Messze nem halálod, de a golyót mihamarabb ki kell majd szedni, hogy ne fertőződjön el. A jó hír viszont, hogy azt biztosan nem én fogom. - lehet, hogy a levágott állatok darabolásában már nagy rutinom van, de hogy egy élő emberből próbáljak meg bicskával kipiszkálni egy töltényt, nos... az, hogy fájna, finom kifejezés lenne, sokszor még a harcedzett veteránok is szarul viselik az ilyet, nem hogy egy ilyen fiatal lány. - Úgyhogy ebből mindenképpen kórház lesz. - majd miután én okoztam a balesetet, nem pedig valami vadállat, ők szépen jelentik a rendőrségnek, ahová meg őket kihívják, az régen rossz. A fenébe... azt hiszem, jobb ha Ronnie-t is felhívom, hogy inkább ugorjon át hozzánk estére, mert az se biztos, hogy még ma haza jutok a rendőrségről. - Sejtettem, hogy nem szándékos volt. Ami azt illeti, én sem számítottam rá, hogy más ember lehet a közelben. Nem igazán merészkedik bárki is idáig a várostól. - keltem fel magam is, ahogy látom, hogy ad neki egy újabb esélyt. Nem akartam elkeseríteni, hogy így lábon lőve amúgy sem lenne éppen nyerő ötlet az erdőjárás, arra viszont számítottam, hogy túl sokáig nem fogja tudni megtartani a saját súlyát ilyen állapotban, így ahogy csuklik a lába, kapok is utána, hogy elkapjam, és segítsek neki inkább visszaülni a földre. - Nem tudom, mennyire van térerő a közelben, de mivel nem életveszélyes a sérülés, mentőhelikoptert úgy sem küldenének, mire meg gyalog megtalálnak, annyi idő alatt talán mi is kijutunk. - gondolkoztam hangosan, magamban már azon pörögve, melyik úton, ösvényen lenne a leggyorsabb, vagy legegyszerűbben kivitelezhető a dolog, közben pedig a nyakamban lévő sálat is kioldom, hogy abból készítsek rögtönzött kötést a sebre.
- Én… – Felnyögök a fájdalomtól, de az is motoszkál bennem, hogy abszolút nem bízom a férfiakban, ennek ellenére be kell látnom, hogy csak segíteni akar. - Persze. – Mondom ki végül, aztán nem moccanok, amíg ténykedik. Vannak szűk nadrágjaim, szó se róla, de ez inkább olyan militarys jellegű vastagabb és bővebb túranadrág, nem tűnt jó ötletnek egyszerű farmerbe jönni, úgyhogy feltűrhető, amint a bakancs szárából kihalászta az alját. Nos, igen, az öltözékem túrabarátabb, mint én magam. - Van jó hír is? – Kérdezem fájdalom ittas hangon, könnymaszatos arccal, bár azon a pár cseppen kívül nem sírtam sokat, és most sem bőgök, de többnyire összeszorított fogakkal igyekszem tűrni. - Nem értek ezekhez, de nem annál rosszabb, minél tovább van benn? – Érdeklődöm végül a jó hír hallatán, ami fogalmam sincs, mennyire minősül valóban annak. Tudom, ne várjak azért csodákat, és nem is akarom, hogy itt helyben kikapja belőlem a golyót, akkor sem akarnám, ha értene hozzá, tutira nem lenne steril, és nagy lenne a fertőzés kockázata. - Azt sejtettem, bár a hogyan jutok el addig még rejtély előttem. – Igyekszem nem kiakadni, gőzöm sincs, mennyi ideig tart kivenni egy golyót, Calit fel kell hívnom mihamarabb, bizonyára nem fogja túlzottan értékelni a dolgot, de meglehet, nem engednek ki ma már. Kész szerencse, hogy legalább dupla annyi tejet fejtem le biztos, ami biztos alapon. Esélytelen, hogy a jövőben még egyszer kimozduljak, vagy ha megteszem, azontúl, hogy a környéken sétálok, nem fogok messzebbre merészkedni. Épp elég tanulópénz volt ez nekem, bánom is, mint a kutya, előtte még jó ötletnek tűnt a természetben, minden zajtól távol kikapcsolódni. - Én sem terveztem… – Húzom el a számat, de jelen állapotomban semmi kedvem mosakodni előtte, meg egyébként is tisztában vagyok vele, hogy ostobaságot csináltam, ennek fényében ragozni sem szeretném a dolgot. Abban sem bíztam ugyan, hogy visszajönnének értem, de maradhattam volna ott, hátha egy másik csoport is odatéved. Határozottan jobb ötlet lett volna, de már édes mindegy. Csak megkísérelek felállni, de akármennyire is igyekszem, nem akar összejönni a dolog, ellenben a férfi, akinek még a nevét sem tudom, elkap, és így nem teljes svunggal zuhanok vissza a földre. - Köszönöm! – Harag nincs bennem, egyébként is igyekszem elkerülni ezt az átkos érzést, meg aztán, épp annyira az én hibám is, eszemben sincs rátestálni az egészet. - Azért abban erősen kételkedem, hogy én innen kijutok, annyit nem tudok ugrálni. – Meg aztán, azt sem tudom, milyen mélyen vagyok, nem kérhetem, hogy addig cipeljen, még akkor sem, ha egyébként nem vagyok éppenséggel nehéz darab. - Egyáltalán mennyire vagyunk a várostól? Maga ugye tudja? – Nyilván nem csak beszaladt lövöldözni, hanem tudja, mit csinál, élek a gyanúval, hogy azzal is képben van, merre is kellene elindulnunk, ha ugyan tudnék menni.
