Tudtam én, hogy nem olyan, hogy bárkivel csak úgy összefeküdjön. Attól még, hogy velem megtörtént, annyit már tudtam róla korábban is, hogy nem egy nagy szoknyabolond. Vagy legalábbis nagyon jól titkolta, ha az volt, mert mindig is azt a benyomást keltette bennem, hogy tiszteletreméltó és becsületes férfi, aki meggondolja, hogy kivel szűri össze a levet. Mások talán elítélték volna, amiért velem kivételt tett, csakhogy mások nem tudhatták, hogy számomra sem éppen annyi volt, amennyinek indult a történet. Elgondolkoztam, hogy talán jobb lett volna, ha ő is csak egy numera, és nem forgatja fel ennyire az életemet egyik pillanatról a másikra – méghozzá szó szerint! -, de rá kellett jönnöm később, hogy egyetlen pillanatot sem bánok. Elég volt belenéznem azokba az acélos szemekbe, és máris elvesztem.
Ajkaimon mosoly futott végig, mikor közölte, hogy nem lenne nehéz újra fellobbantanom benne a vágy tüzét. Nem volt nehéz kitalálnom nekem sem, de azért a bizonyosság mindig jól jön az ilyen helyzetekben. Roppant elégedettnek is éreztem magam egyből, így ujjaim cirógatóan suhantak végig arcán, míg ajkaim a száját kezdték ostromolni apró kicsi csókokkal. Nem bírtam betelni vele még mindig, habár a testem egy kicsit sajgott a feszített tempótól, amit nemrég produkáltunk mi itt ketten. Az biztos, hogy akármeddig élek is, ezt az estét soha nem fogom felfelejteni. Még hogy egy mocsár közepén! Yetta biztosan teljesen ledöbbenne, ha elárulnám neki ezt a kis apróságot, azonban volt egy olyan gyanúm, hogy Olen nem értékelné olyan nagyra, ezért mégiscsak kénytelen leszek megtartani magamnak a részleteket.
- Tudom, de azt hittem, hogy te sem bánod! – kuncogtam jókedvűen, bár szerintem ez már eddig is elég egyértelmű volt, tekintve a bárgyú arckifejezésemet. Mintha valami szórakozott művész lennék, vagy mi a csoda! – Hm… - panaszosan sóhajtottam fel. – Ezek szerint akkor tényleg megyünk – állapítottam meg, mellőzve mindenféle lelkesedést. Jó, tudom én, hogy eleve az én ötletem volt az egész, de most mégsem akaródzott igazán belebújni a ruháiba. Nem azért, mert megszállott nudista vagyok, hanem mert nem akartam elszakadni testének melegétől. Még ha körülöttünk minden jéghideg volt, mi ketten akkor is perzselő forróságban úsztunk. Éreztem, hogy belőle is éppen úgy áramlott ki a hő, mint belőlem, és ettől valahogy ellazultam, képes lettem volna elaludni is.
Mire Olen megkísérelt kimászni alólam, és felsőtestét már teljesen eltakarták a ruhák, én is belebújtam a melltartómba, meg a felsőmbe is. Csak most éreztem meg igazán, hogy egyébként milyen közel álltam a lehűléshez. A ruhák jótékonyan kezdtek melegíteni, és mire ő a nadrágját ráncigálta, már én is bugyiban ácsorogtam, keresve a többi holmimat. Nem kellett túl sokat nézelődnöm, ugyanis nem sokkal volt tőlem messzebb. Sietősen húztam fel magamra, aztán nem sokáig teketóriázva, a kabátomat is felvettem. Jól behúztam a nyakamat, de alighogy ezt megtettem, már emeltem is rá a pillantásomat.
- Hogy te milyen tájékozott vagy! – csipkelődtem egy kicsit, és mielőtt elhúzódhatott volna, még visszahúztam egy futó csókra én is. Aztán szó nélkül indultam meg mellette, erősen kapaszkodva a kezébe. Nem szerettem volna elesni ebben a koszos és ragadós valamiben. Elég volt csak arra gondolnom, hogy ebben a borzalomban tocsogtam bokáig, méghozzá szó szerint. Mármint kívül a térdemig ért, a csizmám belül pedig az előbb említett részig. Csodálatos érzés volt, szerintem mondanom sem kell!
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállaimat, de szám sarkában már ott bujkált egy mosoly. – Komolyan? – reméltem, hogy pontosan erre akar majd kilyukadni, és nem csak úgy érdeklődik az elfoglaltságaim felől. Nem bírtam ki, kitört belőlem a kuncogás, már ami őt és az ötleteim illeti. Oké, a bányás dolog egyikünk ötlete sem volt igazán, csak merő véletlenségből kerültünk oda egy időben, ezúttal viszont tényleg miatta kerültünk be a mocsár kellős közepére. Jelezném, még mindig nem bántam egyáltalán, de attól még, ami igaz, az igaz! – Majd kitalálok valamit, oké? Addig még van egy napom – jelentettem ki, de agyamban máris gőzerővel dolgoztak a fogaskerekek. Még magam sem tudtam, hogy mihez volna úgy isten igazából kedvem, de amiatt nem aggódtam, hogy nem fog eszembe jutni végül semmi. Nekem mindig van valami a fejemben, ezt szeretem én magamban annyira!
Egy időre némaságba burkolózott mind a kettőnk, de őszintén szólva én egyáltalán nem bántam. Nem éreztem magam feszültnek, és a helyzetet sem találtam kellemetlennek egyáltalán. Máskor talán zavart volna, ha valakivel együtt ballagok a semmi közepén, és nem szólal meg egyikünk sem, de ő ebben is más lapra tartozott. Ezen még el kellett gondolkoznom egy kicsit, de amint bele akartam fogni, én is megéreztem valamit. Nem láttam, inkább csak éreztem a szagát az erdőnek. Semmivel sem lehetett összehasonlítani, és valahogy pont megütötte az orromat, hiába nem felénk fújt a szél. Először csak a vállaimat vontam meg, majd felnéztem rá oldalasan.
- Én inkább csak érzem – vallottam be, de mire újra megszólaltam, már ismét vigyorogtam. – De igen, azt hiszem, hogy tényleg ott van – bennem is feléledt a remény, amit már kezdtem lassacskán elveszíteni ebben a süppedős pokolban. – Hááát… - a szívem ugyan egyből megdobbant, amint kimondta a „hiányozni” szót, de igyekeztem látszólagos komolyságot erőltetni magamra. – Nagyon gáz! – oldalammal játékosan nekidőltem, meglökve őt is egy kicsit a könyökömmel. – Főleg, hogy te is fogsz nekem – immár mindentudó mosolyom ott ragyogott az arcomon, méghozzá levakarhatatlanul. – Ezért is gondoltam ki azt, hogy átsurranok hozzád éjszaka – nekem remek tervnek tűnt jelenleg, az meg pláne felvillanyozott, hogy végre szilárdabb talajt éreztem a lábam alatt. Istenem, lehet, hogy megmenekültünk? Olybá tűnt, ugyanis lassan tényleg eltűnt a mocsár, és már a vizet is egyre közelebbről hallottam. Valahogy errefelé kell lennie annak az átkozott motornak is, ebben egészen biztos voltam!

