~ Unikornis, na az lenne csak a nagy szám! ~ nevetek fel telepatikus üzenetem követően, de csak a fejemben ~ Hé, mit gondolsz, Sue örülne, ha egy unikornist vinnék neki? Csak úgy barátian, tudod… Igen, csajozási tippekért nem éppen a legjobb helyre járok, szóval abba is hagyom, és elszontyolodok a másik farkas üzenete után. Neki mindegy, neki mindegy, hát, végül is, nekem is lehetne mindegy, bár sajnos nem az. Na jó, ez a gondolat ugyanúgy nem megy sehová, ahogy unikornist sem mostanában fogok a legjobb barátom kocsifelhajtóján hagyni, de jól esik elengedni az agyam. Mondjuk azt valamikor születésemkor megtettem, és azóta nem került elő a rohadék, szóval… Így tovább, Sammie, belebonyolódtál a saját pici gondolataidba, és most hasra estél bennük. Képletesen persze. Odette mellett haladok, pár méterre tőle, mert el nem veszítem még egyszer, nem, azt már nem. Aztán belefutok egy nagy, csúnya, visszeres, meg véres pofájú, öreg farkasba, akinek aranyere meg derékproblémái vannak, aztán megölnek, csak azért mert Ő nem volt velem. Nem játszunk ilyet, én egészen megkedveltem az életet mostanában, annak ellenére persze, hogy rendszerint szokásommá vált elbaszni az egészet. Amikor Odette megjegyzi a karibukat, én is észreveszem őket, és akaratlanul is megnyalom a szám szélét. Szemügyre veszem az állatokat, és a fejem Odette felé fordul, mikor közlöm az észrevételeimet. ~ Az ott beteg ~ mondom, és ismét fejemmel bökök a csordától kicsit távolabb legelő állatra. ~ Szerintem a lába törhetett el, mert nagyon vonszolja… Mit szóltok, legyen ő, vagy nagyobb kihívásra várunk? Én igazából nem akarok nagyvadra menni, már a medvés fellángolásomon kívül, de szerintem ennyi még belefér az estébe. Az üzenet természetesen elmegy a másik farkasnak is, mert többeknek én nem tudok egyszerre üzenni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Hullámaikba kapcsolódva nem tévesztem szem elől őket, bár ahol ők ketten felbukkannak a zsámbék tetején, én attól kicsit messzebb, nyugatabbra rejtőzködöm néhány nád ritkásabb növényzet között. A szagok viszont, s gondolataik elérnek hozzám. Karibu. Nem is rossz. Elbánhatunk velük. Óvatosan indulok tovább, lopakodva, figyelmesen minden mozdulatomra. Megállok, majd hegyezve fülem megdermedek a sötétben. ~Hajrá, tessék elindulni! - küldöm feléjük vidáman. A szagok csiklandozzák orromat, Bestiám élvezi, hogy vadászhat. A beteg példány egyre inkább kezd lemaradozni a többi kérődzőtől. A sötétség segítségemre van. Falkaként, csapattársként kell gondolkodnom, nem törhetek ki csak úgy. Hullámaim szorosan fonják körbe őket, hogy érezzem, mit, és merre, hogyan járnak. Óvatosan masírozok tovább, míg végül a kölyök bundáját is megpillantom nem messze tőlem a növényzetben. Együtt kell dolgoznunk, ha jó munkát akarunk végezni. Halkan osonok tovább, s újra megállok pár lépés után. A csorda messze a kiszemelt prédától, most kell kihasználnunk az alkalmat. Egy pillanatig tart csupán dermedtségem. Szél lebben. ~ Most! - küldöm feléjük abban a pillanatban, ahogy a karibu felemeli fejét, s megérzi a szagokat, a halál, s vadászok bűzös, vérfagyasztó illatát. Morogva török ki a némaságból, s lendülök támadásba. Remélem, velem támadnak, hisz most az ő segítségükkel is számolok. Az állat kétségbeesett jelzéssel bőg fel, legtöbb társa azonban, mint a hömpölygő vízsodrás, indul el, s fut el a vég elől, ahogy megérzik a farkas szagot. Kétségbeesetten próbál lépést tartani társaival, ám három farkas, ha jól összedolgozik, egy ilyen állatot könnyedén leterít. Szétszóródva vesszük körbe, s tereljük még messzebb a többi állattól. Morogva, vicsorítva igyekszem egyre közelebb férkőzni hozzá, de igen hevesen próbálkozik életben maradni. Hiába beteg, rúg, öklel, s agancsával, ha nem vigyázunk igen komoly sérüléseket is okozhat nekünk. Hirtelen a kölyök felé fordítja fejét, s leengedve agancsát, indít ellene támadást, hogy megszakítsa körünket, s kitörhessen szorító csapdánkból. A karibu felé rohanok, nyakára próbálok ráharapni, hogy leránthassam a földre, de nem akarom, hogy elsodorja a kölyköt. Gyerünk fiú, futás! Csak remélni merem, hogy Miss e'Lemaitre sem marad el a segítséggel.
~Igen, az lehetséges. ~ üzenem Sam felét, miközben tekintetemmel feszült pillantással követem az állatot ~ Nekem megfelel, még így is veszélyes ellenfél lehet az agancsa miatt, arra majd figyelj. Hát még ha a többiek védeni próbálják… ~
Egy darabig még álltam és vártam mozdulatlanul, a leendő prédát figyelve, várva, hogy Daniel válaszoljon, mit szól hozzá – amint meghallom a hangját a fejemben, már le is ugrok a zsámbékról, halk csobbanással landolva a vízben, majd a fejemmel intek Samnek, hogy kövessen. Kövessen és tanuljon, az alapján, amiket a falkáról mesélt, gondolom, ilyen nagy vadra se sűrűn vadászott korábban…
Nem telik bele néhány perc, pár 10 méter, és lassan a víz is eltűnik a lábunk alól. Bár igaz, néhol még kissé süppedősen ingatag körülöttünk a talaj, mint ha valami keményebb szivacson járnánk, de legalább már a víz okozta zajokkal nem kell törődni. Amikor kellő közelségbe értünk a lebukás veszélye nélkül, megálltam, hogy bevárjam a fiúkat. Oké, Daniel is itt van, Sam pedig… á, ő is megvan! A fejemmel intek neki, hogy kicsit menjen arrébb, ne akadályozzuk egymást a mozgásban, aztán ha ő is helyezkedett, akkor Daniel parancsszavára mehet a támadás!
Úgy tűnik, a korábbi félelmem, miszerint a társai védeni akarnák a sérült társukat, nem igazolódott be, így aztán jóval könnyebb dolgunk van. Ahogy kitörök rejtekemből, igyekszem tartani az alakzatot, hogy még jobban eltereljük-szakítsuk a karibut a társaitól, ami egész jól is sikerül, nemsokára már hármunk által bekerítve próbálja menteni kétségbeesve az életét. Ó… pedig ha tudná, hogy már nem húzza sokáig! Szinte harapható a félelme és csak percek kérdése, hogy ízleljük a vérét, és ezzel ő is tisztában van… Na de vissza a jelenbe! Ahhoz előbb le kell terítenünk.
Látom, hogy a legkisebb felé támad, ha már mindenkivel nem is tud elbánni, talán eggyel… és remélem, Sam él a vérvonalképessége előnyeivel, hogy megússza az ellentámadás. Megkerülöm az állatot, hogy elkerüljem a rúgó patáit, aztán ha Daniel úgy helyezkedik, hogy van még hely az állat nyakánál, akkor én is rávetem magam, hogy minél előbb véget vessünk neki.
~ Ha védik, legyűrjük a legkisebb védőd ~ gondolkodom hangosan Odette fejében. vagyis, izé, ez most valószínűleg rosszul jött ki, mindenféle kép jelenik meg lelki szemeim előtt, amiket hülye sci-fi filmekben láttam szombat esténként Sue-nál, szóval inkább le is zárom a dolgot, és begubózok magamnak. De még hallom, amikor a másik farkas vezényszót bömböl, így azonnal előrontok, és a karibura támadok. Tartom az alakzatot, és végig ott marad, ahol lennem kell. A farkasom prédára vágyik, a szerencsétlen kacsa nem volt neki elegendő, én pedig teljesen egyet tudok vele érteni. KI kell mozognia magát, akkor hátha kussban lesz Egyiptom ideje alatt. Jó, mondjuk ebben reménykedni sem merek igazán, de hátha… Hiszen a remény, meg a farkas hal meg utoljára, igaz? Apropó meghalás, ez a szarkupac most nekem akar támadni? Ja, nagyon úgy tűnik. Ó, bazd meg, ilyen célkeresztben sem voltam még mostanában. Egy pillanatra leblokkolok, és talán egyetlen másodperccel később ugrom félre, mint kellene, mert hiába sikerül elkerülnöm az agancsokat, meg a paták nagy részét, az egyik egész szépen telibe talál, és mivel a levegőben teszi, instant repülök métereket, vissza a vízbe. Nem tört el semmim, de rohadtul fáj, és nem akar szűnni. Az ágyékom fölött kezdődött kicsivel, szóval semmi olyan dolgot nem talált telibe, amire mondjuk szükségem lehetne a későbbiekben. Szerencsére. Nem akarom Sue előtt úgy beszélni, mint egy kislány… Megpróbálok föltápászkodni, de nem sikerül. Káromkodok magamban, és visszahuppanok a vízbe. Valami mást is megüthettem, a fölállás közbeni erőlködéstől pedig érzem, ahogy az erő elhagyja a testem. Még morranok egyet, aztán ma éjszakára átúsztam az álmok birodalmába.
//Nekem ennyi lenne, és bocsi srácok, csak már nagyon nehéz ilyen régi kölköt írni //
Sebesen vágok át a mocsáron, rutinosan kerülgetve azokat a foltokat, amik egy kicsit ingoványosabbak. Mostanra már nem sok van belőlük, hiszen közeledik a tél, és egyre lentebb kúszik a hőmérő higanyszála. Lassan ezek is le fognak fagyni, és nem marad más az egész területen, mint betonkemény talaj, amely könnyen járható. Most azonban még okozott némi nehézséget, már annak, aki nem ismerte jól a környéken ezt a részt. Én azonban nem először voltam kénytelen bemerészkedni ide, így könnyűszerrel át is tudtam vágni rajta. Még emlékeztem, hogy első alkalommal feladta a leckét, és akkor fogadtam meg, hogy ez többé nem történhet meg. Akkor is feladatot kellett teljesítenem, ahogyan most is, mert időről-időre akadnak olyan ostoba kóborok, akik azt hiszik, hogy a mocsár majd segít nekik meglógni, pedig nem! Nem voltam hajlandó ezt megengedni sem nekik, sem pedig magamnak azt a luxust, hogy ne legyek teljesen tisztában minden egyes négyzetcentiméterrel. Az egyik szemetet egyébként már órákkal ezelőtt sikerült fülön csípni, ő most jó eséllyel a hotel "vendégszeretetét" élvezte, ám ez a másik valamilyen csoda folytán meglógott, de mindenféle ellenkezés nélkül vállaltam magamra, hogy majd én előkerítem, még a föld alól is. Ha itt nem sikerül megfognom, akkor majd megkeresem őt holnap, vagy az után. Úgysem fog elmenni a környékről, az ilyenek nem szoktak, és eddig egyébként is úgy tűnt, hogy nagyon ragaszkodnak egymáshoz azzal, aki már a markunkban volt. Már éppen kezdek elég közel kerülni hozzá ahhoz, hogy fél órán belül utolérjem, amikor váratlanul fordul egyet a szélirány, és olyan szagokat hoz felém, amik kísértetiesen ismerősek. Egy pillanatra megtorpanok, és erősen gondolkodóba esem, hogy melyik fontosabb; elkapni a kóbort, aki hamarosan úgyis visszajön, mert elég ostobának tűnik hozzá, vagy követni azt a szagot, ami egyre inkább az orromba furakodik? Végül az utóbbi mellett döntöttem, megfogadva magamban, hogy holnap az lesz az első dolgom, hogy felkutassam a szökésben lévő hímet. Lábaim immár a másik irányba vittek, fel észak felé. Ezer közül is képes lettem volna felismerni, ám ahogy egyre közelebb értem, kezdett mégis más lenni, mint amit megszoktam. Nem álltam meg, most már tudni akartam, hogy kitől ered ezen a kietlen vidéken olyan energiafoszlány, olyan illat, ami eddig csupán egyetlen emberhez tartozott, akit ismerek, méghozzá őt egészen közelről is volt szerencsém. Nem nehéz rájönni, amikor végül meglátom a távolban a nőstényt, hogy kihez van szerencsém. Most már megismertem az ő saját illatát is, hiszen éreztem a legutóbbi alkalommal Amadieun, azért hittem azt, hogy egy pár. Pedig állítása szerint erről szó sem volt, és ugyan szerettünk volna összehozni egy találkozót is, hogy megismerkedhessek a kölykével, végül arra nem került sor. Nos, úgy látszik, hogy a sors nem akarta tovább húzni az első találkozásunkat, és másképp oldotta meg, kikerülve a kis hölgy Teremtőjét. Távolabb torpanok meg tőle, jóval messzebb, mint ahogy talán elsőre felfedezhetne, ám a szélirány ezúttal neki kedvez, felé sodorva a szagomat. Az eddig számban tartott, vízhatlan zsákot, amely a ruháimat rejti, a földre lököm, acélosan ké szemeim pedig a távolba fókuszálnak.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Fura érzés volt újra itt lenni és amennyire eleinte vágytam arra, hogy újra Fairbanksben lehessek, most annyira nem akartam berakni oda a lábamat. Nem volt semmi bajom a falkával, ahogyan azt is tudtam, ha többet kószálnék erre felé, akkor fizetés fejében maradhatok és nem esik bajom. De egyszerűen nem vett rá a lélek, hogy átlépjem a határt ténylegesen és ott kószáljak. Jobb volt a szabadban lenni és már alig vártam, hogy visszamenjünk Anchorage-be. Fura dolog az élet, hogy néha vágyunk valamire, majd pár szó, egy találkozás képes mindent megváltoztatni. Jobb nekem a másik városban, s biztos vagyok abban, hogy hamarosan sikerül ott is beilleszkednem, mert most már én is bátrabban szelem a város utcáit. Fogalmam nem volt arról, hogy miként is keveredtem a mocsáros részhez, de nem bántam. Kevesen szeretik az ilyen helyeket, így kisebb az esélye annak, hogy valakibe belebotlok és ide még egyedül is eljöhettem. Legalábbis Rhydian azt mondta, hogy a városhatáron kívül lehetek egyedül, a városban meg annyira nem szeretné, ha egyedül sétálgatnék, így nem maradt más, mint ebbe az irányba sétálni. Hagytam egy üzenetet, hogy merre mentem, meg nálam van a telefonom is, ha bármi történik. Lassan hajoltam le egy kósza virághoz, ami még képes volt az egyre hűvösebbre forduló időben is még virágozni. Halovány mosoly kúszott az arcomra, de nem bántom. Nem szeretem csak úgy letépni őket. Egyszerűen csak összefonom magam előtt a karomat, mintha csak a széltől szeretném védeni magamat, miközben csak a környezetemet szeretném a kitörni készülő vulkántól. S szép lassan sikerül is. A vihar visszaszorul, mélyen legbelülre, miközben figyelem a teret körbe ölelő napnak a felbukkanását. Fogalmam sincs, hogy miként fogom kibírni a telet, de farkas vagyok, így csak nem lesz olyan vészes, hiszen már most sincs olyan nagyon meleg. S ennél még csak rosszabb lesz az időjárás. Végül sikerül elhatároznom, hogy visszamegyek és talán még Apám se kapott szívrohamot, hogy csak eltűntem hajnalban, de aztán a szellő megállít. Megérzem valakinek az illatát, majd magamon érzem a pillantását is. S érzem, ahogyan a farkasom is mocorogni kezd. Ismerős az illata, mintha már éreztem volna valahol, de nem olyan régen még csak. Figyelni kezdek és próbálok rájönni a dolgokra, majd végül sietve fordulok a megfelelő irányba és a nőstény után kutakodom, hogy vajon mit szeretne. - Elő jössz, vagy inkább csak megfigyelni szeretnél? – felőlem bújócskázhat is, de nem vagyok egy vérmes teremtés és jobb szeretem látni a beszélgető partneremet. Főleg, ha emberi alakban vagyok. Figyelek minden apró megérzésre, minden apró neszre, mert élve szeretném elhagyni ezt a vidéket. - Ismerjük egymást? – fura kérdés, de ha az illata már ismerősnek tűnik, akkor logikus a kérdésem, viszont másrészt meg nem. Ha biztos lennék abban, hogy tényleg éreztem már korábban, akkor nem tenném fel ezt a kérdést. Na jó, azt hiszem ezt már túl gondolom…
