Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
- Pont ettől tartottam... Sóhajtok fel gondterheltem, a leheletem párájával ködösítve be előttünk a levegőt néhány pillanatra. Bár az majdhogynem szakmai ártalom, hogy a farkasok Őrzőket ölnek, mert ők azok, akik az ellenünk való küzdelemre is feltették a karrierjüket, ettől függetlenül Delhi óta nehezen tolerálom, ha az Őrzőknek bántódása esik. Persze mondhatnánk, hogy az nekem pont kapóra jött, de bár ne kellett volna így alakulnia. - Nem, kedves Alice. Az a baj, hogy nagyon is jól látja. - közlöm vele őszintén, de kissé aggodalommal teli - Én őszintén kedvelem az Őrzőket, mert úgy gondolom, hogy igen is szükség van a munkájukra. És akármerre is jártam eddig a világban, mindenhol azon dolgoztam, hogy megpróbáljam támogatni őket úgy, ahogy tőlem tellett. Ezért is érdeklődöm, hogy mire lenne szükségük esetleg. Remélem, hogy hisz nekem, és azt is, hogy így már lassan elkezdi megérteni azt, hogy mégis miért érdeklődöm annyira. De ez lehet egy újabb nyom, lehet valamiféle jel, hogy miért kellett visszatérnem, hogy miért izzott fel a tetoválás. De még így is csak találgatni tudok. De legalább kicsit pontosabban. - Megtenne nekem valamit? - torpanok meg hirtelen, mert azt gondolom, hogy egyelőre ennyit elég volt tudnom, és hogy a lánynak nem igazán van több információ a birtokában, tekintettel a fiatal korára - Kérem, mondja meg a protektorának, hogyha szüksége van egy szövetségesre, keresse Killian Kenway-t a város szélén, a Ranch Motelben. Persze, ha esetleg Ön szeretne beszélgetni, az ajtóm nyitva áll. Mosolygok rá barátságosan, és ha belement a kérésem tejesítésébe, akkor lelassítom a lépteimet, aztán megállok. - Tudja mit? Nem tartom fel. Menjen haza és pihenjen. Nagyon köszönöm a segítségét még egyszer. Most már tudja, merre talál, ha mindenképp szeretné bepótolni azt a bizonyos kávét - mosolygok rá barátságosan, tolakodás nélkül - De ha mégsem hozná úgy a sors, hogy találkozzunk, akkor vigyázzon magára. Bár, ha a Protektora elfogadja az ajánlatom, mg az is meglehet, hogy én fogom. Minden jót. Intek felé, és lassan megfordulok, az egyetem felé vezető úton, abba az irányba, ahonnan elindultunk. Ha hátranéz, akkor már nem láthat sehol, mert az Illúziómmal teljességgel eltüntettem magam előle, akár csak a könyveket nem sokkal korábban.
//Ezt most akkor zárnám Alice drága, de valami új - jelen időset bármikor kezdhetünk! És köszönöm //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az őrzőkről kialakult véleményét furcsállom. Még nem hallottam farkast így beszélni rólunk. De jó tudni, hogy ilyenek is vannak, akikre számíthatunk. -Sajnálom, de konkrét dolgokat nem tudok mondani. Nem ismerem még olyan jól a Protektorátust, hogy tudjam mire lenne szükségük. Williamnél kellene megérdeklődni. Az irodája itt van az egyetemen.-Talán tényleg egyszerűbb lett volna már az elején megadni az elérhetőségeit. Tőle sokkal többet megtudhatott volna, mint amennyit sikerült belőlem kihúznia. Ahogy megtorpan én is megállok mellette, úgy pillantok fel a szemeibe. A kérdésére csak bólintok egyet válaszképpen, majd végighallgatom őt. Nah ennyit még én is képes vagyok megtenni. A telefonomat azért előveszem, hogy bepötyögjem a Motel és az ő nevét is a biztonság kedvéért. Amint ez megtörténik el is teszem a telefonom és visszapillantok rá. -Rendben! Mindenképpen átadom az üzenetét. Mindenki nevében köszönjük előre is a segítségét!-Mert biztos vagyok benne, hogy élni fog a lehetőséggel Will, vagy legalább is én a helyében mindenképpen felkeresném őt. -Igazán nincs mit. Sajnálom, hogy csak ennyiben tudtam segíteni Önnek és, hogy az elején kételkedtem magában.-Én is kedvesen elmosolyodom. A meghívását megjegyeztem magamnak, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogok vele élni, vagy legalább is nem Önszántamból. Nem tudom miről is beszélgethetnénk. Most is úgy érzem, hogy tiszta bolondot csináltam magamból. Az intését viszonozom és tekintetemmel elkezdem őt követni, majd hirtelen eltűnik a szemeim előtt. Nagyokat pislogok ahogy az üres utcát figyelem. Talán tényleg ideje lenne pihennem. Összeráncolt homlokkal fordulok meg és indulok el haza. Ez az este fura volt...Először a könyvek, utána ez. Kezdek megbolondulni?
