First topic message reminder :


Pár parkolóhely, padok, mosdók.

*Tara szavaira csak gondolatban felnevettem. Ó nem, bárkit lehet tanítani. A félelem és a fájdalom elég nagy motiváció, hogy egy tyúkeszű lénybe is tegyen némi agyat, amit használ is. De nem szaporítottam tovább a szót, inkább a férfire koncentráltam, legalábbis látszólag. S arra, hogy magunkkal csaljam.
A kocsiban sem voltam rest fenntartani a figyelmét, pláne miután kezdtük elérni a határt ahol elméletileg a házam van. Értelmesen bólogattam és finom ujjaim a combjára csúsztattam kicsit ingerelve rászorítva a lábára. Figyeltem, hogy csak a kellő erőt fejtsem ki és nehogy helyszínen eltörjem. Pedig annyira idegesítő volt, hogy legszívesebben befogtam volna a száját. De lássuk be, még csak arra sem méltó, hogy két centinél közelebb kerüljön az arcom hozzá, nem még arra, hogy nőként csitítsam el. Hevesebben dobogó szívére csak elmosolyodtam, szinte zene volt a füleimnek egy olyan zene amire legszívesebben táncot lejtettem volna. A lüktető élet mely száguldozott a testében, ahogy a hangja olykor meg-meg akad és kiszalad a levegő a testéből. Szinte látom, ahogy a sötét kocsiban kiáramlik a száján. No meg persze a szavak is.*
~ Ha sokáig beszél még, oda lesz a móka.~
Csengett lágyan a hangom a nő fejében, de persze ebben benne volt az éledező dühöm az ostoba fecsegés miatt és persze a sajnálatom is, hogy megvonnám ezzel magunktól a játékot. Nem kérdeztem, hogy milyen messze vagyunk, a nő jobban ismeri a várost, mint Én. Tudja, hogy hova kell menni avagy hova nem érdemes. A figyelmeztetésére elmosolyodtam és mintha csak az előttem lévő ülés huzata érdekelne simítottam végig rajta, hogy ott megtudjak támaszkodni mikor kell. Persze csak az utolsó pillanatban, hogy ne legyen feltűnő. Tara hangja szelte át a kisteret amire gondolatban csak nevettem.*
- Lucian… Jól vagy? *Bíztam benne, hogy nem okozott nagy kárt az ahogy beverte az első ölésbe a fejét, de ahogy bólintott megnyugodtam. Mily kár, hogy vérzik. Megkönnyíti a vadászatott. Hangom csak is színtiszta aggodalomtól csengett és Tara sem érezhetett mást. Tekintve, hogy tényleg aggódtam a másikért. Kár volna egy fékezés miatt már is elveszteni az este örömét. Ahogy bólintott, Tara kérésének engedelmeskedve szállt ki. Közben pedig elkezdtem levetni a ruhám, szinte pillanatok alatt kibújva belőle. Ahogy lekapcsolódott a lámpa rá sem kellett néznem a nőre. Éreztem, hogy a farkasa a felszínre jött.
~ Várj egy kicsit. Hadd fusson, hadd édesítse meg a rettegése és a remény, ami még az utolsó dobbanásban is benne van.~
Üzentem a nőnek, miközben ijedt arcot magamra öltve vágtam ki a kocsi ajtaját. Ahogy így halvány fény derenget fel megvilágítva a belsejét.*
- Fuss Lucian, fuss…. * Kiabáltam ijedten, magamban egész jól szórakozva, ahogy a férfi meglátta Tarát az első ülésen. Na nem kellett kétszer mondanom neki se és szerintem szavak nélkül is ezt tette volna, ha épp nem sokkolódik. Ahogy megindult – mért ne a fák közé, idióta -, már át is változtam, persze előtte becsuktam a kocsi ajtaját, hogy ne legyen feltűnő, ha valaki épp most jön vagy hagyja el a várost.
~ Menjünk… ~
De ezt talán már mondanom sem kellett, ahogy ott álltam fehér gallérommal, a vérvonalam, a klánom jelével a nyakam körül mely szinte hófehéren virított a hollófekete bundámon. Nem siettem el, hiába fut… úgy is utolérjük. Kék szemeim a másikra villantak és épp vigyorogni akartam, ami farkasként nehézkes és inkább minősül egy vicsorgásnak. S már meg is indultam, olykor-olykor pördülve a tengelyem körül. Imádtam magam. Ahogy a lábam alatt ropogott a hó szinte zene volt füleimnek. Nem is akartam halk lenni, jobb ha tudja, hogy jövünk. Annál nagyobb a rettegése, s mivel fiatal a szívinfarktus veszélye sem állt fent. Orromba tóduló enyhe vér illat, amely a természet tisztaságával vegyült szinte izgatta a farkasom. Ahogy a szíve verése még ilyen távolból is harci dobokra emlékeztettek. Mikor leblokkolt a férfi, a közeledésünk neszeire halkan, észrevétlenül folytattam az utam, hogy azt higgye elmúlt a veszélyt és újra futásnak eredjen. Hajm… de ez is szőke volt, agyilag tuti. Hisz nem a város felé szaladt vissza, hogy biztonságban legyen és csak az Őrzőkkel számolva kelljen végeznünk vele. Á nem, pont az ellenkező irányba még távolabb a várostól, a parkolótól és egyben a biztonsága felől is. Ha Tara sem csapott le rá nyomban, akkor még egy kicsit játszadoztam. Olykor-olykor az éjszakába morogva, hogy a végsőkig feszítsem a rettegését…
~Szólj, ha meguntad a fogócskát…~

*Lábaim szelték a tájat, teret engedve a másik nősténynek is. A fák szinte összefolytak mellettem, ahogy gyors tempóban haladtak el mellettem, újabb és újabbat magam mögött hagyva. Elmémbe egy emlék kúszott, egy régi emlék. Most hallom, ahogy Jamie morgása a fülembe kúszik, még most is érzem azt a büszkeséget, amit akkor éreztem. Talán a negyedik vagy az ötödik vadászatunk volt együtt, mikor szabadjára engedtem az erdő fái közé. A nyár, a friss fű lágy illata kúszik az orromba, ahogy a kiszáradt gallyak recsegnek a lábam alatt. Megnehezítettem a dolgát, hisz csak így tanul. Láttam, ahogy fekete bundája a távolba vész, s észrevétlen követtem, hogy mit is hoz össze egymaga. Éreztem, hogy ott van, még úgy, is hogy pajzsom felhúzva volt. Nem, nem kérhetett segítséget Ő is tudta jól, hogy most… most egyedül kell megoldania. Gondolatban nevetve néztem, ahogy körbe kerítette az őzt, kissé esetlen és még kölyök farkasával. De fogékony volt, az első után mindenképp, ahol szinte minden csontját eltörtem, mert elijesztette a vadat. De ezt, ezt leterítette és az éjszakába vonyítva hívott magához. Pajzsom leeresztve, adtam tudtára, hogy ott voltam vele végig és vigyáztam rá. Vagy épp megbüntessem, ha hibázik. Ám érezhette, hogy büszke voltam rá, hogy sikerült elérnie, s közösen elégítettük ki a farkasaink éhségét.
A nő szavai húztak vissza a jelenbe, ahogy az elmémbe szólt. A nyári illatok helyét megint át vette a hó frissessége, az élet apró neszei és a földön heverő férfi. Azonban maga a tényre, hogy ilyen szánalmasan ember Lucian. Mély, haragja gerjedtem. Ám nem csak ez volt az ami dühített, hanem maga a tény, a kölyköm hiánya is. Hisz egy sincs mellettem. Senki nincs aki pótolná. A haragom, a dühöm szinte perzselhette a másik nőstény érzékeit, ahogy egy könnyed, farkasomhoz, klánomhoz méltó kecsességgel ugrottam a mellkasára, hogy a mancsommal bűnéért pofán vágjam. Karmaim kiengedve hasítottam fel az arcát, de csak annyira, hogy még ne haljon bele a másik.*
~ Megöljük… ~
Szóltam mégis higgadtam a nőhöz, haragom csak egy röpke volt amely már tova is szállt. Ám pont elegendő ahhoz, hogy a férfi végét jelentse. Hisz, nem mocskoltam volna be a Klánom egy ilyennel. Lemászva róla szívtam mélyen be a rettegése és azt a rohadt ammónia szagot, ami csak ingerelte a farkasom. Dühre és haragra gerjesztette. Nem szerettük a gyenge embereket. Mancsommal felhasítottam a mellkasán az anyagot és ezzel újabb vércsíkokat eredményezve rajta. Kék szemeim a tekintetébe fúrtam, melyben még mindig a remény volt, ahogy a hangjában is. Ám már elegem volt a beszédből így a képébe, szinte fél centiről vicsorogtam rá, s egy hirtelen mozdulattal szakítottam le az orrát. Miért? Mert jól esett. Sikolyának hangja elégedettséggel töltött el, s ezt a morgásomból is lehetett hallani. De aztán csak elhúzódtam egy kicsit, hogy Tara is ki tudja játszani magát. Az Ő farkasa is kiélvezze a másik kínját. Képesek vagyunk mások által okozott kínt is élvezni, de sokkal jobb, ha azt mi magunk okozzuk. *