Nem bántam volna... Annyira hülye még én sem vagyok! Ha tehetném, napokon át itt maradnék vele, és el nem múló vágyakban fulladoznék vele. De mennünk kell, akármennyire is esik nehezemre elválni tőle, és felöltözni, muszáj... Az élet nem fog megállni ,csak azért, mert mi szabadságot veszünk ki belőle.
Ő sem volt lelkes, ahogyan én sem... Valójában már a legkevésbé sem érdekelt, hogy egy mocsár kellős közepén vagyunk, egyáltalán nem idegesített, még csak eszembe se jutott. Egészen addig, míg nem indultunk neki, míg nem éreztem ugyanazt a lápos, ingoványos érzést a talpam alatt, mint mikor erre felé jöttünk. Még inkább kedvetlenebbé váltam, s csupán az tudott lelkesíteni, hogy Jennyvel voltam, hogy hozzáérhettem, és hogy egyáltalán itt botorkál mellettem. Ami egyébként még egész viccesen is hatott, ahogy mindketten a nyákban dagonyáztunk. Persze nem nevettem, noha olykor egy-egy vigyor felsiklott képemre, ahogy rápillantottam. Talán, többek között, ezért sem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mit csinál holnapután. Már most az lebegett a szemem előtt, hogy nem sokára elválunk, hazamegyünk, és újabb napokat taposunk el, magunk mögött hagyva, mire talán újra láthatom. Ezt kikerülendően érkezett felé a kérdésem, ami elsődlegesen még engem is megingatott. Ellenben, ahogy ajkai szóra nyíltak, akaratlanul is elmosolyogtam magam, kicsit közelebb húzva őt magamhoz.
- Rendben. - továbbra sem apad le arcjátékom, hiszen a válasza kellemesen érintett. Azt hiszem, most már tényleg rájöhetnék, hogy ez a vonzódás semmilyen szinten sem egyoldalú, és bármit is mondok, annak ott és akkor van meg a helye. Csak még mindig annyira új volt...
Elég sokat sétáltunk, csendben, szótlanul, kicsit már kezdett feszélyezni is, mikor megláttam a távolban felsejlő fák susogó ágait. Egészen meg is örültem neki, noha tartásom nem változott. Furcsa is lenne, ha helyből ujjongani kezdenék, mint egy idétlen tini. Egyébként is az utóbbi időben elég sok olyat produkálok Jenny közelében, ami nem vall rám... Többet között a rám gyakorlott hatása is ilyen.
- Iiigen, elég gáz... főleg, így. - vigyorodtam el szavai hallatán, melyek során az én szívem is épp úgy megugrott, mint az övé. Nem is értem, komolyan... lehet elromlott a ketyegőm idebenn, vagy passz. De az biztos, hogy képtelen nyugton maradni, ha Jennről van szó...
- Óó... szóval hagyjam nyitva az ajtót? - pillantottam fel rá oldalasan, felé eső szemöldökömet megrántva. Ajkaimat kaján mosoly szegélyezte, és az sem tudott lelombozni, hogy ha tényleg átjönne, korán kelek. Maximum nem alszok... Bár egy ilyen túra után nem éppen esélyes, hogy nem merülök ki estére, de hát van doppingom... Elég erősen hat rám, azt kell hogy mondjam. Ja, és persze... itt sétál mellettem.
Felkelő örömömnek pedig plusz lökete volt, hogy a talaj egyre keményebbé vált, a sikamlós részek elmaradtak, és már a térdem is látszódni kezdett...
Már csak pár lépés kellett, míg végre szilárd földet értünk, fákkal borított erdőségbe érkezve. Ez már sokkal jobban tetszett, ahogy az is, hogy a fülembe zengő folyó hangja is erősebbnek tűnt.
Megálltam egy pillanatra, fülelni, átérezni a szél alkotta zajokat, illatokat, a fák meg-megrendülő ágainak mozdulatait... Újra orromba szökött a tulkok jellegzetes szaga, keveredve a folyóéval.
- Erre... - vontam magammal Jennyt sietősen, félúton hátramenetbe kapcsolva, hogy vele szembe lehessek. Mindkét kezét tenyerembe fogtam, és olykor mellkasomhoz rántottam őt egy röpke csókra. Annyira belefeledkeztem ebbe az egészbe, hogy kis híján a vízbe trappoltam, csupán azért tudtam kikerülni, mert a talpam alatt megroppanó jégréteg erősen emlékeztetett arra, milyen, mikor a folyó széle fagyott állapotban vergődik.
- Aaazt hiszem arról jöttünk... - pillantottam el jobb vállam mentén a sodrás irányába. Amennyiben ő is megerősített benne, úgy elfordultam, és a motorig meg sem álltam. Kiakartam innen keveredni mi hamarabb, és az biztos, hogy jó sokáig nem lesz kedvem ide jönni. Maximum a mocsár közepére, Jennyvel... de azt is inkább gondolatban, vagy emlékekbe merülve.
A Vyper változatlanul állt a helyén, ahogy ott hagytuk, és mertem remélni, hogy a kulcsok is a zsebemben maradtak. Ujjaim tapogatón szaladtak végig nadrágomon, míg végül - szerencsére - megtaláltam a motor kulcsait. Kirántottam hát, és meglebegtettem Jenn előtt.
- Vissza is viszel minket, vagy most rám bízod? - mosolyogtam, nem is tudtam mást tenni, hiszen őt néztem, ugyanolyan csillogással füstszín íriszeimben, mint ezelőtt. Csípőmet a Vyperhez nyomtam, kicsit tán fel is ültem rá, így vonva magamhoz Jennyt.
- Mennyi az esély rá, hogy valamikor, valahol belekevertél valamit az italomba? - nevettem fel egészen idétlenül, akárcsak ahogy szavaim rezdülhettek meg. Vonásaim játékosak voltak, tekintetem pedig talán kissé érdeklődő, még akkor is, ha tudtam, semmit se kevert bele semmibe, semmikor...
Tulajdonképpen burkoltan utaltam arra, hogy képtelen vagyok akárcsak egy pillanatra is levenni róla a kezem, a szemem, vagy csak több méteres távolságba lenni tőle. Komolyan rémisztő volt... az érzés... Nem is igazán tudtam még mindig hova rendezi magamban.