Egy ideig egyszerűbb volt a távolból szemlélődni, hiába tudtam, hogy hamarosan észre fogja venni a jelenlétem. Különös, hogy néha a sors elintézi helyettünk, ha valaminek mindenképpen meg kell történnie, de mi mégsem kerítünk rá sort. Nem gondoltam azt egy pillanatig sem, hogy Amadieu szándékosan intézte úgy, hogy ne ismerkedhessek meg a Kölykével, hiszen nem gondolhatta egy pillanatig sem, hogy kárt tennék a nőstényben. Ugye nem? Míg a gondolatmenet végére értem, elég közel kerültem hozzá ahhoz, hogy érzékelhessen, ám a mocsárban megélő növények egyelőre jótékonyan takartak el, és nekem valahogy nem akaródzott odamenni. Nem azért, mert tartottam tőle, vagy nem akartam beszélgetni vele, hanem egészen egyszerűen még magamban sem sikerült meghoznom a döntést, hogy mi az, amit valójában akarok ezzel a helyzettel kezdeni. Vegyes érzések uralkodtak bennem, és egyre inkább törtek a felszínre. Még talán némi irígység is a szívembe költözött, amiért mellette ott volt a kölyke, mellettem pedig kettőből egyik sem. Jó, Liamnek egyelőre még én nem szóltam, hogy jöjjön utánam, hiába volt már időszerű hónapok óta, de Alekszandráról semmit nem tudtam azóta sem. Gyorsan tovaűztem a borúsabbnál borúsabb gondolatokat, és még néhány lépést tettem meg felé, amikor váratlanul megszólított. Azt már most nyugtáztam, hogy nem egy félős lányka, de nem is feltételeztem, hogy olyat választana maga mellé. Ha nem farkas alakban lettem volna, akkor finom vonású ajkaimra valószínűleg mosoly kúszik, ám így az elmaradt, helyette pedig kapott reakcióként egy fejbillentést, hiába nem látott belőle az égvilágon semmit sem. Végül döntöttem, mégpedig akkor, amikor elhangzott a második kérdése. Vagy egyszerűen csak érdeklődött, vagy ő is felismerte az illatomat. Az utóbbi lehetőség sem volt kizárt, úgyhogy illett most már bemutatkoznom neki. Viszonylag gyorsan váltottam alakot, ennyi év elteltével már pár másodperc alatt le tudom vedleni a bundát, hogy aztán sietve kapjam magamra a zsákban hurcolt ruháimat. Ugyan nem tartottam attól, hogy meghűlnék, mégsem volt kellemes, ahogy a jeges északi szél a karomat cirógatta, libabőrt hagyva maga után emlékeztetőül. - Azt még magam sem döntöttem el, hogy melyikkel járunk jobban! - válaszoltam az első feltett kérdésre, kissé talán megkésve. A homályból és a növények közül lassan bontakozott ugyan ki az alakom, de csakhamar már egymás szemeibe nézhettünk. Itt vagyok, ahogy kérte! - Nem, még nem volt szerencsénk egymáshoz, noha a közelmúltban majdnem sikerült megismerkednünk - még mindig nem lehettem teljesen biztos benne, bár túl sok volt az egyezés. A farkasa energiái, az illata, minden egybevágott, így viszonylag magabiztosan mondtam ki az előbbi állítást. - Amadieu Kölyke vagy, igaz? - kérdeztem végül enyhén rekedtes hangon, a pontosítás kedvéért. Acélos tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla, mintha csak a veséjébe látnék, úgy pislogtam rá várakozón.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Tényleg nem vágytam a társaságra, szerintem a fák madarai tökéletesen eltudnák dúdolni, énekelni azt, hogy most mennyire éreztem azt, hogy valakivel beszélgetni szeretnék. Ezért jöttem el még hajnalban a szállásról, hogy kicsit kiszelőztessem a fejemet és még inkább el tudjam fojtani az érzéseimet. Nem akartam Rhydiannak se kifakadni, de már megtanulhattam volna, hogy „ember” tervez és minden más pedig dönt igazából a sorsáról. Megpróbálhattam volna figyelmen kívül hagyni azt, hogy társaságom van, akkor talán egy idő után magamra hagyott volna a „kukkoló” és tovább pöröghettem volna a dolgokon, majd pedig visszasétálhattam volna úgy, mintha mi sem történt volna, de az annyira nem én voltam. Mindig is kíváncsi teremtés voltam és szerettem megismerni másokat, még ha nem is lettük puszipajtások, illetve felfedezni a világot. Illetve az illat se hagyott békén. Nem voltam biztos abban, hogy már éreztem korábban, de ha igen, akkor biztosan nem túl erősen. A bizonytalanság ölelt újra körbe, de még ez is jobb volt, mintha a fájdalom tengerében kellene tovább úsznom, eveznem, hogy utána végre valahol partot érjek és képes legyek összeszedni magamat. Csendesen figyeltem abba az irányba, amelyikbe vélhetőleg volt és próbáltam a megérzéseimre hallgatni. Igaz, hogy tegnap már részben cserben hagytak, de előbb vagy utóbb minden seb beforr, legalábbis reméltem, hogy egyszer minden jobb lesz. De meg kell tanulnom azt, hogy nem mindig fognak és nem mindig szabad a szívemre hallgatnom. Türelmesen vártam arra, hogy esetleg választ kapjak, bár nem is tudom mit képzeltem, hiszen egy idegennek úgy tűnhetett, mintha egy ismeretlenhez beszéltem volna. A válaszára csak kíváncsian felhúzom a szemöldökömet, de nem szólalok meg. Inkább csak várok, ha esetleg úgy dönt, hogy még se fedi fel magát, akkor egyszerűen mind a ketten elsétálunk és úgy teszünk, mintha ez a fura pillanat sose történt volna, vagy pedig örökké azon fogunk kattogni, hogy vajon mi lett volna akkor, ha találkozunk? De aztán egyre inkább kivehetőbb volt a nő alakja. Csendesen figyeltem őt, s hamar elkönyveltem magamban, hogy van megjelenése, kisugárzása és mind emellett még gyönyörű is. – Közelmúltban? Mégis miként ismerkedhettünk meg majdnem? – kérdezek vissza, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mégis mit ért ez alatt, de reménykedtem abban, hogy hamarosan választ kapok. Nem is emlékszem arra, hogy valaki mesélt volna egy vörös hajzuhatag tulajdonosáról nekem. Szóval tényleg nem értem, hogy ki lehet a közös ismerős, hacsak nem Atyámra gondolt alatta. Az elmémben szinte elveszek emlékek után kutatva, hogy miért gondoltam azt, hogy ismerős lehet az illata, de tényleg túl halovány az a kép, s még az illat is… - Amadieu? – kérdeztem vissza érthetetlenül, mert fogalmam sem volt kire gondol, hiszen ekkor még nem ismertem Rhydian korábbi nevét, de egy pillanatra se vettem le a szememet a nőstényről. Figyeltem őt, minden apró rezdülését, mintha csak megszeretném fejteni őt, majd a nyomatékosság kedvéért meg is ráztam a fejemet. – Nem tudom, hogy kire gondolsz… - teszem hozzá, hogy még inkább biztos legyen abban, hogy tényleg nem ismerem a nevet, s amíg nem tudom, hogy Rhydian-t takarja, addig én nem fogom kimondani. Nem szeretném bajba keverni. Bár az is igaz, hogy jelenleg nem érzek semmilyen ártószándékot a nőstény felől, de inkább jobb óvatosnak lenni, mint túlzottan elbízni magamat és újra megszívni egy találkozást…
Csak éppen egy kicsit gondolkoztam el azon, hogy odamenjek-e hozzá, vagy ne. Egyrészt kíváncsi voltam, másrészt tartottam attól, hogy ha nem tud úgy viselkedni, ahogyan nekem megfelel, és esetleg olyat teszek, aminek rossz vége lesz, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnének, márpedig nem vágytam erre éppen akkor, amikor újra rátaláltam az egyetlen férfira, akit igazán szerettem a röpke három és fél évszázad alatt, ami megadatott nekem. Láttam rajta, hogy én is felkeltettem az érdeklődését, de azt egyelőre nem tudtam megállapítani, hogy csak azért, mert idegen vagyok és szeret új embereket megismerni, vagy azért, mert esetleg ő is megérzett valami ismerőset rajtam. Én a farkasa energiáin túl mindenképpen a szag alapján következtettem arra, hogy Amadieu kölyke lehet, akit elém sodort a véletlen. Jobban mondva nem hiszek a véletlenekben, úgyhogy egészen biztos, hogy a Szellemek akarták így. Vajon most is itt vagy, Tupilek? - tekintetem épp csak egy pillanatig siklott a látóhatár fölé, valahogy a válla mellett. - A Teremtőd - ha jól sejtem, hogy tényleg ő az - be akart nekem mutatni téged! - árultam el a nem túlzottan nagy titkot. - De úgy látszik, hogy a sors úgy akarta, hogy hamarabb fussunk össze egymással... - osztottam meg vele is azt, amit én már az első pillanatban is kigondoltam magamban. - Te vagy az első Kölyke, bár ezt biztosan tudod. Kíváncsi voltam, hogy kit választott - nemes egyszerűséggel, hanyag eleganciával vontam meg a vállaimat, acélos tekintetemet le sem véve róla egy pillanatra sem. Szép lány, meg kell hagyni, de Amadieu nem választotta volna csak ezért, nem ilyen felszínes. - Öhm... - gondolkoznom kellett azon, hogy mi is a jelenben a neve, mert nekem mindig ugyanaz lesz, ahogyan én is neki. - Rydian. Azt hiszem, hogy most Rhydian a neve - ismételtem meg újra, ezúttal már jóval magabiztosabban. Igen, most már emlékeztem rá, még akkor említette talán, amikor először futottunk össze bő hetven év után, abban az Anchorage-ban lévő Starbucksban. Azon egyébként nem lepődtem meg, hogy ő valószínűleg sem rólam nem tudott semmit, sem a teremtőjéről. Egyelőre túl kevés idő telt el, biztosan nem került még szóba a múltja. Ha mégis, és engem kihagyott belőle, azt egészen biztos, hogy alaposan a szívemre fogom venni. - Én Amadieuként ismertem meg - tettem hozzá, bár erre már nyilván neki is sikerült rájönnie. - Viszont most nélküle vagy itt... - nem volt nehéz megállapítanom, hiszen ezer közül is felismerném a hímet, nagyon nagy távolságból is. De most nem éreztem sehol, a fiatal nőstény egyedül kószált ezen a kietlen területen, nem épp a legszerencsésebb. - Nem tudja, hogy eljöttél, igaz? - néztem újra körül, mintha még mindig a hímet keresném a látóhatárban. - Nem hiszem, hogy ideengedett volna - persze az is lehet, hogy tévedek, de ez volt az a terület, ahol bárki mászkálhatott, és kárt tehetett az előttem álló nőstényben. - Miért árad belőled ilyen hatalmas keserűség? Megmérgezi körülötted a levegőt... - ingattam a fejem rosszallóan, és természetesen egyáltalán nem zavartattam magam amiatt, hogy semmi közöm nincs a magánügyeihez. Ha valami érdekelni szokott, akkor azt rendszerint ki szoktam deríteni, akár van hozzá közöm, akár nem. Most pedig érdekelt, hogy a párom kölyke miért jött ide ki, és miért ennyire bánatos. Már rég nem találkoztam hasonlóan nagy fájdalommal.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Kíváncsian vártam arra, hogy felfedje magát, de akkor se lesz baj, ha nem mutatja meg a hanghoz tartozó alakot. Felőlem el is szaladhat, mintha minden fajta empátia és emberekhez köthető érzésem nem létezett volna. De szerintem nem volt akkora kérés, hogy egyedül szerettem volna lenni, hogy rendezni tudjam a dolgokat magamban, de persze az univerzum ezt se tette lehetővé. Helyette egy ismerősnek gondolt illatnak a tulajdonosát sodorta az utamba. Kíváncsian fürkésztem a nőstényt, mint aki csak el akarja raktározni későbbre azt, hogy miként is néz ki. Mondhatni úgy, mintha minden apró rezdülésére szükségem lenne a festményhez, de valójában csak kíváncsi voltam arra, hogy miért gondolom azt, hogy ismerős és ki ő. A mondandója pedig még inkább kíváncsibbá tettek. A nő szavainak köszönhetően feljebb szökött a szemöldököm és kicsit talán gyanakvóan pillantottam rá, de hamarosan inkább kíváncsiság telepedett az arcomra és a szemeimbe. Egyre inkább kíváncsibb és kíváncsibb lettem, hiszen olyan dolgokat mondott, amiket nem értettem, hogy honnét tudhat, de akkor talán már tudom, hogy miért lehetett kicsit ismerős az illata. Rhyd vele találkozott volna tegnap? Be akartak neki mutatni? Ez egyre furább és furább. De nem mozdultam meg. Se közelebb, se távolabb nem léptem, de szerencsére ő se próbálta meg csökkenteni a köztünk lévő távolságot. De mielőtt még bármit mondhattam volna, válaszolt az előző kérdésemre, s ekkor már tisztulni kezdett a köd, de még mindig nem öleltem volna keblemre a nőstényt. - Igen, Rhydiannak hívják… jelenleg. – biggyesztettem hozzá sietve ezt a szót, mert mint kiderült, ők még korábbról ismerhetik egymást. Újra és újra szemügyre vettem, majd bólintottam. – Ha ennyire jól informált vagy, akkor miért szerettél volna velem találkozni? – kérdezem tőle kíváncsian, mert nem hiszem, hogy Rhydian ötlete lett volna bemutatnia egy másik nősténynek. Egy olyan nősténynek, akivel régebb óta ismerik egymást és valószínűleg túl jól is. Hmm, talán csak őt is meglepte, hogy valakit kölykének fogadott? Azt szerette volna kideríteni, hogy miért? Nem tudom, s semmi kedvem se a múltamról beszélgetni, se semmiről, de nem futhatok el, mert az elég hülyén venné ki magát, így csak összefontam a karomat magam előtt és fejben eldöntöttem, hogy adok egy esélyt ennek a találkozónak, mert így én is több mindent tudhatok meg. - A városba nem engedne, ide igen. – jegyeztem meg csendesen és nem is értettem, hogy miért válaszoltam, de ha Atyámnak fontos lehet ő, akkor szerintem az alap, hogy megpróbálok legalább kedves lenni, még ha most nem is megy… Sajnos… - Nincs itt, szerintem még alszik, vagy már felébredt és elkezdett keresni. De reméljük az előbbi.– mondom egy kisebb sóhaj keretében, mert kár lenne tagadni, viszont egy kisebb aggódást is megérzek a nőstényben, ami fura, eléggé fura. Főleg, hogy nem ismer. – Nem kell aggódnod, nem bántana senki se, megtűrt vagyok a városban. – jegyzem meg egy vállrándítás keretében, de amúgy se fogok már sok vizet zavarni errefelé. – Esetleg megtudhatom a nevedet? – néztem rá egy barátságos mosoly keretében, mert jó lenne, ha egy nevet is tudnék párosítani az arc mellé, illetve a név „megadása” részben a bizalom jele is, legalábbis sokan azt mondják. - Sajnálom, hogy nem kedvedre való ez, de azért jöttem ide, mert reménykedtem, hogy senkibe se botlok. Az ok meg titok. – nem akarom megbántani, de nem ismerem őt. S nem pont neki fogom ecsetelni azt, hogy mennyire ostoba, naiv és hülye voltam, hogy hagytam valaki összetörje a szívemet. Csendesen figyeltem őt, majd végül győzött a kíváncsiság. - Régóta ismered őt? Ebben a városban élsz? - kérdeztem tőle sietve, mert tényleg nem akartam beszélni arról, hogy mi nyomja a „pici szívemet”. S ha másról beszélgetünk, akkor legalább van esély arra, hogy kicsit el is tereljem a gondolataimat.
