Hamarosan havazni fog, ez üvölt a felhős égről, a levegőből, de még a patak nyirkos, unottan szürke köveiről is. Az erdő mégsem kihalt: szinte zsizseg ilyenkor. A madarak megkergülnek, a vadak pedig mintha csak éreznék - nyilván érzik is - a közelgő hózáport, sietnek vackukba, vagy legalább valami menedék után. Az a jávorszarvas, amelyiket délután kimúlva találta meg pár turista, már nem szalad sehová. Épp az imént, nem messze innét pakoltam fel a kocsi platójára Milagros figyelő tekintetének kereszttüzében, s miután fekete ponyvával leterítettem, vettem csak észre, hogy bizony rám is jutott a véréből a szerencsétlen agancsosnak. A ruhámon ugyan nem tudok segíteni, de a kezeimről nem ártana lemosni kicsit, mert érdekesen néznek majd rám benn a városban így. Még jó, hogy a Chena itt folyik a közelben... Milagrosnak, a helyi falka újkeletű vezetőjének mára ígértem el magam - haha - de ez a nagyvad is épp most szándékozott kimúlni, szóval ide beszéltem meg a nővel a találkozót. Az erdőt egyébként is jobban kedvelem, a társaságra pedig nem lehet panaszom. A nőstény rendkívül szellemes társaságnak bizonyult idáig. Vicces, hogy itt élünk egymás mellett mi óta és még sosem beszéltünk igazán. Ennek egyetlen oka van: Mila nem volt atanerk, én pedig nem voltam protektor, pusztán egyszerű "végrehajtó", rendfenntartója a szervezetünknek. Rendkívül érdekel egyébként, hogy milyen okkal kért találkozót tőlem. - Nemsokára ki se fogunk látni a hóviharból, majd meglátod. - jegyzem meg, épp csak hátrapillantva a nőre, majd leguggolok a folyó partján, s kissé előre hajolva mártom bele a fagyosan hideg vízbe kézfejemet, hogy némi vizet locskoljak karjaimra, melyeket a "mosott zöldesbarnás", erdőszínű pólóm szabadon hagy. A kabátot a kocsiban hagytam, nem akartam összevérezni. A mínusz negyven fok pedig csak edzi az embert. - Bocsáss meg, hogy így alakult a dolog, át is tehettem volna a találkozót máskorra, ha már Bambi apja épp most dobta fel a pacskert. - Fel is egyenesedek lerázogatva karjaimról a vizet és Mila felé fordulok érdeklődő tekintettel. - Bár vacsorának még jó lehet, ha gondolod.- Szélesedik ki mosolyom és bármily meglepő, minden burkolt szándéktól és vacsimeghívástól mentes a mondat. Egyszerű, béna poén. Kétlem, hogy rajtam kívül más, nevezetesen a vérfarkashölgyike értékelné. - Vagy át is térhetünk a lényegre, ha már itt várakoztattalak, amiért egyébként szintén elnézésedet kérem! - lépek feléje, mintegy jelezve, hogy akár vissza is indulhatunk a kocsihoz.
Az időjárást hidegnek nevezni felettébb enyhe kifejezés lenne. Még lent a városban is, de itt kint a vadonban még inkább. Ennyi év alatt volt időm megszokni ezt a fagyos klímát, bár hogy őszinte legyek elég nehezen ment azok után, hogy az életem több mint felét a másik végleten, a bolygó trópusi felén töltöttem. Mindenesetre ennek is megvan a sajátos magával ragadó varázsa. Mellesleg a hideg ellen legalább lehet védekezni. Egy jó meleg kabát csodákra képes. Még mindig nem értem Will hogy nem fagy meg legalább annyi réteg nélkül, mint ami rajtam van. Pontosan ezen gondolkoztam, miközben a halott vadat felpakolja a kocsija platójára. Viszont nem szándékoztam ismét megkérdezni tőle, hogy nem-e lenne jobb mégis egy kabát, mert már a mai találkozónk alkalmával jó párszor megtettem és a legutóbbi ilyen alkalom még tíz perce se volt. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ilyen jól tűri-e a fagypont alatti hőmérsékletet vagy ez pusztán férfiúi erőfitogtatás a részéről. - Tényleg úgy fest. Ez a vihar elkerülhetetlen – Erősítettem meg az időjárás előrejelzést, miközben az égre pillantottam. Milyen ironikus, hogy az utóbbi mondatom egybevág a mai találkozónk témájával. Igaz ebbe csak így utólag gondoltam bele így nem társult hozzá sejtelmes hangsúly. Nem is szándékoztam rébuszokban beszélni erről a dologról. - Semmi baj. Én aztán meg tudom érteni, milyen, ha a civil kötelezettségek közbeszólnak. Bár nekem szerencsére még nem kellett a golfpályáról szarvas tetemet elvinnem – Jegyeztem meg mosolyogva – Igaz, ott is akadt kisállat, akit agyonütött egy golflabda – Tettem hozzá. Még szerencse, hogy patás állatok nem járnak arrafelé, mert az kicsit jobban megzavarná a vendégeim lelki világát, mint egy döglött nyúl. - A szarvast csak akkor szeretem, ha én magam kaptam el. Erről pedig már lekéstem – Válaszoltam a vacsorameghívós kijelentésére. Ebben a ruhában tényleg nem mondaná meg senki, hogy én nagyvadakat szoktam kergetni főleg telihold idején. A tökéletes városi nő mintapéldányának öltöztem. Tervezői kabát, magas sarkú csizma, ékszerek. Úgy tűnhet, mintha olyan nő lennék, aki csak a televízióból ismeri az erdőt. Ez van, szeretem megadni a módját minden találkozómnak. Még az se tartott vissza, mikor megtudtam, hogy a helyszín az erdő lesz. Természetesen most is tetőtől talpig az általam koránt sem kedvelt fekete színbe virítok, hiszen még tart a gyászidőszak. - Ugyan már! Ha még egyszer bocsánatot kérsz, fogom magam és hazamegyek – Vigyorodtam el. A hangsúly és a mimikám is mutatta, hogy ez koránt sem tekinthető valódi fenyegetésnek. Mellesleg eszemben sincs elmenni, ha már egyszer eddig vártam. - Már annak is örülök, hogy sikerült összehozni ezt a kis találkát – Nyugtattam meg és reméltem ezek után nem következik több szabadkozó mondat. Közben lassan el is indultam a kocsi felé. - Vincent halála sok mindent megváltoztatott. Az eddigi látszatbéke már nem tartható fent tovább. A terület pedig csak egy falkáé lehet – Vágtam bele a mondandómba, miközben az arcomról eltűnt az előbbi vidám mosoly. A gondtalan csevej nyilván nekem is jobban tetszett, de a valóság elől nem menekülhetünk. Hiszen ezért kellett találkoznunk. - A gyászidőszakot a falkánk tiszteletben tartja, de annak hamarosan vége. Az utána következő háború pedig elkerülhetetlen – Néztem a férfi szemeibe. Ezt nyilván ő maga is sejtette. Eddig még úgy ahogy fent tudunk tartan ezt a hidegháborús helyzetet, de az övéik közül egy megölte a mijeinek egyikét. Emellett már nem lehet szó nélkül elsiklani. - Egy ilyen esemény nyilván az eddigieknél sokkal nagyobb veszélyhelyzetet eredményezne a civil lakosság számára, ami rátok is sokkal nagyobb terhetek ró. Ha jól sejtem két falkányi vérfarkast nehezebb kordában tartanotok, mint egy-egy példány apró kihágásait – Ennél a mondatnál megálltam és immár teljes testemmel felé fordultam. - De mindketten tudjuk, hogy nem ez az egyetlen út. Elkerülhetjük a háborút, az ártatlan áldozatokat és mindegyik felet megkímélhetjük a kellemetlenségektől – Itt fejeztem be a mondatot, és hagytam, hogy a sok információ után Will is reagáljon valamit. Úgy gondoltam, pontosan tudhatja milyen alternatív megoldásra gondolok a problémáink megoldására, de ha mégsem, akkor készségesen megosztom vele az ötletet, ami már napok óta a fejemben él egyfajta B tervként.
Egyetértően bólogatok szavaira, - legyűrve azon vágyamat, hogy csak azért is szabadkozzak még egyszer, ha már így "megtiltotta" - mintha csak tisztában lennék vele, hogy a saját magunk által elejtetett préda ízletesebb. - Jogos, Jogos... meg még a végén korruptsággal vádolnának, hogy a ti pártotokat fogom. Muszáj megőrizni legalább a látszatát annak, hogy nem! - szélesedik ki képemen a mosoly. Csak összejött az a húzás mégis, amit az előbb elfojtottam. Érzem a vesztem... Ééés az érzékeimben sosem csalódtam még: tényleg olyan témák, téma következik, ami nem épp vidám, de éppen ezért elkerülhetetlen. Vincent nevének hallatán hangos szusszanás keretében finoman feszül meg állkapcsom. Mind tudtuk, hogy ennek az egész helyzetnek, melyet szerény személyem mai napig egy elb*szódott kísérletnek tart, lesznek áldozatai. Vagy ha úgy tetszik "járulékos veszteségei" - idézve elődömet. Minden esetre kár bosszankodnom, hisz a helyzet adott. Azt meg mégsem mondhatjuk az új falkának, hogy bocs, de tévedtünk, húzzatok haza... Mert, nem. - Szóval akkor... mindenképpen robbantotok? - bár hangom óvatosan kérdő hangszínt ölt, ahogy tompán csillanó tekintetemmel a nő arcát fürkészem - és egyáltalán nem lebeszélő, szimplán érdeklődő - érezni belőle, hogy inkább kijelentés lehetne, mintsem kérdésfeltevés. - Jól sejted, bár talán már a hírvivőitek kiszimatolták, hogy Mortimerrel ellentétben én nem szándékozom minden apró túlkapásért ezüsttel rohangálni utánatok. Ami a vadonban történik, az rátok tartozik... egészen addig, amíg civil nem keveredik a dologba. - Ezt természetesen a másik féllel is közölni fogom, de jelen esetben nem vele beszélek. Zsebre tett kézzel állok meg a nővel szemközt, mikor ő is megtorpan. Alig pár méterre vagyunk a kocsitól, köröttünk a viharos havazásra készülődő erdő. Milyen ironikus. Csak tudnám, mi célja a tájékozódáson, tájékoztatáson túl az atanerknek... Mióta megkeresett, ezen sakkozok, de az összes stratégiai lehetőség közül egyikre sem mondanám rá biztosra, hogy "igen, ezt akarja". Márpedig lehetőség van bőven. Felvonom a szemöldökömet a megjegyzésre. Nocsak, a first lady úgy fest, nem nagyon szándékozik megvárni, hogy tovább találgassak. Jobb is, azt hiszem! Azt pedig nem kötöm az orrára, hogy hányféle lehetőséget látok én, inkább megőrizve a kimértséget jegyzem meg: - Ezt fejtsd ki, kérlek. - tényleg nem a tudatlanság, inkább a kíváncsiság vezet, hogy ő hogyan és mint látja a helyzetet, hogyan oldaná meg.
Ismét előcsalom azt az előbbi mosolyt, mely pár másodperce nyomtalanul eltűnt a téma komolysága miatt. Ez azonban sokkal inkább egy formális, kissé erőltetett változat, ami egyfajta maszkként szolgál. Próbálok úgy tenni, mintha az egész szituáció a legegyszerűbben megoldható probléma lenne, amivel valaha találkozhattunk. - Igen, ezért is örülök, hogy veled és nem az elődöddel kell tárgyalnom erről – Jelentettem ki az előbbi mondatára reagálva. Ezt veheti akár dicséretnek is, de inkább egy burkolt köszönetnyilvánításnak szántam. Ténylegesen közelebb áll hozzám az ő általa képviselt politika, mint Mortimer vezetése. Igaz, az kicsit zavaró, hogy az emberek akadályoznak a legjobban egy tökéletes támadás kivitelezésében. A betolakodók ugyanis a belváros közepén egy népszerű turistákkal ellepett hotelben biztonságban vannak tőlünk. Esélyünk sincs közvetlenül lerohanni a helyet, és visszakergetni őket Chicagóba. Azt azonban nem várhatom el egy őrzőtől se, hogy hagyjanak fel az ártatlanok védelmével, hiszen ez a hivatásuk, amire felesküdtek. - Nyilán ti is észrevettétek, hogy mi is változtattunk a hozzáállásunkon az utóbbi két évben. A falkatársaim nevében is állíthatom, hogy mindannyian megtanultuk a leckét és a jövőben is igyekszünk túlkapások nélkül élni a területünkön – Ez kissé úgy hangzott, mint egy megbüntetett kisgyermek ígérete a tanárának, aki esküszik, hogy soha nem követi el ugyanazt a hibát, amiért az ítéletet kapta. Tényleg hasonló szituációban vagyunk. Farkas büszkeség ide vagy oda, az őrzők felettünk állnak. Hiába lettem Atanerk, az ő szabályaik még mindig köteleznek. Ennek azonban van jó oldala is, hiszen ahogy minket irányíthatnak úgy az összes többi vérfarkast is a földön. Én pedig ezt szeretném kihasználni. Hiába ők hívták a rivális csoportot, attól még úgy vélem, nekünk van közelebbi kapcsolatunk velük és ebből még előnyt is kovácsolhatunk. Valójában nem igazán tudom eldönteni, hogy William sejti-e mit akarok tőle kérni vagy a sötétében tapogatózik, de bármelyik lehetőségről is van szó, megosztom vele az elképzelésemet. - Mindketten emlékszünk rá, hogy Mortimer miért is hozta létre azt a szituációt, amiben jelenleg élünk. Hibát követtünk el, kezelhetetlenekké váltunk és ennek okán érkezett ide a chicagói falka. A kitűzött célotok, ha nem tévedek az volt ezzel a radikális lépéssel, hogy felnyissátok a szemünket és ezáltal változtassunk a magatartásunkon. Nos, ez mint láthatjuk, megtörtént – Ez természetesen nem az én érdemem, hanem a két elődöm és az Amarok számlájára írható. Mindenestre tagadhatatlan, hogy ezen a téren jelentős eredményt értünk el. A falka sokkal fegyelmezettebb, a lakosok sokkal nagyobb biztonságban vannak, mint az előtt. - Úgy vélem, a békét úgy lehetne a legkönnyebben fenntartani, ha utasítást adnátok Castor de Lucának és falkájának a távozásra – Mondtam ki végül kereken, amit gondolok – A ti szavatokra rövid idő alatt betelepültek, ezért úgy sejtem ugyanilyen könnyen képesek lennétek visszaküldeni őket az eredeti területekre. Esetleg egy eddig üres territóriumot kijelölni számukra valahol másutt – Adtam ötleteket a kitelepítéssel kapcsolatban. Valójában nem érdekel, hova is mennének. Számomra csak az a fontos, hogy hagyják el Fairbanks városát minél hamarabb. - Ez a létező legbékésebb megoldás. Mindegyik fél jól járna vele. Nektek nem kellene tartani a háború következményeitől, az emberek biztonságban lennének, a két falka pedig veszteség nélkül fojtathatná az életét – Vázoltam fel röviden mit is várok ettől a lépéstől. Nem tudom elképzelni, hogy képes ennél jobb megoldást kínálni. Könnyen kivitelezhető, mindössze csak a másik alfával kell beszélnie hozzá és a probléma meg van oldva. Kizártnak tartom, hogy ellenkezni mernének velük. - Nyilván ott a kétség, hogy mi lesz, ha minden visszaáll a régi rendbe. Félő, hogy a falkánk újra elveszti a kontrollt. Arról, hogy mindez ne történhessen meg, személyesen kezeskedek – Zártam le mondandómat ezzel az ígérettel. Most már mindent tud. Örülök is, hogy azt kérte, fejtsem ki bővebben az elképzelésemet, hiszen így nem eshetünk félreértésekbe. Én magam részéről mindent elmondtam a javaslattal kapcsolatban. Persze nem ez az egyetlen út. A betolakodókat másképpen is kiűzhetjük, de az már áldozatokkal járna. Nem maradt más hátra, mint kíváncsian várom a reakcióját.