Mosolyom egyre szélesedett, hogy értette a poént ő is. Persze ezen nem is lepődtem meg, viszont akkor is örültem, hogy nem sértettem meg. Hiszen hogyan is lehetett volna gáz, hogy hiányozni fogok neki, mikor ilyen mélyen érintett ez a néhány szó? Régen hallottam már ezt egy férfi szájából, tekintve, hogy mostanság egy alkalomnál többször csak ritkán futottam össze az illetőkkel, akikhez volt némi közöm. Nem akartam ragaszkodni senkihez, elköteleződni sem volt sok kedvem, viszont nem bírtam ki, hogy vele is ugyanez legyen. Sajnos, vagy nem sajnos, de ez már régen több volt, mint egy kellemes éjszaka, pedig azt sem tudtam volna megmondani, hogy mikor kezdődött meg a változás bennem. Ijesztőnek találtam, a szívemet mégis melengette a gondolat, hogy neki is ugyanúgy rossz, ha nem vagyok a közelében, mint nekem. Az igaz, hogy mindig is tetszett nekem, de ott volt neki egy másik nő egy ideig, a másik pedig az, hogy különben sem akartam falkán belül ilyesfajta ügybe bonyolódni senkivel. Ebből is látszik, hogy az élet sosem úgy alakul, ahogyan azt mi eltervezzük.
- Hát, az nem lenne rossz! – vigyorogtam rá sokat sejtetően. – De ha mégis bezárod, akkor sincs gond. Jól értek a zárak feltöréséhez… - tettem hozzá, arcomon sunyi kifejezéssel. Már azt sem tudom, hogy mióta értettem hozzá, de a lényeg, hogy ment. Így pedig nekem nem állhatott az utamba egyetlen zárt ajtó sem, ami nem csúcstechnikával volt bezárva előttem. Amennyire megnéztem a múltkor, az övével nem volt ilyen probléma, így hát, ha nagyon akartam volna, akkor így is-úgyis bejutok hozzá. Márpedig mindenki elhiheti nekem, hogy nagyon akartam!
Már nem kellett sokáig baktatunk ebben a sártengerben. Akárcsak ő, én is éreztem, ahogyan a lábam végre szilárd talajra ért. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, és ugyan nem bántam az itt eltöltött időt, de nem igazán volt kedvem tovább élvezni a mocsár vendégszeretetét. Lehetőleg szerettem volna minél előbb lefürödni, és tiszta ruhába bújni. A csizmámtól pedig meg kellett szabadulnom, ha nem menthetőnek fog bizonyulni. Volt egy sanda gyanúm, hogy így lesz, de azért még reménykedtem. Az egyik kedvenc csizmám volt, sajnáltam volna. Persze ezt az apróságot a továbbiakban nem óhajtottam megosztani Olennel, mert a végén még azt hinné, hogy én is az a típus vagyok, aki betegesen ragaszkodik a cipőihez.
Mikor a fák közé értünk, én is megéreztem a közelünkben tanyázó állatok jellegzetes szagát. A farkasom is felkapta rá a fejét, és velem együtt érdeklődve szimatolt bele a levegőbe, de hamar sikerült lecsitítanom. Nem is lett volna olyan rossz ötlet, ha majd valamikor visszatérek ide telihold idején. Egészen biztos, hogy kiélhetné ő is a vadászat örömeit, ráadásul, ha Olen is velem tartana, akkor nem lenne magányos a hím mellett. Szerettem volna, ha így van, de egyelőre még nem hoztam szóba. Ráérünk még ezt megbeszélni, nem?
- Tudom! – feleltem halkan nevetve, ahogy magával kezdett húzni. Ujjaim erősen fonódtak az övéi köré, miközben engedelmesen sétáltam utána, élvezve a rövid csókok záporát. Nem is kívánhattam volna jelenleg ennél többet, hiszen ő még ezen körülmények között is képes volt mosolyt csalni az arcomra, pedig igencsak viszolyogtam attól, ami körülvett bennünket. Már csak arra tudtam volna gondolni normál esetben, hogy minél hamarabb kijussak, így viszont azon járt az eszem, hogy mikor húz már oda magához megint, hogy újra kapjak egy csókot. Kezdek tényleg beteges lenni, azt hiszem. Mi lesz, ha nem fogunk esetleg találkozni pár napig, mert úgy jönnek össze a dolgaink? Akkor teljesen be fogok kattanni, vagy mi? Igen, elég valószínű, hogy erre a sorsra fogok ám jutni!
Annyira belevesztem a pillanatba, hogy hozzá hasonlóan én is már csak akkor vettem észre, hogy túl nagy hévvel hátrált, amikor a jég megroppant. Ijedten húztam rajta egyet visszafelé, hogy még véletlenül se lépjen egyet hátra, aminek eredményeképpen már a vízbe sétált volna bele. Ennek következtében mellkasa valószínűleg nekem ütődött, hacsak nem állt meg már hamarabb a lábán. Pillantásom elkalandozott az arcán, ajkaim szegletében pedig apró mosoly kezdett kibontakozni, ahogy lábujjhegyre állva adtam neki egy csókot. Nem volt hosszú, épp csak súrolták ajkaim a száját, de éppen elég volt ahhoz, hogy emlékeztessem magam arra, hogy tényleg itt van velem és nem csak álom az egész. Nem mintha annyira álomszerű lett volna ez a hely…
Csupán egy biccentéssel jeleztem, hogy jól gondolja, tényleg arról jöttünk. Ha eddig nem vettem volna észre, immár tisztán láttam és éreztem is, hogy az a helyes irány, amit ő is mondott. Még mindig fogtam a kezét, úgy követtem egészen a motorig, aminek a látványa akkora örömmel töltött el, ami még engem is meglepett. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mert már nem volt kétségem afelől, hogy megmenekülünk erről a borzalmas helyről, és aztán újra a biztonságos lakásban lehetünk melegben és kényelemben. Máris hiányzott az ágyam, ahogy felidéztem magamban a párnák puhaságát és a takaró kellemes biztonságát.
- Most vezess te! – adtam át neki a lehetőséget, pedig igencsak csábító volt, ahogy meglebegtette előttem a kulcsokat. Szerettem volna kikapni őket a kezéből, hogy aztán én irányítsam a motort visszafelé is, de ki akartam próbálni, hogy milyen, ha csak élvezem a sebességet, és nem kell odafigyelnem az esetleges többi járműre az utakon. Teljesen képes voltam rábízni magam, hiszen tudtam, hogy biztonságban hazavisz. Igaza volt Ashnek, tényleg múlt ez a bizalmon is, és ez szokásomtól eltérően iránta abszolút megvolt. Nem is értettem igazán, hogyan lehet ez, mikor annyira gyanakvó szoktam lenni másokkal szemben. Míg ezen törtem a fejem, ő már oda is húzott magához, mire két karomat automatikusan fontam a nyaka köré.
- Igencsak csekély, ugyanis sajnálatos módon nem értek az efféle praktikákhoz – válaszoltam a vállamat vonogatva, aztán odahajoltam hozzá. – Menjünk, jó? – kérdeztem suttogva. Ujjaim a bőrét cirógatták valahogy a füle környékén, ahol éppen elértem őket így az ölelés közepette. – Aztán akár fürödhetnél is velem… Mit szólsz? – ajkaim ingerlően siklottak az arcán, aztán tértek vissza a szájához, hogy aztán ismét csókba hívjam. Egész testemmel odasimultam hozzá, a levegőnek esélye sem volt arra, hogy közénk furakodjon, annyira közel akartam lenni.