*Ó nem, a másiknak nem kellett félrelöknie. Bár a farkasom ágaskodott és nem hagyta volna ott, de ne felejtsük el, hogy Én irányítom. Kivéve persze amikor nem, na akkor bizony George teszi. A gondolat azonban keserű ízt hagyott a számban és hiányt a lelkemben. Amennyire utáltam a férfit, annyira szerettem. Furcsa lehet egy kívülállónak, de akármit is csinált a múltban vagy csinál még mindig velem, szerettem és nem csak, mint Teremtőmet. Még ha már a gyűlölet is mérgezi a lelkem tiszta pillanataimban. Félreértés ne essék, nem használok semmit. Van, ami rosszabb, mint bármiféle hallucinogén anyag. A fájdalom. Az, mely egyszerre utál az ember és mégis… ugyanúgy vágyik rá, mint egy függő a napi adagjára. S ugyan ilyen hevesen vágyik mások fájdalmára. A fájdalom az, mely megrészegít, mely elveszi az eszem és nem vagyok más csak egy nő. Egy nő a sok közül, semmivel sem másabb, semmivel sem erősebb. Csak jóval csinosabb és kívánatosabb.
Most is ezt tettem, fürödtem a férfi fájdalmában. Annak az utórezgéseiben, amit én okoztam, és abban a gyötrő szinte tapinthatóban, amit a nő okoz neki. Halk, elégedett morgással fürkésztem minden mozdulatát. Azonban ez hamar átcsapott mély haragba, ahogy a férfi elájult. Egy dühödt üvöltéssel kiáltottam a Holdra a csalódottságom. Elvette a játékom, elvette az élvezetem.
~ Oké. A farkasom azonban éhes… ha meggondolod magad…~
Hagytam nyitva a mondatot a karmaim kivillantva. Nem volt szükség befejezni, értette Ő anélkül is. Ugyan a játéknak hamar vége szakadt, de kikellett elégítenem a farkasom étvágyát. Mióta eljöttem Sitkából, nem evett emberi húst. Márpedig sosem vontam meg Tőle azt, amit megérdemel. Hisz megérdemli, még ha méltóbb vadhoz is szokott hozzá. Olyanhoz aki nem dobja be a kulcsot. Közben pedig már karmom fel is szakította a férfi mellkasát, hogy megvacsorázzon és mohón vetette rá magát, mélyesztette a húsba a fogait. Imádtam hallani a tépés, szaggatás lágy hangjait. Mintha csak hegedűn játszanának, ahogy szakadnak az izmok. A zongora billentyűire emlékeztetnek a csontok ropogása, a bordák reccsenése. Mintha csak egy bálon lennék… Egy bálon, ahol körbe rajonganak, ahol gyönyörű ruhám harangozva követi minden lépésem, követi minden apró rezdülésem. Akár csak George tette. Különös érzéke volt hozzá, hogy a kedvembe járjon, különös érzéke ahhoz, hogy kiválassza a napi szórakozást több száz ember körül. Gondolatban felkacagtam, ahogy a kéjsóvár tekintete eszembe jutott, miközben Jamiet először tettem magamévá a jelenlétében. Láttam rajta, imádta amit tettem, és kívánta Ő maga is. De Klán szabályok megtiltották, hogy egymás kölykeihez nyúljunk zárt falak között.
~ Van a kocsiban gyújtó? Én nem dohányzom.~
Ha pedig azt mondta, hogy van, akkor bizony megragadtam a lábánál fogva, hogy elhúzzuk a testét vissza oda, ahonnan indultunk. Gondoltam segít, s akkor megtalálva a közös tempót iramodtam futásba, hogy minél hamarabb visszaérjünk. De nem loholtam, csak kényelmes tempóban járattam a farkasom, hogy kiélje mélyen lapuló gyermeki vágyát… a szabadságot. A szabadságot, mely George figyelő szemei nélkül maga volt az élvezet. Kiérve az erdő szélére az utolsó két sor fa árnyékában elengedtem a bokáját.
~ Szerintem itt jó lesz, de Te ismered jobban a környéket.~
Ha nem volt kifogása ellene, akkor az erdő széléhez, a parkolóhoz kocogtam és a betonra érve visszaváltoztam. Végig nézve önmagamon egy elégedett vigyorra húztam az ajkaim. Gyönyörű vagyok és kívánatos, csak úgy, mint 200 évvel ezelőtt. *
- Mond csak… merre lehet találni valami strapabíróbb embert, farkast a városban. Éhes vagyok… * Kacagtam fel kéjesen. Igen, a vadászattól hiányom lett. Vagyis inkább a férfi fájdalmától, de ez csupán olyan részlet, ami kicsit sem érdekelt. A kocsihoz sétálva egyből a csomagtartóhoz mentem. Ezeket a dögöket a vezetőülésből lehet kinyitni. Nem kulcsosak. S vártam, hogy kinyissa a nő. Ha mindez megtörtént, ajkamba harapva sétáltam vissza hozzá, némi elismeréssel díjazva az alakját, ahogy végig futattam rajta a tekintetem. (Persze ha visszaváltozott Ő is. HA nem hát magam kellett megoldani a dolgot és a tekintet is elmaradt. Nem buktam a szőrős nőstényekre.) Ha megvolt a gyújtó is akkor csak kecses lépteimmel mit sem zavartatva magam a meztelenségem miatt sétáltam vissza a hullához.*

*Kissé fürkészőn billentettem oldalra a fejem a nő szavaira. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem épp egyezik az ízlésünk ilyen téren. De hát itt a remek alkalom ezt kideríteni, hisz miért is ne kérdezhetnék rá? Ami neki rossz, az talán nekem még jó is lehet. Nem vagyunk egyformák.*
- Valószínűleg olyanra… de mit nevezel rossznak? * Húztam egy halvány mosolyt az ajkaimra menetközben a hullához, mely már nem hogy játszani, de ezt a pár percet sem érte meg a szememben. Időpocsékolás… Mennyivel is kényelmesebb volt, mikor még George intézte helyettem az ilyen dolgokat. Még a vadászataim után is takarított, hisz a hálóban adták meg maguk többségre. Választani tudni kell. Ám most csak a tanulásról lett volna szó… ami elég… siralmasra sikeredett. Fentről néztem rá, de egy szájhúzásnál többre nem futotta. Nem tudtam volna elmondani vagy leírni, hogy mennyire csalódottnak éreztem magam. Hisz jobb estét is eltudtam volna képzelni. Hajm… Rá kell bukkanom Jamiere vagy épp eltelhetne ez a három hét.*
- Ó milyen figyelmes… * Vontam fel a szemöldököm, de a cserére rábólintottam és már nyújtottam is mind a két mancsom, hogy az egyikből a másik át tudja venni a kannát, a másikkal pedig el tudjam venni a kabátom, amibe aztán bele is bújtam. Kezemmel kiszedve alóla a hajam. A hulla közben már lángra is lobbant és tettem is egy lépést hátra, ahogy az undor is kiült az arcomra. A hús nyersen jó, nem pedig sülve. Az égett hús szaga, mely vegyült a szőrrel… emberi gyomrom megforgatta, még ha nem is volt gyenge és nem készült visszaadni azt, amit nem régiben evett. A nő szavaira elmosolyodva fordultam kissé fél oldalasan felé, hogy a szél ne közvetlen rám fújja a bűzt még ha kizárni nem is tudta a levegőből.*
- Az első kettő kimaradt eddig. De köszönöm. Talán mehetünk is vissza a városba… köszönöm ezt a kis… vacsorát. Egyébként miből idéztél? * Egy pillantást sem vetettem tovább a máglyára és megindultam vissza a kocsi felé. Nem hittem, hogy a nőnek bármi maradása volna még itt. A kocsihoz érve beszálltam és kibújva a kabátomból kezdtem el visszavenni a kék ruhám, a cipőm és úgy alapjaiba felöltöztetni magam. Egy pillantást vettem a tükörbe, hogy lássam egy pillanatra önmagam. A táskámból pedig egy törlőkendőt vadászva töröltem meg a szám és az arcom, ami ott maradt vért eltávolítva. *
- Vissza a szórakozó helyedre? * Kérdeztem, bár Én szívesebben mentem volna haza már. A mai vadászat csúfosan sikerült, a következő nem vaktában lesz. S ártatlan, bájos lelkemre rá fért egy kis magány. Na jó, mindjárt leszakad az ég… szóval a lényeg, hogy nem sok keresni valóm volt már ott. Hisz akit kerestem, még csak a környéken sem éreztem, nem még ott bent. Persze, kitudja, hogy mit tartogathatna még az este. *

*Az okfejtésre egy mosoly bujkál az ajkaimon és egy bólintással jelzem, hogy értettem a szavait, még ha én magam máshogy is fogalmaztam volna. Ám ezzel egy időben a pajzsom tökéletes takarásába bújok, hogy szinte már azt is alig érezni, hogy mi vagyok. Nem, nem a szavai miatt, avagy a nő ellen van, mindössze egyetlen dolog miatt eresztettem le. S annak már vége, hát miért hagynám továbbra is szabadon, mikor ennyit sem lett volna szabad? Persze olykor megesik, nem azt mondom, hogy nem. De annak nyomos oka van… mint George, vagy Jamie és Kevin. Ó mennyire is szükségem van rájuk jelenleg. Persze nem a tűz romantikus tánca adja ezt, ezt nem ismerem. Azonban a sóvárgásom szinte kézzel tapintható lenne, ha nem lenne fent a pajzsom. De ott van.*
- Ó Drágám, nekem ugyan még tág értelemben sem fájt Tőle a fejem. De egy magunk fajtának nem életbiztosítás, ha ennyire kirívó a tömegből. * Nem meghalni jöttem vagy falkához csatlakozni. Egyszerűen csak Jamiet akartam. Semmi mást, márpedig a feltűnés jelenleg csak a hátrányomra van. Azt pedig nem szeretem, ha önmagam hátráltatom. Óh hát de hova gondolok, egy zsákban is virítanék a tömegben hamvas, fehér bőrömmel, gyönyörű jeges tekintetemmel. Még egy vaknak is feltűnnék.*
- A Holiday környékén jó lesz. Köszönöm. * Mosolyodtam a nőre. Ó nem, nem fogom megmondani a célom, akarom mondani a házam címét. Maradjon csak homályban. Az úton megint csendben voltam, miközben a képzeletem tovaröppent. Hiányzott az érintés, a fém hűvössége… míg fantáziám, vágyálmaim jelentek meg a fejemben, tekintetem csak üresen tekintett ki a sötétbe. A nőt olykor-olykor végig mértem. Még mindig szép darab volt, de valahogy nem… most nem nőre vágytam, így nem is próbálkoztam be.
Mikor megérkeztünk egy halvány mosollyal köszöntem meg az estét és ha megkaptam a címet, akkor bizony a táskámba téve, ittam még egy kávét a Hotelben és csak aztán mentem haza. Egyedül. Röhej.