Árulkodó hangok és könnyek nélkül is tudnám, mennyire fájhat a lába jelen pillanatban, de mindketten jobban járunk, ha inkább azon igyekszem, hogy jusson el mielőbb a korházba, mintsem hosszas lelkizésbe meg vigasztalásba kezdenénk... ami amúgy sem kimondottan az én műfajom, olyannal, akit meg most látok életemben először, pláne. Így inkább a sérüléssel foglalkozok, amit okoztam neki. - Az biztos, hogy használni nem használ, de két rossz közül még mindig ez a kisebb, mint ha nekiállnék operálni itt az erdő közepén. Ha azt szeretné, lelkem rajta, nekem aztán teljesen mindegy... - igaz, víz az van, de se fertőtlenítő, még csak alkoholt sem igazán szoktam inni – hála az égnek, mert ha ittasan játszottam volna el egy ilyet, tuti bevarrnak érte – ráadásul a kezem sem épp olyan tiszta, amivel műteni lehetne, hogy a hozzá nem értést már ne is említsem. Nem, nem gondoltam komolyan azt az ajánlatot én sem. - Így azért kisebb az esélye, hogy elfertőződik, bár az biztos, hogy be fog gyulladni. Mint amikor egy szálka megy az ember ujjába. - és nem veszi észre, vagy nem tudja kiszedni, a szervezete pedig gőzerővel dolgozik azon, hogy eltávolítsa a testidegen anyagot. - Amiatt ne aggódjon, megoldjuk. - igaz, konkrétan még én sem tudom, de legalább már kezd körvonalazódni bennem, hogyan lenne célszerű kivitelezni az egészet. - Ezek szerint eltévedt? - igaz, csak tipp, de valahogy nagyobb valószínűséget látok arra, hogy ennyire nem tud tájékozódni a környéken, vagy letévedt egy erdei ösvényről, mintsem arra, hogy mondjuk szamócát gyűjteni jött. Vagy bújkál, menekül valaki elől... Vagy valami szektával gyűléseznének valamelyik erdei tisztáson... A köszönetére csak legyintek, mert tényleg felesleges... azok után, hogy miattam sérült meg, ez a legkevesebb – meg az, hogy valahogy eljuttatom a kórházig, mielőtt még nagyobb baja esne. Remélem, menni fog. - Nem is feltétlenül kell... - jegyzem meg a szavaira, miután bebizonyosodott, hogy járni azt nemigen fog bírni, így inkább nekilátok, hogy valami rögtönzött kötést tegyek a lábára. Ha túl sokat nem is segít, legalább a vérzést felfogja valamennyire, meg véd attól, hogy valami kosz nehogy belemenjen a sebbe. - Ami azt illeti, elég messze, de a házam már nem annyira, itt van az erdőn túl. Olyan jó fél órányira. - igaz, lóháton, annak függvényében, hogy milyen gyorsan tudunk haladni, lehet lefaragni a megadott időből, vagy épp megtoldani egy pár perccel. - Itt nőttem fel a városban, meg viszonylag sokat mozgok az erdőben, úgyhogy egész jól kiismerem magam. - nyaranta a marhákat kellett egyik legelőről a másikra terelni, sokszor erdei utakon át, télen pedig a nemzeti parkban segítettem be, a beteg, vagy épp sérült vadakat kilőni, hogy ezzel biztosítsuk az egészséges állomány jövőjét. - És kész is! - húzódok hátrébb, ahogy végeztem a kötéssel, majd miután felkeltem, a kezemet nyújtom, hogy a nőt is felsegítsem, ideje indulni. - Szeret lovagolni? - kérdezek rá, csak hogy tudjam, hogy áll a páratlan ujjú patásokkal - Vagy ült már valaha lovon életében...? - teszem hozzá, mert bár nekem teljességgel megszokott, azért manapság annyira nem gyakori, hogy majd’ minden háznál tartsanak. - Csak mert lóval érkeztem, a folyóparton hagytam a közelben, úgyhogy csak addig kéne kibírnia így első körben. Ha segítek, úgy bír lépni, vagy inkább elvigyem addig? - kérdeztem, mert nekem édes mindegy. Igazából az utóbbi gyorsabb lenne, de a távolságot tekintve pár percnél többet úgy sem nyernénk rajta.
- Nem, hacsak nem valami zseniális sebész, akkor inkább valóban nem szeretném. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy esetleg valami hosszú távú baja legyen a lábamnak, és esetleg ne gondoskodhassak a jövőben a kisfiamról, mert az határozottan nem jönne jól. Elég szúrós egy pasasnak tűnik, ami azt illeti, azt hiszem, pont ezért nem szeretek ismerkedni, mindig megvan rá az esély, hogy belefutunk hasonló emberekbe, akik mellett totál kicsinek érzi magát az ember, még akkor is, ha épp segíteni akarnak, mert van egy olyasfajta stílusuk, ami nehezen emészthető, vagy épp kedvelhető. - Gyulladjon, elviselem, csak utána tudjak rendesen járni. – Nem kifejezetten reménykedem két perc alatti gyógyulásban, nem vagyok naiv, sem tudatlan az ilyen dolgok terén, nyilván kell majd járnom rehabilitációra, de nem mindegy, hogy esélytelen a felépülés, vagy pedig minden olyan lesz, mint előtte. Csak egy golyó, ugye? Nem tud akkora pusztítást csinálni reményem szerint. - Meglehetősen eltévedtem, igen. – Olyannyira, hogy a jelek szerint vadászterületre sikerült elkeverednem magam, rettenet, de komolyan, én sem dugom ki az orrom otthonról most egy darabig szerintem. - Ennyire a várostól távol lakik? Gondolom, jó csendes a környék, bár… félórányi elég sok, ha magának annyi, nekem sántán… nos, inkább meg sem tippelném. – Meglehetősen reménytelennek tűnik a dolog, de nekem semmi ötletem sincs azt illetően, hogyan is lehetne megoldani, fél óráig holt biztos, hogy nem tudna cipelni, de nem is kérném rá. Én ugyanis gyalogos tempóra asszociálok értelemszerűen, lovat nem láttam, szóval csak ez jut eszembe. - Ohh, hát akkor nálam minden téren sokkal ismerősebb errefelé. Csak március óta élek a városban. A barátnőm nyaggatott, hogy mozduljak ki, de határozottan rossz megoldást választottam. Bocsánat, azért terhelem ilyesmivel, mert ha a beszédre figyelek, annyira nem érzem a fájdalmat… – Túlzás, de valóban kicsit kevésbé figyelek rá, ami valljuk be, jelen esetben határozottan jól jön, és bízom benne, hogy így is fog maradni, kínos lenne nyöszörögni minden pillanatban, vagy a fogamat csikorgatni helyette. Nem mintha ne fájhatna egy lövés… csak, nem is tudom, nem akarnám mélyebbre ásni magam a béna eltévedt csaj szerepkörénél. A kötés után, ha már a kezét nyújtja, megpróbálok felállni, amíg kapaszkodom belé, addig felemelve tudom tartani a lábamat, de ennyi, nem több… - Szeretek, és tudok is, bár, nyilván nem meglőtt lábbal. – Igaz, itt még eddig nem jutottam, sőt, nagyon régen nem, ám ez szerintem olyasmi, amit nem lehet igazán elfelejteni, csak kéne némi gyakorlás, hogy felelevenítsem az egészet. Ellenben, ha lóval megyünk, akkor van némi remény arra, hogy meg tudjuk tenni a szükséges távot, mert gyalog nekem tutira nem sikerülne. - Megpróbálom. Ugrálni bírok, az szerintem menni fog. – Holt biztos, hogy nem fogom letenni a meglőtt lábamat, azt nem kérném, hogy vigyen, már csak azért sem, mert nem tudom, egyáltalán kibírnám-e, bármennyire is szükséges. Nem a személyével van bajom, egyszerűen férfi, és a legutolsó, aki a karjaiban tartott, még ha nem is ilyen viszonyok között, amiatt utána kórházba is kerültem. Úgyhogy, ha kapaszkodhatok belé, és megtart, ha kibillennék, akkor elugrándozom én mellette, ameddig kell, szerencsére ennyit még elbírok, bármennyire nem vagyok egy sportos alkat. - Szóval, akkor lóval fél óra? – Szorítom össze az ajkaimat, bár akármivel is annyi, nem vagyok benne biztos, hogy jól fogom bírni.