//Én is nagyon szépen köszönöm. És már írom is a kezdőt //
Nagyon régen nem jártam már az Egyetem, a könyvtár területén pedig főleg nem. Egyszerűen nem voltam oda a könyvtárakért, valahogy mindig elfogott az irigység bennük. Imádtam a könyveket, mindet akartam magamnak, ami csak valamiért megragadott. Ám ma reggel valamiért úgy keltem, hogy nekem márpedig muszáj betennem magamat a könyvek fellegvárásba, s hogyha olcsón akarom megúszni, akkor jobb, hogyha a könyvtárat látogatom, s nem a könyvesboltot. Türkizkék napom van, megint. Amikor az öltözékemet válogattam, újra felütötte bennem a fejét a türkiz-mánia. Emiatt bújtattam lábaimat ilyen színű UGG csizmába, ezen okból kifolyólag húztam magamra türkiz harisnyát, melynek anyaga jól kilátszik a szaggatott térdű farmerom anyaga alól. Felsőtestemre fekete garbót húztam, melyhez a csizmával és a harisnyával harmonizáló színű, hangsúlyos nyakéket is felöltöttem, a jobb hatás kedvéért. Mivel szeretem a harmonikus megjelenést, így elég lazán, könnyedén válogatok, nem töltök túl sok időt a tükör előtt, ösztönösen nyúlok bele olyan holmikba, amik szinte tökéletesen passzolnak egymáshoz. Kivéve akkor, hogyha az a célom, hogy teljesen eltérő darabok tárházát vonultassam fel. A pulóver-nyakék kombinációhoz fazonban és színben illő fülbevaló is dukált, s mivel a fülönfüggő úgy tud érvényesülni, hogyha nem omlik rá teljesen a hajam, ezért félig felfogott fonatba rendeztem tincseimet. Mielőtt kiléptem volna a zimankóba, nyakamra tekertem kötött csősálamat, fejembe húztam a sapkám és felvettem imádott, műszőrmés belsejű, szintén türkiz télikabátomat. Mivel nem sietek sehová, így gyalog teszem meg az utat a könyvtárig. Odabent rendre kifizetem az olvasójegy árát, majd levetett kabátomat egy szék támlájára terítve foglalok magamnak helyet, mielőtt elvesznék a polcsorok között. Nincs konkrét elképzelésem arról, hogy mit keresek, de azt nagyon szeretném megtalálni. Lépteim végül a művészeti szekcióhoz visznek, de nem választok még. Csak le-leveszek egy-egy kötetet, hogy aztán rendre mindet visszategyem, mint a válogatós kisgyerek, aki nem hajlandó megenni a brokkolit, melyet a rántott hús mellé kapott. Annyira leköt a válogatás, hogy szerintem azt sem venném észre, ha bombát robbantanának mellettem. Mindig ez van, hogyha elmerülök valamiben.
Jól viselkedem. Még van két órám, hogy előadást tartsak, gondolom én, innen aztán tényleg művészet lenne elkésni, szóval belefér, hogy meglepjem az ex-Tetoválómesterek gyöngyét, és egy papírpohárban elkészített teát, meg némi jól elcsomagolt süteményt vigyek Evának, csak hogy jól induljon a napja. A csendes lapozgatások neszét fülsértően hasítja ketté a nő indulatos suttogása (Dimikém, megmondtam, hogy a könyvtárba nem hozunk ételt és italt!), majd a kínosan hangos csattanás, amivel tarkón legyint. A visszhangja sokkal erőteljesebb, mint amilyen a belevitt erő volt, és én mégis úgy érzem magam, mint egy bukott diák a szülei előtt. A haragja viszonylag hamar elillan, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy három perccel később már a könyvtár bejárata előtt állunk, hogy ott fogyasszuk el a közös reggelit. Nekem is muszáj ennem, hiába próbálom közölni vele, hogy egyszerűen nem vagyok éhes, de márpedig ez kell, csupa csont és bőr vagyok, miért nem eszem rendesen. Megadom magam, ám szolidan vetem neki a fél vállamat a hideg falnak és jobbára a saját teámat szürcsölgetem, amíg Evát hallgatom arról, hogy az egyetemi vizsgaidőszakban közkézre kerülő könyvek X százaléka úgy néz ki, mintha poháralátétnek használták volna őket. Valahol a beszélgetés ezen szakaszán tűnik fel a ki-be járkálók közt egy türkizbe öltözött fiatal lány, vörös hajjal, de akkor még úgy tűnik, hogy pusztán egy a sok látogató közül, de én azért végignézek rajta, mert azt hiszem, hogy még nem láttam errefelé, és különben is kitűnt a többiek közül. Nem baj, legalább a kártérítési díjakból talán telni fog néhány új olvasólámpára, és nem kell Williamet körbeudvarolni, pedig annak a férfinek milyen jó szíve van... Bőszen bólogatok, kiiszom a teát, és a szemetesbe dobom a papírpoharat. Lassan vissza kell mennünk, mert a többi alkalmazott olyan szétszórt, Eva úgy érzi, ha nincs ott, akkor összedől az egész rendszer, aggódik. Belépünk, és a pultnál válunk el egymástól, de még utoljára végigsimít az arcomon, megköszöni a kedvességemet, és mint a jó gyereknek, engedélyt ad arra, hogy nézelődjek egy kicsit, nem rég jöttek új kötetek a művészeti blokkba. Nem terveztem itt időzni, de sértés volna nem látványosan megszemlélni minden újdonságot Eva előtt, szóval megadom magam, van még nagyjából másfél órám. Nem kések el. A Türkizbe botlom. Egyelőre csak a tekintetemmel, figyelem, ahogy válogat, látszólag tökéletesen céltalanul. Ám amikor az egyik festőtechnikás könyvnél időzik kissé, nem állom meg, hogy ne szóljak oda, s bár ha felém pillant, csak azt láthatja, hogy egy másik könyvet bújok. - Túlkomplikált, pénzhajhász kötet. A helyében visszatenném. - látszólag közömbös tekintettel pillantok fel rá röviden, majd vissza a saját lapjaim közé - Ha művészetet akar, jobban jár, ha valami regényt választ. Ezek csak... papírok. Nagy csattanással csukom össze a kezemben tartott bal agyféltekés rajzolással foglalkozó könyvet és csúsztatom vissza a helyére. Miket ki nem találnak manapság... A mozdulatom pontos és művészi, zárásképpen oldalra fordítom a fejem, és mintegy kutakodva fürkészem a lány arcát, kissé összeráncolt szemöldökökkel. -Ugye maga nem hozzám jár? Meglepődnék, ha igen, mert az azt jelentené, hogy ötven év Informátor tapasztalatát vághatnám ki a szemetesbe, ám ránézésre a Türkizem benne van abban az életkorban, hogy egy itteni hallgató legyen, aki nem mellesleg rajz-gyakorlatra jár.
