Hamarosan esni fog, ez üvölt a felhős égről, a levegőből, de még a patak nedves köveiről is. Az erdő zsizseg ilyenkor, a madarak megkergülnek, a vadak pedig mintha csak éreznék - nyilván érzik is - a közelgő zivatart, sietnek vackukba, vagy legalább valami menedék után. Az a jávorszarvas, amelyiket délután kimúlva találta meg pár turista, már nem szalad sehová. Épp az imént, nem messze innét pakoltam fel a kocsi platójára, s miután fekete ponyvával leterítettem, vettem csak észre, hogy bizony rám is jutott a véréből a szerencsétlen agancsosnak. A ruhámon ugyan nem tudok segíteni, de a karjaimról nem ártana lemosni kicsit, mert érdekesen néznek majd rám benn a városban így.Még jó, hogy a Chena itt folyik a közelben. És mit nekem erdei csapás, ha csinálok magamnak! Így eshet meg, hogy hirtelen bukkanok fel - bár egyáltalán nem sietősek a lépteim - alig pár méternyire a nőtől. Egy pillanat erejéig meglepettség fut át képemen, majd nemes egyszerűséggel lépdelek tovább. - Én magácska helyében hazafelé igyekeznék. Nemsokára zuhé lesz. - jegyzem meg, épp csak hátrapillantva a nőre. Nem tűnik turistának. Leguggolok a folyó partján, s kissé előre hajolva mártom bele a fagyosan hideg vízbe kézfejemet, hogy némi vizet locskoljak karjaimra, melyeket a "mosott zöldesbarnás", erdőszínű pólóm szabadon hagy.
Nem zavartattam magam az érkező miatt, sőt inkább kíváncsian szemléltem a férfit, aki az erőből lépett ki. Azonnal tudtam, hogy egy Őrző, hiszen még annyi év után sem felejtettem semmit sem abból, amit fiatal lányként megtanultam. Nem mellékesen pedig magam is rendelkezem bizonyos fokú mágia érzékenységgel, ami nagyon hasznos tud lenni. - Egy kis eső még senkinek sem ártott, sőt szerintem nagyon frissítő. – Feleltem nyugodt hangon, miközben a férfit figyeltem, aki a folyóhoz lépett, hogy lemossa a kezét. Türelmesen vártam, hogy ismét felém forduljon, és én mélyen a szemébe nézhessek. A szem valóban a lélek tükre, és én szeretek mélyen a másik szemébe nézni, hogy tudjam mégis mire számíthatok az illetőtől. Ha felém fordult mélyen a szemébe nézek, és ha felcsillan a szemében a felismerés kedvesen rámosolygok. - Talán valami baj érte önt? Tudok esetleg segíteni? – Kérdéseimben őszinte érdeklődés csendült fel, de egyenlőre még nem léptem közelebb hozzá, hiszen ő Őrző én pedig farkas, és az emberekkel ellentétben tudjuk is, hogy mi a másik. - Ugye nem történt baleset? – A magam részéről még három évszázad után is tiszteletben tartom az életet legyen az emberé, őrzőé, farkasé vagy más állaté. Valamikor régen én még abban a hitben nevelkedtem, hogy mindanyóinkat a Nagy Szellem köt össze, és én a modern kor zűrzavarában sem utasítom el ezt.
- Fura hobbijai vannak. - vetem oda neki, de innét kezdve nem fogok belekötni abba, hogy marad-e vagy pedig lelép. Tüdőgyulladást úgy se fog kapni! Felismerés meg nem csillan tekintetemben, legfeljebb valami kíváncsi fény, hisz nem kell ahhoz a másik tekintetébe néznem, hogy tudjam miféle. Már mikor kiléptem a fák közül és észrevettem, éreztem rajta, hogy farkas. Kérdését először le se vágom. Megsérülni? Kicsoda?... Vagy most mi van?! - értetlenül tekintek felé, fel is egyenesedek lerázogatva karjaimról a vizet. Aggódó tekintete rám vetül, én pedig akaratlanul is lepillantok magamra, a véres pólómra. Ja, hogy... ja! Nagyot koppan a dolog, én pedig elvigyorodva csóválom meg a fejem. - Nincs semmi baj, jól vagyok. Ellenben agancsos barátunk a kocsi platóján nem biztos, hogy ilyen pozitívan nyilatkozna kiskegyednek. - Tekintek rá nevetve. - Bár vacsorának még jó lehet, ha gondolja.- Ehh, de sz*r poén. Kétlem, hogy rajtam kívül más, nevezetesen a vérfarkashölgyike értékelné. Nem lép közelebb. Milyen óvatos... és okosan is teszi, noha, ha van hozzá némi tehetsége, azért levághatja, hogy nem fogom minden ok nélkül bántani. Alapvetően különben is egy halál nyugodt ember vagyok.
Még alig érem el az erdő szélét, a távolból máris megcsapja az orromat a vér édes-fémes illata. A nyál összefut a számban, a szörnyeteg már szinte mindennél jobban vágyik a nyers, puha hús ízére a sok Pedigree után. Elég korán van. Többek között ahhoz is, hogy gyorsan megreggelizhessek. Van még nagyjából három órám arra, hogy Betty házába visszatérjek, mielőtt magához térne a család és esetleg keresni kezdenének. Ez a módszer bevált az utóbbi napokban. De mivel ilyenkor nincs sok időm, maradok a házi kedvenc alakomban, mert a végén még összefutnék valakivel, akit le kellene ráznom. Az a baj, hogy bármennyire imádom Betty-t és a családját, érzem a csontjaimban, hogy hosszú távon meggyötör a kertben kutyaként élés. Most is, csak galoppozok a folyó mellett a vad felé, és nem igazán figyelek semmi másra, csak arra, hogy merre lehet a jószág, ami ma engem fog jóllakatni. Más farkast nem érzek, és ez nekem pont elég. Éppen ezért ijedten meredek kővé, hegyes fülekkel, behúzott farokkal, amikor a világító kék tekintetem megakad egy emberen. Íj van nála, és bár enyhén, de az állat vére rajta is érződik. Vadász...? Nem lenne jó... De nem tudok mit tenni. Csak egy ritka bokor takarásában állok megfeszülve a magam ébenségében, a Fehér Gallérral a nyakam körül, és várok. A szívem zakatol. Nem, nem akarom, hogy észre vegyen, nem akarok elfutni előle, nem akarom, hogy rám lőjön, és ami a legfontosabb: nem akarom bántani.
