– Nem-e? – kérdezem vigyorogva. Hmm, egészen eleresztettem magam ezzel a nővel. Ami lehet, hogy probléma, tekintve hogy egyetlen harapással le tudná tépni a fejemet, ha akarná. De ilyen csúfságot csak nem tesz, elvégre aranyos képem van, egóm meg semmi. De azt nem bírom megállni, hogy ne vigyem tovább a dolgot. – Akkor az első úticélunk az Antarktisz lesz, ez már egészen bizonyos. Én elszórakozok a pingvinekkel, te pedig átkozhatod a helyet, amiért nem olyan jó meleg, mint ez itt. Azért a nagy romantikus történet elmaradásáért lehajtom a fejem, ha nem is szólok semmit. Furcsa módon egyre jobban rá vagyok állva az ilyesmikre. Múltkor is megnéztem valami hülye filmet, Barátság extrákkal, vagy mi volt a címe... Aztán bealudtam rajta, és elképzeltem Asht meg maga... Jobb, ha ezt nem folytatom, igaz? Lényeg az, hogy a férfiasságom maradványainak is búcsút mondhatok szépen, lassan. Mondjuk ez megint nem újdonság, már csak a becsületem marad meg egész normálisan. Aztán majd elkezdek a zuhanyzó ajtaja alatt kukkolni, és az is odavész. Szar helyzet. – Ha velünk jön, megejtem a dolgot előtte – mondom. És így is gondolom. Most is csak azért titkolózom előtte, mert félek. Nem attól, hogy mit szólna. Szerintem elfogadná ezt a világot. Hanem attól, hogy mi történne vele, ha belebotlana egy olyan farkasba, aki nem annyira barátságos, mint szerény személyem. Mert vannak veszélyesebb, vadabb farkasok is, olyanok, akik darabokra tépnék, csak azért, mert a másik falkával barátkozik. vagy velem, ha a családomra gondolok... Ha őt is elveszítem Lucy, Velkan és Jasmin után, hát esküszöm, elköltözöm egy hegyre, távolra az emberektől, hogy soha többé ne tehessek kárt senkiben. – Nem, inkább a szertárba – felelem szintén vigyorogva. Persze, hogy ez kamu, egyrészt még csak nem is csókolóztam soha ezelőtt, nemhogy megdugjak valakit a suliban, másrészt meg... Az a nagy büdös helyzet, hogy Sue valószínűleg megölne, ha kihagynék egy órát. Zavaróan a szívén viseli ezt a dolgot, vagy csak nem lógós, és próbál megnevelni. Mondjuk Doktor Howard papírjával be tudom mesélni, hogy beteg vagyok, de azért a személyiségzavart ő is nehezen hiszi el. Én meg nem szeretek hazudni neki. Bár, attól félek, ez már az életem egy zavaró részlete marad mindörökre. Csak sétálok mellette, hallgatom a dallamot, amit dúdol, és próbálok nem agyalni mindenféle marhaságon. Viszont a szívem egyből felderül, amikor meglátom a mocsár szélét, és szívem szerint már szaladnék arra, hogy mielőtt kijussak ebből a nyomorult ingoványból. Az Ifjú Indiaia Jones megnevezés tetszik, és felnevetek rajta. – Köszi, hogy nem lőttél le – mondom vigyorogva, majd arcon csókolom kissé sután. Aztán elfordulok, és elkezdek azon agyalni, honnan a fenéből szedtem én a bátorságot ehhez. Komolyan mondom, nem értem önmagamat. Ami mondjuk nem valami húdenagy újdonság, általában nem szoktam, de na... Ilyet még nem műveltem. Pár lépés után azért felemelem a kezemet, és megfordulva integetek neki. – Viszlát, Odette! Remélem még találkozunk! És tényleg így van. Csak az ne a közeljövőben legyen, mert biztosan nem tudok megállni előtte...
Óóóó Édes Istenkém! Nem úgy terveztem a mai napot, hogy eltévedek. A Mama már tuti, hogy hívta a hegyimentőket meg a hatóságiakat is meg minden izét aminek akárcsak egy kis köze is lehet egy naaagyon eltévedt nő megmentéséhez. Úgy terveztem, hogy valahol a hegyekben fogok kikötni. Minden a terv szerint haladt, a kijelölt turista ösvényen haladtam tovább, miután letértem az útról és rákanyarodtam az erdősebb területekre. Aztán persze jöttek azok a lábnyomok, és totál megfeledkeztem arról, hogy nem valami hegyimentő Serpa vagyok, aki még egy Jetinél is jobban tájékozódik a hegyekben. Tehát, ahogy az a nagy könyvben is meg vagyon írva, letértem a helyes útról és mire felnéztem, addigra már itt voltam. Még szerencse, hogy hegymászáshoz öltöztem. A túrabakancsom még így is bokáig süllyed a lápba, és minden lépésemnél le akar esni a lábamról. -A csudiba! Ez az izé sem működik. Nem jó ez semmire! - Nyivákolok jajveszékelve, mint egy kétségbeesett, elhagyott kiscica, miközben eszeveszettül rázogatni kezdem össze-vissza az iránytűmet, ami ettől csak még jobban megzavarodik. Na jó, ne ess pánikba! Már tuti, hogy keresnek. Elvégre, lassan két órája már, hogy vissza kellett volna érnem a városba és előadást kéne tartanom a ma és múlthéten begyűjtött új anyagaimból. -Oké, töltsd addig is valami hasznossal az időt, és nyomj el pár képet mielőtt besötétedne. - Nem vagyok bolond, csak szokásom magamban beszélni, ha szorult helyzetbe kerülök. Az valahogy... megnyugtat. Kicsit olyan, mintha... nem lennék egyedül, vagy mit tudom én? Egy gyors terepszemle után -és egy nyögvenyelős arrébb araszolást követően-, kikapom a gépemet az oldalamra akasztott táskából, és kattintgatni kezdek. Ez is jobb, mint a semmi, és legalább közben dolgozom is!
Miután jött egy kétségbeesett asszonytól jajveszékelő bejelentés, miszerint elveszett az egyszem, amúgy etológus lánya, legszívesebben a legközelebbi falba beépítettem volna magamat. Tudtommal egy tudósnak, aki az állatok viselkedési szokásaival foglalkozik, van annyi esze, hogy vigyen magával iránytűt, térképet, vagy ha ezt nem is, legalább egy olyan személyt, aki valamelyest konyít a túra ösvényhez, vagy talán aki még a világ végéről is haza tudja vinni mama pici lányát. Fújtatva rázom a fejem, miközben kilépek az épületből... tulajdonképpen két egység indult már el rajtam kívül, fel a heyekbe, mivel a kedves mama bevallása szerint, oda indult a lány. Én még a biztonság kedvéért tettem egy kitérőt az ott levő ösvények felé, hogy farkasként végigszaglásszam, hátha hamarabb bukkanok nyomra, mint a többiek. Hogy honnan ismerem a nő szagát? Onnan, hogy az anyja végső kétségbeesésének hála, bejött az irodába, és ugyan úgy szaglik az ösvény ettől a tipikus mosószertől, mint ahogy a nő is. Szóval gyanítom, hogy jó nyomon járok. Visszapattanva a Camaroba hazáig vágtázok, hogy belebújjak egy sötét farmerba, bakkancsba, pólóba és bőrkabátba, hogy újult erővel indulhassak el a nő keresésére... learatni a babérokat. Csodálatos. Alig fél óra elteltével már baktatok is zsebre dugott kezekkel a túraösvényen, ami a mocsaras lápvidékhez vezet. Ez a bolond nőszemély mégis mit gondolt? Hogy majd ott fog találni normális állatot, ami mondjuk nem valami undormány élősködő? Alig lépek ki az erdős részből, hogy onnan a mocsarak felé haladhassak, mikor megpillantom a nő, innen roppant parányi alakját, bár gyanítom, hogy ha megközelítem akkor se lesz sokkal nagyobb... - Kíváncsi vagyok rá, hogy a bakancsából hogy fogja eltakarítani a szutymákot... - szólok oda neki, de nem veszem rá a fáradtságot, hogy sokkal közelebb menjek már csak azért se, mert r*hadt drága volt a cipőm. Nem is értem miért ebben jöttem el...
Számtalanszor indultam már el farkasok -leginkább vérfarkasok-, után, de még eddigi pályafutásom alatt egyszer sem sikerült eltévednem. Ennyire durván legalábbis még nem. Volt már, hogy Emilyvel és Kevinnel karöltve vágtunk neki Fairbanks erdőségeinek, de akkor nem egyedül voltam, hanem társaságom is volt, és Ems és Kevin legalább konyítottak valamit az iránytűhöz és térképhez. Igazából, nekem is menne a tájékozódás, ha a Mama nem a lehető legősibb, rozsda ette iránytűvel indított volna útnak, ami azonkívül, hogy lehúzza a gatyámat a piszok nagy súlyával, ha a zsebembe rakom, semmi másra nem jó. Akár el is hajíthatnám -egyel kevesebb gondom lenne-, de gondolnom kell arra is, hogy ez is egy családi örökség, azokat pedig illik megtartani és tovább adni majd a következő nemzedéknek. Igaz, ha így haladok, nem lesz lehetőségem "következő nemzedéket" párzani. Bahh... micsoda szófordulatok! -Hát ez...? - Pusmogom ráncolt homlokkal az orrom alatt, ahogy a következő képen meglátok valami sárga kis foltot. Rögvest ráközelítek, és lám! Mit látnak szemeim? Egy Nádi Boglárka az! Istenem, Ems sárgulna az irigységtől, ha most ezt látná! Mint mindenkinek, úgy neki is megvan a mániája, a hobbija. Az én szenvedélyeim a vérfarkasok és farkasok, az övé pedig a ritkán fellelhető növények. -Háhá! - Hallatok egy félhangos győzelemittas kacajt, és cuppanó léptekkel elindulok a pár méterre tőlem leledező növényhez, ami mellett többet is találok. Van itt még Tőzegpáfrány, Vízihagyma és Nyílfű is. -Egy kicsit még jobbra éééés... - Ezek az utolsó szavaim mielőtt lenyomnám a gombot, és kis híján beledőlnék a mocsárba gépestül az ijedtségtől, amint meghallom magam mögül felcsendülni az ismeretlen mély, kellemes férfi baritont. -Úristen! Nagyon megijesztett! - Sipákolom, amikor már a férfival szemben állok, de aztán csak egy reményteljes, mégis visszafogott, szégyenlős mosollyal együtt megkönnyebbülten felsóhajtok. -Nem illetéktelenül vagyok itt! Mutassam az igazolványom? - Hebegem, és közben zavartan fürkészem a férfi rendíthetetlennek tűnő fagyos vonásait.