Persze, hogy nem zárom be az ajtót. Már a gondolatot is elvetettem, mielőtt még felüthette volna magát, vagy mielőtt szórakozottan elejtettem a szavakat. Esélytelen, hogy bezárjam, pláne ilyen dologból kifolyólag.
Mondjuk azon kifejezetten jót vigyorogtam, hogy ért a zárakhoz, és nem is ellenkeztem ezen tény ellen. Viszont, kivételesen nem kell ilyesmivel bíbelődnie, mert nem szándékozom elreteszelni magam előle.
Főleg, mert... Már most tudom, hogy egy örökkévalóságnak fog tűnni, minden nélküle eltöltött perc, pedig erősen igyekeznék ezzel zöld ágra vergődni. A tényállás pedig az, hogy: mindhiába.
Na, nem azért, mert ellenemre lenne ez az egész, ez a sok kavargó érzés... Egyszerűen csak késztetésszerűen érzem a tarkómat borzoló őrületet, ami a hiányával kapcsolható össze. Idővel, minden bizonnyal be fogok csavarodni... Igen, ez elkerülhetetlen lesz. A legijesztőbb az egészben, hogy még csak nem is érzem úgy, hogy bánnám, vagy hogy egyáltalán bánni fogom.
Jó pár perc elúszott a fejünk felett, mialatt játékos lépteink, elhaló csókjaink belevezettek - majdnem - a tóba. Nem tudom, hogy én voltam aki előbb reagált a jelenségre, de az biztos, hogy elkerülhetetlenül is neki ütköztem Jennynek. Mosolyával együtt rándult az én szám is, és miként röpke csókra ítélte ajkaimat, nem haboztam viszonozni azt. Tarthatott volna tovább, vagy akár örökké is, mégis elszakadtunk egymástól, és a motor felé vettük az irányt, ezúttal véglegesen.
Egyszerre örültem, és keseredtem el, hogy megleltük a Vypert. Örültem, mert végre kikecmeregtünk ebből a mocsaras trutymóból, viszont nem éreztem kitörően boldognak magam, hiszen ez azt is jelenti, hogy a mai találkozónk lassan a végére ér Jennel.
- Rendben. - válaszoltam finom mosollyal az arcomon. Nem lett volna az sem baj, ha ő visz minket haza, de azért már hiányzott, hogy megfuttassam egy kicsit a motort. Mostanában csak az O'Connorsig viszem el óraszámban, és viszem haza. Kijárt tehát, egy kis gumiégetés!
Jennyt finoman húztam magamhoz, kiélvezve még az utolsó perceket, hogy kettesben lehetünk.
- Szóval nem értesz efféle praktikákhoz... jól van... - somolyogtam. Nem állt szándékomban tovább feszegetni a témát, lévén, hogy elég idétlen és szórakozott volt már maga a kérdésem is. Annál inkább valósabb... már ami a mögöttes tartalmat érinti...
- Megyünk. - épp olyan halkan suttogtam, mint ő maga, ölelve magamhoz kecses alakját, simítón szántva át ujjaimat gerincén, felkarján... Talán már el is léptem volna, hogy akkor valóban induljunk, mikor újabb szavai hirtelen ültek meg fülemben, miként csókja ajkamon. És nem is voltam hajlandó megszakítani a pillanatot, jó pár percen keresztül. Lágy vadsággal csókoltam őt, miként ő szorosan hozzám simult. Akartam... akartam volna még többet belőle, ám hosszas időt követően mégis elhajoltam, apró, röpke csókkal zárva le a megtört pillanatot, melyet homlokára leheltem.
- Ezt nem utasíthatom vissza... - rekedtes hangom megrezegtette a levegőt, ahogy kaján vigyor mászkált képemen.
És nem is várattam tovább. A sisak a fejemen, a motor alattam, és amint Jenny is a Vyperen volt, mögöttem, biztosan karolva át derekamat, felmorrant a járgány...
Imádom a hangját, azt a mélyen rezonáló dorombolást, amit a gép hallatott... Hagytam neki néhány másodpercet, majd végül megrántva az elejét nekisöpörtünk a visszaútnak...

A flaszter több ezerszer is felszikrázott alattunk, ahogy egy-egy élesebb kanyart vettem be az országúton. Élveztem a sebességet, a ruhámba, bőrömbe kapó erős, csípős széllöketet, a vibráló fényeket... Olykor megfaroltattam a motort, olykor pedig többel is toltam, mint azt illet volna...
Nem szokásom elaprózni...
Végül hosszas vezetés után fékeztem... finoman... Megérkeztünk.
Ezúttal azonban nem érdekelt, hogy ki sétál fel-alá a farkaslakban, vagy hogy kinek támad éppenséggel kedve éjszakai flangálásra. Miután a motort elrendeztem, a sisakok lekerültek, magamhoz vontam Jennyt, és a Hold dús fénye alatt loptam le ajkairól forró, lázas csókot. Nem egyet...
Aztán meg sem álltunk a lakásáig... a fürdőszobáig... melynek ajtaja nyikordulva zárult be mögöttünk, örök homályba fedve el minket...

Ma eldöntöttem, hogy hazakísérem Sue-t. Jót tett, hogy kiszellőztethettem a fejem, együtt nevettünk, és kicsit többet megtudtam arról a lányról, akit két éve a barátomnak tartok. Egyre jobban kedvelem... Eldöntöttem, hogy több időt fogok mostantól eltölteni vele, már amennyit a képzésem enged majd. A falkát sem akarom hanyagolni, de nem fogom hagyni, hogy ez rámenjen a barátságomra a lánnyal. Mondjuk addig könnyű a dolog, amíg Doktor Howard szemtelenkedik... Utána lesz művészet mindent összeegyeztetni. Azt hiszem, lemondhatok az alvásról a következő húsz évre...
Elbúcsúzok Sue-tól a bejárati ajtajuk előtt, és hallom, ahogy a szülei odabent veszekednek. Majdnem felajánlom, hogy jöjjön el hozzám, de aztán észbe kapok. Jobb neki így. A Farkaslakban olyan lenne, mint egy valóságos svédasztal, és én nem tudnám megvédeni. Oké, tudom, a farkasok nem vérengző fenevadak. De bocsássa meg nekem mindenki, hogy féltem azt az embert, aki még nem rúgott belém egyszer sem. Sem képletesen, sem fizikálisan.
Hazafelé a mocsáron kellett átvágnom. Oké, alapvetően nem kellett volna, elkerülhettem volna, és sötétedésre még akkor is megérkezek, de... Most nem akartam. Csak mentem előre, és belemerültem a gondolataimba. Jobbá akartam tenni Sue helyzetét, segíteni rajta. De mégis hogyan? Ez nem olyan dolog, amiből pénzzel ki lehetne mászni... Ha így lenne, akkor már kint lennének belőle. Az egyetlen, amit tehetek az az, hogy nem hagyom neki megfejelni a borszeszégőt, mikor elalszik kémiaórán. és úgy teszek, mintha minden marha nagy rendben lenne, pedig nincs. Hajj, miért ilyen kemény a világ, he?
Szóval csak csörtetek előre, és közben érzem, hogy a bakancsom szépen, lassan megadja magát. Remek, a legjobb kangúnár akarok lenni, de még annyi eszem sem volt, hogy távol maradjak ettől az ingoványtól, amikor... Áh, mindegy. Yetta jót fog röhögni, ha elmesélem neki. Már csak az hiányzik, hogy valaki lelőjön. Akkor úgy teljes lenne a napom...

A kezdeti lelkesedésem, segíteni akarásom, és a bennem égő tűz szépen lassan átcsap szentségelésbe, menekülhetnéke és elkeseredésbe, ahogy török előre a rohadt mocsárban. Úgy számolom már nem lehetek annyira messze az őslakosok területétől. Igaz, még mindig egyszerűbb lenne megfordulni, megindulni hátra, bevackolni magam Sue-hoz – talán megengedik, hogy a szobájában aludjak a földön –, aztán másnap meg hazakullogni. nem hiányoznék sokaknak. Yetta nem lakik a falkával, Ash valószínűleg magasról tesz arra, mi van velem, James meg... Nos, amit nem lát, az nem fáj neki. Abba kéne hagynom az ezen való poénkodást. De ezek segítenek túljutni ezen az időszakon, amíg lábra nem áll a nagy ember. Szóval talán ő sem haragudna.
Hangosan csörtetek előre, közben érzem, hogy a bakancsom alkalmasint olyan mélyre merül, hogy már elnevezhetném Némó kapitánynak a lábamat. hangos cuppogással, töretlen lelkesedéssel, és baromi sok halk káromkodással hajtom előre magamat, miközben még a csillagokat is leígérem az égről, ha kijutok ebből a szarkupacból. De az tuti, hogy bezárkózom a szobámba, és kifaggatom Hannibált, hogy miként bírta ki a szabadban az egész fiatalkorát. Ez egy rémálom, basszus... Remek, azt hiszem rácsimpaszkodott egy pióca a lábamra. Szívd a vérem, bébi!
Azt hiszem, legközelebb egyszerűen megkérem majd Sue-t, hogy juttasson haza valahogy. Bár ma pont az volt a lényeg, hogy én kísérem el őt... vagy simán követem az utat, és akkor kikerülöm ezt a nyomorult poshadványt. Mondjuk jó látványt nyújthatok, iskolatáskával az oldalamon. Kár, hogy elfogyott már minden kajám. Az a szemét Bill Markin elvette... Őt kéne belökni ide. Engem meg engedjen ki végre valaki!
Ekkor állok meg, ugyanis valami nagyon idegen dolog nyomódik a hátamnak. Nem fagyok le, de nem mozdulok. Azért az agyam gyorsan jár, és próbálok kitalálni valami megoldást a gyorsan elromló helyzetre. Mondjuk fegyvert még nem nyomtak a hátamnak. De vágtak már fejbe székkel, az majdnem ugyanaz, igaz?
– Csak egy kérés. Még azelőtt lőjön, hogy elsüllyednék ezekben a nyomorult bakancsokban, oké? – mondom. Még mindig nem mozdulok. hangomból süt az irónia. Mondjuk igaz, ami igaz, szépen lassan kezdenek egyre nehezebbé válni azok a valamit a lábamon. Felsóhajtanék, ha éppen nem nyomnának egy fegyvert a hátamnak. Már megint kunyerálnom kell valakitől pénzt újabbakra, mert ezeknek valószínűleg annyi. Tuti ott terpeszkedik rajtuk az egész élővilág ebből a nyavalyás mocsárból.