Az üvöltés a hátam mögül szép lassan elhalkul, ahogy fokozatosan kiérek a folyó parthoz. Kicsit megnyugszom. Az egyetlen dolog, ami még zavar, az a zsákmányom elvesztése. Aput szerettem volna megajándékozni az őzhússal. Legalább ennyit tegyek meg értük, hogyha látogatni alig látogatom őket. Lefoglal a munka, még ilyenkor, hétvégén is berendelhetnek.
Szeretem a szombat reggeleket. Nagyapával is szombat reggel jártunk ki vadászni. A felidézett emlékektől egy gyengéd mosoly szalad át arcomon.
Megigazítom a tegeztartót és a íjat. Ma már nem lesz rá szükségem. Lehúzom a speciális kesztyűt a kezemről, és eltüntetem a zöld nadrágom egyik zsebében. Nincs nálam táska, helyette itt van ez a remekmű. Sok-sok zseb van rávarrva, mindegyikben valami kinccsel.
Miután elraktam a kesztyűt, lehúzom a szintén zöld pulcsim cipzárját, mert egy kicsit kimelegedtem. A ruha alól kivillan az egyszerű fehér pólóm.
Az útra figyelve még mindig a farkasokon bosszankodok. Tényleg nem értem, mi folyik itt. Mindenki megőrült.
Ekkor megint elönt az a furcsa érzés. A természethez való tartozás érzése. Nem tudnám jól megfogalmazni... Megmerevedek, és fülelek. Figyelem a környezetet.
Egy közeli bokorból egy vakító szempár nyugtalan tekintetét érzem magamon. Összetalálkoznak lélektükreink.
- A fenébe! Farkas! - motyogom idegesen magam elé. Már bánom, hogy leeresztettem. A vadászkésemen kívül most nincs elérhető fegyver nálam, amit bármikor előkaphatok.
Észrevesz. A fenébe! De mit is várhatnék egy vadásztól, hát persze, hogy észre vesz... Sajnos, bár az állati ösztönök megvannak bennem, az űzött vad szerepe valahogy hiányzik a vérfarkasokból, ha emberekről van szó, hiszen gyakorlatilag nem árthatnak nekünk. Legfeljebb a fajtársainktól kell elmenekülnünk, ha a szükség úgy hozza. Így nem tudom megtenni azt, hogy rábízom magam az állatra odabent, mert az legfeljebb a zsákmányt látná jelen pillanatban a felfegyverzett emberben. De még mindig ott motoszkál a vér szaga, nem hagy nyugodni, és legszívesebben csak mennék tovább, nem törődve az emberrel. De leblokkoltam, nem tudok megmozdulni és az baj. Eszembe jut Mika intése a veszélyekről, de arra nem gondoltam, hogy pont egy ilyen helyzet áll majd elő. Nem magamat féltem, hanem őt, vagy hogy olyat lát, amit nem kellene... Mert ha rám lő, ha belém állít húsz nyílvesszőt, én akkor is tovább fogok futni, mert gyanítom, hogy nem ezüstöt használ. ~Menj innen... Menj már innen! Kérlek...~ Próbálom szuggerálni az embert, közben pedig morgással vegyes szűkölésbe kezdek. Kissé lehajtom a fejem, és előrelépek a bokor egyébként sem túl nagy takarásából. Végül is, gondolhatnék arra, hogy ez az erdő, és elvileg itt ő a vendég, neki kellene az itteni szabályokhoz alkalmazkodni. ~Nem akarlak bántani...~ Tudom, hogy a gondolatomat képtelen meghallani, de talán a tekintetemből képes lesz olvasni. Az íriszeimet csak a vér szaga színezi vadul csillogóvá, ennek ellenére roppantul ártalmatlannak tűnök. Hát jó. Ha vadász, akkor nyilván konyít valamicskét az állatokhoz. Egy utolsó nyüszítés, és megadóan süllyesztem le a felső testem az avar szintjére, mintha meghajolnék előtte, aztán lassan teljesen lefekszem a földre. Talán ha látja, hogy nyugton vagyok, inkább szépen lassan elsétál, én pedig mehetek a dolgomra.
Olyan... gyönyörű. Ott állok megkövülten a folyó part kövei között. Csak bámulom ében bundáját, vakítóan kék szemeit, egy jellegzetes ismertetőjegyet a testén: egy hószín gallért. Hogyan is tudnék bántani egy ilyen szép állatot? Nem mintha hozzá tudnék érni. A vadászkésem mit sem ér a borotvaéles fogaival szemben, ahogy a csuklóm is túl gyenge állkapcsa szorítása ellen. És bár tapasztalt vadász vagyok, a tudásom haszontalan, hála a bestia ügyességének és testi fölényének.
Már épp nyúlnék a pengéért, amikor valami bizarr dolog következik: az állat lefekszik elém a földre. Teljesen összezavarodok. Egy vadállat nem csinál ilyeneket. Lehet, hogy ez itt nem is vad példány? Eléggé ápoltnak tűnik ahhoz, hogy valami ostoba nagytestű kutyának nézze. De nem! Nem létezik, hogy léteznek ilyen buta emberek, akik farkast tartanak otthon. Lehetetlen.
Itt valami bűzlik. De nem akarom még felfogni. Nem érdekel. Amíg kihagynak belőle, felőlem akár démont is idézhetnek. (Nem mintha ez megtörténhetne. Bár nem ismerem a Fallent. Még VtM-et se hajlandóak velem játszani. Lehet, hogy idézni kell a démonokat. Na mindegy.)
Veszek egy mély levegőt, miután elhatározásra jutok. Lehet, hogy most követem el életem utolsó tettét, de muszáj megtennem: belenézek az állat szemeibe. Hosszan, hosszasan. Köztudott, hogy a szemkontaktus dominanciát is jelent. Hogyha félrenéz, akkor én vagyok magasabb pozícióban, tehát idomított. Ha nem... akkor kellemetlen helyzetbe kerülök.