Soha nem tudtam elképzelni, hogy mit gondolnak azok az emberek, kik könnyes szemekkel, remegő szájjal és a kétségbeeséstől kipirult képpel állítanak be hozzánk, hogy márpedig ő követeli, hogy segítsenek rajta és az ő kis rokonán, aki holmi idétlen felindulásból nekiindult szimatolni az erdőben vagy fent a hegyekben. Az már más kérdés, hogy megígérjük megtaláljuk, és az elvártaktól eltekintve jégtáblává fagyva, vagy bomladozva hozzuk le. Általában ha az utóbbiról van szó, akkor én nem veszem ki a részem a játékból tekintettel farkas énemre, ki legszívesebben a belét dobná ki olyankor. Na meg persze az emberi is tiltakozik... a kettő kombinálása pedig megsemmisülés. Remélem ezt a bolond nőszemélyt egyben fogom tudni az anyja elé lökdösni, mert ha nem én bejelentem, hogy megtaláltam, de ott is hagyom. Legnagyobb örömömre nem érzek dögszagot a környékben, így nem félek attól, hogy talán mégis meghalt volna. Egy pillanatra megállok az egyik csapáson mikor a telefonom megcsörren, s kikapva azt a zsebemből, szem forgatva kapcsolom Jennifert, kinek egy ideje szokása, hogy sipákolva közvetítsen, vagy parancsolgasson, ha nem jelzek vissza neki az adóvevőn. - Már megint mi van? - sóhajtok bele a telefonba, ő pedig gyorsan elhadarja, hogy mi a probléma. - Az első csoport felért a hegytetőre, de nem találtak senkit... mi lesz, ha nem találjuk meg? Bele kell mondanom az anyja szemébe, hogy tovább keressük, de ha két napon belül nem találjuk, akkor eltűntnek kell nyilvánítani... Dylan ez olyan kegyetlenség és.... - Jennifer! Nem érdekel, hogy mit hogy fogsz elmondani neki, ez már nem az én feladatom. Én nem fogok könnyeket hullajtani ezt te is jól tudod. De ajánlom a figyelmükbe az erdőket. Nem jelenti azt, hogy arra is ment, amerre az anyja mondta - magyarázok neki. Valamiért felettébb fontosnak tartja, hogyha valami gondja baja van, legyen az magán jellegű vagy munkába vágó, felhív... mintha legalábbis érintett lennék a témában, vagy annyira érdekelne. A gond csak az, hogy míg én igyekszek kizárni őt az életemből, ő tesz róla, hogy egyre közelebb kerüljön hozzám. Legalábbis az ő részéről. Felvont szemöldökkel figyelem a nőt, ahogy jajveszékelve megfordul. - Nem kell nekem magyarázkodni - válaszolok emberi szarkazmusommal, mikor pedig a jelvényéről kezd el hadarni, csak meghökkenve, kitérve a hitemből nézek végig rajta. - Elhiszi nekem, hogy nem izgat milyen szándékból van itt? Még ha tilosban lenne akkor se lenne beleszólási jogom, nem a "rend" embere vagyok. Nekem is jócskán szokásom szabályokat szedni - immáron bátrabban közelítem meg ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se lépjek bele a lehető legnagyobb tócsákba és mocsokba.
Komolyan nem számítottam arra, hogy ilyen hamar rám fog találni valaki. Azt sejtettem, hogy a Mama már utánam küldött egy egész hegyimentő csapatot -még azt is kinézem belőle, hogy előre lefizette a csapatot egy kis kenőpénzzel, hogy így ösztönözze őket a keresésre-, de azt álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyen hamar rám fognak bukkanni, ráadásul hogy egy ilyen... modortalan férfi lesz az. Az ember azt gondolná, hogy egy elveszett, halálra rémült emberrel kedvesen és megértően bánnak a mentők, erre itt terem előttem egy ilyen... totál kőbunkónak tűnő pasas. Na, jó, nem akarok előre ítélkezni. Az nem szép dolog. Különben is, lehet csak idő kell neki, ameddig feloldódik idegenek társaságában, és tök jól össze fogunk haverkodni mire kiérünk innen. Vagy nem... -Ezek szerint maga mégsem a hegyimentőktől van itt, hanem... inkább eltenne láb alól? - Kérdezem ijedten, és gyanakvóan pislogva fel rá, ahogy észrevétlenül még hátrálok is tőle egy-két lépésnyit. Elég pszichopata feje van. Helyesbítek, szexi pszichopata feje! Tényleg igaz a szóbeszéd, miszerint a nők mindig a rosszfiúkba esnek bele. Na, nem mintha én beleestem volna, na neeem, szó sincs róla! Cöhh még csak az hiányozna nekem! -Egyébként, Hazel Andrews vagyok. - Mutatkozom be egy kissé megkésve, és először véletlenségből azt a kezemet lendítem felé, amiben ott a kamera is. -Upika... - Motyogom, és még időben visszahúzom az elfoglalt kezemet, és ezennel már a szabad praclimat lendítem felé. -Etológus. A farkasok viselkedési szokásait kutatom és figyelem. - Nézek fel most először a szemeiben mióta itt van. Máris feltűnik benne valami furcsa, nem mindennapi, de inkább nem kezdek el reménykedni.
A lány esetlensége erősíti bennem a gyanút, hogy jó nyomon járok és nem csak egy egyszerű, ismeretlen és épp a dolgát végző személybe futottam bele, hanem egy másik ilyenbe, aki az anyja szerint elveszett, mert az ő kicsi lánykája soha nem szokott ilyen sokáig távol lenni. Legszívesebben feltettem volna a kérdést, hogy mi van akkor, ha ez az egy szem kislány éppen egy pasival turbékol az ágyban, de féltem, hogy jól fejbe vág az esernyőjével és rikoltozva kiabálja, hogy az ő kislánya nem ilyen, mert ő kivárja az esküvője napját. Igen, az én koromban ez bevett szokás volt, de a mostaniak koránt se ezen érvényesítik előnyben, ami mondjuk nem csoda. - De, mégis tőlük vagyok itt, csak éppen szolgálaton kívül. Pont lejárt a munkaidőm mikor az ön... hmm bájos édesanyja beállított, hogy márpedig meg kell keresni az egy szem lánykáját, mert különben.... és ha nem akkor... - bambulok az ég felé, miközben felidézem neki a hallottakat anélkül, hogy a két opciót befejezném. Így sokkal hatásosabb és sejtheti is az ember, hogy milyen magát vissza nem fogó asszonnyal volt dolgunk, aki kapásból több osztag indítását is szorgalmazta. - Nekem nem volt kedvem beöltözni, szóval inkább hazamentem átöltözni és úgy indultam el... és nem, nem tenném el láb alól. Ezt miből gondolja? - vonom össze a szemöldökömet, nem is értve, hogy honnan vonta le ezt a következtetést. Bemutatkozása épp ugyan olyan viccesre sikeredik, mint amilyen maga az egész jelenség. A kamerával teli kezét már vissza is húzza, hogy a másikat nyújtsa felém, én pedig rá is marok apró kacsójára, hogy megrázzam azt. Persze reménykedek benne, hogy nem az egész lányt rázom meg, tekintettel apró termetére. - De jó önnek - jelenik meg pimasz mosoly a szám szegletében. Szerencsére nekem nem kell tanulmányoznom a szokásaikat, mivel velük élek és én magam is az vagyok. De ezt jobb lenne nem megmondani neki. - Amúgy hegyimentő vagyok és főállású pszichopata... legalábbis valami ilyesmit láttam a szemében. Biztos annak is gondol - forgatom meg a szemeimet, majd állapodik meg ismét a nő csinos arcán. - Mellesleg, hogy keveredett ide? A farkasok jobban szeretik az erdős, hegyes és fennsík területeket, mint a mocsaras vidékeket. Csak a vesztükbe rohannak vele - vázolom, mintha teljes mértékben tisztába lennék a farkasok szokásaival.
Kelletlen fintort varázsolok arcomra, ahogy félre biggyesztem a számat, és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, ami nem lenne lehetetlen, tekintettek a környezetre és a vizes, lápos talajra. -Ó, a Mama! Fene... - Pusmogom az orrom alatt félhangosan morogva, ahogy lányos zavaromban lehajtott fejjel megdörzsölöm a nyakam. Attól pedig csak még jobban ég a képem, hogy rájövök, az iménti szitkozódásomat nem tartottam meg magamnak, hanem egyenesen a férfi elé tártam, mintha az legalábbis annyira érdekelt lenne a dologban. Ez aaannyira égő! Elmegyek otthonról pár órára, és az anyám máris utánam küldi az egész helyi hegyimentő alakulatot. Ezer szerencse, hogy nem az FBI vagy a CIA csapatait mozgósította máris. Istenem, csak egy kicsit eltévedtem. Miért kell ezt ekkora dobra verni? -Nézze, nagyon sajnálom! A Mama, vagyis... az anyám... tudja, hajlamos mindent túl aggódni. - Kezdek el -rossz szokásom-, a férfi bocsánatáért esedezni, miközben sajnálkozó szemekkel pislogok fel rá. Ennél jobban már ha akarnám sem tudnám leégetni magam. Mit számít, ha még rá is kontrázok egy kicsit a dologra pluszban? Ebből már úgysem magyarázom ki magam, de legalább lesz egy vicces sztorim Emsnek és Kevinnek. Persze, csak ha a pasas gondoskodik arról, hogy élve lejussak innen... -Nem tudom. Tudja, stresszes helyzetekben képes vagyok mindenbe a legrosszabbat beleképzelni. - Hadarom magyarázkodóan, aztán csak felsóhajtok reménytelen helyzetemen. Itt állok a láp kellős közepén egy férfi társaságában, akiről már azt sem tudom, hogy mit higgyek, és akkor ráadásként egyre cikisebb helyzetekbe keverem magam már csak azzal is, hogy kinyitom a beszélőkémet. -Igen, nagyon érdekes munka! Istenem, az a rengeteg szebbnél szebb állat. Tudja, hogy a farkas az ember után a legnagyobb területen elterjedt emlős és hogy megszervezett csoportokban élnek, és, hogy...? Oh... maga... maga nem is kíváncsi ezekre. Eltaláltam? - Munkahelyi ártalom! A fene egye meg! -Bocsánat! - Még idejében harapok rá a nyelvemre -ami miatt kis híján felsikoltok-, és akadályozom meg magam abban, hogy további végtelen bocsánatkérésekbe bonyolódjak. -Nem, dehogy! - Vágom rá hirtelenjében, ezzel meghazudtolva azt, amit a szemeimben láthatott. -Ömm... letértem az erdőben a turista ösvényről. Farkasnyomokba botlottam. - Motyogom magam elé válaszomat, ahogy visszahúzom a kezem és ezzel el is rakom a gépem. -De azt még mindig nem tudom, hogy Magát hogy hívják. - Térek ki a nevére, ahogy érdeklődő arccal fürkészni kezdem azokat a jeges vonásokat. Való igaz, részéről a bemutatkozás tényleg elmaradt.