Szeretem érezni a könyvek lapjainak illatát, a súlyukat, ahogyan leemelek egy-egy kötetet. Kedvemre való a lapok hangja is, amidőn végigpörgetem az oldalakat. Tulajdonképpen nem is tudom miért ragadtam le a művészeti szekciónál, ha nem is nézem azt, amit lapozgatok, de mindezzel addig nem is foglalkozom, amíg valakinek a hangját meg nem hallom a közelemből. Nem vagyok egy ijedős típus, de azért a könyvtár csendjében pont nem vártam, hogy valaki leszólítson, így mit van mit tenni, nem tudom uralni a mozdulataimat. A könyv egyszerűen kicsúszik a kezeim közül, s hiába vannak aránylag jó reflexeim, jelen esetben csak kapkodok utána, mint valami újszülött csáposdémon, de nem tudom megakadályozni azt, hogy hatalmasat puffanva földet ne érjen az ismeretlen által pénzhajhász olvasmány. Magamban elmormolok pár csodálatraméltóan változatos szitkot, s igyekszem nem szénné égni magam addig, amíg elhárítom a felém lövellő gyilkos pillantásokat a csendben tanulni vágyóktól, valamint nekilátok felkapni a földről a könyvet, s kecsesnek szánt, ám elég sietős mozdulattal visszatenni a helyére, a polcra. Ideje lenne valami humorral elütnöm a dolgot, akkor talán kevésbé lenne kínos a szituáció. - Minden kérése így váljék valóra! - villantok egy mosolyt a férfi felé, s ha már így esett, akkor jobban megnézem magamnak az illetőt. Ebből a megvilágításból még nagyobbat ugrik az égés skálán a könyv elejtése. Nem vagyok egy szende példány, hogyha mások küllemét kell fixírozni, s arról véleményt alkotni, ám jelen esetben a legnagyobb rosszindulattal sem tudnék semmi csípőset odamondani a férfi külsejére. A megjegyzésére mondjuk tudnék, hogyha nem vette volna el a visszavágásom lehetőségét a bénázás. Alapból nem szeretem, hogyha megmondják, mit válasszak, vagy mit tegyek. De jelen esetben már visszacsatolni késő, szóval marad számomra az a megállapítás, hogy ennek a fazonnak még azt is képes vagyok megbocsátani, hogy osztja nekem az észt. Túlságosan is jól néz ki. Hogy is mondják ezt divatos szóval? A zsánerem? Lehet. Mindenesetre azt régen megtanultam, hogy nem mutogatjuk ki csak úgy, ha valakinek meg vagyunk elégedve a külsejével. Végignéztem csak magamnak, ajkaimra könnyed félmosolyt ültettem, s gondolatban visszatértem a szavaihoz. - Regényt csak sajátot olvasok. Ez nálam egyfajta betegség. Számtalanszor próbáltam már regényt kölcsönözni, de mindig az lett a vége, hogy megvettem magamnak a könyvesboltban, szóval rájöttem, hogy egyszerűbb egyszer fizetni, nem duplán ugyanazért. - utalok itt arra, hogy a kölcsönzés is pénzbe kerül, s a könyv megvétele is. Nem tudom, hogy egyáltalán miért kellett ezt most elmondanom, de mindegy, nem gondolom túl a szavaimat. Abból, amit elárulok, egyértelművé válhat a másik számára, hogy nem vagyok egy üresfejű, műveletlen lányka, aki a sablonos művészeti könyvek mennyországában azt hiszi magáról, hogy tud rajzolni, holott nem is. Na jó, ez mind azért nem olvasható ki szavaim sorai mögül, de igaz rám, maradjunk ennyiben. Kellemes csevegőnek tartanak mások, így mindegy, hogy én mit gondolok magamról. Ha másban nem is, de ebben szívesen hagyatkozom a többiek véleményére. Megvonom a vállamat a szavaira, s bár lekövetem a mozdulatát, ahogyan visszateszi a becsapott könyvet, feléledő, kajánságba hajló mosolyom sokkal inkább a zajcsapásának szól – amint becsapta a könyvet, az sem volt épp könyvtári, áhítatos csendkeltés – semmint bármi másnak. Ezután már nem is égek annyira, amiért elejtettem a könyvet. Kedvemre való volt ez a hanyagság. - Emlékeznék rá, hogyha önhöz járnék. - válaszolok lazán, cseppet sem gondolva át előre, hogy mit fogok mondani. Nem tudom, hogy mit gondol rólam és a nem létező egyetemi státusomról, de ha már itt tartunk, nekem muszáj feltenni egy kérdést. Elvégre nem mondta, hogy mi is az, amit tanít. A tippem valami művészeti tárgy, de kedvem van beszélgetni, azt pedig kérdésfeltevés nélkül nem lehet. - Mondja, milyen előadásra kellene feliratkozzam, ha pótolni akarnám előbb említett hiányosságomat? - utalok vissza a „hozzám jár” kérdéskörre. Persze, ennél egyszerűbben is rákérdezhettem volna arra, hogy mit tanít, de az nem lettem volna eléggé én. Szeretem a dolgokat a bonyolultabbik végéről megfogni, s ez a kérdésfeltevéseimre is igaz minden olyan esetben, amikor nem munkával kapcsolatosan, hivatalból kérdezek.