- Hát, ezért mondtam, hogy inkább meg se próbálkozok vele. - emlékeztettem újra a jó hírre, mert egy kis gyulladás szerintem még mindig nagyságrendekkel „jobb”, mint egy elfertőzött, széttrancsírozott láb, ami után még valami nagy, ronda heg is marad. Nőknél pláne, amilyen hiúak tudnak lenni a kinézetükre. - Szerintem azzal nem lesz gond. Egyszer, még pár éve sikerül véletlenül a baltával belevágnom a lábamba fahasogatás közben, na, az sokkal csúnyább sérülés volt, de egész jól helyrerakták az orvosok. - igaz, azért némi időbe az is beletelt, mire újra rendesen tudtam járni, meg pár napig fel se kelhettem az ágyból. Talán pont a saját korábbi sérülésem végett, de magától értetődően hosszú távban gondolkozok, nem pedig arról, hogy már rögtön másnap mászkálna. - Ühüm. - az biztos, de a végeredményt tekintve azt hiszem, ezzel ő is tisztában van, így inkább nem is teszem szóvá, még egyet dobva ezzel az amúgy sem rózsás hangulatán. - Igen, egy farmon. Nos... autóból tényleg nem sok jár arrafelé... - legalábbis rajtam meg Hawkinsékon kívül - ...de helyette van minden hajnalban kakaskukorékolás, kutyaugatás, tehénbőgés... - és még lehetne sorolni, mennyi olyan hanggal találkozik az ember, amiben a városban jóval ritkábban. Mondjuk engem a legkevésbé sem zavar, jobban elalszok ilyenek mellett, mint ha mondjuk minden hajnalban egy villamos csilingelne az ablakom alatt. - Nos, ha már megígértem, itt hagyni nem fogom. De mint mondtam, megoldjuk. - emlékeztetem az előbbi szavaimra, és még valami mosolyféle is megjelenik az arcomon mellé megnyugtatásnak szánva. Oké, tudom, nem engem lőttek lábon, akkor nekem is minden bajom lenne, biztosan. - Semmi baj, ha ezzel sikerül elterelni a figyelmét, csak nyugodtan, engem egyáltalán nem zavar. - hozzáedződik az ember, ha egy tizenéves lánnyal meg egy olyan tökmaggal él együtt, akinek most, hogy végre megtanult beszélni, szinte be sem áll a szája, ehhoz képest még az is kellemesen üdítő változatosság, hogy legalább a másik minden szavát értem. - Hol élt korábban? - kérdezek vissza, ha már figyelemelterelés, kérdezgethetek én is, maximum ha nem tartozik rám, nem válaszol - Ami pedig a kimozdulást illeti, ismerős... csak engem inkább a város irányába noszogatnának ilyen címszóval. - fűzöm hozzá. Arról meg nem tehetek, hogy sokkal inkább feszélyez a városi nyüzsgés, mintsem kikapcsolna. - Akkor legalább ez már fél siker. - esik le nagy kő a szívemről, hogy nem valaki olyan akadt utamba, aki az állatoknak a közelébe se mer menni, vagy éppenséggel allergiás a az állatszőrre, mert az lenne az igazán szép jelen helyzetben. - Galoppozni amúgy se nagyon lehet ezeken az erdei ösvényeken. - igen, még mindig emlékszem, hogy meglőtték a lábát, ahogy az is nyilvánvalóvá vált az eddigiek alapján, hogy ez az első eset, de.. inkább nem teszem szóvá, hogy folyton emlékeztet rá. Azok után, hogy pon én lőttem meg, khm. - Jól van akkor. - bólintok, miután felsegítem, majd még a fegyveremért nyúlok, a vállamra akasztva azt, mielőtt még elindulnánk. Csak szép lassan, vagy amilyen tempóban megy az ugrálás, megpróbálok igazodni hozzá, akár belém karol, vagy kapaszkodik, ahogy kényelmesebb, ha meg esetleg esne, majd igyekszem elkapni. - Igen, nagyjából. Út közben meg, ha lesz térerő, megpróbálom felhívni a mentőket, nem-e tudnának odajönni a házunkhoz, azzal is nyerne némi időt. - aztán maximum közlik, hogy bocs, épp nincs szabad kocsi, várni kell, de onnan már mi is tudunk autóval menni, még ha sziréna nincs is rajta.