Kénytelen vagyok megköszörülni a torkom, mivel egyik pillanatról a másikra kis híján hangos nevetésben török ki. A "mama"? Mamázza azt a sárkányt? Szűz anyám... mi van, ha tényleg szűz a csaj és a saját kis egy szem bogyójaként neveli? Nem szeretnék akkor túl sokat társalogni ezzel a nővel. - Áh, csak aggódik önért... elég durva dolgok szoktak történni az erdőségekben, fent a hegyeknél, szóval tényleg jobb, ha nem csámborog el az ember egyedül. Vagy minimum tart magánál egy puskát, amit... amit ön nyilván nem tudna használni rendeltetésszerűen - motyogom hozzá a végéhez. Ebben nem vagyok teljesen biztos, de valami azt súgja, hogy nem lenne szerencsés a kezébe adni egy olyan fegyvert, ami golyót lő ki magából. - Igen, a lányos anyák rossz szokása - forgatom a szemeimet vadul, kis híján ki is akadnak, de több szót nem is fecsérelek rá, felesleges. - Azt sejtettem. Lerí önről a stressz helyzet és az üldözési mánia. Remélem tisztában van vele... - immáron megengedek magamnak egy halvány, de életképes mosolyt is. Amint szóba kerülnek a farkasok, már hallgatom is ahogy osztja az észt, én pedig csak felvont szemöldökkel, meglepett tekintettel fürkészem az arcát, és már mondanám neki, hogy nem kell mindent elmondani, mert tisztában vagyok velük. - Lenne, ha nem irtaná az ember az élőhelyüket vagy nem lőné őket a prémük miatt. És úgy helyes az állítás, hogy "az ember után, legnagyobb területen elterjedt, szabadon élő emlős". Helyesbítek, mivel ha ezt nem teszi hozzá, akkor ez az állítás igaz a macskákra és a kutyákra is. - És igen, tudom, alfával az élen, akit a béta követ- teszem hozzá mintegy mellékesként. - Kíváncsi vagyok rá, nincs róla szó, hogy nem - próbálok minél bátorítóbb hangnemet megütni, hogy el is hitessem vele szerény hazugságomat. - Farkas nyomok? Erre? Biztos, hogy nem kutya volt? - ráncolom össze a szemöldökömet, csak mert egyetlen farkas jelenlétét nem érzem erre. Ennek ellenére reflexszerűen nézek körül, hátha mégis megpillantok egy sárgán villódzó szempárt. De semmi. - Ja, ömm... bocsánat - vigyorodok el kínomban ahogy felidézem, hogy kezet fogtam vele, de nem mutatkoztam be. Gáz. - Dylan Whitmore... és... tényleg bocsánat, csak elkalandoztam kicsit - vallom be az igazat. A lány szétszórtsága megmulattatott, úgyhogy tényleg kénytelen vagyok erre fogni elmaradásomat. - Mit gondol, szeretné még tovább nézegetni azokat a csicseri borsókat és punnyadt kákákat - fogalmam sincs, hogy mit nézegetett olyan lelkesen az imént - vagy akár el is indulhatnánk visszafelé, hogy learassam a babérokat? Érdeklődök kíváncsian, de persze nem lenne ellenemre, ha még egy kicsit foglalkozna a növénykéivel és csak utána indulnánk.
A hozzászólást Dylan Whitmore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 18, 2013 4:31 pm-kor.
-Hé! Honnan veszi, hogy nem tudnám használni? Az őseimnek a vadászás volt a szenvedélye. A véremben van! - Rivallok rá egy kissé sértetten, és amikor az őseimre kerül a szó, büszkén húzom ki magam. Na, egyáltalán nem azért, mert minden hónapban az általam annyira imádott ordasokra vadásztak, hanem inkább azért, mert elég sok minden rám ragadt róluk. Ilyen például az imént is említett puska, vagy más fegyver használata. A hideg is kiráz az agressziótól, de nem hátrány, ha az ember tudja, hogy hogyan kell használni egy-egy lőfegyvert. -De Ő nem akar rosszat ezzel! Csak... tényleg túlzásba viszi az aggodalmaskodást olykor. - Folytatom tovább, és már azt sem tudom, hogy azért mondom mindezt, mert be akarom bizonyítani, hogy a Mama igen is jószívű tündéri teremtés, vagy mert szeretném, ha a férfi nem könyvelné el magában olyan házi sárkánynak, mint amilyen manapság a legtöbb háztartásbéli nő is. -Egyáltalán nincs üldözési mániám! - Sipítom "kikérem magamnak" hangsúlyban, bosszankodó arcot is vágva mellé, így kezdve el pattogni a magam 160 centijével. Na, jó ez már több, mint gáz! Ideje lenne kicsit megemberelnem magam, és bebizonyítani, hogy teljesen épelméjű vagyok, ami néha nem látszik rajtam. Esetleg csak akkor, amikor munkával kapcsolatos ügyet kell intéznem, vagy előadást tartanom. Már-már azt hinném, hogy nála informáltabb vagyok a farkasokról, de amint megszólal, minden reményem szertefoszlik és én legszívesebben újra a föld alá süllyednék. -A nyelvtanom soha nem volt valami jó... - Kezdek újabb magyarázkodásba, és igazából halványlila milka csoki gőzöm sincs arról, hogy miért hagyom, hogy ennyire lealázzon abban, amiben jó vagyok. Nem ártana határozottabban fellépnem! -Na persze! Az arcára van írva, hogy mennyire unalmasnak talál. - Motyogom, akárcsak egy sértett kislány, ahogy egy elszabadult kósza tincset a fülem mögé tűrök, miközben lassan ráeszmélek arra, hogy részéről elmaradt az a bizonyos bemutatkozás. -Elkalandozott, vaaagy képtelen összpontosítani annyira lefárasztottam már? - Pislogok fel rá kérdőn, és amikor meglátom azt a hamiskás mosolyt az arcán, lassan az én vonásaim is átalakulnak, és megengedek magamnak egy szende mosolykezdeményt. -Persze, mehetünk, már mondani is akartam, csak előtte még... - Ezzel sarkon fordulok, és leguggolok a láp menti növényekhez, hogy mindegyikből leszakítsak egy-egy darabot. Emilynek még jól jöhetnek a kutatásaihoz. Gyorsan begyűröm őket a hátizsákomba, és már indulásra készen állok! -Maga vezet! Én igazából, hogy őszinte legyek, azt sem tudom, hogy hogy kerültem ide. - Biggyesztem félre számat a kínos tények közepette, és ha Dylan is készen áll és elindul, követni kezdem, igyekezve nem beleragadni minden lépésemnél a mocsárba.
- Nem veszem sehonnan, csak nem úgy néz ki mint egy nagy fegyverhasználó, már ne is haragudjon - mérem végig aprócska alakját és még csak nem is érzek késztetést rá, hogy bocsánatot kérjek a véleményem miatt. Tényleg nem néz ki egy harcos amazonnak, de ki tudja... sok ember engem se nézne farkasnak nem? Mégis az vagyok.. Uhh de még mennyire, hogy az! - Igen, azt észrevettem. Legközelebb bízza a lelkére, hogy akkor kezdjen el jajveszékelni, ha már egy napja nem jelentkezik. Lehet, hogy az magának se lenne túl kellemes, de ki tudja, elég furcsa lenne, ha mondjuk hosszú a sor a boltban, és plusz két órával tovább van oda az adott személy, az anyja meg már rohan a hegyimentőkhöz vagy a rendőrségre. Közben kiderül, hogy az üzlet fogja az adott személy, mert hosszú a sor, nem pedig egy sorozatgyilkosé - magyarázok lelkesen. Persze megértem, hogy aggódik a lányáért tekintettel arra, hogy nem könnyű és biztonságos munka az övé. Ha itt találkozik egy farkassal, nem biztos, hogy az érintetlenül hagyja. Vannak itt elég vad példányok is szép számmal. - Pedig úgy néz ki - sipákolásán jól mulatok, már csak az kellene, hogy verje a mellkasomat, amiért szemtelen vagyok vele. Az lenne a nap fénypontja, az biztos. - Nem ítélem el miatta. Én például matekból nem jeleskedtem soha - na nem, mintha próbálkoztam volna bármit is tenni ellene. Azzal, hogy nem válaszol a farkasos és kutyás kérdésemre nem izgat, mivel biztos vagyok benne, hogy nincs farkas a környéken, így nincs mitől tartani. - Unalmasnak? Nem... csak furcsának. Olyan nyíltan és olyan lelkesen beszél velem, valamint pattog, mintha már ezer éve ismerne és ez kicsit zavarba hoz... hogy őszinte legyek - vakarom meg a tarkómat ezzel is kifejezve valós zavartságomat. - Remélem nem védett növényt cibált meg, mert akkor nem állnak jót magukért a GreenPeace-sek - bököm oda neki és már indulok is kifelé a mocsaras, szutykos, undorító mocsokból, hogy még csak véletlenül se töltsek benne többet az eddiginél. Már most is tele van vele a bakancsom... szó szerint! - Ugye tudja, hogy ez a kis mentő akció sokba fog kerülni önnek? - lesek hátra a vállam mögött kíváncsian, de nem gondolom komolyan, inkább csak arra vagyok kíváncsi, hogy mögöttem van-e még.