Érdeklődve figyelek Milagrosra, mikor elkezdi kifejteni a problémát. Telibe találtam volna, hogy mire gondol, de ezt nem mutatom. Továbbra is megmaradok a türelmes, hallgatag és talán megpuhítható protektor szerepében. A felvezetés amúgy nem rossz, a kisasszony remekül bánik a szavakkal, de sajnos nem ejtettek a fejemre, így pontosan átlátom már ekkor, mit is akarhat vele elérni. Ehh. - Az egyik cél tényleg ez volt és be kell látnom, bár akkor nem értettem vele egyet, hathatós módszernek bizonyult. - Biccentek aprót, a "másik célról" pedig inkább nem teszek említést. Bölcs az ember, ha tud hallgatni is, nemcsak szépen szólni. Minden esetre az olykor viccnek szánt "kísérletezgetnek velünk" a farkasok részéről valahol helyt álló. Ez az egész a Mort féle banda kis kísérlete. Manapság a legtöbb falka helyzete biztosított, a zavargásokat csendben, fű alatt játsszák le. - Sokan emberi eszközökkel élve, hisz a nagyvárosi terep nem ad lehetőséget effajta természetközeli vadságra, mint errefelé. A lényeg, hogy nem adódik mód a klasszikus falkaháborúk lemodellezésére... Beteges, mi? És a legszebb az egészben, hogy nem lehet a projektet csak úgy leállítani. Márpedig Milagros pontosan azt kéri tőlem, hogy nyomjam meg a gombot, ami véget vet a dolognak. Ha megtehetném, isten bizony, már rég így cselekedtem volna! - Mila... - szusszanok békítőn és ebből az egy szóból, meg a hozzá fűzött hangsúlyból is leolvashatja, hogy nem én leszek az aki kedvére tesz ezúttal. - A chicago-iak önként jöttek és nem vagyok benne biztos, hogy annyira örülnének nekik odahaza, ha egyszer csak beállítanának. - Persze, nem féltem De Lucát, biztos kivívná a neki járó helyet újfent, de lássuk be, egy év után mindenki tovább lépett. Ők is, meg az otthon maradottak is. Az üres territóriumon azért elmosolyodtam, de az "önként jöttek"-kel azt hiszem, ezt is megválaszoltam neki. - Biztos vagyok benne, hogy megtanultátok a leckét. - Hagyom rá, noha tényleg így gondolom. Ha előbb Protektor lettem volna... akkor talán még segítettem volna a dologban, de jelenleg lássuk be, már halott az egész dolog.
Egy embernek van két gyermeke. Az édesfia tékozló volt egykor, de láthatóan "megtért" és arra kéri, szeresse őt jobban, mint a másikat, aki csak fogadott gyerek ugyan, de már egy éve lóg az ember karján, s megszokott ott és zokon venné, ha elengednék a kezét. Mégis melyik érdemel több figyelmet? Érdemel egyáltalán bármelyikőjük is? Mila fejében a történet, miként az első gyermekében, nyilván inkább Káin és Ábel sztorijához hasonlatos, mikor testvér tesvérre támad... na de nem az én tisztem ezt a gondolatmenetet megváltoztatni, mely ősidők óta a zsigereiben él, farkasvérével benne zubog. - A másik falka marad. - jelentem ki közönnyel, s csak tekintetem bocsánatkérő. - Az emberek és a mágikus világ közti egyensúly fenntartása a fő feladatunk jelenleg, nem a két falka közti nézeteltérések megoldása. - Sajnos a jövőbe nem látok, pedig talán máshogy alakulnának szavaim, ha előre tudnám, hány egyszerű embert tesznek tömegsírba, s hány őrzőm veszti életét a szürkék által.
- Mi lett volna a másik cél, ha szabad tudnom? Esetleg több is volt? – Tettem fel a jogos kérdést, miközben érdeklődő pillantást vetettem rá. Őszintén szólva, meglepett az utalás, amit az előző mondatában használt. Ezek szerint a viselkedésünk koordinálása nem az egyetlen ok, amiért a riválisokat meginvitálták. Ez az információ számomra teljesen új, és szeretnék róla többet megtudni. Valójában el se tudom képzelni, milyen más jelentősége lehet egy idegen csapat Fairbanksben tartózkodásának az Őrzők szempontjából. Úgy gondolom a kíváncsiságom teljesen megalapozott ebben az ügyben. A rövid felvezetés után természetesen következik a megszólítás és az a bizonyos tekintet, ami elárulja, hogy Will nem szándékozik közreműködni az általam említett tervben. Tisztában voltam vele már a kezdetekkor, hogy nagyobb a valószínűsége ennek a válasznak, de reménykedtem ebben a fehér zászlós megoldásban, ami az összes fél számára kedvező lenne. - Mi sem repestünk az örömtől, mikor Fairbanksbe érkeztek – Közlöm egy halvány mosoly kíséretében, mikor megemlítette, hogy az otthoni falkájuk nem méltányolná a visszatérésüket. A hangomban nincs semmilyen él, de a mondanivaló magáért beszél. Személy szerint ezt az indokot egyáltalán nem tartom megalapozottnak. Ezt azonban a továbbiakban nem firtatom. Így döntöttek, és kész. Nekem nincs hatalmam felettük, nem kényszeríthetem a Protektort semmire. Veszekedni meg végképp nem volt bennem még akkor sem, ha bele tudnék kötni ebbe az indokba. Igaz, az eddigi jelek alapján nem is lett volna rá szükség, de a végén kimondta a döntést. Castor és falkája a városban maradnak, így érvénybe lép az eredeti terv, vagyis az erőszakos kitoloncolás. Ismét elmosolyodok és gondtalannak tűnő arccal biccentek a fejemmel, jelezve hogy elfogadom a Protektor szavait. - Rendben van. Ahogy jónak látod – Nyomatékosítom verbálisan is. Lenne még pár érvem az előbb említett megoldás mellett, de úgy látom, akármit mondanék az időpocsékolás lenne. Ezek szerint újra a kiinduló helyzetnél vagyunk. Megpróbáltam a vérmentes megoldást, de nem sikerült. Mindenestre annyi előnyünk származhat ebből a beszélgetésből, hogy a jövőben bármi történik, hivatkozhatok arra, hogy én békés úton szerettem volna kezelni a konfliktust. - Úgy sejtem egy teljes városrész civil lakosságának evakuálása sem lehetséges – Közöltem még szélesebb mosollyal. Ezt már csak humornak szántam, hiszen talán egy ilyen még nagyobb fáradtsággal járna, mint az előbbi ötletem. - Remélem, miután eltávolítottuk a chicagói falkát nem szándékoztok a csapat otthon hagyott részét is meghívni a helyükre – Néztem rá derűsen. Szánt szándékkal nem használok feltételes módot Egyértelmű, hogy az összecsapásból csak mi jöhetünk ki győztesen. Ha nem hinnék ebben, már régen nem lennék a falka tagja. Én minden esetben a győztes oldalon állok és ezt most se terveztem másképp. - Nem maradt más hátra, mint tisztázni a játékszabályokat – Vetettem fel a következő napirendi pontot – Tudom, hogy ami az erdőben történik az a mi dolgunk és nem avatkoztok bele. Azt azonban nem ígérhetem, hogy a városon belül nem adódnak összeütközések a jövőben. Ez sajnos elkerülhetetlen. Éppen ezért szeretném, ha most megbeszélnénk, az ilyen esetekben meddig mehetünk el, mi az a megengedett veszteség, ami nem von maga után szankciót tőletek? – Kérdésemben igyekeztem mindent belevenni, ami érdekel. Nyilván eddig is voltak íratlan szabályok, de szeretném, ha Will a jelenlegi feszült helyzet fényében tisztázná mit tehetünk meg és mit nem. Csak a tisztánlátás kedvéért. Illetve szintén jó pont számunkra, ha látja, mi tényleg próbálunk együtt működni velük.
- Hivatalosan nem mondhatok semmit, de ha utána gondolsz kicsit a dolognak, talán magad is rájössz majd. - Nem olyan nehéz, a kutatások, kísérletezések sosem áltak távol a fajtánktól. Igaz, ez nem teljesen egyértelmű, belátom, de mint Protektor, az én kezem is meg van kötve, akár mennyire szívesen segítenék Milagrosnak. Szóval muszáj elütnöm valami ködös megszólalással a válaszadást. - Hüm... miért ne lehetne? - Szélesedik ki ezúttal az én mosolyom az evakuálás ötletének hallatán, miközben az anyósülés felőli ajtót kinyitom a hölgynek. Hiába, én már csak ilyen jól nevelt vagyok, "bunkó erdész" létemre is. Megjegyzésére felkacagok. - Isten ments! - Kell a fenének még egy ilyen helyzet, egyelőre ebből jöjjünk ki inkább valahogy. Ha helyet foglal, megkerülöm a kocsit, ellenőrizve Bambi mama biztonságát a platón, hisz nem szeretnénk félúton elhagyni, majd a volán mögé huppanok be. - Viszont, mint Harcos, azt kell mondjam, a dolog nem kissé lenne feltűnő a másik fél számára. - De okosban minden megoldható, csak ne nézze Mila Castorékat hülyének, mert abból jó nem sülhet ki sajnos. Nem mintha ilyesmit feltételeznék az Atanerkről, egyszerűen arra akarok kilyukadni, hogy az ötlet nem halva született, ha jól van kitalálva és persze kivitelezve. - A lehető legkevesebb civil áldozat és lehetőleg ne kelljen a fél város emlékeit törölnünk. - Sajnos ez egy mondvacsinált szabály volt, ugyanis pontosan tisztában vagyok vele, hogy előbb-utóbb minekünk is álláspontot kell foglalnunk. A semlegesség, a civilek védelme nem tartható fenn örökké úgy, hogy közben mégis belefolyunk a dolgaikba, hatással vannak ránk és mi is rájuk... és lássuk be, arra sem vagyunk képesek, hogy mindkét falkát megfékezzük. Ezekkel a gondolatokkal indítottam el a terepjárót és indultunk meg a város felé.
Arra a bizonyos másik célra vonatkozó kérdésemre, sajnálatos módon nem kaptam konkrét választ. A betolakodók kitelepítésére vonatkozó ötlethez hasonlóan ezúttal se szándékoztam tovább feszegetni a húrokat. Ha nem akarja, vagy nem oszthatja meg, én nem fogom fölösleges kérdésekkel zaklatni. Egyébiránt tapasztalatból tudom, hogy egy titok sosem marad örökké rejtve. Előbb utóbb úgyis valamilyen módon rájövök. Örülök, hogy ő se tervez újabb költöztetést, mikor a chicagói falkát sikeresen kiűztük. Nyilván nem lep meg túlságosan a dolog, hiszen ahogy azt pár perccel korábban említettem, nekik is nyilvánvalóan nagy megterhelést jelent ennyi vérfarkasra ügyelniük, akik olyanok mint egy időzített bomba. Az egyetértésemet csak egy még szélesebb mosollyal mutatom, amiben már kivételesen a fogsorom egy része is kivillan. - Köszönöm – Mondom, mikor kinyitja előttem a jármű ajtaját, majd helyet foglalok az ülésen. Ahonnan én jöttem, természetesek voltak az efféle gesztusok, azonban ez a mai világból már sajnálatos módon majdnem teljesen kiveszett. Éppen ezért honorálom, ha akad még olyan férfi, aki tisztes úriemberként viselkedik. - Természetesen igyekszünk limitálni az ártatlan városlakók halálát – Biztosítottam a Protektort. Ezt vehette egyfajta ígéretként is tőlem. Reméltem, hogy az újonnan csatlakozott tagok és a legfiatalabb generáció se okoz gondot ilyen téren. Nem lenne jó dolog, ha elveszítenénk az őrzők szimpátiáját. Igaz, William előbbi kijelentésével semmi újat nem árult el. Persze volt jó oldala is annak, hogy nem adott meg pontos számokat egyfajta limitet állítva, így a jövőben erre is tudok majd hivatkozni, ha esetleg valamilyen atrocitás történne. - Egy valamiért, viszont nem vagyok hajlandó vállalni a felelősséget semmilyen körülmények között – Vettem fel ismét a komoly maszkot, de ezt mindössze csak pár pillanatig tudtam magamon tartani – Ha megfázol annak ellenére, hogy többször figyelmeztettelek, vegyél fel kabátot – Fejeztem be a mondatot. Az ajtó közben bezárult, Will is beszállt a kocsiba és hamarosan el is indultunk vissza Fairbanks felé. Részemről, én elmondtam, amit szerettem volna, és többnyire megtudtam, amire kíváncsi voltam. Innentől kezdve a visszaúton újra átadhattam magamat a gondtalan csevegésnek.