Érzem a nyugtalanságát, idegesítően cirógatja a bundámat a belőle áradó energia. Persze nem annyira intenzív, mintha maga is farkas lenne, de érzékelhető. Mióta Betty a gazdám, azóta nagyon jól rá tudok hangolódni az emberek viselkedésére, hangulatára is. De... De mit csinál ez? Miért nem megy el? Már "megadtam" neki a jelet arra, hogy részemről szabadon távozhat. Akkor miért van még mindig itt, és miért érzem azt, hogy valamiért felkeltettem az érdeklődését? ~Ne...ne, ne, ne csináld ezt!~ Kissé mintha "csóválnám" is a fejem, ahogy egyre határozottabban érzem felőle a magabiztosságot. Aztán végül találkozik a tekintetünk. Úgy nézek rá fel, mint egy "istenségre". Összeráncolom a szemöldököm, amennyire ebben az állatias formában lehetséges. A torkom mélyéről halk morgás gurgulázik fel, mely inkább figyelmeztető jelentőségű, mintsem agresszív, vagy támadást sejtető. Aztán, ha nem adja fel, a morgás egyre csak halkul, a füleim pedig hátra lapítom. Sugárzik belőle az akarat és a határozottság, és bár tudom, hogy egy pillanat alatt legyűrhetném, mégsem teszem. Nem vagyok ilyen. Így részemről nagyjából fél percig marad fenn a megszakítatlan kapcsolat, aztán oldalra fordítom a fejem, és a közeli fa törzsét kezdem kémlelni. ~Jól van. Nyertél. Csak eredj innen és engedj utamra...~ Nyüsszentek egyet, ami, ha emberi alakban lennék, felérne egy lemondó sóhajjal. Emberek... Most jobb neki, hogy bebizonyította magának, hogy felettem áll? Remélem, hogy meg fog elégedni ennyivel. Óvatosan felkelek, szépen, lassan. Csak a lábfejét nézem, és igyekszem kihátrálni tőle, ha engedi. Mivel nyakörvem nincs, így legfeljebb a bundámba kaphat bele, ha erőszakkal akar maradásra bírni.
Az eddigieknél is jobban össze vagyok zavarodva. Ennek a farkasnak... emberi reakciói vannak. Amikor rátekintek megint érzem azt a megfoghatatlan energiát, ami a természethez köti.
Rosszul vagyok. Úgy érzem, mintha megbolondulnék. A farkas közben felkel, és kihátrál. Jól van, hadd menjen. Nem érzékelek most semmit, csak a pánikot, ami mindig elönt, amikor ilyen élményem van. Félreteszem a farkas miatt érzett aggodalmam, és az állattal mit sem törődve közelebb merészkedek a patakhoz.
A vízhatlan bakancsommal biztos talajt keresek a kövek között. Szerencsére nem borulok bele a jéghideg vízbe. Leguggolok, majd belemerítem a kezem a mederbe. Megmosom az arcom, hátha attól rendbe jövök.
~ Minden rendben van, Eireann, minden rendben. Majd beveszel valamit, és rendbe jössz tőle. Nyugi. ~
Pár pillanatra meg is feledkezem a farkasról. Ám ekkor feltámad a szél, és felé viszi az illatom. Letekintek a kézfejemre, szemügyre veszem a körmömet. Alatta még mindig véres. Az őz vére tapad rá.
- Neked adnám, ha nálam lenne... - mondom inkább csak magamnak, hiszen egy állat nem értheti, amit beszélek.
Mondanám, hogy örülök az új fejleményeknek, miszerint megtorpant, és odébb állt, de... Jaj, Jamie, hogy te mekkora hülye vagy... Már csak meg kellene lódulnom, előre, belevetni magam az erdőbe, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Az elhullott állat egy ideig még biztos nem megy sehova, és nem is hűl is olyan hamar. De ez a lány, ez érez valamit. Hogy mit, azt nem tudom, de pont akkor vágódott hozzám a pánik hulláma, amikor elvileg meg kellett volna nyugodnia. Csak szépen lassan, diadalittasan elsétálhatott volna, hogy mint ember, a természetet maga alá gyűrve, öntelten növelje tovább a tökéletes lény mivoltát. De nem. Megijedt, határozottan érzem rajta, és mivel rajtunk kívül nem volt senki a környéken, gondolom, hogy én lehetek az ijedtsége forrása. Követem a tekintetemmel, ahogy a vízhez sétál, és amikor már teljesen a hátam mögé kerül, akkor az egész testemmel fordulok meg. Figyelem minden mozdulatát. Ahogy leguggol, és mosni kezdi az arcát. A szél felém sodorja az illatát, azzal együtt kissé az őzét is. Aztán hallom, hogy beszél, értem amit mond, mert bár a bajsza alá morogja, a véremnek hála még a társaim nagy részénél is kitűnőbb érzékekkel rendelkezem. Szeretnék elmosolyodni a hallottakon, amilyen kedvesen ajánlja nekem a vadat, amit elejtett. Tehát már biztos, hogy ő volt. Szöget üt a fejembe azonban Betty létezésének és a "közös" jövőnknek az alakulása. Tudom, hogy ezzel most rengeteg mindent elronthatok, de mégis... ~Kedves tőled, de megtalálom magam...~ - búgom halkan és kedves, fiatalos hangon a nő elméjébe - ~Ne félj tőlem! Nem őrültél meg.~ Hívomfel egyből a figyelmét, és felkészülök arra, hogyha eddig esetleg nem tervezett volna nekem esni, ezek után lehet, hogy az ijedtség erőt vesz rajta, és olyat tesz, amit egyébként nem szeretne.
Miközben még mindig magammal foglalatoskodom, hallom, ahogy a farkas zizeg, mocorog mögöttem. Nem értem, miért nem megy el, de már nem is érdekel.
Az otthonomra gondolok, a meleg párnákra, a nagyiféle régi receptre, ami a konyhaszekrény mélyén lapulva várja, hogy végre újra felfedezzem, a fehér ápolói ruhámra, amit végre megint felvehetek majd hétfőn, illetve a kertem végében található kedves kis fára, ami alá sokszor leheveredek olvasgatni.
~ Kedves tőled, de megtalálom magam... ~ szólal meg egyszer csak egy srác hangja a fejemben. Az ijedségtől talpra ugrok. ~ Ne félj tőlem! Nem őrültél meg ~ folytatja, mire elvesztem az egyensúlyom.
Belezuhanok a jeges vízbe. Nem tud elsodorni, nem merészkedtem annyira be, de a folyó jeges érintésétől teljesen ledermedek. Fázom, ez nagyon hideg! Keservesen próbálok kikecmeregni a szárazföldre, de sokkhatás alatt vagyok.
Valaki most üzent valamit az agyamba! A gondolatain keresztül!
Kíméletlenül küzdök a természettel, de belegabalyodok a pulcsimba, ráadásul a tegez lecsúszik a vállamon. Egy rögtönzött kényszerzubbonyban vergődök a jeges vízben. Nem bírok lenyugodni, most semmi sem segít. És minél inkább összegabalyodok, annál jobban küzdök, és csak annál reménytelenebb lesz a helyzet.