//Nem, nem baj. Én is köszönöm. //

AZ ÉN DRÁGA EGYETLEN, IMÁDNIVALÓ, KEDVES, ÉDES, NAGYSZERŰ ÉS PÓTOLHATATLAN TESTVÉREMNEK,
THÉO

Döntöttem. Ez így egyszerűen nem mehet tovább! Én aztán nem fogok lelki beteget csinálni magamból, csak mert drága egyetlen bátyám cseszik magától bármit is mondani nekem, én meg csak rágom a kefét itt napról napra, hogy akkor mi, hogy merre mennyi, zavarok, nem zavarok, menjek, maradjak, igyam le magam, ne igyam, törjem magam miatta, vagy csak sz@rjak rá magasról, hogy mégis hányadán vannak most azzal a csajjal.
Így történt hát, hogy délután, amikor hazaért, odalibbentem elé, és közöltem, hogy most tesós estet tartunk! Nem akarok semmi kifogást hallani, hogy mon p’tit Escargot-val romantikáznak a régi szép időkről, vagy az istállót takarítja, esetleg vadászni akar menni, vagy csajozni, egyik se érdekel különösebben. Csak ő, meg én, meg az a hatalmas zacskó pillecukor, pár sör, néhány üveg vodka meg whisky, tesónak alma- meg narancslé, ha már a puhány feje nem bírja a piát… Pár camembert sajt még a sütögetéshez, egy öngyújtó, egy pakli kártya a Choychoy-hoz, aztán… azt hiszem, ennyi is. Na de visszatérve a lényeghez, a tesós estéhez, megyünk kirándulni!
Mert az poén, mert az jó, mert az izgi, mert közben nagyokat lehet dumcsizni, meg most őszintén, hova menjünk mi ketten, a városon belül? Max. állatkertbe… Örülünk, ha nem kell bemenni, csak ha nagyon muszáj, nem hogy még önszántunkból szórakozni, áhh… Nem! Irány a vadon! Ha rajtam múlna, akkor egy több napos túlélőtúrára is elrángatnám a bátyót, erdő-mező-mocsár-hegy meg mindenféle pöpec terep, mint a régi szép időkben, boldogulj, ahogy csak tudsz…
Kár, hogy ott van a lovarda, a lovakat pedig nem lehet ennyi időre egyedül hagyni, így a Rambózás marad egymagamnak, kettőnknek pedig marad egy egyszerű kis túra, némi tábortűzzel megspékelve. Mindenesetre, ahogy előadtam az ötletet, közöltem vele, hogy kap fél órát, különben összecsomagolom őt is, aztán úgy fogom elrabolni…
Hála az égnek, nem kérette magát túlságosan, legalábbis a szokásos heccelődést meg beszólásokat leszámítva, és késni se sokat késett, igaz, vagy egy negyed órát még vártam rá az ajtófélfának támaszkodva, miközben türelmetlenül kopogtam a bakancsommal, csak hogy bosszantsam. Aztán ahogy elkészült, már csaptam is be az ajtót utána, kulcs a lábtörlő alá, ha Heinének csigára fájna a foga, ismeri már a járást. ___@i
Irány a vadon! Bár már az utóbbi fél évben annyit kószáltam a környékbeli erdőben, hogy úgy ismertem a tenyeremet, most nem nagyon volt kedvem egy fix helyre menni, az… olyan belemagyarázós, vagy túl eldöntött. Neeem, most valami spontánabbra vágytam, konkrét úti cél nélkül. Miénk az éjszaka, közben cseveghetünk amennyit akarunk, semmi fix vagy előre eltervezett irány, csupán tömény spontaneitás! Eltévedni úgy se tudunk, vagy ha mégis, nem nagy kunszt egyikünknek sem hazatalálni. Így esett, hogy tudja-a-fene hogy órányi gyalogtúra és sörözés után, kellemesen laza, vigyorgós hangulatban kötöttünk ki egy út közeli pihenőhelynél.
-És mondá az úr, azaz én, hogy… Itt most tábortüzet fogunk rakni! –feleltem nevetve, majd le is kaptam a táskát a tesóm válláról, s repült is az egyik kidőlt fatörzs mellé, ami padként funkcionált.
Igaz, már ahogy eldobtam, szentségeltem is, hogy a p*csába, csak az üvegek el ne törjenek… Az összekoccanó üvegek hangjára nem kicsit rezzentem össze, de úgy tűnik, épségben átvészelték a találkozást az édes anyafölddel. Szóval no para, odaszökkentem Théo mellé, hogy megpaskoljam a vállát, s egyúttal útnak indítsam.
-Keresel fát a tábortűzhöz? Addig én elkezdek az itt lévő kevésből tüzet csiholni. Köszi, és tudod, hogy imádlak! –azzal már toltam is az erdő fái közé, én meg a kőből rakott kör mellé guggoltam, hogy a leendő tábortűzzel foglalatoskodjak, amíg visszatér.

Mondjon bárki bármit, de akkor is aggódtam a bátyám miatt. Már egy jó pár napja, hogy valami megváltozott a viselkedésében, még ha nem is mondta, vagy próbálta titkolni, most komolyan… Lascart lehet, hogy meg tudja téveszteni, de a saját húgát már kevésbé – révén, hogy lány vagyok, ergo veleszületett receptoraim vannak az ilyenek észrevételére, másrést én élek vele. Bár az okban nem voltam 120%-ig biztos, de sejtettem, hogy az a nő állhat a dolog mögött, valahogy akkoriban kezdett el furán viselkedni ez a lökött.
Nem volt ez másként most sem, hiába próbáltam mindenféle hülyeséggel lekötni a figyelmét, bár nagyjából reagált rájuk, de látszott rajta, hogy lélekben egy kicsit máshol jár. Te jó ég, nem lesz könnyű dolgom…
-Még szép, hogy jó ötlet, én találtam ki! Csak próbálnál mást mondani. –miközben viszonoztam a vállon lökést, igaz, csak kézzel.
Akárcsak a hajborzolásnál, igaz, ott már futott a gyávája, így csak egy bénácska utána-kapás sikeredett a levegőbe. Mindegy is, majd visszakapja még, ha kevésbé számít rá. Amíg ő az erdőben játssza a rőzseszedőt, addig én kis kupacba pakolom az előző csapat által meghagyott fát, majd az öngyújtóval lángra lobbantottam. Eddig szépen és könnyen is ment a dolog, a baj, csak az volt, hogy miután a láng belekapott a nagyobb fadarabokba is, percek alatt leégni látszott a dolog. Théo pedig még mindig sehol, jellemző… Ha valamit rendben akarsz tudni, csinálhatod magadnak! Kénytelen voltam hát némi tüzelő után nézni magam is az erdő szélén, csak hogy ne kelljen megint tüzet gyújtani.
-Miért ne lenne? –néztem hátra, ahogy meghallottam a bátyám hangját.
Ahogy ledobta a köteg ágat, már egyből nyúltam is, hogy néhány kisebbet a pislákoló lángra dobjak, majd óvatosan fújni kezdtem, hogy belekapjanak a lángok. Utána aztán jöhettek a nagyobb darabok is!
-Tudom, hogy gyér. –vontam vállat- Lassú voltál. –feleltem egyszerűen, az ajánlatára a sörrel pedig csak bólintottam egyet.
Amikor szólt, már fordultam is hátra érte, guggolva, ahogy voltam, s el is kaptam, ám majdnem reflexből vissza is vágtam hozzá, ahogy meghallottam azt a jellegzetes pisszenő hangot, ami a sörbontással jár. Szerencséje, hogy nem zúdította a nyakamba… Ahogy a tűz már biztosan égett, fogtam a sörömet és csak lehuppantam a pad elé, a földre, a tesóm mellé. Máskor biztos, hogy már bontottam is volna a sört, úgy célozva, hogy a felrázódott ital tutira képen kapja, de most… ezt most valahogy nem az a helyzet, sokkal komolyabb szándékkal csaltam ide. Magamhoz húztam a táskát, s csak kivettem egy másik sört, ezt pedig visszaejtettem a többi közé, had legyen egy kis orosz rulett feelingje, hogy kinek a kezei közt fog kifutni. Lehet, hogy így is én fogom kapni, viszont legalább Théo is kap némi esélyt.
-A tervek? Nos… Először is, tesós nap, jól érezzük magunkat! Iszogatunk, sütögetünk, nagyokat sztorizgassunk – tudod, ha már majdnem egész életünket külön éltük le, esetleg kártyázhatunk is, ha van kedved. Másrészt… Igen, vissza oda, hogy nagyokat sztorizgatunk. Théo, azt hiszem, hogy van pár dolog, amit meg kell beszélnünk, és nem tűr halasztást.
Hagytam egy kis hatásszünetet, hátha rájön magától is, hogy mire gondolok. Tudom-tudom, pasiból van, ha a homlokodra írnád, hogy mire gondolsz, akkor se biztos, hogy vennék a lapot, de na. Ő a tesóm, azért valahol titkon bíztam benne, hogy nem olyan reménytelen mint a többi XY kromoszómás embertársa…
Ha azonban mégis, akkor nem vagyok rest segíteni neki.
-Ki volt az a nő, aki a házunkban járt? Ő az oka annak, hogy ilyen… fura vagy mostanában?