Már-már lustán és unottan figyelem, hogy miként hullik ki a könyv a lány kezei közül. A tekintetem leköveti a kapkodó mozdulatokat, magát a könyvet, úgy nézem, mint valami macsak a körülötte szálldosó legyet. De egy tapodtat sem mozdulok, hogy esetleg felvegyem vagy segítsek neki megelőzni a tragédiát. Na persze nem azért, mert alapvetően ilyen udvariatlan, modortalan vagy éppenséggel goromba vagyok, egész egyszerűen egy nem is olyan nagyon bonyolult matematikai képlettel a fejemben sikerül már előre megmondanom, hogy mit eredményezne a helyzet. Egymás kezébe kapnánk bele, mindenki zavarban lenne, jöhetne a magyarázkodás és a bocsánatkérés... És ha tehetem, akkor megkímélem magam az ilyen jellegű jelenetektől, azt hiszem, hogy elégg túlkoros vagyok az ilyesmihez, így a 100 küszöbén. Fiatal, életerős, van dereka, meg tudja oldani. Legalább is nagyn remélem. - Akkor most egy Ferrarit szeretnék. Azt is a lábaim elé hullajtja? Kérdezem tökéletesen komolytalanul, cinkos mosollyal a szám sarkában, és nem tudok nem tudomást venni a hosszasan elidőző tekintetéről. Nem volt zavaró, minden bizonnyal nagy gyakorlata van abban, miként palástolja az érdeklődését, esetleg terelje más útra a fékezhetetlen tényeket. Lehet, hogy ő most lát engem először, én viszont mát sok-sok hozzá hasonlóval találkoztam, más nevekkel, más külsővel, de a lényeg ugyan az. Nem teszem számára kellemetlenné a szituációt, úgy teszek, mintha pusztán egyenességből tartanám a szemkontaktust. Aztán persze már azt sem, visszateszem a könyvet a helyére, és igazság szerint fel sem tűnik, hogy zajt csaptam a becsukással - hiányzik Eva pisszegése. - Nem értek egyet. - mondom még a könyvem gerincének, s csak ezután billentem oldalra a fejem a lány irányába - Ha itt tanulna, ingyen kölcsönözhetne. Plusz, havi 10 dollárért elolvashat annyit, amennyit akar, gyakorlatilag egyetlen könyv ára megnyitja az egész gyűjteményt. - na, de hogy ne legyünk annyira gorombák, gyorsan hozzáteszem - Persze ha maga is amolyan "könyv-mellett-kávézós-pecsétfoltot-hagyó" típus, akkor abszolút megértem. Nehéz azonosulnom a nézeteivel, bár lehet azért, mert nekem protekcióm van itt, itt élek gyakorlatilag (legalább is pár szinttel lejjebb), itt tanítok embereket és őrzőket egyaránt. Sokkal kényelmesebb, plusz, ha szeretnék valamit magamnak, csak Evát kell megkörnyékezzem, hogy olcsóbban meg tudja nekem rendelni. - Valóban? - inkább kijelentés, mint kérdés, de a néhány pillanatra összeszűkülő tekintetem talán kissé másra utal, mint egy egyszerű visszakérdezésre. Talán megbújik benne egy falatka "mégis miért emlékezne", vagy hogy "mindketten tudjuk, miért emlékezne", de továbbra sem játszom nyílt lapokkal, mert abban egyrészt semmi extra nincs, másrészt talán szakmai ártalom, hogy nem lövök el hirtelen minden lapot, amit a kezemben tartok. A kérdésére már kissé szélesebben mosolyodom el. Megtehetném, hogy elengedem magam, hiszen úgy tűnik, hogy nem a diákom, ennek ellenére ezen a környéken nem árt az óvatosság, mielőtt egy túlságosan kíváncsi szempár pert akaszt a nyakamba. - Bevezetés a grafika alapjaiba II., ebben a fél évben, legalább is. Felsőbb éveken Portrékészítés, szabadon választhatóként Épületrajz... Mindig más. Teszem hozzá a pontosság végett, hiszen lényegében annyiféle tárgyat tanítottam már ezen az egyetemen, hogy fejben sem tudom tartani. Egyébként sem az erősségem a dolog, de örülök neki, ha egy félévemmel tökéletesen tisztában tudok lenni. - Itt tanul egyébként? Kérdezem meg, már csak azért is, mert eleve érdeklődő típus vagyok, másrészt Informátorok neveltek fel (haha), harmadrészt jó lenne tudni, hogy egyáltalán diákról van-e szó vagy sem, tekintve a beszélgetés irányának további alakulását. Csak a miheztartás végett...
- Nem ütné meg nagyon a tyúkszemét? - élcelődöm válaszként a Ferrarira. Értem én a tréfát, szeretem is alkalmazni, s nincs ellenemre az sem, hogy ez a férfi már az első hozzám intézett szavával kóstolgatni kezdi a humorküszöbömet. Ajkaimon játszi könnyedséggel csücsül a mosoly, ahogyan az ismeretlenre tekintek. - Köszönöm a javaslatot, de még nem terveztem, hogy másoddiplomát szerezzek. - kacsintanék, hogyha képes lennék rá, de mivel nem vagyok az, így csak a hangommal igyekszem érzékeltetni a kacsintás pajkosságát, könnyed játékosságát. Persze, van igazság abban, amit az illető mond, de ugyanennyire nincs is. Ha itt tanulnék, annyit kölcsönözhetnék, amennyit akarok, az tény. Ám de az egyetem elég szűkre szabta az oktatott tárgyai körét, s ha Fairbanksben mindenki azt akarná dolgozni, amit itt, ezen az egyetemen megtanulhat, akkor elég erőteljesen megállna az élet. A feltételezése is sért, már ami a könyveket illeti. Nem is átallom felhúzni a szemöldökömet, s enyhén csúfondárosan el is csücsörítem ajkaimat válaszul. - Mindenki magából indul ki, gondolom. - vágok oda csípősen, mint aki csilipaprikát reggelizett, ám a megjegyzésem élét jócskán elveszi a tekintetemben megcsillanó báj. - Amúgy nem tapogatózik olyan messze az igazságtól, valóban káros vagyok a könyvek lapjaira. Megszállott helyesírási és gépelésihiba-gyűjtő vagyok, egyszerűen fizikai fájdalmat érzek, hogyha nem karikázhatom be az említett baklövéseket a könyvekben, s kis lábjegyzetben még ki is szoktam őket javítani. Nem vagyok a könyvtárosok álma. - kuncogok fel röviden. A visszakérdezésétől zavarba kellene jönnöm, s hogyha Naomi lennék, akkor biztosan vörösödni is kezdenék, mint egy igazi, kedves, szende lány. Ám engem nem ilyen fából faragtak az elmúlt évek, tehát nem színezi pír arcomat, egyszerűen csak kivárok, hátha akar még mondani valamit a visszakérdezése után. - Görög van a falóban! - sütök el