Azért az egy picit meglep, amikor az Idegen Nő a hátam mögött fölnevet. Mi van? Eddig fegyvert fogott a hátamnak, most meg röhög? Remek, Bonnie is vérfarkas és megkattant az idők folyamán... Bárkivel megtörténhet. De legalább biztos, hogy meghalok. Ekkor azonban a puska távolodik a hátamtól, és meglátom túszul ejtőm arcát. Hát, arra nem számítottam, hogy ennyire csinos lesz... Remek Sammie, ne most zavarodj össze, még mindig puska van a kezében. Én meg ideges vagyok, mert még mindig itt vagyok, pedig szívem szerint rohannék el a fenébe. ha kell, hát bemászom Sue ablakán. Nem mintha nem csináltam volna eddig... Na jó, tényleg nem csináltam, mindig leszedtek onnan, mielőtt elértem volna az ablakot. De legalább a lány jól mulatott.
– Hazakísértem egy barátomat, és gondoltam elindulok a rövidebb úton – – mondom. - Fene sem gondolta, hogy nyakig fogok tapicskolni a vízben, meg ebben az undorító mocsárban... De ha megmutatná a kifelé vezető utat, azért hálás lennék.
Ekkor leereszti a pajzsát, és akaratlanul is felkapom a fejem. Próbálom elrejteni a meglepődésem, ahogy Doktor Howard elvárná tőlem, és örülök, hogy ebben a pillanatban nem láthat. Jó, mondjuk akkor se látna, ha itt lenne, de... De egy másodpercig csak bámulok a nőre, aztán összeszedem magam a meglepetésből. Még örülök, hogy nem mondtam ki korábban, hogy a barátaim is hálásak lennének. Ki tudja, mit kérne egy ilyen erős kóbor tőlük?
A farkasom azonban nem osztja az emberi paranoiámat, energiái előrevágnak, és lefékeznek a másik előtt. Aztán leül a kis seggére, és csak figyel, felméri a másikat. idióta ki bundás... Arra azért már rájött, hogy a másik farkas idősebb nála, de azt nem tudom, hogy most játszani akar-e, vagy csak a fajtársának tetszeleg. Mindenesetre nem tetszik a közvetlensége. Remek, ezt is megéltük, a farkasom bizalmasabb, mint én magam. Mi a fenét csinált velem Ash? Nem tudom, de csinálja vissza most azonnal!
Szóval csak állok ott, mint az a bizonyos testrész a lagziban, és várom, hogy mit mond. Még nem kérdezem meg, ő mit keresett itt, így is éppen eléggé nyilvánvaló. De ha később nem lesz miről beszélnünk... Hát, legalább egy témát fel tudok dobni.

– Az egyszer biztos – vigyorodtam el. Na igen, mondja az ember a gazdagoknak, hogy ne éljenek elkülönülve, kint a halálnak a... Mi az, azt akartam írni, hogy valagában! Mindenesetre a gumicsizmájának a hangja arra késztet, hogy én is mozogjak egy kicsit, mielőtt teljesen elsüllyednék itt. Persze, aztán pár évszázad múlva kiásnának, és nagyon érdekelné őket, hogy miért vacog itt ez a kölyök? Hát drágáim, bundáska segített...
Bólintok. Hát igen, távolról tényleg úgy nézett ki. De legközelebb Istenemre mondom, ráveszem Sue-t, hogy vigyen haza. Legalább a hegy aljába. Szerintem még ő maga sem tudja, hogy hol is lakom pontosan, pedig őt azért a barátomnak tudhatom. Mondjuk lehet, csak áltatom magam. Amúgy is veszélyes dolog egy emberrel barátkozni, sőt, egyenesen veszélyes dolog. Ők túl törékenyek, túl könnyen meghalhatnak. Ráadásul mi még vígan éljük majd a világunkat, amikor ők már porrá válnak. Mégsem tudnám csak úgy otthagyni.
– Olyat is lehet? – kérdezem, és egészen elsápadok. Rossz belegondolni, hogy egy óvatlan lépés után csak úgy elsüllyedhetnék. Jó, számítanom kellett volna rá... De akkor is durva valaki olyan szájából hallani, aki ténylegesen ért is a dologhoz, és nem a TV-ben látni. Jó, igaz, az elmúlt két évben TV-képernyőt sem láttam, de New Yorkban egész sokat néztük az utcagyerekekkel, összezsúfolódva azon a kis kanapén.
Hallgatom, amit mond. Hiába van enyhén dorgálás-íze a dolognak, én elvigyorodok a hatására. A becenév azért picit zavar, de ő az erősebb farkas, hadd csináljon, amit akar. Amíg nem Ashley előtt hív így, addig semmi gondom nincs vele. Akkor meg már úgyis mindegy lesz, igaz? Mielőtt azonban megszólalhatnék, a farkasomat pofán nyalintja az övé, amitől a pici egészen begazul. Fel-alá ugrál, mint valami gumilabda, aztán meg viszonozza a gesztust, és végül a másik farkashoz dörgölőzik. Hát ez egy idióta, esküszöm...
– Csak meglepődtem – szégyellem el magam picit. És tessék, jön is a vörös pír. Kúszik föl a nyakamon, és rövidesen a fülemet is elborítja. Hogy kell kikapcsolni ezt az izét? Valaki! De mire bármi tehetnék, már repül is felém a sörösüveg, én pedig kinyúlok, és még a levegőben elkapom. Elvigyorodok. Nem tudom, ez a vérvonalam volt-e, vagy én magam... De jól esett, basszus. Elfogadom a segítségét a kinyitásban, viszont ahhoz közel kell mennem hozzá, amit, lássuk be, a puska miatt, kissé vonakodok megtenni. De adott sört, az már fél siker... – Én Sam vagyok. Sam Darrowney. És köszönöm.
Tessék, valahogy így kell új barátokat szerezni? Merem remélni, hogy nem éppen egy erős ellenfelet csinálok magamnak. Arra elég lesz Darren, ha valaha is rájön, mit akarok a lányától...