Akármennyire is orrolok rá még mindig ez miatt az egész fegyveres dolog miatt, van némi igazság abban, amit mond. Ha tükörbe nézek, én sem egy fegyveres veterán amazont látok, hanem sokkal inkább egy hebrencs, infantilis nőt, aki egyedül csak a munkáját tudja komolyan venni. Na nem baj! Én már megtanultam, hogy akkor sem ítélkezünk mások felett első ránézésre és rövid ismeretség után, szóval, továbbra is sértetten fogom ez miatt a hibás észrevétele miatt ráncolni az orrom. -Akkor mégis milyen nőnek tart? - Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem fog jellemezni -már csak szolidaritásból sem-, vagy ha mégis, nem fog telibe találni és máris előhozakodni azokkal a rendkívül idegesítő tulajdonságaimmal, mint amikkel sikerült neki bemutatkoznom az előbb. -Egy olyan bolt sincs, ahol órákon keresztül kellene sorban állni. Egyrészt, mert többnyire a házvezetőnőnk intézi a bevásárlást, és elég gyorsan dolgoznak az itteni üzletekben a pénztárosok. Higgyen nekem, születésem óta itt élek!- Kukacoskodok vele egy kicsit pimasz kacsintással és ugyanilyen félmosollyal karöltve. Ha már ő savaz folyamatosan mióta csak ideért, akkor ennyi kis piszkálódás nekem is kijár, nem? Az, hogy ezt az egész üldözési mániás dolgot rám bizonyította, még mindig ugyanúgy dühít, mint amikor először hallottam, az pedig csak még jobban felnyomja bennem a pumpát, hogy sértettségemen a jelek szerint jól szórakozik. Fatuskó! -Abból én sem...- Motyogom kissé szégyenkezve és még a dzsekim ujját is húzogatni kezdem, ahogy azt egy szégyenlős kislány is tenni szokta. Aztán ez a hirtelen kislányos zavar huss, elreppen és már csak egy merő meglepettségnek marad hely az arcomon. -Tehát lassítsak?- Pislogok fel rá némi értetlenséggel szemeimben. -Ha azok, maga szerint mégis ki tartja számon? Senki nem fog tudni róla, kivéve persze, hacsak maga... de... nem, nem tűnik lepcses szájúnak.- Vonom vissza szinte azonnal a ki nem mondott feltételezésemet, és inkább már tényleg csak azzal törődök, hogy ne ragadjon bele a bakancsom a mocsárba, és hogy minél hamarabb kijuthassunk innen. -Sokba? Mire gondol? A Ma... anya már adott előleget önöknek, és biztos vagyok benne, hogy még azonkívül is busás összeg fogja a markukat ütni...- Mondom kissé akadozva, ahogy szinte szökdécselve veszem lépteimet egymás után, néha megállva, hogy megtarthassam az egyensúlyomat, és elkerülhessem az eltaknyolást. -De még ezen kívül is számítson arra, hogy köteles lesz elfogadnia minimum egy kávé meghívást!- Szólok oda neki halálosan komolyan, majd egy rossz lépés után kizökkenek egyensúlyomból, és hirtelen Dylan könyökét kapom el kapaszkodó gyanánt, hogy elkerülhessem a dagonyázást. Ez már tényleg több, mint kínos! Nincs rá szó, hogy mennyire.
Kérdése hallatán felsóhajtok. - Nem szeretem jellemezni a még idegennek mondható embereket. Eddig csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy amazonnak biztos, hogy nem. Majd a későbbiekben kiderül, hogy mégis miféle - adok neki konkrét választ arról, hogy nem áll szándékomban tízperc ismertség után megmondani róla a véleményemet. Annyi minden lehet, ami a mostani állást megváltoztatná, szóval felesleges lenne erre időt fecsérelni. Majd, ha esetleg többször összefutunk, akkor visszatérhetünk erre. - Oh anyám ez csak egy példa volt - fújtatok gőzmozdonyként, s meghökkenve hallgatom, ahogy valamiféle házvezető nőről zagyvál itt nekem. A szemem is kis híján kifordul az üregéből, de inkább nem illetem jelzővel. Vannak, akik megtehetik, ez tény. - Na látja! Minden meg van bocsátva - libbentem felé a kezem, majd a combomhoz csapom amolyan "téma lezárva" formában. Nem lehet mindenki mindenből tökéletes. - Bevallom, azt nagyon megköszönném... kicsit szétszórt vagyok manapság - bizonygatom. Igaz élvezet úgy emberrel találkozni, hogy nincs egy farkas se a környéken. - Én mi? Engem aztán a lehető legkevésbé sem érdekel, hogy mennyit tép ki abból a gyökérből. Tőlem elviheti az egészet is. Mit izgatna, hogy tépkedi? - némi felháborodás cseng a hangomból. Úgy nézek én ki, mint akinek elkezd görbülni a szája egy-két gyom kicibálása miatt? Nem hiszem. Amíg ezen a lápos, mocsaras területen csinálja, aligha érdekel. És amennyire ismerem ezeket a növényeket, hamar nő új helyettük. - Nyugodjon meg, nem tartozik semmivel, csak hülyültem - pofátlankodok vele tovább, a következőn viszont meglepődök. Hogy köteles lennék? - Nem vagyok köteles elfogadni, remélem tudja?! Ez a munkám, azért csinálom, hogy megkapjam érte a jussomat... na jó kicsit azért is, hogy megmentsem a kétségbeesett emberek hadát - néha nehéz bevallani a rám nem jellemző dolgokat, de mégis van, hogy muszáj. Fülembe beszökik a halk, szinte néma neszezés, ahogy cipője megcsúszik a sárba, és már kap is a könyököm után, hogy valamiben biztosan meg tudjon kapaszkodni. - Veszélyes dolog ez a mocsár nem? - mosolygok rá, miután a karja után kaptam és immáron stabilan tartom magam előtt. - Javaslom ne figyelje annyira, hogy hova lépjen és milyen óvatosan, csak jöjjön az általam lejárt sávon - biccentek arra a részre, amit már magunk mögött tudhatunk, és egy-két helyen látszik az én láb nyomom, tőle jobbra ingadozóan pedig a nőé. Néhány embernek meg kellene tanítani alapvető gondolkodási módokat, ha már maguktól nem jönnek rá. - Esetleg majd megtudná mutatni nekem azt a lábnyomot, amit ide követett?
Alig észrevehetően -bár ezekkel a sas szemeivel tuti, hogy még ezt is ki fogja szúrni magának-, megkönnyebbült sóhaj tör fel a torkomból. Azzal, hogy legkisebb gondja jelenleg az, hogy engem jellemezzen -nem is tudom, hogy hol voltam agyilag, amikor erre kértem-, újabb kínos pillanatoktól ment meg, amiért csak hálás lehetek neki! Ha nem lenne ilyen koszos a cipője, talán még le is borulnék, hogy megcsókolgassam hálám jeléül, vagy... de nem is... Mikre nem gondolok én?! Szűz Mariskám! -Nos, ami azt illeti, elég rossz példa!- Kötök bele újfent, de már csak vigyorgok az egész szitun. Eddig ő szívózott velem, most itt az ideje annak, hogy visszaadjak neki mindent! Hogy is mondják? Ja igen, a fagyi visszanyal, barátocskám! Most meg aztán különösen... Felém libbenő keze láttán azonnal megszeppenek, és csak nagyra nyílt szemekkel pislogok felé, jelezvén értetlenségemet. Felénk nem szokás ilyen akrobatikus karmozdulatokat tenni, ha lezárul egy téma. Biztos európai, és náluk ez egy ilyen bevett szokás, mint nálunk Amerikában az, hogy palacsintát eszünk reggelire juharsziruppal. Fő az egészséges életmód és a fittség, nemde? -Rendben oké...- Motyogom válaszul az orrom alatt kissé szégyenkezve, amiért képes voltam úgy letámadni, mintha már évek óta kebel barátok lennénk. Az, hogy szerezhetek némi ritka növényt Emsnek, némileg dob a hangulatomon, mint ahogy a gondolat is, hogy hamarosan már otthon lehetek, vehetek egy forró fürdőt, felvehetem a mindennél kényelmesebb hálóingemet és egy isteni, Rita által készített forrócsokival kipihenhetem a nap fáradalmait. De addig is még elég sok út van hátra... -Hát, nem tudhatom, hogy másodállásban nem valami növényvédő és most akar lefülelni.- Vonok vállat óvatosan, és bár előre látom a felháborodott kifejezést az arcán, amint tudatosul benne, hogy növényvédőnek is el tudnám képzelni. Szegény biztosan sértésnek veszi, de ő kíváncsiskodott. -De attól még meg fogják kapni érte a jutalékot.- Térek vissza még egyszer utoljára a fizetségre. Talán lelkiismeret furdalásból, talán csak azért, mert így érzem helyesnek. -De én ragaszkodom hozzá!- Továbbra is rendíthetetlenül állom a szavam. Ez egy olyan dolog, amiről ha akar sem fog tudni lebeszélni. Addig fogom nyüstölni, ameddig el nem fogadja a meghívásomat, vaaagy pofára nem esek és szégyenemben fel nem hagyok az egésszel. Ha nem haladnék olyan szorosan mögötte, már biztos, hogy dagonyázhatnék. Idejében sikerül elkapnom a könyökét, ugyanakkor az sem kerüli el a figyelmemet, amilyen észveszejtő gyorsasággal a kezem után kap, hogy megtarthasson. Jó és igen csak gyors reflexek... Egy másodperc töredékéig hálálkodóan bámulok bele a kék íriszekbe, de aztán hamar magamhoz térek, és csak arra koncentrálok, amit tanácsol. Ne figyeljem, hogy hova lépek, csak kövessem? Ő mondta! Ahogy a lábnyomaiba lépkedve mögötte loholok, úgy érzem magam, mint egy őzsuta. Na, nem azért, mert olyan kecses vagyok, hanem sokkal inkább, mert olyan sete-suta és ügyetlen, mint egy pár perces újszülött őzgida. Ezer szerencse, hogy nincs Dylannek a hátán szeme! -Amint odaérünk.- Válaszolom, és továbbra is a lépéseimre koncentrálok. -Nem szólt a többieknek, hogy befejezhetik a keresést, mert megtalált!- Teszek végül egy észrevételt, amint az oldalán lógó adóvevő felé bökök a fejemmel.