- Segítség! Segítség! - kiáltom kétségbeesetten, majd zokogásban török ki, mialatt a testem félelmetesen remeg.
Úgy látszik, hogy túlságosan elbíztam magam. Iszonyatos bűntudatom támad, ahogy látom a talpra szökkent embernőstényt belezuhanni a hideg folyóba azért, mert rá hoztam a frászt. Ledermedek. A partról figyelem, ahogy egyre veszettebbül kapálózik, és a pániktól csak egyre szorultabb helyzetbe kerül. Hirtelen nem tudom, mit tegyen. Szűkölve kezdek rohangálni a part mentén, oda-vissza, mint aki fél bemenni a ízbe, de látja, hogy baj van. ~Ne kapálózz hé! Várj, segítek, csak tarts ki egy kicsit!~ Üzenek neki megint kétségbeesetten, ami persze ronthat a helyzeten, ennek ellenére elhatározom, hogy többször nem fogok hozzászólni, ha csak jó okot nem ad rá. De itt most az életéről volt szó. Ahogy üzentem neki, vakkantásszerű hangon kaffogok oda neki. A kérdés már csak az, hogy vajon így jó leszek-e. Elég lesz-e ennek a farkasnak a súlya ahhoz, hogy ki tudjam húzni a partra, feltéve, ha hajlandó bennem megkapaszkodni. Erőt veszek magamon, és belegázolok a vízbe. Eléggé hideg, de ezzel most nem foglalkozhatok, mert a lány életéről van szó, és nekem kell megmentenem. Sírni, bosszankodni ráérek majd azután, hogy mindketten partot értünk. Kutyaúszásban odaigyekszem mellé, és remélem, hogy kész arra, hogy a bundámba markoljon. Ha nem, akkor mögé keveredek valahogy, a pofám szorításába fogom a még rajta levő tegezét, és úgy igyekszem a part felé vonszolni. Ebben legfeljebb csak az akadályozhat meg, ha esetleg veszettül csapkodni kezd, vagy teljesen elveszti az uralmat a józan esze felett. Persze, emberi alakban minden könnyebb lenne, de azt már nem tudnám kimagyarázni. Ezt se tudom, de még mindig hiheti azt, hogy csak képzelődött. Egy biztos: Betty-vel ezt nem fogom eljátszani, mert már így is utálom magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam ezt a lányt. De mivel bátorított, hogy természetkedvelő, talán elbíztam magam, hogy ő majd higgadtabban kezeli és valami csodálatos jelenésnek fogja tartani a "beszélő" farkast. Tévedtem.
A sós könnyeim keverednek a hideg vízzel. A nagy kapálódzás kimerít, lassan elhagy az erőm. Csak tompán érzékelem a külvilágot, magamba fordulok.
Mivel érdemeltem ki mindezt? Tán az őz egy szent vad volt? Valami védte, vigyázott rá, ami most meg akar büntetni? Vagy más okból bűnhődök?
Homályosan látom, ahogy a farkas beleveti magát a vízbe. Valamit még üzen előtte, valamit, amit nem vagyok képes felfogni. Az agyam bekapcsolta a védelmi rendszerét, vagyis mindent elutasít.
Az állat egyre csak közelít felém, míg végül a nagy fekete folt odaérkezik hozzám. Érzem a meleg leheletét az arcomon. Szörnyen büdös, de kicsit észbe kapok tőle. Minden félelmemet félretéve egy hirtelen mozdulattal megmarkolom a bundáját.
A fejemben közben nagy csatákat vívok. Az ápolóként szerzett tapasztalatnak hála, valamelyest rendbe tudom szedni magam, de a vadász még mindig azt ordítja, hogy rohanjak. Hogy meneküljek.
Hogyha kivisz a partra, akkor még pihegek egy kicsit a parton, remegve a hidegtől. Orvoshoz kéne vinni. Sürgősen.
Hála az égnek, legalább hajlandó velem együttműködni. A sekélyebb vízhez érve már óvatosabban húzom, mert nem akarom, hogy kavicsok és az élesebb kövek esetleg felsértsék a bőrét. Bár van rajta ruha, sosem lehet tudni. Eleresztem, és pár pillanatig csak nézem, ahogy vacog. Mit kellene tennem? Így nem tudom se elvinni, és még segítséget se tudom, hogy honnan keríthetnék. Nem ismerek senkit, azt sem tudom, hogy ebben a városban hol van orvos, vagy kórház. Nincs nálam egy szakadt rongy se, azt meg mégse kockáztathatom meg, hogy meztelenül a vállamra kapom, és úgy rohanok vele a városba. Nem marad hátra más, mint megpróbálkozni a lehetetlennel. Én, a vérfarkasok szégyene, az ember barátja és szolgája megtehetem, hogy finoman odadörgölőzöm hozzá és megnyalom a kezét. Ha engedi, akkor keresztbe állva átlépek a lábain, hogy a testemmel melegíthessem ők, még ha nem is teljes mértékben. Legalább addig, amíg ki nem találok valamit... ~Gyerünk már, Jamie, ne legyél ennyire hülye...~ Ha eddig ott voltam, akkor kipattanok az öléből, és távolabb szaladok. Igyekszem látótávolságon kívül kerülni, mielőtt alakot váltok. Emberként mégis könnyebb, az egyetlen gondot a pucérságom okozza. Ha most odamegyek, akkor a végén még azt fogja hinni, hogy meg akarom erőszakolni. Mégis visszafutok hozzá, igyekszem úgy lépdelni, hogy a háta mögé kerüljek és leguggolhassak mögé, amilyen gyorsan csak lehet. - Ezeket vegyük le, jó? - fogok rá a tegezre, meg a pulóverére. Ő azt hiszem nem maradhat vizes ruhában, nekem meg pont jól fog jönni egy minimális textil. Minden erőmmel és odaadásommal azon vagyok, hogy legalább a felső testéről lehámozzak némi hideg vizes ruhát... Nem kezdek el magyarázkodni, bár ha "szerencsém" van, a sokktól nem fog kérdezősködni.
Olyan jól esik, ahogy hozzám búj. Meleg. És puha. Belemarkolok a szőrébe, amíg a remegés el nem múlik. Közben mélyen magamba szívom az illatát. Fenyőgyantának írnám le enyhe pézsmával. Becsukom a szemem, és elmosolyodok.