Határozottan többet kellene kimozdulnom. Érzem a csontjaimban és a bőröm alatt a maró késztetést, amit a fekete szörnyeteg idéz elő, mintha csak belülről kívánná hatalmas karmaival lekaparni rólam az emberi bőrt, hogy igenis adjak neki több mozgásteret. Általában elnyomom és nem foglalkozom vele, hiszen, bármennyire is élünk tökéletes harmóniában, a gyeplő mégis az én kezemben van és ez soha nem lesz már másképpen. Most sem azért indultam útnak, hogy neki kedvezzek, csupán szerencsésen alakult számára a helyzet. A múltkor érdekes és egyben frusztráló híreket kaptam, és úgy érzem, hogy ha valaki képes lesz közelebb hozni az ügy megoldását, az Jezebell lesz. Már így is épp itt az ideje annak, hogy valami komoly és embert próbáló feladattal rója le a háláját azért, mert biztonságos otthont adunk a kölykének. Aki a múltkorában éppen eléggé elvesztette a kontrollt. Nem gondolom, hogy ez az én felelősségem volna, hiszen nem tartozik hozzám. Nem zárhatom ketrecbe, és az, hogy pont egy eltáv alatt tört ki belőle az állat... Na bumm. Nyilán, ha az én kölyköm cselekedett volna így, több haragot táplálok irányába. De ezért nem érzem, hogy bűnbánattal adóznék Jezebell felé. Mivel elfogadta az invitálásomat a mai délutánra, gondolom, hogy ő sem vár tőlem semmit ezzel kapcsolatban. Telefonon üzentem neki, és annyit mondtam, hogy találkozzunk valahol a Chena folyamán. Ha valaki esetleg követne vagy látna bennünket, senki sem fogja tudni bizonyítani, hogy nem egy késő délutáni vadászat sodort össze bennünket. A többi pedig legyen a mi dolgunk, egy "kóbornak" nem kötelessége az első találkozás alkalmával a torkomnak ugrani, főleg ha azt sem tudja, hogy ki vagyok. Már jócskán letértem a mellékútról, ahol a fekete Audit hagytam. A hotelben jeleztem, hogy vadászatra megyek, és ha nem érnék vissza éjfélig, akkor Brody parancsol. Nem aggódom. Legfeljebb a többiekért. Az átváltozás olyan gyorsan és feszesen zajlott, hogy még magam is meglepődtem. A sötét ördög szinte kirobbant, dús bundáját az emberi bőrömre tapasztva. Úgy délután öt körül lehet, de az erdőt csak a Hold gyér fénye világítja meg kissé. Alaszka... Egy gyors futással kezdtem, s lassítottam fokozatosan, ahogy elértem a folyót. A pajzsom csak annyira volt leengedve, hogy még érezhessem, ha valaki van a közelben. Vadra éheztem, de gondoltam, megtisztelem annyival a Felderítőmet, hogy bevárom és együtt taroljuk le a helyi állatállományt. Egy sekélyesebb részen, ahol a part egy szintbe kerül a vízzel, megállok. Felszegem a fejem, s érdeklődve szimatolom, milyen szagot hoz felém a szél. Még semmi... Elégedetlenül dobbantok egyet a hóba, s a vízhez kocogva legalább némi jeges hűsítővel megtelítem a korgó gyomromat. De a folyó széle vékony jéggel kapcsolódik a havas parthoz, így még mielőtt csillapíthatnám a szomjam, kénytelen vagyok a jobb mellső mancsom csapásaival feltörni a jégpáncélt. Amint ez sikerül, elégedett morranással hajtom le a fejem és kezdek hozzá az iváshoz.
Meglepett Castor hívása - vadászat címszó alatt -, de nem ellenkeztem. Miért is tenném? Biztos voltam benne, hogy nem Danáról óhajt bájcsevegni. Ezt már a behódoltatásnál is leszögeztem neki, hogy a lányom az én felelősségem, a legkevésbé sem hárítanám rá a problémát. Soha nem is tenném, ahhoz alapvetően is túl büszke, és dacos vagyok. Mindezen felül pedig Dana már megkapta a magának való büntetést, kár ezen rágódni a továbbiakban... Mindemellett, igazán jól esett most egy kicsit kimozdulni. Túl sok minden nőtt a fejemre, és kezdtem úgy érezni, ez már mindig is így marad. Nem csak Dana miatt, nem csak Hardy miatt... Ezeken felül is ezernyi más gondolat cikázott a fejemben, milliárdnyi, apró gond, teher, mely sulykolva lapult meg, csöndesen várva mikor omolhat rám... Sietve indultam hát a Chenához, ahova hívatott. Gyalog indultam, nem azért mert kedvem lett volna bármi nemű sétához. Nem. Hanem, mert így könnyebben szemmel tudom tartani a várost, a farkasokat, és mindenekelőtt: Hardyt. A múltkor elengedtem... Isten óvja hát esendő, mocskos lelkét, hogy újra megtaláljam. A folyó mentén finoman íveltek a karcos jégvirágok, kinyúlva éles ujjaikkal a puha hó alól. Nem várattam sokáig fenn fürdőző nap tömény, kövér fényét. A ruháimat finom mozdulatokkal választottam el testemtől, bevágva azokat a legközelebbi fa tövébe. Tekintetem a távolba meredt, majd átadva magam bestiámnak küldtem őt a felszínre. A testem megugrott, elnyúlt, hirtelen borította el a szürkésbarna sűrű szőrzet. Négykézlábra rogytam, hogy mihelyst talpaim földet érnek, már elnyúló karmokban végződjenek mancsaim. Mindeközben pofám is elnyúlt, erőszakos agyarakkal tarkítva képemet, S a szemeim... olyan fénylő borostyán színt öltöttek, mint vakító nap fénye. Jólesően borzoltam meg bundámat, tarkómból indítva a hullámot ,egészen farkcsontomig. Megnyújtóztattam az öreglányt. Fürge léptek, könnyed dobogást hallattam a szikkadt havon, ahogy egyik lábam finoman követte a másikat. Élveztem a friss levegőt, melyet tüdőmig szívtam, orromat a magas, szürkült égbolt felé emelve. Testemet lenge szellő járta körbe, láncként csavarodva végig hátam fölött, mellkasom alatt. Nem voltam már messze, a folyó másik végéből közeledtem Castor felé, szaga már méterekkel ezelőtt megcsapott. Odvas fák vetek körbe, noha ritkásan, de jótékonyan hajlítgatták megkopasztott lombjaikat. Lassú, gyöngéd léptekkel bukkantam elő az egyiknek tövéből, ezúttal már teljes valómban mutatkozva a pár méterre álló feketeségtől. Mancsaim alatt a hó pernyékben szállt arrébb, ahogy egy-egy mozdulatot követően felvertem azt magam körül. ~ Castor. ~ suhant át gondolatom elméjébe, ahogy kellő, tisztes távolságban álltam meg vele szemben. Kicsit mintha biccentenék is felé, tisztelvén rangját, s magát a személyét. Elvégre befogadta a lányomat, s vele együtt nekem is bizalmat szentelt. Ez hát a minimum... ~ Remélem, nem késtem sokat. Bár, ahogy elnézem, már igencsak összevesztél a jégtáblákkal. ~ megrezzenő hangom bársonyos volt, könnyed, és ha tehettem volna, bizony finom mosolyt is öltök vonásaimra, ám ez utóbbi, nyilvánvalóan elmaradt. ~ Mik a tervek? ~ egykedvűen küldtem felé a szavakat, némiképp érdeklődön, ahogy még pár lépést megtettem felé. Ez most a mi vadászatunk lesz, és mindenképp érdekelt, hogy mire éhezik leginkább. Nekem édes mindegy volt... csak az lebegett saját, s farkasom szeme előtt is, hogy nem sokára mindketten jóllakunk.
Úgy látszik, hogy a szél a mai nap a nősténynek kedvez, mert talán előbb megérzi a szagom, mint ahogy én meghallom léptei neszét a puha hóban. Nem zavar fel, teljes nyugalommal iszom magam teli, amíg kell. Jól eső nyújtózással adózok a torkomat fagyasztó víz emlékének, mielőtt megfordulnék, hogy immáron teljes testemmel köszönthessem a nőstényt. Míg ő a nevemen szólít és apró biccentéssel üdvözöl, én veszem a "bátorságot", hogy néhány kocogó lépéssel megközelítsem, majd valamelyest oldalról magasodjak jóval fölé, egyenes nyakkal és figyelmeztetően feszes farokkal, melyet néhány pillanat után lazán libbentek meg, majd eresztem le a lábaim mellé. ~Örülök, hogy eljöttél.~ S bár az öröm valós, a hangszínem mégsem enged arra következtetni, hogy ki kívánok ugrani a bundámból. De tudjuk mi ezt, mi nagyon már így is tudunk örülni. Egyszerűen és szürkén. ~Pont időben. Ahogy kell.~ - felelem neki hasonlóan, már-már hízelgően sima basszussal. A mondandója második felére azonban csak hátrafordítom a fejem, elnézek a víz felé. Oda, ahol tejfehér szilánkok mutatják a mancsaim nyomát. Párás szusszanással fordulok vissza, s kissé megrázom magam. ~A lényeg, hogy én győztem.~ Nyugtázom ennyivel a jéggel vívott ádáz csata emlékét. Nem tudom, talán ez a mondat valamelyest többet rejt magában, mint pusztán a jégtörés tényének megállapítását. Az az önbizalom, ami évszázadokon át végigkísért, lassan csak az árnyékommá lesz, azt viszont gy percre sem kívánom, hogy ezt bárki érzékelje rajtam kívül. A kérdésére vicsorba torzuló mosoly a válaszom, tekintetem az erdő fáit kémleli, ahogy szabálytalanul vezetik végig a Chena kanyarijait. Karmos mancsaim alatt megropogtatom a havat és a fagyos földet, majd rövidet horkanva teszek még egy lépést Jezebell felé, s ha eddig nem táncolt volna tova, már úgy másfél méteresre csökkent közöttünk a távolság. ~Uzsonnázunk...~ - jelentem ki semmi jót nem ígérő hangon, s érzem, hogy ezt már a Bestia mondatja velem, nem pedig az emberi felem - ~Bármi akad is az utunkba, ma nem marad életben. Aztán beszélünk.~ Hagyom a levegőben a gondolatot, majd ráérős léptekkel fordítok hátat a nősténynek, az erdővel farkasszemet nézve. Mélyen magamba szívom a növények és a kora esti szél illatát, és egyelőre nem foglalkozva semmilyen követendő iránnyal, elindulok be, a sűrűbe. Az ereimben süvít a vér, a gyomrom szinte mar és nagyon szeretnék már megindulni, de nem fogom Jezebell előtt egy fékezhetetlen kölyök benyomását kelteni. Így, elsőként kényelmes, kocogó tempót gondoltam felvenni, természetesen csak akkor, ha tudom, hogy a társam követni fog. S ha nem töri meg a csendet, úgy magam sem bolygatom a nyugalmat holmi szócsépléssel. Percek telhetnek el így, némán, pusztán a lélegzetünkkel és a trappolásunkkal zavarva fel a békét. Még nem érzek vadszagot, s ennek okán oldalra fordítva a fejemet, igyekszem megismerkedni a borostyán íriszű farkas elegánsan kecses küllemével. A nőstények nem tudnak már megtéveszteni: pontosan tudom, mekkora erő bújik meg a testükben, annak ellenére, hogy nézeteim szerint egy nőstény soha nem érhet fel egy hímhez. ~Szinte már sajnálom, hogy kevés időd jut a kölyködre. Ráférne a fajtánkra még néhány hozzád hasonló nőstény.~ Abból, amit eddig Danából láttam, szinte el sem hiszem, hogy a vére. Persze, talán majd az évtizedek segítenek a dolgon. De egyelőre... Egyelőre pusztán az energiáikban, s talán a bundájuk színében akad némi hasonlóság. ~Mit szólnál néhány bivalyhoz? Vagy medve... Amelyike előbb akadunk.~ A témaváltásom gyors és mondhatni, valamelyest szándékos is. Még én is meglepődöm a hirtelen közvetlenségemen irányába, ami valljuk be, egyébként sem szokásom. S mintha a vadászat újbóli felhozatala talán semmissé tehetné az előző megnyilvánulásomat... Egy kémmel szemben biztosan nem. De egyelőre elég, ha saját magam előtt kendőzöm el a dolgot.