- Jesszus, az durva lehetett. – Összehasonlítani nem fogom a kettőt, lévén sosem ismertem olyat, aki a saját lábát vélte farönknek, amit fel kell vagdosni, a lövést is csak most ízleltem meg, de ami azt illeti, szíves örömest kihagytam volna a dolgot, határozottan nincsen ínyemre a kialakult helyzet, de azzal sem lennék beljebb, ha hisztiznék miatta. Nem szokásom, rég megtanultam, hogy leginkább csak magam vagyok, nem volt kinek, és most sem élesztettem fel ezt a szánalmas női szokást, noha szerintem a pasik is képesek rá nem is oly ritkán. - A mai világban azért elég ritka az ilyesmi már, de gondolom, megvan a maga szépsége, a csend például kifejezetten üdítő lehet. – Legalábbis így képzelném, városi lány vagyok, nem jártam farmon soha, nem is gondoltam, hogy fogok. Csirkét csak feldolgozva láttam a húsos pultban, így hozta az élet, azt sem tudom, boldogulnék-e egy olyan helyen, de nem szükséges megtennem, elvégre senkim sincs, akinek ilyesmihez lenne köze. - Megnyugtató, tényleg, nagyon kétségbe tudnék esni, ha itt maradnék egyedül. – Arról nem is beszélve, mekkora tahónak kell lenni ahhoz, hogy a sorsára hagyjuk valakit, akit véletlenül meglőttünk. Ezt azért nem feltételezném a férfiről, korrektnek tűnik, remélhetőleg nem tévedek. Most, a majdnem mosolyát látva azért már nem tűnik olyan morcosnak, mint eddig, talán megúsztam a keresztben lenyelést. - Akkor megnyugodtam. – Nem vagyok az a szívbajos alak, ha beszélnem kell, bár általában igencsak sok idő eltelik, míg ilyen téren átszalad bennem a gát, és kinyitom a számat, ámde valljuk be, azért közel sem egyszerű ez az esetemben, lévén rettentően bizalmatlan vagyok, de most a lövés miatt némileg felborult bennem minden, és nem az a lényeg, hogy kiféle ez a férfi, csak az, hogy kivigyen innen. - Észak-Dakotában, Bismarckban születtem, ellenben az egyetemi tanulmányaimat már Québecben folytattam. – Egyikhez szebb történet társul, mint a másikhoz, ellenben ez közel sem a jelenem problémája, nem is akarnék róla beszélni, meg aztán, közel sem vagyunk ilyen viszonyban a kedves farmerrel, hogy ragozzam. Nem is kérdezte, tiszta sor, csak épp a fejemben attól még felvillannak egyes képek, amiket nem szeretnék látni. Nekem nem tűnik fel, hogy állandóan felemlegetem a dolgot, rossz szándék nincs bennem, sem lehordani nem áll szándékomban, akkor már megtettem volna, sokkal inkább így csapódik le bennem, próbálom feldolgozni. Vertek már meg, kétségkívül sokkal rosszabb élményként éltem meg, most legalább véletlen volt. Nem mindegy. A különbséggel én is tisztában vagyok. Belekarolok, és próbálok ugrálgatni a célig, ugyan nagyon lassan megy csak, de kétségkívül úgy néz ki, hogy elevickélek én így is. Maximum csak kissé kínosnak érzem saját esetlenségemet, de ezt nem említem, hisz értelemszerű az ilyen helyzetekben szerintem. - Jól van, bár valahol nálam is van telefon, de ugrálás közben nem nagyon menne a kommunikálás. – Most is elég szakadozottan beszélek, pár szó két ugrás között. - Egyébként… én Evangeline vagyok, és maga? – Ha esetleg a nevén kellene szólítanom, nem árt, ha tudom. A hé te annyira nem jól csengő megszólítás, nem erőltetném. Egy ízben majdnem elesek, de sikerül megkapaszkodom benne, és visszahúzni magam függőlegesbe. Nekem nem tűnik fel, hogy a fájdalomtól reszketek kissé, és talán a nagy ugrálásban pont ennyire észrevétlen marad a férfi számára is. - Egész életében farmon élt egyébként? - Kíváncsivá tett, na, érdekel, hogy beleszületett, vagy élete során döntött úgy, elvonul a világ elől.
- Az volt, bár ez sem lehet túl kellemes. - tekintek a lába felé. Igaz, összehasonlítani nagyon én se tudok, lévén, én meg golyót nem kaptam még soha – nem mint ha annyira vágynék rá, vannak így is bőven sztorik az ilyen-olyan kisebb baleseteimről, nem szeretném bővíteni őket. - Azt nem mondanám, hogy annyira ritka, az viszont igaz, hogy jóval kevesebben foglalkoznak ezzel, mint mondjuk amikor a nagyszüleink voltak ennyi idősek. - amiben nyilván az is nagy szerepet játszik, hogy régen, a gépesítések előtt jóval több emberre volt szükség kisebb földek műveléséhez is, mint manapság, meg amúgy sem tudtak olyan terményhozamot produkálni - Én szeretem ezt csinálni, meg nem is nagyon tudnám elképzelni magam, ahogy valami nagyvárosban élek. - a nagy részét a négy fal közt töltve, vagy hogy ne legyen kert, meg egy rakás háziállat... Talán egy másik életben. Talán... vagy ott sem. - A helyében én sem szeretnék, az biztos. - szóval ha nem miattam sérült volna le, valószínűleg akkor sem sétáltam volna tovább szemellenzős módon, lévén, nem az én bajom. Mert ha legalább minimálisan nem tud tájékozódni, órákig, vagy napokig is elkóvályogna mielőtt visszaérne a városba. Aztán ott vannak a vadállatok, melyek többsége egy egészséges embert ugyan nem bántana, de egy sérült, legyengültebb ugyebár teljesen más történet... És még lehetne sorolni, mennyi veszély lesélkedik az emberre az erdőben. - Ó, hát azok sem épp a szomszédban vannak... Ezek szerint itt a kontinens északi részén már egész sok helyen megfordult. - állapítom meg, legalábbis emlékeim szerint jó nagy távolság van a két említett város, meg Fairbanks között is. Másrészt... az igazat megvallva így kinézet alapján fiatalabbnak hittem, de ha már egyetem is szóba került, akkor ezek szerint megint sikerült rosszul tippelnem a korát illetően. Nem mint ha meglepődnék rajta, botrányosan béna vagyok az ilyesmiben. - Miért pont Kanadában tanult? Mert olyan neves, vagy valami olyan szakot nézett ki, ami csak ott volt, vagy valami más miatt? Mert gondolom egyetem az közelebb is akadt volna, több is. - biztos Észak-Dakotában is lett volna bőven választék, még ha kevésbé nevesebbek is, legalábbis akármennyire is töröm a fejem, ha agyon csapnának, se tudnék szerintem egyet se mondani abból az államból. Közben, miután sikerült bekötni a sebet, lassan el is indulunk visszafelé. Nagyon lassan, tekintve, hogy az egy lábon ugrálás egy iskola ugrótermében is fárasztó tud lenni, hát még az erdei terepen, de igyekszem nem gerjeszteni tovább növelni a meglévő stresszt meg pánikot, így egészen türelmesen támogatom a szőkeséget. - Majd ha már valahogy felkecmergett a ló hátára, bőven lesz idő meg alkalom rá. - jegyzem meg, igaz, az csak most jut eszembe, hogy hiába a ló, de hogy a nyeregbe hogy fog feljutni így fél lábbal, azt még én sem igazán tudom, de majd aggódunk miatta akkor, ha már ott tartunk. - Ejha... milyen ritka neve van. Legalábbis errefelé annak számít, nem rémlik, hogy találkoztam volna korábban olyannal, akit így hívnak. - pontosítottam némileg első reakciómon, mielőtt megosztottam volna vele a magam hozzá képest kimondottan egyszerű és gyakori keresztnevét - Az én nevem Jonathan. - és szinte már megszokásból toldanám hozzá a vezetéknevemet is, de lévén ő sem érezte fontosnak megemlíteni, végül én is elhagyom, pláne, hogy közben majdnem sikerül elesnie is a mellettem lévőnek, így inkább koncentrálok arra, hogy ne a földön kössön ki. Vagy kössünk... - Igen, mondhatni családi örökség. Igaz, egy darabig felmerült az is, hogy lehet, más munkát találok magamnak, de végül csak maradt ez. És Ön? Kertváros? Családi ház? Panel? - passzoltam vissza a kérdést, mert az, hogy nagy városból jött, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a betondzsungel belsejében nőtt fel.