Ha sokáig húzza vonja ezt a témát, lerágom a saját fülemet. Hogy milyen úton módon fogom megcsinálni azt én magam se tudom, de mivel jó a megoldó képességem, ezzel is ügyesen végezni fogok. Rossz példa volt, ez tény... de hallottam már egymással bájcsevegni két idétlen, idegesítő fruskát, kik azt bizonygatták egymásnak, hogy márpedig az ő táskája sokkal csinosabb a másikénál, de közel három órát ült a boltban csak, hogy dönteni tudjon ez és egy sötétebb mellen. Komolyan mondom, még egy olyan emberi lényt, mint a női, nem hordott hátán ez a megnyomorodott bolygó. - Köszönöm - biccentek rá beleegyezésére. Nem zavar, hogy sokat beszél - még - és az sem, hogy közvetlen. Csak számomra ez szokatlan, mivel eddig elvoltam a gondolattal, hogy inkább taszítom az embereket, mint vonzom. - Ha engem egy növénymániás csodabogárnak néz, akkor hatalmasat téved. És ez egészen biztos. Eltudja képzelni, hogy egész napomat azzal töltöm, hogy egy virág mellett guggolok, és minden lehetséges paraméteréről írok valamit? Mert akkor nagyon rosszul gondolja - hangomba sokkal több sértettség költözött, mint felháborodás. Ez utóbbi teljesen el is törpül mellette. - Ebben biztos vagyok. De mi lenne, ha inkább nem beszélnénk a pénzről? - sasolok rá vad, villódzó tekintettel jelezve, hogy most nem szorulok rá erre a témára. Vannak ennél jobb "ismerkedjünk" témák is. - Ha annyira ragaszkodik hozzá, akkor változtassunk a felálláson. Én itt most felajánlom önnek, hogy ha kiviszem innen, eljön velem meginni egy kávét. A házamba. Nem kell félni, nem fogom kivégezni, de még csak megerőszakolni se. Nem szokásom... viszont boldo...khm, elégedetté tenne vele, ha elfogadná - javítom ki gyorsan, elvégre aligha mondható el rólam, hogy egy ilyen eset tényleg boldoggá tenni. - Ha nem, akkor is van még bő... az ön tempóját nézve egy óránk, hogy meggondolja magát. Mit szól? - billentem félre a fejem kíváncsian, így várva a válaszát. Megbotlását követően már el is kapom, s ajánlok neki egy könnyebben járható utat. A lábnyomaimat. Ha túl hosszúnak bizonyulnak számára, majd szökdécsel maximum. A válaszára nem reagálok, csak komoly tekintettel tudomásul veszem. - Nem... még nem. Ki tudja mi történik velünk az idő alatt, míg kijutunk innen... majd az erdő szélén szólok - vágom rá nemes egyszerűséggel. - Miért érdekli önt annyira a farkas állomány? Milyen tényezőnek köszönheti, hogy ezt a szakmát választotta? - érdeklődök és immáron lelassítok, hogy mellette folytathassam az utamat, hogy lássam is az arcát. A tempóból kicsit lejjebb veszek, hisz nem rohanunk sehova.
És bingó! A tippem, miszerint tuti, hogy már rögtön az első adandó alkalommal zabossá fog válni azért, mert ki mertem mondani, hogy növényvédőnek is el tudnám képzelni, bevált! Felháborodottságán jóízűen elmosolyodom, és egy amolyan "ezt most visszakaptad kisapám" tekintet is hozzájárul ehhez a mosolyhoz. Nem rég még ő volt az, aki jókat nevetett a bosszankodásaimon, de mostanra már úgy néz ki fordult a kocka, ez pedig igen csak kedvemre való. Már hogy a fenébe ne lenne az? -Mulánról sem hitték, hogy jó katona válhat belőle... Miért ne hihetném biológusnak? Ami azt illeti, szerintem szép és érdekes szakma. A legjobb barátnőm is növényekkel foglalkozik.- Kezdem úgy érezni, hogy megint túl sokat fecsegek fölöslegesen ráadásul olyanokról, amik biztos, hogy hidegen hagyják, de mégis mit tehetnék? Az sokkal kínosabb lenne, ha csak kukán trappolnánk egymás mellett, ameddig le nem érünk innen. Mellesleg, tudtommal nő vagyok, nem tudok vele olyan dolgokról beszélni, amkről pasik szoktak egymás között. Szex, nők, szerelés, meccs... Reménytelen eset vagyok ha a hímneműek társaságáról van szó! Ahogy váratlanul rám rivall és kis híján leüvölti az arcomról a szemöldökömet, úgy megszeppenek, hogy csak nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy ijedtségembe ne vágjak egy hátast. -Oké, felfogtam! Már meg ne haragudjon, de szerintem én normális hangnemben beszéltem magával mióta itt vagyunk.- Azért ezt nem hagyhattam csak úgy annyiba! Már így is túl sok sértő dolog felett siklottam el szó nélkül. Ezek után igazából csodálom, hogy még képes volt elkapni. Talán valahol mélyen, nagyon nagyon mélyen ott van elrejtve benne a Gentleman. Ami azonban a követkrző kérdését, vagyis inkább ajánlatát illeti, rögtön elbizonytalanodom és számtalan vészjósló gondolat kezdi el befúrni magát a gondolataim közé. Kifejezetten olyanok, amilyeneket az évek során belém neveltek. "Ne állj szóba idegenekkel, ne menj fel a lakására ha még nem ismered és blaaablabla..." Arcomra bizonytalan vonások költöznek, és még a kezemet is kihúzom az övéből. -Honnan tudhatnám, hogy igazat mond? A sorozatgyilkosok is mindig így kezdik... Igazából, hogy komolyabbra fordítsam a szót... Egyenlőre csak egy talánt mondanék rá.- Szívesen megkérdezném még azt is tőle, hogy miért nem jó neki egy kávézó -úgyis én fizetném-, hiszen kávét ott is lehet kapni -naná, hogy lehet, hiszen a nevében is benne van-, de jobbnak látom nem felzargatni további kérdésekkel az alvó oroszlánt. -Hmm... hát jó! Nem szólok bele, hogy hogy végzi a munkáját, elvégre, maga sem köt bele az enyémbe. - Vonom meg a vállamat lazán, és biztosra veszem, hogy már megint túl sokat koptatom a nyelvem. A következő kérdésének hála hatásszünet következik, és ha őszinte akarok lenni, az sem igazán tetszik, hogy váratlanul csak úgy mellém szegődött. Mintha... puhatolózna... mintha akarna valamit. Nem árt vigyáznom! -Egyszerű. Rajongok a farkasokért, és mindig is érdekelt, hogy hogy élnek, milyen a gondolkodásuk, a viselkedésük...- Idejében sikerül elharapnom a mondat végét. Megbeszéltük Emilyvel annak idején, hogy Kevinen kívül soha senkinek nem fogjuk elmondani, amit még kamaszokként láttunk az erdőben, szóval, legyen ennyi elég Dylannek. -És maga? Miért éppen a hegyimentést választotta? Már ne haragudjon meg, de nem tűnik valami ember centrikusnak. -
- A mi?... Ki az a Mulan? - értetlenkedek. Miért beszél mindenki olyan dolgokról, amiről nem tudok? Aztán kiderül, hogy egy filmhős vagy egy énekes... én meg elsüllyedek szégyenemben, mikor azt mondom, hogy nem ismerem. - Jó, majd akkor én is hosszú hajat növesztek, amit lófarokban fogok hordani, borotválni fogom a lábamat és szoknyába, melltartóba bújok - magyarázom maró gúnnyal - az a barátnője, de én nem vagyok olyan, mint ő - nem vagyok agresszív és vad, csupán kijelentő és állító. Ijedtsége láttán meglepetten nézek végig rajta. - Alig emeltem meg a hangom, Miss Érzékenység... majd ha tényleg durvulni fogok, akkor azt észre veszi - sajnos igen. Ha eluralkodik rajtam a farkas vagy a düh és a harag, akkor tényleg észre fogja venni és belátja, hogy nem csak ennyivel fogja tudni elintézni, egy összerezzenéssel és kioktatással, hanem jobban jár, ha az életéért rohan, különben... Épp ezzel az értetlenséggel megyek tovább. Nem szándékozok huzamosabb ideig itt ténferegni, még el kell jutni az erdő széléig, onnan át az erdőn, aztán kint az út mellett vár a kocsi... legalábbis reményeim szerint. - Miért kell minden nőnek a "sorozatgyilkosok is így kezdik" kezdik szöveggel jönnie? Nem értem - sopánkodok az ég felé, mintha onnan várnék segítséget, ami nyilván nem fog érkezni tekintettel arra, hogy nem fognak körülöttem dagadt, szárnyas kisgyerekek repkedni. Maximum ha valaki jól fejbe vág. - Egyelőre a talánnal is megelégszek - meg ám, úgyis igen lesz belőle. - Nagyon bölcs döntés... ha mégis megtenné, elmondanám, hogy miért ne foglalkozzon a farkasokkal - lesek hátra a vállam felett, hogy lássam a reakcióját erre a megjegyzésemre. - Hogy milyen a gondolkodásuk? - nevetek fel - kérem, azt hogy fogja megtudni? Ha tetteket mond még megértem. De hogy hogy gondolkodnak azon kívül, hogy az agyukkal, hát... nem tudom. Amúgy a legtöbb farkas nem hiszem, hogy gondolkodásból cselekszik, sokkal inkább ösztönből. Egy nyomozó kutya, egy rendőrkutya, ők gondolkoznak, mint ahogy azok is, kik a betegséget szimatolják ki. Ők tényleg gondolkoznak... viszont a farkasok... ösztön és szabad lények. Falkában élnek, követik az alfát, szaporodnak, vadakat ejtenek el, segítik egymást... de ez csak az, amit az ős erejük, a természetük és a vadon ad nekik - magyarázom neki hosszasan, s fel sem tűnik, hogy mennyire beleéltem magam a témába. Lehet, hogy mi vérfarkasok képesek vagyunk gondolkodni tekintettel arra, hogy marad bennünk némi emberi, szavakkal kommunikálunk egymással telepátia útján. De erre a farkasok, egy átlagos, mezei farkas nem hiszem, hogy képes. Épp ezért nem is gondolkodik, hogy "őzikét", vagy "bolyhos" nyuszikát vacsorázzon... azt eszik, ami van, és amit el tud kapni. - Talán épp ezért. Mert nem vagyok ember centrikus, viszont jól kiismerem magam az erdőségekben és a hegyekben is... talán ezek hatására jobban megkedvelem embertársaimat - adok neki választ hirtelenjében két kérdésére is. - Maga viszont annak tűnik. Miért nem választott valami mást? Mondjuk rendezvényszervező, vagy sorolhatnám még... - nem tudom, hogy tényleg kíváncsi vagyok-e rá, mindenek előtt ki szeretném húzni belőle azt, amit sejtek...