Helyes, helyes. Mondjuk be is cseszne, ha mást mondana, azt hiszem, nyomatnám is a durcit ezerrel, aztán engesztelhetne, ahogy tudna. Persze a hangulatváltozását egyből érzékeltem, még egy vaknak is szemet szúrt volna. Bár nem szerettem ilyennek látni, de mégis, most nem kegyelmeztem neki –felőlem kötheti a gatyamadzagot, övet, hózentrógert, vagy amit csak akart. Kivéve magát egy fára, azt úgy se hagytam volna…
- Ugyan már, Théo, nem kell ennyire fosni. –törtem meg a csendet, miután csak hosszasan mocorgott meg nézett mindenhová, csak rám nem – illetve csak egy röpke pillanatra.
Most mondja valaki, hogy nem tudok jókat kérdezni! De most minek nyomassuk le a szokásos unalmas tiszteletköröket, ha a végén úgy is ugyanott kötünk ki? Jaaaaj, Théo, minden rendben? Persze húgi. De mostanában olyan fura vagyok. Ugyan már, biztos csak beképzeled. De neeem képzelem be, tényleg más vagy, olyan furán viselkedsz. Furán? Igen, furán, mint akit elvarázsoltak. Na ne, komolyan? Igen, komolyan. Csak nem történt valami, amit titkolsz előlem? Nem, nem történt semmi… De tudom, hogy van valami… és így tovább, majd néhány héttel órával később talán eljutunk a végső nagy kérdéshez. Nő van a dologban? Igen. Hát most őszintén, nem egyszerűbb? De. Nos, akkor vissza is kanyarodok a témához.
- Okés, felírom, otthon majd behajtom rajtad mosogatás gyanánt. –biccentettem a szavaira, aztán befogtam azt a nagy lepcses számat, hogy ő is érvényesülni tudjon.
Fények, dobpergés, visszafojtott lélegzet, az izgalom a tetőfokára hág, ééés akkor… Elkezdte mondani, én pedig csak feszülten vártam, hogy vajon milyen irányba fog tartani ez az egész. Közben azért néha bólintottam egyet-egyet, hogy lássa, veszem az adást. Amikor azonban odakucorodik a lábamhoz, szinte önkéntelenül alább hagy bennem egy picit az a fene nagy feszültség. Amíg ő a lábamat buzerálja, addig az én kezem a buksijára siklik, hogy két simi között szórakozottan birizgáljam a haját. Nem tehetek róla, nőből vagyok, szerintem nálunk ez az „elfoglaltság” a génekbe ivódott…
Szóval nő… Helyes, legalább nem pasi, fél siker, így már Lascarnak se lesz oka féltékenykedni. Én viszont csak fájdalmasan felsóhajtottam. Fasza, egy nő… miatta fogja kirakni a szűröm otthonról… Hát még amikor megtudom, hogy mennyit jelent a számára ez a… Faye. Kész, nekem annyi, esélyem sincs ellene.
- Ugyan, dehogy nem nyálas, tök romi. Vagyis… na jó, tényleg nyálas. De csak egy kicsit… Viszont neked megbocsájtható, sőt, mondhatni alapkövetelmény, chéri. Tu es français.  –próbálom vigasztalni, miközben tovább babrálom a szőke tincseit, egészen addig, amíg le nem csap egy újabb italra.
Jut eszembe, nekem is itt a söröm, iszok is belőle, ha már így felszabadultam.
- Ugyan már, tudod, hogy imádom a régi történeteket. Már akkor is odavoltam értük, amikor Dijonban meséltél nekem nagyon régen. Úgy meg még menőbb, hogy a mostaniban a két főhős a bátyám és a szerelme. –biztattam a magam kedves és aranyos módján, bár sejtem, hogy ez most édeskevés lesz ide.
Amikor pedig a kártyáról kérdez, csak legyintek.
- Jó helyen van az ott, ahol van, és ismersz… Amíg nem mondod el, hogy mi volt, úgy se lesz nyugtod tőlem. Szóval miért nem leszel jó fiú és kezdesz bele? Mondjuk az elejétől kezdve… Bár nekem a végéről is jó, ha valamit elrontanál benne, akkor még mindig tudod előröl kezdeni. Vagy azt akarod, hogy ilyen harapófogó-stílusban én kérdezgesselek meg húzzak ki minden infót belőled?  Mert azon ne múljon… Mikor találkoztatok? Hol? Hogyan? Mennyi időt töltöttetek együtt? Ő milyen? Hogyhogy nem maradtatok együtt? Mit keres ő is Fairbanksben? Hogyan találkoztatok újra? Ugye az istállóban csináltátok, és nem a konyhában…? 

// Telihold idején avagy közelebb mint gondolnád //

Az utóbbi napokban egy szavam sem lehet, mert már nem a pincét és a házat boldogítom, hanem néha a természetet is. Emberként szerettem vadászni, és ha azt nézem, hát ez az érzés csak erősödött bennem, tehát máris jó. Az más kérdés, hogy kocsikázni visszafelé nem éppen leányálom, ezért padavant tesztelem, hol szóban, hol mentálisan, azaz mindenféle baromsággal traktálva, mert gyakorolnom kell.
Az sem zavar, ha éppen magamat szórakoztatom, a lényeg, direktbe nem áll a pofám egész úton, de annyira rendes vagyok, nem állok neki a képe előtt kalimpálni, elvégre nem roncsderby-zni akarok, hanem épségben kiszállni ebből az autóból. Már ha lehet, és nem én leszek a beépített tető, mert azért érzem, hogy az öreg kezd ideges lenni. Nem vagyok könnyű eset apuci, te választottad, hát viseld is el, tessék. Azért barom nem vagyok, nem viszem túlzásba, bár a végrendeletemet ismeri, azt még a sikátorban elhadartam neki.
Az, hogy a végén poros úton poroszkálunk... hát ha ilyen tempóban haladunk, az életben nem fogunk odaérni, ezzel az erővel traktorra is válthatunk. A megállásra felsóhajtok, igazi megkönnyebbülés.
-Apuci, ne csináld ezt velem. Ha ilyen tempóban vezetsz, akkor még jövő héten is úton leszünk. Esküszöm, ásva előbb odajutok, pláne ha most próbálgatod a terepen a verdát.
Ha meg most akar kinyírni, hát hajrá, de akkor megspórolhattuk volna ezt a pár hónapot így kettesben. Azért a pihenő jót tesz, mert csíkosra ültem a seggem, ahogy az üléshuzatra tekintek, de előbb megvárom, míg legalább a porfelhő elül. Egy tuti, cukorfalat sosem lesz autóversenyző, de jobb is, mert túl drága lenne a szponzornak... a fékgyilkos. Vajon milyen időközönként cserélheti a féktárcsákat? Most nem kérdezem meg, majd később.
-Hidd el, egy dekát sem híztam idefelé, nem lesz nehéz.
Azaz nem vonszolok, mert még összegyűröm a huzatot, és akkor az lesz a baj, ő kap azt, aztán meg én a repüléstől, de kiszállok, és kivételesen nem budiajtó stílust betartva gyönyörűen csukom be. Olyannyira tetszik a finomságom, hogy gyorsan meg is ismétlem, apuci is lássa, tényleg kiszálltam, és nem a szellő lebegteti az ajtót.
Egyetlen dolog zavar, mégpedig a hold, na de lassan jubilálok, pontosabban duplázok a holdak számát tekintve, így már nem is akkor újdonság, mégis mennék. Erre most akar romantikázni. Gyertya nincs?
-Apuci maradhat, meg a padavan, vagy azok sem? Ezt most halál komolyan kérdezem. Leonard Haydock... így pár hónap után. Oké, mit kell tudnom az Alfáról?
Kivételesen félreteszem a viccet, de Raffaello névről nekem a kis golyók ugranak be, az édesség, és tényleg minden erőmre szükség van, hogy ne kezdjek el röhögni. A bonbon és az oroszlán, tökéletes páros. Illeszkedjek be egy falkába, lefosom a bokám. Na jó, akkor úgy fogom fel mint a bandát, gondolom ha én kölyök vagyok, akkor mindenki más erősebb, és baszhatom, de illeszkedjek be. Akarom én ezt egyáltalán? Nem vagyok csapatjátékos, ezt cukorfalat is tudja.
Azt vágom, hogy az Alfa előtt kuss van, mert valami orbitális nagy állat, amihez nem kis erő párosul, és ha a logikám nem csal meg, akkor elméleti kölyökként kurvára a sor végén kullogok. Már ha túlélem a találkozást ezzel az Alfával. Márpedig feltett szándékom, a kellő helyzetekben én is tudom, hogy mi az a komolyság. Őrzők... mégis miről ismerem meg őket? Jellegzetes szag... bólintok, de kéne egy támpont, azonban mielőtt ezt megjegyezném, meg is kapom.
Szuper, a pajzsom lószart nem ér, pedig küzdöttem vele rendesen, de padavannak semeddig sem tart áttörnie. Viszont amit megjegyzek belőle, az az, hogy tényleg összetéveszthetetlen az a szag, amit érzek. A zabálásra vigyor költözik a képemre... kezdek éhes lenni.
-Oké. Őrzők kerülve, a többit már mondtad egyszer, megjegyeztem. Bármilyen hihetetlen, jó a memóriám, nem felejtek.
Nekem aztán nehogy lestrapálja magát azzal, hogy ismétel, még én leszek a hibás ezért is. Bár nem tök mindegy? Alapot akar, úgy is talál, hagyjuk a fenébe, de akkora állat nem vagyok, hogy azonnal kinyírassam magam, ha lehet. Megjátszani sem fogom magam, minek tegyem, az első kör amúgy is az lesz, amikor összefut az Alfával. Ha azt nem élem túl, akkor nem tök mindegy a többi? De.
-Entiendo, capo. Nem tudom, mit tervezel, én életben maradni, ha lehet, addig nem terveznék hosszabb távra. Máris? Nyersen megfelel, ugye? Megsütni nem tudom.
Az én belem is korog, így aztn baromira nem érdekel, hogy itt szabadulok meg a ruháimtól, de muszáj váltanom. Egyelőre még mindig fáj, és még mindig nem megy pillanatok alatt, de azért már nem 1/4 óra, az is haladás. Nagyon nem kell biztatni, hogy eltűnjek, de ha kiderül, itt nem lesz egy szarvas sem, igencsak morcosan jövök vissza.
Egyből eltűnök az erdő felé, és ha van valami amit most értékelek cukorfalatban, az a vérvonala. Semmihez nem hasonlítható a szarvas szaga, be kell cserkésznem. Ötvöznöm azt, emberként tudok, és azt, amit farkasként kaptam. Halálos fegyver lehet, ha megtanulom kiaknázni a lehetőségeimet, na de egyelőre azt hiszem inkább tűnök botcsinálta vadásznak, mint profinak, ugyan voltunk kint nem egyszer, nem kétszer, sőt, sokszor, de van még mit csiszolnom.
Amit viszont megtanultam, az az osonás, és az, hogy a kaja az kaja, nem szórakozás, tehát torokra kell menni, és azonnal roppantani. A fák között gyorsabb lehetek, mint a préda, és ha ügyesen hajtom be a dzsindzsásba, akkor nyert ügyem van.
Ezen vagyok most is, ezt próbálom kivitelezni, és egyből érzem a hiányosságaimat, amiken még javítanom kell, nem is keveset. Szívesen űzném a dögöt, na de apuci éhes, és most semmi kedvem azért balhézni, mert nem érek vissza időre. Amilyen gyorsan csak lehet, úgy kapom el a dögöt, bár nem megy simán, mert szép és jó, hogy tudom, hova ugrok, hogyan fogok, de az elmélet más, mint a gyakorlat. Kicsit félre sikerül a harapás, és újra kell szorítanom, így meg is rúg a szarvas, de most nem érdekel, el nem engedem, ez már az enyém. A botlásom vergődést eredményez, mert ugyan javítok, de azért az is idő. Morogva roppantok a nyakán aztán ezerrel lövök ki, és cipelem a szarvast apucinak.
~Tessék, kaja.
Egyenesen ledobom elé, aztán már fordulok is, mert attól, hogy neki van szarvasa, hát nekem még nincs, és ha már sikerült megállnom, hogy ne zabáljam meg azelőtt azt a példányt, amit neki szállítottam le, akkor elkerülném a sérülésemet, ha nem gond, vagyis újabb prédát keresek, ami már az enyém. Ugyanaz a folyamat, ugyanaz a játszma, azt leszámítva, hogy fel is kellett kutatni, no meg ezt is a második harapással sikerül elfektetnem rendesen. Ő viszont az enyém, azaz lehet, kiügetek apucihoz vele, de azonnal rátelepszem és zabálni kezdem. Gyorsan, állati gyorsan, mert ez az én vacsorám, azaz nem óhajtok osztozni rajta, már ha cukorfalat hagyja is.