Aztán elhagy a kis farkaskám. Nem baj, hadd menjen. Biztos megunta már a társaságomat. Különben sem panaszkodhatok. Megmentette az életemet. Tartozok neki.
Pár percig csak fekszem ott a parton mozdulatlanul. Az íj és a tegez nyomja a hátam, a vizes ruha rátapadt a testemre. A hajamból kicsúszott a gumi, és a vörös tincseim most szanaszét csavarodnak körülöttem. Az ajkaim valószínűleg kékek, ahogy a körmeim is. Mindenem libabőrös. Félő, hogy tüdőgyulladást fogok kapni.
Lépteket hallok a hátam mögül. Tétova lépteket. Egyszer csak egy árnyék jelenik meg a közelemben. Közelít felém, egyre inkább beúszik a látóterembe. Végül egy arc hajol felém.
Belenézek a fiú égkék szemeibe. Belenézek a farkas szemeibe.
Szótlanul, némán tűröm, hogy levegye rólam a ruhákat. Tekintetem összezavarodott, az őrület szikrái fedezhetőek fel benne. Nyugtatóra lenne szükségem. Rengeteg nyugtatóra.
Mit tehetnék, hogy valahogy visszahozzam az életbe ezt a lányt? Olyan, mint egy lélegző rongybaba. Teljesen elengedi magát, és szótlanul tűri, hogy vetkőztessem. Ide-oda pakolgatom a végtagjait, és mit ne mondjak, elég szerencsétlenül bánok vele, a dolgomat pedig nehezíti az is, hogy a vizes ruhák szörnyen tapadósak. Minden esetre miután sikerült a pulóverétől megszabadítani, magamra kapom. A pólójával nem sokat teketóriázok, és egy halk "ne haragudj" kíséretében letépem róla. Milyen szerencse, hogy feltalálták a melltartót, már így is a fejem búbjáig elvörösödöm, ahogy vetkőztetem. Mégis csak egy csinos nő, és én mégis csak egy szerencsétlen kölyök vagyok. Aztán jön a nadrág. Ez még sokkal nehezebb, mint a felsőrész. Hatalmas és zavart küzdelmek árán, de miután lehámoztam róla a cipőjét, a nadrágtól is megszabadultunk. Már csak fel kell vennem... Elég hülyén érzem magam egy nő ruháiban, amik ráadásul jéghidegen tapadnak a testemre, de most ez az utolsó dolog, amire gondolnom kell. - Hallasz? Hahó... Itt vagy? - guggolok le mellé, és igyekszem felhívni magamra a figyelmét - Most fel foglak emelni rendben? Felemellek és elviszlek egy orvoshoz. Vagy legalább is valami meleg helyre... Remélem, hogy hamar megjárjuk. Ha nem érek haza időben, és Betty észre veszi, hogy elszöktem.. Nem, erre gondolni sem merek. Átkarolom a vállát, és benyúlok a térdhajlatába. Olyan könnyedén emelem fel, mintha semmi súlya nem lenne, legfeljebb akkor kell nagyobb erőt kifejtenem, ha kapálózni kezdene. De még így is, a vizes ruhán keresztül is érezheti a testemből áradó, érdekes melegséget, amit a vérfarkas létemnek köszönhetek. Ha el tudunk indulni kifelé az erdőből, néha próbálom megszólítani. - Ne ájulj el, jó? Minden rendben lesz. Csak bírd ki még egy kicsit... Minden sejtem azt kívánja, hogy ne legyen baja se fizikailag, se mentálisan. Ezért én annyit tehetek, hogy sietek, mert a kékülő ajkai a frászt hozzák rám. Hogy el tudom-e hitetni vele, hogy nem őrült meg... Nos, abban már nem vagyok biztos.
A srác lerángat rólam szinte minden ruhát. Szerencsétlen, hogy pironkodik. Pedig nem kéne. Én is láttam már ilyen szegényes öltözetű embereket, mégsem voltam sohasem zavarban. Ez együtt jár a munkámmal.
Nohát, egy ilyen csodálatos szombat reggel hogy el tud romolni! Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Ez az ismeretlen fiú pedig hogy került ide?
Úgy érzem, hogy nem is igazi. Nem létezik. Csak valami szellem lehet. Egy lidérc. Ehhez képest olyan jó meleg a teste! Érzem, ahogy felém áramlik a hő, megvédve ezzel a kihűléstől.
Amikor felemel, kicsit megijedek. Tudom, hogy biztosan tud tartani, egy percig sem kételkedek benne, de a tagjaim elkezdenek sajogni. Halkan felnyögök. Mindenem fáj.
- Vigyél haza! - suttogom erőtlenül, miközben keresem a pillantását. Olyan sok tanácsot adnék neki azzal kapcsolatban, hogy mit kell tenni egy sebesült, beteg emberrel! De alig van erőm arra is, hogy ezt a két szót kimondjam.
Remélem, hogy belenéz a szemembe, és fenn tudjuk tartani a kapcsolatot. Nagyon fontos, hogy valami fókuszálnom kelljen, máskülönben tényleg elájulok. Olyan mulatságosan néznek ki rajta a ruháim! Egy gyors mosoly szalad át az arcomon. De aztán elkezdek köhögni.
- Vigyél haza! - ismétlem. Szavanként, halkan, de megadom neki a pontos címemet. Remélem, eltalál odáig ez a kis szellemke. A farkaskám.