– Hát, ami azt illeti nem tűnik egy turistaparadicsomnak – mondtam egy vállvonás kíséretében. Aztán még mondanám a dolgot, de hallgatni kezdem a történetét, és még én is érzem, ahogy a szemem hatalmasra tágul. Na ne szórakozzunk egymással, kérem szépen, egyikünknek sem áll jól a dolog. Szívem szerint megindulnék a mocsárból kifele, hátrahagyva csapot, papot, nőt meg még a sört is, csak hadd jussak már ki innen a rákba még sötétedés előtt... Ami azért nem lehet annyira messze, tekintve, hogy másfél órája már biztos keringek itt, mint gólyafos a levegőben... Azt hiszem a hozzám hasonló korúak ilyenkor kezdenek el az anyjukért visítani, pánikolva, és esetlegesen össze is csinálják magukat. Mondjuk én akkor raknám tele a gatyámat, ha feltűnne az édes jó anyám...
– Örülök, hogy neked ennyire tetszik – mondtam, és még nyeltem is egy nagyot, csak a miheztartás végett. Minden egyes perccel egyre inkább ki akarok jutni ebből a mocsárból, szép távolra, és soha vissza nem nézni. Legközelebb meg tényleg bevackolom magam Sue ágya alá, mint valami kóbor kutya. Vagy lehet farkasalakban hozzá csapódok. „Szia anyu, hazáig követett, megtarthatom?” Áh, úgyse bírnám ki röhögés nélkül, az a baj. Akkor meg minek csinálni valamit, ha nem lehet rendesen? Inkább maradok az ágy alatt alvásnál, azt úgysem hagyná. Ráadásul csinos is. Egész nyert helyzet.
A farkasom rettenetesen élvezi a kis hajszát, és amikor az idősebb a füle felé kap, ő csak egyszerűen képen legyinti a farkával, aztán már veti is utána magát, hogy beledögönyözze a sárba. Én csak állok, nézek, nem értem az egészet... Idióta kis dög, komolyan mondom. Pár hónappal ezelőtt még képes lett volna bárki torkának ugrani. Most meg? Most játszik. Játszik, hogy esne le az álla!
Szinte észre sem veszem, amikor a másik rácsap a sörével az enyémre. Csak nézek, mint a moziban, aztán közelebb emelem magamhoz az üveg száját, hogy megnézzem, ezt miért csinálta... És akkor robban. De úgy mindenfelé, teljes, és totális módon. Az, hogy a képemet telibe kapja az egy dolog, de a szememet is éppen csak sikerül becsuknom, mielőtt telemenne. Úgy tartom el magamtól az üveget, mintha egy tálib faluban nyomták volna a kezembe, aztán szabad kezemmel kipislogom a szememből a sört, és Odette-re nézek.
– Ezt most miért...? – kérdezem. Nem vagyok megbántott, még el is vigyorodnék, ha a számnak nem lenne olyan íze, mint a sörnek... Egyáltalán nem haragszom. Sőt, tuti, hogy ki fogom próbálni legközelebb, ha együtt sörözök valakivel, akit kevésbé kedvelek. Sue-val nem csinálnám meg, Ash meg... Na, ő valószínűleg összetörné a fejemen az üveget. Közben még a hajamról is csöpög a pia, remek. Olyan szagom lehet, mint egy alkesznek.

Hallgatom az újabb szavait. Hmm, ha mernék hinni benne, én azt hinném, szórakozik velem. A piócák említésére elvigyorodok, a szúnyogokra meg tetőzik a dolog. Színpadiasan körbenézek, eltátom a számat, mintha ettől jobban megijednék, aztán ez vigyorrá fajul, és a nőre nézek.
– Szívják az osztálytársaim eleget a véremet. Nem hiányoznak a piócák, meg a szúnyogok, meg a vérmoszkitók – vigyorodok el. Hmm, érdekes elgondolás. Mi lenne, ha lenne egy moszkitó, ami át tudná alakulni vérmoszkitóvá? Áh, Sammie, megint hülye vagy, az a nagy büdös helyzet. Na, evezzünk vissza rohadt gyorsan a realitások talajára... – Na, de akkor legalább felírom magamnak: Egyiptomot kihagyjuk. Más jó ötlet? Mármint helyekre, amiket nem kellene meglátogatnom?
Na jó, azért nem én vagyok az elkényeztetett amerikai kölykök mintapéldánya. Nincs iPhone-om, meg ilyen ketyerém, bár igaz, pénzem sem nagyon van rá. De igazából akkor sem kellene, ha hozzám vágnák, megtanultam magamra vigyázni egész eddigi életemben, és most beérett a dolog. Van agyam, kortársaim többségétől élesen elkülönülve. Ja, csak ezt pont annak nem tudom megmutatni, akinek meg kéne. Meg ő amúgy sem az agyat részesíti előnyben, attól félek.
A sört prüszkölve már nem igazán tud érdekelni, hogy néz rám. Egyelőre csak törlöm, ahonnan tudom: a szememből, a hajamból, a képemről. Napokig fogok úgy szaglani, mint egy kollégiumi fiúszoba vizsgaidőszak után... Remek. Otthon muszáj lesz lezuhanyoznom, azt hiszem, mielőtt rajtam fog röhögni a fél falka. Az egy másik dolog, hogy ha nem tartanék a reakciójától, már az ellentámadáson gondolkodnék, de persze pici vagyok, és őt még akkor sem érem föl, ha székre állok. Ráfáztam. És szeretnék ellent mondani neki, de majdnem teljesen biztos, hogy be fogom ezt játszani valakivel a közeljövőben. Így csak elvigyorodok, és bólintok.
– Ki fogom – vigyorodtam el. Aztán persze koccintottam vele, mert minden sérelem ellenére hálás vagyok neki. Tanított nekem valami újat, amit talán nem tudok majd használni később. Imádni fogom, amikor valamelyik szemétláda képébe buggyan a söre... Bár azt is én fogom jobban megszívni, mert utána meg is vernek, meg szagolhatom napokig. nem hiszem, hogy ezek a buzik olyan nagy hangsúlyt fektetnének az archigiéniára.
Éppen reagálnék a szavaira, amikor elkezd esni az eső. Először csak pár szem hullik, és fodrozza a vizet, utána egyre több és több... A végén már egész nagy mennyiségben hullanak a földre, én pedig csak felsóhajtok.
– Megköszönném – mosolyodtam el. Nevezhet gyávának, aki akar, de a rémmese óta nem volt sok kedvem egyedül császkálni az ingoványban. Na, nem mintha előtte bármennyi lett volna, de azóta még kevesebb... A kérdésére viszont meglepődök, és felvonom a szemöldököm. Ezt nehéz lesz megfogalmazni, de valahogy muszáj lesz... – Szeretek ott lenni. Jobb, mint egyedül kóborolni a világban. És jó farkasok, tényleg azok. Mindegyikük. Én kedvelem őket.
Na ja. Azt mondjuk nem mondom el neki, hogy nem nagyon van összehasonlítási alapom, mert ez az első falka, aminek a tagja vagyok. Inkább iszok egy keveset a sörből, és el is indulok abba az irányba, amerre a Farkaslakot sejtem.

