Van valami költőien szép az alkonyatban. Benne van az elmúlás szomorúsága, de ott van az éjszaka után következő hajnal édes ígérete is. Ahogy elnéztem a vörös égboltot a fedélzetről kis ideig úgy éreztem repülök a vörös égen. Persze, tudom, ez butaság volt, de akkor is jól esett erre gondolnom. Szerettem volna kitárni a szárnyaim és messzire repülni innen, nagyon messzire... Nagyot sóhajtottam. Megigazgattam a ruhámat a bő bőrzseki alatt, amit magamra kaptam, de így sem éreztem magam kevésbé hülyén. Mert mégis hogyan kerültem egy sétahajóra ilyenkor? Nos Wolf kitalálta, hogy a folyón sokkal szebb képeket lehet csinálni, mert azok olyan "természetesek". Nos ezért voltam itt, megint fotózás volt. Én azonban egyetemista voltam, és bármennyire szerettem is modellkedni, tudtam, hogy a jövőm azon múlik, hogy milyenek lesznek a jegyeim, nem pedig azon, hogy hányadik magazinban jelenek meg már egyhuzamban sokadszorra. Így amíg a többieket fotózták kikéredzkedtem a fedélzetre, hogy itt a jó levegőn tanulja egy picit. A jegyzeteim beborították az egész asztalt, a különböző órák és csatolt anyagok. Párszor már átolvastam őket, és kezdtem úgy érezni, hogy zsong a fejem. Ma még nem ettem semmit, ez volt az egyetlen hátulütője ennek a hülye fotózásnak... Amúgy szerettem, de ez a hülye koplalás néha kikészített. Ekkor fogta meg valaki a karom és rántott föl. Döbbenten néztem föl a férfira, aki az átható piaszagból ítélve nagyon, de nagyon részeg lehetett. - Szeva' szépségem... - motyogta bórgőzös hangon. - Gyere oszt táncoljunk! - tette még hozzá és megpörgetett. Nos ezt a mutatványt a méregdrága vörös ruhában, amit viseltem, nem volt túl jó ötlet. Aztán egyszer csak, amikor elengedett, nekitántorodtam az asztalnak és a rengeteg jegyzet, amik az asztal borították szerteszét repültek. Erre már tényleg sírhatnékom támadt.... ~ Hát soha nem fognak békén hagyni az emberek? ~ Lehajoltam, hogy összegyűjtsem a lapokat, de a fickó még nem hagyott békén. - Nah ne siess annyira cica!- motyogta, én pedig a földön kúszva próbáltam minél messzebb menni tőle. Segélykérően néztem körbe. Nem voltak túl sokan a fedélzeten, de csak nem lehet annyira szívtelen a világ, hogy senki nem fog segíteni!
Hogyan heverhetné ki egy átlag biológus azt, hogy a világ tele van mindenféle misztikummal? Nagy valószínűséggel sehogy. Legalábbis egyről a kettőre biztosan nem. Szóval megleptem magam egy lazítós hajóúttal, mert az elmúlt napokban nem volt időm felfedezni Fairbanks szépségeit. Elgondolkoztam rajta, hogy Mirát is elcipelem, de ennyi víz garantáltan kikészítette volna szegény állatot. Megfürdetni kész öngyilkosság szegényt. A fedélzeten lézengtem egy pohár gyümölcslével a kezemben, és néztem a szép tájat, nem is foglalkozva senkivel és semmivel. Ha ránéznék valakire, úgyis a szörnyet keresném a vonásaiban, és az én idegeim már nem bírják mindezt. Pedig biztos vagyok benne, hogy amit kaptam, csak ízelítő volt, a jövőben sokkal rosszabb dolgokra számíthatok majd. Viszont néha így is muszáj volt egy-két hölgyet alaposabban szemügyre vennem. Vérfarkasok ide vagy oda, attól még férfiból vagyok, és a szép nőket bűn nem megnézni. Például az a kis hölgy az asztalnál. Bár az öltözékét nem tudom mire vélni, az estélyi és a dzseki nem az a tökéletes páros, de ennek ellenére kifejezetten szép lány, csak nagyon lefoglalja a rengeteg jegyzet, ami beteríti az asztalát. Az egyetemi éveim jutnak eszembe, én is hasonlóképpen próbáltam magamba gyömöszölni a tudást. Tekintetem lassacskán visszavándorol a tájra és a naplementére, de az idillt hamar megbolygatja egy részeg, aki kis híján átlök a korláton. Hogy valaki ennyire nem tudja kontrollálni magát. Gusztustalan... A szememmel követem az ipse útját, hátha kiesik itt a végén, vagy valami, de pechemre ennél rosszabb történik. Pont az estélyis lányhoz megy, bár a párbeszédüket hallva hamar kiderül, hogy nincs sok közük egymáshoz. Lelkem egyből felderül, de, hogy mire fel, azt magam sem tudom. Amit a pasi táncnak mert csúfolni, kis híján a nő bokájába került, a jegyzeteiről nem is beszélve, szóval itt volt az ideje, hogy hőst játsszak néhány percig. Odamentem a pasashoz, és megkocogtattam a vállát. - Uram, ne haragudjon, de fölöttébb örülnék, ha békén hagyná a hölgyet, mert ha jól tudom, minden táncát nekem tartogatja. - azzal közéjük is léptem, elkerülve minden papírt, és a kezemet nyújtottam a lánynak. - Kelj fel, Kedvesem, a papírokat meg csak bízd rám. - kacsintottam egyet, hátha így világossá válik számára, hogy nem felszedni akarom, csak megszabadítani ettől a jöttmenttől. Ha a kezét adja felsegítem, majd lehajolva elkezdem gyorsan összekapkodni a jegyzeteit, nehogy valaki összemocskolja őket akár véletlenül is.
Nagyon közel állok hozzá, hogy stílus ide, vagy oda, de elkezdjek zokogni elkeseredésemben... ~ Miért van az, hogy minden hülye mindig engem talál meg??? Miért nem tudnak a dilinyósok békén hagyni? Miért kell mindig nekem lenni az áldozatnak? ~ Aztán csoda történt. Esküszöm, nem számítottam rá, hogy bárkit is érdekelni fog a sorsom... Nem voltam túl jó véleménnyel az emberekről, azt is lazán kinéztem volna belőlük, hogy szemrebbenés nélkül nézik végig, ahogy ez a hótrészeg fazon megerőszakol a fedélzet közepén... - Köszönöm. - suttogtam, és hagytam, hogy felsegítsen. Ennél többet jelenleg nem tudtam kierőszakolni elszorult torkomon. Még éreztem, hogy remegek, és nem tudtam mit kezdeni ezzel. A fickó szerencsére nem a kötekedő részeg kategóriába tartozott, hanem a nagyszájú részegek dicső csoportjába, hála az égnek... Amikor a férfi odajött, meghátrált és felmelve a kezeit kissé dülöngélve elhátrált. - Jól van öcsi! Oszt szerintem vigyázzá jobban a babádra, kár egy ilyen szép hölgyikét itt hagyni unatkozni... - ezzel a végszóval szerencsére le is lépett, én meg akkorát sóhajtottam, hogyha vitorláson vagyunk, akkor minimum az úticélunkig kitart a szél, ami kirebbent a tüdőmből. Tényleg a sírás határán álltam, de egyrészt végképp tönkre tettem volna az önbecsülésem, ha itt elbőgöm magam, ráadásul a sminkes is kiakadt volna, ha elsírom azt a művészi alkotást, ami jó pár rétegben borította az arcom. Szóval, hogy eltereljem a figyelmem elkezdtem segíteni összegyjteni a jegyzeteket a megmentőmnek. Aztán végül pár lappal a kezemben hálásan megálltam, és végre összeszedtem magam annyira, hogy megszólaljak. - Nagyon, nagyon köszönöm a segítséget... Nem is tudom mi lett volna, ha nem jössz. - néztem a cipőimet kissé zavartan, majd felnéztem rá. - Amúgy Kaye vagyok, Kendra Kaye Vaughn, de mindenki Kaye-nek hív. - mutatkoztam be kezet nyújtva. Kicsit fura helyzet volt, de fő az udvariasság.
A lány nem kezdett el sápítozni, sőt egész hálásan fogadta a kis mentőjátékomat, ami mondjuk félő volt, hogy nem válik be, de így viszont, hogy mégis össze jött, egészen felbátorított. A pasi sem volt az az agresszív típus, egyből vette a lapot, és békén is hagyott minket. - Igyekszem majd, köszönöm a tippet. - szalutáltam vigyorogva a csávónak, aztán folytattam a szedegetést. Elég volt csak belepillantanom, hogy tudjam, a kis hölgy is biológiát tanul, bár a ruhát ettől függetlenül még mindig nem értem. - Igazán nincs mit. - álltam fel, és szépen egymásra igazítva raktam le az asztalra a papírkupacot. - Örülök, hogy segíthettem. Ajánlom legközelebb is ezt a módszert, hidd el, bármelyik egyedül lézengő fiatalemberhez lépnél oda a fedélzeten, nem utasítanák vissza, hogy eljátsszák a párodat néhány percig. - mosolyogtam rá, de látszólag eléggé zavarba jött, vagy csak szimplán szerény teremtés. Mindenesetre aranyos volt. - Örülök, hogy megismerhetlek. - hajoltam meg kissé, és kezet csókoltam neki, ahogy azt illik. - Én Maximilan Richardson, de feláll a szőr is a hátamon, ha meghallom valahol a nevem így egybe, szóval kérlek maradjunk a Max-nél. - legutoljára anyám használta, ő is legalább négy éve. Ahogy kezdett túl hosszúvá válni köztünk a csönd, gyorsan szóra nyitottam a szám, mielőtt kínossá vált volna a helyet. - Nos, Kaye... Nem is akarlak tovább zavarni, látom nagyon elmerültél a biológiába, amihez sok sikert kívánok, de egy kérdést még hadd tegyek fel, már ha nem túl személyes. A ruhád gyönyörű, de ugye jól gondolom, hogy nem a zh-ra készülés miatt csípted ki magad ennyire? mert ha igen, akkor kezdek elbizonytalanodni, hogy én bizony nem jól tanultam... - a mosoly most már vigyorrá szélesedett, és közben le nem vettem volna a szemem a lányról.
Figyeltem a fiút és kezdtem egyre jobban összeszedni magam. Még sokkos voltam kicsit a félelemtől, de szép lassan csitult a szívem őrült kalapálása, már csak kissé akart kiugrani a mellkasomból. ~ Juppiii már csak kis szívrohamom lesz... ~ Max viszont nagyon kedves volt, a kézcsóktól majd beleolvadtam a drága magassarkúimba. - Nos én azért ennél passzívabbnak érzem az embereket... Már kezdtem azt hinni, hogy hagyják az a fazon lerángasson a hajóról. - néztem a fickó után és kissé libabőrös lett a karom a gondolattól is. Viszont a nevére már normálisabb dolgot is tudtam mondani. - Nos rendben Max, megértelek... Én sem kedvelem annyira ha Kendrának hívnak, csak apám szájából hangzik megnyugtatóan. Amikor felhívta rá a figyelmem úgy pillantottam a ruhámra, mint aki el is felejtette, hogy mit visel. Éppen magyarázatba kezdtem volna, de a magyarázat fogta magát és könnyeden megjelent. Jason személyében, aki a stylistunk volt. - Kaye kis szívem, légy olyan drága és gyere, te jössz! Ezzel el is tűnt az ajtó mögött, ami a fotózásra berendezett termet takarta. Vetettem egy bocsánatkérő pillantást Maxre, majd meggondoltam magam, megfogtam a kezét, hogy jöjjön velem, és gyorsan előtte összefoglaltam a dolgokat. - Nos igazából azért van ez rajtam, mert fotózásra jöttem. A Ijskegel magazinnak dolgozom most. Ha gondolod gyere és nézd meg a fotózást, persze csak ha gondolod, nem akarlak feltartani... - tettem gyorsan hozzá. Az Ijskegel elég híres divatlap volt, mondjuk nem tudom, ő mennyire ismerte az ilyeneket. A jegyzeteim még nála voltak, azon se csodálkoztam volna, ha a kezembe nyomja őket és lelép, elvégre a férfiak ritkán szeretik az ilyesmit, vagy de?