Kedvem támadna gúnyosa -olyan igazán ördögi-, kacajjal kinevetni azért, amiért még csak arról sincs halványlila gőze sem, hogy ki az a Mulán, de inkább nem teszek semmi meggondolatlant, hanem egyszerűen csak visszanyelem az előkívánkozó nevetésemet. Valahogy sejtettem, hogy nem volt ennek a pasinak gyerekszobája, de hogy még azt se tudja, hogy ki az a Mulán!? Arra inkább nem is merek kitérni, hogy vajon az Oroszlánkirályról -ami azért egy elég ismert Disney klasszikus-, hallott-e már valaha. Félek, hogy nemleges választ kapok. Azt még csak-csak elnézem, hogy a Mulánt nem látta, de az Oroszlánkirályt nem ismerni! Hát, az bűn a javából! Erre az emberre ráférne egy Disney-mese maraton, vagy egy pár napos kiruccanás Disneylandbe! -Azt hiszem, hogy hálás lehetek érte! Mármint... jaj istenkém! Ez... most... rettentő bunkó és faragatlan volt! Ne haragudjon!- Harapom be kínomban alsó ajkamat, mogyoróbarna íriszeim pedig őszinte megbánásról tanúskodnak. Oké, azt hiszem, hogy ebből nem egy, hanem kapásból két kávé lesz! -Most megfenyegetett?- Kérdezek olyan értetlenül pillázgatva fel rá, akárcsak egy bajba esett őzgida, miután mind a ketten túljutunk ezen az iménti kis félreértésen. És akkor ezek után tényleg elvárja, hogy ne legyen okom a félelemre? Cöhh micsoda hazug fickó ez! Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy felhívott magához kávézni, úgy hogy egyáltalán semmit nem tudunk még jóformán egymásról. Mi másért akarná, hogy a lakásán igyuk meg azt a kávét, minthogy megdöntsön, vagy hogy nyugodt körülmények között legyen lehetősége arra, hogy jól megkínozzon utána pedig élve elásson? Szerintem nagyon is jogos részemről, ha gyanakvóan viszonyulok ehhez az egész... akármihez. -És még képes azt állítani, hogy nincs okom a félelemre maga mellett, amikor folyamatosan rejtett célzásokat tesz a gyilkos hajlamaira? Mondja, a hegyimentőknél ezt felvételkor senki nem szúrta ki?- Kezdem tovább cukkolni, de azért mélyen elraktározom magamban ezt az iménti kis felszólalását. Kezdem úgy érezni, hogy többet tud a farkasokról, mint én, aki az egész életét azokra a csodás teremtményekre áldozza. Alighogy sikerül újra az egekig magasztalnom a farkasokat, ő máris rácáfol minden eddig elhangzott szavamra. Ez az alak komolyan gondolta, hogy egy ETOLÓGUSSAL akar versenyre kelni? Mindenesetre, piszkosul bántó, hogy látszólag totál fittyet hány a több éves tapasztalataimra és a komoly tanulmányaimra is. Ha valamit, hát a munkámat senki nem bírálhatja felül, és ezt ennek a dögös meláknak sem fogom hagyni! -Álljon csak meg!- Sipákolom és elkapom a csuklóját, hogy megállásra késztessem. -Maga tényleg azt hiszi, hogy jobb nálam, és hogy lekörözhet a munkámban? Elmondanám magának csak úgy érdekességből, hogy nem egy farkas kísérlet bebizonyította már, hogy igen is tudnak gondolkodni! Ugyanakkor egy csomó logikai teszt kimutatta már azt is, hogy a farkasok logikusabban gondolkoznak mint a kutyák. Ők a megfigyeléseikre támaszkodva hozták meg bizonyos teszteken is a logikusabb döntést, tehát, ezek után ne merjen még egyszer rácáfolni az állításaimra! Már rég új munka után nézhetnék, ha rosszak lennének a kutatásaim.- Szinte egy levegővel hadartam el neki az előbbieket legalább olyan beleéléssel és meggyőzéssel, ahogy azt egy-egy előadásom alkalmával is tenni szoktam. Ajánlom, hogy ezek után ne keressen hibát abban, amit mondok, különben kénytelen lesz még egyszer egy ilyen -ha nem hosszabb-, szónoklatot végig hallgatni. Ezek után viszont nem várom meg a reakcióját, egyszerűen csak tovább csattogok felszegett állal, úgy küzdve a ragadós láppal, mintha térdig érő hóba gázoltam volna bele. -Ezek szerint szokott túrázni is.- Ezt a megállapítást már sokkal nyugodtabban pusmogom az orrom alatt, mint amilyen hangnemben ez előtt is beszéltem. -Ugyan, az ilyen kreatív pepecselős munkák nem nekem valóak! És különben sem akarok olyan "tömegnő" lenni.- Válaszolok, miközben újfent megcsúszok és ezáltal újra Dylan karjára vagyok kényszerülve, mint kapaszkodóra.
Hol közelebb kerülünk egymáshoz, hol úgy távolodunk el, mintha kötélen rántanának szét minket. Mikor nem válaszol a kérdésemre, csak értetlenül tárom szét a karomat, s megtorpanva fel is teszem ismét a kérdést. - Ki az a Mulan? - szinte követelem, hogy elmondja, különben nem állnék jót magamért. - Igen, valóban így van... remélem tudja, hogy egyre messzebb evez tőlem? Az első benyomás alapján még ölbe is kaptam volna, hogy kicipeljem innen, de most inkább visszanyomnám a mocsárba - nézek rá lesújtó tekintettel. Nem értem. Én váltom ki az emberekből, hogy kötekedjenek, vagy számomra kellemetlen és érthetetlen megjegyzéseket tegyenek? Túl maradi vagyok? Szitkozódásán viszont elmosolyodok. - Meglep, hogy maga nem úgy káromkodik, mint a legtöbb korabeli nő - inkább úgy mint egy szende szűz. - Hallgasson a szívére, hölgyem! - fordulok felé gyorsan, szinte megfeledkezve arról, hogy jobban teszem, ha visszafogok a különös erők mutogatásából. Olyan közel állok meg hozzá, hogy kis híján össze ér a mellkasunk, s vad, határozottan villódzó szemekkel figyelem csinos arcát. Nem tudom, hogy ezzel mit akarok neki bizonyítani, vagy, hogy veszi-e azt a célzást, hogy határozottnak határozott vagyok, de koránt se azért, hogy mihamarabb eltegyem láb alól, vagy ténylegesen ártsak neki. - Nincsenek gyilkos hajlamaim - húzom végig ujjaim hegyét puha arcbőrén. Amúgy vannak de erről nem kell tudnia. Jobban jár a tudatlansággal. - Nem árt, ha van valaki közöttük, aki képes megőrizni a hidegvérét és nem esik kétségbe ha jön a lavina - teszem hozzá halkan, és ezzel már fordulok is el tőle, hogy folytathassam az utamat. Utólag még egy kacér vigyort is megejtek felé, de ez már tényleg csak hab a tortán. Kezem becsúszik a kabátom zsebébe és már nincs is más hátra mint a következő nevetés áradat és a mindkettőnk részéről hosszúra nyúló beszéd és magyarázkodás. - Az ilyen vizsgálatokat emberek által nevelt, kézhez szoktatott farkasokkal szokták végezni. Ugye nem állítja nekem azt, hogy a vadonból begyűjtenek egy-két fenevadat, és őket kezdik el birizgálni, és megkérni szépen, hogy beszélje el az ABC-t - hüledezve figyelem az arcát, miközben kihúzom a csuklómat a kezéből, és visszateszem a helyére, pontosabban a zsebembe. - Valamint... csak bizonyos területeken gondolkoznak logikusabban, tulajdonképpen a saját területükön. Az erdőkben. A kutya rég az emberhez szokott, azok kommunikációját ismeri, a nagyvárosokban él, minden zajt ismer már, rájuk hallgat, megtudja különböztetni azt aki, kedveskedik neki és azt, aki ártana. Ezzel szemben egy farkas... nincs kitéve folyamatos hanghatásoknak, értem ezt autóra, repülőre és még sorolhatnám. Épp ezért, míg egy kutya szag és memória alapján mindig ugyan abban a bokorban keresne egy nyulat, ha már ott fogott egyet, addig egy farkas tudja, hogy nem csak abban, de a harmadik és akár a huszadik bokorban is lapulhat egy. Ő ott él, szabadon. Nem akarom alábecsülni a munkáját, hisz tényleg... nagyon... jó. Jó amit csinál és nem cáfolok rá. Csupán ha érveket akarunk felállítani, akkor ezeket is figyelembe kell venni. Hosszú évek óta figyelem én is őket - vallom be, arra persze nem térek ki, hogy mi az oka. Felesleges, úgyse mondanám ki nyíltan, hogy "ha hiszed babám, ha nem, de én egy csúnya nagy ordas bácsi vagyok, aki olyan eltévedt kis árvákat eszik, mint amilyen te is vagy!" - Túrázni?... Ő, ja igen. Túrázni. Szoktam persze... meg vadászni is. Nyulakra és őzekre. Finom vacsorát lehet belőlük készíteni - mit érdekel engem, hogy jó vacsora lenne belőlük, mikor nyersen is megehetem?! - Tömegnő? Már bocsánat, de ilyen arccal eleve nem mondanám tömegnőnek - állítani merem, hogy van benne valami keveredés. Mármint... értem én arra, hogy biztos félvér. Általában az olyan nők szoktak különlegesek, és megfoghatatlanul szépek lenni. Mikor ismét a karom után kap, felsóhajtok. -Ajánlok szíves figyelmébe egy pár sétabotot – motyogom szememet forgatva, ennek ellenére nem zavar, hogy úgy csimpaszkodik belém, mint ahogy kisgyerek szokott az anyjába.