Kedvem lett volna elmosolyodni - ha tudnék -, de csupán meddő pillanatig eleresztett pofarángást tudtam produkálni, ami egy elharapott vicsorra tudott volna inkább emlékeztetni. Nos, kétségtelen, ő győzött. Noha, nem nagy érdem, holmi jégszilánkokkal hadakozni, de biztos voltam benne, hogy ez röpke előjáték, vagy még annyi sem. Castor nem véletlenül alfa, ezt pedig nem csak ereje, vagy kiállása mutatta. Az egész lényében vibrált, akárcsak apáméba. Tiszteletreméltó együttható; szememben felszikrázó, láthatatlan tűz serkent. Pillantásom a hímével együtt mozdult, beleveszve a fáradhatatlan erdő mélyébe, nyugodt pislogással zárva azt retinám mélyébe. Csupán oldalvást figyeltem Castor meggondolt, ámbár határozott, erős lépteit, melyeket felém tett. Nem mozdultam, nem éreztem szükségét hátrálni, elvégre nem én, hanem ő bontja meg köztünk a tisztes távot. Ez az ő magánszférája, s ha számára nem feszélyező engem beletessékelni, én ugyan nem fogok elugrani belőle. ~ Nincs ellenvetésem. ~ noha, a beszélgetést illetően akadtak fenntartásaim, de nem különösebben tudott megrendíteni. Elvégre ezer és egy oka lehet rá, hogy társalgást kezdeményezzen, ezzel pedig egyébiránt semmi gondom nincs. Még akkor sem, ha netán Danát kívánná szóba hozni. A válaszom egyszerű lenne: megkapta, amit érdemelt. Íriszeim lágyan követték Castor mozgását, ahogy hátat fordítva meredt bele újfent az erdőségbe, szimatolva; magába itta még a fák mögötti sejtelmet is. Követtem őt, könnyed, hangtalan léptekkel haladtam - eleinte mögötte -, nem zavarba őt a keresésbe, az állatok utáni kutatásban. Fejem hetykén emelkedett fel, orrommal ívesen szívva be a növények, ágak, fűszálak izgalmas illatát. Egyelőre zajtalan volt a világ, csupán a levelek rebbentek meg, egy-egy szellő karmolta fuvallat alatt. Nem voltam izgatott, egyelőre nyugodtan áramolt bennem a vér, a szívem is alapjáraton vert. Csak fürkésztem, az erdőt, a fák ezredéves törzsei mögött megbúvó vakságot, és a hímet... a mozgását, és testének minden irányú lüktetését. Épp elszakítottam tőle pásztázó íriszeimet, mikor feje felém billent. Hagytam. Nem rezzentem, nem néztem vele farkasszemet. Ezúttal már a távolba meredtem, kecses léptekkel szökkenve méterről méterre. Jó pár perc telt el, mire Castor megszakította a hűvösen karcoló csendet. Szavaira finoman löktem át pofámat felé, alulról emelve azt fel, csupán oldalról pillantva rá. ~ Kedves. ~ borzoltam meg bundámat kedélyesen, elvégre szavai hízelgőek voltak. ~ De biztos vagyok benne, hogy a te falkádban is akad jó néhány, magamfajta. ~ nyilván nem pontosan ugyanilyen, mint én. Hiszen, akárhogy is nézzük, az én neveltetésem bőségesen eltér, sok más farkastól. Arisztokratikus, fagyos, hidegvérű nőstény vagyok, ezt akaratomon kívül is belém verték. Még akkor sem vagyok képes ezen az összképen csorbítani, ha érzelmileg zuhannék a forróságba. Noha, tagadhatatlanul is vannak kivételes esetek, és egyedek... ~ Hidd el, a lehető legtöbb időmet igyekszem a lányommal tölteni. ~ tettem még hozzá egyszerűen, talán biztatón. Hiszen tényleg minden erőmmel azon vagyok, hogy Dana tőlem tanuljon, ne pedig másokra legyen hárítva ez a gond. A felelősséget - mint már annyiszor említettem - én vállaltam érte. Sem jogom, sem akaratom nincs ezt másra testálni. ~ Ne legyünk mohók... Mindkettő jöhet. ~ kedvem támadt volna dobbantani egyet, de nem volna helyénvaló. Nem vagyok már kölyök, aki megbomlottan ugrándozik egy-egy feltételes préda hallatán. Pedig a bestiám már fékezhetetlen vágyra kelt, és ezáltal már szinte szájpadlásomon éreztem a vér csábos ízét, a belsőségek nyákosan elterülő, intenzív ízét. Amennyiben Castor is, úgy én is továbbhaladtam, be, egészen a sűrű erdő gyomráig. Csak ekkortájt volt észlelhető az első állati mozgás. Füleim hirtelen vágódtak hátra, majd hegyeződtek ki azonnal. Paták sisteregtek megfáradt, fagyos avaron. Hallottam, miként a jegesre meredt fűszálak megroppantak, a törmelékek pedig ezer felé hullottak, szilánkokat szórva. Megtorpantam, tekintetemet sietősen kapva át oldalra, amerről a zajokat észleltem. Hátamon a szőr egyesével borzolódott fel, ahogy megrogyasztottam hátamat, hosszan nyúlva előre marommal. Tökéletesen éreztem a bivalyt, és társát egyaránt. Legalábbis egyelőre csak kettejük párosát éreztem a levegőben. Végül gyöngéden elmozdultam, a hím felé közelítve, hogy háta mögött megtett körrel jelezzem, övé az elsőbbség. Talán tisztelet, talán megszokás... De alfám lévén, mindenképp őt illeti az előny. Másik oldalára érkezve megálltam, fejével majdnem egy vonalban, csupán egy méternyi távolságban. ~ Megfelelnek? Vagy nagyobb vadra fáj a fogad? ~ kedélyesen zengett fel hangom, finoman csendült. Aztán vártam. Vártam, hogy döntsön belátása szerint, és hogy: én is akképpen cselekedjek majd...
Nem, valóban nem kötöttem ki előre a tervezett beszélgetés témáját. Miért is tettem volna? Így sokkal ösztönösebb és nyersebb válaszokat fogok kapni, mintha hagytam volna felkészülési időt. És az sem utolsó, hogy így arról beszélek, amiről csak akarok és Jez nem tudhatja, mikor térek az igazi tárgyra. Talán ha tudom, hogy némileg megzavarja a beszélgetős téma felvetése, valami ilyesmit reagálok, de helyette csak baktatok a fák között tovább. Valahol az ínyemre van ez a fajta, kissé negédes és választékos beszéd. Bár a hétköznapokban szinte sosem alkalmazom, s talán az a kóbor Raymond volt az utolsó, akinek a társaságában előkerült. Jezebell hasonló, de sokkal kifinomultabbá teszi a szavait és a hanghordozását az a puszta tény, hogy minden keménysége ellenére nő, aki felismeri és tudja kezelni a szép szavakat. ~Tudom. Akkor tudom, hogy találkoztál vele, amikor csendesebb este a ház a szobája környékén.~ Ha ezt emberi alakban mondtam volna, egészen biztos halovány és komolytalan mosolyra húzom a szám. A világért se bántanám még Danát se, nincs rá okom, pusztán érzékelhetően nyugodtabb, miután eltölt egy keveset a Teremtőjével. Mindannyian így kezdtük, azt hiszem. Még hogy ne legyünk mohók? Furcsa mód mély, rövid, de játékos vakkantással jelzem hitetlenkedésemet. Miért ne lehetnénk mohók? Ugyan már. Most mi vagyunk itt az uralkodók, az egész erdő a mi birodalmunk és azt veszünk el belőle, amit kedvünk tart. ~Bogarat ültettél a fülembe. Így már mindenképpen akarom mindkettőt.~ Ahogy haladunk, egy kissé megugrok Jezebell felé és bosszús-játékossággal felé kapok. Az agyaraim egymással csattannak, nem érik el a nőstény testét, de nem is szándékoztam őt lerohanni. A gondolat új lendületet ad az egyébként is vérre éhes Bestiának, s kilépve az eddig tartott iramól feszítettebb tempót diktálva kezdek kanyarogni a fák között. A nősténnyel együtt észlelem a neszezést, és szinte úgy, mintha egyszerre rántottak volna rajtunk egyet, megállok én is és a forrást kutatom a tekintetemmel. Magasra emelem a fejem, kutatón szívva be a hűs levegőt. Ez bizony bivaly lesz... Nem követem le a másik mozgását, ahogy nyújtózik és megteszi a tiszteletkörét, majd megérkezik a másik oldalamra. A kérdésére csak könnyeden válaszolok. ~Minden megfelel, ha a csontján hús van, az ereiben pedig vér.~ Egyezek bele a dologba, majd kissé meglapulva a növények sűrűjében úgy kezdem átszelni az aljnövényzetet, mintha egy hajó suhanna a csendes vízen. Egyre közelebb vannak, nekünk pedig csak a megfelelő távolságig kell eljutnunk észrevétlenül, hogy aztán a villámok sebességével leterítsük a prédákat. Amint megtalálom a megfelelő pontot, szoborrá merevedve, meg-megremegő vállal meresztem a vörösben úszó tekintetem az állatok felé. S bár nincs se kedvem, se türelmem a játszadozásra, mégis egy halk, folyamatos, mély morgással érem el, hogy az a kettő halálra ítélt felkapja szarvas fejét, hogy átjárja őket a pánik és lassú, földet remegtető futásba kezdjenek. Ők még nem tudják, hogy hiába. Túl sok előnyt nem kapnak, annál sokkal jobban vágyom már szaggatni az izmaikat. Épp csak elkezdenek menekülni, én máris hátrahagyva Jezebellt, ugrom meg a takarásból és vágtatok át a növényzeten. A morgásom továbbra sem marad abba, pusztán a mancsaim trappolása szakítja meg egy-egy rövid pillanatra. Minden bizonnyal egy párra bukkantunk, én pedig a bikát szemelem ki magamnak. Érzi és tudja, hogy ezt a harcot elvesztették, s mielőtt felém fordulva toppanna meg, fejével intőn meglöki a tehenet, hogy haladjon csak, ő majd feltartóztat engem. ~Ne hagyd elfutni!~ Adom ki a parancsot Jezebellnek, miközben lefékezek a hóban és farkasszemet nézek a bikával, aki fejét leszegve, megrázva magát igyekszik elijeszteni. Buta marha... Vicsorogva lépek ki balra, bemozdítva ezzel a bikát, majd azonnal jobbra mozdulva ugrok felé. Patájával a hóba dobbant, hogy jelezze: ennyi és ne tovább! De én mégis csak megindulok, csorgó nyállal kocogom körbe őt, mint a vadon élő farkasok teszik, ő pedig az általam leírt kör közepén topog idegesen. A háta mögül ugrom szinte mellé, mancsaimmal átfogva a nyakát, agyaraimmal átharapva a torkát. A vastag bundája nem állít meg, csak húzom lefelé. Felbőg és nekiindulna, hogy lerázzon magáról, de a mázsás súlyom és az egyre nagyobb vérveszteség fokozatosan lassítja. Rúgni próbál, rázza a fejét, idő közben néhányszor beledöngöli a testem a földbe, de ez a fájdalom számomra elenyésző. A halálfélelme ott lüktet a nyelvem alatt, ahogy megízesíti a vérét, s ettől csak jobban rászorítok, mígnem néhány perc hiábavaló küzdelem után térdre borul, majd oldalra, s egy utolsó, párafelhős fújtatással kileheli a lelkét. Miután eleresztem, lihegve szaggatom fel a hasfalát a karmaimmal, majd teli pofával vetem magam a húsába és a zsigerei közé. Az első néhány gőzölgő, forró falat után vértől csatakos pofával vonyítok fel, szólítom a vadásztársamat és adom jeléül az egész erdőnek, hogy ma este itt vagyunk és jobban teszik, ha felkészülnek a jöttünkre. ~Jezebell?~ Kutatom őt gondolatban, ha messzire jutott és nem látom, hát így keresem. Ha pedig a látóteremben maradva végzett a tehénnel, hát csak ellenőrzöm, hogy rendben van-e. Hiába nem él velünk, befogadtam a falkába, ami azt jelenti, hogy ügyelnem kell az épségére és óvni attól, hogy esetleg jobban megsebesüljön egy vadászat során.