Aranyos lány volt, főleg így megszeppenve. De kicsit aggódtam is érte, hiszen elég rendesen megijedt, még mindig remegett keze lába, pedig már itt voltam, biztonságban volt. Vagy talán tőlem is tart egy kicsit? Mondjuk az lenne az egészséges, hiszen én is idegen vagyok, akárcsak a másik fószer, és hiába a kedvesség, általában a nyájas urak a legelvetemültebbek. Erről egyből apám ugrott be, na nem a megerőszakolós dolog miatt, hanem, mert belőle se nézné ki az ember, hogy pillanatok alatt ketté tudna tépni egy embert, hiszen olyan nyugodt és értelmes. Na meg vérfarkas... - Ugyan, ha én nem, akkor egy másik úriember biztosan segített volna, hiszen egy ilyen gyönyörű hölgyet senki nem hagyna bántani. - lehet, hogy a bók túl erősre sikeredett így elsőre, de reméltem ,hogy megnyugszik ettől egy kicsit, és nem fog összerogyni nekem a rémülettől, ha esetleg valaki hozzáér. - Igen, úgy néz ki, hogy az ember teljes neve már összekapcsolódott a szülői szigorral fejben - mosolyogtam továbbra is, aztán érdeklődve vártam válaszát a ruhára, de pont akkor szólította meg egy enyhén... Nos az a tipikus meleg pasi, hogy mennie kell. Bevallom, én személy szerint szörnyen sajnáltam, hogy itt hagy. - Áh, így már világos - igazgattam még a lapokat, hogy szépen sorba legyenek - Tényleg nem zavarna? Szívesen megnéznék egy ilyet, mert sosem értettem, hogy milyen instrukciókkal bombázza a fotós a modelleket, hogy olyan jó képek készülnek. Szóval ha tényleg nem probléma, és nem nyűg a társaságom csatlakoznék. - mosolyom radírozhatatlannak tűnt, bár ez nem csoda, az elmúlt napok után tökéletes felüdülés egy hölgy társasága, hiszen addig sem kell a farkas-ügyön rágódni.
Túl régóta nem járt kint. Kezdett úrrá lenni rajta az a nyomott, sötétszürke felhő, amely elfogatása hat hónapjában kínozta megállás nélkül. Az őrei csizmájának kopogását a döngölt padlón, a szomszédos cellákban sorvadó rabok kellemetlen zajait, a börtönrácsok fémes illatát érezte egy idő után és mikor erre rájött, nem bírta tovább. Csak szólt Reylondnak, hogy tartsa a frontot a nap hátralévő részében, azzal a kezébe nyomta mindkét telefonját(szolgálatit és magánt is) és kiviharzott a Soaring Eagle-ből. Nem érte be a White Mountains-szal, nem kívánta a hideg hegyeket. Valami síkabbra, megnyugtatóbbra vágyott, és elhatározta, hogy ide jön. Csak egyszer volt itt az elmúlt évek során, de a völgy szépsége egy ideje már csábította és végre semmi nem akadályozta meg - sem a munka, sem egyéb idegesítő elfoglaltság -, hogy meglátogassa. Az út itt már nem volt a legjobb minőségű, de úgysem fog már sokáig autóban ülni. Kissé mélyebbre ment, be az erdős részre, hogy a kocsiját el tudja rejteni. Igaz, egy farkas úgyis kiszagolná, de legalább egy erre vezető "simabőrű" ne lássa meg, még keresni kezdi és nem örülne neki, ha egy hatalmas vörös farkast találna a terepjáró gazdája helyett. Mikor már az erdőben járt, lekanyarodott a főútról egy mellékútra, ahol leállította a kocsit. Kiszállt és körülnézett. Sehol egy zavaró tényező, bár a természet kissé megilletődött, a motor zajára csend lett a rengetegben. Pillanatok alatt kibújt a ruháiból és sietve bedobta őket az anyúsülésre. Bezárta a kocsit, a kulcsot elrejtette egy alacsonyan lévő fa odvában az út másik oldalán (keresgélt egy darabig egy ilyen rejtett zug után), aztán egy perc múlva, ha valaki éppen lesből figyelte volna őt, már csak azt láthatta volna, ahogy a telihold előbukkana felhők közül, és egy hatalmas mégis karcsú, rozsdavörös folt besuhan a fák közé.
Teljességgel meg volt győződve róla, hogy ez jobb, mint a szex. A szíve ész nélkül pumpált, tüdejében ki-be áramlott a hideg levegő, minden izom iszonyú hatékonyan hajtotta a vérfarkast előre a fák között. Nem nézte, merre megy, bár nem is nagyon foglalkoztatta. Ki kellett engednie a fáradt gőzt, és mi sem jobb ennél, mint egy felvezető futás. Mikor úgy érezte, le kell álnia, különben túl kimerült lesz ahhoz, hogy vadásszon, lomha ügetésre váltott, majd megállt szaglászni. Érezte a földet, az fenyők illatát és vizet. Víz! Az most jólesne neki. Fejét lehajtva, orrát közel tartva a talajhoz ismét ügetni kezdett, s nemsokára ki is ért a Chena partjára. Odaballagott a parthoz, megszimatolta, majd lefetyelni kezdte a finom hűs vizet. Nyugalmát semmi nem zavarta meg.
Miután visszatértem a nyaralásból, Afrika után Fairbanks hűvös szelei megnyugtattak, és mérhetetlen csönddel övezték át a lelkemet. Másnak talán már idegtépő lett volna, nekem mégis természetesen hatott. A hétköznapok munkával, hobbyval és néhány barát felkeresésével telt, de a nyugalom, az mindvégig átölelt. A telihold közeledtével azonban farkasom éhsége, és az ösztönök is felléptek, így örültem, hogy kiszakadok a "szokásos mókuskerékből". Bár nem kerestem már a bajt, mint kölyök éveimben, fiatal farkasként, azért éreztem, hogy hiányzik valami. Hogy pontosan mi, azt én sem tudom megmagyarázni. Késő délután, miután haza értem a munkából, egy táskát a vállamra vetve indultam útnak. Úgy döntöttem most elkerülöm az Őslakosok földjét, és inkább a Chena folyó közelében ejtek prédát. A közelgő vadászat öröme bizsergéssel töltött el, farkasom meg-meg morranva bennem adta tudtomra, hogy ő is várja már a vadászat izgalmát. Nem tagadom, szerettem farkasként élni, habár voltak korszakok, mikor kitéptem volna magamból a bolhást. De ha csak átéreztem hullámait, ha csak éreztem erejét, vagy egyszerűen tükörbe nézve, a felvillanó szempárból nézett vissza rám, egyszerűen hálát adtam az isteneknek, s természet anyának. A Chena folyó jó pár km-re terül el a várostól, legalábbis az a rész, mely vadászatra alkalmas. Örömmel töltött el ahogy a fák alatt haladva magamba szívtam az erdő friss levegőjét. Már biztos volt 2 órája annak, hogy elindultam otthonról. Eddig hála az égieknek, nem találkoztam senkivel. Pajzsomat se tartottam fenn, de nem tartottam attól, hogy bárkivel összefuthatnék. Egy növényzettel sűrűbben benőtt terepre érve, a fák közt levetkőztem, táskámba dobtam a ruhát, majd az egyik tölgy gyökerei közé dugtam, bár nem féltem attól, hogy pont itt járna valaki, éjnek évadján. Én magam visszafogok találni ide, ettől nem féltem. Szemem ég kéken felragyogott szemfogaim megnyúltak, karmaim kiélesedtek, s egy szempillantásba se telt, csont roppant, bőr szakadt, s farkasom már iramodott is neki az erdő mélységének. Gyorsan haladt, de olyan halkan, ahogy azt egy 300 éves vérfarkastól már kellőképpen elvárható. Nyugodt volt, a vére pezsgett, s végre megint szabad volt. Igaz, egyszerű farkas alakban voltunk csak, de így is, olyan mutatós, és gyönyörű példányként mutatkozott. A levegőbe szimatolt, kereste a prédát. Szabadnak éreztem magam, s jó volt érzékelni a természetet. Mindig is szerettem a Teliholdakat. Felpillantottam a ragyogó ezüstre, mely rávilágított az erdő lombkoronáira. Hmm... hány vadászatot kísérhetett már szemmel az öreg. Ahogy a növényzetből kiértünk, egy tisztás szélén találtuk magunkat. Éreztem a szarvas illatát, mely a tisztás másik végében legelészett. Oh, de gyönyörű. Erős, nyugodt szívének dobbanása az én véremet telítette el izgalommal, de nem cselekedtem elhamarkodottan. Farkasom és én már jó ideje dolgoztunk együtt, ez egy rutin lesz. De kiélvezni a pillanatot... ezt nem lehet megunni. Miközben óvatosan elhelyezkedtem, s a préda közelébe férkőztem, az állat hirtelen felkapta a fejét. Mi a... mi történt? A szarvas elszökkent, s bevetette magát a sűrűbe. Utána iramodtam, nem ezt, most nem hagyom ki. Megérzett? De hát miből, széllel szemben voltam, nem érezhetett meg, az meg hogy meghallott volna? Kizárt. Az állat szapora szívdobbanását, testének kipárolgását követve haladtam futottam a fák közt utána, mikor a folyó hangja tolult a fülembe. A szarvas tova szaladt, végig a parton, de most valami olyasmi szag tolult az orromba, melyet nem hagyhattam figyelmen kívül. A túlparton egy farkas ivott, de az Ős szag, mely a hegyi Falka jellegzetessége, körbelengte. Egy őslakos, itt? Farkasom megrázta magát. Idegen volt, de Ős. Jól van bolhás, menjünk. A szarvas közben visszairamodott a fák közé. Még pár pillanatig figyeltem a túlparton álló farkast, aztán ismét a vad nyomába szegődtem.