Igazán nem hibáztattam azért, amiért kissé bizalmatlan volt hozzám. Nem olyan fiatal már, hogy ostoba legyen és megbízzon mindenféle idegenben. Még akkor sem, ha az ismeretlen azt állítja, hogy nagyon régi ismerőse a Teremtőjének. Sőt, azt hiszem, hogy különösen akkor nem szabad csak úgy megszavazni a bizalmat, és elhinni minden szót. Valószínűleg én se nagyon foglalkoznék magammal, de hát egyszerűen muszáj volt megismernem őt! Hiába volt egyértelmű, hogy nagyon nem vágyik senki társaságára, különösen egy olyanéra nem, akit most lát életében először, de néha talán könnyebb valaki olyannak kiönteni a szívünket, aki nem elfogult velünk, és mindent csupán először hall. - Látom felkeltettem az érdeklődésed! - állapítottam meg, halovány mosolyt küldve felé. Azt hiszem, hogy bíztatásnak szántam, valamiféle közeledésnek, úgy a magam sajátos módján. Egyelőre ugyanis még én sem nagyon tudtam eldönteni, hogyan kellene kezelnem ezt a helyzetet, de próbáltam rendesen viselkedni és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy legalább ne hozzam rá a frászt, és talán valamelyest a gyanúját is eloszlassam. Kezdve mondjuk azzal, hogy egyértelművé tettem, nincs bennem ártó szándék. Ha lenne, amúgy is rég kitörhettem volna már a nyakát, de nyilván semmi ilyesmi nem járt a fejemben. Még csak az kéne! - Attól még, hogy tudom, hogy létezel, és azzal is tisztában vagyok, hogy mit jelentesz neki, még nem jelenti azt, hogy mindent tudok rólad. Szerettelek volna megismerni, látni a saját szememmel, hogy mivel érdemelted ki a figyelmét - szerintem ez rettentően egyszerű volt, és eme gondolatomat fejeztem ki a könnyed vállvonással is. - Vagy netán van ellene valami kifogásod? - szemöldökömet egy pillanatra kérdőn vontam fel, de szerintem a hangsúlyból is egyértelmű volt, hogy egyébként nincs választási lehetősége. Nem én alakítottam így a helyzetet, de ha már egymás útjába sodort minket a szél, akkor én nem az a típus vagyok, aki elsétál egy kínálkozó lehetőség mellett. Még akkor sem, ha a másik fél a háta közepére sem kíván. Nem nagyon érdekelt, amíg én megkaphattam, amit akartam. Márpedig most őt akartam, tüzetesen szemügyre venni, és megpróbálni megérteni a férfit, akit talán még mindig szeretek. Vagy legalábbis mindenképpen fontos nekem, így ez a lány is fontos lett. - Értem. Ez bölcs döntés! - ismertem el bólogatva. - Elég gondoskodó tud lenni, valószínűleg aggódni fog, ha felfedezi, hogy nem vagy ott... - vélekedtem, és ahogy róla beszéltem, vonásaim egy kicsit ellágyultak. Most nem sok értelmét láttam annak, hogy úgy tegyek, mintha teljesen hidegen hagyna a szóban forgó hím. Előtte sohasem játszottam meg magam, és talán a nőstény előtt fogom, de az érzéseimet a Teremtője iránt nem szívesen tagadtam volna le. Abszolút feleslegesnek ítéltem ugyanis, ezzel hátha szavaz nekem egy kis bizalmat még plusz jutalomként az őszinteségemért. - Ezek szerint jártál már itt - vontam le a nyilvánvaló következtetést, bár így név nélkül esélyem sem volt tudni ugyebár, hogy igazat beszél-e. Illetve éreztem volna, ha hazudik, de a kimondott szavakat is akartam megerősítésnek. - Egyébként nem is feltétlenül a városiaktól kell tartanod. Itt elég sok kóbor jár, egészen véletlenül pont egyet üldöztem én is, így kerültem ma ide - magyaráztam neki könnyeden, érdeklődően kémlelve a lassan felkelő napot a látóhatáron. - De most már tényleg nincs mitől tartanod. Tudom, hogy valószínűleg szerinted nem szorulsz védelemre, de most már tényleg nem árthatna senki - ezzel arra kívántam utalni, hogy ha baj lenne, megvédeném. Nem maga miatt, hanem amiatt, akihez tartozik. Egyelőre legalábbis így állt a helyzet, hiszen őt nem ismertem. - Igen. Victoria vagyok, bár Rhydian - maradtam most ennél a névnél, amit ő ismer - Angelique-nek szokott hívni - talán hallotta már, talán majd később fogja. Nehéz lett volna megmondani előre, de gondoltam hozzáteszem ezt a kis plusz információt, mert még jól jöhet. - És én hogy szólíthatlak téged? - a nevét ugyanis még mindig nem tudtam, csak magát a létezésének a tényét. Tegnap este nem sokat beszéltünk erről, de szinte az első dolog volt, amit elújságolt, hogy beharapott egy lányt, aki szerinte kiérdemelte, mert kivételes. Én is szerettem volna erről megbizonyosodni. Ez még nem bűn, igaz? - Rendben, értettem! - emeltem meg a kezeimet megadóan. Nem fogom belőle kikényszeríteni a választ, egyszerűen csak érdeklődő voltam, hátha segíthetek. - De sokszor könnyebb egy ismeretlennel megbeszélni a gondokat - tettem hozzá, felajánlva a lehetőséget arra, ha esetleg meggondolná magát. Mivel közben már kérdezett is, igyekezve elterelni a témát - ez nyilvánvaló volt számomra -, nem akadályoztam meg a szándékában, inkább válaszoltam. - Igen, meglehetősen régen. Már az előtt ismertem, hogy férfivá érett volna... - ajkaimon gyengéd mosoly jelent meg, ahogy felidéztem az emléket. - Szóval majdnem háromszáz éve már annak, hogy azon az estén találkoztunk... - erősítettem meg végül, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire régen volt ténylegesen is. - És te, hogyan ismerted őt meg? - én is kérdeztem, mivel nem sokat tudtam. Nem feltétlenül azért, mert Amadieu titkolózni szeretett volna, hanem pusztán azért, mert nem ezzel foglalkoztunk. Erre valószínűleg akkor került volna sor, amikor bemutatja nekem a lányt.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Az ember tervez, de mások meg döntenek arról, hogy miként alakul az életed. Egyszerűen csak magányra vágytam, de kezdtem azt érezni, hogy ebben a városban, vagy annak közelében képtelenség, mert ha nem idegenbe botlik az ember,- aki fura módon nem akar tovább haladni-, akkor biztosan valami régi ismerősbe. De azt hiszem még mindig jobban jártam vele, mintha régi ismerősbe botlottam volna. Valószínűleg, ha Duane csöppet volna elém, akkor nem bírtam volna magamba fojtani ezeket az érzéseket és egyszerűen elsírtam volna magamat, még akkor is, ha nem szokásom, de így legalább az élet megkíméli attól, hogy ilyen állapotban lásson, engem pedig attól, hogy tovább rontsak a jelenlegi helyzeten. - Szerintem ez kölcsönös, mert ha nem így lenne, akkor nem lennél itt. – nézek rá egy barátságosabb mosoly keretében. Ohh, menni fog ez. A vulkánt csak be kell temetni és esélyt adni arra, hogy esetleg a bizalom felüthesse a fejét bennem vele kapcsolatban. Lehet, hogy ismeri Rhydian-t, de ez még nem jelent semmit se, hiszen attól még, hogy kedvelünk vagy éppen szeretünk valakit, nem jelenti azt, hogy a valamilyen módon hozzákapcsolódó személyt is kedvelni fogjuk. Jobb óvatosnak lenni, mint esetleg lehetőséget adni a kisördögnek, hogy a nőstény hibázzon és még egy dolgot elrontsak… Csendesen hallgattam a beszédét, majd egy hitetlenkedő pillantással néztem rá, amikor tudtomra adta, hogy amúgy sincsen sok választásom, mert nagyon tévedett. Elsétálhatok, ha akarok és ő valószínűleg nem lenne annyira ostoba, hogy ártson nekem. - Először is van választásom, mert elsétálhatok és valószínűleg eléggé okos vagy ahhoz, hogy ne próbálj meg megállítani erőszakkal, hiszen ha a megérzésem nem csal, akkor fontos számodra Atyám, így nem szeretnéd kivívni a haragját. – egyáltalán nem érdekelt az, hogy esetleg emiatt szemtelennek fogok tűnni, de elegem volt abból, hogy azért mert fiatal vagyok a legtöbb idős farkas azt hiszi, hogy ők minden tudóak és bármit megtehetnek. Másrészt meg még mindig semmi kedvem nem volt senkihez se, de végül veszek egy mély levegőt és lassan fújom ki a levegőt. – Amúgy nincs, hiszen megismerni új arcokat általában jó dolog, de ez majd eldől, nemde? – kérdezek vissza egy ártatlan pillantás keretében. Lehet, hogy tudtomra adta azt, hogy nem szeretne bántani, de attól még nem fogok bízni. A bizalom számomra fontos, mondhatni a legnagyobb kincs és emiatt óvatosabb vagyok ilyen téren. - Pont ezért bízzunk abban, hogy eléggé elfáradt ahhoz, hogy még ne vegye észre az eltűnésemet. – a hangom úgy cseng, mintha csak az időjárásról beszélnék, de azért tartok attól, hogy mi lesz abban az esetben, ha esetleg tényleg hamarabb kell fel. Bár nálam van a telefonom, így akkora gond csak nem lehet. - Miért védenél meg engem? Miatta? Szereted őt? – teszem fel a legegyértelműbb kérdést is, mert szemmel láthatóan fontos számára a teremtőm, de vajon mennyire? Annyira, hogy még a kölykéért is képes lenne veszélybe sodornia az életét? Ez fura, de ugyanakkor érdekes is és talán ennek köszönhetően kicsit én is próbálok felé nyitni. Elég sokszor tudtomra adta már azt, hogy nem szeretne ártani nekem és talán még kicsit fontos is lettem számára. Ez tényleg eléggé fura dolog, de mégis úgy éreztem, hogy talán adhatnék egy esélyt a nősténynek és megpróbálhatnám addig félre lakni a „világundoromat”. - Igen, jó pár hete jártam itt utoljára. Úgy nézett ki, hogy talán itt fogok maradni, de aztán az élet egy másik lehetőséget is felkínált és én azt fogadtam el. – válaszolok neki őszintén. Ő is mutatott már magából valamit, így én is megpróbálhatom kicsit közelebb engedni őt. Bár örülök, hogy így alakult, mert nem biztos, hogy képes lennék most egy városban lenni, mert amennyire balszerencsés vagyok tuti, hogy pont abba az illetőbe botlanék majdnem minden második utcasarkon, akit jelenleg látni se akarok, vagyis jobb, ha nem látom… - Szép neved volt, bár a mostani is igazán illik hozzád. – nézek rá mosolyogva, majd rövid ideig őt fürkészem, hogy válaszoljak vagy ne, de mi baj származhat belőle? Illetve, ha már ő is megmondta, akkor illene nekem is elárulnom a nevemet.– Primrose vagyok, de sokan csak Prim-nek hívnak. – lehet, hogy nem vagyunk még jóban, de nem fogok megharagudni, ha ő is inkább a rövidebb nevemet mondja, ahogyan a barátaim szokták. Mondjuk azt, hogy ez inkább egy gesztus volt tőlem, amivel azt akartam kifejezni, hogy esélyt adok ennek a fura találkozásnak és „kapcsolatnak”. - Viszont néha jobb, ha egy-két dolog inkább rejtve marad és csak idővel kerül a felszínre. – nem voltam abban biztos, hogy ez mostani dologra is igaz, de valahogy nem akartam Rhydian ismerősének, egy idegennek arról „nyavalyogni”, hogy miként törte össze valaki a szívemet, ahogyan abba se állt szándékomban, hogy az illető az exem és az előttem lévő barátnőjével, meg kezdünk jóban lenni. Na, azt hiszem ez se éppen egyszerű helyzet, de talán az élet elintézte, hogy kicsivel könnyebb legyen. – Olyan régen ismertétek meg egymást? Mi történt akkor? – kérdezem kíváncsian, bár nem vagyok abban biztos, hogy választ is fogok kapni… - Anchorage-ban ismertük meg egymást. Összekevertem valakivel, majd ő mesélt erről a városról – „bár ne hallottam volna sose” teszem hozzá magamban ezt az apró dolgot, bár ez nem volt teljesen igaz, mert sok olyan dolog történt velem Fairbanksban, aminek igazán őrültem. - Így kerültem ide, de aztán végül neki köszönhetően visszatértem oda. Miért keresed azt a kóbort? – kérdezem tőle kíváncsian és próbálok nem túl zárkózottnak tűnni, de tényleg érdekel az ok, hogy mi miatt akarhatják elkapni őt és kiről lehet szó.