Haza...? Mégis hogy vinném haza, amikor fogalmam sincs, hol lakik? Tényleg, mekkora hülye vagyok! Még csak meg se néztem, hogy a nadrágzsebében esetleg lapul-e telefon, irat vagy esetleg kulcs... Bár az első kettőnek szinte biztos, hogy mindegy, mert teljesen elázott. Ekkor jut eszembe, hogy ott hagytam a cuccait is. Jesszusom, Jamie, hogy te mekkora marha vagy... Megtorpanok, és gondolkozom, hogy mitévő legyek, közben persze végig a lány szemébe nézek, mert látom, hogy szinte követeli a szemkontaktust. Még a címét is elrebegi. Nem, nem megyek vissza az íjért, majd csak akkor esetleg, ha sikerült egészben hazavinnem. Az élete remélem neki is fontosabb, mint néhány pótolható eszköz. Úgyhogy sietős léptekkel, de tovább brillírozom. Az érzékeimnek köszönhetően tudom tartani a szemkontaktust, mert sokkal könnyebb navigálnom, mint egy embernek. Így szinte biztos, hogy nem fogok pofára esni egy kiálló fa gyökerében, és nem megyek neki semminek se. - Hazaviszlek. Sietek, amennyire tudok. - mondom neki. Talán, mintha az is segítené őt, ha beszélek hozzá, miközben a szemébe nézek. Rendben, de... Mit mondjak neki? Mi lehetne az, amibe meg tud kapaszkodni azért, hogy eszméleténél maradjon? - Gondolom, vadász vagy. Ugye milyen szép és nemes dolog a vadászat? Az, hogy tisztelettel közelítesz az állathoz, amit elejtesz, és nem azért teszed meg, mert gonosz vagy, hanem hogy életben tartsd a természet körforgását. Csodálatos dolog itt lenni, itt élni egy olyan helyen, ahol a város és az erdő elválaszthatatlanok egymástól, nem igaz? Megnyugtat, kiüríti a gondolatokat a fejedből, és akkor érzed igazán, hogy élsz. Élsz, ugye? Maradj életben, és esküszöm, hogy kárpótollak a mai napért valahogy... Ilyen és ehhez hasonló, természetközeli bölcsességeket, tapasztalatokat és történeteket mesélek neki, egészen addig, amíg ki nem fogy belőlem a szó. Szerencsére tudom, hogy merre kell haladnom, mert mostanság elég sokat mászkálok házon kívül és mindent megjegyzek, amit csak lehet. Úgyhogy nem lesz gond megtalálni a házat.
Kapaszkodok a szemébe, a hangjába. Mesél. Mintha a nagypapám lenne. Elmosolyodok megint, most jóval hosszabban. Lehet, hogy a nagyapám ez a fiú.
Mondanám, hogy igen, vadász vagyok, mondanám. De nem akarok megszólalni, inkább csak elgondolkozok, elmerengek azokon a dolgokon, amiket mond. Szakmai szemmel egész jól csinálja, kár, hogy nem igazi. Pedig talán segíthetnék neki elhelyezkedni. Úgy látszik, ért az emberekhez. És jó fizikumban is van.
Közben a táj megváltozik. A természet erdőségét felváltják szép lassan, fokozatosan a házak. Emberi zsivaj hangját hallom. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, de nem is érdekel. Hamarosan otthon leszek a melegben.
- Kulcs a harmadik zsebben - mondom, ha már úgyis rajta van a nadrágom. Remélem, minden probléma nélkül megtalálja a házamat.
Szeretnék már otthon lenni a vastag takaróm alatt, meleg teát szürcsölgetve, miután bevettem a lázcsillapítómat. Aztán pedig elaludnék egészen addig, amíg fel nem ébredek ebből az álomból.
Hogyha hazaérünk, megpróbálom a tudtára adni az igényeimet. Megpróbálom elmondani, hogy az emeleten van a hálószobám. Hogy az ágyam előtti kis ládában vannak a meleg takaróim, a gyógyszereim pedig az éjjeliszekrényemben. És hogy férfiruhát a szekrényem tetején lévő "Dean" nevű kartondobozban talál.
Hamarosan havazni fog, ez üvölt a felhős égről, a levegőből, de még a patak nyirkos, unottan szürke köveiről is. Az erdő mégsem kihalt: szinte zsizseg ilyenkor. A madarak megkergülnek, a vadak pedig mintha csak éreznék - nyilván érzik is - a közelgő hózáport, sietnek vackukba, vagy legalább valami menedék után. Az a jávorszarvas, amelyiket délután kimúlva találta meg pár turista, már nem szalad sehová. Épp az imént, nem messze innét pakoltam fel a kocsi platójára Milagros figyelő tekintetének kereszttüzében, s miután fekete ponyvával leterítettem, vettem csak észre, hogy bizony rám is jutott a véréből a szerencsétlen agancsosnak. A ruhámon ugyan nem tudok segíteni, de a kezeimről nem ártana lemosni kicsit, mert érdekesen néznek majd rám benn a városban így. Még jó, hogy a Chena itt folyik a közelben... Milagrosnak, a helyi falka újkeletű vezetőjének mára ígértem el magam - haha - de ez a nagyvad is épp most szándékozott kimúlni, szóval ide beszéltem meg a nővel a találkozót. Az erdőt egyébként is jobban kedvelem, a társaságra pedig nem lehet panaszom. A nőstény rendkívül szellemes társaságnak bizonyult idáig. Vicces, hogy itt élünk egymás mellett mi óta és még sosem beszéltünk igazán. Ennek egyetlen oka van: Mila nem volt atanerk, én pedig nem voltam protektor, pusztán egyszerű "végrehajtó", rendfenntartója a szervezetünknek. Rendkívül érdekel egyébként, hogy milyen okkal kért találkozót tőlem. - Nemsokára ki se fogunk látni a hóviharból, majd meglátod. - jegyzem meg, épp csak hátrapillantva a nőre, majd leguggolok a folyó partján, s kissé előre hajolva mártom bele a fagyosan hideg vízbe kézfejemet, hogy némi vizet locskoljak karjaimra, melyeket a "mosott zöldesbarnás", erdőszínű pólóm szabadon hagy. A kabátot a kocsiban hagytam, nem akartam összevérezni. A mínusz negyven fok pedig csak edzi az embert. - Bocsáss meg, hogy így alakult a dolog, át is tehettem volna a találkozót máskorra, ha már Bambi apja épp most dobta fel a pacskert. - Fel is egyenesedek lerázogatva karjaimról a vizet és Mila felé fordulok érdeklődő tekintettel. - Bár vacsorának még jó lehet, ha gondolod.- Szélesedik ki mosolyom és bármily meglepő, minden burkolt szándéktól és vacsimeghívástól mentes a mondat. Egyszerű, béna poén. Kétlem, hogy rajtam kívül más, nevezetesen a vérfarkashölgyike értékelné. - Vagy át is térhetünk a lényegre, ha már itt várakoztattalak, amiért egyébként szintén elnézésedet kérem! - lépek feléje, mintegy jelezve, hogy akár vissza is indulhatunk a kocsihoz.