- Nem is feltétlenül jó az, sőt, egyre rosszabb, szerencsére Fairbanks nem számít olyan nagy városnak, meg elég közel vannak a hegyek, így annyira nem is vadult el szennyezettség terén. – Én is épp farengetegben sántikálok egy golyóval a lábamon a hegyekben, és üdítően friss a levegő, ennyi előnye legalább akad, több nem nagyon. Legalábbis jelen állapotomban semmi jót nem lennék hajlandó mondani, ez van. Igazság szerint egészen kiakasztó számomra ez a helyzet, de próbálom legyűrni a bennem tomboló pánikot, mert annak végképp semmi értelme nem lenne, ha hisztérikus pánikolásban törnék itt ki. - Nem, de ide költözött a legjobb barátom, és úgy alakult az életem, hogy nem maradhattam Québecben, szóval utána jöttem. – Erről mondjuk nem értekeznék, egyrészt holt biztos, hogy a magánéletem nem érdekli, másrészt nekem sem szokásom ilyen téren kiadni magamat bárkinek is. - Őszintén szólva, jó messze akartam kerülni az otthonomtól, de lehetőleg még ezen a földrészen maradva. Ez bonyolult, de mondhatjuk, hogy menekültem a családi fészekből. – Hahh, micsoda túlzás. Anya onnantól kezdve, hogy apámat elküldte, csak árnyéka volt önmagának, és képtelenné vált arra, hogy az otthonunkba meleget csempésszel. Inkább leléptem, minthogy megpróbáljak segíteni neki, amit bevallom, némileg bánok, de hát istenem, visszacsinálni már nem lehet, ráadásul, ha nem költözöm el, nem ismerem meg Calit. Sőt, a fiam sincs, aki minden kellemetlen körülmény ellenére, ami megelőzte a jöttét, életem bearanyozója. Nem irigyelnek meg a kenguruk, az egyszer biztos, főleg, hogy igencsak messze éldegélnek, ellenben lassúságban vetekedni igyekszem a csigákkal. Csak ne fájna ilyen piszkosul, minden ugrásnál végigrezeg bennem a mozdulat, és kihatással van a sérült lábamra is. Iszonyatosan messzinek tűnik a kórház, olyan érzésem van, mintha soha nem érnék oda. - Ami azt illeti, én sem találkoztam még senkivel, akinek ez a neve, de én nem is vagyok itt túlságosan rég, szóval ez nem meglepő. Bár, egész életemben nem találkoztam mással. – A magam részéről nagyon szeretem a nevemet, szóval én aztán nem bánom, hogy ezt kaptam a szüleimtől. - S ezzel párhuzamosan Jonathant sem ismertem eddig. Meglehet, ott nem volt gyakori, ahol eddig megfordultam. Becézik valahogy? Csak mert ez is elég hosszú név. Az enyém Lin, vagy Linny, és akkor nem kell a fél abc-t felsorolni. – Amennyire szeretem, olyan hosszú is a keresztnevem, szóval általában mindenki megkapja a rövidebb lehetőséget, olyan unszimpatikus még senki sem volt, akinél kimaradt ez a kört. A nagy névecsetelés közepette majdnem sikerül felnyalnom a földet, de szerencsére megtart, így nem történik semmi hasonló, ugrálok tovább, akár egy kis törött szárnyú veréb, az meg, hogy mennyire szánalmasnak érzem magam, nem tartozik ide. - Egyébként is úgy tűnt, hogy szereti, vagy legalábbis inkább ez, mint bármi a városban. Családi ház és kertváros eleinte, aztán egy kis lyuk egy panelban, most meg egy kicsit nagyobb kuckót bérelek egy kedves nőtől, akinek a személyében még lakótársam is van. Kész szerencse, hogy óvónő, és nem zavarják a gyerekek, különben gondban lennék. – Noel az életem szerves része, és valahogy már mindenben kiütközik, hogy van ő nekem, csoda, hogy eddig nem csacsogtam el. - Én… a világért sem akarok türelmetlen perszónának tűnni, de milyen messze hagyta a lovát? – Még az is megfordul a fejemben, hogy remélem, jól kikötötte, mert akkor aztán megnézhetném magam, ha kiderülne, elszökött a paci. Igaz, a betört jószágok maximum akkor inalnak el, hogyha megijednek, azt meg csak meghallanánk, ha valami gond lenne.
Személy szerint a legkevésbé sem bánom, hogy Alaszka sosem lesz olyan népszerű úticél a lakók és túristák számára, mint sok más egyéb hely Amerikában, mert lehet, a pénzpiac mozgását felpörgetné, de onnantól kezdve vethetnénk a keresztet az itteni békés környezetre. Ha másért nem, hát ezért mindenképp örülök neki, hogy gyakran ilyen zord az időjárás erre felé. - Ó, vagy úgy. Akkor legalább nem a teljes ismeretlenbe csöppent. Az azért nagy segítség tud lenni, ha az ember tud kihez fordulni a bajban. - ha nem is épp a költözés kapcsán, de én is éreztem hasonlót, amikor meghaltak a szüleink, aztán egyedül kellett tovább vinnem mindent, amit a szüleim elértek, felépítettek korábban. Hát... maradjunk annyiban, hogy hiába volt ott is némi segítség, nem volt könnyű feladat. - Ez viszont már kevésbé hangzik bíztatóan. - állapítottam meg - Azóta legalább rendeződtek a dolgok valamennyire? - kérdeztem azért rá, bár sem az ok miértjével nem voltam tisztában, sem azzal, hogy ez mennyi időt is ölelt fel pontosan, de lévén most találkoztunk először, és talán utoljára, hacsak magától nem akar bővebben mesélni róla, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy nekiálljak faggatni. - Nos, legalább van benne valami különleges, nem olyan tucatnév mint a Mary vagy Jack. - igaz, a mi korosztályunkból már ezek is egész jól kikoptak, de visszaemlékezve a sulis évekre, szerintem a fél osztályom nagyszülei között akadt az említett két névből. - Tényleg? Pedig egészen gyakori név, erre legalábbis. - jegyzem meg némileg csodálkozva, amikor pedig szóba kerül a becézés, igaz, furcsállom egy kissé, hogy így rögtön első találkozásnál erre váltunk, pláne miután lelőttem, de én csak ne panaszkodjak, nem igaz? - Többnyire Nate-nek szokták, vagy ritkábban Jonnak, amelyik szimpatikusabb. - vontam vállat, igazából hallgatok mindkettőre, meg ezeken túl is akad még néhány, de azokat inkább hagyjuk, mondhatni egy-egy személy privilégiuma. Mint mondjuk amikor a húgom tanult beszélni, és nem bírta kimondani a nevem rendesen... - Igen, igen, mondhatjuk. Szerintem nem bírnám ki kert nélküli házban egy hétig se. - francokat, ha két napot kihúznék, már az is szép teljesítmény lenne. Se kert, sem állatok, sem semmi ház körüli munka, barkácsolás, meg ilyenek...? - Óvónő? - kérdezek vissza némileg csodálkozva - Egészen véletlenül nem a 30th Avenue-n lévő oviban dolgozik? - kérdezek rá gondolkozás nélkül, lévén ahhoz van kötődésem, Noah is abba az oviba jár, és ki tudja? Lehet, hogy pont az ő óvónénijének a lakótársába sikerült belebotlanom, ekkor azonban eljut a tudatomig Lin mondandójának másik fele is, és akarva-akaratlanul, de megtorpanok a nagy ugrándozás