Figyeltem, ahogy véres felleg böffen fel az ágyból. Olyan volt, mintha a vérpára függönye is szomorúan ülte volna meg a levegőt elválasztva engem Castortól.... Figyeltem, ahogy az ujjaiból ismét pengeként törnek elő a farkas karmai. A bőrömön automatikus halovány lúdbőr jelent meg, ahogy a szervezetem kiéleződött az előre vágyott fájdalomra... Próbáltam elnyomni, már nekem is groteszk volt ebben a helyzetben az a kellemes melegség, ami elöntötte a gyomrom, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele... szégyelljem, aki vagyok? Nem. Csak egy halovány sóhaj hagyta el az ajkam, mialatt Castor megtisztította a sebet. Inkább nem néztem a lábaimra. Elég jól bírtam minden undorító dolgot, de így sem volt éppen rózsás a kedvem és nem volt még kedvem azt is látni, hogy milyen nyomorék vagyok... Nem, ezt képtelen lettem volna látni. Aranyfényű pillantásom tehát Castoron tartottam, magamra nem néztem. Ő is valahogy fáradtnak és megtörtnek tűnt. És akkor különös dolog jutott eszembe, Castor egészen úgy beszélt, mint akinek szüksége van rám. Persze nem mintha nélkülözhetetlen lennék, mert persze senki nem az... de mintha számítana, hogy meghalok-e, vagy sem... Hallgattam a szavait és csak erősödött bennem ez a különös benyomás. Kissé megráztam a fejem, hátha kitisztul belőle ez a furcsa érzelmes katyvasz, amivel nem tudtam mit kezdeni, de sajnos az efféle agytisztító mechanizmusok nem úgy szuperáltak, ahogy a farkas lánya elvárta volna... Kis ideig hallgattam még az utolsó kérdése után is, csak egy bizonyos pontot néztem a falon, mintha lenne rajta bármi érdekes. Majd hirtelen Castor felé fordultam és pár pillanatig rezzenéstelenül farkasszemet néztem vele, aztán egy határozottat bólintottam. - Rendben. Egy pillanatig ismét hallgattam, mialatt kétségbeesve próbáltam az érdektelenség ripityára tört üvegtornyát ismét felépíteni magam körül, de bárhová nyúltam, csak megvágtam magam a lelkem éles darabkáival... szóval inkább hagytam a francba a dolgot. - Viszont meg fogok őrülni itt akkor is, hogyha nem ölöm meg magam. Ne haragudj, de előbb fogok kibírni, hogy beöltöztetnek Barbie babának és úgy kell csacsognom egy szoba üresfejű k*rvával, minthogy egyedül ücsörögjek itt két hetet.... Gyűlöltem a mozdulatlanságot, gyűlöltem a magányt. Szükségem volt valakire, akivel legalább veszekedhetek, vagy valami, csak ne őrjítsen meg a magány, ha már elnapoltam az öngyilkosságot még legalább két héttel... habár, ha egyedül leszek, esélyes, hogy egyre csábítóbb lesz az ötlet...
Legalább a két hétre rábólintott. Ez pazar. De nem tudom, mégis kit küldhetnék be hozzá, hiszen ki lenne az, akit odavetnék Katharina piszkálódásainak, és nem törne össze egy életre? Hmm... ~Rendben Katharina. Gondoskodni fogok a társaságodról. Megígérem.~ Na lám csak, még se olyan rossz az, ha Castor bácsi mazsolás pudinggá avanzsált? Most még Katharina is érezhette, mennyire édes ez a csokipuding, még ha szó szerint nem nyalt bele. Az kéne még...! ~Azt nem ígérhetem meg, hogy élvezni fogod a partnereid társaságát, de valamit valamiért. Legalább tanulsz egy kis önfegyelmet.~ Ha már a rakparton sikerült arról meggyőznie, hogy nem sok ilyennel rendelkezik, főleg nem az utóbbi időben. Ja! És majdnem elfelejtettem... ~Hogy a civilért mit fogsz kapni az Őrzőktől, arról nem tudok nyilatkozni. De ha rajtam akarják leverni a hülyeségedet, akkor egyenesen rád fogok hárítani minden felelősséget. Nem viszem el a balhét.~ Hangzottak el a szigorúan feszes záróakkordok, én pedig otthagytam a nőstényt. Azt hiszem, megkeresem az öcsémet, hogy egy kicsit kiűzzem a fejemből Katharina látványát. Hogy a két lábat ki fogja eltakarítani... Azt sem tudom. Mindegy. Most Benito, aztán Katharina.