Az időjárást hidegnek nevezni felettébb enyhe kifejezés lenne. Még lent a városban is, de itt kint a vadonban még inkább. Ennyi év alatt volt időm megszokni ezt a fagyos klímát, bár hogy őszinte legyek elég nehezen ment azok után, hogy az életem több mint felét a másik végleten, a bolygó trópusi felén töltöttem. Mindenesetre ennek is megvan a sajátos magával ragadó varázsa. Mellesleg a hideg ellen legalább lehet védekezni. Egy jó meleg kabát csodákra képes. Még mindig nem értem Will hogy nem fagy meg legalább annyi réteg nélkül, mint ami rajtam van. Pontosan ezen gondolkoztam, miközben a halott vadat felpakolja a kocsija platójára. Viszont nem szándékoztam ismét megkérdezni tőle, hogy nem-e lenne jobb mégis egy kabát, mert már a mai találkozónk alkalmával jó párszor megtettem és a legutóbbi ilyen alkalom még tíz perce se volt. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ilyen jól tűri-e a fagypont alatti hőmérsékletet vagy ez pusztán férfiúi erőfitogtatás a részéről. - Tényleg úgy fest. Ez a vihar elkerülhetetlen – Erősítettem meg az időjárás előrejelzést, miközben az égre pillantottam. Milyen ironikus, hogy az utóbbi mondatom egybevág a mai találkozónk témájával. Igaz ebbe csak így utólag gondoltam bele így nem társult hozzá sejtelmes hangsúly. Nem is szándékoztam rébuszokban beszélni erről a dologról. - Semmi baj. Én aztán meg tudom érteni, milyen, ha a civil kötelezettségek közbeszólnak. Bár nekem szerencsére még nem kellett a golfpályáról szarvas tetemet elvinnem – Jegyeztem meg mosolyogva – Igaz, ott is akadt kisállat, akit agyonütött egy golflabda – Tettem hozzá. Még szerencse, hogy patás állatok nem járnak arrafelé, mert az kicsit jobban megzavarná a vendégeim lelki világát, mint egy döglött nyúl. - A szarvast csak akkor szeretem, ha én magam kaptam el. Erről pedig már lekéstem – Válaszoltam a vacsorameghívós kijelentésére. Ebben a ruhában tényleg nem mondaná meg senki, hogy én nagyvadakat szoktam kergetni főleg telihold idején. A tökéletes városi nő mintapéldányának öltöztem. Tervezői kabát, magas sarkú csizma, ékszerek. Úgy tűnhet, mintha olyan nő lennék, aki csak a televízióból ismeri az erdőt. Ez van, szeretem megadni a módját minden találkozómnak. Még az se tartott vissza, mikor megtudtam, hogy a helyszín az erdő lesz. Természetesen most is tetőtől talpig az általam koránt sem kedvelt fekete színbe virítok, hiszen még tart a gyászidőszak. - Ugyan már! Ha még egyszer bocsánatot kérsz, fogom magam és hazamegyek – Vigyorodtam el. A hangsúly és a mimikám is mutatta, hogy ez koránt sem tekinthető valódi fenyegetésnek. Mellesleg eszemben sincs elmenni, ha már egyszer eddig vártam. - Már annak is örülök, hogy sikerült összehozni ezt a kis találkát – Nyugtattam meg és reméltem ezek után nem következik több szabadkozó mondat. Közben lassan el is indultam a kocsi felé. - Vincent halála sok mindent megváltoztatott. Az eddigi látszatbéke már nem tartható fent tovább. A terület pedig csak egy falkáé lehet – Vágtam bele a mondandómba, miközben az arcomról eltűnt az előbbi vidám mosoly. A gondtalan csevej nyilván nekem is jobban tetszett, de a valóság elől nem menekülhetünk. Hiszen ezért kellett találkoznunk. - A gyászidőszakot a falkánk tiszteletben tartja, de annak hamarosan vége. Az utána következő háború pedig elkerülhetetlen – Néztem a férfi szemeibe. Ezt nyilván ő maga is sejtette. Eddig még úgy ahogy fent tudunk tartan ezt a hidegháborús helyzetet, de az övéik közül egy megölte a mijeinek egyikét. Emellett már nem lehet szó nélkül elsiklani. - Egy ilyen esemény nyilván az eddigieknél sokkal nagyobb veszélyhelyzetet eredményezne a civil lakosság számára, ami rátok is sokkal nagyobb terhetek ró. Ha jól sejtem két falkányi vérfarkast nehezebb kordában tartanotok, mint egy-egy példány apró kihágásait – Ennél a mondatnál megálltam és immár teljes testemmel felé fordultam. - De mindketten tudjuk, hogy nem ez az egyetlen út. Elkerülhetjük a háborút, az ártatlan áldozatokat és mindegyik felet megkímélhetjük a kellemetlenségektől – Itt fejeztem be a mondatot, és hagytam, hogy a sok információ után Will is reagáljon valamit. Úgy gondoltam, pontosan tudhatja milyen alternatív megoldásra gondolok a problémáink megoldására, de ha mégsem, akkor készségesen megosztom vele az ötletet, ami már napok óta a fejemben él egyfajta B tervként.
Egyetértően bólogatok szavaira, - legyűrve azon vágyamat, hogy csak azért is szabadkozzak még egyszer, ha már így "megtiltotta" - mintha csak tisztában lennék vele, hogy a saját magunk által elejtetett préda ízletesebb. - Jogos, Jogos... meg még a végén korruptsággal vádolnának, hogy a ti pártotokat fogom. Muszáj megőrizni legalább a látszatát annak, hogy nem! - szélesedik ki képemen a mosoly. Csak összejött az a húzás mégis, amit az előbb elfojtottam. Érzem a vesztem... Ééés az érzékeimben sosem csalódtam még: tényleg olyan témák, téma következik, ami nem épp vidám, de éppen ezért elkerülhetetlen. Vincent nevének hallatán hangos szusszanás keretében finoman feszül meg állkapcsom. Mind tudtuk, hogy ennek az egész helyzetnek, melyet szerény személyem mai napig egy elb*szódott kísérletnek tart, lesznek áldozatai. Vagy ha úgy tetszik "járulékos veszteségei" - idézve elődömet. Minden esetre kár bosszankodnom, hisz a helyzet adott. Azt meg mégsem mondhatjuk az új falkának, hogy bocs, de tévedtünk, húzzatok haza... Mert, nem. - Szóval akkor... mindenképpen robbantotok? - bár hangom óvatosan kérdő hangszínt ölt, ahogy tompán csillanó tekintetemmel a nő arcát fürkészem - és egyáltalán nem lebeszélő, szimplán érdeklődő - érezni belőle, hogy inkább kijelentés lehetne, mintsem kérdésfeltevés. - Jól sejted, bár talán már a hírvivőitek kiszimatolták, hogy Mortimerrel ellentétben én nem szándékozom minden apró túlkapásért ezüsttel rohangálni utánatok. Ami a vadonban történik, az rátok tartozik... egészen addig, amíg civil nem keveredik a dologba. - Ezt természetesen a másik féllel is közölni fogom, de jelen esetben nem vele beszélek. Zsebre tett kézzel állok meg a nővel szemközt, mikor ő is megtorpan. Alig pár méterre vagyunk a kocsitól, köröttünk a viharos havazásra készülődő erdő. Milyen ironikus. Csak tudnám, mi célja a tájékozódáson, tájékoztatáson túl az atanerknek... Mióta megkeresett, ezen sakkozok, de az összes stratégiai lehetőség közül egyikre sem mondanám rá biztosra, hogy "igen, ezt akarja". Márpedig lehetőség van bőven. Felvonom a szemöldökömet a megjegyzésre. Nocsak, a first lady úgy fest, nem nagyon szándékozik megvárni, hogy tovább találgassak. Jobb is, azt hiszem! Azt pedig nem kötöm az orrára, hogy hányféle lehetőséget látok én, inkább megőrizve a kimértséget jegyzem meg: - Ezt fejtsd ki, kérlek. - tényleg nem a tudatlanság, inkább a kíváncsiság vezet, hogy ő hogyan és mint látja a helyzetet, hogyan oldaná meg.