Annyira igaza van... Dana még iszonyatosan eleven, hiperaktív kölyök, és nem csak farkas létében nyertem ebbe mélyebb belátást, de emberségében is. Fiatal, tüzes, és szeleburdi... a végletekig az. Így nem is csodálom, hogy ilyenkor, mikor velem találkozik, csöndessé válik a hatalmas hotel, főleg az ő szobája környezetében. Mindazonáltal talán az a legjobb, ameddig ilyen. Ameddig nem az elkeseredés, és bánat jeleit látom rajta. A szívem szakadna bele, morzsolódna ezernyi darabra, ha így volna. Még ha rezzenéstelen, jégbe dermedt "álcám" mögül ez nem is törne a felszínre. Hisz nem hagynám... Castor pedig eközben él a lehetőséggel, és a mindkét vad gondolatára, ezúttal az én farkasom is megrázta láncait, vérmes agyarakkal fordulva az erdő felé. Ezen formák pedig némileg az én képemre is kiütköztek, ahogy felső szám lebenye megemelkedett, elővillantva a mögötte rejlő éles szemfogakat. Aztán neki indultunk a fák sejtelmes sötétségének, ölelkező ágaik alatt haladva néma léptekkel. Ahogy a hím felém ugrott, úgy izmaim megrándultak, csattanó agyarai láttán pedig fülemet hátra szegeztem, miként testem kissé oldalra táncolt. Ösztönös reakció volt, semmi több. Hiszen éreztem a másikon, hogy pillanatnyi játékot űz, ami cseppet sem volt ellenemre. Sőt, valójában közvetlenségét értékeltem, és kicsit én is engedtem a magam gátlásaiból irányába. Ennek jeleként finom, búgó morranást hallattam felé, megdobbantva mellső mancsomat a deres avaron, rárázva hosszú bundámra. Pillantásom szelíd volt, csillanó, ahogy végül elemeltem róla, s újonnan felvett tempóját követve kanyarogtam én is a fák ölelkező törzsei között. Ezt követte az érzés, az orromba szökő bivalyok jellegzetes szaga, mely úgy megrohamozta elmémet, hogy erőteljesebb paranccsal kellett visszafognom farkasom már-már tajtékzó ingerületeit; a vágyat, hogy ízekre szaggassa a tőlünk nem messze legelésző vadat. Éreztem a számban felelevenülő ízt, és egy egész pillanatra engedtem is neki, hogy átjárjon, míg nem át nem értem Castor másik oldalára, megadva neki az elsőbbséget. ~ Az sem árt, ha kicsit még ficánkol. ~ hörögtem, miközben már lelki szemeim előtt láttam az elhulló prédát. Csak akkor mozdultam, mikor a hím nekivetődött a bokroknak, felverve a leveleken szunnyadó hóport, leverve az odafagyott jégvirágokat. Árnyéka voltam, testének hátszele, akárcsak őrzősségre fejet hajtó angyal. Noha, nem volt rá szüksége, mégis úgy követtem őt, mintha leszakíthatatlan része lennék a világ ezen pontján. Végül fékeztem, miként ő is megtorpant, és oldalvást lépve ki mellé hajtottam fejemet a fák lelógó gallyai közé, meglapulva, várva. Ereimben a vér száguldott, mégis szívem zajtalanul vert mellkasom alatt, mintha sosem volt dallama zendülne csak fel olykor; néma-hallgatag. Castor megindult, teste áramvonalasan simult az erdőhöz, ahogy lendületénél fogva verte fel a bivalyokat, s intette őket szapora futásra. Mámoros csodával figyeltem, s hallgattam a rémületnek adózó zsenge szív zörejét, mely a két vad testéből áradt. Nem várattam sokáig, miként a bak védelmére kelt nőstényének, alfám felé dobbantva, úgy elővetődtem a bokrok fedéséből, s miként Castor hangja felvetült elmémbe, már kérdés sem volt, hogy megindított rohamomat nem csillapítom, hanem üldözésem célkeresztjében tartva a bivalyt száguldok tovább felé. Izmaim forrósodtak, az irdatlan hajsza alatt, amit diktáltam. Veszettül domborodtak elő, lüktettek, miként egyre közelebb és közelebb kerültem prédámhoz. Csak semmi cicó... hidegvérű gyilkos volnék; rebegik. Egyetlen pillanat alatt vetődtem rá, agyaraimmal hátsó lábába marva borítottam el a földön. Sodródtunk, végeláthatatlannak tűnt a perc is, mire lassacskán megállni kényszerültünk. A nőstény harcolt, próbált négy lábra ugrani, ám abban a pillanatban megreccsentek a combcsontok, szilánkosra törtek. Pofámban virított a vére, és húsának egy kiadós darabja, melyet egyelőre nem nyeltem le, csupán arrébb köptem. Hevesen indultam meg oldalán, karmaimmal fájó sebeket vájva bőrébe, miként megvonaglott, felsírt, talán búcsúszóra hívta kedvesét, ki most Castor átkos végső csapásának lett reszketeg áldozata... A bivaly már tudta, ennyi volt, szíve vadrohamban vert, fújtatott, szemeimben végtelen fájdalom sajdult fel. Szántam tán, de becsültem, mindenképp, így rövidre fogva kínját torkába vájtam, és egy lélegzet múlva már ki és téptem légcsövét, átadva őt az örök halál karjainak. Homlokom a holt fejhez simult, szemhéjaim egy pillanatra lecsukódtak, míg néma szavakat rebegtem el, megköszönve eddigi életét, és őt, mint számomra feltálalt éltetőt. Megszokás... Atyám tanítása ez: Becsüld, ki étkedül hull el a fájdalmas halál oltárán. Sosem tudnám megtagadni ezt a "hagyományt"... Épp csak fellélegeztem, gőzölgő felhőréteget fújtatva magam elé, miként meghallottam Castor vonyításával keveredő hangját. Felkaptam fejem, és a gomolygó szürkületen át már láttam az ébenfekete bunda mögül felvillanó vörös íriszeket. ~ Jelen! ~ vidáman csendültek a szavak, vagy legalábbis kedélyesen. Mindeközben ráfogtam zsákmányom lábára, és némileg közelebb húztam őt a hím felé, hogy kellő látótávolságban lehessek tőle. Csak ezt követően hajoltam gyomra felé, és téptem azt fel, mintha egyszerű könyvből hámoznám a lapokat. Pofám a belek, a máj és vese közé fúródtak, mohón szaggatva azokat ki helyükről, s nyelve le szinte egy darabban. Képemen vér cikázott, ahogy egyik mancsommal előrébb léptem, lefogva a testet, hogy újra és újra kivájjak belőle egy-egy ízesebb húst, melyek rostjai szétrobbantak agyaraim alatt. Finom volt... túl finom, így egyre rohamosabban tépkedtem, egyre vadabb tempóban ettem, újabb és újabb csontokat törve. Hol a bordát, hol a gerincet reccsentettem szét, hogy még beljebb jussak az forró, gőzölgő belsőségekhez. Nem sokat hagytam belőle, és miként végeztem vele, könnyed mozdulattal ültem le hátsó lábaimra, végig húzva nyelvemet pofámon, melyről még a friss vér csöpögött. Ezt követték mellső lábaim, s karmom egyaránt, majd fellökve magam, megráztam egész testemet, lágyan nyújtózva egyet. ~ Szép menet volt. ~ intéztem gondolataimat a hím felé, ahogy lépteim is ekképpen cselekedtek. A megfosztott, maradványos testet a hátam mögött hagytam, majd pár méterre lefékeztem Castortól, finoman dobva le magam a nyirkos avarra, belefekve, fejemet arisztokratikusan szegve fel. Vártam...
Úgy vélem, hogy mindketten jobban jártunk úgy, hogy Jezebell messze tőlem tarolta le a nőstény bivalyt. Mert ha látom azt az egyetlen rövid, mégis szentimentális pillanatot, amelyben a Felderítő megköszöni az állat életét, talán kérdőre vonom, hogy mit miért tesz. Engem sosem tanítottak hasonlatos dolgokra. Belém azt verték, hogy mindent megkaphatok, amit csak akarok, hiszen mi felette állunk az összes létező fajnak, amit a hátán hord ez a mocskos Föld. Egészen hamar válaszol, az az egy szó pedig olyan örömmel és a vadászat okozta felszabadultsággal csendül a gondolataim közt, hogy kedvem támadna elmosolyodni. Hiába, nem tagadhatjuk meg, hogy kik vagyunk. Lakmározni kezdek, elmerülök a bika gyomrában, s közben felsandítva figyelem, ahogy Jezebell közelebb húzza hozzám a prédáját. A farkasösztönök figyelmeztetően kerregő morgással adják a nőstény tudtára, mikor elég a távolságból, s mindenféle támadási szándék nélkül parancsolják, hogy eddig és ne tovább! A falka a saját körein belül mindig az erősebbet táplálja elsőként, s a gyengének akkor jut, ha a vadászat áldásosra sikeredett. Ebből kifolyólag pedig ha akarnám, hát Jezebell prédáját is kisajátíthatnám, de nem teszem, hiszen nem kell még tíz éhes farkast etetnünk ezzel a két bivallyal. Válogatás nélkül tépkedem le a húst és az izmokat, majd nyelem a katlannal egyenlő gyomromba, mígnem nem marad más, csak az állat feje, a nyakáról élettelenül lógó bőr, a paták, a farka, s a csupaszra rágott csontokat alulról takaró szőrme. Ez már magában hordozza a tényt, hogy egy darabig nem változhatunk vissza, hiszen az emberi méretű gyomrunk képtelen lenne szakadás nélkül megemészteni ekkora mennyiséget. A dicséretére vértől tacsakos pofával bólintok, majd lustán és jóllakottan rázom le a bundámba ragadt cafatokat. ~Gyors és könnyed. Néha még mindig meg tud lepni, mennyire ragaszkodnak egymáshoz a vadak.~ Közlöm, miközben elfekszem a hóban, feláztatva a mocskot és az alvadt vért a testemről. S már éppen kezdenék eltunyulni, mikor a bivalyok menekülésének irányából zajt hallok, s a tehetetlen bőgések forrása, egy fiatal bivaly képében hamarosan meg is jelenik előttünk, ijedten kalapáló szívvel és fájdalmasra kerekedett szemekkel, amint buta és egyszerű fejében megérti, hogy a szüleit vadak ragadták el. Hegyezett fülekkel tolom fel magam, s megvárom, meddig közelít a borjú. Aztán, akár a villám, torpanok mellette, apró lábai összeakadnak, ahogy menekülni akarna, így kínálva fel nekem a torkát. Megragadom az apró tülkös állatot, és a legkisebb könyörületet sem mutatva rántom meg, eltörve a gerincet, s terítve le a kölyköt anélkül, hogy egy csepp vére is kiserkenne. Nem magyarázkodok a nősténynek. A vad tél vagy a többi ragadozó biztos áldozattá tette volna őt a szülei védelme nélkül. Talán még kegyes is voltam, hogy nem tettem ki több napos reszkető éhezésnek és félelemnek. De a húsához nem nyúlok. Na nem azért, mert vannak elveim, hanem mert az apja már beteljesítette a feladatát és jóllakatott. ~Eljött az ideje Jezebell, hogy elkezd törleszteni a kölyködért fizetendő számlát.~ Térek a tárgyra hirtelen, ahogy megfordulok, otthagyva a kis holttestet. A nőstényhez lépkedek könnyed, de határozott, a havat porrá zúzó léptekkel, emelt fővel. ~Valaki a hegyiek közül volt olyan bolond, hogy vérdíjat tűzetett ki a fejemre. A próbálkozása elvetélt, de nem akarom annyiban hagyni a dolgot. És nem is azzal akarom meghálálni a figyelmét, hogy az életét veszem. Azt akarom, hogy férkőzz a közelébe, tudj meg róla néhány dolgot, amit ellene fordíthatok, hogy aztán a saját módszereimmel vethessek véget a tisztességtelen és szánalmas játékainak.~ Foglalom össze minden indulat nélkül, melyből valóban sejthetővé válik, hogy nem ez az első olyan eset, hogy bérgyilkost küldtek a fejemre. Van rutinom, fogalmazzunk így. Könnyedén, nem tartva semmilyen veszélytől, nyúlok el a hóban Jezebell mancsai előtt úgy egy méterrel, s oldalt fekve a hideg takaróban szuszogva pihenem ki a táplálkozást. ~Remélem, ez nem fog gondot okozni.~ Tudom, hogy nem fog, éppen ezért a hangom lágy és szinte már dorombolóan bizakodó, talán kicsit ugratom, heccelem a nőstényt.
Annyira jellemző... Ahogy felé húztam a zsákmányt, máris tudatomra adta, hogy bizony most és azonnal álljak meg, mert eddig és nem tovább... Nincs is ezzel semmi baj, a hierarchia ezt meg is követeli, és mélyen csalódnék is Castorban, ha nem így cselekedne. Mindenesetre ennél jobban már nem foglalkoztam vehemens megnyilvánulásával, hiszen nem is állt szándékomban közelebb menni hozzá. Épp csak hogy lásson. Legalábbis az előző falkámban ez szinte kötelező volt. Ne essünk szét, ne mászkáljunk el, maradjunk együtt. Akár ketten voltunk akár tizenketten. Nem számított. Miután kellően szétcincáltam, lehámoztam a bivalyt, minden létező húsát, és belsőségét elfogyasztva jólesően nyújtóztam egyet. Részemről jól laktam, legalábbis egy időre mindenképp, és ezt a farkasom nevében is mondhatom, aki ezúttal már nyugodtan fészkelődött el, miként én a deres, fagyott hóba feküdtem. Államról, mancsomról már kevésbé csöpögött a híg, egyre langyosodó vér, mely kissé már keveredett itt-ott némi hótörmelékkel. Kívántam volna pár perc csendet, elveszni az erdő dallamában, az ágakon szaladgáló élőlények zajába, a súrlódó, megrázódó levelek álmatag mocorgásába, melyeket a szél ujjai simítottak végig újra és újra. Mégis, vágyamat szertefoszló kép zavarta fel, ahogy az esetlen, fájdalmakkal küszködő, kicsiny borjú előbotorkált, reszketeg végtagokkal, szinte már sírva bőgve fel. Talán valóban sírt is... Aprócska szíve remegett, kongatta mellkasának üregét, elveszített szülei után sajgó kráterekkel rajta. Castor pedig azonmód mozdult, míg én csupán fejemet fordítottam a szenvedő borjú felé, végignézve életének utolsó perceit, miként a hím könnyedén elvette azt tőle. Végső, gőzölgő lélegzettel adta át magát a halálnak, örök álomra hunyva le szemeit. Az élet kárhozott törvényei... A gyenge elhull, mintha sosem volt élet lett volna csupán a vérző anyaföld tengerében. Elégedetten szusszantam ugyan, hiszen valahol fájdalmától szabadította meg az esendő bivalyt cselekedetével, mégsem tudtam vele tökéletesen azonosulni. Mindenesetre gyönyörű mozdulat volt, és én magam sem tettem volna másként, ha Castor nem mozdul. Szemeimet finoman lehunytam, elfordítva a vérengzés színteréről, fagyosan hűlve bele az alattam simuló hóba, rezzenéstelenül hajtva le fejemet mellső lábaimra. Csak akkor villantottam elő borostyán íriszeimet, mikor a hím hangja beleszökött elmémbe. Újra felrántottam pofámat, felvéve az előbbi, finom, már-már elegáns tartást testemmel. Követtem alfám lépteit, miként elém érkezett, el nem szakadó figyelmemet szentelve neki. Hallgattam őt, s szavai nyomán máris ezernyi gondolat szánkázott át elmémben, felpörögve, megülve egy-egy porosabb sarokban. ~ Természetesen nem jelent gondot. ~ kezdtem bele nyugodtan, simulékony hangon, mégis határozottan. ~ Valóban bolond gondolat volt az illető részéről. Túlságosan is az. ~ vontam le a hirtelen jövő következtetésemet, továbbra se mozdulva el fekvő helyzetemből. Egyedül szemeim jártak végig a hím elnyúló alakján, meg-megállapodva vöröslő íriszeiben. ~ Mondj egy nevet, kérlek. És leghamarabb egy héten belül megkapsz minden információt, amire szükséged van. ~ nem is kérdés. Ha valamiben jó vagyok - farkas létemen kívül -, az a munkám, és a velejáró elhivatottságom. Számomra ez nem kötelesség, hanem élvezet, akár csak darabjaira tépni bárkit... embert, farkast, elevent-élőt, vagy kevésbé holtat. ~ Ellenben... engedd megjegyeznem: szeretném, ha ilyen kérhető, hogy Danát valaki kísérje, ha elhagyná a hotelt. A múltkori esetből okulva, félek, ha megint egyedül talál sétálgatni, nagyobb bajba is keveredhet. Ez pedig nem csak neki, avagy nekem, de a falkának sem válik éppenséggel a javára. ~ végül elhalkultam, kicsit feljebb tornászva magam, de nem változott pozitúrám jelentősen. ~ Természetesen tudom, hogy a felelősséget teljes mértékben én vállaltam. De sajnos, ha nem vagyok vele, akkor előfordulhatnak ilyenek. Sajnálatom ez, de kérlek, értsd meg. ~ nem esdekeltem, nem. Szimplán tényszerűen engedtem el a gondolatokat Castor felé, remélve, hogy nem tolakodásnak veszi őket. Őt ismerve - legalábbis, amit eddig sikerült róla lehámoznom -, értelmes, megfontolt hím. Talán ezért sem érzem vészterhesnek mondandóm elhanyagolható súlyát...