*Telihold... Valahogy mindig is lelkesedéssel töltött el, még annak ellenére is, hogy nem épp vagyok mai csirke. De hát istenem. Van ami jó és nem változik. Imádtam az ilyen éjszakákat. Szabad lehettem, nem számított semmi. Najó, annyi, hogy ne a városban engedjem szabadjára mert hát az Őrzők... jah, tök jó fejek... addig míg nem csinálsz valami irtó baromságot. De hát baromságok nélkül nincs élet. Csak egy unalmas, szürke lyuk az egész ami pedig nem jó és unalmas is.
Jóval korábban érkeztem az erdőbe és már rég levetettem a ruháim, de a hold még kicsit odébb volt, hogy teljesedjen. De már éreztem, ahogy bizsereg a bőröm és a farkasom lesben áll. Ó nem, nem akart változni... kivárta, hogy a természet rendje legyen az, mely hívja. Meztelen lábaim alatt ropogott a fa, a levelek és kicsit sem zavart ha épp megszúrta valami a lábam. Nem fogok orvoshoz rohanni, mire lépek még egyet úgy is begyógyul. Pajzsom, na az nem volt fent. Miért is lett volna az erdő közepén, a városon kívül? Nem akartam én senkivel sem összefutni, pláne nem a helyiekkel vagy bármelyik kóborral. Engem aztán hagyjanak békén, én is békén hagyom őket. Még.
De ez az illúzióm, hogy egyedül vagyok hamar romba dől, ahogy megérzem a vér szagát és egy másik farkas jelenlétét. Bosszant? Nem, még... aztán kitudja, hogy kit fújt erre a szél. Lépteim azonban nesztelen haladnak tovább a megfelelő irányba és barna íriszeim kíváncsian méregette a terepet, ahogy sikerült beazonosítanom, hogy egy kölyök az melyhez épp közeledek. Pár méterre tőle, egy fa takarásában állok meg és nézem, ahogy MÁR eszik... na jó, ne finomkodjunk. Zabál. Éheztették ezt a gyereket vagy mi van?
- Teremtőd nem tanított meg szépen enni? Arról már ne is beszéljünk, hogy vacsi előtt nasizol. Ejnye-ejnye... * Lépek ki a fa mögül és teszek pár lépést felé. Nem érezhet rajtam félelmet, azonban fenyegetést sem. Hisz lépteim könnyedek, ajkaimon mosoly és a prédájára sem fáj a fogam. Vidáman táncoló íriszeim csak a fekete farkast nézik. Egészen addig még felnem pillantok a kocsira, mely mellett még egy állat, pontosabban kettő található. Egy szarvas és egy ordas... Apa, Fia vacsorázik telihold előtt... mily idilli.*
- Legalább egyedül ment, vagy apuci megterített neked? * Provokálom? Talán... de még nem vészes. De akár lehet az alapvető bájos jellemem is. Mindenesetre teszek még pár lépést felé. Hangomban nincs semmi bántó, maximum a szavaimban. S a mosolyom sem épp arról árulkodik, hogy bosszantani akarom a másikat. A hímmel nem foglalkozom, mármint a nagyobbikkal. Többek között azért, mert az csak egyen. Addig sem szól bele semmibe, másrészt fent a pajzsa, akkor maradjon is ott. Harmadrészt nem érdekel. Negyedrészt pedig a kölyök sokkal csábítóbb egy kis játékra. Hogy is van? Kapd el a fiát, ha jó vedd el az apját? Vagy fordítva? Áh mindegy... a lényeg, hogy a nagyobb hím felé csak halványan biccentettem, hogy azért mégisna... nem vagyok én tuskó. Csak egy kicsit, de azt nagyon.*