//Tényleg beküldök hozzád valakit, szóval, ha akarod, akkor ne zárj, hanem írd le, hogy vársz, vagy valami //
Nem tudom mit fogok nyerni azzal, ha beküld valakit, de én hülye kimondtam, ami először az eszembe jutott és nem gondoltam teljesen végig a dolgot... A magány és haszontalanság első mocskos kis hangja belesuttogott a fülembe és mielőtt észrevettem volna, hogy mit is teszek kimondtam ezt a buta társaságos dolgot. Legszívesebben máris visszaszívtam volna, hogy hagyjon itt a mocskos önmarcangoló vérgőzös magányomban, de mostmár nem fogok s*gget csinálni a számból... Így a megszólalására csak biccentettem. Aztán azonban egyre inkább kezdett a gyanú sötét függönye rám borulni... ~ Mégis kit akar ideküldeni? Csak nem... ? ~ Gondolatban is megráztam a fejem, próbálva kiűzni belőle a legrosszabb lehetőséget sötét gyanúját... Nem, nem fog ideküldeni senki... Áh dehogynem... Én vagyok a rossz kölyök, akit meg kell nevelni. A tekintetem elsötétült, a sötétarany kavargástól szerintem egy mezei halandó minimum a vécére rohant volna azonnal, hogy megtisztítsa a gatyáját... Ellenben még erre sem reagáltam, csak arra, amikor az Őrzőkről kezdett beszélni. Elegáns, már-már királynői mozdulattal vontam vállat, ami a körülményeket tekintve igen emberfeletti teljesítmény. Elvégre a saját véremben fürödtem, a lábaim leszaggatta a saját alfám... Nos igen, nem éppen egy uralkodói szalon. Ennek ellenére a szavaim is nyugalmat és közönyt sugároztak, azt hiszem kezdtem magamra találni. - Nem is kell, jöjjenek csak, engem nem érdekel. Azonban még a teljesség, meg a visszaszúrás kedvéért hozzá kellett tennem. - Azt viszont tudd, hogy a drága öcsikéd helyett fogom akkor elvinni a balhét... Ő volt az, aki lazán alakot váltott a pasi előtt, azt meg már csak nem hagyhattam, hogy ezt látva mászkáljon, nem igaz? - néztem rá őzikeszemekkel, mint a igazság bajnoka. Azonban többet már nem mondhattam, mert dicső vezérünknek úgy tűnt jobb dolga is van, mint egy rohadt nyomorék pszichopatával szórakozzon... Tehát kalap, kabát és lelépett. Hosszú ideig bámultam még az ajtót, az után is, hogy kilépett, majd sóhajtva hátra dőltem. A bilincs még mindig a kezemen volt, a magam által mart seb már gyógyulni kezdett a kezemen, de az élet attól még nem javult ilyen ütemben. Hátradőltem, amennyire tudtam, ragyogó hajam arany lepelként terült el a mindenféle tisztátalan mocskokkal borított ágyneműn. - Oh mein Gott, hilf mir... - suttogtam egészen halkan lezárt szemekkel. Csak feküdtem, és vártam, hogy megérkezzen a titokzatos idegen, aki majd fegyelemre nevel engem, mint egy rossz gyermeket.
Nem mondhatnám, hogy ez a megbízás volt életem álma. Olyan ütemben mentem a folyosón, hogy inkább mentem két lépést hátra, mint egyet előre. Még mindig alig tudok valami erről a nőről, aki elvileg a falka tagja. Nem hajt a kíváncsiság, én szívesebben vennék egy olyan helyzetet, amikor nem kell közelebbről megismerkednünk. De ha már kapun belül van, akkor ez elkerülhetetlen. És ő unatkozik. Hát ... valami munkát garantáltan tudok neki találni, amíg itt van kényszerpihenőn. Belépek az ajtón, kopogás nélkül, csak érezte, hogy közeledem, és beljebb ballagok. Fölényes akartam lenni, és lekezelő, de aztán meglátom, ahogy ott hever, és a lábai a nyakában ... Kell egy pár pillanat, amíg értelmezem a látványt, de aztán magamra találok. - Oh, most már értem, mért mondta azt Castor, hogy egy ideig nem fogsz menni sehová. Előhozom a kis főzőfülkéből a kukát, és belehajítom a lábakat, aztán mentálisan üzenek Ashnak, hogy jöjjön az ajtóhoz. Amikor odaér, kiadom neki a szemetest lábastól. - Használd fel, vagy tüntesd el, ahogy jónak látod. Nem fűzök magyarázatot a dologhoz, csak becsukom az ajtót, és visszatérek a mi kis csonka balerinánkhoz. - Szóval unatkozol, drága? - fordulok hozzá egy olyan mosollyal, amivel betont lehetne szeletelni. - Na és mit szeretnél csinálni? Gondolom ebben a helyzetben leginkább beszélgetni lehet. Leülök kényelmesen egy székre, keresztbe vetem a lábaimat, és továbbra is mosolygok. - Hallgatlak, mondd el nekem, ami a szívedet nyomja!