A hűvös, tiszta víz megkönnyelés érzését adta, ahogy lefolyt a farkas torkán. Lehűtötte felhevült testét, kellemes hidegével cirógatva mellkasát. Füle meg-megrezzent. Észrevette a másik farkast, de nem hergelte fel magát. Nem szokása. A rőtbundájú farkas olyan, mint a bőrjárója. Nyugodt és hívüs, mint az állóvíz. Nyugodt Víz... halványan derengett a farkasnak a barna, ráncos arc és az őszülő hollóhaj, egy emlékeiben rég eltemetett élet egyik képfoszlánya. Felemelte a fejét és megrázta magát, pofájából a levegőbe fröcsköltek a vízcseppek. Még látta a fák közé ugró sötét árnyékot. Magasra emelve büszke fejét a levegőbe szimatolt, hátha elkap egy kósza illatot. Meg is érezte a szagát, de gazdája nem az Ő falkájába tartozott, és a Betolakodók jellegzetes illatát sem hordozta. Egy magányos egyén. Sajnos a szagból nem olvasható ki az illető kora és személyisége, pedig ennek Chase gyakran jó nagy hasznát vette volna. Szimatolt még, hátha mást is megérez, és mikor megérzett valamit, automatikusan beindult a nyáltermelése. Szarvashús! Farka magasra emelkedett lelkesedésében és azon a parton, ahol eddig ivott, rohanni kezdett abba az irányba, amerre a másik farkas elrohant. Nem lacafacázott, olyan gyorsan futott, ahogy egy átlagos vadászat során nem szokott, de le volt maradva a másik farkashoz képest. A szíve ismét eszeveszetten pumpálta a vért, szaporán lélegzett, hogy tüdeje alkalmazkodott a szív diktálta tempóhoz. Szeme sarkából néha lopva a túlpartra nézett és látott egy nagytestű, sötét valamit rohanni a fák között, de pár pillanat múlva leelőzte és ha lehetett, még gyorsabb sebességre kapcsolt. Már emberként is villámgyorsan tudott futni, farkasként is megállta a helyét a gyorsaságban és kitartásban. Ismét a túlpartot kémlelte és meglátta a fák között a pánikba esett szarvast rohanni. A víz mélységére fittyet hányva belegázolt a folyóba, hogy Ő közvetlenül a szarvas nyomába eredjen. Nyár volt, nem voltak nagy esőzések, amik miatt különösebb gondot jelenthetett volna a folyó mélysége, az ár sodrása pedig meg sem kottyant a szikár farkas kemény izmainak. Hamar átért a partra, és futtában rázta ki sűrű bundájából a nedvességet. A szél most csípősebbnek hatott vizes testén, de ez a legkevésbé sem zavarta. Éppenséggel semmi nem zavarta, semmivel sem törődött, csak hogy agyarait végre a szarvas húsába mélyeszthesse. Beronhant a fák közé és egy kisebb magaslaton üldözte a vadat, keresztülcsörtetett fiatal facsemetéken és cserjéseken, csak hogy közelebb kerülhessen a prédához. Már látta közvetlenül maga alatt, ahogy fejvesztve rohan és persze nem néz fel. Ez lett a veszte. A vörös farkas elrugaszkodott és pontosan a szarvas hátára esett. Az nagyot bőgve felborult a hirtelen súlytól és port kavarva, földet szórva elterült a földön. A szerencsétlen pára agancsának vége beakadt egy fa kiálló gyökere alá, így amint próbált kiszabadulni, nyaka megfeszült és amint a farkas lemászott róla, egy villámgyors mozdulattal átharapta a torkát. A vastag inak és izmok nem jelentettek különösebb akadályt egy vérfarkas fogainak. A szarvas szeme az égnek meredt és szívszorítóan hörgött, kapálózott haláltusája közben. Chase még nem tudta megízlelni a vérét, túlságosan lihegett még. Mire a szarvas kilehelte a lelkét, gyilkosa ott állt fölötte és meredten nézett abba az irányba, ahonnan a másik farkast várta. Kíváncsi volt, el akarja-e venni majd a zsákmányát. Éppenséggel minden joga megvolt hozzá, mivel eredetileg ez az Ő zsákmánya volt, csak Chase elcsaklizta. Kíváncsi volt a jövevényre, talán még meg is osztja vele a szarvast, bár ez az illetőtől függ...
A fák közt rohanva tovább igyekeztem csak a szarvasra koncentrálni, miután elhagytam a folyópartot, de valahogy az Ős szaga mintha követett volna. Fene essen belé, most ez is jön? Igyekeztem gyorsabb tempóra kapcsolni, és csak a szarvas nyomát követni, annak szapora szívdobbanásasira hangolni érzékeimet. A préda gyorsan szaladt, de nem vesztettem szem elől, csakhogy a másik farkas közeledése, zavart. Egy mélyebb földrés közt futottunk át, mikor a barna bolhást megpillantottam szemem sarkából. Ahogy láttam, hogy próbál lehagyni, nem hagytam magam, felzárkóztam vele egy vonalban. Ez az én prédám, komám! A szél összeborzolta bundámat, élveztem a száguldást, és a versenyt. Amint láttam, hogy a farkas elrugaszkodik a földtől, hogy a szarvas hátán landoljon, lendületet vettem, hogy az állat hátsójába kapaszkodva a hátába harapjak, de elterültek a földön, én pedig tova bucskázva, néhány méterre tőlük értem földet. A másik kihasználva az alkalmat harapta át a másik torkát, bennem pedig düh hulláma érződött a préda elvesztése végett. Felpattantam a földről, s most hagytam, hogy a farkas ösztön vezéreljen. Tudtam, mennyi idős, nálam fiatalabb volt pár évtizeddel, de ennél pofátlanabb dolgot, hogy elorozza a zsákmányt! Azért álljunk már meg, nem érdekel ha ős, vagy ezek után megkeresnek a "nagyágyúk" azért az én türelmem is véges, pláne Telihold idején. Farkasom vicsorogva, bundáját felborzolva egyenesedett ki, és lépett a másik felé. Egyenlőre nem ugrottam a másik torkának. De akkor is, most ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy fiatalabb, ezáltal jobb, esetleg azt, hogy mivel magányos vagyok, takarodjak innét, netalán egyszerűen csak felakart húzni, hogy legyen oka belém kötni. Teljesen lényegtelen, ha ezt akarja, legyen, én megtanítom arra, hogy a tisztelet kijár a farkasnak, pláne idősebbnek, legyen bármilyen fajta is, és a vacsoráját, pláne egy éhesnek, nem ajánlott elcsaklizni! Türelmes típusnak mondom magam, de ez a bolhás itt most kihozott a béketűrésből. Ha éhes, akkor mondja, adok a zsákmányból, nem vagyok irigy, de ez! Ez a szemtelenség netovábbja. Oké, hogy a fiatalságnak mindent, de a tisztelet azért ne maradjon a küszöbön, még akkor sem, ha vadidegen, esetleg ellenség vagyok a számára. Másrészt bőven akad erre vad, miért éppen az enyémre pályázott rá? Másrészt nem kölyök, hogy az én vacsorámra rászoruljon! ~ Ezt nem kellett volna! - üzentem mentálisan, morogva, amit könnyedén hallhatott, de úgy vágtam bele az elméjébe az üzenetet, mintha egy kést dobtam volna a mellkasába. Hullámaimban is érződött a feszültség. Villant a szemem, és morogva léptem oda hozzá, tekintetemet egy pillanatra sem emeltem el róla. Készen álltam arra, hogy neki ugorjak, bár ha előhozakodik valami "bocsánat kérő" mozdulattal, talán mégsem olyan szemtelen, mint amilyennek én gondolom, jelen pillanatban. De ha verekedésbe torkollik a vadászatom, akkor legyen! Megálltam vele szemben, s végigmértem a bundást. Nem becsültem le, korántsem vagyok az a típus, szóval azt is feltételezhettem, hogy ért a harchoz. Magam farkasa olyan volt, mint régen, büszke, Alfához méltó testtartással szemlélte a másikat. S hagytam, hogy a dühe körbeölelje. Senki, legyen bármiféle farkas, nem jogosult ilyesmire, s a természetben egy egyszerű farkas is rendre teremti a másikat ilyenért. Ez a természet rendje. Gyors, erős mozdulattal lendültem támadásba, karmaimmal a pofájára mérve egy ütést.
Chase nem vette észre először, hogy a másik farkas is utolérte őket, csak amikor megjelent előtte. Robusztusabb volt, bundája, mint az éjszaka, szeme, mint a tiszta ég. És a gyűlölet ott izzott benne. Fenyegetően közeledett, ínyét felhúzta és kimutatta neki éles, hófehér agyarait. Fülét hátra húzva sunyított, mélyen lentről, a mellkasából tört elő egy morgás, ami tökéletesen kifejezte felháborodását és nemtetszését. Chase az agresszió egyetlen jelét sem mutatta, füle előrefelé állt, farkát magasra emelte és mélyen beszívta a másik illatát. A fekete farkas idősebb volt nála és közelharcban nyilván veszélyes ellenfél, de Chase tudta, hogy nem fog vér folyni. Nem hagyja. A másik fél behatolt elméjébe - Chase nem zárta el elméjét a másik elől, miért is tette volna? -, durván és kegyetlenül, pedig az út tiszta volt. Ezzel nyomatékot adott ellenszenvének, de Chase belepillanthatott az érzéseibe is az elméjén keresztül. Egy büszke, nemes farkassal állt szemben, aki fel volt háborodva, sértett büszkesége hevesen sajdította szívét. Megvetett azért, mert fiatalabb farkas dacára el mertem orozni előle a szarvast. Móresre akart tanítani a szemtelenségemért, nem érdekelte, hogy egy őslakos vagyok, vele nem bánhat így senki. Chaset felbosszantotta ez a gőg, sejtette, egy sápadtarcúval áll szemben. De mégis nyugodt maradt és mikor a másik farkas lecsapott, Ő csak könynedén elhúzta a fejét, ínye és füle csak egy kicsit rándult meg, az is a hirtelen támadásra, nem azért, mert fenyegetve érezte magát. Vörösnarancs szemét mélyen a másik tekintetébe fúrta, áthatóan nézte, és elméjének tapogató szálait az övébe fonva megszólította. Lehet, hogy ez a Te szarvasod volt... ez viszont az én földem. Szó szerint. A rézbőrűek több ezer éve itt élnek és mikor megjelent a sápadtarcú, elhatároztuk, hogy nem hagyjuk, hogy kizökkentsenek eddigi életünkből. De a fehérek egyre többet követeltek, míg végül az egész világot átalakították saját ízlésük szerint. Mára már minket is betondzsungelek közé szorítanak és néha el kell szabadulnunk onnan. Én ezt rég tettem meg és most, amikor megéreztem a szarvas illatát, az ösztöneim felülkerekedtek rajtam. Épp eleget háborúztam már életemben ahhoz, hogy a békét mindennél többre becsüljem. - lehajtottam a fejem és egyet nyüsszentettem, ezzel jelezve, hogy hajlandó vagyok a harcot mellőzni. Éppen ezért ismét azt vallom, jobb a békesség. Igaz, a szarvas a tiéd volt, de én ejtettem el, így igazából egyikünket sem illet. Földanya nagylelkű, találunk még elég vadat az erdőben és így az erdő többi állata visszaveszi, amit én most elvettem, anélkül, hogy kárba menne. Ha az elméd már nyugodt, mint a víz tükre a szélcsendben, heves véred már nem forr annyira, akkor felelj Chase Kelly kérdésére: hajlandó vagy velem vadászni vagy inkább megpróbálod feltépni a torkom? - barátságosan oldalra billentette a fejét és előrehajolva kedvesen megszaglászta, persze tartva a megfelelő távolságot. Nem azért jött ma ki az erdőbe, hogy egy fajtársával marakodjon, hanem hogy kiélvezze ezt a múlandó szabadságot, amely oly' ritkán adatik meg neki manapság. Ha azonban a másik nem lesz hajlandó abbahagyni a durcázást, akkor kénytelen lesz a torkának ugrani, ugyanis a zsákmányt odaadni nem fogja, még csak az kéne. Sértené a büszkeségét, ha úgy kellene eloldalognia, mint egy megvert kutya. De nem hitte, hogy egy ilyen korú farkas lenne olyan konok és kegyetlen, hogy egy ilyen ostoba kis nézeteltérés miatt kioltsa egy másik farkas életét. Biztos volt a dolgában, de tartása várakozó maradt, izmai megfeszültek, készen áltt az esetleges támadásra.