Nem tudom mi baja van a vezetési stílussommal., de csak azért vezetek így, mert be nem áll a szája. Ha csendben lenne, az sokkal jobb lenne. Csak azért nem keverek le neki egy pofont, mert sajnálom a kocsit, és az út további részben a fagyos szél marná sármos arcomat. Mire megérkezünk holt piros lenne és inkább hasonlítanék egy bohócra mint egy jóképű srácra. Sóhajtok egyet.
- Veled lenni legalább olyan izgalmas, mint nézni, ahogyan szárad a festék! Örülnék ha befognád a bagolylesődet, gyerek.
Teljesen szépen mondom neki és komolyan. Remélem veszi a lapot és csendbe marad. Ne kelljen már megint megmutatni, hogy milyenek a nevelési módszereim. Jó részét ismeri már, de ha keményebbet akar, csak folytassa.
Megérkezünk a pihenő helyhez, így nincs más dolog, mint beszélgetni Fontos dolgok hangzanak el és valahol a zord külső érzékeny belsőt takar... jó vicc, nálam inkább fordítva van, de most nem ezen van a hangsúly, hanem egészen máson. Elmondok neki mindent, melyet fontosnak tartok. Csak azért válaszolok neki, mert látom rajta s mondja is, hogy komolyan kérdezi.
- Apuci maradhat. Te tanítasz engem vagy én téged?... Nyilván nem tudsz olyat mutatni, amit ne tudnék vagy ennyire fasza gyereknek érzed magad? Mi a szart kedvelsz ebben a filmben? Ritka szar ízlésed van hallod e.
Tényleg nem tudom, mi tetszik neki benne. Valami fénykardról is hadovált a sikátorban meg a tököm tudja, miket idéz belőle. A 90 százalékár nem is szoktam figyelni. Nekünk öregeknek már igen csak szelektív a hallásunk. Hát ez van.
- A neved továbbra sem érdekel, mert az már a múltad része, amit el kell hagyni, majd a nagybátyád ad neked valami nevet. Bocs, de nem vagyok vallásos, így nem lesz keresztapád.
Vonom meg a vállamat, mert valóban nem hiszek az emberek által kitalált dolgokban. Az öreg fiú nem létezik, mert ha igen, akkor tuti találkoztam volna már vele. Amúgy is sokkal fantázia dúsabb a görög mitológia, így ha valamilyen nagyon kellene hinni, akkor én ahhoz fognék. Persze ehhez az is kell, hogy ember legyek, de nem vagyok.
- Az Alfa... vér szerinti bátyám, Castor néven ismerik. A többit majd megtapasztalod. Neki nem jelentesz semmit, így ugye nem kell mondanom, hogy semmilyen kiváltságot nem kapsz! Ha nem talál, hm, piszok jónak, akkor tudod a sorsod, mert én csak azért hoztalak a világra, hogy amíg nincs velem, tudjak valakivel szórakozni.
Akár mennyire, durva, rideg, de ez a valóság. Az élet kegyetlen s valóban csak azért kíméltem meg a  szaros életét, mert éppen unatkoztam. Ezért pedig hálás lehet. Az őrzős részt is elmondom neki, mert bizza engem annyira nem csípnek. Tudjon erről is azért, bár csak következtetést hagyok neki. Azért van az agya, hogy használja nem? Csak bólintok egyet arra amit mond. Tényleg többször nem fogom elmondani, csak mielőtt belépünk, szeretem volna tiszta vizet önteni a pohárba.
- Véresen Bambino, véresen.
Hát úgy szeretem s enyhe célzás, hogy ne folyassa ki s vérét mire ide ér. Elindul. Végre csend s nyugalom, de mivel közel van a farkas telep, így nem hagyom azért teljesen magára. Tisztes távolsággal követem s figyelem ahogy szerencsétlenkedik. Olyan okos vagyok, amiért felhúztam totál a pajzsom, így a rúgást amint a szarvas visz véghez nem érzem. Sokat kell mg tanulnia a kölyöknek, de megkel említenem, hogy ígéretes. Amint sikerül neki megfogni a vadat vissza galoppozok a kocsihoz. Farkas alakban várom, természetesen.
~ Kösz~
Mielőtt neki állnék figyelem, ahogy eltűnik a fák között megint, de már nem követem. Inkább eszem nagy fiú vigyázón a szőrös seggére. Még a holtak is megriadnak attól, ahogy vissza tér. Morgok egyet, jelezve, hogy csendben. Nem kell a feltűnés. A pajzsomat továbbra sem eresztem le, mert minek. Nincs kedvem a gondolatihoz még egy kicsit sem. Nem veszem el a kajáját egyen, csak szüksége lesz az erőre. Nálam a fél szarvas már oda van, már ami a húst illeti. A vérvonalam mindig dolgozik bennem s mivel mesterien tudom használni, ezért lehetséges az, hogy hallom a női lépteket. Talán ezért vagyok még életben, mert sokat fejlesztetem, hamarabb érzékelek bármit, mint azt bárki is gondolná. A kölyökre nézek. Csak zabál mint egy állat. Hát ezt tanítottam neked, mamlasz? Kivárok, mert nem tudom, hogy mit akarhat az idegen. A pajzsomat sem engedem le, akkora hibát én nem követek el. Vajon a gyerek érzi az energiát? Persze, ha a „turista” is farkas és kapaszkodik a pajzsába akkor nem fogja. A fejemet lustán emelem meg a nőstényre, de a farkasom azonnal készenlétben van. Úgy tűnik a kölyök keltette fel a figyelmét, s a szavait hallva, érdekes estének nézünk elébe. A pofámon egy „gyengéd” vicsor lesz, mely imán beillik egy széles mosolynak. Mivel a nő felé lesek, így úgy tűnhet, neki szánom, pedig még egy kicsit sem. Most kedvem lenne ugrálni, de komolyan. Ez az este nem is lehetne jobb. A hold vibrál, kaja van, a nőstény meg, basztatja a kölyköm. Hajrá! Kérjük tegyék meg tétjeiket. Legalább kiderül mennyit tanult vagy mennyit fejlődött. Mert még is csak, más egy idegennel verekedni mint velem. A kocsihoz rángatom a szarvasomat s keresztbe teszem a két mancsomat magam előtt. Figyelek és az első sorból teszem mindezt. Lejjebb tolom a pajzsomat, de csak annyira, hogy gondolatban tudjon beszélni, nem mintha apai jó tanáccsal akarnám ellátni, bár egy talán még is akad.
~ Csak a  fejét, hogy meg ne sántuljon vagy inkább a lábát, jah lehet, hogy a bokáját kéne inkább. Te gyerek, meséltem már neked, mit csináltam mikor a katonaságnál voltam? Nem??? Akkor most elmesélem, szóval mindig is huszár vagy valami tiszt akartam lenni, ezért jól jött mikor besoroztak. Elhagytam a családom s a törökök.....~
És csak mondom és mondom és mondom. Miért most jött ráma szófosás? Ez is csak egy lecke vagy próba, ha úgy tetszik. Valóban elmesélek neki mindent, a cél, hogy eljussak az utolsó napig, amit katonaként töltöttem. Nem egy hétről van szó és elég tartalmasak voltak azok a napok. Lássuk mit kezdenek egymással (és a hangommal a gyerek fejében).

Sétatempó és tájnézés, bőven van idő rá, apuci mindent ismer, csak a gázpedált nem, de ha nekiállok mutogatni neki, hogy azt a jobb oldalit kellene nyomni, és nem úgy, hogy a sarkára támaszkodik egyre erősebben, akkor szerintem átrendezi a belsejét velem. Száradó festék, milyen hülye hasonlat.
-Apuci, most árultad el magad. A száradó festék míg meg nem dermed, folyamatosan változtatja a színét, és amikor megszárad, akkor válik véglegessé. Tehát akkor csak élvezed a társaságomat.
Nekem muszáj megmagyaráznom most ezt is, mert így is unom az utat, de azért értek a szóból, befogom a pofámat, mielőtt tényleg bepörög, és kiviszem a szélvédőt, hogy utána matricát csináljon belőlem az aszfalton.
Megváltás, mikor megállunk, és ki lehet szállni, hát megteszem, elültem a seggemet is. És akkor jöhet a nagy beszélgetés... ez kb. arra hasonlít, amikor fater meg akarta magyarázni nekem, hogy ha feláll a farkam, és önkielégítésbe kezdek, az teljesen természetes folyamat. Kár, hogy elkésett vele pár évvel, de legalább nem akarta megmutatni, hogyan kell.
-Oké, apuci. Kölcsönös folyamat, lehet, nekem rohadt gyorsan kell fejlődnöm, de ezzel szemben te megtanultál egy idióta kölyök nyelvén, és kezdtél mindent a nulláról, válaszoltál, ha kérdeztem. Vagy nem? Fasza gyerek? Csak túléltem eddig az alvilágot, nem? Te pedig ha nem láttál volna bennem semmit, akkor kinyírsz a sikátorban, tehát nekem ne mondd azt apuci, hogy teljesen reménytelen eset vagyok. A filmben a legjobb a lézerkard, az a kedvencem.
Ki kit tanít? Hát nem mindegy? Jó, a többet ő tanítja, de csak türelmesebb lett, meg magyarázni is tud, tehát igazam van. Eddig nem murdeltem meg, és lehet, nem vagyok ász ebben a formámban, azaz még nem, de annyira kutyaütő sem lehetek. Mi baja van a csillagok háborújával? Még nem is idéztem belőle, ott még nem tartok,
-Csodás, kapok új személyit? Tisztára, mint a tanúvédelmi programban. Ő a Don?
Felejtsem el a régi nevemet, meg a múltamat, és minden egyebet. Addig oké, hogy nem szoktam esténként azon siránkozni, de ha valami idióta nevet aggatnak rám, akkor márpedig ki fogok akadni. Legalább már ebbe hadd legyen beleszólásom, csak egy kicsi. Hagyjak el mindent, ne találkozzak Eve-vel sem, hát mi máshoz hasonlítanám ezt az egészet, mint ahhoz a programhoz, amikor az idióta új életet kezd, a nulláról indulva. Na ugye? Nagybátyám van, de jó nekem, majd alkalomadtán örülök neki, de nem most.
-Az Alfa a bátyád? Jó család, ha most még az is kiderül, Szicíliából származtok... oké. Az egész olyan, mint egy maffia család, hierarchiában is, harcokban is, világos mint a nap. Ha nem bizonyítok, kinyír, tiszta sor, de van egy kis bibi. Míg fegyverforgatásban nem vagyok utolsó, úgymond kölyökként rohadtul. Mégis hogy a jó istenben bizonyítsak bármit is? Kussoljak, mert ő a Don, de közben legyek piszok jó, ez kicsit visszás, nem gondolod? Mi? Képes lennél odadobni koloncnak csak úgy, mint egy megunt rongyot? Inkább akkor csináltál volna ki a sikátorban. Szép kis apuci vagy, mondhatom.
Most örülnöm kellene, hogy a bátyja egy Alfa? Mégis minek örüljek? Öleljem a keblemre, vagy mit vár tőlem? Nem kapok kiváltságot, mindjárt meghatódok, sosem kaptam, és ha fel kell küzdenem magam alulról, akkor meg fogom tenni. A hasonlatom szerintem megállja a helyét, a falka felépítés egy az egyben hajaz a maffiáéhoz, tehát ha így nézem, nem lesz újdonság, egy cseppnyi különbséggel. Nem most voltam a sor végén, hanem sok-sok évvel ezelőtt. Na de az, hogy apuci simán lepasszol, és csak addig voltam jó, amíg nem tér haza, azért ez erős.
Soha nem voltam falkában, csapatban, vagyis nem úgy, mert mindenki magáért felelt, de ez? Végül is, semmi nem változott, mit akadjak ki rajta? Csak ne ragaszkodnék hozzá valami miatt, meg a hülye szőrös énem se tenné, ehh.
A beszélgetésnek vége, jöjjön a vadászat, nem foglalkozom semmivel, mielőtt bármi mást mondana, elrongyolok szarvasért.
~Tiszta vér lesz, ne aggódj.
Főleg ha rajtam múlik, mert azért nem sokszor vadásztam ekkora dögre. Eltalálok egy artériát, aztán leshetek, olyan szökőkutat rendezek, hogy ihaj. Vagy a pofám lesz tiszta vér, vagy apuci.
Azért leszállítom a vacsoráját, hogy magamnak is keressek valamit, mielőtt éhen döglök. Nem volt szép munka, de azért büszke vagyok magamra, csak elkaptam két szarvast, és csak ehetek végre én is. Azonnal nekiesek, gyorsan, mert a zsákmányt könnyen elvehetik tőlem, tehát vagy zabálok, vagy ugrott a vacsorám. Előbbit választom, még akkor is ha apuci ezt rosszallóan nézi. Bocs, nincs késem és villám, hogy úri stílusban egyek.