Nos igen,azt hiszem egy farkas nagyon,de nagyon meg tudja bánni a pillanatnyi elgyengülését. Olyan jellemző, hogy az embert az apró hibáiért így megszívassa az élet. Már a folyosóról éreztem a másik farkast, és a gyanúm egyre erőteljesebben kezdett nem csak gyanúvá válni. Amikor kinyílt az ajtó, sajnos már nem maradt kétségem. ~ Sheiße.... ~ Legszívesebben elrohantam volna,vagy csakúgy kidobom egy másik univerzumba ezt a beképzelt szukát,aki puhány paprikás pudingot csinált Castorból. Olyan se hús, se hal szerencsétlenséget. Az arcom nyugodt volt,hűvös és kemény, uralkodói gőggel. Egy apró részem kíváncsi volt erre a nőre, aki ha egy nagyobb jövőre hivatott nemzetbe születik,mint mondjuk az enyém, akkor még akár bajtársam is lehetett volna. De ez olyan kicsi rész volt, hogy a többi utálkozó hányad nagyon könnyedén elfojtotta. Tehát egy jó darabig ültem csak ott a testem véres-aranyos önmagát némaságra ítélt elefántcsonttornyába zárva, de aztán végre rászántam magam, hogy megigyam a saját magamnak kevert sz*rlevest... - Bonjour. Ha nem tévedek Pathrisa Bennethez van szerencsém. - váltottam csak úgy heccelésből franciára. Ez volt szinte a második anyanyelvem, habára rossz emlékek miatt egészen ritkán beszéltem csak, csak akkor, ha szükséges volt. Most azonban úgy döntöttem, hogyha már leszarni nem tudom, akkor előveszem a szinte már idegesítően udvarias énem, aki csak egy álca volt, de gyönyörűen kidolgozott. A fiatalabb farkas belépésére nem is reagáltam, annyira sem méltattam figyelemre, mint egy kutyát, akit most gázoltam el. Aztán amikor leült, laza eleganciával, úgy döntöttem,valóban unom magam. Aztán nem tudom milyen őrült kisördög súgta a fülembe, de úgy gondoltam,hát ha van pofája ilyen hányaveti unatkozva idetolni a képét,hát hallja. És elmeséltem neki, elmeséltem neki mindent, szépen a-tól cetig. Utoljára annak a szerencsétlennek adtam tovább ennyire részletesen az életem, akit azzal a zseniális gyertyás trükkel szórakoztattam el. Elmondtam mindent, a származásom, hogy 3 éves korom óta farkas vagyok... elmondtam a nyamvadt honfitársait a falka vérfarkast, akik megerőszakoltak és kihasználtak. Elmeséltem a háborúkat,a nemzetem reményeit és bukását. Elmeséltem a koncentrációs tábort,ahol szinte minden halál az én lelkemen száradt. Elmeséltem a kitoloncolásom, a Chicagóban töltött időt...hogy hogyan találkoztam a falkával, és Castorral. Szép hosszú mese volt, már azt hittem visszanő a lábam, mire végzek, de annak még az én villámgyors regenerációs képességeimmel is hosszabb idő kell ennél. A végén csak nemes egyszerűséggel belefúrtam ragyogó arany pillantásom az övébe, és vártam mit mond majd.Igazából nem érdekelt,a halálba menők cinizmusa ült az arcomon, habár az az apró kíváncsi részem még érdeklődve emelte fel a fejét.