A farkas könnyen kitért első támadásom elől, s bár nem folytattam, továbbra is vele szemben helyezkedtem el. Gőg, lenézés? Csöppet se ez vezette farkasom az ilyen tulajdonság ostobaság, nekem pedig nem volt okom mire büszkének lennem. Nem is az zavart, hogy fiatal, hogy legyőzött, az bántott, hogy ilyen sunyi módját választotta a préda elejtésének. Másrészről pedig éhes farkas, s az ösztön tombol ilyenkor, az éhség, nem az emberi értelem. Márpedig egy éhes farkas veszélyes, és kiszámíthatatlan, nem az érdekli, miért tette a másik, amit tett, hanem hogy megtette. Farkasom pedig igencsak hosszú ideje éhezett, de a kor némi bölcsességgel jár, így mikor a másik üzenete eljutott a tudatomig, a magam kis zugában jót derülök, bár farkasom ezt nem nagyon tudja kifejezni, elvégre nem tud nevetni, de hátracsapott füleit most természetes tartásba, előre tartja, s már nem vicsorog, bár kék szemei még mindig nem túl bizalomgerjesztően szemlélik a másik hímet. ~ Ha rézbőrű vagy, te tudhatnád a legjobban, hogy Gaia földanyát senki sem birtokolja, ő nem tulajdon. Az ajándéka, melyet most elejtettél, a gyermeke, ugyanúgy, mint te vagy én. S mindent, mit ad, osztozni kell rajta. Ha elejtem a szarvast, adtam volna neked, ha kérsz belőle. Csak azért vagyok dühös, mert nem szeretem, mikor küzdök valamiért, s aztán kigáncsolnak egy váratlan pillanatban. De ilyen az élet... - mentális hangom most már nyugodtan csengett. ~ Hogy mit gondolsz a sápadt arcúakról, s a követelőző természetükről, hidegen hagy. Minden ember egyenlő, nemtől, bőrtől függetlenül, de ugyanakkor egymásnak farkasai is, s hidd el, nem csak sápadt arcúak képesek romba dönteni, átformálni a világot. Elhiszem, hogy az ösztönöd vezetett, de tudod farkasként talán azzal is tisztában vagy, hogy más vadászatába, küzdelmébe nem szállunk be. Mert igenis tiszteled annyira a másikat, hogy hagyod, hogy megvívja a maga csatáját. Ebben mutatkozik meg az emberi éned. Bundásom megrázta magát, kellően lenyugodott. Elvégre ha a másik nem harcol, én miért harapjam át a torkát? Mélyet sóhajtottam belül, a beletörődés érzetével, hogy ma sem leszek egyedül. Szavaim nem voltak kioktatóak, csupán elmondtam a magam véleményét. Felajánlására, s szaglászására egy darabig csendben figyeltem, majd a bundás, mancsát felemelve, a másik homlokára tette a mancsát, majd visszatette a földre. Igaza van, a béke jobb dolog. Telihold van, s nem csata miatt jöttem az erdőbe. ~ Elfogadom Chase Kelly. Engem szólíts Raven-nek! De talán szarvas testvérünket ne hagyjuk így itt, ez mégiscsak tiszteletlenség. Elvettük az életét, s aztán csak itt hagyjuk rohadni a porban. Még az egyszerű ember se tesz ilyet, ha csak nem orvvadász. A halandó vadászoknak is megvan a maga "rituáléja" az elejtett vad előtt.
Ha Chase most ember lett volna, biztos, hogy a hajtövéig felszalad mind a két szemöldöke. Ez a farkas - mint megtudta, Raven - teljesen félreértelmezte, amit mondott neki. Szeme csillogásából látszott, hogy mélyen belül az emberi énje keserűen nevet, minden öröm nélkül. "Gaia" földanya, mi? Mi sem birtokoltuk a földet, de ahhoz, hogy a sok-sok törzs békében élhessen egymás mellett, meg kellett húzni bizonyos határokat, amelyek átlépését csak békés szándékkal volt illendő átlépni. - javította ki a vörös farkas, azzal ugyanolyan nyugodtan, hűvösen, mint eddig "beszélt", folytatta: Egyébként nyilván nem jártál soha sápadtarcúak terrorizálta indián területen, vagy a két nép közötti háborúban, mert akkor nem beszélnél olyasmiket, hogy "minden ember egyenlő". Ezt mondd a saját népednek. Mi bizalommal és kedvességgel fogadtuk őket, de amit tettek velünk, az megbocsáthatatlan. Én végigéltem, ahogy az összes rézbőrűt rezervátumnak nevezett börtönbe zárják embertelen körülmények között. Bár mondhatnám, hogy úgy bántak velünk, mint az állatokkal, de még ennél is alacsonyabbra tartottak minket. Rengeteg kegyetlenséget láttam a háborúkban és gondolni sem akarok rájuk - szavai olyan tárgyilagosak maradtak, hogy jobban már nem is lehettek azok, de Chase úgy érezte, a szívét szúrós, mérges tövisnyúlványok hálózzák körbe. Hangosan kifújta a levegőt. Az, hogy most mibe ártotta bele magát, kié volt a zsákmány, milyen módon sértette meg a másik farkast, ez mennyire illetlen volt, egy cseppet sem érdekelte többet, így sem volt hozzászokva, hogy ennyit magyarázkodjon. Békülő szándékának jutalmas egy fejmosás(ami talán nem az akart lenni, de Chase így vette ki) volt - a fekete és közte nem lehetett több 15 év a korkülönbség, nevetségesen kevés -, Chasenek ehhez pedig most sem kedve, sem energiája nem volt, a hajsza sokat kivett belőle. A másik farkas a mancsát a homlokára tette, amitől egy pillanatra összerezzent. Nem volt hozzászokva, hogy idegen sápadtarcúak csak úgy megérintsék, de nem akart fenyegetően reagálni, úgy látszott, a másik végre megnyugodott. Mint mondtam, Földanya visszaveszi, ami az övé anélkül, hogy kárba veszne. Rókák, farkasok, sasok meg egyéb apróságok majd szépen apránként elcsemegézik a szarvast. Először is nincs rajta annyi hús, mint amennyi messziről tűnik, másodszor pedig nem akarok most enni, akkor később túl lomha leszek egy másik vadászat során és én ki akarom tombolni magam, mert valószínűleg nagyon sokára jöhetek ki újra a szabadba, valószínűleg újabb egy hónap múlva - sóhajtott fel.
A bevetésünk másnapján csörgött a telefonom. A hadnagy volt az és közölte, hogy megtalálták Dominic-et és a többi jómadarat. Megkérdezte, merre voltam éjjel, én pedig mondtam, hogy itthon az ágyamban. Nem kérdezősködött jobban, de nem is volt túl vidám. Arra kért, hogy maradjak elérhető egy ideig. Nia-t felhívtam napközben és mondta, hogy őt is kereste már a hadnagy. Tőle azt is megkérdezte, hogy ugye nem az ő keze van a dologban. Biztos kimagyarázta magát és otthon is fedezné mindenki. Főleg Lorenzo, aki szintén nyakig sáros és megütné a bokáját, ha mást mondana. Kíváncsian hallgattam a fejleményeket, hogy mit találtak és mire következtetnek. Okosan jártunk el, de hagytunk nyomokat is. Szerintem kell még mennünk beszélgetni a rendőrségre. Daltont közben már elítélték és mivel gyakorlatilag minden ellenség rács mögött vagy a hullaházban volt, Nia megszabadult az árnyékától. Az is érdekelt, hogy az apjával mit beszélt és hogy Jensen mennyit tudott az egészről. A szállodában már vidáman telt a napom, mivel a bosszú beteljesedett. Dominic-nek biztos lesz még próbálkozása, tuti, hogy ránkkenné az egészet, de ami az ő füle mögött van, az árnyalja a dolgokat. Gyilkosság, drogüzlet, pedofília, fenyegetés, emberrablás, megdönthetetlen bizonyítékokkal. Egy ilyen ember szavára talán kevésbé adnak, mint a miénkre. Szóval örültünk, mint majom a farkának. Megbeszéltünk egy találkozót, végre kettesben és én felvetettem egy kis természetjárást. A hegyekben már voltunk, az erdőből egyelőre elég volt, úgyhogy a Chena partját javasoltam. A vize hideg, úgyhogy fürdőzni nem nagyon fogunk benne. Májusban még fagyott és nehezebben melegszik fel. A levegő hőmérséklete se éri el a 20 fokot, úgyhogy be kell öltöznünk. Eljött a hétvége és szombat reggel már találkoztunk is Nia-val. Mivel nem messze mentünk, a saját kocsimat vezettem. Ez is Dodge, olyan, mint amit bérelni szoktam, ha a városon kívülre megyek hosszabb útra, csak sötétbarna. Nem kellett sokat utaznunk, Fairbanks-től 200 méterre már van egy nyugodt partszakasz, ahol eltölthetünk két szép napot. A szokásos kiránduló-túlélő felszerelést hoztam magammal, beleértve a sátrat, a polifoamot és a hálózsákot is. Az időjárás nem kedvezett annyira, úgyhogy esőkabáttal is készültem, remélem, Nia is. Ha kedvünk szottyan, bemehetünk az erdőbe, de a folyópart is csodaszép. Egész úton esett, a városban is. Megérkeztünk és mikor kezdtem kipakolni, akkor hagyott alább, majd teljesen elállt. A hátizsákomat nem tettem le a sárba, a nyitott csomagtartóban van. Épp egy sülthúsos szendvicset majszolok, salátával és goudasajttal. Nia-t is megkínálom, meleg teával is. Barackízesítésű, de nem mézes, csak cukros és egy kis citromlé is van benne. Gondtolam, Nia hoz magával saját termoszt és azt a szája íze szerint tölti meg. Ahogy falatozom, nézem a folyót, mint vonul lefelé a torkolathoz. Úszik rajta egy flakon, de azonkívül nincs teleszemetelve. Faágak, halak, a parthoz közel nagyobb kövek díszelegnek benne. Enyhén lejt a folyó felé a terep, de azért gurulni nem lehet rajta. Nia-hoz fordulok és végre vidáman sóhajtok: - Végre egy normális randi, ma chérie! Hogy érzed magad? Csodaszép, nem?
Az akció napján én azzal a szesszel kéretőztem el estére apámtól, hogy a barátnőimmel csajbulizok. Valóban az volt. Kőkemény csajbuli. Kicsi a rakást játszottunk. Reggelre viszont egy velencei csőrös maszk várta az íróasztalán. Bevallott az helyettem mindent. Apám ritka okos ember. Értette a célzást, tudta merre jártam az éjjel. Szerettem volna látni az arcát, mikor bemegy a dolgozószobába és megtalálja. Érdekelt volna mennyi ideig fakrasszemezett az álarccal, mit érzett közben, és hogy mit csinált vele aztán. Gondolom eltüntette. Nagyon komoly, terepszínű kezeslábasomban nyomtam reggel a konyhában. Nutellás kenyeret burkoltam épp és a konyhapulton lógattam a lábaimat, amikor a rádiós kívánságműsorban felzengett a Feeling Good. Teli torokból énekeltem Geroge Michael-lel. Ezt a dalt mintha csak nekem küldte volna az univerzum:
„…Sleep in peace when day is done That's what I mean And this old world is a new world And a bold world for me
Stars when you shine You know how I feel Scent of the pine You know how I feel Oh, freedom is mine And I know how I feel
It's a new dawn It's a new day It's a new life for me AND I’M FEELING GOOOD!!!”