közepette. - Hogy... mit is mondott? Jól értettem? Gyerekek? - ismételtem el, amit hallani véltem, mert... basszus. Nem mint ha eddig olyan vidám lett volna a helyzet, de ha még egy rakás gyerek is várja haza, akkor már sokkal rosszabb a helyzet, a lelkiismeretemről nem is beszélve. - Már nincs messze, csak itt az ösvényen kell egy pár száz métert menni, aztán az után a magas fenyő után a sziklák mellett le a partig, és... - lehetséges, hogy kicsit túlságosan is sikerült belemerülnöm a vadászatba, és hosszabb az út, mint amilyennek emlékeztem rá, vagy csak így, ilyen lassan haladva tűnik többnek, magam sem vagyok biztos benne. ¬- Tudja mit? Várjon meg itt, inkább idehozom. Erre már egész játható az ösvény egy ló számára is. - vetettem fel az ötletet, nem tudom... addig támaszkodjon valamelyik fának, üljön le egy kőre, vagy a földre, vagy ahogy gondolja, pár percnél nem hiszem, hogy tovább tartana, így amennyiben nincs ellenvetése, úgy meg is indulok a folyópart felé sietve, ahol a lovamat hagytam. Igaz, egy pillanatra nagy a kísértés, hogy inkább lépjek le, mint ha mi sem történt volna, de amilyen hamar eszembe jutott, olyan hamar el is vetettem, csak szidva magamat, hogy juthatott egyáltalán eszembe ilyesmi, mert bár az sem volt nyerő húzás, hogy pont őt sikerült meglőnöm, de mellé még cserben is hagyni... Annyira gerinctelen sosem lennék, így hát pár perccel aztán, hogy eltűntem, fel is bukkanok ismét, magam mögött kantáron vezetve a lovamat. - Azt hiszem, már csak azt kéne kitalálni, hogy jut fel a ló hátára. - vakargattam meg a tarkómat töprengve, mert Domino nem cirkuszi ló, hogy itt helyben térdre ereszkedjen csettintésre. Mondjuk legrosszabb esetben megfogom és felrakom? Mert igaz, nem egy Pöttöm Panna, ami a magasságát illeti, de ettől függetlenül nem tűnik egy nagy darabnak.
- Valóban, de igazság szerint pont azért jöttem ide, mert itt él, máskülönben másfelé vitt volna az utam. – Nem ecsetelgetem ennél jobban, de tény és való, hogy nagyon kevesen maradtak az életemben, akikre igazán számíthatok. Az apámról nem vagyok hajlandó tudomást venni, mert egy szemétláda, anyám meg belebolondult a reménytelen szerelembe, s én egyedülálló anyukaként már tényleg nem tudtam máshoz fordulni, de szerencsére Cali Bennel együtt nagyon örült nekem, szóval szerencsésnek mondhatom magam, amiért vannak nekem. - Családi szinten nem, de az már nem is nagyon fog megjavulni, ez van. Azóta már másra koncentrálok. – Elvégre, ott van nekem Noel, és immár a saját kis családi egységem, nem szabad a múltban ragadnom, és a megváltoztathatatlan dolgokon bánkódnom. - Hú, ne is mondja, vannak ilyen megszokott minden bokorban előforduló nevek, de szerencsére tényleg nem olyan az enyém sem. – Igaz, egy-két kóbor lelket ismerek ezzel a névvel, de legalább nem egy egész falunyit. Következésképpen kifejezetten nem is zavartattam magam soha a nevem okán, szeretem, és nekem csak ez számít. Jót tesz egyébiránt, hogy beszélgetünk, legalább némileg tompul a kínzó fájdalom, bár olykor úgy érzem, mintha belülről égne a lábam. - A Nate nagyon kellemes csengésű. Egyébként, mindig érdekel, miként becéznek egy olyan nevet, amivel nem találkoztam még. – Már csak azért sem, hogy még véletlenül se fussak bele a későbbiek folyamán, mert nyilván nem vágyom még becézni őt sem, ugyanakkor én nagyon tudom utálni, ha le Eváznak. Ha az anyám úgy akart volna hívni, úgy hívnának. Nem tetszik, szóval én mindig a Lint igénylem ilyenkor, ha valaki még ezt is ragozni akarja, akkor a Linnie-t, az egész cuki. - Azt meghiszem, ha valaki ebben nőtt fel, nehéz a váltás. – Én olyan nagy kerttel felruházott otthonnal sosem büszkélkedhettem, bár jó volna, ha Noel olyan házikóban nőhetne fel, ha majd egyszer össze tudok rá kuporgatni némi kezdőtőkét, akkor keresünk valamit valahol a város szélén, amivel egyedül is elbírok, és ha bármi van, ott a hátsó kert friss levegőt szívni és pihenni. Jól hangzik. - De, azt hiszem igen, utca nevekben annyira nem vagyok jó, de arról az oviról beszélek, amelyik olyan világosbarna színű, és színes betűkkel van a homlokzatán a neve. – Magyarázom, de gyanús, hogy egyről beszélünk. - Miféle érdekeltsége van az oviban? Ismeri esetleg a lakótársam? Vagy van egy lurkója? – Kérdezem kicsit vidámabban, talán meg is feledkezem magamról, és nem kellene ilyet kérdezni, de na, kibukott. - Gyerekeket mondtam, de csak általánosságban mondtam, hogy nincs baja velük, elvégre óvó néni, tudja őket kezelni. – Javítom ki, láthatólag megleptem, de a legtöbben így reagálnak, elvégre, nem vagyok elég idős még egy gyerekhez, ugyanakkor később imádni fogom, hogy alig leszek harminc, mikor a gyerkőcöm suliba megy majd, és mindenki a csodájára járhat majd, milyen fiatal anyukája van a Noelnek. - Egy kisfiam azért nekem is van egyébként, és hálát is adhatok, hogy pont ilyen lakótársunk lett. – Mosolyodom el szélesen, mint mindig, amikor eszembe jut a kis drágám, vagy csak beszélek róla. - Hát, ez tényleg nincs ám messze… – Ironizálok, és fújuk egyet, hát ez abszolút nem az én terepem, soha többet nem jövök erdőbe, baromság volt az egész, inkább ültem volna le a folyópart azon részére, ami a városon halad át, nem Janet játszani a vadonban. Elment az eszem. - Azt hiszem, ez egy jó ötlet. – Bólintok, s amíg megjárja, neki is dőlök egy fának, leülni nem merek, mert szerintem utána nem bírnék megint felállni, szóval eszembe sem jut erőltetni. Azért bevallom, amíg nem látom sehol, felmerül bennem, hogy csak itt hagyott a francba, még ha alapvetően nem is szeretek rosszat feltételezni az emberekről. Ettől még, ki tudja… sokan nem képesek felelősséget vállalni a tetteikért. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, amikor ismét meglátom, hála az égnek nem ment sehova, nem vettem volna jó néven, az egyszer biztos. - Öhm… nos, ha esetleg támaszkodhatok magára, amíg a kengyelbe rakom az ép lábamat, szerintem át fogom tudni emelni a másikat. – Vetem fel, bár biztos rohadtul fog fájni, de olyan képlet nem igazán sejlik fel előttem, ahol megúszom e nélkül. Az viszont biztos, hogy a segítségére szükségem lesz, szóval várakozásteljesen pillantok fel rá, és ha segít, akkor már kezdem is a műveletet, bízva abban, hogy sikerrel járok, és nem kell felsülnöm, ha már az erdőben csatangolásom önmagában idiótának fest le.