Na, ekkora kitárulkozásra tényleg nem számítottam. Csak ültem ott, és hallgattam, hallgattam, hallgattam. Anyám ... ez de hosszú! De nem mondhatom, hogy érdektelen volt. Sok mindent megértettem, és ráéreztem pár dologra. Közben felkeltem, kiballagtam a konyhába, és hoztam magamnak egy almát, azt rágcsáltam. Jó kemény húsú, leves darab volt, csak úgy harsogott a fogaim között. Mire Katrin befejezte, az alma is rég elfogyott. Egy ideig még ültem ott mozdulatlanul, számban az alma kellemes utóízével, fülemben Kat szavainak visszhangjával. Aztán felálltam, kiballagtam a konyhába. Ki akartam dobni az almacsutkát, de már nem volt szemetes. Letettem a pultra, kezet mostam, visszaballagtam és leültem a székre. - Akkor most én mesélek. És nekikezdtem. Azzal a nappal kezdtem, amikor megérkeztem Chicagoba, és Castort felkerestem, ő pedig éppen az ottani erdei falka területére készült egyedül. Elmeséltem, hogy elment, betört, harcolt, és kijött egy fogollyal. Azt sem hagytam ki a történetből, hogy Gabriel igazából önként jött vele. Elmeséltem, ahogy Castor az egész falka előtt bosszút állt rajta, és hogy neki szinte egy jajszava sem volt. Meséltem a költözésről, és Vincent első látogatásáról, a két alfa csatájáról, és arról, ahogy Vincent az ablakon át távozott. Meséltem Liuról, a legkisebbről, akit nem tudott átbaltázni az atanerk, és megtalálta a poloskát a ruhájában. Meséltem Taráról, aki harcba szállt Castor öccsével inkább, minthogy információt adjon ki az alfájáról. - Úgy sejtem megveted a társaidat, pedig szerintem mind messze az elvárások felett teljesítenek. Büszke voltam az előző falkámra is, de itt vannak, akik naponta hegyeket másznak meg, hogy egy szinte vesztes helyzetben túléljünk és megerősödjünk. Neked minden bizonnyal kitűnő képességeid vannak, Katherine. Húzóerő lehetnél ebben a falkában, akit megbecsülnek a többiek. Neveltetésedből eredően ez neked nem sokat ér, én ezt értem. De azért vagy bajban a világgal, és azért akarsz meghalni, mert már magad is érzed, hogy hamis volt a nevelésed és az elég tűzött célok. Kihasználtak, bemocskoltak, és elvárták, hogy te erre legyél büszke. De látom, nem igazán megy. A problémáidat csak te oldhatod meg, de ahhoz változnod kell.
A történetemet akkor sem szakítottam félbe, amikor kiment, majd visszatért. Nekem igazából teljesen édesmindegy volt jelen pillanatban, hogy kinek beszélek. A szavak gátja egyszerűen átszakadt bennem, és kiömlött az ár, nem nézve, hogy kit is borít el. Nem tudom, a legjobb embernek mondtam-e el. Az is lehet, hogy a Bétát baromira nem érdekelte a nyomorom, ami többnyire idegesített, sőt felháborított volna, most ellenben nem hatott meg. ~ Milyen különös érzés... mármint, hogy vannak érzéseim. ~ Majdnem elmosolyodtam az abszurd gondolaton, hogy én, aki százmilliók, vagy ki tudja milyen mennyiségű ember halálát okoztam, pont én keresem a megváltást, pont én öntöm ki a lelkem, azt a velejéig romlott, mégis valami groteszk oknál fogva megváltásért sikoltó lelkem. Amikor végeztem csak néztem a másik nőt és hallgattam a szavait. Nem szóltam közbe, nem szakítottam meg egy pillanatra sem, csak feküdtem, illetve abban az abszurd helyzetben leledzettem, amiben lábak nélkül lehetséges létezni, és úgy hallgattam. - Értem amit mondasz, de bárhogy is sajnálom, nekem nem mond semmit. Én nem akarom megvédeni a gyávákat, mert aki gyáva, az arra hivatott, hogy elpusztuljon és átadja a helyét az erősnek. Biztos jól teljesítenek ezek a kölykök, de a magukhoz képes jól nekem kevés... Vettem egy rövidke levegőt, majd folytattam, hogy ne értsen félre. - Hidd el, értem a szavaid, látom az igazukat, de én képtelen vagyok eszerint élni. Nem tudok változni, mert félek tőle, hogyha megváltoznék, elveszteném azt, aki vagyok, az egyetlen dolgot, amit valaha is ismertem... Áthatóan néztem rá, aranyszín szemeimbe bele volt írva, hogy azt akarom megértse, hogy lássa a helyzet abszurditását. - Öreg vagyok már Pathrisa, nagyon öreg. Sok szörnyű dolgot tettem és láttam, ami nem válik semmissé. A kölykök változnak, én viszont már öreg farkas vagyok... - mondtam szomorú fejcsóválással. ~ Talán tényleg ez lesz a vége.Valóban öreg vagyok már... ~
Milyen szelíd ez a hangnem, egészen meglepő. Aztán az utolsó megjegyzésre felkapom a fejem. - Öreg? Te? És én meg akkor vén vagyok? Jaj, nem máááár ... - még nevettem is egy kicsit ezen. - De azt elhiszem, hogy megfáradtál kissé. De ez még elmúlhat. Talán éppen egy váltás az, ami meghozná az újjászületést. De nem akarlak én minden áron átfaragni. És a gyávákat én sem szeretem. De valamivel tágabban értelmezem a bátorság fogalmát talán, mint te. Nem csak a harctéren lehet bátornak lenni. A telefonhoz megyek, és kérek egy adag tiszta ágyruhát, amit amikor megérkezik szintén az ajtóban veszek át, nem engedem belépni, aki hozza. Aztán könnyed, és rutinos mozdulatokkal átcserélem Kat ágyán a huzatot, lepedőt úgy, hogy rajta fekszik közben, és nem oldozom el. Közben beszélek. - Castor valóban megváltozott, amióta velem van. De ez szükséges volt. Amikor rátaláltam Chicago-ban az őrület szélén állt. Talán már nem lenne életben, ha úgy marad. De hidd el, hogy ő ugyanolyan kemény most is, ha kell, csak éppen meg tudja már válogatni, mikor van szükség keménységre, és mikor nincs. Ettől ő több lett, nem kevesebb. Ez az út néha kockázatosabb, de többet is lehet vele elérni. Nem fosztja meg magát az alkalmazható módszerek egy részétől. És roppant jól csinálja. Legalábbis szerintem. Ha visszajön az életkedved, biztos találunk neked olyan feladatot, amit élveznél. Elléptem tőle, ahogy végeztem, és visszaültem a székre. - Kérsz enni-inni valamit?