- Ez valóban így van, ugyanakkor mégsem! - javítottam ki szelíden. - Tényleg kíváncsi voltam rád, ezt egy pillanatig sem tagadtam, viszont valószínűleg akkor is idejöttem volna, amikor megérezlek, ha nem sejtem, hogy ki vagy. Általában meg szoktam nézni magamnak a környéken csatangoló ismeretleneket... - magyaráztam el neki, hogy mégis mit értettem azon, amit mondtam. Persze az is egyértelmű, hogy abban az esetben mindettől függetlenül nem kezdtem volna el beszélgetni vele, csak nagyon minimális szóváltás lett volna a vége. Így azonban teljesen más volt a helyzet. A kirohanása hallatán csak értetlenül felvontam a szemöldökömet, egyelőre nem tudtam hová tenni hirtelen. Némán vártam meg, amíg vége lett a szóáradatnak, és csak ezt követően szólaltam meg. Nyugodtan, kimért lassúsággal: - Egy szóval sem mondtam, hogy nem sétálhatsz el, vagy hogy erőszakkal meg akarlak állítani - hívtam fel rá a figyelmét. Ugyan a hangsúlyból érezhető volt, hogy akkor is beszélgetne velem, ha annyira nem akarna, de attól még ki nem mondtam egyetlen szóval sem. Azt azért megjegyeztem magamban, hogy legalább a rejtett üzeneteket sikeresen vette, de ilyesmit soha nem tennék egyébként szóvá, semmilyen esetben sem. Na, jó, vannak olyan esetek, de nem akkor, amikor én akarok megismerni valakit. - Így van! Én is kedvelem, ha új embereket ismerhetek meg, bár ez most egy kicsit mégis más! - mondtam el neki is azt, amit éreztem ezzel kapcsolatban. Ő nem akármilyen ismeretlen volt. - Igen, miatta! - bólintottam. Egyértelmű volt, hogy nem szívjóságból tenném meg ezt érte, hiszen nekem senkim. Márpedig nem szokásom irgalmas szamaritánust játszani, kivéve akkor, ha az érdekem éppen ezt kívánja. Jelenleg azonban nem volt szükség arra, hogy valaki másnak mutassam magam, mint aki valójában vagyok. Maximum annyira, amit már megszoktam. - Ezt nehéz lenne megmondani, sokféle szeretet létezik.., - kerültem ki először az egyértelmű válaszadást. - De nagyon fontos nekem, mindig is az volt. Ráadásul, ő is megtenné értem, úgyhogy magától értetődik - vontam meg kecsesen a vállaimat, számomra ez tökéletesen elég információ volt. Amúgy is végrehajtó vagyok, nem szoktam kérdezni, ha valamit feladatomnak érzek. Bár Tupilek a halálom éjszakáján felhívta a figyelmemet arra, hogy ideje lenne visszatalálni a régi önmagamhoz, és teret engedni az érzelmeknek. Azt hiszem, ez máris remek kezdet volt. - Értem. Ha jól sejtem, ez volt Ő - mosolyodtam el haloványan. - Köszönöm szépen! - köszöntem meg a bókot, egy könnyed kis fejbiccentéssel. - Rendben, akkor Prim. Különleges név - nem azért dicsértem meg, hogy viszonozzam a bókját, hanem azért, mert valóban úgy gondoltam, ahogy mondtam. - Talán úgy van, talán nem! Én azt vallom, hogy nem jó sokáig magunkban hordozni a feszültséget, mert előbb-utóbb felfal belülről. Rydian előtt úgysem fogod tudni egy percnél tovább titkolni, ezzel remélem tisztában vagy! Nem kérhetem, hogy mondd el nekem, hiszen nem ismerjük egymást, hiába tudom, hogy valamelyest segítene. Azonban ő is meg fogja kérdezni, erre készülj fel! - ezzel ő is bizonyosan tisztában volt, de azért úgy éreztem, hogy muszáj elmondanom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. - Igen! Néha hihetetlenül hosszú időnek tűnik, ahogyan visszagondolok, míg máskor olyan, mintha csupán tegnap történt volna - nem ábrándoztam, mert az nem szokásom, de néhány pillanatig azért elvesztem a régi, de meg nem fakult emlékek sokaságában. - Egy bálon találkoztunk, amit az apja rendezett. Egyből megállt a világ körülöttünk, amikor először néztünk egymás szemébe. Tudom, milyen szentimentálisan hangzik, de így volt! - nevettem el magam könnyedén, vidám hangom messzire szállt a hajnali némaságban. - Pedig még csak egy fiú volt, míg én már elmúltam ötven, és többet láttam, mint amit el tudott volna képzelni. Az akkori Alfám nem nézte jó szemmel, hogy egy emberrel van viszonyom - vontam meg a vállaimat olyan mozdulattal, hogy egyértelmű legyen, akkor sem érdekelt, ahogyan most sem. Nem bántam meg azóta sem, hiába tagadtak ki miatta a falkából annak idején. Persze ma már lehet, hogy másképp lenne, de akkor még fiatal voltam és lázadó. Azt pedig egy percig sem kívántam tagadni, hogy intim kapcsolat volt közöttünk, mert szerintem már eddig is sejtette. Nem szokásom egyébként a magánéletemről beszélni szinte soha, de ő speciális eset. - Értem! - nyugtáztam az elhangzottakat, de máris kaptam a következő kérdést. - Ártott a falkának! - nekem ennyi elég volt, a magyarázatot sem kívántam bő lére ereszteni. Egyéb információ úgysem tartozott rá, mert a falkaügyeket bizalmasan kezeltem még úgy is, hogy mást tőlem szokatlanul megosztottam vele viszonylag könnyedén. - Még mindig feszült vagy, de ha engeded, akkor segíthetek! - magabiztosan állítottam, és mielőtt még válaszolt volna, az illúzióm máris befurakodott az elméjébe. Nem volt nehéz dolgom, hogy lebontsam a pajzsának egy részét, hiszen jóval idősebb vagyok, ráadásul jól értek a mentális dolgokhoz. Sokan egyébként gyűlölik, ha ilyen formában játszanak velük, én sem szerettem, míg másokkal viszont nem okozott gondot az efféle szórakozás. Ezúttal viszont az ő érdekében tettem, nem visszaélni szerettem volna a helyzettel. Nem tudtam, hogy találkozott-e már hozzám hasonlóval, de elég kevesen vagyunk, így vagy újdonság lesz neki, vagy nem. Nem csupán fiktív helyet jelenítettem meg előtte, hanem az egyik emlékemet, még abból az időből, amikor a kalózkodás töltötte ki a mindennapjaimat. Nem léteztek még farkasok, sem őrzők, csupán a végtelen óceán, és én. A virágok körülöttünk bódítóan illatoznak a balzsamos tavaszi szellőben, amely a víz sós illatát sodorja felénk. Gyönyörű táj, igazán megnyugtató, és pont ez is volt a célom vele, ahogy leültem a fűbe. - Így máris szebb, ugye? - néztem körül. Nem fog sokáig tartani, csupán tíz percig, de talán elég lesz ahhoz, hogy elérjem a kívánt hatást, és betartson egész napra, vagy legalább pár órára. - Miért döntöttél úgy, hogy elfogadod egy ismeretlen segítségét? - utaltam itt az átharapásra. Kíváncsi voltam, hogy mi vihette rá arra, hogy benne megbízzon, míg bölcsen ugyan, de velem óvatos maradt.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Csendesen hallgattam őt, még ha ez most nehezemre is esett. A lelkem olyan volt, mint egy viharos tenger, a habjai újra és újra felcsaptak és bármennyire is szerettem volna őt megkímélni tőle nem mindig ment. Jelen helyzetben egyikünk tökéletesen tudta uralni az érzelmeit, hangszínének a játékát, míg másikunk nem igazán. - Szóval kíváncsi természeted van? Szeretsz mindenről és mindenkiről tudni, legalábbis felszínesen biztosan, vagy tévednék? – kérdeztem tőle kíváncsian. A hangom már barátságosabban csendült, töltötte be a köztünk lévő teret és közben a vörös hajzuhataghoz tartozó arcot fürkésztem. Biztos voltam abban, hogy a maradási szándékában közre játszik az is, hogy rájött kinek a kölyke lehetek és mivel számára nem volt idegen a teremtőm, így természetesen a jól ismert „kíváncsiság” győzött. Igyekeztem nem teret engedni a hullámoknak, de még se ment, hiszen most is mondhatni egy kisebb kirohanásom volt és emiatt részben sajnáltam a nőstényt. Túl friss volt még az, ami szép lassan belülről elkezdett kicsit felemészteni. Még mondhatni egy nap se telt el azóta, így nem csoda, hogy nem tudtam tökéletesen kordában tartani. De szemmel láthatóan egészen jól kezelte a helyzetet és ezért hálás voltam, amiért ő nem váltott át néha „zakkant” módba, mint én tettem. Nem mindig szavakkal fejezik ki az emberek magukat, de tudtam olvasni a sorok között és a felém küldött jelekből, s mivel jelenleg instabil voltam, így kicsit haraptam érte, de végül bólintottam arra, amit mondott és egy sajnálomot küldtem felé. Nem rá voltam mérges, nem ő bántott, de akkor is időre volt szükségem. - Igen, ez valóban másabb, mert te már valószínűleg hallottál rólam pár dolgot.. Szóval te előnyben vagy. – szólaltam meg játékosan, mintha csak ezzel próbáltam volna kicsit javítani a hangulaton, de ugyanakkor még mindig fennállt a veszélye annak, hogy újra „harapni” fogok, vagy nem éppen kedvesen fogok választ adni valamire, de igyekeztem. - Attól még, hogy valaki valamit megtenne a másikért, nem jelenti azt, hogy a másik fél is megtenné. Ahogyan te is mondtad sok fajta szeretet létezik a világon… - jegyzem meg kicsit halkabban, majd elraktározom azt, amit mondott. Bár én magamtól nem biztos, hogy fel fogom hozni ezt a találkozást Rhydian előtt. Így is szerintem már elég bajt kevertem azzal, hogy csak úgy a reggeli órákban kijöttem egyet sétálni. S miért is lettek volna hozzám kegyesek az Ősök, hiszen pont Atyám régi „kedvesét”, legalábbis megérzéseim szerint őt sodorták az utamba. Ezek után már csak az hiányzik a képletből, hogy egyszer csak megjelenjen az én első teremtőm, akit jó pár évtizede nem is láttam… szerencsére… A válaszára csak bólintok, hogy igen Ő volt az. – Köszönöm. – szólaltam meg sietve és egy kisebb barátságos mosoly keretében. Sokszor mondták már ezt, de valami miatt még mindig jól esett, ha valaki őszintén mondta és ő úgy mondta. Talán azért, mert ilyenkor még inkább eszembe jutott a családom. Lassan újra összefontam magam előtt a karomat és picit oldalra billentve a fejemet hallgattam őt és elmerültem a gondolataimban.– Lehet, de most nem érzem úgy, hogy szeretnék róla beszélni. Talán majd később, vagy napok, esetleg hetekkel később. – mondom alig hallhatóan, de ő biztosan hallja, ebben nem kételkedem, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat.– Tudom, hogy nem fogom tudni leplezni előtte, de azt is tudom, hogy tiszteletben fogja tartani azt, hogy nem szeretnék róla még beszélni. – legalábbis eddigi tapasztalataim alapján így gondolom és reménykedek abban, hogy igazam lesz, mert nem akarok előtte sírva fakadni, se másnak rosszat… Mosolyogva hallgatom őt, majd sietve pillantok inkább a távolban. Szerelem, na azt hiszem ez az a dolog, amiről most hallani se akarok, vagy talán mégis. Ki tudja… Talán csak reménykedni akarok abban, hogy egyszer mindenkit elér az, amiről ódákat zengnek, de ezek után lehet inkább elkerülném az összeset messzire, hiszen eddig életem során nem igazán volt szerencsém velük. De szemmel láthatóan talán köztük még mindig van valami, mintha a régi idők lángja még mindig ott lobogna a szemében. - Biztosan csodálatos lehetett. Főleg akkor, ha még mindig ennyire elevenen emlékszel arra a pillanatra és talán még mindig ott él benned az a szikra. – jegyzem meg kicsit bátortalanul, mert valószínűleg semmi közöm hozzá, de szerintem sok mindent elárult az, ahogyan beszélt róla. Mintha most is ott lenne és még talán több érzelem is jelent meg arcán, mint szerette volna, vagy csak én láttam volna többet bele? – Ahogy mondani szokás a kor nem számít a szerelemben. Sokáig voltatok együtt? – kérdezem kíváncsian, mert biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb, de elszakadtak egymástól. Az élet sose volt kegyes sokáig senkivel se. Előbb vagy utóbb mindig próbára teszi az embereket, farkasokat és még őrzőket is… - Értem, bocsánat, hogy kérdeztem. – emeltem fel még a kezemet is megadóan, mert nem szerettem volna felhúzni őt, se bajba keverni. Nem akartam semmi rosszat, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy vajon milyen bűnt követhetett el az illető, de igaza van. Ez nem az én dolgom, hiszen mostanában amúgy se fogok erre sodródni, remélhetőleg… - Vannak olyan dolgok, amik nem szállnak tova pillanatok alatt, segítesz? Mégis miként? – vontam fel a szemöldökömet, mert tényleg nem értettem, hogy mire készülhet. De aztán hamarosan megéreztem azt, ahogyan a pajzsomat tépázza, bontja egyre lejjebb és ez nem igazán tetszett, s ennek egy apró morgással is jeleztem, de pillanatok alatt minden megváltozott. Olyan volt, mintha hirtelen kiszakadtam volna a valóságból. Éreztem az energiáit, azt, ahogyan körbe fonnak. Tudtam jól, hogy vannak ilyen farkasok, de sose tapasztaltam még. Újdonság volt, de jó értelemben. Meg se próbáltam ellökni magamtól, mert éreztem, ahogyan a vihar szép lassan csillapodik, még ha tudtam is, hogy nem fog ez örökké tartani… Lassan fordultam körbe, mintha tényleg a valóság lenne. Éreztem a szellő kellemes simogatását, a víz illatát és moraját, miközben a virágok illata messzire repített. Lassan guggoltam le, míg végül leültem vele szemben. - Ez gyönyörű. – szólaltam meg teljesen elvarázsolva és egy pillanatra azt kívántam, hogy bár csak itt maradhatnék örökre. Itt minden annyira békés, mintha ide a démonok kezei sose érnének el. – Te jártál itt vagy csak láttad ezt? Mennyi ideig lehetünk itt? – kérdeztem sietve, mert reménykedtem abban, hogy még percekig itt lehetek. – Köszönöm… - néztem hálásan a nőstényre. Azt kaptam, amire szükségem volt. Még akkor is, ha nem ismertük egymást, de segített… Tényleg segített, hiszen egy pillanatra tényleg békesség telepedett a lelkemre és a szívemre is, ami még mondhatni azóta is „vérzett”…