– Szerintem a farkastársadalmat nem érdekli – vonom meg a vállam. – Meg amúgy is, így egyszerűbb. Ha valakimet bántják, hát visszaütök, de magamért... Minek? Nem hiányzik, hogy véletlen eldurranjon az agyam a harc hevében, aztán Harry Potter és tanoncai jöjjenek megállítani.
Az idézetre viszont egy pillanatra felvont szemöldökkel nézek rá, aztán pedig kitör belőlem a jóízű, felszabadult nevetés. Pedig a hozzá kapcsolódó emlék inkább keserédes, mégis... Sosem felejtem el, hogy ott ültünk, azokkal a majdnem vadidegen kölykökkel, Matt húga az ölemben aludt, és tátott szájjal bámultuk Szimbát, a kis oroszlánt. Istenemre mondom, évek óta még csak a közelébe sem mentem annak a filmnek, mert féltem, mit váltana ki. De most vigyorgok, mint a tejbetök.
– Vigyázz a gnúkkal, rendben? – kérdeztem. Aztán, csak a miheztartás végett kicsit síribb hangra váltok, és ártatlan gyermeki pofázmánnyal teszem meg a következő kijelentésem. – Meg remélem, nincs Zordon nevű testvéred...
Csak állok, amikor azt mondja, hogy helyes, ki kell próbálnom a dolgot. Ki is fogom, ez egészen biztos... Csak még mindig nem tudom, kin. De valószínűleg majd adja magát a pillanat, nem kell keresni előre. Viszont a vándorlásról szóló szavaira egy pillanatra elkapnak ismét az emlékek. Csak lehunyom a szemem, és visszaemlékszem arra a félelemre, ami elöntött, amikor elmenekültem otthonról. Viszont maga az út nem volt rossz. Sőt, egészen élveztem.
– Hé, ha adsz nekem ötven évet, én is szívesen utazgatok veled. Fene tudja, lehet találunk még pár érdekes mocsarat – mondom, és láthatja, hogy komolyan gondolom. Szeretem a falkát, tényleg, de fiatal vagyok, seggemen tojáshéj, lelkemben meg a kalandvágy, na. Szerintem mindenki utazik egy keveset, már ha eléldegél ötszáz évig. Yetta például most pótolta be a dolgot... – Na, mit szólsz?
Bólintok a kifelé menetről szóló szavaira. Szívem szerint megindulnék egyből, és mihamarabb magam mögött hagynám a mocsarat, de ekkorra már a kezembe is nyomja a felszerelést, és eltűnik. Mivan? Csak nézek utána, aztán persze meglátom az egyik fáról integetni. Vissza is intenék, ha nem lenne mindkét kezemben pia. Sajátomat persze nem fogom kilögybölni, ő meg valószínűleg a fejemet is leszedné, ha megtenném. Eh, alkesz nőszemély... De már jön is vissza!
A hátizsák miatt nem panaszkodok, a kérdésére viszont felvonom a szemöldökömet. Jó dolog, ha az emberről ilyesmit feltételeznek, mondhatom. Hmm, biztosan veszélyesnek számítok. Grr... Mindenesetre komisz vigyor kúszik az arcomra, és a legmézesmázosabb hangomat veszem elő. Na, most mondd meg, hazudok-e, te nő!
– Hát persze, hogy nem köptem bele. Miért feltételez rólam ilyesmit? – kérdezem, de a vigyor még mindig ott van. Sőt, a színészkedés részeként nem éppen tökéletesre sikerült, aggódó pillantást vetem az üveg felé, amit a kezében tart, mintha attól félnék, hogy észrevesz rajta valamit. Közben követem, és várom, milyen reakciókat szül ez az Oscar-díj közeli alakítás.

A suliról szóló szavaira nem reagálok. Eltér a gondolkodásmódunk, ráadásul nem is tudnám bebizonyítani az igazam. A régi szavak, azok, amelyekbe ringattam magam egykor, most olyan üresnek tűnnek. Ashley és Nori üressé tette őket, és ami azt illeti, már Sue is kérdezősködik, hogy miért nem kenek fel néhány seggfejet a falra. Pedig ő még arról sem tud, hogy etethetne kutyakajával is, ha kedve szottyanna rá. Csak hümmögök, és közben, furcsa módon, még el is szégyellem magam.
– Hmm, csak ne keveredj egy versenypályára. Jól nézne ki, amikor egy hirtelen berobbanó, csinos nő lenyomja a hosszútávfutókat – vigyorodtam el. Egyre inkább tetszik ez az oroszlánykirályos dolog, egyre több emléket hoz vissza. Többségük keserédes, de hát Istenem... Ötszáz évig elélek, ha mákom van, előbb-utóbb meg kell tanulnom együtt élni ezekkel is. Szerencsére még nem láttam darabokban az ottani kölyköket, így azért annyira nem vészes. De ha egyszer visszamegyek, na az fog faszán kinézni... Jó esetben nem nekem kell a belsőségeket levakarnom a falról. Nem mondom, biztos jól néznék ki a kis köténykében, meg minden... de azt azért nem vállalnám.
– A vízesések jobban hangzanak – nevettem fel kissé felszabadultan. Mondjuk egy hangyányit zavarba hozott a mosolya... Na nem azért, mert vetkőztetne a tekintetével, vagy ilyesmi. (Ezt a kifejezést ki a fene találta ki?) Csak szép a mosolya. Olyan... „Megnyúzhatlak, ha akarlak, de nem foglak” féle. Igazán bizalomgerjesztő, mondhatom, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy szövődnek a barátságok. – Hát, nem tudom, mennyire merjek ennyire gyengén belevágni egy nagy utazásba... De ha megadod a telefonszámod, meg hogy merre kereshetlek, ha esetleg úgy adódna, akkor majd felhívlak. Vagy felbukkanok poggyásszal az ajtód előtt. Még nem tudom. Ahogy jön.
És még a pacsit is viszonzom. Arra viszont, ami a visszatérése, és a rögtönzött kis poénom után történik, egyáltalán nem vagyok felkészülve. Na jó, enyhe kifejezés... Megcsókolt, baszdki! Egy nő! nem lány, nem hormonzavaros tinédzser, nem egy végsőkig elkeseredett puma, hanem egy NŐ! Engem. Akinél balfaszabb farkast keresve sem lehetne találni a földkerekségem. Nem tudom, mihez kezdjek, amikor az arcom lángba borul. Nesze, még a szemem is lehunyom, mint valami szerelmetes szűzleány. A kezem emelkedik, de szerencsére az már nem derül ki, hogy a derekát akartam átfonni, vagy a filmekből – és pornókból – ellesett trükkel akartam élni... Nem tudom. De amikor elenged hátratántorodok, nézek, amerre csak tudok, és nem ő az.
– Ez... ez... volt nekem az első – nyögöm ki végül. Jó, nem nagy dolog, annyira, nem megerőszakolt, és lássuk be, lehetett volna az első lábletépésem is. De... basszus. Az utóbbi időkben valamiért azt hittem, Ash lesz az. Vagy valami vadidegen csaj részegen, fene tudja... Basszuskulcs. Még mindig nem tudok ránézni, vörösebb vagyok, mint valaha, és hirtelen nagyon érdekessé vált a talaj. Baszdki. Inkább iszok, mielőtt még valami baromság csúszna ki a számon. Mondjuk az agyam.