Itt nem feltétlenül a korra kellett volna gondolni. Nem a leélt évek számától éreztem ősöregnek magam, habár be kell vallanom, az sem volt éppen átlagos idő, amit leéltem. Nem, én nem a mennyiség, hanem a minőség miatt voltam kimerült... ~ Egy ifjú katona gyakran hamarabb ég ki, mint egy nyugodt vénember... ~ Persze a helyzet most nagyon más volt, nem is tudtam igazán hogy nyúljak hozzá, az eddig megszokott stílusom és mindenem erre nem terjedt ki. Arra azonban kíváncsi lettem volna, hogy gondolja ezt az egészet. Hogy az a végtelen kimerültség, ami bennem lakozott, hogyan lehetne kiűzhető... - Köszönöm, megnyugtató, mert fogalmam sincs, hogyan tudnék változni. Túlságosan megszoktam a bőröm ahhoz, hogy másikba bújjak. - mondtam továbbra is csendesen, a francia szavak szinte énekké folytak össze. - Azt pedig megértem, de nekem csak az a bátor, aki küzdelemben helyt áll. A többi lehet ügyes, vagy eredményes, de nem bátor. Tudom, ezzel lehet vitatkozni, de akkor is így érzem. Közben hív valakit, érkezik egy tiszta ágynemű, amit nem bánok igazán. A saját vérem mindent bemocskol, ami nem zavar, a vér látványa már olyan csak nekem, mint a vízé, de mégis van valami folyamatosság abban, hogy tesz valamit, valami megnyugtató ritmus. A láncok a kezeimen maradnak, de talán jobb is így. ~ Fura, de nem akarom megadni magamnak az esélyt, hogy vaon akarok-e még élni... vagy sem... ~ Hallgatom csak, amit Castorrol mond, de a lelkem sötét fele nem érti. Inkább vágyja az őrületet, mint ezt, amivé ő vált. Végül csak bólintok egyet, jobb a békesség alapon, habár ez az a téma, amiről nem tud meggyőzni. Ez az, amit most magamban is gyűlölök, másban pedig végképp nem tudok elfogadni... a gyengeség... Másra a végére kérdezek tehát rá, az biztonságosabb téma. - Feladat? Nem igazán tudom, egy ilyen álmos városkában mihez tudnék kezdeni... Értek az üzlethez, jó néhány nyelvet beszélek, de nem tudom.. fogalmam sincs mit tudnátok kezdeni velem, azon kívül, amit mindig is tettem. Megkínoztam és megöltem embereket, farkasokat és mindent, ami élt és mozgott valaha... Szinte meglepett, amit mondott, olyan hirtelen jött a kérdése az ételről és az italról. Ellenben most hogy említette megkordult a gyomrom. - Nos... Talán csokoládét, vagy forró csokit. - mondtam ki az egyetlen táplálékot, amin éltem. Nos igen, vér és csokoládé... Vérből ma volt elég, lehet kéne egy kis csokival kompenzálnom...