- Mondjuk azt, hogy szeretek nagy ismeretanyaggal rendelkezni. Nem ütöm bele kellemetlenül az orrom senki magánéletébe, de amit lehet, arról szeretek tudni. Ahogyan mondani szokás manapság, az információ hatalom! - közhelyesen hangzott, de tényleg így volt, én pedig üzletasszonynak vallom magam. A hóhér jelző most valahogy egyáltalán nem tetszett, de kereskedni legjobban akkor is az információval lehet, hiába van számtalan üzletem, meg részesedésem bizonyos vállalkozásokban. Ugyan a vérvonalam nem tette kifejezetten lehetővé, hogy minden apró titokra fényt derítsek, de azért így is elég ügyes voltam, ha akartam valamit. Feltűnt ugyan, hogy lassan kezd egy kicsit engedni, és azok a bizonyos falak sem olyan magasak már, mint percekkel ezelőtt, de nem bíztam el magam. Attól még, hogy kicsit megenyhült, egyértelműen látszott, hogy nem érezte jobban magát. Márpedig ilyen ingatag lelkiállapottal nem a legjobb idekint rohangálnia, különösen nem egyedül, ahol bárki számára szabad prédává válhat, már ha idősebb nála az illető. Velem már csak azért is szerencséje volt azon túl, hogy a szívemnek mai napig kedves a Teremtője, mert a türelmem szinte határtalan szokott lenni, ettől függetlenül rezzenéstelen arccal képes vagyok kioltani egy életet. A gyilkossághoz nem kell dühös hangulatban lenni, erre én vagyok az élő példa. - Csak minimálisan mesélt, emiatt ne aggódj! Nem vagyok sokkal előrébb, mint te... - legyintettem könnyeden, arcomon pedig megjelent egy halovány kis mosoly. Értettem én, hogy miért mondta, de nem én lettem volna, ha nem válaszolok rá. És még csak nem is kötekedtem, csupán a tudtára szerettem volna hozni, hogy nem kell hátrányban éreznie magát, mert erről itt most szó sincs. - Ha valakit annyira ismersz, mint én őt, akkor tudod, hogy mire számíthatsz az illetőtől. Egyszerűen csak zsigerből jön, gondolkodnod sem kell rajta - az egyszerűséget egy csettintéssel próbáltam érzékeltetni. Tényleg jobban ismertem őt, mint a saját tenyeremet, így fel sem merült bennem, hogy ő nem tenne hasonlóképpen, ha a helyemben lenne. Ő amúgy is más típus volt, nem mérgezte meg a sötétség annyira, mint engem. Én életeket veszek el, míg ő azt választotta hivatásának, hogy megmentse azokat. Elég szemléletes különbség ez kettőnk között, de én sem voltam mindig ilyen, ebben Tupileknek igaza volt. - Értem! - bólintottam mindentudóan. Úgy sejtettem, hogy talán egy férfi állhat a probléma hátterében, de mivel tiszteletben akartam tartani azt, amit mondott, nem erőltettem tovább a témát. Pedig tényleg nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy mi történhetett, de őt elnézve nem lett jó vége. Igazán kár! - Igen, valószínűleg tényleg ezt fogja tenni! - ismertem el, ajkaim szeretettel teli mosolyra görbültek, ahogy a férfira gondoltam. - Mert ő ilyen... - tettem még hozzá merengve. Talán én sem akartam volna erőszakosan megtudakolni a szomorúság okát, de biztos, hogy később hagynék fel a faggatózással és válnék tapintatossá, mint ahogyan Amadieu fogja tenni. - Tényleg az volt - tekintetem újra tiszta lett, mire pillantásomat az övébe fúrtam. - Valóban, sohasem hunyt ki, bár elég friss a találkozásunk élménye is - utaltam a tegnap estére, hiszen akkor elég közel kerültünk egymáshoz újra, titkaink pedig sohasem voltak egymás előtt. Ő volt az egyetlen, aki ezt elmondhatta magáról velem kapcsolatban. Szerintem nem is volt sok esély arra, hogy ez megváltozzon. - Azt hiszem, hogy igazán soha nem is voltunk külön, mióta ismerjük egymást. Akkor sem, ha hosszú ideig nem találkoztunk, mert másfelé vitt minket az élet, de valahogy mégis mindig újra egymás útjába sodor bennünket a szél - mivel ez tetszett nekem mindig is, így újra nyugodt mosoly színezte vonásaimat. - Kétszer hagyott el a háromszáz év alatt, de valahogy mindig olyan volt, mintha velem lenne - nem tudtam, hogy érti-e, mire gondolok. Aki nem élte még át, az nem tudhatja pontosan. - Legutóbb a háborúba vonult be, bármennyire tiltakoztam is ellene, és többé nem jött vissza. De tudtam, hogy él, éreztem itt - a mellkasomra simítottam a kezemet egy pillanatra. - És amikor a legrosszabb a pillanat, és minden a feje tetejére állt, mit ad isten, hetven év múltán a lehető leglehetetlenebb helyen botlott ismét belém - nevettem el magam. - Odalent, Anchorageban. Én vallom, hogy nincsenek véletlenek, és az ember életében csak egy ilyen van, bármilyen szentimentálisan hangozzék is. Ő a társam, a párom. A farkasomé mindenképpen! - tettem hozzá, mert nem tudhattam előre, hogy mit hoz a jövő a mi kapcsolatunkban, de a bennem élő nőstény pontosan tudta, hogy kihez tartozik, ő örök életre választott párt. - Semmi gond! - legyintettem, hogy tényleg ne törődjön vele, nem sértődtem meg a kérdésen, a válasz megtagadása pedig nem ellene szólt. Mivel nem tudtam, hogy élt-e valaha falkában, így nem tudtam neki azt sem mondani, hogy tudja, hogy megy ez. Lehet, hogy fogalma sincs róla. Hiába kérdezte meg, hogyan szeretnék segíteni neki, nem feleltem, csupán finoman lebontogattam a pajzsát. Nem akartam erőszakosan betörni mögé, ahogyan máskor szoktam, mert azt talán még rosszabb néven venné, bár érthető okokból így is egyértelművé tette számomra, hogy nem nyerte el a tetszését egyelőre a módszerem. Nem mintha ez megakasztott volna, hiszen egyáltalán nem zavartattam magam azért, mert betörtem a fejébe. Legalábbis bizonyos tekintetben, hiszen az illúzió mégiscsak játék az elmével, és én mesterien űztem. - Igen, valóban az! - ismertem el bólogatva, és miután ő is leült mellém a fűbe, még inkább felé fordultam. A nap lassan le fog menni, de most még kellemesen melegítette a karomat, ahogyan valószínűleg az övét is, mert így teremtettem meg a helyet. - Úgy nagyjából tíz percig vagyok képes tartani - ez már nagyon jónak számított, de ilyen idősen, ennyi gyakorlással szégyen lenne, ha nem lennék rá képes. A köszönetére nem mondtam semmit, csupán egy szélesebb, barátságos mosolyt kapott, vonásaim immár teljesen ellágyultak. - Én kötöttem ki egyszer ezen a parton. Csodálatos volt, egy egész napot eltöltöttem ott - persze nem egyedül voltam, de az mellékes. - Nem tudom, hogy létezik-e még ez a hely, és ha igen, akkor ilyen szép-e még mindig, de sok évvel ezelőtt maga volt a földi paradicsom - ezzel bizonyára ő is egyetértett, láttam rajta, hogy máris jobban érezte magát. Ez pedig elégedettséggel töltött el. - A kérdésemre viszont még mindig nem válaszoltál! - emlékeztettem finoman. - Mi vitt rá, hogy az életed egy ismeretlen kezébe tedd, és elfogadd a segítségét? - érdeklődtem őszintén, két karommal a hátam mögött támaszkodva meg a fűben. - Bár, ha nem akarsz, nem muszáj válaszolnod! - tettem hozzá, hogy ez azért nyilvánvaló legyen számára is. Nem erőszak, csak ismerkedünk.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Újra egy bólintást kap egyetértésem jeleképpen, hiszen tökéletesen egyetértek vele. Bár ez szerintem nem csak a jelenre igaz, régebben is mindig az információ volt a legnagyobb kincs ilyen értelemben. Sokszor akár mások, vagy a saját életedet is megmenthetted általa. De kár lenne erre több szót pazarolni, de meglepő, hogy vannak olyan dolgok ilyen rövid beszélgetés után is, amiben igazán hasonlítunk. Bár továbbra is tartottam azt, hogy valószínűleg két nappal korábban vagy hetekkel később találkozni szerencsésebb lett volna, de hittem a sorsban és abban is, hogy minden okkal történik. Lehet, hogy nem így kellett volna történnie, mert Ő szeretett volna bemutatni neki, de talán pont eme nőstényre volt szükségem ahhoz, hogy a lelkem kicsit megnyugodjon vagy esetleg más miatt. Az élet kifürkészhetetlen és igyekeztem tényleg nem túlzottan felhúzni a falaimat vele szemben, de a homokra épített vár is instabil lábakon áll, ahogyan én is. Képes vagyok egyik pillanatról a másikra változni, de legalább igyekszem visszatérni a normális, átlagos énemhez, még ha nem is járok teljes sikerrel most… Csak egy mosollyal felek a válaszára, hiszen van megjelenése, az energiái szinte körbe lengik a teret. Van benne valami megfoghatatlan, valami amivel képes fenntartani a kíváncsiságomat még egy ilyen viharos napon is, még ha amúgy a tájon béke is honol, mert a lelkemben egy tornádó tombol, de valami miatt még az is kicsit csillapodik. Sose gondoltam volna azt, hogy Atyám egyik régi „ismerősével” találkozom, vagy legalábbis nem úgy, hogy véletlenül. Reménykedtem abban, hogy nem fogja zokon venni, hogy nem ő mutathatott be neki, de én nem bírtam aludni, én jöttem ide és az élet pedig egymás útjába sodort minket… - Fura dolog beszélni róla. Nem ismerlek, de mégis van egy közös ismerősünk, akiről sokszor hasonlóan vélekedünk, legalábbis eddig. – jegyzem meg csendesen, majd bólintok. – Igen, ő olyan. Ő képes tiszteletben tartani mások érzéseit, véleményét és ugyanakkor remekül tud gondoskodni másokról. – teszem hozzá egy kisebb hallgatás után. Volt már szerencsém korábban egy másik teremtőhöz, akihez egészen más dolgok kötöttek, de abból nem lett semmi jó se. Az nem ilyen volt, hiszen az már eleve hazugságokra épült. Szóval mondhatni az átharapásomban és az utána lévő dolgokban sok újdonság volt számomra, de egy pillanatra se bántam meg a döntésemet, mert remek Teremtő volt. Csendesen hallgatom a nőstény szavait és egy pillanatra talán értem, hogy miről beszél, de ugyanakkor még se. Ő megtapasztalhatta azt, ami szerintem keveseknek adatik meg. Főleg farkasoknak. MI sokáig élünk, sok veszélynek vagyunk kitéve, de ugyanakkor minket is képes eltalálni Amor nyila, még ha nem is mindig helyesen… - Azt mondják, hogy vannak olyan kapcsolatok, amiket még az idő se tud szétszakítani. Talán a tiétek is ilyen, hiszen mindig visszataláltok egymáshoz. Mintha valami megfoghatatlan kötelék lenne köztetek. – kicsit elmélkedően csenghet a hangom, hiszen elmerengek azon, amiket mond, ugyanakkor el is raktározom az információkat. Nem azért, hogy esetleg később felhasználjam bármelyikük ellen. Meg se fordulna ilyen a fejemben, de még jól jöhet, ha esetleg újra találkozom vele, vagy egyszer Rhyd beszél a múltjáról. – Régebben is ilyen volt? – kérdezem kíváncsian, majd elszórt morzsák felett nem tudok tovahaladni. Egy dolog szöget ütött a fejemben, s egyszerűen nem értem, hogy a nőstény mit keresett itt és miért tartozik falkához. - Miért nem maradtál Anchorage-ben, mellette? – szegeztem neki az újabb kérdést, de a pillantásomból láthatta azt, hogy egyáltalán nem kötelező válaszolnia, ha nem szeretne. Mindenkinek joga van a magánélethez és én se szeretnék benne vájkálni, de azok alapján, amiket hallottam úgy gondolom, hogy szeretik egymást, de még is újra és újra elszakadnak egymástól… Újabb bólintással felelek, majd egy pillanatra újra a tájat fürkészem. Mintha csak a falevelektől, vagy a szél suttogásától várnám a választ. A választ arra, hogy miért kellett így alakulni ennek a napnak vagy a tegnapinak. A kérdésemre választ nem kapok. Helyette szép lassan elkezdi bontogatni a falamat. És rövid időn belül meg is kapja a választ arra, hogy mennyire nem örülök ennek, de aztán olyan dolog történik, amire nem számítottam. Egy ismeretlen helyen találom magamat. Tudom, hogy az egész csak illúzió és a fejemmel babrált, de most még ez se érdekel. Elveszem a táj szépségében, s legszívesebben örökre ott maradnék. Vissza se jönnék a rideg és fájdalmas valóságba. De az nem én lennék. Sose futamodtam még meg ilyen indokból és máskor se igazán szoktam. Miután körbe pörögve megcsodáltam az elém táruló látványt mosolyogva foglalok helyet én is és élvezem a természetnek a csodáját, mintha örökre meg akarnám őrizni ezt a „festményt”, hogy később fel tudjam idézni magamnak és újra elveszhessek benne. Inkább ebben, mint a sötétség „mocsarában”. Bólintottam a szavaira és örültem abban, hogy legalább 10 perc békességet kaphatok, s újra elmerülhetek a természet páratlan csodájában. - Biztosan élőben még szebb lehetett. Merre volt ez a hely? – fordulok felé mosolyogva és kíváncsian. Biztos vagyok abban, hogy élőben még inkább magával ragadóbb lehetett ez a táj. Vagy csak egyszerűen azért gondolom így, mert a viharos lelkemre képes volt egy kis békeséget hozni és újra mosolyt csalni az arcomra, mintha hirtelen minden gond, fájdalom tovareppent volna. – Mikor jártál itt? – hiszen lehet, hogy már több évtizede, vagy több száz év is eltelt, s ha így akkor nem kizárt, hogy az emberiség ezt is elpusztította, ahogyan sok mindent tökre tesz. Mondhatni saját magunk alatt vágjuk a fát, pedig a természetet meg kellene becsülnünk és engedni, hogy rabul ejtsen. Figyelem azt, ahogyan nap egyre inkább kezd a horizont alá bukni és fel se tűnik az, hogy esetleg valamire nem válaszoltam korábban. Az újabb megjegyzésére sietve kapom fel a fejemet és pillantok rá, miközben a lábaimat felhúzom és átölelem a karommal, de végül újra a messzeségbe révedek.– Tudod, van olyan, amikor találkozol valakivel és annak ellenére, hogy nem ismered mégis olyan érzés fog el, hogy ismered. – kezdek bele a dologba, hiszen ezt elég nehéz lesz szavakba önteni, de talán ő meg fogja érteni. – Tény, hogy nem régóta találkoztunk, de van az a megfoghatatlan dolog. Sokban hasonlítunk és sok mindenről hasonlóképpen vélekedünk. – folytatom a dolgot, de továbbra se fordítom el a fejemet a „tájról”. – Nem szokásom csak úgy bízni másokban, de benne valami miatt könnyedén megbíztam és nem bántam meg a döntésemet. Sokkal inkább hálás vagyok neki, amiért megtette ezt értem. – fejezem be a dolgot és ekkor pillantok újra Vic-re.