egy meglehetősen gyenge – mondjuk én szeretem, de például legjobb Naomi-barátnőm tuti fejen kavarna ezért egy döglött vízilóval – szóviccet a „valóban”-ra, mit sem sejtve a férfi származásáról. Ajkaimon mosoly táncol, s a dolgot ennyiben is hagyom, értse úgy, ahogyan akarja. Nem, nem egyértelmű, hogy a küllemét dicsérgettem ezzel, legalábbis nem biztosan úgy, ahogyan a férfi gondolhatja. Az én tanáraim, hogyha férfiak voltak, mind szódásszifont hordtak szemüveg helyett és az ingük naftalintől bűzlött, ekképpen tényleg üdítő emlékeznivaló lenne, ha ettől az alaktól tanulhattam volna. De ezt nem kötöm az orrára, nem tartom lényegesnek, s különben sincs ellenemre megmaradni a sejtelmesség homályában. Így izgalmasabb az élet sokszor, mint akkor, ha nyitott könyv valaki. A felsorolt tantárgyak közül lenne, ami engem is érdekelne, de nem sok tehetséget adtak nekem az égiek a rajzolás terén, így biztosan én lennék a legrémesebb diákja. Az én művészetnyelvem a tánc, a szenvedélyeim a számok, tehát mélyen legbelül sem bánom, hogy nem tanulom a felsoroltak egyikét sem. A kérdésre válaszul megrázom a fejem, vörös tincseim kedélyesen repkednek arcom kereteként ide-oda a mozdulatra. Mivel a megmozdulás egyértelmű jele volt egy „nem”-nek, nem is ezzel kezdem a válaszom verbális részét, hanem úgy folytatom a szöveget, mintha a nem-et ki is mondtam volna. - Már kinőttem a felsőoktatásból. Tulajdonképpen sosem jártam ide, szóval az egyetemi könyvtár iránti érdeklődésem pusztán hobbiszintű. - magyarázom lazán, elrejtve azt, hogy valamilyen nosztalgia is van abban, hogy idejárok, hiszen Prue itt kezdte a tanulmányait, s amikor a könyvtárban, vagy egyáltalán az egyetem épületében vagyok, akkor úgy érzem őt közel magamhz, hogy közben nem fáj a hiánya. Más, mint otthon, amikor elsétálok a szobája előtt. Itt nem olyan kellemetlen és fullasztó az egész. - Régóta tanít itt? - kérdezek azért én is, hogy ki ne maradjak a sorból.
- Talán pont ez lenne a lényeg. Már persze az egész megközelítés kérdése, hiszen nem tudhatom pontosan, hogy ő maga milyen kontextusban beszél a tyúkszemről, de én magam máris hasonlatokba kezdek. A tyúkszem, mint a hevesebb természetem, vagy mint a magam paci, amin alkalmanként lovagolok... Mindegy, értem n a tréfát, és a nő szerencséje az, hogy szeretem is. Nem csak a sajátomat, hanem általában másokét is. A másoddiplomás megszólalására elismerő mozdulatra biggyen a szám, és egy lassú bólintás kíséretében fejezem ki, hogy dicséretes, hogy már rendelkezik legalább eggyel. Ki se nézné belőle az ember, hogy ennyi idős, én legalább is biztosan nem. - Meg tudom érteni. Általában én is csak annyit mozgatok meg az élet kötelességeiből, amennyit feltétlenül szükséges. Arról nem is beszélve, hogy nekem hivatalosan az elemin kívül semmiféle végzettségem nincsen, minden papíromat csak annak köszönhetem, hogy Őrző vagyok, és kénytelen-kelletlen annak kapcsolataim és lehetőségeim. Azt mondjuk nem fogom az orrára kötni, hogy diploma nélkül tanítok egy egyetemen. A csípős megjegyzésére egészen összeszűkülnek a szemhéjaim, de nem abban a rossz, dorgáló értelemben. A tekintetem egy játékos, "szóval így játszunk..." üzenetet közvetíthet a türkiz hölgyemény felé, már ha veszi a lapot és képes olvasni a mimikából, legalább alapszinten. Nem vicc, vannak olyanok, akik még egy integetést is képesek tökéletesen félreérteni. - Nahát, ilyet se hallottam még! - kacagok fel röpkén és könnyedén - Ezek szerint nem köti le a történet annyira, hogy el tudjon siklani az ilyesmik felett. Egyébként nem kell aggódnia, igen jóban vagyok a könyvtár vezetőjével, ha ilyen jellegű problémája akadna. Biccentek ki a polcsorok közül oda, ahol az imént elváltunk Evával egymástól, bár ebből a szögből pont nem látszik a pult, ahol feltehetőleg jelenleg is az iratait rendezi. A másik vetülete a dolognak, hogy a Krónikák után az ember már ne várjon olyan dolgokat, mint a makulátlan helyesírás. Tipológiai értelemben minden régi kötet pocsék, főleg azok, amelyek még kézzel írottak. Hirtelen tör ki belőlem a kacagás, valahol a messzeségben felismerem Eva pisszentését. Nem is kellene ismernem őt ahhoz, hogy tudjam, nekem szól a fenyegetés, mert még a nevemet is elkiáltja, én pedig megsemmisültséget színlelve pislantok a társaságomra, mint a tetten ért gyerek a bűntársára. - Elnézést, csak ebbe most nagyon beletrafált. - suttogom már halkabban és vidáman - Bár a falovamat nem hordom magammal, mert nagyon kényes és cseppet sem helytakarékos, de ami azt illeti, valóban... - megtorpanok és megint majdnem felnevetek - ... tényleg görög vagyok. Egyenesen az Olümposz lába mellől. Dimitris Xenakis, ha már félig kiderült... Nyújtok kezet a Türkiz felé, és ha elfogadja, akkor finom határozottsággal szorítom meg a kezét és rázom meg egy leheletnyit, csak szimbolikusan. Kezet csókolni azért nem fogok. - Érdekes hobbija van. Vigyorodom el a megfogalmazására. Nyilvánvaló, sőt, egészen biztos, hogy nem úgy jár hobbiszinten ide, mint ahogy én rajzolok hobbiból, kedvtelésből, de nem is én lennék, ha nem kukacoskodnék a jópofaság álarca mögött. A kérdésére nem lohad le a mosolyom, mert amit mondok és ami a fejemben van közben, nagyon más, és ez roppant mókássá teszi a helyzetet. - Csak néhány éve vetemedtem a dologra. Az oktatás iránti érdeklődésem pusztán hobbiszerű. - én sem próbálkozom a kacsintással, de azért visszadobom az imént elkapott labdát - Nem úgy, mint az alkotás iránt. Ha akarja, egyszer lerajzolom. Ajánlom fel mellékesen, talán még én sem tudom, hogy ezt mennyire gondoltam igazság szerint komolyan, és arra sincs ötletem, hogy Türkizt mennyire mozgatja meg a dolog vagy vesz komolyan.