Kissé bizonytalan ez a lány most, ami egy ilyen képzett gyilkosnál valóban egy komoly összeomlást jelez. - A nyelvtudás mindig nagy előny. - váltok át németre, amit éppen olyan jól beszélek, mint ő a franciát. - De mi háborúra készülünk, csak még nem kezdtünk bele az éles hadmozdulatokba. Szerintem még kell pár nap most, amíg Castor és az öccse, valamint te felépültök. Közben a szennyest már eltüntettem, de ez a lepedő meg a többi megy a szemétbe, mert képtelenség lesz kitisztítani. Most megszakítom egy kicsit a beszélgetést, és forró csokit, meg az étterem elég jó minőségű csokitortáját rendelem két adagban. - Van egy javaslatom neked az unalmas időkre az ágyban. Megkapod azt az anyagot, amit eddig gyűjtöttünk az őslakosokról. Vannak nevek, üzleti érdekeltségek, fényképek, a síparadicsom épületeinek alaprajza ... szóval elég sok minden, hogy képbe kerülj, és egy pár napra lefoglald magad. Ha átnézed, biztos lesznek kérdéseid majd. Ezekre mi nem tudunk válaszolni, de ha lábra állsz, szerezhetsz magadnak egy információforrást, aki majd válaszol a kérdéseidre. Persze nem azonnal, mert biztos el kell vele játszadozni egy kicsit. Ehhez lenne kedved? Minél strapabíróbb játékost szerzel, annál tovább mehet a játék. Érzékelem, hogy jön a rendelés, így megint az ajtóhoz lépek, és átveszem a cuccot, pontosabban én tolom be a szobába a zsúrkocsit. Én az asztalhoz ülök, Katnek meg elrendezem úgy a dolgot, hogy az ágyban felülve tudja fogyasztani. A csokitól jobb kedve lesz majd egy kicsit biztosan. Ha úgy veszem észre, hogy van benne némi érdeklődés a feladat iránt, akkor előveszem a bilincs kulcsát, hiszen nálam van, én bilincseltem ide, és eloldozom, majd segítek neki felülni. - Tudod, valahogy úgy vagyunk vele, mint amikor a rómaiak egy barbár város ostromára készültek: megérkeztünk és felállítottuk az alaptábort. Most jöhetnek az igazi hadmozdulatok. De szeretném, ha addigra a falkán belül mindenki egészséges és harcképes lenne, és csak az maradna, akinek a hűségéhez nem férhet kétség. Szóval addigra te is, Cas öccse is, és a többiek is meg lesznek szűrve és csócsálva. Akinél rezeg a léc, az megnézheti magát. De eléggé szégyenteljes, hogy akikben már most is teljesen biztos vagyok, azok azok a száz év alattiak. Ők eltökéltek, és megingathatatlanok.
Az anyanyelvemre elmosolyodok. Jól esik hallani a gyönyörűen recsegő és ropogó szavakat. A katonás nyelvtan, a meseszép karistolással kiejtett mondatok. Igen, imádom az anyanyelvem, mármint az igazit. Hiszen ha úgy vesszük, Párizsban nőttem fel, a franciát tanultam először, habár azzal folyamatosan a németet is, no de a szívemben mindig a német lesz az anyanyelvem. Ahogy a háborúról kezdett beszélni, kissé megnyugodtam. Az érzelmek viharos vizéről végre egy olyan talajra eveztünk, ahol otthon voltam. Igen a háború volt az én tengerem, ahol nem szerencsétlen hajós voltam, hanem egy Kraken a mélyben, aki lerántotta a hajósokat. Az arcomra visszatért a jól ismert mosolyom, amire valaki egyszer azt mondta, úgy nézek ki ilyenkor, mint a Sátán kishúga. Így hallgattam végig a francia nőt, aki származása ellenére egész kezelhető volt. Nem azt mondom, hogy megkedveltem, mert nem szoktam kedvelni senkit, ellenben már nem gyűlöltem, sőt talán egy picit még tiszteltem is, persze csak egy nagyon picit. Minden esetre a némettudása perfekt volt, és ez nagyon jó pont volt nálam. Most végighallgattam mindent amit mondott, az egész hosszú beszédet és csak akkor válaszoltam, amikor befejezte. - Igen, a háború. Azt hittem, már semmi nem maradt nekem, pedig tévedés. Én vagyok a Háború Lovasa, és ha megszakadok, ez akkor sem változik... de igazából nem is akarok változtatni rajta. Lassan kortyolgattam a forrócsokit, ami nem a legfinomabb volt, amit valaha ittam, de jobb volt, mint amit vártam. A csokoládé abszolút kezdett helyrerázni, éreztem a régi énem visszatérni. - Vállalom a dolgot. Add ide az anyagokat, én pedig átrágom magam rajta, amíg ilyen nyomorék vagyok. - néztem a szemébe komolyan, az arcomon a sötét mosollyal. - Aztán pedig... aztán indul a játék. De nem bírtam magammal a végére még muszáj volt odatennem. - Nos akkor nem állunk még borzasztó fényesen, ha az egyetlenek akikben bízhatsz száz év alattiak. - húztam el kissé a szám. - De meglátjuk mit tehetünk, ha már jobban ismerem a helyzetet, majd akkor nyilatkozok. Csak figyeltem, ahogy vacakol a bilincsekkel. Abból ítélve, hogy nála volt a kulcs, vagy ő hozott ide, amíg Castor a drága öcsikéjével szórakozott, vagy csak ő volt a főnökasszony és neki adták a kulcsokat. Nos mindkét eset érdekes következtetéseket szült. ~ Castor öccsével még beszédem lesz... és Pathrisa, nos benne meg kellemesen csalódtam. Azt hiszem ez már haladás. ~
A mosoly, ami Kat szavaira felragyog az arcomon teljesen őszinte. Nem egy rossz csaj ez, csak Castor úgy tűnik nem találta most meg hozzá a megfelelő hangot. És milyen meglepő, hogy egy kis gyöngédség, törődés, pár együttérző szó, és egy racionális cél eléje milyen hirtelen változásokat tud előidézni. - Örülök neki, Katharina. Mivel az információs anyagokat Gabe kezeli, majd megkérem, hogy szedje össze neked, mit is tudunk, és majd ő felhozza. - egy kicsit megakadok. - Remélem, nem haragszol rá, amiért beléd lőtt ... csak Castort védte. Már csak az hiányzik, hogy Kat leszedje Gabe fejét a nyakáról egy óvatlan pillanatban. - Az az igazság, nem is vagyunk nagyon eleresztve korosabb farkasokból, vagy falkatagokból. De igen, határozottan a nagyokkal van most több zűr, és külön jó, hogy te már kezdesz rendeződni! Nem az, hogy nem bízhatok bennük, csak nem lehet rájuk teljes mértékben számítani. Nem hinném, hogy árulókká válna bármelyikük is, csak ... nem teljesítenek valami jól. Én is a forró csokit és a csokitortát pusztítom éppen. Ez is egy közös vonás lehet, hogy imádjuk az édességet. Nekem is jót tesz az előző nap után, kisimítja az idegeimet. Bár azt hiszem, még egy ideig lesz, ami borzolja folyamatosan.