Alapvetően nem kellene elvárnom Jezebelltől, hogy osztozzon azon meglátásomban, hogy a bérlő bolond volt, már akkor, amikor egyáltalán a szájára vette a megöletésemet. A nőstény semmit sem tud rólam. S még ha a kém-létének köszönhetően ilyen-olyan, papírszáraz információkat meg is tudott rólam, azok nem köteleznék arra, hogy a feladatán kívül, morálisan is mellettem álljon. Neki az a dolga, hogy a lánya biztonságáért cserébe megtegye, amit kérek tőle. Ennek ellenére mégis elégtétellel tölt el, hogy nem érzem felőle se a hazugság, se a ködösítés nehéz és terhes energiafellegét. Még mosolyognék is, ha tudnék. De csak nyugodtan emelkedik fel-le a mellkasom, az orromból kiáramló levegő pedig lassan olvasztja meg a havat a pofám körül. ~ Darren Northlake. ~ - küldöm válaszul a kért nevet. Az egy hetes határidő sem hangzik kifejezetten rosszul - ~Ne tekints jelentéktelennek semmilyen információt. Mikor, kivel, hova szokott járni, hányszor vált alsót egy héten, ki kedves a szívének, mit szokott reggelizni... Minden információ releváns.~ Adom még mellé az utasítást. Azt pontosan magam sem tudnám megmondani, hogy mik a terveim, s miképpen kívánom mind a saját, mind a másik falka előtt prezentálni, hogy Castor de Luca életére nem törünk csak úgy... Ezt majd az fogja meghatározni, hogy Jezebell által miket tudok meg a hímről és arról a Jesse által emlegetett, világhíres szerencséjéről. Amikor azonban némileg témát és hangnemet is vált a nőstény, kissé kiemelem a fejem a hóból, hogy békés parázsban izzó szemeimmel végigmérjem, kérdőn és érdeklődőn döntve a föld felé a fejem. Ahogy befejezi a mondandóját, kissé felprüszkölök. ~ Ám legyen. ~ - morranok, mintha kissé csalódnék, hogy pusztán ennyi az, amit kíván, bár magam sem tudom, miért számítottam esetleg többre - ~ Azt mondjuk nem tudom, hogy mennyire fog rajongani az ötletért, mindazonáltal amennyiben Te akarod így, talán jobban hat rá a későbbiekben. ~ Kölyökhisztire végképp nincsen szükségem. Majd még kitalálom, hogy kit osztok be a "hercegnő" gardedámjául, és lehetőség szerint vele üzenem meg, hogy a Teremtője parancsára köteles mindenhova elkísérni. Lassú és lusta mozdulattal gördülök az oldalamról a hasamra. A gyomromat megülő hús feszítése már most sokkal alábbhagyott. Előrenyújtom a mancsaim, morranó nyújtózással adózva meg a pihenésnek, mielőtt feltolom magam. Végül pedig, már négy lábon magasodva a talaj fölé, megrázom a bundám és hagyom, hogy a szél kissé játsszon vele. Aztán a fejem Jezebell felé fordítom, néhány hosszú pillanatig farkasszemet nézve vele, majd hetykén húzom fel a bőrt az agyaraimról, akár egy sunyi mosolyt, és finoman, mégis céltudatosan a nőstény pofája felé rúgom a havat. Fene tudja, mennyiben áll jelen helyzetben a két lépéses szagelterelő hadművelet, így inkább nem kockáztatom meg, hogy kéretlenül hozzáérek. ~ Keressünk medvét. Akarsz verekedni? ~ Utóbbit már a Bestia lappangó pezsgése kérdezi alattomosan halkan. Még a farkaspofa homlokára is kiül némi apró ránc, játékosan hívva a társunkat még egy közös rohamra. Ha rajtam múlna, talán itt érne még a hajnal is, de úgy vélem, illetlenség lenne olyan soká feltartani Jezebellt.
Nemes feladat. Én legalábbis így gondoltam, hiszen Castor - mint jelenlegi alfám -, engem kért fel, hogy eljárjak az ügyben. Egy olyan ügyben, ami az életébe is kerülhetett volna, ha nem szerez róla tudomást. Ez által, mondhat bárki, bármit, mindenképp úgy érzem, hogy megtisztelő, hogy rám gondolt. Noha, nem tudom, miféle kapcsolatai vannak a falkán kívül, de valahol biztos voltam benne, hogy rajtam kívül is akadna számos olyan embere, akikre ezt a melót rábízhatná. Szóval, egy szó, mint száz: értékeltem. A név hallatán aprót biccentettem, jelezvén, hogy tároltam az információt. Ezek alapján pedig már most megfogalmazódott bennem a gondolat: túl egyszerű. Tekintve, hogy nem csak azt tudom, hogyan is hívják az illetékest, hanem azt is, hogyan találom meg. A közelébe kerülni pedig már könnyű feladat volt. Sem szag, sem egyéb nem árulkodik rólam. Számára én egy egyszerű, magányos nőstény vagyok, semmi több. Ez pedig mindenképp az én malmomra hajtja majd a vizet. Kétségtelen... ~ Eszembe se jutott. Ha gondolod, még az alsónadrágja méretét is megszerzem. ~ morrantam egyet játékosan, halkan; könnyed kacaj helyett. Már most megindult bennem az ötletek ezernyi áriája, miként, és hogyan leszek képes tőrbe csalni Mr. Northlake-t. Azt hiszem, minden jogom meg van rá, hogy kijelentsem: meggondolatlan, és felelőtlen volt az elhatározás is, már a születése percében is, hogy Castor fejére kívánt vérdíjat tűzni. Talán valóban jól tettem, hogy Danát a betolakodók védelme alá kérettem. ~ Már beszéltem vele erről. Csak úgy tartottam helyénvalónak, ha téged is épp úgy megkérlek. Elvégre, ezek a te farkasaid. ~ már, akik kíséretük alá vehetik a lányomat. Számomra, csak ez volt fontos... Danát biztonságban tudni. Ezért pedig tökéletesen áldozatkész voltam. Tisztában voltam vele, hogy mindennek meg van a maga ára. Túl régóta mozgok ehhez a szakmában, hogy még véletlenül se kerüljék el a figyelmem az efféle dolgok. Ahogy Castor nyújtózni kezdett, úgy kicsit hátrább löktem magam tőle, feldomborítva maromat, hogy megnyújtóztassam azt. Az iménti bivaly még jólesően nyomta el a gyomromat, de már egész kényelmesen. Eltelített a jól lakottság érzése, és az ebből fakadó könnyed, felszabadult érzés. Még nem keltem fel, akkor sem, mikor már a hím négy lábon magasodott előttem. Tekintetét szemrebbenés nélkül viszonoztam, hosszan, nyugodt fénnyel íriszeimben. Még az sem zavart meg, ahogy felém lökte a porzó havat, csupán annak végeztével ráztam meg képemet, ezzel együtt pedig hullámban emelkedve fel, hogy minden szőrszálamról leperegjen a fagyos hópermet. Tartásom finom volt, elegáns, miként fejemet kicsit megbillentettem oldalra, borostyán lélektükreimmel folytonosan fürkészve Castort. ~ Nos... a medvéket mára kihagyom, Kedves. Ellenben... ha nem vagyok túl tolakodó téged kicsit megfuttatlak! ~ hörrentem egyet játékosan, felborzolva bundámat, majd hirtelen közelebb ugrottam a hímhez, fogaimat finoman csattintva össze előtte, még éppen nem érve el pofáját, majd bal mellső lábát. ~ Remélem, szeretsz szórakozni is... ~ búgtam csupán, ahogy már rugaszkodtam is el fölötte, felhívva őt egy könnyed rohanásra. Jelen esetben: utánam. Talpam alatt felverődött a csontos hó, megrepedt itt-ott, miként élvezettel száguldottam át a fák alatt, olykor dobbantóként használva fel, egy-egy kiemelkedő sziklát. Nem néztem hátra, amennyiben Castor lelkét nem sértette a játékra hívásom, úgy tisztán éreztem, hogy a nyomomban van. Mancsai alatt rengett a talaj, teste élesen feszült a levegőnek, és szemből áramló szélnek. Nem volt messze, de nem is akartam elhagyni. Talán nem is tudnám, bár kétségtelen, hogy mindig is gyors, szemfényvesztő sebességgel bírtam. Az egyik fánál végül elfordultam, törzsét használva fel a lendülethez, míg végül egy lankás völgy peremén dobbantak talpaim. Megálltam, fejemet kecsesen fordítva vissza, Castor felé, várva az esetleges becsapódását, vagy szimpla érkeztét. Ha netán elsodort, úgy vele együtt hömpölyögtem alá a lejtőnek, de ha nem... akkor én magam vontam magammal, szórakozottan morogva fel, míg le nem értünk. Nem zavart, hogy talán kisebb mértékben rajtam felejtődik a szaga, hiszen ez kevésbé sem határos azzal, mintha anno behódoltatott volna erővel. Végül óvatosan kúsztam ki alóla, vagy másztam le róla, ez érkezéstől függött, majd megrázva bundámat, villanó íriszeimet rávezettem. Az orromba finom vízillata szűrődött, melynek csobogó hangja dobhártyámig hatolt. Vízesés zubogott tőlünk nem messze, a fák gyöngéd ölelése között. ~ Kérlek, nyugtass meg, hogy tudsz úszni, bajnok! ~ csendült fel hangom kedélyesen, majd azonnal nekiiramodtam az illat forrásának. Csak egy percbe telt, vagy annyi sem, és már szemem elé tárult a káprázatban úszó látvány, a sziklákról alácsorgó víz hullámzó mozgása, mely a sík felülethez érve halt el, fulladt bele önmagába. Gyönyörű... Több sem kellett... tompa, nesztelen léptekkel indultam meg a jeges víztükör felé, melyen apró körgyűrűk bontakoztak ki itt-ott. Egyik mancsomat könnyedén beleérintettem, felcsapva vele egy adag, eső látta vizet. A cseppek pedig zavarodottan keltek életre, repültek, majd hullottak alá a jeges hó peremére. ~ Elég hideg... ~ jegyeztem meg jó kedvűen, miközben már mindkét mellső lábamat ellepte a jeges, dúsan ringó víz.