Az hiszem, az ilyenre mondják, hogy hallgatni arany. Akármennyire is reménykedtem a pozitív válaszban, úgy tűnik, ismét bebizonyosodott, hogy minden családnak megvan a maga problémája, s miután én sem szívesen beszélek a sajátjainkról, így értelem szerűen mást sem faggatok, hacsak nem dönt úgy, hogy magától elmondja. - Sajnálattal hallom. De ha van más, akkor legalább az fél siker. - ha van miért kitartani, reggelente felkelni, akkor már nem teljesen reményelen a jövő. - Szerintem két kezemen sem tudnám megszámolni, az iskolás éveim alatt hány Jessica nevű osztálytársam volt... Bár Michaelből meg Joshuából is akadt szép számmal. - mosolyodok el, felidézve a régi ismerősök arcát. Így belegondolva, annyira talán mégsem olyan gyakori az én keresztnevem, ezekhez képest legalábbis biztosan nem. Bár az vitathatatlan, ilyen téren Evangeline viszi a prímet. - A család is mindig inkább azt preferálta. - jegyzem meg a véleményét hallva - Egyébként érdekes egy szokás, ahogy elnéztem, akinek van testvére, azok egész kreatívak szoktak lenni a becenevekkel. Pláne amíg kicsik és beszélni tanulnak. Van testvére? - kérdezek is vissza, ha már így szóba jött a téma. - Az biztos. El sem bírnám képzelni, hogy panelban éljek, pedig milyen sok embernek ez a természetes. - valami kertes házat még csak-csak elviselnék, de hogy valami toronyház sokadik emeletén tengessem napjaimat, azt aztán végképp nem. Sosem értettem, hogy mások hogyan bírják, de nem vagyuk egyformák. Lehet, ők meg attól rohannának ki a világból, ha egész nap kint kéne dolgozniuk. - Szerintem az lesz az, legalábbis nem rémlik, hogy sok hasonló lenne a városban. - igaz, mielőtt Noah oviba nem ment, annyira az sem foglalkoztatott, de akkor egész jól feltérképeztem a várost ilyen téren, és nem hiszem, hogy azóta nyílt volna még egy ilyen. - Azt nem tudom, hogy ismerem-e a lakótársát, nem kizárt a dolog, de szerintem a fiam jobban képben lenne ilyen téren... - válaszolok egyszerre mindkét kérdésével, mert az igazat megvallva részemről elég volt a Noah csoportjában lévő óvónők nevét megjegyezni, a többieket maximum arcról ismerném fel, ha látnám, nem sokat mondana a nevük. - Ó, így már világos. Nos, azt elhiszem, hogy nagy segítség tud lenni. Elég sok lurkóhoz lehetett már szerencséje a többségüknek, az alapján, milyen jól tudják kezelni a mindenféle bajukat meg viselkedésüket. - értek egyet vele, bár úgy tűnik, a kis félreértésem aztán csak beigazolódott, még ha nem is egészen úgy, ahogy elsőre hittem. - Ő hány éves? - kérdezek rá a kisfiára, ha már szóba került ő is, láthatóan egyből jobb kedvre derült, hogy rá gondolt, és megkockáztatom, talán még a sérüléséről is sikerült megfeledkeznie pár pillanatra. Bár nem tudom, mennyire is fájhat, azon kívül, hogy nagyon. - Kitartás, fel a fejjel, még a kórházig is el kéne jutni. Ha meg eddig se sikerül... - hát, az szívás, bár ha rajtam múlik, eljuttatom valahogy addig, még ha ’neadjisten el is ájulna idő közben... bár annyira csak nem rossz a helyzet. Sietek is inkább, hogy ahelyett, hogy még néhány száz métert leugrál mellettem, inkább én jöjjek elébe a lóval, pár perc az egész, mire ismét előkerülök. - Ötletnek egynek jó, tegyünk egy próbát, hogy mennyire sikerül kivitelezni. - bólintok rá, miközben odavezetem mellé a lovat, hogy minél közelebb legyen hozzá, de azért legyen elég helye, hogy felkerüljön a nyeregbe. - Ha gondolja, akár kezdhetjük is. - nyújtom a kezem, tartom a vállam, vagy ami szimpatikusabb neki. Közben figyelek, hogy ha netalántán mégsem menne, inkább tudjak neki segíteni azzal, hogy megtartom, esetleg tolok rajta, vagy legrosszabb esetben elkapom, ha esés lenne belőle.