Az audi-vizuális előadást akkor sem hagytam abba, mikor apám a nyakkendőjét igazgatva besétált az ajtón. A refrént teljesen átélve, jól kieresztve a hangom fejeztem be. - Jó reggelt! – fogadtam vidáman apámat aztán, majd lesiklottam a pultról. Odamasíroztam mellé, hogy az arcára nyomjam a szokásos reggeli üdvözlő puszit, miközben öntött magának a frissen kifőtt kávéból. - Jól aludtál? – somolygott rám. Csak az egyik szájsarka görbült feljebb, miközben oldalvást rám sandított. A pillantásában ott lapult a pokol összes ördöge, és a tetejében ijesztően nyugodt volt. Nem tudtam hova tenni apámat. Sóvárgást fedeztem fel abban, ahogy nézett. Mintha csak azt kívánná, bárcsak neki dolgoznék. Bizarr ez. Azt hittem kiakad amiért a szeretőjénél jártam, erre még jobban összehoz minket, a „családot” ez a kis alattomos machináció? Lehet, hogy tudtomon kívül, még el is sikáltam neki valamit? Ejha! Én? Aki egy húron pendülök a rendőrséggel? Tuti kíváncsi mit intéztem. - Remekül! – feleltem. Apám a szájához emelte a csészét, és aprót kortyolt a forró feketekávéból. - Csak azért nem rúgom ki Lorenzot, mert kedvelem a fiút. – mondta. Harsányan felkacagtam. Apám is látta, hogy egy karcolás nem sok, annyi nem volt rajtam, és időben hazaértem a buliból. Ha nem is egészen a testőr érdeme volt, azért mindent elkövetett az épségemért, és a küldetés teljesítése érdekében. - Ha a hadnagyod megkérdezi merre jártál… Nem tudom, mit tettél, de gondolom, számíthatok a látogatására… - pontosan nem tudta mit műveltem, de abban biztos volt, hogy hatósági ügy lett belőle. Általában abba torkollik, ha elmegyek valahova. Ez nálam már törvényszerű. - …az ágyamban aludtam. – döngtem. Apám felsóhajtott és ismét ivott a kávéból. Éreztem rajta, hogy készülődik a vihar. Nyomasztóak voltak a pillanatnyi csendek. - A Rovert vittétek? - Azt. - Látta valaki? - Senki. - Azonnal takaríttassátok le Lorenzoval. – parancsolt rám keményen. - De apu! Már nem… - Semmi de! A testőr melletted marad. - Pffffffffff…. Meeeeeddig? - Ameddig hivatalosan kell. - Hehe… - vigyorogtam, mint a vadalma. – Tudtam, hogy haragszol rám. - Mégis mi a fenét vártál, Nia? Hogy megdicsérlek, amiért megszöksz itthonról, és besétálsz az oroszlán barlangjába? Fogalmad sincs róla kivel kezdtél. - Hát, a te oroszlánodnak se volt túl sok rólam… Kár volt cseszegetnie. - Nia. Szeretném tudni mit csináltál! – pillantott rám apám várakozón, indulatosan, mire megvontam a vállam. - Majd nézd a híradót. Az esti hírek tele lesznek vele. – duruzsoltam. Abból majd rájön, hogy a szuka halott, Dominic szoprán, a nőegylet feloszlott és az oroszok szarrá lettek verve. Mielőtt Mephistot elvittük Lorenzoval az autómosóba, kimentünk a szeméttelepre, hogy egy fémhordóban elégessük a bizonyítékokat. A verdának kívül-belül alapos fertőtlenítésben volt része. Ez volt az utolsó közös utunk az olasz árnyékommal. Még délelőtt beugrott hozzánk a hadnagy is. Apám sejtése beigazolódott. Igen borongós hangulatban érkezett a főnök. Elmesélte éjjel milyen káosz fogadta őket a Loncsarov birtokon, és hogy hol találtak rá Dominicra, aki mellesleg ritka hisztérikus állapotban volt. Képzelem mekkora jelenet lehetett, miközben a nyomozók felsorolták az ügyvédúr jogait, az meg csak üvöltött és vergődött a hordágyra szíjazva a fájdalomtól. A kérdésre, hogy hol tartózkodtam előző éjjel, azt válaszoltam; természetesen itthon. Apám tanúsította, hogy közel 23:00-ig sakkoztunk, aztán mindenki aludni tért. Furcsa érzés, hogy belefolytam apám életének ebbe a részébe, pedig mindig igyekeztem távol tartani magam az ő világától. Huston hadnagy távozása előtt még megkérdezte; ugye nem az én kezem van-e a Dominiccal történtekben? Jólesően nevettem. Bevallottam neki, hogy én sem bánhattam volna el szebben azzal a szeméttel, akárki is az elkövető. Keressék azt a titokzatos fantomot, aki megmentett, mikor az ügyvéd elrabolt és bezárt. Nem én vagyok az egyetlen, aki ismeri a fogságom pontos körülményeit. Ezt a rendőrség is beláthatja. Meg aztán mi közöm van nekem az egész Loncsarov birtokhoz, meg Anna Velenczeyhez? Én csak információkat csenek, és suttyomban kutakodom, nem vagyok Rambo, hogy így le tudjak számolni egy egész bűnszervezettel.
***
Most kint vagyunk Stephennel a Chena partján. Végre egy nyugis randi. Azt hiszem, ő sem bánja. Lorenzotól megszabadultam onnantól, hogy apám a hadnagy szájából hallotta: Dominicot letartóztatták. A köves parton állok, és nézem a folyó sodrását. - Csodásan! – nevetek kurtán Stephenre, és hatalmasat szippantok a friss levegőből. – Igen, nagyon szép itt. És te jól vagy? Nagyon meghupált a kertész? – simogatom meg a karját a kabáton keresztül, mintha csak vigasztalnám. Tudom, hogy meg sem kottyant neki, derekasan állta a támadást, sőt, nagyon esélyt sem kapott ilyesmire az orosz. Sehol egy árva lélek. Csak Stephen és én vagyunk itt, úgyhogy nyugodtan beszélgethetünk az elmúlt napokról. - A lány, akit megmentettünk, betartotta az ígéretét, és két maszkos pasira kente az akciót. Viszont a langaléta, Cernunnos, vagy hogy hívják, szerint az egyik támadó nő volt. Mondanom sem kell, hogy a drogtesztje pozitív lett. Meg ott vannak a mágusok. Háromból egy úszta meg sértetlenül, akármi is történt az áldozóteremben. A rendőrök mikor rájuk találtak, kettő azon hadakozott, ki ölje meg a harmadikat. El tudod ezt képzelni? Szent meggyőződésük, hogy magától Lucifertől jött az utasítás. – megint elkap a kacagás. - Ennyi sületlen drogost egy rakáson rég láttak a zsaruk… A szőke a műtőasztalon végezte; deréktól lefelé megbénult és a méhét is el kellett távolítani. A vörössel együtt egy fickót emlegetnek, Dominic meg nem látott senkit, de minket vádol. A legszebb az, hogy Hecate meg a szőkét. – vihogok. – Jó nagy fejtörést okoz a yardnak az ügy. A pincében több bebalzsamozott holttestet találtak, és a halottkém szerint még aznap is foglalkozott velük valaki… mármint úgy… - elfintorodom. Gondolom a testnedvekből következtetett erre. Stephen biztosan érti mire célzok. Nem szép dolgok ezek.
Remek itt a levegő. A folyó és az erdő együtt olyanná teszik, amit még élvezetes is szívni, nem csak azért lélegzek ki-be, hogy életbenmaradjak. Egyszer kiköltözöm egy ilyen helyre, valahova Fairbanks csendesebb részére. - Ezt örömmel hallom! Remekül vagyok én is. Rég aludtam ilyen jót és nagyon vidám volt a napom is. A bordáimat érzem, de megmaradok - válaszolok vidáman. Nia simogatása megbizserget, bár csak a zöld dzsekimet éri a keze. Egy ilyen helyen minden más. Sokkal tisztábban gondolkodik az ember. A telefon megcsörrenhet, de más veszély nem áll fenn. Csak mi vagyunk. Se horgászok, se egészséges életmódpártiak, akik a jéghideg Chena-ban akarnának úszni, se vadorzók. Nia és én a természet lágy ölén, ez tökéletes. Már nagyon érzem a telihold közeledtét. Ma éjszaka nem leszünk együtt. Jó lenne, mert sokáig el voltunk tiltva egymástól, de az ösztöneimet akarom szabadjára engedni a társaimmal együtt. Falkában fogunk vadászni és imádni fogom. Majd kitalálok valami alibit. Mostanában úgyis egyre többször van erre szükség. Az összefoglalót érdeklődve hallgatom. A gyerek mondta, amit kellett és sikeresen összezavarta a fejeket. Most akkor két férfi vagy egy férfi és egy nő, akik közül az egyik a szőke ribi? Találják ki, nyomozgassanak vagy ha nagyon nem megy, írják a többi megoldatlan ügyhöz. Remélem, a kislánynak később se jut eszébe, kiket látott. Ha miatta vesznek elő még egyszer, megtalálom. Emlékszem az arcára és a szagára. - Én vettem a fáradtságot és a könyvtárban belenéztem egy mitológiai lexikonba. Cernunnos kelta isten volt szarvakkal, amik a megújulást és a termékenységet jelképezik. Harcias, agresszív lényként ismerik. A fickó szobájában meg az az újfajta drog volt, amiről 2 éve lehetett hallani. Dühöngő állattá változtatja az embert. Olyan fegyverkészlete volt, hogy csak na. Igazi harcművész lehet. Mon amour, a capoeira-bemutatód meg nagyon tetszett! Gyönyörűen mozogtál és párducügyességgel. Arra voltam nagyon kíváncsi, hogy a mágusok mit csináltak egymással. Egy kis sikerélmény, hogy harcba keveredtek, kudarc, hogy egy se halt meg. Azért örültem volna, ha nem mind maradnak életben. Persze a börtönben még utolérheti őket a végzet. Elröhögöm magam, ahogy Nia meséli. - Lucifer? Nia, azt már mondtad, hogy van védőangyalod, de hogy az ördög is neked dolgozik, azt nem – reagálok még mindig röhögve. Ha nem tudnám, miért tették, pont így kellene viselkednem. Abszurd, hogy nem jut rájuk időnk, de ők maguktól egymásnakesnek. Pont azt játszom el, hogy így gondolom. - Hogy volt ez pontosan? Lilith-et istennőként tisztelték, valami földreszállt lényként, de azért az ördöggel is jóban voltak? Azért megnéztem volna, miben mesterkednek. És a paradicsomok... – fejezem be egy óriási röhögéssel. Az a legszebb az egészben, hogy a ceremóniát abbahagyják, mert meg van nyomódva a paradicsom. Elmebaj! Rajtuk nem éreztem drogot, de ezt nem teszem szóvá. Józanul is elég hülyék lehetnek. Ezek táncoltak lóként és bikaként az ajtóm előtt, az isteneket hívogatva, mint az indiánok a tűznél. - Ez bizony kárörvendés, de örülök, hogy a banya sorsát elintéztem. Dominic-től meg nem is vártam volna mást. Még utoljára próbálkozik. Apropó Hecate. Mit csináltál a copfjaival? Jó kis pletykák mentek ott, mi? A szőke kibeszéli a gótot, hogy kibe szerelmes, az meg rákeni, hogy leütötte és megcsúfította a frizuráját. A pincét hagyjuk is inkább, törje a fejét a yard. Van viszont egy pár dolog, amit meg kell beszélnünk. Nia-nak is el kell mondania néhány gondolatot és nekem is. Belekezdek, még mindig vidáman, de egyben komolyan is: - Amit láttál tőlem, az a sok edzés eredménye. A szándék pedig ennek a bolond bandának szólt. Ugye nem gondolod, hogy veled, mint nővel, képes lennék úgy bánni, mint a boszival? Mert én sem gondolom, hogy te mást részesítenél olyanban, mint a harcost vagy az özvegyet. Meglepődtem, hogy meg tudtad tenni. Afelől nem volt kétségem, hogy ezt a sorsot szánod nekik és meg is érdemlik, de nem hittem volna, hogy képes vagy rá te, aki annyira tiszteled az életet. Tudnod kell, hogy egyáltalán nem volt ellenemre. Azt kapta, amit megérdemelt. Én inkább érted aggódtam, hogy ezzel hogyan küzdesz meg, de látom, hogy el tudtad fogadni. És Nia, az a jelmez... Mikor felvetted, úgy előrerohantál, mint aki új erőre kapott. Mit éreztél, mikor rajtad volt? Én azt, hogy el vagyunk rejtve, de egymás elől is.