- Hát persze, hogy hasonlóan vélekedünk. Valószínűleg éppen úgy viselkedik veled, ahogyan velem! Ez egyrészt azt jelenti, hogy fontos vagy neki, másrészt meg úgy tűnik, hogy ő nem szokta megjátszani magát senki előtt sem. Bár előttem nem is tudná, az tény! - mosolyodtam el könnyeden, és csupán magamban tettem hozzá, hogy én sem lennék erre képes előtte, úgyhogy részünkről ez abszolút kölcsönös volt. A velem szemben álló nőstény már más lapra tartozott, előtte játszi könnyedséggel adtam volna elő bármilyen hazugságot, ha úgy tartja kedvem, de azt meg most abszolút feleslegesnek ítéltem meg. Ha minden jól megy, még úgyis lesz szerencsénk egymáshoz a későbbiekben, mert biztos voltam benne, hogy Amadieu egy ideig úgysem fogja hosszú pórázra ereszteni maga mellől. Most is vélhetően aggódni fog, ha felfedezi az eltűnést, talán még mérges is lesz. - Igen, ilyen tekintetben teljesen más, mint én... - bólintottam én is, bár bővebben ezt a kérdést nem akartam kifejteni. Nem csak ez volt, amiben különböztünk, de legalább sok másban meg hasonlóak voltunk, és az ellentéteink ellenére is remekül megvoltunk együtt. Hosszabban, mint ami másoknak megadatik, és ahogy haladt tovább ebbe az irányba a beszélgetés fonala, Prim remekül rátapintott arra a lényegre, amivel egyébként magam is tökéletesen tisztában voltam. - Én is azt hiszem, hogy valami ilyesmi van közöttünk, minden elfogultság nélkül. Tudom, hogy mennyire ritka ez, éppen ezért mindig kellemes érzéssel tölt el, amikor visszagondolok a régi szép időkre. Azokra is, amikor külön voltunk egymástól, mert sokszor segített átvészelni a tudat, hogy egyszer már sikerült találkoznom azzal az emberrel, aki a másik felem lehet. Egyébként egy ideig azt hittem, hogy már nagyon sok éve meghalt, de a Titanicon újra találkoztunk, és nem is hagytuk el egymást évtizedekig. Aztán jött a háború, és... - nem fejeztem be, hiszen az előbb már elmondtam, hogy mi történt velünk akkor. Csupán a vállaimat vontam meg, azt jelezve, hogy már nem számít. Elfogadtam idővel akkor is, és kénytelen voltam most is, mivel már nem lehetett a múlton változtatni. Ettől függetlenül a mai napig bántott és sértett, ahogyan kettőnk helyett döntött a közös életünkről, majd szó nélkül kisétált belőle, magamra hagyva. Nem kellett soha félteni, szerintem ő is tudta, hogy nagyszerűen megállom a helyem, mert nincs szükségem férfira ahhoz, hogy boldoguljak. Tényleg nem is volt soha, de ő azért volt mellettem, mert azt szerettem volna, ha pontosan ott van. Nem a boldogulás miatt volt rá szükségem, hanem azért, mert szerettem őt, az első perctől kezdve. És tessék, most újra itt voltunk. - Valami egészen hasonló, ugyanakkor mégis rengeteget változott, formálta őt is az idő. Nem tudom pontosan még most sem, hogy a jelenben milyen, hiszen hetven év hosszú idő, és én még nem láttam belőle azóta annyit, hogy biztosra mondhassak véleményt róla. Én látom benne azt, aki régen volt... - zártam végül ezzel a választ, ami tökéletesen összefoglalta mindazt, ami most van. - Jaj, Prim, ha az élet annyira egyszerű lenne, ahogy mi akarjuk... - nevettem el magam könnyeden, enyhén megrázva a fejemet. Kedvesnek, aranyosnak láttam emiatt a gondolat miatt, ugyanakkor egy egészen kicsit naivnak is, hiába nem az. - Nekem kötelességeim vannak a falkámmal szemben, hűséggel tartozom feléjük! - válaszoltam a kérdésére. - Ő ugyan nagyon fontos nekem, és mindig is az lesz, viszont annak, aki falkában él, első a falka, és csak utána önmaga jóléte. Tudod, nekem ők a családom már jó hatvan éve, nem sokkal a háború után kerültem hozzájuk, mikor Amadieu... szóval Rhydian nem jött többé haza, és egyértelművé vált számomra, hogy nem is fog többé - sóhajtottam, mert a téma még mindig kényes számomra. - Sokat köszönhetek nekik, és nem volt könnyű megtanulnom azt a múltban, hogy mit jelent falkához tartozni. Amikor őt szerettem, a falkám kitagadott Párizsban, mert csak én számítottam, és meg akartak leckéztetni. A teremtőm folyton próbálta elérni, hogy ezt megtanuljam, és idővel sikerült is. Alig pár hónapja tudom csupán, hogy itt él nem messze tőlem, és nagyon nehéz lenne mindent félredobni emiatt, de nyilván tőle sem kérhetem ugyanezt, mikor őt oda köti a munkája, az élete. Ezt tiszteletben tartom, ahogy valószínűleg ő is azt, amit nekem a falka jelent. Miután magamra hagyott, ők lettek a családom, ráadásul amúgy sem vagyok könnyű helyzetben, mert a kölykömet Chicagóban hagytam, a falka ott maradt részével. Ha én lelépek... nem tudom, hogy mi lenne vele - ráztam aggódva a fejemet, és reméltem, hogy ezzel még jobban is megválaszoltam a kérdését, mint remélte. - Nem tudom, hogy mi lesz így, mennyit fogunk tudni találkozni. Ti is, és én is át tudok menni időnként, de nem könnyű sehogyan sem... - húztam el a számat lemondóan, mielőtt az illúzióval legalább őt igyekeztem volna megnyugtatni. Onnantól kezdve már rám is egészen jó hatással volt az ismerős, végtelenül nyugodt környezet. - Igen, valóban csodálatos volt! - sóhajtottam túláradó áhítattal, ahogy körülnéztem. Mindig is szerettem a szépet. - Valahol a Karib-térségben, egy nagyobb sziget. Még akkor jártam ott, amikor ember voltam, szóval lassan három és fél évszázada - nem kívántam tagadni, hogy mennyi a valódi korom, hiszen már akkor elárultam, amikor közöltem, hogy mennyi voltam Amadieu megismerésekor. - Tudod, abban az időben kalózként jártam a tengereket, és olyan helyeket láttam, amik ma talán már nem is léteznek abban a formában... sajnos! - nem tetszett a gondolat, hogy ez talán már szintén nem így néz ki, de az én fejemben örökre ilyennek marad meg, amíg nem látom ismét. Féltem is ettől, meg szívesen meg is néztem volna a jelenben is. - Azt hiszem, hogy tudom, mire gondolsz! - mosolyodtam el megértően. - Azt hiszem, hogy ő sokakra tud ilyen hatást gyakorolni - mondtam ki én is azt, ami legelőször eszembe jutott. Lehetett volna elkényeztetett ficsúr, viszont soha nem vált belőle önző fráter. Most is embereken segített nap, mint nap. - Ezt nagyon bölcsen teszed! - bólintottam arra, hogy nem osztogatja a bizalmát. - Nos tudod, neked hatalmas szerencséd volt. Viszont pont azokkal kell vigyázni a legjobban, akikről azt hiszed, hogy megbízhatóak, mert ők tudnak a legjobban elárulni, a legmélyebben megsebezni! - figyelmeztettem komolyan, tartva vele a szemkontaktust, miután rám nézett. - Tudom, hogy most pont magam ellen beszélek, de általában én is könnyedén tévesztek meg bárkit, de én ehhez értek. Nem vagyok jó ember, nem annyira, mint ő, nem lehet rám a klasszikus értelemben használni ezt a szókapcsolatot - azt ugyan nem mondtam el, hogy mit csinálok a falkában, de sejthette, hogy vannak néha kényes feladataim, hiszen most is egy kóbort üldözve botlottunk egymásba. - De én ilyen vagyok, ő pedig olyan! Szerencséd volt vele, és egészen biztos vagyok abban, hogy nem fog magadra hagyni, ha rajta múlik! Tényleg hasonlítotok sok dologban! - mondtam végül mosolyogva. Nagyon jól ismertem az átharapásának történetét, és kicsit hajazott Prim helyzetére.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Elmosolyodom a nőstény szavaira, majd bólintottam egyet, miközben el is gondolkoztam kicsit azon, amit mond. Valószínűleg igaza van. Ő senki előtt se játszaná meg magát. Bár nem is tudom, hogy mit csinálnék akkor, ha ő is átverne. Akkor szerintem tényleg világgá mennék, mert ha már kétszer az ember porul jár, az már lehet egy jel. Bár legalább most a farkasommal jól kijöttem, nem úgy, mint a régivel. Bár ott is eleinte minden rendben volt, de aztán minden megváltozott. Nem, egyszerűen nem tudom kinézni Apámból azt, hogy ő képes lenne hazudni… Főleg nem a kölykének. Akkor inkább nem mondana semmit se, de szerintem eddig se kérdeztem tőle olyan dolgot, ami annyira kényes lett volna, vagyis remélem. Viszont a nőstény már más dolog volt. Belőle kinéztem azt, hogy képes másokkal játszani és hazudni szemrebbenés nélkül. Nem tudom, hogy miért gondoltam ezt, talán a szavai miatt, de ugyanakkor hittem, vagyis bíztam abban, hogy most nem teszi ezt, hiszen mi értelme lenne? Semmi… - Sajnálom, de néha sokkal édesebb a találkozás hosszú évek után, mint amikor egymás mellett van az ember minden egyes percben. – nem tudom, hogy miért mondtam ezt. Egyszerűen csak kicsúszott a számon és semmisé már nem tehettem. Egy-egy találkozás lehet édes, magával ragadó és felkavaró, de akár romokba is döntheti az embert, de valószínűleg igazán mámorító lehet számára az a gondolat, hogy tudja idővel újra és újra találkozni fognak, míg végül a halál esetleg közbe nem szól… - De legalább ott van az a tudat, hogy a szívedben érzed és elméddel meg tudod, hogy újra és újra találkozni fogtok és ami megadatott nektek, azt se az idő, se a távolság nem képes megölni, mármint tönkre tenni. – nézek rá egy halovány mosoly keretében. S egy pillanatra még a szívem is összeszorul, hiszen volt idő, amikor én is ezt hittem az egykori teremtőmről, de aztán túl sok mindenre derült fény. Sok mindenről hazudott és én többé nem tudtam úgy nézni rá, s a mai pillanatig nem tudok. Egy dologra vágyom, ami nem más, mint a halála, mintha azzal képes lennék igazságot szolgálgatni. Bár valószínűleg az is eléggé bosszantó lehet számára, hogy többé már nem az ő kölyke vagyok, hanem megengedtem, hogy valaki átharapjon, de szerencsére nincs itt, így nem kell mitől tartani… Amúgy meg erős nőnek tűnt, olyannak, aki nem szorul rá mások segítségére, vagy nincs szüksége támaszra, így még inkább úgy gondoltam, hogy tényleg igazán szeretheti a Teremtőmet… - Talán kicsit elfogult vagy, s igen az idő sok mindenkit megváltoztat, de vannak olyanok, akiket gyökeresen sose. – s újra mosoly kúszik az arcomra, pedig legszívesebben sírnék, tombolnék és világgá mennék, de nem tehetem meg. Nem lennék rá képes, így inkább megpróbálom élvezni ezt a fura találkozást. – Az élet sose volt egyszerű, de pont ettől szép. Ha valamit nagyon szeretnénk, akkor megmutathatjuk azt, hogy mire vagyunk képesek érte… - nézek rá egy kisebb vállrándítás keretében. Pontosan tudom, hogy az élet kegyetlen is és hiába képzelünk el dolgokat, vagy álmodunk róluk, mert kicsi az esélye annak, hogy az úgy is fog történni. Csendesen hallgatom, amit mond és egy pillanatra még meg is sajnálom őt, hiszen a köztük lévő kapocs tényleg igazán erős lehet, de az élet mégis újra és újra tréfát űz velük. Mintha az élet csak meg akarná mutatni nekik az, hogy ami egykoron az övéké volt, az még mindig az övéké, de nem teljesen birtokolhatják azt, mert két külön város, két különböző élet szippantotta magába őket. Nehezen tudnám elképzelni azt, hogy Rhydian képes lenne maga mögött hagyni a várost és ideköltözni, de ami még inkább a lényeges az a szabadságát. Nem tudom, hogy valaha élt-e falkában, viszont nem tudom elhinni, hogy képes lenne csatlakozni hozzá. - Biztos vagyok abban, hogy sikerül megoldanotok a dolgot és hamarosan talán már én is többet lehetek egyedül, így ő is gyakrabban jöhet. – egy kisebb habozás után szólalok meg. – Sose éltem falkában, de fura, mert itt majdnem csatlakoztam, pedig előtte mindig leléptem és sose adtam volna fel a szabadságomat. – jegyzem meg elmélkedve. Ő is mutat magából valamit, így én is mutatok. Bár talán nem olyan nagydolgokat, mint ő. De számomra ez is fontos volt, hiszen büszke voltam régebben arra, hogy a világot járhatom, felfedezhetem és közben sehova tartozom, vagyis csak néhány személyhez húzott a szívem, de tudtam, hogy nekik jobb az életük nélkülem, ahogyan most valószínűleg Jackson-nak is jobb lesz… - S abból, amit hallottam és megtapasztaltam elhiszem, hogy csak úgy nem fordíthatsz hátat nekik. Miért nem hozod ide a kölyködet, mert szemmel láthatóan aggódsz érte és félted, akkor miért nem te neveled? – szegezem neki a kérdést habozás nélkül. Nem értettem, hogy miért hagyta magára a kölyköt, bár gondolom a válaszának is szintén a falkához lesz köze, így az is lehet nem kapok választ. Nem akarok én a falka életében vájkálni, mert semmi közöm hozzá és annyira nem is érdekel. Hamarosan pedig elveszünk az illúziójában. Nem bánom, sőt inkább hálás vagyok neki azért, hogy megtette érte. Nem csináltam semmi olyat se, ami miatt kötelessége lett volna. S reménykedtem, hogy nem csak amiatt tette, amit tett, mert Rhydian kölyke vagyok, de ez igazából most mindegy is. A lényeg az volt, hogy segített kicsit lecsillapodni, még ha tudtam is, hogy ez az állapot csak percekig volt tartani… - Kalóz voltál? Woow, akkor tényleg kalandos életet lehetett. Sokszor gondolsz még azokra az időkre? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen a kalózokról általában csak mesékből és történekből hallottam. Tudtam, hogy mindegyikben van igazság, de azt is tudtam, hogy nem teljes, így még inkább kíváncsibb lettem, amikor kiderült, hogy egy igazi kalózhoz van szerencsém. - Pedig neki se volt könnyű élete, de mégis képes volt megmaradni ilyennek és reményt adni másoknak. – nézek rá mosolyogva, hiszen a legtöbb esetben az élet kegyetlenségei megváltoztatják az embert. De ő valószínűleg ilyen értelemben sose fog változni, vagyis remélem. – Fura vagy, mármint ne értsd félre, de felhívod arra figyelmemet, hogy veszélyes is tudsz lenni,de velem mégis kedves és barátságos vagy. Miatta? – kérdezem tőle kíváncsian, majd bólintok és mielőtt még válaszolni tudna folytatom tovább a dolgot. – Nem bízok meg senkiben se egyszerűen, így nem kell tartani attól, hogy túl naiv lennék. Ő csak másabb volt, ahogy életem egy-két szereplője is. Mindig is voltak és lesznek kivételek. – jegyzem meg neki komolyan, mert tényleg ritka pillanat volt az, amikor ennyire gyorsan valakiben megbíztam, de tudtam, mélyen legbelül éreztem, hogy jól döntöttem, amikor igent mondtam arra a dologra. Csendesen figyeltem a tájat, mert minden egyes percét ki szerettem volna élvezni, mert ki tudja, hogy mikor fog újra ennyire békesség honolni a szívemben. Most se honolt teljesen, de békésebb volt minden, mint pár perccel korábban. - Mondhatni tökéletesen kiegészítitek egymást, miközben a hasonló dolgok még inkább összekötnek titeket. – nézek rá mosolyogva, majd pedig figyelem, ahogyan a táj szép lassan kezd eltűnni és nem marad más, mint a hideg és rideg valóság. Érzem a szellő simogatását, a hideg talajt magam alatt, de még se tudok felkelni nem megy, hiszen a lelki szemeim előtt még látom azt a tájat. - Miben? Mármint még alig ismersz, de máris ezt mondod. Kíváncsi vagyok, hogy miért… - fordulok felé újra és tényleg érdekel, hogy miért gondolja azt, hogy hasonlítunk sok dologban egymásra. S közben még inkább szétrebben ama békés táj képe.