Figyelem a mosolyt az ő arcán is, az én sátáni mosolyom mögül. ~ Vigyázz Pat, még a végén kedvelni foglak. ~ Kedvem lenne felnevetni, de végül elnyomom a késztetést. Nem tudom, hogy az édesség, vagy a cél, vagy csak az, hogy már nem érzem teljesen idegennek és ellenségnek magam itt, minden esetre valami nagyon jól betalált, mert kezd visszatérni az életkedvem. Olyannyira, hogy pattannék is föl, hogy harcra készen induljak, aztán tudatosul bennem, hogy hiányzik az alkatrészem a futóedzéshez. ~ Nos igen, kreatív gyerek vagy te Castor... ~ Nem haragszom rá, én is ezt tettem volna, vagy valami még szebbet. Ahogy arra a szerencsétlen kölyökre sem haragszom, engem aztán lövöldözhet, még élveztem is azt a kis fájdalmat, persze ezt nem osztom meg Pathrisával. Asszem ennyi elég volt neki a beteges dolgaimból mára. - Ne aggódj Pathrisa, nem fogom bántani, ha idemerészkedik a papírokkal. Nem volt nagy cucc, ha nem mondod, eszembe sem jut, mit csinált. Szóval ne aggódj, nem fogom végigkergetni a házon. - biccentettem a csonka lábaim felé. Amit az öregekről mond, az pedig határozottan figyelemre méltó. Felhörpintem az utolsó adag forrócsokit, utána válaszolok csak, cukorral telítődött szervezettel. - Hmmm, értem. Majd igyekszem helyrepofozni magam. Ha kapok munkát, nem csak tengek-lengek, akkor ígérem használhatóbb leszek. Ha pedig ölni kell, rám számíthattok, ha vért onthatok, igazából nem számít más, szóval ezzel nekem nem lesz gondom. Másban is szívesen segítek, csak a kölyköket ne kelljen felügyelnem. - mondtam kissé cinikusan. - Amúgy mit jelent az, hogy nem teljesítenek valami jól? Közben az egyik táskám felé intettem, ami még mindig kipakolatlanul hevert a sarokban és megúszta Castor pusztítását. - Abban van egy kis hazai, ha lennél olyan kedves hozni nekem, és szerintem kóstold meg te is, az a csokoládék királynője. - mosolyodtam el. Ha csokitúltengésem volt, mindig jobban pörögtem, most pedig szükségem volt erre. Ráadásul neki is meg kellett mutatnom a zseniális hazai csokoládét.