- Kösz. De ha ez a colos kelta istenség nem esik a kádba, még mindig ott fogócskáznék vele a fürdőszobában. – heherészek az orrom alatt. – Volt erő benne. Azt hittem kettéroppantja a bokámat. Stephennel nevetek a három bolond máguson. Tényleg gázos, hogy egymásnak ugrottak, mert hangokat hallottak. - Fogalmam sincs hogyan képzelték. Lehet, hogy Luci bá beugrott hozzájuk, és sokkal jobb ajánlatot tett nekik, mint Lilith? – Stephenre sandítok. – Ugye nincs benne a kezed? Ha benne is van, fogalmam sincs, hogyan követte el. Ez hasonló rejtély lenne, mint a bilétás ügy. Egyedül akkor volt erre lehetősége, mikor engem előreküldött a pincébe. Elég hamar csatlakozott hozzánk, úgyhogy ötletem sincs mi történt. A nyomott paradicsomok nálam is kiverik a biztosítékot. Ennyi flúgost egy rakáson. Az a kastély elmegyógyintézetként üzemelt. - Jaj, ne is mondd. – döngicsélem vigyorogva, és fázósan behúzom a nyakamat a kabát felzipzárolt gallérjába. Méghogy Lucifer az én védőangyalom! Ijesztő gondolat, de talán nem is annyira valótlan. Nem kell messze mennem. Apám is mindent elkövet a védelmem érdekében, és ő határozottan nem egy szent. Gonoszdi mosolyommal Stephen felé fordulok. Ezt a mocsok sunyítást a Grinch is megirigyelné. - Csinálok egy csini gót woodoo-babát belőle. Lehet, hogy az eredmény jobban fog hasonlítani Jack Sparrow-ra, de szerintem azért magára ismer majd. Teleböködöm tűvel és beküldetem neki a sittre egy cigányasszonnyal, aki még meg is átkozza ott helyben. Ha ettől nem mászik falra a gót, akkor semmitől. Amint Stephen rátér a szőkére, szélesen rámosolygom. - Tudom, hogy engem sosem bántanál. – mondom ezt mély meggyőződéssel, miközben elmerülök a lélektükreinek a kékjében. Bár nem tagadom, meglepett, amit Cinthyával művelt, sosem hittem volna, hogy Stephen efféle brutalitásra képes. De ahogy beszélgetünk, arra is fény derül, hogy ő meg rajtam csodálkozott. Megnyugszom, hogy nem ítél el. Érzem, mennyire szeret. Ezzel a tettemmel együtt elfogad, és ez az elfogadás kölcsönös. Mások szemében szörnyűség, amit tettünk, de egymás előtt nem. Ez, ami most történik köztünk, nem olyasmi, amivel megfenyegetjük majd a másikat. Ez sokkal bensőségesebb annál, hogy valaha idáig fajuljanak a dolgok. - Lilithet meg kellett ölnöm. Helyesnek éreztem akkor is és most is annak tartom, hogy megtettem. Nem történhetett másként. Azért kellett elpusztítanom, mert tisztelem az életet. Egy embert megöltem, de tucatnyit mentettem meg vele. Többé már nem bánthat senkit. Neki ez volt a sorsa. Ő azért született, hogy megölhessem, hogy igazságot szolgáltathassak. Maszkkal, vagy anélkül. Az álarc bátorságot és erőt adott az igazi énemnek, hogy kibontakozzon. Rá kellett döbbennem, hogy mindez a sötétség bennem lakozik. Éreztem, hogy én vagyok az álarc mögött. Én. Igazából Én. - a távolba révedek, és a folyó vizét bámulom. – Úgy éreztem magam, mint a farkassá lett bárány. – suttogom bele a hűvös szélfuvallatba. Valahol engem is meglepett, hogy képes vagyok a gyilkolásra. Az meg méginkább, hogy jogosnak gondolom az öntörvényű ítélet-végrehajtásomat. Mosolyogva visszafordulok Stephenhez és ráfüggesztem a pillantásom, mikor azt mondja, hogy egymás elől is el voltunk rejtve. - Sajnálom, ha így érezted. Lesütöm a tekintetem egy pillanatra, majd ismét a szemeibe nézek. - Nekem… nekem tetszett, amit a szőkével csináltál. Szeretem benned még ezt is… hogy képes vagy a kegyetlenségre. Megborzongom a hosszú, barna, pufi kabátomban, pedig jó meleg. Nem fázom.
- Igen, láttam. Akkor be is avatkoztam volna, de vártam. Rossz volt nézni, de nem akartam mindent saját kézbe venni. Te pedig ügyesen megoldottad, úgyhogy erre nem is volt szükség. Nia szimata nem csal. Megérzi, hogy ennél a résznél vagyok a legvidámabb, legelégedettebb és feltételezi, hogy valahogyan képes voltam a mágusokat megtréfálni. Nem magyarázom körbe nagyon, mert érzem, hogy nem akarja firtatni. Egyszer színt vallok, ezt már elhatároztam, de nem most. Erős nő, de ha megtudná, hogy a férfi, akiért harcolt, egy vérfarkas, sokszoros gyilkos és már több mint 300 éve él, az sok lenne neki. Vagy mégsem? Nagyon durva dolgokkal nézett már szembe és pislantott ugyan, nyomot hagytak benne, de fel tudta emelni a fejét. Nem, nem most érzem elérkezettnek a pillanatot. Majd valamikor, a nem túl távoli jövőben kerítek rá sort. Az se lesz egyszerű, hogy kiderül, mennyi mindenről hazudtam neki, de vállalni fogom. - Persze, hogy nem vagyok benne! Nem maradt idő rájuk – felelem egy kaján vigyorral, hogy tárgyalástaktika ide-oda, ördögöt nem tudok játszani. Pedig megtettem és nagyon élveztem. Úgy rángattam az ostoba elméjüket, mint a marionettbábukat cérnaszálon. A vigyor még szélesebb lesz, mikor Nia elmondja a gonosz tervet, amit a gót ellen kitalált. - Oh, a saját fegyverével szúrsz bele. Fura alak az a Hecate, pofátlan és mocskos, de a szerény elméje miatt egy kicsit áldozatnak érzem. Mint Lucille-t. Ettől függetlenül megtette ellenünk, amit megtett és benne volt a gyilkosságokban is, úgyhogy nem sajnálom. Csak érdekes, hogy milyen sorsok rejtőznek abban a szektában. Nem? Dominic is megérne egy tanulmányt, de ez a gót is. A két csaj csak átlagos, buta, drogos liba volt. Loncsarov meg egy igazi maffiózó, aki a társára is kést ránt, ha becuccozva megtámadja. Elfogadta a kissé alárendelt szerepet, hogy még a mágusok is dirigálnak neki, cserébe gondolom, eltussolták az ügyeit. Talán Dominic segítségével. Mert ő ugye egy pert sem vesztett még el - idézem, amit a fickó mondott a könyvvásáron. - Szerintem Loncsarov volt az igazi agy a csapatban. Meg Dominic és talán az özvegy. De azért az az istennő szerep... Neked is eszedbe jutott Báthory Erzsébet, ugye? A hírhedt magyar nő, aki szüzek vérében fürdik. Kísértetiesen hasonló a történet. Összefoglaltam, ami hirtelen eszembejutott. Órákig, napokig lehetne még elemezni a társaságot és a viselkedésüket. Túl speciális, nem hinném, hogy lenne még egy ilyen Fairbanks-ben, ahol hasznát venném a tanulmányozásuknak, de érdekes. Teljesen más világban mozogtak és betekinthettem oda, a függönyön túlra. Nia érti, hogy miért vertem össze és kínoztam meg a nőket. Pontosan tudja, mi a különbség. Őt szeretem, azokat meg utáltam és a bosszú vezérelt. Mint őt is Lilith ellen. Meglepődtünk egymáson és még közelebb kerültünk. Jobban ismerjük a másikat, mélyebbre láttunk le. Olyan mélyre, ahová szavakkal nem lehetne. Az ilyesmi csak akcióban, krízishelyzetekben derül ki. Érzem benne, hogy kicsit aggódott, mit szólok, de most megnyugszik. Mikor részletesebben elmondja, mit érzett és mit gondolt, én a szendvicsemet harapdálom. Elfogy, de majd jöhet a következő. A zsák a hátamon, de a kajás szatyrot a kezemben hozom. Reflektálok is azért és javaslatot teszek. - Elindulunk közben itt a folyó mellett? Jólesne most egy nagy séta a vízparton. Ha nem akar tovább álldogálni, akkor mehetünk is és sétálgatva nézhetjük a vizet. - Teljesen igazad van. Sosem fogod megtudni, hány embert mentettél meg így. És nem az első eset. Lawrence-ék esete is ugyanez. Te egy igazi életmentő és most álruhás szuperhős vagy, ma petite guerriére! És nem tagadom, én is - mondom Nia-nak, de el is nevetem magam. Nálam ez már régi szerep, csak épp a Falkát védem. A saját fajtámért harcolok, főleg információszerzéssel, de ha kell, más módszerekkel is. Kinevettem a Batman-jelmez ötletét, mikor Nia felvetette, tegnap viszont egy sokkal idétlenebb ruhában futkároztam. Jelmezes igazságosztók, ja, azok voltunk. A madármaszkok biztos a főnixre utaltak. Abban a lexikonban ennek is utánanéztem, de persze hallgatok. Nem volt még szó a szekta nevéről és én is csak a mágusoktól tudom, az pedig titok, hogy velük egyáltalán találkoztam. Olyan ízletes volt szívatni őket, az orruknál fogva vezetni, mint egy jó chardonnay-t vagy pinot noirt kóstolgatni. Imádtam eljátszani a „hangokat”. Ha találkozom még ilyen gyengeelméjű vagy szebben mondva „erős hitű” emberrel, újra fogok trükközni. Mary Mama-t is megviccelném, hogy az Isten szól hozzá, de az nem annyira testhezálló szerep nekem. - Nia, ez a legszebb az egészben. Olyan részeket ismertünk meg egymásból és magunkból is, amiket „normális” randikon nem lehet előhívni. Megcsináltuk és Dominic pont az ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Szívesen csinálnék egy képet itt a parton, ahogy egész estét betöltő mosollyal nézünk a fókuszba, egymást átölelve. Aztán kinyomtatnám és beküldeném neki a börtönbe. Tényleg, a feleségéről tudsz valamit? Bement taslit adni Dominic-nek? - kérdezem gonosz vigyorral. Az egyik legkedvesebb része a tegnap estének. Az ügyvéd úr teljes megalázása. Az asszony láthatta, hogy milyen nőkkel hetyeg az ura. Bekötött szemmel is fel kell ismernie. És összeszart ággyal, megkorbácsolt testtel. A háttérben az eszközök elárulták, mi okozta a sebeket. Nia pedig kiheréltette, úgyhogy teljesen a földbe döngöltük. Nagyon élvezetes erre gondolni, belevillámlik az egész testem, megtelek energiával. Nia nehezen vallja be, hogy lélekben támogatta a boszorkány megkínzását. Akkor is éreztem, de most is, csak van mellé valami kellemetlen érzés. Borzong szegény. Én pedig átölelem a derekát és megsimítom az arcát, ahogy húzkodja magán a kabátot. - Meg tudod fogalmazni, hogy mi tetszett benne? A bosszútétel? Vagy a lelki és testierő, amivel megvédtem magunkat? Amit én tanultam rólad, az azt hiszem az, hogy határtalanul erős vagy. Nem csak testben, lélekben is. Ennyi borzalom után őszintén beszélsz ezekről, hatalmas mosolyokkal és szinte leperegtek rólad. Harmónia és erő mintaképe vagy – fejezem be a mondókámat és adok is neki egy csókot, majd belesimítok a hajába.