Ahogyan Jezebell is felkel, már úgy vélem, hogy indulhatunk is medvére vadászni. Ám a válasza előtt még újfent lehetőségem van végignézni rajta, a tartásán, az elegáns ívben hajló farkastesten és az azt fedő havas-véres bundáján. A szavai, pontosabban egyetlen egy kifejezése úgy hat rám, mintha üvegfalba ütköznék. Meglepett, kérdő, s talán még egy csöppnyit értetlen, magas hangú morrantással rántom hátra a fejem, s az ösztönös válaszom valami olyasmi lenne, hogy Jezebell, te aztán nagy franc vagy. Azt csak nem mondhatom rá, hogy kujon... Mindezek ellenére nincs időm tovább töprengeni a reakciómon, hiszen felém kap, az agyarai előttem harapják át a levegőt, majd a bal lábam előtt ismétlik ugyan ezt, mire ösztönösen megemelem kissé, félrehúzva előle. No, nem arról van szó, hogy nem tudom, mi az a játék, vagy hogy nem tudom, hogy kell farkas módjára önfeledten szórakozni, futni a társaimmal. Vagy hogy nem tudom elengedni magam kellőképpen, elfeledve egy pillanatra, hogy Alfa vagyok. Pusztán nem hittem, hogy pont Jezebell lesz az, aki erre buzdít majd, hiszen eddig úgy sejtettem, hogy a kapcsolatunk kötelező jellegűen távolságtartó. Ezért vagyok hirtelen kissé zárkózott. De hiszen táncba hív, s ennek jelét adva már ott sincs, mire megrázom a nagy, fekete fejem és kettőt pislogok. Eltűnik a szemem elől, s én csak a lábai nyomát követve haladhatok egy darabig utána. Minél többet futok, minél tovább pörgetem a mancsaimat, felzavarva vele a talaj békéjét, annál könnyebb és annál felszabadultabb az egész helyzet, s ha most válaszolhatnék a nőstény kérdésére, lelkesen szólnék, hogy igen, szeretek szórakozni. Jezebell már a szemem előtt volt, amikor hatalmas hópor felhőt kavarva elkanyarodott, s én követve a manővert haladtam utána. Talán könnyedén beérhettem volna előbb is, de abban nincsen semmi móka, hogy már az elején elrontom a dolgot. Azonban megáll, én pedig nem is figyelve semmire, egy jól irányzott ugrással vetem rá magam a nőstényre. Ahogy tovavisz a lendület, mázsás súlyunk alatt gallyak törnek, kövek nyomódnak beljebb a jeges földbe. A világ forog, ahogy lefelé gördülünk a lejtőn, s idő közben rájövök, nem azért fogok rá a bundájára a mancsaimmal, mert ő a préda és én megszeretem, hanem azért, hogy ne veszítsük el egymást, hogy megvédjem a falkám tagját, s igyekezzek felfogni az őt ért ütéseket is, holott meglehet, nem törne össze. ~ Szeretek szórakozni...~ Érkezik a kései válasz, miközben hanyatt fekve lihegek Jezebell alatt, a pofámból kilógó nyelvvel, ami csak akkor kerül vissza a helyére, amikor lemászik rólam, én pedig bundámat megrázva pattanok mellé, s kocogok oda hozzá. Valóban mesés helyre érkeztünk a tudtunk nélkül. S bár engem önmagában egyáltalán nem nyűgöz le a vadon szépsége, a bennem lakó bundás teljesen otthon érzi magát, s ha tehetné, örökké ilyen közegben maradna. Mint régen, amikor még nem volt ennyi ház, s menedékünk is az erdő közepén nem volt több, mint néhány fatákolmány. ~ Alfa vagyok, persze, hogy tudok úszni! ~ Felelek neki vidáman, némi humorral és mímelt önteltséggel a hangomban. Lehajtott fejjel figyelem Jezebell minden lépését, ahogy óvatos, nőies mozdulattal megmártja a mancsát a jeges vízben. Aztán érkezik mellé a következő. ~ Nyugtass meg, hogy ennél komolyabb problémákkal is szembe kellett már nézned. ~ Dobom vissza a labdát pökhendi módra, majd mellé kocogok, s magam is belenyargalok két lábbal a vízbe. Megül bennünket a csend. S ha Jezebell nem mozdul, hirtelen emelem felé a mancsomat, megragadva a nyakát, s a fejét. Amint fogást találok rajta, úgy belevetem magam a ízbe, lerántva magammal őt is. Minden porcikám egy pillanat alatt zsibbad le, mintha ezernyi apró tüske fúródna belém, de ez kimondottan frissítően hat rám. Igyekszem lebirkózni Jezebellt, hogy csak akkor szabadulhasson ki a játékos birkózásból, amikor én akarom. Nem akarom vízbe fojtani, dehogy is. Örömmel kaffogok fel, s hempergek a tengelyem körül, ahogy végül eleresztem. Ahogy elég mélyre érünk, úszásra váltok, s a vízesés felé veszem az irányt. ~ Nézzük meg, van-e mögötte barlang! Ha csak nem akarsz visszavágót, esetleg egy kör Marco Polót...~ Szólok oda könnyedén, s eltűnődöm, talán viszonoznom kellene valamivel a kedves s dédelgető megszólításait, de egyelőre nem ötlik az eszembe semmi olyan, ami nem lenne túlzó, esetleg félreérthető. Talán később, amikor nem kell rajta gondolkodni, hanem adja magát a helyzet.
Éreztem, ahogy Castor saját testével próbált védeni, miközben egyre lejjebb és lejjebb bukfenceztünk a völgyes, lankás lejtőn. Nem zavart, tulajdonképpen tisztában voltam vele, hogy önös jogainál fogva, ez nála természetes. Miután leértünk, kellett néhány másodperc, hogy a forgó, zsongó világ eggyé olvadjon újra, hogy végül stabil, kecses mozgással lemásszak a hímről. Szavaira könnyed vicsorra húzódott képem - talán mosolyogni próbáltam -, egy finom morranás kíséretében. Aztán magával ragadott a táj, édes Nottingham-i ízek keveredtek szájpadlásomon, és nyelvemen egyaránt. Csak a hóért kár... De még milyen kár. Hiányzott az eső, a minden elárasztó, függönybe zúduló zivatarok, záporok, melyek mindent tisztára mostak maguk körül. A kis mederhez léptem, amiben a víz finoman ringatózott. Eleinte csak egyik lábammal lépve bele, mígnem a másik is lassacskán követni kezdte. Élveztem a hűs, fagyos nedvet, ami körül ölelte mancsaimat, átitatta bundámat. Castor újabb szavaira oldalasan felpillantottam rá egy rövid ideig fürkészve vöröslő íriszeit, majd fordultam is vissza a tó, és vízesés összképe felé. ~ Azt hiszem, voltam már nagyobb bajban is, igen. ~ csendült fel hangom a hím fülében, miközben még egy kicsit beljebb lépdeltem a jeges vízbe. Eközben már ő is mellém trappolt, egyszerűen belegázolva a kisebb, ámbár gyorsan mélyülő meder szélébe. Néhány percig hagytam időt a csendnek, hogy átjárjon minket, fejemet kicsit feljebb is emeltem, hogy még jobban tüdőmig tudjam szívni az illatokat. Szemhéjaim mögött megbújtam lélektükreim, és egészen addig nem is mozdultam, míg Castor nem rántott magával. Éreztem, hogy mozdul, de sem időm, sem kedvem nem volt reagálni rá, így a következő lélegzetvételnyi pillanatban már a tóban találtam magam. Csípős, fagyban gazdag víz fogadott magába. Tekintetem csupán egy pillanatra kapta el a felkelő Hold dús fényét, mely körül cikázott retinámba, és már merültem is alá a tónak, a hímnek, ahogy az már-már erőszakosan rám nehezedett, maga alá taszítva. Nem kapálóztam, hagytam, hagy élvezze ki az erejét, egyébként sem vagyok híres a közvetlen bosszúról. Tudtam, hogy csak játék, még akkor is, ha némiképp alfaságát gyakorolta rajtam. Milyen idilli... Miután felengedett, úgy törtem a felszínre, mint egy épp kiugrani vágyó delfin, aki a hullámok között leli örömét. Fejemet megráztam, majd egy nagyobbat fújtatva szívtam be a friss oxigént. ~ Hát nem vagy könnyű eset... ~ ironizáltam el szórakozottan a pillanatot, ahogy utána indultam, úszva közelítve meg magam is a vízesést. Testem körül finoman áramolt a víz, miként mancsaim nyomán mögém kényszerült. ~ Megnézhetjük. A visszavágót pedig még átgondolom ~ vakkantottam egyet játékosan, noha már réges-régen megfogalmazódott a fejemben miként is csapnék le rá, ha úgy adódik. Persze csak játékból, abszolút semmilyen szinten nem sértett az előbbi manővere. Mire a lehető legközelebb értünk a sűrűn csobogó vízeséshez, testemet finoman, ámbár erőteljesen a tóba engedtem, ívelt lökésekkel törve át a mázsás súlyként omló víztömeg alatt. Csak akkor bukkantam fel újra, miután puhább, könnyedebb zuhatag érintette testemet odafentről. Tekintetem hirtelen tisztult ki, ahogy előpattintottam íriszeimet, röpke pillanat alatt azonosítva be az előttem tátogó nyílást. ~ Nos, nyertél egy piros hangszórót! Van barlang. ~ jegyeztem meg kedélyesen, két mancsommal felkapaszkodva a szikla szélére, hogy egyetlen mozdulat kíséretében felrántsam a talajra magamat. Mancsaim erőteljesen dobbantak a kavicsok között, miközben bundámat megráztam. Ezernyi apró csepp szállt oldalirányosan, elhalva a barlang erezetes falain. Sötét volt, és mindenhol meglapult a nyirok, az alattomos nyálka. De csend volt... a zuhatagon kívül semmi más neszt nem észleltem, leszámítva az időközben megérkező hímet. ~ Csak Ön után Mr. de Luca! ~ böktem meg oldalammal az övét, játékosan, és egészen finoman. Amennyiben pedig megindult, úgy eleinte mögötte, majd szépen mellé zárkózva haladtam befelé. A mögöttünk csobogó víz hangja egyre távolodott, egyre halkabbnak bizonyult, míg az előttünk vergődő sötétség egyre mélyebbnek, és végtelenebbnek tűnt.
Szeretnék felnevetni a kijelentésén. Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, sose voltam és nem is szándékozom. Akkor nem lennék Alfa. Jó Alfa, legalább is. Egyébként egészen érdekes ez a közeg. A jeges víztől egyáltalán nem fázom, s ahogy észrevettem, Jezebell sem akar azonnal kimenekülni. Sőt, az előbbi apró játékunktól szaporábban zakatoló szívem fűti a testemet belülről. Ahogy kissé alámerülök, rátámadok a hullámzó vízre, agyaraimat csattogtatva a tetején, így nyelve magamba néhány kortynyi hűsítőt. ~ Hát, később nem biztos, hogy adok választási lehetőséget. ~ Felelem szórakozottan arra, hogy majd átgondolja a visszavágót. Mielőtt megindulok a súlyos zuhatag felé, még igyekszem elkapni a pillantását, s csak azután fordulok hátra, hogy teljesen elmerüljek és úszni kezdjek. Ahogy beérek a vízesés alá, a lehulló zuhatag kemény függönye szinte fájdalmasan csapódik a szememnek, homlokomnak. De nem tart soká, csak amíg átlendítem magam. Jezebellel ellentétben az én kiszálló mozdulataimban nincs elegancia vagy éppen kecsesség. Csak feltolom magam, a kemény izomkötegek könnyedén feszülnek meg a mellső mancsaimban, s húznak fel a szárazföldre. Hanyagul engedem, hogy a víz lehúzza a bundámat, méretes tócsát alkotva a testem alatt. ~ Mondták már, hogy nagylelkű vagy, milady? ~ Igen, ez volt az a pillanat, amikor gondolkodás nélkül jött valamiféle különleges megszólítás, mellyel Jezebell személyének adózhattam. Aprón és dorombolva morranom el magam, ahogy hátranézek felé, de ez a balga mozdulat csak azt eredményezi, hogy az arcomba fröccsen a nőstény bundájáról ezernyi törött üvegszilánkként a lerázott víz. ~ Szemtelen...~ Írok le egy apró kört a fejemmel, majd én is megrázkódom és bízom benne, hogy a nőstény legalább egy apró adagot kap az én bundám vizéből is. Jezebell kissé meglök, s lassan gyaníthatom, hogy vagy jó pajtások leszünk vagy egész egyszerűen a sajátos módszereivel húzza a farkasomat, ahogy ő jónak látja. Visszalököm kissé, s hagyom, hogy felzárkózzon. Felszegem a fejem és beleszimatolok a levegőbe. Minden ázott és vizes és persze sötét. De ez nem okozhat gondot két farkasnak. Határozott léptekkel indulok meg befelé, a mancsaim alatt csattog a víz. Valahol beljebb denevérek ricsajoznak halkan, de egyáltalán nem zavarnak. Csak a bundánkat hagyják békén. ~ Szinte már tökéletes... ~ - töröm meg a fennálló csendet elkalandozva - ~ Hibátlan felvezetés és remek végjáték lehetett volna ez az egész délután ahhoz, hogy adott esetben az egyikünk meg akarja ölni a másikat. ~ Tudom, hogy hangulatromboló lehetek, de akkor is. Majdhogynem ismeretlenül, kissé egymás bizalmába férkőzve kikötünk egy sötét barlangban. Itt aztán senki nem venné észre a másik hiányát. Nem vagyok paranoiás, egész egyszerűen hajt a képzeletem. Megtorpanok, ahogy apró és finom szellő simít bele a bundámba. Valahol a közelben van egy kijárat, de egyelőre nem látom, hogy merre lehet. Nem is tudom, mit várok. Hogy kincset találunk? Halott emberi tetemet? Fogalmam sincs, talán az elmaradt felfedezés öröme szomorít el kissé, hiszen ez csak egy egyszerű barlang. Semmi több. Megkísérlek szembe fordulni Jezebellel. Egészen közel, fürkészve az íriszeit, a teste tartását. Izgalmas számomra, hogy mennyire veszélyes is lehetne ez a pillanat, több szempontból is. hiszen valóban nincs semmi, pusztán mi ketten, néhány denevér, távoli vízcsobogás és ázott farkas szag. Nem pillantok félre. S ha a nőstény nem lesz semmit, úgy nagyjából fél perc múlva kissé oldalra döntöm a fejem és egy gyors mozdulattal megnyalom a füle tövét. ~ Csak fantáziálok. ~ Fordulok meg és vetem bele magam a sötétségbe, követve az erősödő huzat hívását. ~ Hol vannak a ruháid? Elkísérnélek. ~ Kivéve persze akkor, ha valami titkos bázison tartja őket, ahova nem vagyok hivatalos. Mondanám, hogy én mindenhova az vagyok, de Jezebell eléggé... speciális státuszban van a falkát illetően, de mégsem örülnék neki, ha nyíltan kiütközne, hogy vannak titkai. Nem tudom, miért. Piszkálna a gondolat.