Előkotrom a csokit, amit Kat emleget, és azért már egy kicsit soknak érzem a forró csokira és a csokitortára, hogy még ez is kellene. De ő tudja. - Tessék! - nyújtom át neki - Számítógéppel boldogulsz, vagy papíron kéred a cuccot? - csak hogy a gyakorlati részével is haladjunk. Közben egy pár számot firkantok egy papírra. - Ez itt a mobilszámom, ez pedig a szobám száma, és ez a személyi hívó, ha a hotelben vagyok, ezen is elérsz. - adom oda a papírokat. Mivel Kat most egy ideig helyhez van kötve, ezek létfontosságúak neki. [color=chocolate]- Asht, Gabe-et és Liut nyugodtan ugráltasd, ha éppen ráérnek, és kaja kell, vagy valami segítség. Ash és Gabe rendelkezik némi orvosi ismeretekkel is, ha esetleg a sebeidnél lenne rá szükség. Már egyikükre sem kell nagyon felügyelni, és nem olyan fárasztóak, mitn azt az ember elsőre gondolná. Na, jó. Ash az. Legyünk azért hűek a valósághoz! Ashtól még a legszelídebb farkasok zsebében is képes kinyílni a bicska időnként, tzudom, hogy még Gabe is rámorrant párszor. - De ha valamelyik untat, akkor kiküldöd, ha felbosszant, akkor nyakon vágod. Ha nincs ütésközelben odaparancsolod magadhoz, és utána vágod nyakon. - teszem hozzá egy kaján vigyor és egy kacsontás után. Ha sikerül munkára fognom, és a fiúkat is szépen sorban megismeri, akkor lehet, hogy jobb kedve lesz majd. És ha a kicsik kapnak egy-két pofont tőle, nem fognak belehalni. - Adjak valami ruhát, vagy inkább előbb lemosakodnál? Az ok, hogy a lepedő már tiszta, de Kat teste még itt-ott igazán véres. Nem tudom, ez mennyire zavarja. Én azt akarom, hogy amennyire lehet, kényelemben érezze magát.
Mint egy kismama a csecsemőjét, úgy fogom a kezembe a jó német csokoládét. ~ Hiszen a csokoládé jobb mint a férfi, édes, nem bánt meg, és még kockái is vannak... ~ Minden esetre egy kocka mennyei boldogságot el is tüntettem magamban, mialatt a Bétát hallgattam. - Értek a számítógéphez is, de szeretek aláhuzigálni, vagy elaludni a papírokon, meg rendezgetni és csoportosítani, szóval legyen inkább papíron. - mondtam elgondolkozva. A számokat átveszem, párszor átfutom őket, és pár másodperc alatt memorizálom, ha eltűnne, aztán biccentek. Arra viszont felvonom a szemöldököm, ami ezután jön. Nagyon csodálkozva bámulhatok ki a fejemből, őszintén meglepődök ezen. Hogy miért? Nos nem én vagyok a legszociálisabb lény, akivel olyan jól lebratyiznak a kölykök, sőt hajlamos a társaságom végtagvesztéssel ébredni... Ennek ellenére nem elég hogy "rendelkezésemre bocsájtja őket" de még olyan kis idegesítően kétértelműen is fogalmaz... Egészen komoly fejjel szólalok meg, mert úgy gondolom jobb, ha tudja. - Patrisha, úgy gondolom, jobb ha tudsz valamit. Most egészen összekaptam magam, de van, hogy bekattanok. Ez főleg akkor jelentkezik, ha nem kínozhatok meg senkit, és ha engem sem bántanak huzamosabb ideig. Ha felhúzzák az agyam igyekszek normális lenni, de jobb, ha figyelmezteted őket, hogy pszichopata vagyok. - mondtam teljes nyugalommal. Aztán az utolsó szavaira csak végignéztem magamon. Igazából csak most tűnt fel, hogy a rakparti kalandom óta még senki nem vette a fáradtságot, hogy felöltöztessen. Talán jobb is, mert a vérrel mocskolt sápadt bőrömnél egy ruha kevésbé bírta volna a gyűrődést. Úgy bámultam az izmokat, a végtagjaim (a maradékokat) mint aki még nem is látta őket. Igazából nem zavart a vér, soha nem zavart, de most mégis jól esett volna egy fürdés. - Köszönöm, de azt hiszem előtte még majd lefürdök.
Visszahajolok hozzá egész közel, és csábosan mosolyogva közlöm.. - Tudom, hogy az vagy, és tudom, milyen érzés, bár én nálad sokkal enyhébb eset vagyok. Éppen az elvonási tünetek ellen ajánlottam a kicsiket. Nem szeretném, ha darabokra szednéd őket, de ha egy kicsit megrezegteted, az nem baj. Nevezzük mondjuk pszichikai tréningnek, a közelgő harcok idejére. Persze csak ha kedved van hozzá. Ha nagyon kiakadnak, legfeljebb elszaladnak, úgyse tudsz utánuk menni. De ha valamelyiknek komoly sérülést okozol, akkor lebilincselve hagylak egy nagyon ingerszegény helyen egy ideig, és megvonom tőled a csokit. Világos? Én nem fogom megkínozni őt, ha engedetlen, vagy balhét, ő nem okozok örömet. Én kedves leszek, gondoskodó, és garantáltan tétlenségre kárhoztatom. - Na, akkor jó fürdőzést, Katharina! Eltakarítom az üres bögréket és tányérokat, és magára hagyom a gondolataival, és problémáival, de a saját szobámból figyelem a hangulatát, és a helyzetét, hogy ha valami gond lenne, be tudjak avatkozni.
Kezdőlap
//