Persze, tudom, hogy Stephen nem szórakozott a mágusokkal, nem maradt rájuk idő, de jól esik egy kicsit játékosan csipkelődni vele. - Báthory is inkább evett volna csokit. – vigyorgok. Szerintem abban rejlik a fiatalság titka. – Az a kasza… Nem volt semmi. Mikor már az ember azt hiszi, hogy nem tudják meglepni, kiderül, hogy téved. A séta felvetésére mosolyogva bólintok. - Mehetünk. – felelem, s kényelmesen andalogva elindulok Stephen mellett a folyóparton. Micsoda egy őrült éjszaka volt! Hetekig lehetne róla mesélni. Sőt, ez megint egy újabb best seller alapanyag. - Igen… - böffen ki belőlem a nevetés. – Olyanok vagyunk, mint Batman és Robin. Vagy Lois és Clark. – vihorászok, miközben fellesek Stephenre. - Ez mekkora ötlet! – csapok le a közös fotóra, ami Dominicnak lenne szánna. Jót nevetek rajta, hogy a hangom messze száll a csobogó folyó fölött. – Nem tudok semmit a feleségéről. Még nem jelentkezett. Ki tudja hogyan bánt vele otthon ez az ember. Lehet fellélegzett és nyomban kerített egy jó válóperes ügyvédet. Végre van mit felmutatnia ellene. Szerintem a kasztrálást ő is értékeli. Hehehe… - döngöm gonoszan. – Olyan kegyetlenül jóóó érzés volt így megszivatni Dominicot. Azt hiszem, szeretek így kibabrálni az ellennel. Legalább megtanulják, hogy nem kell velünk kikezdeniük, és sokkal egészségesebb, ha távol tartják magukat tőlünk. Ahogy Stephen átöleli a derekam, odabújok hozzá, és az én karom is ráfonódik az övére. Felnézek arra a karakteres arcra, amit annyira imádok. Csak vizslatom a vonásait és csodálom. Arccsontja markáns, arcéle komoly, mégis lenyűgöző, ellenállhatatlan. Szeretem ezt a férfit. Vonzza a figyelmemet. És a többi nőét is, ez nem vitás. Stephen olykor higgadtnak és szenvtelennek tűnik, mégis nyers erő árad magas, vállas alakjából, melyet szüntelenül átjár a veszélyes, lendületes energia. Most már nem csak találgatok, hogy mi lehet ez, amit körülötte érzek, most már kijelenthetem, hogy Stephen jól ismeri a veszélyt. Ennek többször voltam szemtanúja. Próbálom szavakba önteni mi tetszett abban, amit a szőkével művelt. - Ahogy elnéztelek ott lent a pincében, tudatára ébredtem, hogy a férfiségedben él egy állatias ösztönlény, amit nem félsz szabadjára engedni. – zavartan elvigyorodom, és érzem, ahogy a pír elönti az arcomat. Még a szívem is gyorsabban ver, ahogy beszélek róla. – És ezt… izgatónak találom. – felelek. Elhallgatom Stephen rólam alkotott véleményét. Hja. Sóhajtok egy nagyot. Ismét címzek neki egy kedves mosolyt. A Jensen-ek már csak ilyenek. Kemények. - Azért ne ess túlzásokba. – döngicsélem vigyorogva. Kurta kuncogást hallatok. – Méghogy a harmónia példaképe. Mikor meghallottam, hogy apám találkozgat Annával, az azért betette nálam a kiskaput. Azóta csak… elvágyódóm ebből a városból. Arra gondoltam, hogy ha már eltelt egy kis idő és nem lesz gyanús a hadnagynak, felszívódok néhány hétre. Szeretnék elmenni. Jó messze, ahol senki nem talál meg. Bejárnám Tibetet. – hatalmas kék szemeimmel reménykedve pislogok Stephenre. – Nincs kedved velem jönni? Onnan elküldhetnénk Dominicnak azt a közös fotót. - vigyorgom csibészesen, miközben beharapom az alsó ajkamat. Érdeklődve lesem a választ. Ha Stephen nemet mond, megértem. Elfoglalt, és az ötlet is elég váratlanul érhette. Magyarázkodnia sem kell.
Felemelő Nia-val sétálgatni itt a hűs folyóvíz közelében. Egyedül is szeretek a természetben járni, de ez most más. Annyira bezártam magam és annyira nem érdekelt senki. Még a nőkkel is csak ideig-óráig volt szerencsém az elmúlt években. Az én kedvenc fantomképrajzolómnak viszont nincs párja. Illetve van, én. De nincs hozzá fogható, akivel így el tudnék sátlgatni, hogy egyszerre érzek megnyugvást, vidámságot, kicsattanó energiát és teljességet. Nagyot hahotázok, ahogy mondja ezeket a sorozatokat. - Vagy inkább a fantasztikus Madárnő és Madárember! Olyan úgyse volt még. Legalábbis nagyon ismert film nem volt belőle. Nia is átérzi, mekkora büntetés lenne Dominic-nek látni a fotónkat. Elképzelem, ahogy ül magábaroskadva a priccsen és szólnak, hogy küldemény jött. Kibontja a borítékot, kihúzza a fotót, aztán földhözvágja és sikít azon a szép szopránhangján, amin tud a heréi nélkül. Ha egyáltalán hajlandó megszólalni és nem írásban kommunikál. Azt is kinézem belőle. Eddig is csak játszotta az egóját, de a valódi pszichikai erő nem volt meg benne. Így meg? Szerintem fülét-farkát behúzza. Mert kegyesek voltunk és azt nem vágtuk le neki. - Én csak viccnek mondtam, de utolsó döfésként megcsinálhatjuk. Lehet, hogy Dominic otthon is főnök volt és azért kívánta a szadizást a szektától, mert elege volt, hogy mindenhol ő uralkodik. De azt se tartom kizártnak, hogy otthon el volt nyomva. Gondolj bele, talált végre egy nőt, aki megmaradt mellette. Vagy zsarolta az asszonyt vagy annyira bejött neki, hogy mindent lenyelt. De tudod, mit, hagyjuk is. Már nem kell nyomoznunk. A dolgok mennek a maguk útján, a rosszfiúk és rosszlányok meg a börtönbe. Mikor egymást ölelve megyünk, fokozódik a közelség és Nia az arcombanéz. Én is az övébe és belesimítok a hajába. Csak részben tudom leírni, hogy mit szeretek benne, azon kívül, hogy mindent. Ezeket a jellegzetes, de nem zavaróan vastag szemöldököket, az örökké mosolyra húzódó száját. Szerintem eleve így nőtt neki. És azt a húsos alsó ajkát, meg az égszínkék szemeit, amikben elmerülök, akár a tenger vízében. Kerülgetjük a témát. Nem is tudja, mennyire pontosan írja le a Bestiámat. A Farkasomat, ami él bennem, már a hálószoba színeit elemezve is „látta”, a személyiségemnek azt a részét megsejtette. A birtokon pedig működés közben is tapasztalhatta. Hát még ha látna ma éjjel, teliholdkor, ahogy a falkatársaimmal megyünk szórakozni! Azt is izgatónak találná? Szerintem nem. Tudja, hogy én nem bántanám, de vajon megbízna a Bestiámban is? Talán. De a többiekben nem és én se vinném őt oda, ahol vadászunk. Nem fontosabb, mint én magam vagy a Falka, inkább 3. helyen áll. Lassan felkúszik a 2. fokra és a Falkával holtversenyben van a prioritási listámon. Megsimítom azt a piruló arcát és belemosolygok a szemeibe, illetve közéjük. Azt mondják, néha így sokkal meggyőzőbb az ember. - Igaz, van egy ilyen oldalam. Ezért szeretem a savate-órákat is. Egy kiadós testmozgás csodákra képes és ha van egy kijelölt ellenség, ami lehet boxzsák vagy egy ilyen ribanc, akkor kioldom az állat láncát. Loncsarov volt a másik, aki megkapta. Éreztem, hogy nem szabad finomkodni vele, ha nem akarok egy szúrást és szintén sok volt a rovásán, úgyhogy vele is bestiálisan bántam. Nia mosolya és sóhaja mögött van valami. Elégedettség, de nem csak attól, amit mondtam. Ezt már mind tudta és ki van békülve magával. Húzódózik, de akkor is igazam van. - Nem azt mondom, hogy negatív érzések nem tudnak megütni téged. Láttam, hogy hatnak rád, de mindig felül tudtál emelkedni. És ez ered a harmóniából, amit néha lenyomnak a körülmények, de visszanöveszted. Apáddal beszéltél? Lorenzo előtt nem akartam mondani, de azon gondolkodtam a kihallgatott trécselés után, hogy mennyit tudott. Az akasztásokról biztos hallott, talán benne is volt egyben-kettőben. De vajon azt sejtette, hogy engem fel akarnak áldozni? És elfogadta volna, hogy téged békénhagynak, de elveszik tőled a szerelmedet? Emlékszem, azt mondtad, hogy apáddal én jól kijönnék. Egyre inkább kételkedem ebben... Az utazás ötletére meglepett arcot vágok. Nem az az érdekes, hogy látni se akarja a várost, de még Amerikát sem, hanem hogy Tibetbe készül. Vannak ott szép helyek, de nekem sok az a spiritualitás. Főleg a nyomorult Főnix Testvériség után. Egy tibeti kolostor nyilván más és ott nem akarnék karóbahúzni senkit, de ez akkor is nagyon hirtelen, váratlan és fura ötlet. - A hadnagy engem is nyomatékosan megkért, hogy legyek elérhető. Mondtam, hogy otthon aludtam. Mary Mama szokta hallani az ajtócsukódást és néha már a liftnél állok, mikor nyitja az ajtót, hogy elkapjon pár szóra, de tegnap nem vett észre. Szóval szerintem tanúsítaná, de a nyomozás eltarthat egy darabig. A másik meg, hogy idén Franciaországba készültem egy hétre. Már le is van foglalva az út augusztus végére, a szabadságtervet is így adtam le. Tibet nekem...kicsit idegen. Veled mindenhol jó, de miért pont oda szeretnél menni? Talán lehangoló lesz a válaszom, de erre az ötletre nem ugrok Nia nyakába. Érzem, hogy nem omlik össze ettől. Az elmúlt napokhoz nem fogható egy ilyen visszautasítás, főleg hogy több, komoly oka is van. Bizonyos nők képesek ezen hisztériázni, de Nia nem ilyen. Valahova elmehetünk, mondjuk egy hétvégére. A francia utat is átszervezhetem, egy helyett két személyre és az sokkal jobb is lenne. Hm, ha arra gondolok, hogy ő elmegy Tibetbe, én meg itt leszek egy hétig vagy ki tudja meddig nélküle... Kibírnám, de vele jobb lenne. Gondolkodóba ejtett, mert több lehetőség közül kell választani és sok szempontot kell figyelembevenni. Én ritkán hallgatok a szívemre, de vele kapcsolatban többnyire így teszek. Meglátjuk. A sétánkat a szél is kíséri. Sebesen fújja a felhőket, amik tolják, kergetik egymást és alattuk a fák is sajátos táncot járnak a fuvallattól. A magas fenyőkből orrot melengető illat árad, gyanta, kéreg, toboz parfümje. A kissé sáros patakparton apró bokrok, fűcsomók között járunk, a víz pedig nyugodtan halad mellettünk a sodrással. Még olyan 200 métert tudunk menni előre, aztán az erdő gátat szab a kirándulásnak. Úgy készültünk, hogy sátrazunk, de már kitaláltam, mivel úszom meg a teliholdat. Nia-val holnap is lehetek, de a holdtölte kihagyhatatlan. Azt még ő sem tudja felülmúlni, akármennyire is szeretem. A nézelődés közben a túloldalon három szép nagy jávorszarvast látok meg. Ennyire közel jöttek a városhoz? A folyóparton legelésznek valami a bokrokról. Az egyik a fáról is próbál valamit lepiszkálni. Az agancsuk elképesztő formákat ölt és széles, erős. Elnézem őket, hogy ugyanolyan békésen legelnek, ahogy mi sétálgatunk. Ha ezen az oldalon lennének, talán távolabbvonulnának, mert éreznék bennem a farkast. Ott viszont nincs mitől tartaniuk. Egy farkas se olyan bolond, hogy átússza a folyót 3 egészséges szarvas ellen. A Falka meg nincs velem.