Ismét előcsalom azt az előbbi mosolyt, mely pár másodperce nyomtalanul eltűnt a téma komolysága miatt. Ez azonban sokkal inkább egy formális, kissé erőltetett változat, ami egyfajta maszkként szolgál. Próbálok úgy tenni, mintha az egész szituáció a legegyszerűbben megoldható probléma lenne, amivel valaha találkozhattunk. - Igen, ezért is örülök, hogy veled és nem az elődöddel kell tárgyalnom erről – Jelentettem ki az előbbi mondatára reagálva. Ezt veheti akár dicséretnek is, de inkább egy burkolt köszönetnyilvánításnak szántam. Ténylegesen közelebb áll hozzám az ő általa képviselt politika, mint Mortimer vezetése. Igaz, az kicsit zavaró, hogy az emberek akadályoznak a legjobban egy tökéletes támadás kivitelezésében. A betolakodók ugyanis a belváros közepén egy népszerű turistákkal ellepett hotelben biztonságban vannak tőlünk. Esélyünk sincs közvetlenül lerohanni a helyet, és visszakergetni őket Chicagóba. Azt azonban nem várhatom el egy őrzőtől se, hogy hagyjanak fel az ártatlanok védelmével, hiszen ez a hivatásuk, amire felesküdtek. - Nyilán ti is észrevettétek, hogy mi is változtattunk a hozzáállásunkon az utóbbi két évben. A falkatársaim nevében is állíthatom, hogy mindannyian megtanultuk a leckét és a jövőben is igyekszünk túlkapások nélkül élni a területünkön – Ez kissé úgy hangzott, mint egy megbüntetett kisgyermek ígérete a tanárának, aki esküszik, hogy soha nem követi el ugyanazt a hibát, amiért az ítéletet kapta. Tényleg hasonló szituációban vagyunk. Farkas büszkeség ide vagy oda, az őrzők felettünk állnak. Hiába lettem Atanerk, az ő szabályaik még mindig köteleznek. Ennek azonban van jó oldala is, hiszen ahogy minket irányíthatnak úgy az összes többi vérfarkast is a földön. Én pedig ezt szeretném kihasználni. Hiába ők hívták a rivális csoportot, attól még úgy vélem, nekünk van közelebbi kapcsolatunk velük és ebből még előnyt is kovácsolhatunk. Valójában nem igazán tudom eldönteni, hogy William sejti-e mit akarok tőle kérni vagy a sötétében tapogatózik, de bármelyik lehetőségről is van szó, megosztom vele az elképzelésemet. - Mindketten emlékszünk rá, hogy Mortimer miért is hozta létre azt a szituációt, amiben jelenleg élünk. Hibát követtünk el, kezelhetetlenekké váltunk és ennek okán érkezett ide a chicagói falka. A kitűzött célotok, ha nem tévedek az volt ezzel a radikális lépéssel, hogy felnyissátok a szemünket és ezáltal változtassunk a magatartásunkon. Nos, ez mint láthatjuk, megtörtént – Ez természetesen nem az én érdemem, hanem a két elődöm és az Amarok számlájára írható. Mindenestre tagadhatatlan, hogy ezen a téren jelentős eredményt értünk el. A falka sokkal fegyelmezettebb, a lakosok sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint az előtt. - Úgy vélem, a békét úgy lehetne a legkönnyebben fenntartani, ha utasítást adnátok Castor de Lucának és falkájának a távozásra – Mondtam ki végül kereken, amit gondolok – A ti szavatokra rövid idő alatt betelepültek, ezért úgy sejtem ugyanilyen könnyen képesek lennétek visszaküldeni őket az eredeti területekre. Esetleg egy eddig üres territóriumot kijelölni számukra valahol másutt – Adtam ötleteket a kitelepítéssel kapcsolatban. Valójában nem érdekel, hova is mennének. Számomra csak az a fontos, hogy hagyják el Fairbanks városát minél hamarabb. - Ez a létező legbékésebb megoldás. Mindegyik fél jól járna vele. Nektek nem kellene tartani a háború következményeitől, az emberek biztonságban lennének, a két falka pedig veszteség nélkül fojtathatná az életét – Vázoltam fel röviden mit is várok ettől a lépéstől. Nem tudom elképzelni, hogy képes ennél jobb megoldást kínálni. Könnyen kivitelezhető, mindössze csak a másik alfával kell beszélnie hozzá és a probléma meg van oldva. Kizártnak tartom, hogy ellenkezni mernének velük. - Nyilván ott a kétség, hogy mi lesz, ha minden visszaáll a régi rendbe. Félő, hogy a falkánk újra elveszti a kontrollt. Arról, hogy mindez ne történhessen meg, személyesen kezeskedek – Zártam le mondandómat ezzel az ígérettel. Most már mindent tud. Örülök is, hogy azt kérte, fejtsem ki bővebben az elképzelésemet, hiszen így nem eshetünk félreértésekbe. Én magam részéről mindent elmondtam a javaslattal kapcsolatban. Persze nem ez az egyetlen út. A betolakodókat másképpen is kiűzhetjük, de az már áldozatokkal járna. Nem maradt más hátra, mint kíváncsian várom a reakcióját.
Kezdőlap
//