Kétkedőn vonom fel a szemöldököm. Meg kell hagyni, ez a poén nekem most valahogy nem ült a tyúkszemével kapcsolatosan, de mivel hiszek abban, hogy a vicc halála a magyarázat, így nem kérdezek rá arra, hogy ezt most hogyan is értette. Ráhagyom, hadd élvezze, hogy milyen vicces volt, s még egy mosollyal is jutalmazom, hogy ne tűnjek savanyú libának. Az nagyon nem lenne ínyemre még akkor sem, hogyha úgyse látok a fejébe, így nincs garanciám arra, hogy tényleg nem néz e sült bolondnak. - Ez eléggé baráti hozzáállás! – csettintek elismerően nyelvemmel. Kedvelem a lezser mbereket mindannak ellenére, hogy nagyon visszataszítóak tudnak lenni, ha átesnek a ló túloldalára. Minekután viszont ezt a férfit nem ismerem igazán, így nem feltételezem róla, hogy olyan túlzottan, nyomasztóan hanyag lenne. Egy kis lezserség, spontaneitás és lustaság meg nem árt. Mondjuk, hogyha munkáról vagy tanulásról van vagy volt szó, akkor én nem voltam ilyen, de azért jűrtam már olyan munkahelyen, ahol csak azt végeztem el, amit feltétlenül kellett. Szóval átérzem a helyzetet. - Lekötni leköt, de nagyon fel tudja borzolni az idegeimet, hogyha valami pongyolán el van írva vagy pláne helyesírásilag rémes. Volt olyan eset, amikor olyan mondattal találkoztam egy könyvben, amit a mai napig nem sikerült értelmeznem, úgy félre volt gépelve. – forgatom meg a szemeimet. A mai napig előttem van a mondat, nekiestem még narancsszín szövegkiemelővel is, annyira meg voltam rajta döbbenve. Persze azóta se sikerült megtalálnom megint a könyvben, újraolvasni meg csak emiatt nem akarom, de arra szentül emlékszem, hogy elképesztő egy mondat volt. Tekintetemmel követem a biccentés irányát, testből még ki is hajolok a sorból picit, hogy befojma látóterembe a könyvtár vezetőjét. Nem, mintha a mi helyünkről bármi látszana a nőből, de azért köszönetteljesen bólintok. - Megjegyzem eme hasznos információt! – emelgetem meg szemöldökeim fel-le, kacsintás helyett ez is megteszi. Komolyan, néha annyira gyűlölöm, hogy nem tudok kacsintani. Ha lenne ilyen képzés az egyetemen, tuti beiratkoznék. Nincs szexibb gesztus a kacsintásnál egy beszélgetés közben, erre nekem pont ez hiányzik az arzenálomból. Skandallum! A kacagása amilyen hirtelen jön, olyan könnyedén sodor el engem is, nőies nevetéssel csatlakozva dimitrishez. Szerencsére a pisszegő az én nevemet nem tudja, így a megfeddés nekem névlegesen nem szól, de a rajtakapott gyermek ártatlan tekintete és vállaim közé behúzott nyakam engem is átlendít a kacagásból s csendbe. - Nem azt mondta, hogy jóban vannak? – teszem fel a kérdést, mely szerintem teljesen helyénvaló. Mivel a pisszenés az előbb mutatott irányból jött, így arra merek következtetni, hogy a könyvtár vezetője oltott le minket az imént. Tudom én, hogy csendben kell lenni egy ilyen helyen, de azért mégsem öröm, hogyha csak úgy lepisszegnek. Úgyhogy míg a kérdésemre adandó válaszra várok, csak úgy pótcselekvésként nyelvet öltök a lepisszegő vélt irányába. Jobban esik a kis lelkemnek így. A férfi szavainak hallatán megint nevethetnékem támad, de okulva az előzőekből inkább tenyereimet az ajkaim elé kapom, s így rejtem el kitörni kívánó kacajomat. - Ilyen sikeres szóviccem még sose volt! – kuncogok halkan. Közben persze elveszem kezemet a szám elől, hogy a férfi hallja is, amit mondok. Nagyon szórakoztatónak találom, hogy pont egy görögnek sikerült elsüssem a viccet, főleg mivel soha az életben nem találkoztam még egyetlen görög emberrel sem, így nem nagyon sejtettem, hogy sikerül bármibe beletrafálnom. - Milyen kár! – biggyesztem le csalódottan ajkaim – Pedig annyira szeretnék látni egy igazi falovat! Egyszer hajlandó lenne megmutatni nekem? Ez ugyan nem felhívás keringőre, legalábbis nem szándékosan, de vehető annak is. Nyilván nem arra hajtok, hogy feltétlenül kelljen nekünk újra találkozni, de nem lenne ellenemre. Ha zavarna az illető társasága, akkor két mondat után arrébb orientálódtam volna, szóval szerintem semmi meglepő nincs abban, amit mondok. Ajkaimon még mindig széles a mosoly. -Pandora Scarlet Mallory. – viszonzom a bemutatkozást, bár nem kérdezte a nevemet, de szerintem adja magát az egész. - Van, aki Pandorának hív, bár én a P.S-t jobban kedvelem. Örvendek a szerencsének, Dimitris! Ön az első görög, akivel van szerencsém nemcsak a falovakról, de bármiről beszélgetni. Amennyit dobálózik a hobbi szóval, világosan kiderül számomra, hogy a magam részéről én is pongyolán használtam a kifejezést, fittyet hányva az értelmére. Mindenesetre szimpatikus, hogy a másik is így tesz. - Eszerint csak akkor tanít, ha kedve van, s amúgy ellébecolja a diákokkal együtt az órákat? – találgatok kissé pimaszkodva. - Eszményi pedagógus! Bár nekem is lettek volna ilyen tanáraim! – nevetem el magam. A következő megjegyzésére viszont eőrteljesen kikerekednek a szemeim. Nem vártam ilyesmit, de meg kell hagyni, hogy egyáltalán nincs ellenemre