- Igen, ebben talán van valami... - biccentettem arra, amit mondott, bár hol így éreztem, hol úgy. Időnként vágytam rá, hogy mindig legyen mellettem valaki, míg máskor a magány volt az, amit el tudtam képzelni igazi társamul. Már csak azért is, mert akkor az érzelmek legalább nem bonyolították a dolgaimat. Úgyis mindig minden összekuszálódik, ha valakit közel engedünk magunkhoz, különösen akkor, ha sérülünk is egy-egy ilyen próbálkozás alkalmával. - Így van, bár ez a tudat is csak ideig-óráig ad elég vigaszt. Mert mi van akkor, ha többé nincs rá lehetőség? Mi történik akkor, ha évekig bízol, hogy a másik él, és talán egyszer még láthatod őt, aztán kiderül, hogy régen elveszítetted? - lemondóan megráztam a fejemet. Mondhatnám, hogy a zsigereimben éreztem a háború után, hogy Amadieu még életben van, de teljesen biztos sohasem lehettem benne, inkább csak reménykedtem. De ha valaki rákérdezne, akkor úgyis azt mondanám, hogy egyszerűen tudtam. Bizonyosságot viszont csak akkor szereztem, amikor nem sokkal ezelőtt találkoztunk. Addig úgy éltem le az életemből hét évtizedet, hogy nem törődtem a ténnyel, hogy létezik, csupán a múltam egy kellemes darabja volt. És tessék, most újra felkavart mindent, és én mégsem bántam annyira. Talán bántam volna, ha akkor éjjel nem halok meg, és nem szab Tupilek feltételt a feltámadásom kapcsán, de kezdtem immár más színben látni a világot. - Helyesebben, senkit nem változtat meg gyökeresen! - javítottam ki. Nem tehetek róla, mint a mellékelt ábra mutatta, teljesen én sem tudtam kibújni a bőrömből soha. - De igen, talán tényleg elfogult vagyok vele szemben. Ő mindig is ilyen lesz, és ez azt hiszem, hogy pozitív - mosolyodtam el végül, mert mást jelen helyzetben nem igazán lehetett tenni. Reméltem, hogy neki nem lesz szüksége arra, hogy megpróbáljon visszatalálni a régi önmagához, mint ahogyan most én vagyok kénytelen. Ennek történetét azonban inkább nem kötöttem Prim orrára, talán el sem hinné, mert tudtommal nem volt a város közelében a Vörös Hold éjjelén. - Szép elgondolás, csak ez sajnos nem mindig igaz... - én már csak tudom. Annak idején nagyon szerettem volna visszatérni az első kölykömhöz, de a körülmények nem tették lehetővé, később pedig már mindegy volt. Azóta is csak reménykedtem abban, hogy még minden rendben van vele, és Alekszandra él valahol boldogan. Azt már tudtam, hogy Mihail nincs az élők sorában, hiszen odaát ő volt az egyetlen, akivel találkoztam, aki megjelent előttem. Nem tudtam, hogy mi történhetett, de nagyon kíváncsi voltam rá, és azóta is szándékomban állt, hogy néhány követ megmozgatva kiderítsem, mi folyik odaát az oroszoknál. - Ha igazán akarjuk mind a ketten, és tudunk valamennyit áldozni erre az időnkből, akkor szerintem is menni fog! - egyelőre bizakodó voltam, noha semmiben nem maradtunk tegnap este ezzel kapcsolatban. - Nos, már nem tudhatjuk meg, hogy mi lett volna, ha csatlakozol hozzánk. Talán másképp alakultak volna a dolgok, de valamilyen úton-módon lehet, hogy ugyanígy rátalálnál magadra, egy másik Teremtő mellett! - azért a falkában is voltak olyanok, akik segítő kezet nyújtottak volna, bár tény, hogy nem sokan. - Egyébként tudom, hogy miről beszélsz, annak idején a Teremtőm azért rakott be a párizsi falkába, hogy megtanítson rá, milyen ez a fajta élet. Akkor nem értékeltem túlzottan, és ki is tagadtak azért, mert nem bírtam elsajátítani a falka az első-elvet. Aztán később újabb ismerőse mellé kellett szegődnöm, és ott már ment. Sokat éltem így is, és úgy is, úgyhogy mind a kettőt tudom értékelni, de jelenleg már ezt szoktam meg - magyaráztam könnyedén, hogy ne higgye azt, hogy én elvakultan csakis falka-párti vagyok. Vannak ilyenek, én tudom, de nem tartoztam közéjük. - Amikor pár éve idejöttünk, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi vár itt ránk, ezért úgy döntöttem, hogy ott hagyom biztonságban, és majd később utánam jön. Ezen a vidéken azonban sokáig nem volt erre alkalmas a hely a falkaháború miatt, és mostanában is történtek furcsaságok. Jobb volt ott neki, és mivel az első kölykömre nem tudok már vigyázni, őt úgy óvom, ahogyan tudom. Ha távol kell tőlem lennie néhány évig, akkor kész vagyok meghozni ezt az áldozatot - reméltem, hogy így már egy kicsit érthetőbb a helyzet. Nem könnyű, ez biztos. - Igen. Tudom, hogy nem volt túl sok női kalóz a történelem során, de én az egyik vagyok, akit számon tartanak - nevettem el magam könnyedén. - Ó, ez még mind semmi, de az tény, hogy már emberként is kerestem a kalandokat! - bólogattam, kicsit elmélázva az emlékeken. - Szinte minden nap. Akkor és ott meg kellett volna halnom kalózkodás miatt, de a Teremtőm kimenekített, és beharapott, még mielőtt felakasztottak volna. Aztán arisztokratává nevelt át, bár nem volt könnyű dolga... - vigyorogtam sokatmondóan. Mind a mai napig inkább a dívás megjelenésre szavaztam, de nem volt ez mindig így. - Szerintem egyikünknek sem könnyű, akinek hirtelen ilyen hosszú élet lehetősége szakad a nyakába... - én mindig is ezen a véleményem voltam, az már más kérdés, hogy alaposan próbáltam kiaknázni a lehetőségeimet. Nem csak az elején, vagy az utóbbi időben, hanem mindig. - Mondta már más is! - a szelíd mosoly továbbra is ott ült az arcomon, mintha állandó vendég akarna maradni. - Igen, azt hiszem, hogy főként miatta - vallottam be őszintén, mert miért hazudjak? - Valóban, az élet a kivételes esetektől szép - ezzel egyet kellett értenem. Egyébként számomra ő is pontosan olyan kivétel volt, mint amiről beszélt, mivel rendszerint csak akkor vagyok ilyen valakivel, ha úgy látom, hogy hasznom lehet belőle. Egyszerűen én ilyen beállítottságú vagyok, bár ha szigorúan nézzük, akkor akár ebből is lehetett. Az, hogy Amadieunek nem kell választania közöttünk. Amúgy is valószínű, hogy akkor a kölyköt választaná, mert nélkülem eddig is remekül megvolt, akármit érezzen is most irántam. Már ha tényleg érez... - Igen, mindig jó csapatot alkottunk. Ő meg én - bólogattam. Éreztem én is, hogy kezd tovatűnni az illúzióm, de ez már csak ilyen. Egyszer minden véget ér, a rossz is, és a jó is. - Hidd el, nagyon szívesen elárulnám, de az a benyomásom, hogy még nem mesélt magáról túl sokat. Viszont biztos vagyok benne, hogy annak is el fog jönni az ideje, és nekem úgy hiszem, hogy nem tisztem erről mesélni. Ezt neki kell megtennie, elmondania azt, amit ő szeretne, én pedig csak arról mesélhettem neked, ami engem érint - nem akartam én titkolózni, vagy elutasítani őt, de így éreztem helyesnek. - Szerintem hamarosan be fog avatni, és akkor talán megérted, és meglátod a hasonlóságokat. Csak türelem! - halkan ejtettem ki az utolsó szavakat, a gyönyörű táj pedig lassan még inkább szertefoszlott.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Megértem a kételyeit és tudom, hogy nem csak azért gondolja így, mert nőből van. Sokat megélt már és biztosan veszített el olyat, aki fontos volt számára. Senki se szereti szívének egyik birtoklóját elveszíteni és reménykedni néha feleslegesen rosszabb, mint összetörve lenni. - Szerintem, ha valakivel ennyire erős kapocs köt össze, akkor megérzed azt is, ha bajban van. Ahogyan azt is meg fogod érezni, hogy mikor ne várj többé, ha nem is te, de a farkasod a tudtodra fogja adni. – nézek rá komolyan. Lehet, hogy nem éltem még sokat, vagy legalábbis nem annyit, mint ő. Lehet, hogy összetörték a szívemet, de ez még nem jelenti azt, hogy azzal együtt meg is vakultam, vagy teljese elveszítettem volna szívem rejtett zugait, érzéseimet. Egyszerűen csak a fájdalom jelenpillanatban túl erős volt, de eme beszélgetés egészen jól segített kicsit a gondolataim elterelésében és ezért hálás voltam neki, hiszen mielőtt megjelent újra megfordult a fejemben, hogy esetleg mindent magam mögött hagyok. Csak bólintok arra mosolyogva, amikor kijavítja azt, amit mondok, majd az újabb kijelentésével is egyetértek, még ha nem is ismerem olyan régóta a közös ismerősünket, de azt hiszem eddigiek alapján egészen jól sikerült kiismernem Rhydiant. S szemmel láthatóan eddig egyetértünk a nősténnyel is. Ha másban nem is, akkor abban, hogy Rhydian tényleg különleges farkas és ritka az olyan tulajdonságokkal rendelkező személy, mint ő. - Lehet, nem vagyok én se minden tudó és még fiatal is vagyok ahhoz, hogy teljesen kiismerjem a világot, vagy egyáltalán a falkának a szokásait. - Nem voltam sose falkatag és ezek után, hogy most így leléptem nem is hiszem, hogy valaha az leszek. Talán én nem arra születtem a farkasommal, hogy falkában éljek, hanem arra, hogy szabad lehessek és meglegyen az a tudat, hogy bármikor elmehetek… bármikor… de többé nem szó nélkül, arra már nem lennék képes, még ha most annyira is kecsegtetően hív a világ. - Én drukkolok nektek és legfeljebb majd néha fenékbe billentem, ha túlzottan elkényelmesedne. – szólalok meg egy ravasz mosoly keretében, de természetesen játékosan. Én nem fogok bántani a teremtőmet sose, vagyis remélem, hogy soha, de attól még drukkolhatok azért, hogy amennyire lehetséges az ő szerelmük legalább beteljesüljön, még ha az én szívem most darabokban is hever és talán sose fog már senki iránt dobogni. Attól még másnak kijár, ahogyan Jacksonnak is. Melyik hülye idióta kívánna annak a személynek boldogságot, aki éppen összetörte és pont abban a pillanatban? Szerintem senki se, de én mégis ezt tettem és őszintén kívántam, hogy ő legalább meglelje valaki mellett azt a boldogságot, amiben reménykedik és amit megérdemel. – Hiszek abban, hogy okkal történt az, hogy hamarabb talált meg Rhyd ezzel a dologgal, mint esetleg a falkához csatlakoztam volna és onnét valaki. – szólalok meg komolyan. Hittem a sorsban és talán azért is történtek így, mert nem kellett egy bizonyos hímmel egy városban élnem és azt hiszem ez jelenleg mindenkinek jobb volt, vagyis gondolom… Honnét tudhatnám, hiszen még csak tegnap történt a nagyzűrzavar… - Akkor te nem vagy őslakos, hanem az újakkal érkeztél. – jegyzem meg mint valami ostoba, de valami miatt azt hittem, hogy már régebb óta él itt, de tévedtem. Nem baj, hiszen nem ismerem őt, így abban se lehetek biztos, hogy mikortól boldogította az itteniek életét. Mosolyogva hallgatom a nőstény szavait, miközben még az illúziója ölel körbe. Figyelem minden apró rezdülését és egy pillanatra még talán el is képzelem kalózként. Vajon, ha akkor születtem volna, akkor belőlem is az lett volna? Nem tudom, de egy kicsit talán magamra ismerek benne. A kalandvágya és a többi hasonló dolgot egészen jól ismerem, hiszen részben én is ilyen vagyok. – Akkor mondhatni igazi lázadótípus vagy, vagyis voltál. S tudod a gyémántot se könnyű megművelni, a megfelelő alakra formálni, de mégis megéri. Biztosan látott benned valamit. – nézek rá mosolyogva, hiszen a teremtők sokszor olyat látnak a kölykükben, ami számunkra szinte láthatatlan. Ők meglátják a felszín alatt rejlő kincset és gyémántokat, illetve restek azokat felszínre is hozni, miközben az életre formálják őket… - Valóban, hiszen sok mindent megélhetünk, láthatjuk azt, ahogyan a világ változik és közben elveszíthetünk olyanokat, akik az évtizedek vagy évszázadok alatt közel kerülnek hozzánk, de ennek ellenére is úgy gondolom, hogy részben szerencsések is vagyunk. – úgy éreztem, hogy hálásak lehetünk azért, mert több időt kapunk arra, hogy megtapasztalhassuk az élet szépségét, de ugyanakkor gyötrelmét. Több időt kapunk arra, hogy esetleg hibákat helyre hozzunk és kicsit talán jobbá tegyük a világot. Láthatjuk azt, ahogyan vesztébe rohan, de ugyanakkor tehetünk is ellene, ha képesek vagyunk túl jutni a saját kis világunkon, ami eléggé nehéz, de nem lehetetlen… Nem szerettem volna közéjük állni, s én lenni az, aki minden miatt elromlik. Elég az az egy dolog, amit már elrontottam, nem vágyom még többre. Így reménykedtem, hogy nem fogok semmi bajt se okozni ilyen értelemben, meg amúgy se. Igyekeztem végre kicsit jó útra térni, olyanra, amelyiken a testvérem is büszke lehet rám és a Teremtőm is. Szerettem volna végre nem csak elrontani dolgokat, vagy éppen csalódást okozni, hanem élvezni az életet, de közben jól is cselekedni… - Igen biztosan be fog és bocsi, nem akartam túl tolakodó se lenni, de ebben teljes mértékig igazad van. Majd idővel rájövök én is, így sokkal bulisabb. – nevetem el magamat és egy pillanatra csendbe burkolózom, hiszen szeretném kiélvezni az utolsó pillanatait eme játékának. Figyelem a tájat, majd pedig azt, ahogyan teljesen megsemmisül és újra nem Alaszkában vagyunk… - Sokszor csinálsz? Sokszor idézel meg emlékeket és veszel el benne? – kérdezem kíváncsian, hiszen igazán különleges képességet kapott ő is a farkasával.