Az idegen lépteket hallom a zabálásban is, a szaga is árulkodó, farkas és nőstény, erős és idős, na de hogy az én szarvasomból nem eszik az is biztos. Arrafelé fordulok amerről várom az érkezését, és amikor felbukkan, a szarvasom elé állok, amiből már alig maradt és morgok. Meztelen nő sétál ide, nem téveszt meg, bár ige formás, és lehet, le kellene zavarni egy kóbor numerát, de a kaja az kaja, és az a kaja momentán az enyém, és így jelzem neki, ne tovább. Megáll, bár annyi eszem van, hogy tudjam, hát nem a morgásom volt olyan félelmetes, hogy jobb belátásra bírja.
Érzem, hogy nem fenyegető a fellépése, de nem tart tőlem, és ez bosszantó, de érthető is. Mégis miért félne egy kölyöktől? Azt sem tudom, milyenek a kölykök, egyet sem láttam még magamon kívül, akkor meg? Mire tanítottak meg és mire nem, az az én dolgom.
~Ne gyere tovább!
Nasizok, úgy nézek ki mint aki nasizik, vacsorázom baszki, vacsoráznék, ha nem zavarnál közben. És nem közelebb jön? A szarvasom maradékát bekotrom a kocsi alá, ott biztonságban van, majd kiszedem, ha elment ez az izé innen, de nem megy, még be is szól.
~Persze anyuci, tudod most bújtak ki a tejfogaim, és egyedül még nem megy.
Újabb morgás a részemről, izmaim megfeszülnek, még egy lépést tesz felém, ugrani fogok. A vacsorámat nem adom, azt én fogtam, és zabás vagyok, tehát ha enni akar, menjen, keressen magának.
És csak közelebb lép, nekem pedig ez bőven elég. Idősebb nem érdekel, erősebb, nem érdekel, de ugrom, és amit apuci mutatott, azt próbálom alkalmazni. Úgy tűnik, hogy a torkának akarok ugrani, de nem, az utolsó pillanatban a lábát célzom be., és a hasa felé csapok a karmokkal, hogy felsértsem. Apuci meg magyarázni kezd, mindenről, a katonaéveiről, na de pont most?
~Jobb időpontot nem találtál?
Hát ez óriási. Mesedélután van, ilyenkor, amikor provokálnak, amikor rám pályáznak. Most akkor kire figyeljek? Mindkettőre, mi? Legyen, emberként ezzel nem volt problémám, akkor itt sem lehet, tehát egyszerre hallgatom cukorfalat tapasztalatait, és figyelek a nőre, bár hogy mi lett a támadásom végeredménye? Reményeim szerint elkaptam, de hogy nem lépek ki a kocsi és közüle, az egyértelmű. Ott a kajám, meg a török sereg, akik miatt apuci lelécelt a családból. Vagy nem ezt mondta?

*Az éjjel átka, hogy sötét van. A farkasok elönye, hogy látnak és a Hold sem épp arról híres, hogy ha épp nem takarja felső akkor gyémánt fényt szor a földre, de némi gyér megvilágítást kölcsönöz. Viszont ahogy közeledek morog. Nem épp ezért állok meg. De hát nem édes? Még figyelmeztet. De van egy olyan sejtésem, hogy ez csak ösztönösen szakadt ki belőle. Tényleg éheztetik ezt a kölyköt. A slussz "poén" az egészben, hogy Apuci is itt van vele, aki látványosan tesz magasról arra, hogy majdhogynem provokálom a kicsit. Engem ugyan nem zavar. Sőt...
~ Óhohóó... cuki... ha megyek mi lesz? Lenyelsz keresztbe? ~
Iriszeim csak még vidámabban csillognak, miközben felkacagok szavaim közben. Néha, mulattatóak a kölykök. Nem azért mert kicsik, hanem azért amilyenek. Maga a tudat elég, hogy mulassak. Sosem voltam erőt fitogtató, pláne nem egy kicsivel szemben. De na... edződjön, az a jó. Ő tanul, én szórakozok máris szép az éjszaka és a Papa még ingyen műsort is kap.*
- Igen, azt látom. - bár én az étkezési stílusára utaltam - De hogy ilyen nyilvánvalóan feljebb helyezed magad Atyádnál... Ejnye-ejnye... * Nem mondott szerencsétlen semmi olyat, amiből erre a következtetésre jutottam volna. De ezt az Öreg nem tudja... bár ki tudja, hogy mennyire öreg. De ez most nem számít. A lényeg, hogy elég kedves vagyok ahhoz, hogy olyanra engedjek következtetni ami nincs. Aztán ki tudja, hogy a papa miként fog egyszer majd reagálni hisz Ő nem hallja a kölyke szavát, csak az én válaszom. A többi már csak a kapcsolatukon múlik. A morgás ezúttal sem hat meg és bizony teszek még egy lépést felé... ám ezt már csak azért is alapon. Továbbra sem vagyok éhes, legalábbis annyira nem, hogy más prédájára fájjon a fogam. Apropó préda... Bájos, hogy a kocsi alá söpörte. Vajon tudja, hogy azt a szekeret odébb lehet tolni és nem igen kerül nagy erőkifejtésbe? Na mindegy... már csak azért is mert a kölyök támad, a torkomnak. Én meg csak állok és megvárom, hogy össze is hozza... Meg egy frászt. Ahogy elrugaszkodik, már ki is ugrom oldalra kissé féloldalasan, hátrálva egy lépést is, hogy ne érjen el és még csak a közelembe se kerüljön... Nem hiszem, hogy nem sikerült volna kitérnem előtte, tekintve, hogy az öregedéssel együtt a gyorsaságom is jobban és hatékonyabban kitudom használni. Viszont ahogy földetér, már ugrok is vissza és megpróbálok a marjára fogni és a földre nyomni, hogy a lábai a földre lapuljon. Nem akarom bántani. Még. *
- Ügyes, de figyelj csak... * S azzal a lendülettel vissza is hajítom a kiinduló pontjához minden finomkodást mellőzve. Talpra esik, akkor talpra, ha nyekken, nekem úgy is jó. De nyilván nem akartam semmit sem tenni vele. De tudtam, hogy mi jön...

Különböző legendát keringenek, hogy a Hold miért hívja magához az erdő állatait és azok közül is a farkast. Miért kéri minden hónapban véráldozatait. Én egyikben sem hittem. De nem hit kérdése volt. A kölyök ahogy földeltért a Hold utolsó szeglete is betöltetett. Nem féltem attól, hogy ezt a pillanatot fogják kihasználni. Hisz kortól függetlenül, a Hold hatása ugyan az. Mindent állatot hív, erőszakosan mégis lágyan hívja a bestiát. Különös hívás, engedetlenséget, ellenkezést nem tűrő. Nincs oly farkas a világon, ki akár egyszer is ellent bírt volna állni neki. A levegő megtelt, nehéz lett... szívem hevesen, odaadással dobbant ahogy a csontjaim, a gerincem átjárta a bizsergető érzés. Tekintetem az égre emeltem és némán adóztam az égnek, miközben tagjaim megnyúltak, agyaraim kibújtak és csak egy pillanat volt mire már a helyemben egy piszkosszürke farkas, fekete szemekkel. Íriszeim visszavetült a kölyökre. Érezni akartam, hogy belőle mit vállt ki a hold, a késztetés... ámbár már farkas volt, így az átváltozás nem esedékes. De az érzés... az rá is hatással van. Hálásan vonyítottam fel, ösztöntől vezérelve. S tudtam, hogy odébb... a város falain belül és szerte a világon sokan tesznek még így. Testfelépítésem közel sem hajaz egy nőstényre, maximum a kecsességem. Csontozatom vastag és erős, szívós avagy hímre hajaz. Ámbár hozzá szoktam ezen ugratásokhoz és nem is érdekelt.
~ Mond csak kicsikém még mindig játszani akarsz? ~
Kérdeztem, bár vicces, hisz pont én jöttem ide játszani és nem fordítva. De csak a támadására utaltam. Ám én továbbra is mellőztem a morgást. Minek? Csak elfáradok benne és a hangszálaimmal semmi baj nem volt, nem kell azt mindig mutogatni. Hangom könnyed. De most viszont már céltudatosan mentem a kölyök felé, mert hát ott volt a kocsi és alatta a szarvas. Ez a farkasom éjszakája és bár tudtam gondolkozni, a farkasom hívta és nem az észt. Minden farkas ösztön lény. Ilyenkor pedig akkor is az, ha nem akar. Itt a vacsora tálalva, könnyű préda... minek menjek máshova? Majd utána... hisz a mohó gyerek alig hagyott valamit belőle. Vagy a Papa terített le egy kisebb kiadást, címszó... felesleges pazarlás a kölyöknek a nagyobb.*