Avagy erősítsük a közhelyet a franciákról meg a csigákról... Nem tudom, én valahogy sosem hittem benne, hogy annyira sokat ennék. Bár ez olyan, mint a gazdagok, meg a kaviár. Addig nem voltam hajlandó elhinni a dolgot, amíg Sue a kezembe nem nyomott egy tányérnyit, és addig csesztetett, amíg meg nem kóstoltam. Hmm, azóta eldöntöttem, hogy jó nekem szegényként. Most már biztos vagyok benne, hogy jó nekem szegény amerikaiként. Viszont a gyalogkakukkos szövegét nem tudom röhögés nélkül megállni, kisebb kacaj szakad ki belőlem. Hmm, kölyök, nem kéne ennyire komolyan venni magadat. Nyugodtan vágd hátra a fejed – a torkod azért ne vagdosd! –, és röhögj egy jóízűt. Úgy disznó módra, férfiasan. Ja, hogy nem akarsz. Eh, hülye Sammie.
– Aha, én azért a vulkánokat távolról nézném. Főleg a még aktívakat. Úgy legalább egy mérföldnyi távolságból, de ha lehet, akkor egy szigetet is beraknék magunk közé – mondom. Ja, nem szeretnék égett kisfarkas lenni, az nem hangzik valami jól. Vagy szórakoztatóan. Közben azért elkönyvelem magamban, hogy ez a francia nő többet tud beszélni, mint a legtöbb ismerősöm. Viszont kedves, közvetlen, és még nyitottnak is tűnik... Kész főnyeremény lenne a falkának, azt hiszem. És a szavai nyomán is felébred valami bennem. Valami ősi. Látni akarom azokat a dolgokat, amikről ebszélt, de mégsem foghatom meg a kezét, és futhatok el vele a nagyvilágba most azonnal, igaz? Nem, amikor Doktor Howard még talán szeretne látni, és ott van Yetta meg Sue... És Ash. Ott van Ash is.
Az élménybeszámoló személyesebb részén is elgondolkodok. Csak azután válaszolok, hogy eltettem a telefonszámot, és közben konstatáltam, hogy megszereztem a harmadikat is. Nem ez volt ugyan a célom, de örültem neki, hogy ezt kipipálhattam magamnak. Sajnos nem egy hét alatt, mint kellett volna, de hát világklasszis balfasz vagyok, azt hiszem, már maga a teljesítmény sem rossz. Csak megcsöngetem magam, majd elmentem a számot.
– Szóval... leányszöktetés? Romantikus történet, vagy inkább tragikus? – kérdezem. A betegségére nem kérdezek rá, pedig megtehetném, de tudom, hogy ez intim dolog. Személyes. Az emberek nem szeretik, ha mások a kórtörténetükben kutakodnak. Szívem szerint felhoznám még azt is, hogy emberként azért kis eséllyel terjed egy olyan falka területére, akik nem tűrik meg, de ezt is visszafojtom. Helyette az idővel foglalkozom. Azzal nem árt. – Nem is hiszem, hogy ötven évig fog tartani. Lehet, már holnap megjelenek az ajtóban... Kicsi ugyan rá az esély, de lehet. És... Nem tudom, merhetem-e említeni, de van egy barátom, akit lehet, magammal hoznék.
Nem, nem Ashleyre gondolok. Sue-ra. A lány úgy néz ki, mint akinek tényleg jót tenne egy klímaváltozás. Úgy értem... Basszus, bealudt kémiaóra közepén, az égő fölött! Nem tudom pontosan, mi lehet vele, de félek, hogy valami komoly. Ha a szülei azok, hát darabjaik cincálom őket, csak hogy aludhasson egy kicsit.
A csók után meg csak vörösödök. Igazából biztos baromi jól szórakoznék azon, ahogy leesik neki a tantusz, de most nem vagyok abban az állapotban. A nagy kérdésre csak biccentek, majd amikor parancsba adja, egyenesen ránézek. Nem, nem csak rá, nem az arcára, nem a mellére, nem is a hajára, hogy zavaromban a szálakat számolgassam... Egyenest a szemébe.
– Tizenhét – felelem. Hangom egész jól hangzik, nem kemény, de nem is áll a sírás szélén. Csak érezni rajta, hogy ez... Ez egy fontos pillanat volt, na. Az első dolgokra sokáig emlékszik az ember. Bár igaz, sem az első átváltozásom – akkor lehetett, amikor a harapás után először összecsináltam magam –, meg az első lépéseim sincsenek meg. De ez tuti megmarad. Sokáig.
A második csókra sem húzódom el tőle, csak kiélvezem, hogy kapok repetát is. és ez már sokkal kellemesebb, sokkal érzelmesebb. Egyik kezem a hátára csúszik, a másik végigsimít a haján. Fingom sincs, mit kellene csinálnom, szóval csak próbálkozom. Még mindig jobb, mintha csak állnék ott, mint egy darab fa. és ha már állásról ebszélünk. Ó, ez most komoly? pont most? Bár jogos, mindig a lehető legrosszabbkor tud alkalmatlankodni.
– Köszönöm – rebegem csendesen, majd kicsit vörösödve hátralépek. nem, ez nem a csóknak szól, csak annak, amit talán észre sem vett. Inkább szótlanul követem, és elvigyorodok, amikor észreveszek valamit a távolban. – Az ott már a partja, igaz? Már ha ennek az izének van...

-Nézd a pozitív oldalát, kölyök. Legalább a hideghez hozzáedződsz, ettől hidegebb helyet úgy se nagyon találsz… Esetleg Oroszország, vagy Norvégia. Biztos kemény lehet az élet, csodálom az embereket, hogy képesek túlélni a mínusz 50 meg 80 fokokat, amikor egy farkasnak se könnyű…
-Jó, igaz, ez is egy hozzáállás, de… Nem, ebből már biztos nem lesz semmi, nekem elhiheted, Prücsök. Azért kösz a biztatást! –veregetem meg a vállát.
Szóval egy ember… Kellett nekem itt a saját példámat felhozni! Oké, amúgy semmi bajom velük, csak azért… elég sokat dob a szűrőn egy ilyen útitárs, úgy minden téren. Ami persze nem baj, csak… kicsit át kell gondolni meg szervezni a dolgokat.
-Értem. És mit gondolsz, mennyire lenne jó ötlet egy ilyen túra közepén felvilágosítani?
Oké, nálam ez éppenséggel fordítva volt, előbb haraptak meg mint hogy közölték volna, hogy mi a szitu, de mivel így is életmentő döntés volt, én örültem neki, mint majom a farkának. Meg örülök neki mind a mai napig… Abban viszont nem vagyok biztos, hogy mások is ilyen kitörő lelkesedéssel fogadnák a dolgot. És úgy közölni ezt a nem épp könnyű hírt valakivel, hogy egy teljesen idegen helyen van, távol minden ismerősétől és szerettétől… Ha én lennék ilyen helyzetben, tuti csak minél távolabb akarnék menekülni a „rossz hír hozójától”, bevackolni magam valami ismerős kis kuckóba, esetleg körbevenni magam 1-2 ismerőssel… ami valljuk be, egy tök idegen helyen valahol az isten háta mögött elég nehezen menne.
-És kitalálom, együtt nem jártok be bioszra, mi? –vágtam vissza a Florás megjegyzésére.
Amennyiben nincs más mondanivalója, én csak csendben haladok tovább. A gumicsizma cuppogása, ahogy alámerül a zavaros iszapos vízben, zene füleimnek, amúgy meg az esővel se volt soha különösebb gondom. Néha kicsavarom a hajamból a vizet, aztán annyi. Ha már nem beszélünk, akkor először csak dúdolgatok egy francia dallamot, nem sokkal később pedig halkan énekelgetni kezdem.
-Tombe, tombe, tombe la pluie… (The rain is falling, falling, falling…)
Közben pedig lassan a mocsár szélét is elérjük. Itt már nem ér térdig a víz, teljesen szárazon állunk, igaz, nádból még mindig annyi van, mint a nyű… De innen az erdő már csak egy köpésre van, onnan meg gondolom, hazatalál már egyedül is a srác.
-Nos, ifjú Indiana Jones, elmondhatod magadról, hogy túlélted a mocsarat. Innen már boldogulsz egyedül? –költői kérdés volt, úgy se fogom hazáig kísérni.
Ha már megígértem Théonak, hogy kerítek valami ehetőt vacsira, akkor nem fogok üres kézzel hazamenni, hiányzik a francnak, hogy utána napokig a cseszegetését hallgassam, hogy vadászni se tudok egyedül.
-Örülök, hogy találkoztunk, mon petit loup, legalább én se untam magam halálra. Au revoir et à bientôt!
Azzal lekapom a hátáról a hátizsákomat, aztán miután még búcsút intek neki, visszafordulok, és pár pillanaton belül újra eltűnök a nádas rengetegében.
 




/ Köszi a játékot! /