-Erre csak annyit tudok mondani, hogy; a Google a barátja! Mellesleg, ha ennyire fúrja az oldalát a kíváncsiság, miért nem megy el egy kölcsönzőbe és veszi ki, hogy megnézhesse? Vagy... várjunk csak! Magának biztos nincs ideje kikapcsolódásra miközben eltévedt túrázókat rémiszt halálra a hegyekben. - Még mindig élvezem, hogy vannak gyenge pontjai, és hogy azokat megragadva vissza tudok vágni neki, még ha ez talán az életembe is fog kerülni később. Mindegy, egyenlőre nem akarom a kedvemet elrontani azzal, hogy ennyire előregondolkodok. Inkább csak kiélvezem a győzelemittas pillanatokat és önelégülten mosolygok. -Tényleg sajnálom!- Esdekelek újfent, és már nyoma sincs az iménti töretlen jókedvemnek. A lelkiismeret furdalásom újra háttérbe szorított minden más érzést, ami a tekintetemből és testtartásomból is könnyen leszűrhető. Van egy olyan érzésem, hogy nem lenne egy életbiztosítás, ha tartósabban is megharagudna rám. A bókja -már, ha ezt lehet annak nevezni-, olyan váratlanul ér, hogy ezennel nem a két ballábas pancserkedésem miatt akarok hasra vágódni, hanem a szavai végett. -Miért? Én hogy káromkodom?- És naná, hogy nem tudok lakatot rakni arra az ólajtó nagy számra! Mindamellett, hogy roppantul felkeltette az érdeklődésemet és persze kíváncsi is vagyok a válaszára, bennem van a félsz, hogy mi van, ha megint a sárga földbe fogja tiporni azt a kevéske kis önbecsülésemet is, ami még maradt? Aztán a dolgok újfent éles fordulatot vesznek, és mire feleszmélhetnék, addigra már olyan közel áll hozzám, hogy szinte a fejem búbján érzem a levegő vételeit, egyik ujja meglepően óvatos érintését pedig arcomon. Szemeim meglepetten tágra nyílnak, ahogy szinte lélegzet visszafojtva megmerem kockáztatni, hogy a szemeibe nézzek. Édes Jézus! -Ezen a lápos izés területen nincs is lavina!- Szerencsére csak pár másodpercig engedtem az ösztöneimnek, hogy elgyengüljek, most viszont már újra harcra kész vagyok, és úgy lököm el magamtól a kezét, mintha az égető nyomot hagyott volna az arcomon. Nem értem ezt az embert! Miért érzem úgy, hogy célja teljesen összezavarni és még nagyobb bolondot csinálni belőlem, mint amilyen egyébként is vagyok? -Tudja mit? Nem! Szerintem inkább itt és most ennyivel zárjuk rövidre ezt az egészet! Kezdem úgy érezni, hogy maga direkt provokál ezzel a témával, hogy aztán felhúzhasson és jót mosolyoghasson azon, hogy úgy pattogok, mint egy bespeedezett nikkelbolha!- Még az egyik mutatóujjamat is feltartom -összeszorított szemekkel, és a föld felé fordítva a fejemet-, hogy megálljt parancsolhassak a további szavaknak, amik után készségesen tovább is indulok. -A hideg is kiráz a vadászattól! - Motyogom magam elé, és miközben a láppal küzdök, akaratlanul is megjelenik előttem egy megnyúzott nyúl nyársra tűzve. Jól láthatóan megborzongok a rémképtől, és még a dzsekim ujját is jobban ráhúzom a kézfejemre. -Milyen arccal?- Kérdezem megdöbbenten, és már egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy mégis mit akar ezekkel az állandó célozgatásokkal. -Ha maga úgyis olyan nagy túrázó, kölcsönkérem legközelebbre majd az önét. Biztos van magának is.- Ezennel én vagyok az, aki sunyi mosollyal oldalra sandít rá, miközben továbbra is kapaszkodom a kezébe. -Ez a hely már ismerős! Innen már csak pár méter a turista ösvény és az erdő!- Rikkantom diadalittasan, örömködve és megszaporázom a lépteimet, majd hirtelen... bumm placcs és mikor legközelebb feleszmélek, addigra már a mocsárban térdepelek. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy teljesen elhasaljak benne. -Ömm... segítene kérem? És ne merészeljen kinevetni! -
Egyre csak növekvő értetlenséggel állok a téma előtt, ráadásul még azt is a fejemhez vágja, hogy halálra rémisztem az embereket. Felvont szemöldökkel, hitetlenkedve nézek magam elé, pontosabban a nőre, és próbálom megfejteni azon hallottakat, amit most a fejemhez sikerült vágnia. - Nem áll szándékomban senkit halálra rémíteni, egyszerűen ilyen vagyok, el lehet fogadni vagy el is lehet ítélni emiatt. Kaptam már elég sz*rt ez alatt a jó néhány év alatt emberektől és "társaimtól" - nyilván nem fogom mondani, hogy fajtársaim, a mostani falkával semmi bajom" -is egyaránt, hogy ne úgy álljak hozzájuk, mint egy jól nevelt kis pincsi, akinek nincs jobb dolga mint nyenyeregni mindenkivel és mindenkihez. Akkor csak saját magamat hazudtolnám meg, a saját egyéniségemet... ami néha kicsit sok, ezt aláírom. De még csak véletlenül se arra megy ki a játék, hogy az ilyen érzékeny lelkű nőcskéket, mint amilyen ön is, a falhoz állítsam, ő pedig remegve sikoltozzon kegyelemért. Jobbnak látom nem húzni tovább a témát, a végén még tényleg felkapnám a vizet és itt hagynám, nem érdekelve, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg tényleg eltévedhet. Mert nagyban tennék rá! - Úgy, mint egy... mint egy ártatlan kis szűzlány, akit megpofoz az anyja, hacsak egy "bakkernél" többet mond... nagyjából így - jellemzem a lányt egy-két mondat erejéig, és nem is vagyok többet ezzel foglalkozni, mivel megint megkapnám érte a magamét, hogy milyen pofátlan és faragatlan vagyok. Amit persze minden további nélkül aláírok. Elégedett féloldalas mosoly jelenik meg a szám szélén, mikor meghökkent arcát figyelem egész közelről. Tényleg olyan mint egy szertelen kislány. Állítására felköhögök. - Nem is erre a helyre gondoltam Drága. Hegyi mentő vagyok még mindig, fent a hegyekben pedig általában van lavina - mondom némi gúnnyal, mintha legalábbis egy buta kislánynak próbálnék magyarázatot adni, aki mind azok ellenére se fogja fel, hogy már a szájába rágtam. - Jó ötlet! Addig is csendben van, és nem hallgatom a csipogását - válaszolok incselkedve, s félrebiccentett fejjel, felvont szemöldökkel nézem végig azt a jelenetet, ahogy összeszorított szemeit a föld felé fordítja, és ujját feltartja. Ez ilyenkor teljesen normális? - Nem is mondtam, hogy önnek vadásznia kellene - tényleg nem nézem ki belőle. Szerintem nem lenne képes rá, hogy kioltson egy életet. Még egy állatét se. - Nem hétköznapival... nem félvér véletlenül? - kíváncsiságom olykor határtalan, ezt kénytelenek elfogadni azok, akik egyáltalán szóba elegyednek velem. - Nincs. Nem használok sétabotot... elég jó a ritmusom, nem kell nekem plusz löket - bizonygatom, és efelől semmi kétség, most is képes lennék magam mögött hagyni egy-két perc alatt a nőt. - Csak azt nem értem, hogy miért nem tudott elindulni visszafelé, már csak, ha a lábnyomokat figyelte - intek a hátunk mögé jelezve, hogy ott vannak a lábnyomok, majd lepillantva a földre, ott is kiszúrom magamnak a nő apró nyomait, amit maga mögött hagyott. Mikor hasra esik és a segítségemet kéri, égi áldásra várva pillantok az ég felé. - Kérlek adj erőt, hogy ne öljem meg - fohászkodok, de ezzel már indulok is Hazel felé, hogy megragadva a karját felhúzzam. - Még egy esés és komolyan itt hagyom - jelentem ki és már ott is hagyom, hogy elinduljak az erdő első fái közé. - Na? Merre látta a lábnyomot? - kíváncsiskodok, de már indulok is az egyik fa felé, hol megpillantom a várt pracli nyomot, valamint egy darab szőrt az egyik bokor aljában.
A hozzászólást Dylan Whitmore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 20, 2013 2:51 pm-kor.
Hirtelen szóhoz sem tudok jutni. Na, csak nem kezd zabossá válni a rendíthetetlen ólomkatona? Ahogy kicsit jobban belemélyedek a szavaiba és annak jelentéseibe is, újra úrrá lesz rajtam a lelkiismeretem és már egyáltalán nincs bennem további késztetés arra, hogy gúnyt űzzek belőle. Inkább csak szégyellem magam. Már a harmadik kávénál tartunk... Coffein mérgezést fogunk kapni, ha ezt így folytatom. -Sajnálom! Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire szaladt ezennel velem a ló.- Kérek bocsánatot a mai napon már fogalmam sincs, hogy hanyadjára. Csak azt az egyet tudom, hogy a következő ilyen húzásomnál már koránt sem lesz elég egy őszinte bocsánat kérés és egy újabb kávéra való invitálás. Esetleg talán valami drága, megfizethetetlen vacsora Fairbanks legpuccosabb éttermében, ami nem lesz olcsó mulatság, de ha attól megnyugszik a lelkiismeretem, akkor még azt is képes vagyok magamra vállalni! -Hogy micsoda?! Szűz lány? Hogy maga mekkora egy... egy... kőbunkó! És igen, nem káromkodom sokat és durván. Manapság már az összes nő úgy szitkozódik, mint egy kocsis. Baj, hogy én nem akarok olyan modortalan lenni?- Azt hiszem, hogy ezek után már gondolkodás nélkül képes lennék visszavonni a ki nem mondott vacsora ajánlatomat, amivel a sajnálatomat igyekeztem volna kifejezni amiért olyan csúnyán viselkedtem vele. Még mindig több van az ő rovásán udvariatlanság terén! Nem is értem, hogy ezek után még hogy voltam képes akárcsak egy másodpercre is elgyengülni, és szégyenlős kislánnyá válni a tolakodó közelsége, és érintése végett. A hegyimentő, lavinás megszólalására és arra a rendkívül beképzelt vigyorra az arcán egyszerűen csak bosszúsan szemet forgatok, és már trappolok is tovább. -Tényleg? Akkor elmondaná végre, hogy mégis miért akar felhívni magához kávézni? Ott se beszélnék kevesebbet.- Kivéve persze akkor, ha nincsenek perverz szexuális játékai, és nem dugna szájpecket a számba, hogy elhallgattasson. Még a hideg is kiráz a gondolattól, akárcsak az előbb is említett vadászattól. Be kéne tiltani az egészet és komolyabban fellépniük az állatvédőknek! Hogy ne üldözhessenek továbbra is halott állatok képei, inkább nem fűzök hozzá többet a dologhoz, hanem helyette már csak afelől érdeklődöm, hogy mégis mi baja van az arcommal. A válasz amit kapok, megdöbbent. Én félvér? Minden eremben amerikai vér csörgedezik! Legalábbis nem tudok róla, hogy lenne bárhol olyan rokonom, aki másmilyen származású lenne. -Ha arra gondol, hogy nem vagyok ízig-vérig alaszkai, akkor el kell szomorítanom. A Mama és Papa is alaszkai. Sőt, még az őseim is azok voltak.- Válaszolok végül, és egy laza vállrándítással túl is jutok a dolgon. Méghogy félvér?! -Akkor talán egy kis idő után nekem is elég jó lenne a ritmusom. Sokat járok erdős területekre a kutatásaim végett.- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebbe is bele fog kötni, vagy ha nem is, az száz százalék, hogy el fog ejteni minimum egy csípős megjegyzést ezzel az egésszel kapcsolatban, de mindez egy cseppet sem érdekel, amikor a jelek szerint már közel vagyunk ahhoz, hogy kijussunk erről az isten verte helyről. -Nem jutott eszembe. Amikor az ember be van rezelve, nem igazán tud tisztán gondolkodni.- Felelem, és már egyáltalán nem érdekel, hogy belém fog-e kötni, vagy sem. Szó nélkül gyorsítom fel a tempómat, és azzal a lendülettel, amivel elindultam, hamar térdre is vágódom. Ez az én szerencsém! -Nem kérnék segítséget, ha magamtól is fel tudnék állni!- Rivallok rá sértetten morogva az orrom alatt, és amikor felránt a földről, dacosan arrébb húzódom tőle, majd egy reménytelen pillantással végig mérem magam. A nadrágom teljesen beázott ahogy a bakancsom is, ráadásul úgy nézek ki, mint egy dagonyázó malac. -Mmm.. pontosan ott!- Mutatok kezemmel rövid gondolkodás után abba az irányba, ahova váratlanul Dylan is elindul, mintha csak szagot fogott volna. -Mit talált?- Guggolok le mellé kíváncsian, ahogy odaérek hozzá.