- Azt hiszem, ez nagyon szép gondolat! - mosolyogtam rá szelíden. Igen, én is szerettem azt hinni éveken át, hogy a zsigereimben megérezném, ha történne valami azzal, akinek a szívemet adtam. Mert odaadtam neki sok száz évvel ezelőtt, ezt kár is lenne tagadni. Sem ő, sem én nem tagadtuk ezt soha. Egyszerűen csak az ő szíve elég nagy volt ahhoz, hogy más nőt is beengedjen oda, míg az enyém mindig érte dobogott igazán. Persze volt olyan férfi, akiért sokat megtettem volna, de nem romantikus, gyengéd érzelmek fűztek hozzá, és volt még mindig olyan, akiért hasonlóképpen áldoznék fel mindent. Például az alfám, vagy a kölyköm ide sorolható. - Tudod, minden falka más és más, ugyanakkor vannak alappillérek, amik minden közösségnél hasonlóan működnek. Ez a harmadik falka, aminek életem során a tagja vagyok. Mindet meg kell szokni bizonyos szinten, de mindenekelőtt azt tartják a világ bármely pontján, hogy tiszteld a feletted állót, és legyen számodra első a közösség jóléte. Aki pedig ezzel nem tud azonosulni, az tényleg jobban jár, ha magányosként éli a világát! - azt hiszem, ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy ha ez neki nem összeegyeztethető azzal, ahogyan élni szeret, akkor jobb, hogy nem csatlakozott hozzánk. - Köszönöm! - kacagtam fel könnyedén. - De ha már noszogatni kell amiatt, hogy találkozzon velem, az régen rossz! - csóváltam a fejemet, de nem feltételeztem egyébként, hogy ez bekövetkezhetne. Nem olyan fából faragták a hímet, de ezt mind a ketten tudtuk szerintem, és pusztán csak viccnek szánta a megjegyzését. Ez rendben is volt, és az sem állt szándékomban, hogy kioktassam. Egészen egyszerűen csak hangot adtam a véleményemnek. - Én is hiszek benne, még ha azt is gondolom, hogy értékes tagja lehettél volna a családunknak - persze messzemenő következtetéseket még nem akartam levonni vele kapcsolatban, ez csupán az első benyomásom alapján volt. - De mellette jó dolgod lesz, csak hagyd, hogy tanítson arra, amire szükségesnek látja! Neki fontosak a kötelékek, és egyszer már megélt negatív dolgot, nem akarom, hogy még egyszer kudarcként éljen meg valamit! - talán túl sokat mondtam ezzel, de majd ő kifejti Primnek, ha szeretné egyszer. Én több szót ezzel kapcsolatban nem kívántam ejteni. - Pontosan! A háború után érkeztem Chicagóba, és csatlakoztam Castor falkájához. Azóta is velük élek! - erősítettem meg azt, amit már amúgy is tudott. - Igen, határozottan mondhatjuk azt. Sokan ezt negatív dologként könyvelik el, de én nem értek egyet. Szerintem csak azt jelenti, hogy céltudatos vagy és többre vágysz annál, mint amit az öledbe kapsz az élettől! Másképp nem is szerezhetsz többet... - vontam meg a vállaimat könnyedén. - Bizonyára, mert ő ok nélkül soha nem csinált semmit - a teremtőm keménykezű, realista férfi volt, de a magam módján kedveltem őt. Sokat köszönhetek neki, többet, mint pusztán az életemet. - Én is kedvelem ezt az életet. Sokan átokként fogják fel, én meg kalandnak tartottam már kezdettől fogva. Ilyenkor mindig a legjobbat akarom kihozni a helyzetből, egyszerűen ilyen a természetem. Igyekszem a magam javára fordítani a dolgokat - szerintem ezzel nem vagyok egyedül, a talpraesett többség ilyen, míg mások túl gyávák vagy gyengék hozzá. Van, akiket megrémít az ismeretlen, de engem világéletemben inkább vonzott, mint taszított volna. Felfedezni akartam, megismerni. - Nem voltál tolakodó, de így éreztem fairnek vele szemben - más egyéb oka nem volt, egyszerűen nem akartam elvenni a lehetőséget attól, akit jogosan megilletett a mesélés öröme, vagy éppen bánata. - Annyira nem, de ha időm engedi, akkor szoktam. Jó kikapcsolódás, és szeretek a múlton merengeni időnként. Ez azt hiszem, hogy afféle öreges dolog - nevettem el magam vidáman, miután szertefoszlott az általam teremtett világ. - Gyere, ideje visszamennünk. Elkísérlek a város határáig, mielőtt keresne téged! - invitáltam magammal, és ha kedve tartotta, akkor akár őt közben is kérdezgethetett még, szívesen beszélgettem vele. Azt hiszem, hogy határozottan pozitív véleményem lett Amadieu kölykéről, és később még úgyis össze fogunk futni, ebben nem kételkedtem egy percig sem.
// Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! és ne haragudj, hogy így elhúztam! //
Valami kutatót kihúztak a mocsárból. Hajnali öt óra van és még az álom is alig ment ki a szememből, de már úton vagyok az említett célállomás felé. Keldron nem szarozik, ha információgyűjtésről van szó, s bármennyire szeretnék vitatkozni döntésével, amiért engem küldött, nem tudok. Mint a helyi protektorátus "dezinformációs hivatalának feje", aka a csávó, aki a médiában söpröget a természetfeletti dolgok után, nem volt kérdés, hogy engem a legegyszerűbb a vélhetően még helyszínelés alatt álló területre küldeni, hogy megtudjuk, mi is történt pontosan. Mostanában nincsenek komolyabb farkas-balhék, tekintettel az egységes falkával való jó együttműködésünkre, de sosem lehet tudni, mikor téved a területre valami kellemetlenkedő kóbor. Aztán persze az is lehet, a kutatónak szimplán szerencsétlen napja volt és megcsúszott a sikamlós közeg talaján, alámerült, aztán kampó....! - Bármennyire rohadék mód hangzik, utóbbinak szurkoltam. Az elvitelre kért kávék az anyósülésen igyekeztek egymásba kapaszkodni, meg a papírtálcába, amibe szorították őket, hogy átvészeljék az egyenetlen talaj nyújtotta rázkódást, miközben én a szélvédőn keresztül kifelé pásztázva igyekeztem meglelni a célállomást a ködös hajnali reggelen. A kék-piros villogások remek támaszpontot nyújtottak, még a kordonon kívül le is parkoltam, hogy magamon a bélelt kabátot összehúzva fázósan, kiszállva járművemből tekintsek végig a zsizsegő rendőrseregleten. Három kocsi, legalább egy tucat munkatárs. Ehh, remélem valamelyik vajszívűbb vezeti az egész hacacárét, ha már Mandy pont nem volt szolgálatban ma pechemre...!
Kezeimbe vettem a két kávékat - egy magamnak, egy szelídítésnek - és határozott léptekkel indultam meg a helyszín felé. Ha akartam, se tudtam volna titkolni érkezésemet, hát kissé megemelt kezekkel jeleztem a lelkes újoncnak - azt hiszem valami David, ha jól emlékszem - békével jöttem. - Kyle Prescott, Daily News... Jó reggelt. - Korán kelt ma, Mr. Prescott. - Tudja, hogy van ez, a keselyűk mindig megérzik a vérszagot... - Fáradt mosolyom erőltetett. A lényegre térnék, ellépve a srác mellett. - Ki vezeti a nyomozást? - Oda nem mehet...!- Szól utánam, de már mindegy is. Kiszúrom az ismerős hangot, amint épp valamely kollégának dirigál. Némileg őszintébbé is vélik ennek nyomán képemen a görbület. - Adams! Micsoda véletlen! - Köszöntöm, elérve őt, s ha megfordul erre, még az egyik kávét is felé nyújtom. Neki hoztam direktbe, komolyan. - Asszonyom, én próbáltam megállítani, de... - Szabadkozik mellettem a suhanc.
Este fáradtan estem át a lakásom küszöbén, ami kongott az ürességtől. Pillantásommal hiába kerestem Ryan kabátját, cipőjét és a kulcsait a kis szekrényen. Ő valószínűleg odahaza próbálta előkaparni az emlékeit az exe segítségével, ki tudja. Azon viszont nem tudtam túltenni magam, hogy a munkahelyen úgy viselkedett, mint a megismerkedésünk napjaiban. Mintha csak egy idegen lennék számára. Már a gondolat is kiborított. Lerúgva lábaimról a cipőt, mezítláb haladtam végig a lakáson, hogy aztán egyenként dobáljam le magamról a ruhadarabokat és vegyek egy zuhanyt. Az alatt legalább sírhattam egy jót, s megszabadulhattam attól a feszültségtől, ami a munkahelyen telepedett rám. Ott nem mutathattam ki semmit, jópofit kellett vágnom mindenhez, hisz senki sem tudta azt, hogy mi történt korábban kettőnk közt. Kivéve Andrewt. Megfordult a fejemben, hogy áthívjam magamhoz és beszélgessünk egyet, de már túl késő volt, s örültem, ha ágyba zuhanhatok. Az alvás azonban nehezen ment, lassan tudtam csak elaludni, s mire ez megtörtént, addigra már csörgött a telefonom. Ez most nem az ébresztő volt, hajnali fél öt lehetett, amikor szóltak, hogy sürgősen menjek, mert gyilkosság történt. Alig tudtam kikászálódni az ágyból, szemeim karikásak voltak, fáradtságról árulkodtak. A hajamat is épp csak megfésültem, hogy egy gumival rögzítsem, de néhány szél még így is szanaszét lógott. Farmer, bakancs, kötött garbó, kabát és sapka, ezek voltak a legfontosabb ruhadarabok ilyen hidegben. A kesztyűről és a sálról megfeledkeztem, s már csak az autó volánja mögött jutott az eszembe, hogy azokat otthon hagytam. Pechemre még egy korty kávét se sikerült legurítanom, mert otthon nem volt lefőzve, az idő meg sürgetett, mennem kellett. Mire odaértem a mocsárhoz, a kollégák már biztosították a helyszínt, s megkezdődhetett az áldozat kiemelése. A mocsár szélén ácsorogva, magam előtt összefűzött kezekkel figyeltem a műveletet, majd közelebb sétáltam az egyik rendőr kollégával, aki közben elmondta a részleteket. - Egy vadász jelentette az esetet, épp éjszakai lesre indult, amikor felfedezte...- elállt a mondandója is, mert ekkorra szabadult ki a test a mocsár fogságából, pontosabban külön a torzó és külön a végtagok. Pokoli bűz terjengett, valószínűleg már napok óta lehetett a test a mocsárban. Kabátom szélét húztam a szám elé, s próbáltam leküzdeni az undort. Nem sűrűn kellett ilyen esetekhez jönnöm, éppen ezért volt megrázó látni ezt a testet. - David, szóljon a helyszínelőknek, hogy készítsenek képeket a testről, de előtte világítsák meg a területet. Nem akarom, hogy a nyomokon keresztül tapossanak – magam is óvatosan próbáltam mozogni, miközben zseblámpámmal világítottam, s leguggolva alaposabban is szemügyre vettem a testet. Majd felfordult a gyomrom, soha nem láttam még ilyet. Mintha leszakadt volna a felső része az alsótól, vagy elvágták volna. Biztos voltam abban, hogy ez nem lehetett baleset. Előhalásztam a mobilom, azonnal tárcsázni akartam Ryan-t, de bevillant, hogy őt nem hívhatom. Ekkor szóltam Marknak, s kértem, hogy siessen a helyszínre, mert ezt neki is látnia kell. Mire felegyenesedtem , egy ismerős hangot hallottam, s ahogy oldalra kaptam a fejem, máris megláttam a firkászt. - Mit keres itt? - kérdeztem feszülten, nem volt hangulatom most ehhez a pasashoz, aki az utóbbi időben minden helyszínen azonnal ott termett, mintha csak lenne egy besúgója a rendőrségnél. Pillantásom átvillant Davidre, neki kellett volna biztosítania a helyszínt és figyelni arra, hogy a sajtó ne jöhessen a közelbe. - Maradjon itt, és csak a helyszínelőket engedje ide – szóltam rá, majd Prescott-ra pillantottam, s a kezében tartott kávéra. Csábító lett volna, ha az orromban nem érzem még mindig a rohadt hús szagát. - Hányszor mondjam el magának, hogy nem jöhet a helyszínre, amíg zajlik a nyomozás? Nem érdekel, ha főszerkesztő, az se érdekel, ha a médiában atyaúristen. Lépjen hátrébb – szóltam rá, s ha mozdult, akkor én is távolabb léptem. - Egyáltalán honnan tud az esetről? Még engem is csak most hívtak – gyanakodva fürkésztem a pasast, a hatodik érzékem azt súgta, hogy talán egy tégla lehet a rendőrségnél, aki leadja a forró drótot. Már csak azt nem tudtam, hogy ki lehet az. A kávét mindenesetre kivettem a kezéből, s abból kortyoltam, de a tekintetem nem vettem le a pasasról.
Kezdőlap
//
és ne haragudj, hogy így elhúztam! 
//