Stephen fantasztikus madáremberein jót nevetek. hát tényleg... Lassan megérdemlünk egy saját sorozatot. Wright ebből is kanyarinthatna egy jó kis sztorit. Az meg kész szerencse, hogy Mary mama nem vette észre éjjel Stephent, mikor hazaállított. - Ha apám és Lorenzo tudtak is a szektáról, azt nem tartom valószínűleg, hogy minden lépésüket ismerték. Igen. Beszélgettem apámmal. Érdekes meccs volt. Reggel otthagytam neki a meglepi álarcot az asztalán. Erre ő azt hitte, valami gyermeteg csíntevésről van szó, és fitogtatom a bátorságom, hogy el mertem menni a birtokra. Aztán beállított a hadnagy. Tőle értesült a kastélyban lezajlott pusztítás részleteiről. A hadnagy úgy tudja, hogy két elkövető volt, de szerintem Lorenzo elmondta apámnak, hogy te is velünk voltál. Miután a hadnagy elment, nagyon összevesztünk. Nem tetszett neki, hogy belefolytam ebbe a mocskos ügybe, és nem akarja, hogy mégegyszer ilyesmi előforduljon. Ő akarta elintézni. Legalább nem tagadta le, hogy néha szobára vitte Annát. De csak őt, abból a hülye bandából. Még jó... – magyarázom egykedvűen, aztán vigyorogni kezdek. – Megkérdezte miért tettem. Azt mondtam azért, mert nincs kedvem anyunak szólítani a Lilith féléket. Erre apám elnevette magát. De én nem tudtam vele nevetni. Legalább értette, hogy viccelek. Aztán megmondtam neki, hogy miért: utálom, ha belekakcsiznak a párkapcsolatomba, elrabolnak, és fenyegetnek. De azt mégjobban utálom, ha a szeretteimet akarják kinyírni. Ezzel ő sem tud vitatkozni. Kérdezte mivel vettem rá Lorenzot erre az eszementségre. Nutellával. Mivel… Úgyhogy elég fagyos most otthon a hangulat. Ezért is akarok lelépni jó messzire. Szükségem van a levegőváltozásra. Ha nem, hát nem. Nem sértődöm meg Stephen válaszán. Miért is tenném? Egyértelmű, hogy nem lelkesedik a tibeti útért, de ez nem ellenem szól, tudom. Ilyenért tök hülyeség lenne hisztizni, sokat úgysem érnék el vele. Tiszteletben tartom az akaratát. Nem fogok semmit ráerőltetni, és a franciaországi látogatásának sem keresztbe tenni. Talán még jobb is, ha egyedül megyek. Magammal lehetek, hogy rendet tegyek a fejemben, és feldolgozzam az elmúlt időszak eseményeit. Lawrencéktől kezdve Lilithig bezárólag. Kicsit sűrű volt a program. Ha nem is mutatom kifelé, azért ezek nyomot hagytak a lelkemben, és csak gyűltek-gyűltek. Lilith volt az utolsó csepp a pohárban. Ki kell engednem a gőzt, kell egy hely, ahol nyugalom vesz körül. Elegem lett a rohanásból, a modern világ szemetéből, a Jensen-titkokból, a hazugságokból. Mindenből. Legyűrtem a torkomon azt a tényt, hogy megöltem egy embert, de a többi feszültséggel bennem, ez így már sok. - Mindig szerettem volna Tibetet látni. Az ott élő emberek hite, ereje valódi bölcsességből fakad. Ismerek egy szerzetest. Lobsang Khensur Rinpoche-t. – felkacagok. – Még Los Angelesből. Egyszer elmesélem hogyan akadtunk össze. Csak az ő és a vele lévő többi szerzetes jóindulatán múlt, hogy nem lett belőle rendőrségi ügy. Nem, nem én voltam az elkövető. – rázom meg nevetve a fejem, még mielőtt Stephen rosszra gondolna. – Szóval ez sem egy egyszerű „eltévedtünk-a-városban-tudna-nekünk-segíteni?” találkozásnak indult. Azt mondta, ha Tibetben járok, látogassam meg Lhászában, a kolostorukban. Ezt fogom tenni… Hááát, ha nem jössz, kénytelen leszek egyedül zarándokolni. – duruzsolom, és egy apró csókot nyomok Stephen arcára. - Két hét nem a világ. Ugye megvársz? – vihogok. Nem a hadsereghez igazolok át, hogy évekre eltűnjek a térképről, de azért Stephennek sem lehet mindegy, ha a csaja elmegy egy időre. Mr. Szépszemű pokolian fog nekem hiányozni, ehhez nem fér kétség. De ez után a két hét után földöntúli öröm lesz viszont látni és a nyakába ugrani. Ahogy sétálunk a parton, a túloldalon megpillantom a három jávorszarvast. Hatalmasak. Csodálatosak. Elmosolyodom, és csak figyelem őket. Ilyet a városban nem látni. Ahogy a szememet az állatokon pihentetem, mélyen beszívom a friss, fenyőillatú levegőt. - Figyelj csak, gond lenne, ha ma nem aludnék nálad? – kérdezem kicsit félve. Stephen nehogy azt higgye, hogy Tibet és a szellemi felfrissülés leszavazása végett vágom be a durcát. Egyáltalán nem erről van szó. – Estére megjön a havi dili. Ilyenkor teljesen használhatatlan vagyok. Még társaságnak sem vagyok valami jó. Ettől a sok izgalomtól hamarabb befigyel a kelleténél… Baj lenne, ha ma otthon lapítanék? – kérlelem bűnbánó, hatalmas őzike szemekkel pislogva rá.
Súlyos beszélgetés lehetett ez Nia és az apja között. Arra nem számítottam, hogy megelőzi az informálódást és elbüszkélkedik a tettével, megmutatva a maszkot. Én biztos vagyok benne, hogy az olasz beszámolt mindenről. Arról is, ahogy lefegyvereztem az őrt és hogy csúnyán néztem rá, meg hogy a szőke kipletykált mindent. Nem csíp engem az a fickó és kölcsönös az érzés. Talán ki is színezte egy kicsit. Ha túl messzire megy, megjárja. Nia se kedveli. Jensent nem ítélem azért, mert az özveggyel kefélt. Mikor még nem ismertem Nia-t, én is bevállaltam volna, mert gyönyörű teremtés volt. Bár ha előjött volna a hülyeségeivel, hogy ő egy istennő, biztos otthagytam volna. Ha Jensen tényleg nem tudott a mélyebb dolgokról és a tervekről, az megnyugtató, de csak kicsit. Ő akarta elintézni. És mire várt? Ennyire nem találta Dominic-et? - Hát nem mondom... Így biztos nem jó hazamenned. Abszolút megértelek, hogy távol akarsz lenni. Egyébként tényleg, mivel vetted rá Lorenzo-t? Bevallom, idegesítő alak. Nem csak azért, mert rá van írva, hogy ő is ezt gondolja rólam. Nagyképű és szerintem rád pályázik. Hogy mondogatta ott a kocsiban, hogy „sokba fog ez neked kerülni”, mi? Ő örül jobban, hogy megszabadult az árnyékától, ahogy nevezte az olasz srácot, de nekem is nagy megkönnyebbülés. Fásultan sétálgatnánk itt, ha hátulról figyelne a pasas. Nia tényleg nem bántódik meg, de még csalódást sem érzek. Sejthette, hogy nem fogok kapva kapni az ötleten. Nem az én világom a szellemi megtisztulás meg a többi és papucstípus sem vagyok. A harmónia, amiről beszéltem neki, vissza fog állni, de most egy kicsit le van nyomva. Kavarognak benne az érzések, a látottak, minden, amit átélt és amire ez következtetni enged. Nem szólok be arra, amit mond. A mágusokat meg Hecate mandragórás trükkjeit lenéztem és kiröhögtem, de Nia-t tisztelem annyira, hogy elfogadjam, ha megérinti a szerzetesek világa. Tudom róla, hogy nem egy elvarázsolt figura, csak megérez dolgokat. Talán olyasmi ez, mint a mágiaérzékenység az Őrzőknél. Nem sokat értek hozzá, de annyit tudok, hogy bizonyos embereknél jelen van. Az utazás apropója nagyon érdekes. Nem mondja el részletesen, elvégre nem Mary Mama ő, hogy dőljön belőle a szó, ha kell, ha nem. Engem viszont érdekel, így megadom az engedélyt a történet kibontására: - Elmesélheted most is, kíváncsi vagyok rá! Mit is csináltál Los Angeles-ben? Gondolkozom, hogy ezt kellene-e tudnom. Nem ugrik be, hogy említette volna LA-t. A csókja felvillanyoz és „jutalmul” újra belesimítok a hajába, ahogy sétálunk a vízparton. - Egyébként...nem könnyű a döntés. Két hét nem a világ, de hosszú lesz nélküled. Még szép, hogy megvárlak! Tudod, ha érdekelne is Tibet, ennyi szabit nem tudnék kivenni. Egy pár napot esetleg, de két hetet nem. Morfondírozok, hogy van-e értelme felvetni, vele tartok az utazása elején. A hadnagy még kereshet. A másik az útiköltség. Ez nem kétcentes túra és még megyek Marseille-be is. Oda, ahol születtem, ahol indult az életem. Magányos útra gondoltam, mint mindig. Nekem nincsenek barátaim, akikkel bevállalok ilyet. Amúgy is az volt a terv, hogy nosztalgiázok egy kicsit és végigjárom gyerekkorom, ifjú farkaskorom színhelyeit. A házunkat, az utcákat, amiken éltem, a fogadót, ahol dolgoztam. A laktanyát, a hétvégi házat, ahová Justine-t elvittem és ahol Chatocly megölte, engem pedig beharapott. És Justine sírját. Vagy ezek helyét, az emléktáblákat, ha már csak az van az épületek helyén. Nem, túl sok minden szól az ellen, hogy én Tibetbe menjek most. Nia-t viszont szívesen elvinném Marseille-be. Biztos jól érezné magát. Szerintem anyagilag se vágná földhöz még egy utazás a nyárra. Az apja nagyobb tételekben játszik, mint én és szerintem nem sajnálná a lányától a gazdag nyarat. - Nia, mit szólnál ahhoz, ha kicsit átszervezném a francia utat és velem jönnél? Marseille-be készülök, egy gyönyörű és nagy múltú tengerparti városba. Augusztus végére van lefoglalva, az utolsó hétre. Örülnék, ha együtt mehetnénk! Belegondolva nagyon gyorsan fejlődik a kapcsolatunk. Egymás elleni munkával indult, aztán közös munka lett belőle, majd valami több és végül szerelem. Aztán már egyre gyakrabban találkoztunk, a fényképes merénylettel kezdve pedig egymásra voltunk utalva és igazán összehozott minket. Most pedig együtt mennénk nyaralni. Remélem, hogy összejön. Ha Tibet nem is, legalább a francia út. A szarvasokat én is figyelem egy ideig. Méltóságteljesen mozognak. Eszembe jut Cernunnos, a kelta isten, akit ilyen alakban is ábrázoltak. Csak ezek nem drogoznak... Amióta Nia-val összedolgozom, több elmebeteget láttam közelről, mint egész életemben. Tényleg ennyire zűrös város ez a Fairbanks? A Falkán belül mindenről tudok, de olyan kívülállókról, mint a Lawrence-család vagy a Főnix Testvériség, nem hallottam még. Arra is kíváncsi leszek, mit írnak majd az újságok. A fele se lesz igaz, úgy szokták. Nia kérdésébe nem látok bele többet, mint amit kellene. Érezném, ha ez női praktika, bosszúból elkövetett szexmegvonás, de nem az. Először meglep, de a magyarázatát megértem. Szóval azzal nem tud igazán megküzdeni, inkább magábahúzódik, amíg tart. És pont teliholdkor jön meg neki? Ha máskor is egybeesnek ezek az események, az nekem rendkívül kedvező. Biztató mosollyal nézek rá és homlokon csókolom. - Á, értem. Nem, mon amour, egyáltalán nem. Ha otthon, a szobádban érzed jobban magad ilyenkor, megértem. A tegnapi akcióban ez is adott egy kis plusz lendületet? - kérdezem egy sanda mosollyal. A nőknél előfordul, hogy havibajkor sokkal agresszívabbak. Vagy félnek, megsértődnek, de lehet, hogy Nia-nál rádobott a harci szellemre egy lapáttal a ciklusidő közelsége. Nem azt mondom, hogy ha egy héttel korábban megyünk, akkor nem öli meg Lilith-et, de talán nem lett volna ennyire harcias. Sétálgatunk és lassan elérünk ahhoz a részhez, ahol a fák miatt már nem nagyon lehet haladni a parton. Illetve lehetne, de kicsit zavaró, hogy az ágakat is nézni kell, ha nem szeretnénk egyet sem lefejelni és a lábunk alá se árt tekinteni, mert az már egy kicsit mocsarasabb rész. Az izgalmakból elég volt kettőnknek, most nyugalomért jöttünk. - Erre már nem nagyon lehet továbbmenni. Benézzünk az erdőbe? Vagy sütögessünk itt? Hoztam húst és egyebeket, amit nyársra tűzhetünk. Ha Nia benne van, akkor itt csinálok is mindjárt egy kis tábortüzet.
Kezdőlap
Max és Kendra 