Csak bólintani tudok, az meg aztán bizonyos, hogy nekem van okom nap, nap után felkelni, és pozitívan tekinteni a jövőbe, a világom közepe a gyermekem, minden róla szól, és én imádom, hogy így van, ezt szerintem senkinek sem kellene magyarázni, aki szülő. Ennél nagyobb csoda nem létezhet szerintem. - Ohh, igen, gyakori nevek, nekem Jennifer volt sok, meg Emma. Fiú nevek közül a Peter, Pókember után szabadon, szerintem sosem fog kikopni a köztudatból. – Nem mintha zavarna, csak nekem ne kelljen ilyen gyakori, minden sarkon van egy, aki viseli névvel illetnem a gyermekemet. Tudom, a Noel sem olyan ritka, de legalább nem ismerek belőle másikat személy szerint. - Nem nincs tesóm, anya meg apa nem sokáig találták meg a közös hangot, szóval így jártam. – Ez teljesen azért nem igaz, mert féltestvérem van, de mint tudjuk, ha a titkunkat megosztjuk valakivel, az onnantól kezdve már nem titok, márpedig én nem szeretném, hogy ez valaha Cali fülébe jusson, van neki elég baja, nem akarnám még az apját is beszennyezni előtte, bármennyire is tartsam szemét alaknak. - És magának? – Ha ilyen jól tudja, akkor esélyesen akadhat, én is örültem volna, ha együtt nőhetek fel a tesómmal, a sors fintora, hogy mindannak dacára, hogy milyen messze cseperedtünk fel, az egyetemen mégis összeakadtunk végül. - Sok ember inkább azért szorul panelba, mert megfizethetőbb a számára. Én is szívesebben élnék egy köpésre a természettől, de esélytelen lenne, hogy kiköhögjem az árát. – Pár hónapig esetleg bérelhetnék azt is, de utána ugyanúgy mást kellene keresnem, következésképpen fölösleges is próbálkozni. - Igen, a gyerekek elég jól ismerik az óvónőket, Sage a neve, bár lehet, hogy ott inkább Millynek szólítják, az a beceneve ugyanis, ha ez mond valamit. Még az is lehet, hogy a fia hozzá jár pont. Meglepő lenne, de hát vannak fura véletlenek. – Mosolyodom el, beszélgetés közben kevésbé érzem, hogy problémás lenne a lábam, holott a golyó még mindig ott van benne, és közel sem kényelmes, de legalább elterelődik a figyelmem. - Októberben lesz egy éves, még picike. A magáé? Ha ovis, akkor már nagyobbacska, de olyan édesek, amikor már lehet velük beszélni a világ dolgairól. – Nagyon sokat vagyok játszótéren, és Noel még ugyan nem csacsog, de a nagyobb gyerkőcök mindig odajönnek, mert kíváncsiak, meg érdeklődőek, meg tudnám zabálni az okos kis fejüket. - Sikerül és kész, ne ijesztgessen. Szerintem már az is nagy szó, hogy eddig összejött. – Uhh, de szörnyű belegondolni, hogy esetleg nem jön össze, és elájulok, vagy valami. Csak nem… Most már olyan tompán lábamat összerántó a fájdalom, ellenben állandóan érzem, közel sem biztos, hogy el bírnék még ugrálni bármeddig is, nagyon örülök, hogy nem kell megtennem a többi távot, mert idehozza a lovat. - Mehet, mehet.- Fújok egy nagyot, megkapaszkodom, a nyeregbe, majd a vállába is, és az ép lábamra helyezve a súlyomat, nagy kínkeservesen, nyögve ugyan, de sikerül fenn landolnom a lovon, és nem is ütöm be sehová a lábam, szóval nem ránt össze a fájdalom ismételten. - Hú, győzelem… akkor nincs más hátra, mint előre. Köszönöm a segítséget. – Mármint a lóra ülés tekintetében, a búcsú pillanata még nem ez, elvégre el kell jutnunk a kórházba is, de legalább azt a távot már nem gyalog kell megtennem, innen fentről nézve sokkalta biztatóbb a helyzet.
//Köszönöm szépen a játékot, ez volna a záróm, csak ne szenvedjük el magunkat a kórházig! <333//
- Ó igaz, Peter... hogy is felejthettem el? Pedig Peter Parker errefelé is népszerű volt. - nem csak a fiatalabb korosztály körében, szerintem az idősebbekében is, tekintve, hányan nevezték el a főhősről a gyereküket. Mondjuk valahol díjaztam, hogy a szüleimnek eszükbe se jutott követni ezt a trendet. - Értem. - bólintok a feleletére, úgy tűnik, hogy ebbe akkor sikerült beletrafálnom, igaz, a visszakérdezésével nem lep meg, valahogy számítottam is rá – Egy húgom. Igaz, elég nagy köztünk a korkülönbség, de... hogy az Ön szavaival éljek, anya meg apa elég sokáig megtalálták a közös hangot, úgyhogy így jártam. - mondjuk annak idején amennyire nehezen viseltem, hogy Hannah ennyivel fiatalabb, mostanra már teljességgel sikerült elfogadnom, és a legkisebb mértékben sem zavar. Igaz, akadnak néha fura helyzetek, de akik ismernek, azok már úgy is hozzászoktak, hogy akadnak még furcsaságok a családunkban. - Mondjuk a mai albérlet árakat tekintve... pont múltkor nézegettem az újságban, hogy milyen horror árak vannak. - tény, egyszerűbb, ha valaki örököl egy házat, és csak fenntartania kell, mint hogy még albérletet is fizessen a rezsi mellett, pláne, ha egy fizetésből kell kijönnie. Nem is tudom, hogy csinálják, de hogy nem lehet könnyű, az biztos. - A neve ismerős... - töröm a fejem, de szégyenszemre be kell valljam, hogy azon túl, hogy biztosra veszem, Noah mesélt már róla, azt nem merném biztosra állítani, hogy a fiamnak is ő az óvónője... vagy csak egy másik csoportból ismeri? Viszont úgy tűnik, leglalább az ovi stimmel, ugyanarról van szó. - Húha, akkor még tényleg nagyon picike... Az enyém márciusban töltötte be a négyet. - számoltam be én is, amikor pedig szóba jött, milyen diskurzusokat lehet folytatni velük, csak nagyot bólintottam - Az aztán biztos! Meg amikor felfedezik, hogy tudnak beszélni, és mondják és mondják szinte megállás nélkül... Ember legyen a talpán aki követni tudja őket. - jegyzem meg nevetősen, szerencsére már Noah tényleg elérte azt a kort, amikor rendesen lehet beszélgetni velük, nem csak szereti hallani a hangját és azért mondja a magáét. - Rendben, rendben! Meg se szólaltam! - szólalok fel védekezően, s csak azért nem emelem a kezem is mellé, mert a végén még azért vágódik ott hasra nekem... Ha már eddig megúsztuk az esést, szép lenne pont most. Ha a lóig nem is jutunk el, szerencsére már elég közel vagyunk ahhoz, hogy pár perc alatt visszaérjek Dominóval, és ahhoz képest, hogy mennyit paráztam amiatt, hogy hogyan fog Lin feljutni a nyeregbe, úgy tűnik, lebecsültem kissé – első próbálkozásra egésze jól sikerült neki. - Ejha... ez egyszerűbben ment, mint arra számítottam. - vallom be, a köszönetére csak elmosolyodok, helyette inkább megragadom a kantárat, és sebes léptekkel indulok meg az ösvényen, vissza a házunk felé – ha pedig az erdő is ritkul annyira, hogy térerőnk is legyen, akkor még idő közben tárcsáztam a mentőket is. Nekik is idő, amíg kiérnek a farmig, így legalább erre az egyre ne kelljen várni, ha amúgy is hosszúnak ígérkezik még az este.
Kezdőlap
<33333 //
//