a dolog. Nem írtam ugyan fel a bakancslistámra, hogy rajzoltassam le magam egy művésszel, de ilyen alkalom asszem nem adódik mégegy az életben. Még szerencse, hogy elég laza csaj vagyok, nem kell sokat gondolkodjam azon, hogy mennyire erőszakolom meg a jellememet akkor, hogyha belemegyek a dologba. - Ami azt illeti, szívesen venném. – mosolygok a férfire. - Amúgy nem, mintha kifejezetten gyengék lennének a lábaim, de azért szívesebben venném, ha nem kellene egy helyben ácsorognom. Nem orientálódunk arrébb, mondjuk néhány szék irányába? Vagy tőlem ki is mehetünk a könyvtárból, ha elege van a suttogásból.. – ajánlok fel két lehetőséget. Az persze halványan eszembe jut, hogy meg kellett volna előtte kérdeznem, akar-e velem még beszélgetni, de ha már így elmaradt, hát utólag nem teszem fel a kérdést. A válaszából úgyis kiderül, hogy mit akar.
Félmosollyal és egy pislantással reagálok arra, hogy barátinak gondolja a hozzáállásomat. Mondanám, hogy reményeim szerint az összes eddigi Protektorátusban így gondolták, de akkor hazudnék. Csúnyát és nagyot. Mivel általában... Sőt, mindig ebből kavartam a legnagyobb kalamajkát magam körül. Igazán nagy tehetségem volt ahhoz mindig is, hogy a nemtörődöm szétszórtságommal és bohém életvitelemmel a feletteseim idegeire menjek. Az a kellemetlen, hogy már én vagyok a felettes, Willt pedig nem olyan egyszerű kiidegelni. Azért abban nagyon reménykedem, hogy ez a bizonyos információ-megjegyzés nem lesz a káromra, persze a világért sem eltételezném, hogy a Türkizem mostantól minden könyvet tele fog firkantani, de azért mégis. Ennyire jóban talán nem vagyunk Evával, főleg, hogy ő úgy tekint a világ könyvére, mint a saját gyerekeire, amikkel szórakozni eléggé veszélyes lehet.
Egészen kellemes élménynek tartom, hogy együtt nevetünk. Már csak azért is, mert van valami különös báj abban, ha két ember tónusa összecseng egy felszabadult pillanatban. Nem, nem feltétlenül vagyok csöpögősen romantikus alkat, egész egyszerűen szeretem meglátni a szépséget a legapróbb dolgokban is. - Hát... azt nem fejtettem ki, hogy ez pontosan mit is jelent. Pillantok rá vidáman csillogó tekintettel, mert hát egyrészt azt is jelenti, hogy tudja a nevemet. Eva tipikusan az az eset, aki hébe-hóba nyakon legyint, hogy viselkedjek, öt perccel később pedig a hajamat simogatja, rendezgeti... Hogy is magyarázhatnám el neki. - Ilyen sikeres szóviccet rég hallottam! - vágok vissza szinte tükörként - Na jó, lehet, hogy túloztam a falóval kapcsolatban. Felgyújtottam, miután rádöbbentem, hogy hiába ülök a hátán, nem fog megmozdulni. Pedig praktikusnak tűnt, nem eszik, nem piszkít... De nem is mozog. Vonok vállat és most rajtam a sor, hogy mű-fancsali képet vágva, sóhajtva mondjak le arról, hogy valaha is lesz egy normális falovam. Egyébként ez a verzió még mindig sokkal barátságosabban fest, mintha szándékosan félreértettem volna a megszólalását. Akkor elbizakodott lennék, az elbizakodott, pökhendi embereket pedig nem igazán szeretem. - Milyen különleges. - nézek rá komolyan, ahogy bemutatkozik - Ha nem sorolta volna fel a kedvelt megszólításait, egészen biztosan Scarletnek hívnám. A Pandoráról akarva-akaratlanul is az Avatar című film jut eszembe... - merengek el pár pillanatig - De természetesen a P.S. ellen sincs kifogásom. Részemről a megtiszteltetés. Nem is tudom, miért nem ajánlom fel neki, hogy hívjon nyugodtan Diminek. égen biztosan megtettem volna, de talán a frissen megszerzett vezetői státuszom miatt fogom vissza magam, hiszen ettől fogva a Dimi már amolyan családias megnevezésnek minősül. A belső körnek fenntartva. Vagy nem tudom. Minden esetre maradjunk a Dimitris-nél. Röviden nevetek fel az elgondolására, és eszembe jutnak azok a napok, amikor még a Tanoncokkal ugyan, de pontosan ezt csináltam. - Szép is lenne... Bár, az igazat megvallva tavasszal sokszor előfordul, hogy szélnek eresztek mindenkit, az óra végére pedig le kell adniuk valamit. De hogy egy korsó sört vagy a tantermet rajzolják meg addigra, az nem szokott érdekelni. Amikor felfedezni vélem rajta a döbbenetet, már éppen vonnám is vissza vagy elütném egy kedves poénnal, még mielőtt esetleg valami rosszra gondolna, de aztán olyan könnyedén igent mond, hogy hirtelen nem is tudom komolyan venni. - Biztos benne? Nem olyan kellemes ám olyan sokáig mozdulatlanul pózolni. De vigyázzon, a végén még komolyan veszem. És pont ezzel a megszólalással támasztom alá, hogy valójában egyáltalán nem. Bár a Szellemek tudják, ehet, hogy egyszer majd ő lesz az én Mona Lisám. Te jó ég, miért gondolkozok én ilyeneken...? - Miért is ne. - vonok vállat - Még van egy kis időm, de aztán el kell késnem az órámról. Átmehetünk a menzára, isteni a kávéjuk. Megtévesztő, tudom, de a menza elnevezés a régi időkből ragadt ránk, de maga a büfé inkább étterem vagy éppen kávézó, ki-mire használja. És az ételek és italok egytől egyig minőségiek.