Lehet, hogy nem ad rá lehetőséget, de mivel nő vagyok, előnyös jogom, hogy legalább megpróbáljam, ha úgy tartja kedvem. Aztán... legfeljebb szépen, ívesen koppanok egyet, néha ilyen is kell. Mindenesetre, miután kivergődtem a vízesés alól, felrántva magam a barlang szájához, jól esően megráztam a bundámat. Azzal nem feltétlen számoltam, hogy Castor is kapni fog egy jó adagot mindebből. ~ Nem, ilyen szavakkal még nem illettek, sűrűn. ~ válaszolom mintegy hozzátevőlegesen, halk, kedélyes morranás kíséretében. Persze, miután közölte, hogy szemtelen volnék, még egyszer ráráztam a bundámra, bár ezúttal már nem a vizet ráztam róla, hanem jó kedvemet fejeztem ki vele. Egyébként sem volt már sok minden, ami lepereghetett volna szőrszálaim végéről, ellenben miként Castor vetkőzte le a tó cseppjeit, abból jócskán részesültem én magam is. ~ És még én vagyok a szemtelen... ~ csattintottam össze állkapcsomat játékosan, szimplán magam előtt, abszolút nem felé irányulóan. Hangom továbbra is csengett, lágy dallammal szólalt fel a gondolat a hím elméjében. Apró lökésemre, lökés volt a válasz, ami jóformán meg sem lepett. Részemről amolyan "kedveskedésként" volt ez betudható, így a visszaadást is ekképpen fogtam fel. Végül felzárkóztam alfám mellé, és csendes léptekkel hallattam tovább mellette. Én magam is hallottam a rajzó denevérek moraját, szárnyuk rebbenését, ahogy egyik barlang kitülemkedésről a másikra vetődtek. Nem zavart különösebben, ahogy az alattunk csordogáló vékony vízfolyam sem, mely a falakról gördült alá, itt-ott halk csöppenésekkel jelezve jelenlétét. Mindezen felül csend volt, már-már émelyítően, és ha Castor nem töri meg ezt a hatást, talán el is veszek a kósza, zárt gondolataim között... Borostyán pillantásom oldalvást szaladt fel a hímre, laposan, fürkészőn. Szavai érdekesen, eltöprengőn csapódtak le elmém függönye mögött, és néhány röpke másodpercig még a levegőt is némán lélegeztem be. ~ Valóban az. Ahogy az sem kétséges, hogy csodás vérfürdőben részesülhetne az egyikőnk egy ilyen táj fogságában. De Castor... már az is felcsigázó, hogy két magunkfajta farkas ilyen jól el van egymással. ~ szinte tényszerűen közöltem. Hangomban semmi kajánság, cicáskodó hanglejtés nem ütötte fel a fejét. Én nem féltem a hímtől, tisztában voltam vele, hogy ha nem is könnyű szerrel, de képes lenne az életemet venni. Így pedig vajmi kevés félnivalóm volt. Főleg, hogy minden gesztusában ott rejlett a kedvelés alap momentuma, amit bár talán tudatosan, talán öntudatlanul takart el, én érzetem... Talán valóban létezik az a bizonyos női megérzés... megeshet. Miként az is, hogy rosszul látom. De a szakmámból kiindulva nem hiszem, hogy mellé lőnék az efféle következtetésekben. Gondolatmenetem megerősítéseként szolgált, ahogy végül megtorpant, majd szembefordult velem. Nem mozdultam el előle, hagytam, hogy közelsége átjárjon, miként azt a szellő is tette, mely átfújt a barlang másik végéből. Csak figyeltem őt, íriszeim szakadatlanul kutatták az övét, miként finom, egyenes tartásom se hanyatlott alább. A pillanat is megállt közöttünk, és erre a kósza, néhány másodpercre nem is tudtam igazán, hogy mit várhatok a hímtől, miféle megmozdulást fog tenni... Ellenben, tudtam: bármi is legyen, én nem fogok előle elrezzenni... Ám, ahogy egyik szívdobbanásról a másikra fültövön nyalt, az egyszersmind meglepett, noha eleinte csak a hirtelensége végett, majd maga a tény miatt szült bennem néma döbbenetet a jelenet. Tekintetem csillanó volt, kérdő, némileg tán értetlen, ahogy szavai elértek hozzám, és már csak elforduló, szökkenő alakját láthattam távolodni. ~ Csavaros fantáziád van, meg kell hagyni. ~ utaltam itt arra, hogy az imént még halál tusáról beszélt, most pedig közvetlen, kevésbé sem agresszív cselekvést végzett irányomba. Végül morrantam egyet, mélyen, ámbár ez inkább volt búgó, érzékeket borzoló, mintsem harcias. Követtem őt, bár kevésbé sem olyan hévvel rohantam át a barlangon, mint ahogy ő tette. Élveztem a helyet, az erdő kintről beszökő illatát. Ahogy mellé értem, fejemmel megböktem játékosan vállcsontját, finom léptekre lassítva iramomat. ~ Nem fogok neked ingyen sztriptízt tartani, tigris. ~ kezdtem bele válaszomba kihívóan, mégis kissé kacéran. ~ Egyébként pedig a folyótól nem messze dobtam be őket egy meghajlott fa odújába. ~ avattam be végül a nagyszabású rejtekhelyembe, ami valljuk be: annyira nem történet. Ellenben, a legalább a kutya se talál rá. Közben már egyre világosabb volt, egyre erősebb fénytörések szűrődtek befelé. A tiszta levegő illata is töményebbnek bizonyult, és csakhamar a kinti Holdfény retinámig égett. ~ De természetesen elkísérhetsz, ha nincs jobb dolgod. ~ utolsó, lassított pillantást vetettem rá, majd már rugaszkodtam is el a talajtól, hogy néhány másodpercet követően már a kinti világba találjam magam. A magas fák ölelésében, a tavasszal együtt járó madarak kósza csiripelésével. Még hideg van Faribanksban, így ezen élőlények is csak elvétve voltak fellelhetők az erdő ágai alatt. Odakint megálltam, és ha Castor is kiért, úgy felé fordultam, és míg ő lendülettel futott tán, avagy csak sétált, úgy nekiiramodva, átugrottam fölötte, fel a barlang szája fölé, beletrappolva a deres aljnövényzetbe. Talpam alatt megtört a vékony jégpáncél, halk reccsenéssel adózva érkezésemnek. ~ Le ne maradj. ~ incselkedtem vele egy kicsit, ahogy megindultam a lapos domboldal pillérén, bele-beleszagolva a levegőbe, hogy merről is jöhettünk. Egyelőre csak a csobogó vízesés illatát éreztem, a barlang dohos szagát, a fákat, és azoknak fagyásból előbújó ágait. ~ Mondd csak... Mit látsz a legjobbnak abban, hogy alfa vagy? Úgy értem... mi a legfontosabb számodra, ez alatt. ~ tettem fel egyszerűen a kérdést, ellenben a válasza valóban érdekelt. Sok féle teóriát hallottam, sok önös, kapzsi érdeket, vagy dominancia fitogtatást... Pedig - véleményem szerint -, ennél sokkal többet ér ez a poszt, még úgyis, hogy én sosem törtnék ilyen babérokra. Nem az én világom. Viszont, az már lényegesebb volt, hogy az a hím, akire most alfámként tekintek, milyen válasszal rukkol elő. Pillantásom oldalasan kereste meg alakját, ahogy végül a domboldalról közvetlenül mellé szökkentem, felverve némi porhavat a talajról. ~ Telefonos segítséget kérsz? ~ csaptam meg finoman farkammal, szórakozottan, ahogy könnyed sétában araszoltam mellette...
"De Castor... már az is felcsigázó, hogy két magunkfajta farkas ilyen jól el van egymással." Talán csak egy vörös szemvillanás az, ami jelét adja annak, hogy ez a mondat, hangozzon bármilyen tényszerűen, de valamiféle vészféket rángatott meg bennem. Én nem akarom, hogy bármi felcsigázzon és... Nem. Visszatekintve az elmúlt óra közvetlen játékaira és a vadászatunkra, valóban azzal kell szembesülnöm, hogy valóban jól elvagyunk egymással, annak ellenére, hogy alig ismerjük egymást. Ha tehetem, akkor inkább ignorálom az ilyen jelenségek beismerését. ~ Magamat ismerve én inkább a különös jelzőt használnám a helyzetre. ~ Hagyom ennyiben a dolgot és nem áll szándékomban firtatni az okát a dolognak. Hasonló tárgyilagosság csendül a hangomban, mint az övében. S ezek után az a gesztus, hogy megnyalom a fülét, csak tovább ront számomra a helyzeten. Nem, azt azért túlzás lenne állítani, hogy menekülhetnékem van a helyzettől, mégis sietős léptekkel indulok kifelé, a levegőre, ahol minden szabad, nem zár ketrecbe holmi kő és sár, ahol szabadon futhatok és érzem, ahogy a bundámba kap a szél. ~ Nem szeretem, ha könnyen kiismernek. ~ Jegyzem meg a fantáziámra tett megjegyzése kapcsán könnyedén. Igen, remek fedősztori, hogy a szimplán idióta viselkedésemet el akarom kendőzni a kiismerhetetlenség fátylával. Csak haladunk kifelé, és már megint... Tigris? Kedvem lenne hitetlenül felnevetni a megszólításon. Szerintem soha nem szólított még senki tigrisnek. Miért pont tigris? Az értelmetlen kérdéssorozatból Jezebell vállon bökése zökkent ki. Ránézek, s vele együtt lassítok. Azért az a maga módján mulattató, hogy elutasítja az ingyen sztriptízt, de aztán rögvest hozzáteszi a helyet, ahol a ruháit hagyta. Nők... ~ Nem kérem ingyen. ~ - vonnék vállat, ha tudnék - ~ Egyébként nincs félnivalód, vagyok annyira lovagias, hogy elforduljak. Ha valaki kiérdemli... ~ Biggyesztem még hozzá, bár azért ez némileg rávilágíthat arra, hogy mennyire mások vagyunk igazából mi, akik állandóan falkában éltünk. Nekünk ez mondhatni... Nem tétel. De persze ha Jezebell prűd... Nem, ezt egy percre sem hiszem. Előzékenyen előre engedem a nőstényt, hogy másszon ki a szabadba. És az iménti gondolatoknak hála még csak oda se nézek, ahogy feltolja magát, mert még a végén megkapom, hogy farkasalakban is a testét stírölöm. Ha kiért, megyek én is utána. Mélyet szívok a hideg és üde levegőből, és élvezem, hogy végre kint vagyok a szabadban. Nem tudok róla, hogy klausztrofóbiám van, de mégis, talán a felmerülő témák miatt a nyakam körül szoruló hurok most egyre inkább engedni kezd. Persze ügyelek rá, hogy Jezebell ebből az egészből lehetőleg semmit nem érzékelhessen. Sajnálnám a magyarázkodásba fektetett időt. A fejemmel lekövetem a nőstény felettem átívelő testét, ahogy a barlang szája fölé pattan, s ered meg újfent. Ez a fogócskázás... Nem váratom hát soká, pattanok magam is utána, tovább repesztve az általa megtört jeget. Felzárkózom, majd lassítok annyira, hogy a közös tempót tarthassuk. Nem figyelem, hogy merre megyünk, bízom abban, hogy ezt majd ő megoldja helyettem. Ha pedig nem, hát attól nem félek, hogy esetleg eltévednék. A kérdése meglep. Egy ideig nem is nagyon válaszolok, sőt, ami azt illet még magam sem tudom, hogy erre mit lehetne felelni. ~ Miért érdekel? Csak nem ki akarod próbálni a dolgot? ~ Ütöm el a válaszidőt a kérdéssel, de persze aztán tovább szemtelenkedik. Felvakkantok. Még hogy telefonos segítséget! Ösztönösen kapok a marja felé, megkísérelve finoman belecsípni, cserébe a viccelődésért. ~ Ezt elég nehéz szavakba önteni. ~ Adom a tudtára az igazságot, s ha fut, ha nem, én most lelassítok. Férfi vagyok, lehet, hogy nem tudok egyszerre rohanni és komoly dolgokon töprengeni. ~ Sokáig az a megdönthetetlen tény táplált, hogy én vagyok a legjobb. Sok kihívóm akadt és senki nem tudott legyőzni soha. Ez pedig eléggé tudja doppingolni az ember mindennapjait. ~ Mondhatni, a kezdő Alfák becsvágya volt ez. A dicsőség, amit Todd legyőzése és a többi farkas tisztelete és elismerése táplált. ~ Sok mindenen keresztülmentem a farkasaimmal. Szeretem azt látni, hogy egy-egy tettem vagy döntésem hatására a pokolra kívánnak, aztán idővel ráeszmélnek, hogy nekem volt igazam. Szeretem megvédeni az enyéimet. És szeretem, hogy tudják, hogy mellettem biztonságban vannak, legyek olykor akármekkora köcsög. Nem tudom, Jezebell. Eredendően magamat tartom a legjobbnak, máskülönben már rég elbuktam volna. És az a jó, hogy ebből az önhittségből táplálkoznak a többiek. Élnek és teszik a dolgukat, és nem félnek, mert itt vagyok. Talán ennyi az egész. ~ Észre sem veszem időközben, hogy mennyire elkomolyodtam. Hiányzik belőlem az átszellemült és céltudatos tekintet, a fiatalos hév és lendület, amivel elhatároztam, hogy én leszek az Alfák Alfája. Az utóbbi egy-két év már-már zuhanórepülés volt, és bár nem kürtölöm világgá, egyáltalán nem tartom magam annak a Castornak, aki Chicagót igazgatta. ~ Nem erre számítottál? ~ Fordítom a fejem a nőstény felé és egészen ártatlan szemekkel nézek rá. Ilyesmit, azt hiszem, hogy még senki sem kérdezett tőlem, és talán nyomós oka van annak, hogy ma megtörtént. És ha ez így van, azt tudni akarom.
Kezdőlap