Nem akartam elkotyogni neki semmit, ami a múltamat illeti, de jobbnak láttam, ha ezzel tisztában van, ha már annyira rémisztgetős bácsinak tart. Semmi ilyen szándékom nincs és ezt jobb, ha jól elraktározza magában, különben nem lesz hosszú jövőjű kapcsolatunk még csak barátság terén se. Na nem mintha annyira rá lennék kényszerülve egy ember barátságára, de aztán ki tudja? - Csak sajnálkozni tud, abba bele se gondol, hogy beletipor mások lelkébe. Lehet, hogy én is ezt csinálom, de én alapból ilyen vagyok és elnézést is kérek miatta. Annak idején kiöltek belőlem mindent, ami emberré tenne - magyarázom neki először hangosan és csattanósan, a végére viszont lehalkul és el is lágyul a hangom, ahogy kitérek erre a témára. El se tudom képzelni, hogy milyen lennék akkor, ha Castorék nem fogadtak volna maguk mellé. - Az Isten áldja meg most már Hazel! Miért lennék kőbunkó, ha a saját tapasztalataim alapján beszélek, aszerint amit most is látok, hallok? Akármerre megfordulok az utcán, minden fiatal nő csak káromkodik, anyázik és még sorolhatnám. Maga nem... és őszintén már ez számít nekem furcsának, viszont annál közvetlenebbnek. Mi a fenéért kell minden egyes szavamat úgy felfogni, mintha támadás lenne? Miért kell a dolgok mögé látni a rosszat? És tény, nem vagyok egy túl jó ember, csináltam hatalmas hibákat az életben, amit megváltoztatnék. De azzal, hogy ön minden egyes alkalommal kést döf belém és szitkozódik, a jellememet illeti, ne is várja, hogy földi tüneményként viselkedjek önnel. Amíg nem ártottam önnek, nincs joga sértegetni... - vetek rá egy megkínzott pillantást és már fordulok is sarkon, hogy ne kelljen azt a mérges pocok képét figyelnem. Lehet, hogy keményfából faragtak és nem veszek fel minden lehetséges sértegetést magamra, nem ugrok rögtön. De azért mindennek meg van a határa és akármilyen hihetetlen, de én magam is egy érző lény vagyok. Ha egy kutyát el lehet bizonytalanítani, kétségbe lehet ejteni, akkor engem is! - Talán a remény, hogy végre lesz egy normális "csevegő" partnerem. De úgy néz ki, hogy túl nagyot álmodtam tekintettel arra, hogy maga talán a pokol kénköves poklaiba kíván, ha így viselkedik - anélkül beszélek hozzá, hogy akárcsak egy pillantást is vethetnék rá. Jelenleg küzdök önmagammal is és nem hiányzik, hogy ezt kiszúrja, vagy rajta vezessem le. És ismét beigazolódik, hogy egy pénzes család sarja, ahol nyilván el is kényeztették. Mama? Papa? Ki használ már ilyen jelzőt a szüleire? - Akkor tévedtem bocs - szögezem le ennyivel és nem is érdekel tovább a téma. Mintha szóba se hoztam volna, úgy ballagok tovább. Mondjuk azt még hozzátehettem volna, hogy tudomásom szerint több népcsoport is élt itt, de inkább nem kekeckedek. A saját érdekemben. Ha várja ha nem, nem kötök belé akkor, mikor az erdőt és a maga ritmusát említi. Pedig megtehetném... - Az ember tényleg nem... - amint kiejtem ezt a számon, elkerekedett szemekkel köszörülöm meg a torkomat és csak reménykedek abban, hogy elég halkan mondtam ki az előbbieket csak, hogy ne kezdjen itt nekem faggatózni, hogy ezt mire is értettem. Akkor biztos leütöm! - Mert aztán nagy nehézséget jelenthet felállni. Még egy pelenkás kölyök is képes lenne innen felállni, kisasszony - húzom fel egy nem túl gyengéd mozdulattal, de nem várom meg, hogy kommentálja, már csattogok is tovább ezzel megtalálva a farkas lábnyomát. Ujjaim begyével végigsimítok, az apró gödröcskékben mi arra utal, hogy sár volt itt akkor, mikor a farkas erre járt. - Mikor esett utoljára eső? - érdeklődök, miközben leakasztom a gallyakról a megviselt, sötétszürke szőrcsomót. - Nincs szaga, és az eső miatt se olyan, mint amilyennek lennie kellene. Biztos rég járt már erre az ordasunk, ami annyit jelent, hogy felesleges lett volna tovább keresnie... sőt, az is felesleges volt, hogy bemászott abba a sártengerbe - egyenesedek fel, és egy könnyed mozdulattal belemélyesztem a cipőm orrának hegyét a mancsnyomba, nehogy más ilyen okos tojást is erre vonzzon. Na nem azért mert tartok tőle, hogy őket is ki kellene mentenem a dagonyából, sokkal inkább azért, mert ha erre járt egy farkas, akkor nyilván meg volt rá az oka. És nem akarom, hogy megtalálják.
-Álljunk csak meg egy szóra! Én is elnézést kérek, amikor túlzásba viszek bizonyos dolgokat és nem kell ilyennek lennie. Attól mert még maga ilyen, nem mentség arra, hogy másoknak a lelkébe tipor a kimondott szavaival! A múltat el kell engedni. Aki nem képes rá, és állandóan csak abban él, annak nincs jelenje se jövője. - Úgy beszélek, mint egy száz éves tapasztalt vénember, de akár hiszi, akár nem -és hiába fog jönni azzal, hogy miken ment eddig keresztül, és a többi blabla-, ebben most akkor is nekem volt igazam, és akármennyire is gonoszan hangzik, nagyon tudnék örülni neki -talán még a lábnyomát is megcsókolnám-, ha ezennel elfogadná a tényeket és engedné, hogy legalább csak most az egyszer enyém legyen az utolsó szó. Még ha azt is gondolja, hogy nincs igazam... -Kettőnk közül nem csak én vagyok egedül az, aki a toppon van sértegetések terén... - Mindezt már csak amolyan lemondó hangnemben motyogtam el az orrom alatt, és még egy laza legyintéssel is kidíszítettem. Engem már tényleg nem érdekel ez az egész, az ami minden tizedmásodpercben lezajlik köztünk. Csak haza akarok már végre tényleg jutni erről az isten verte helyről, és elfelejteni az egész napot, azt hogy mekkorát bakiztam, amikor mániákusan, gondolkodás nélkül a lentebb talált lábnyomok után indultam, mint valami képzetlen kopókutya. Nem mondom, tényleg jól kiismerem magam idegen terepen, de ma sikerült kudarcot vallanom és bizonyítékok, nyomok helyett csak egy szarkasztikus, introvertált alakra bukkantam. Jobban mondva, ő rám. -Nem kívánom én magát sehova! Igazából, hacsak egy kicsit is türelmesebb lenne, lehet azt mondanám, hogy szívesen megismerném önt jobban is. - Őszinte mondandóm elejét még pufogó viperaként vetettem a férfi elé, amolyan "nesze neked fogd meg jól!" stílusban, a végére azonban egészen megpuhult és elkomolyodott a hangom. Elvégre, mindenkinek jár egy második esély, és Dylan még nem baltázta el a sajátját. -Mit ért az alatt, hogy ember tényleg nem? – Kérdezem kíváncsian felvont szemöldökökkel, gyanakvó tekintettel. Amikor végre nagy megkönnyebbülésemre magunk között hagyjuk ezt az egész származási témát, helyeslően biccentek egyet, és a további utat már erős karjába kapaszkodva vagyok kénytelen megtenni, amit aztán túl hirtelen és túl nagy lelkesedéssel eresztek el, így kisvártatva már szánalomra méltóan a lápban térdelek, és el kell viselnem, ahogy Dlyan nem éppen kedves mozdulatokkal felrángat. -Ha maga is a hatvan kilót nyomna, és bele lenne ragadva ebbe az izébe, nem ezt mondaná! - Vágom a fejéhez teljesen vérig sértve, aztán már a talált nyomoknál guggolok Dylan mellett, megmernék rá esküdni, hogy nincs kint a pasinak mind a négy kereke. Ki az, aki szagolgatja a bizonyítékot, ráadásul úgy, hogy az egy szőrcsomó?! -Négy napja. – Felelem, de még mindig sokkal jobban leköt az, amit az előbb is láthattam tőle. -Nem akarok belekötni, deeee maga most tényleg szagolgatja? – Bukik ki belőlem végül a kíváncsi kérdés, majd vele együtt felállok és összeráncolt szemöldökkel kapdosni kezdem a tekintetem Dylan arca és a lába között, ami éppen pont tapos bele a bizonyítékokba, mintha csak rejtegetni akarná valaki elől. -Nem kérdezem meg inkább, hogy ezt miért tette, de azt a szőrdarabot elrakhatom? – Érdeklődöm rendkívül megfontoltan, és félig ki is nyújtom felé a kezem, ahogy felnézek kékjeibe.
Kezdőlap