Apuci szavaiból azért megjegyzek néhányat, de tény, elakadtam a törököknél, meg a családnál, és annál, hogy ő valami katonatiszt volt. A többi mindegy, ez a lényeg, azt meg csak vágom még, hogy milyen csaták voltak, aztán vagy beletrafálok, vagy nem, de ez a nőstény itt a kajámra pályázik. Nem sokat hagytam belőle, de az akkor is az enyém, és most az sem érdekel, hogy az a kocsi jelenleg sokat nem ér... illetve de, mert amíg autót mozgat, addig is el tudom orozni a sajátomat, hiszen nem síva, ahogy elnézem. Ha meg igen, hát megszívtam.
Egyelőre csak figyelmeztettem, de provokál, csak azért, mert tudja, hogy kölyök vagyok. Éljen! Baszhatom az emberi tudásomat, amikor szinte szarra nem megyek vele, mert nincs meg az erőm, a kellő gyorsaságom és egyebek. Mit teszek? Mit tudom én? Majd hozza a helyzet, és lehet a prtokóm benne marad, de hogy hátsón harapom, az biztos. Ez még menni fog, talán.
~Nem, túl ráncos és rágós vagy, még sütve is.
Így kell egy nősténybe belegázolni, és tudatni vele, vén csoroszlya, mert ha már nincs más fegyverem, legalább ugassunk be neki. Abban nagyon jó vagyok, most is bizonyítom, hát nem? Tovább ingerel, és közelít, ez pedig egy cseppet sem tetszik nekem, ráadásul olyat állít, amit nem mondtam. Mekkora geci, na de nem baj, a túlzott magabiztossága ellenére is okozhatok meglepetést. Valamennyit, na jó, egy kicsit.
~Folytasd.
Cukorfalat ismer, tudja hogy nem vagyok akkora hülye, hogy olyan kijelentést tegyek, ami miatt kinyírhat, hát nem azért küzdöttem eddig, hogy akkor kivasaljon a kocsijával. Az egész egy aljas provokáció, hogy ugorjak eszetlenül, veszítsem el az önuralmamat. Még jó, hogy tele van a hasam, így ez nem nagyon foglalkoztat, ez még igen kevés ahhoz, hogy felhergeljen. A kajám viszont veszélyben van, persze, hogy lendülök.
A lábát akartam elkapni, de nem sikerül, ő viszont megragad. Mondtam már, hogy utálom a terminátor nőket? Na ez itt pont olyan, de talán valamit ér az a tudás, amit megszereztem, mert lehet nem vagyok túl gyors, azaz hozzá képest nem, de amint a földre nyom, kitekerem a nyakam, hogy a karjába harapjak. Apuci ezt megtanította, ha így fognak, fordulj ki, harapj vissza azonnal. Hát ezzel próbálkozom, és az sem érdekel, hogy után visszahajít a kocsihoz. Talpra érkezem, de na, ez nem tetszett, viszont máris ugrásra készen várom, mit alkot. Átváltozik, és lehet, hogy ha már kifejlett dög lennék, mint padavanom, akkor esélyem lett volna a támadásra, így viszont nincs, de amit megállapítok... ez a nőstény iszonyatosan ronda. És még néz is... jó nekem.
~Játszani? Van zsákod?
Ha lehetne vigyorogni, akkor vigyorognék, provokálásból én is jeleskedem, de ez a nőstény... emberként egy fokkal jobb volt. Ha a fejére húznék egy zsákot... oké, egy alkalom belefér, maximum nem nézek oda, de ettől még rémálmaim lesznek.
Apuci meg mondja, és mondja és mondja, ha jól hallom, már valami forradalomról beszél, vagy nem? Mindegy, mert a rusnya nőstény meg jön, és egyenesen felém, ami cseppet sem tetszik nekem, de már nem morgok, szart sem értem vele, maximum bemelegítettem a hangszálaimat.
Kicsit kioldalazok, ahogy felém tart, de nem távolodok a kocsitól, engem aztán most nem érdekel, hogy mekkora, mennyire erős, de a szarvasomat nem adom. A maradékot sem. Követem a mozdulatait, az izmai feszülését figyelem, hátha ki tudom számítani, mikor lendül felém, de ha megteszi, nem állok egy helyben én sem remélhetőleg.
Akkor bizony csapni készülök és nem egyet, többet, csak érjem el, hogy valamit felszakítsak.

*A fiú - mert hát nem más - szavaira csak megingattam a fejem és kuncogtam. Most komolyan az önérzettel próbálkozik? Hát... esélyes lett volna a dolog, mondjuk egy hím szájából és nem egy kölyökéből. Szóval most akasszam fel magam vagy dühöngjek? Ugyan már, majd ha egy arra méltó vagy minimum egy kifejlett hím próbálkozik ezzel. Na akkor tuti dühös leszek, de egy gyerektől csak édes próbálkozás az egész.
A fogásom jó, de hát a franc se számolt arra, hogy a kölyök visszafordul ám nem is akartam kivédeni ahogy lefejteni sem. Nő vagyok, a kezem kicsi és vékony ahogy a kölyök sem egy hű de nagy ordas így a másik kezemmel csak megpaskolom a buksiját, aztán még a füle tövét is megvakargatom.
- Rágcsáld csak... okos kutyus. * Lévén, hogy az ott szinte csont. De még mielőtt szétcincálná teljesen azért kiveszem a kezem és kissé arrébb tessékelem, hogy a telihold legalább le egy kölyökkel a karomon hívjon. Mi vagyok én... jó, most úgy éreztem magam mint macskáknál a gombolyag.
Közeledve felé, még azért beszéltem de a válaszra csak felmorrantam. Hééé... azt nem mondtam, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy a farkasom nem kell beíratni egy szépségversenyre. Viszont ahogy kioldalaz... oldalazzon, nekem aztán mindegy, hogy mit csinál. Ám ettől függetlenül még nem becsültem le. Kölyök, kisebb, gyengébb, lassabb... de ugyan olyan élesek a karmai mint az enyém, vagy bárki másé. Röpke majd' 300 évem energiáit már meg sem próbáltam vissza fogni, minden léptemben, minden mozdulatomban benne volt, ahogy csak haladtam felé ruganyos léptekkel. De nem körtáncot akartam vele járni, amúgy sem mozdult volna el a prédától, ami egyébként nem túl taktikus mert kiszámítható. Elméletileg. Legalábbis mindig tudni, hogy merre van a segge. De az most nem is érdekelt. Ahogy két, három lépésre kerültem tőle azonnal ugrottam. Fogaim a marja alá próbáltak marni, pontosan úgy, hogy a gerincét fogjam közre, míg a karmaim az első két lábába próbáltak marni, hisz logikusan arra számítottam, hogy kifog felém fordulni, hogy védekezzen. Aztán ki tudja, hogy mit tett. A mancsait igyekeztem blokkolni és a gerincénél megragadni, hogy "kicsit" megrázzam és odébb hajítsam, távol az autótól. No nem azért, mert így elérem a vadat... hanem mert ha tényleg annyira kell neki, akkor támadni fog.

Lehet, a harapásom még nem vetekszik egy acélsatuval, de majd, a gyakorlást elkezdem a nőstény karján, de tépni tudok, és az most igenis jól jön. Rágcsáljam? Megteszem, de nem úgy, ahogy kölyökkutya játszik a csonttal, tépni igyekszem.
Félrelök, erősebb, ezen nem lepődök meg, de ha teljesen hülyének néz, az már az ő baja. Tényleg nem tudom, milyenek itt a kölykök, de ki az a barom, aki ott marad a prédánál, mert őrzi? Én nem, kioldalazok, és elindulok az erdő felé szépen lassan.
A válaszom nem tetszett neki, a morranásából tudom, igazat mondtam, apuci is látja, hát ha egyszer tényleg ronda, akkor nem tudok mit tenni. Szar vérvonalat foghatott ki, nagyon is, de ez legyen az ő baja. Az én bundám szép fekete, az övében már forgókat keresek, mert ha nagyra nőtt tengerimalacnak nézem, akkor egész pofás a megjelenése.
~Más fajnak állítod be magad, még sikered is lehet. Visítás megy?
Ez feltétlen fontos kérdés, hiszen a tengeri dögök azt szokták, főleg ha kaja van a láthatáron. Én viszont az erdő felé tartok, szépen lassan, azért szemmel tartva a dögöt, amelyik most éppen engem akar kifilézni. Csodás lesz ez így. Ez a beugró?
Apuci ezt elfelejtette mondani, de a füle botját sem mozgatja, csak hadovál itt tovább mindenféle háborúról. Figyelek oda is, de most a szőrös hátsóm is veszélyben van, így az az első. Harc van, pengém meg egy szál se, persze hova fognám? A pofámba? Jól néznék ki, aztán magamat vagdosnám össze meg vissza, hát nem.
Csak a nőstényt stírölöm, és tovább megyek az erdő felé, az oldalamat mutatva neki. Kockázatos, de tudom, mit miért teszek, azaz szeretném, mert ha az erőbeli fölényt nézzük, hát az nem az én javamra szól. És akkor ugrik, de én is, egyenesen felfelé, hogy karmokkal csapjak belé, de nem fordulok vele szembe, és lehet, hogy repülök, mert a tompítás sem megy ekkora döggel szemben.
-A nőstények így csinálják? Nincs műköröm, akkor karom?
Komoly kérdés, de egyelőre csak csípés hiányzik a repertoárból, na meg a rúgás, és máris helyben vagyunk.Lehet, a kaját védeni kellene, de nem szorítom magam csapdába, ha lehet, maradok annál, amit apuci tanított, vagyis ha már nem tudod megvédeni a kajádat, vagy kerülj a másik hátába, vagy csald el onnan. Hát pontosan ezt teszem. Egyszerre kocsit tolni, zabálni és rám figyelni nem fog tudni... reményeim szerint.