- Szabadsááág! Állok meg egy pillanatra akkor, amikor már kattant mögöttünk a könyvár ajtaja, és kissé ki is nyújtózom, majd mosolyogva nézek Türkizre. Oké, tudom a nevét, de mégis, nekem mára már csak Türkiz marad. Menet közben mindig kellemetlen a csend, így aztán nem tudom, melyikünk töri meg előbb a csendet, de amíg esetleg hallgatásba burkolózunk, figyelek. Nem úgy, mint egy éhes férfi, sokkal inkább azzal a képességgel, ami miatt Mágussá váltam. Nevezzük hatodik érzéknek. És az egykori Informátor-mindennapok hozadékának. Egy-egy pillantást lopva igyekszem vetni a kezére, jegygyűrű után kutakodva. - Remélem nem lesz senki, aki esetleg megharagudhatna azért, mert meghívom egy italra. Biggyesztem a lap szélére a megjegyzésemet, amikor éppen kitárom előtte a menza ajtaját, hogy udvariasan előreengedjem őt.
Kedvemre való a fickó humora. A falovas témát ugyan nem akarom a végtelenségig ragozni, mert minden vicc csak addig jó, amíg nem rántódik le róla az összes bőr, de azért ettől függetlenül még mindig nem hal el a nevetés ajkaimon. Jó poén volt, na, s azt díjazni kell. Úgyis olyan ingerszegény mostanában az életem. Naomin kívül senkivel sem tudok nevetni, pedig nem voltam sose kifejezetten savanyú alkat. De az élet nem mindig papsajt, jut néha más is, s úgy tűnik, hogy én még mindig a „más”-nál tartok. Már évek óta, s lassan tényleg nagyon unom. Kéne nekem is valami, amitől különleges lehetek s nem csak az a lány, akinek a nővére megölte magát. Mindegy, itt ez a férfi, aki nem ismer, aki nem tudja a történetemet, s nevetek vele. Jobb erre fókuszálni, mint megint az unalmas családi drámáimra. Úgyse emel ki a tömegből, akkor meg felesleges foglalkozni vele. Érdekesnek találom, hogy éppen a Scarletet választotta volna, s mivel szeretek rákérdezni mindenre, ami érdekel, így most sem maradok a kérdéssel adós. - Miért pont azt? – teszem hát fel, s közben azért, míg a válaszra várok, elkönyvelem magamban némi pozitívumnak azt is, hogy nem jött elő a Pandora kapcsán azzal a bizonyos szelencével. Kifejezetten üdítő egyébként, hogyha valaki nem skatulyáz be egy mitológiai alak bőrébe a nevem miatt. Túl sokan tették már meg, s elegem lett belőle. Persze nem kérem ki magamnak, de ez az Avataros párhuzam jobban esett. Még akkor is, hogyha sose jutott volna eszembe magamat illetőn. Mondanám, hogy akkor aztán felőlem szólíthat Scarletnek is, mert valójában ő az első az életben, aki így kívánna tenni, s valamiért hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül.. ám mégsem mondom. Kínosnak érezném, de nem tudom igazán, hogy miért. Elvégre nem akarom sem felcsípni a fickót, sem azt nem szeretném elérni tudatosan, hogy ő szedjen fel, szóval csak egy egyszerű megjegyzés lenne az egész, ám mégsem sikerül rávennem magam. Betudom annak, hogy következetes vagyok, s közben magamban sajnálom csak tovább, hogy megint előbb járt a szám a kelleténél. Mosolyom töretlen továbbra is. A visszakérdezése kissé lehűt, szintén nem megmagyarázható a magam számára, hogy miért. Kívülről ugyan nem látom magam, de úgy kezd égni az orcám, hogy attól félek, kissé elvörösödtem. Valójában tényleg megtörtént, de nem veszélyes mértékben, éppen hogy csak picit színeződött el az arcbőröm. - Mondhatnám, hogy persze, teljesen biztos, elvégre sosem szoktam a levegőbe beszélni, de ez akkora kamu lenne, mint egy ház.. – dobok be reflexből némi öniróniát, próbálva elviccelni azt, hogy kínosan érzem magam. - Inkább azt mondom, hogy csak úgy kicsúszott a számom a beleegyezés, de valójában igen, biztos vagyok benne. Nem tűnik olyan dolognak, ami megrombolná az erkölcsimet és/vagy törvénytelen lenne, szóval simán belefér abba az újdonságkategóriába, amit szívesen kipróbálnék, mert még sosem műveltem. Magyarázkodásom végtelen is lehetne, de ezen a ponton azért megálljt parancsolok neki, mert kezdem teljesen hülyének érezni magam miatta. Most jutok el arra a pontra, hogy teljesen könnyedén tudnám megint rávágni az igent, s még csak zavarba se jönnék és nem is értem, hogy mi kúszott a fejembe az imént, ami miatt kellemetlenül kezdtem érezni magam. Elvégre ő ajánlotta fel én pedig csak igent mondtam. Ez nem olyan, mintha a felajánlást is én erőszakoltam volna ki. Napirendre térek hát az egész fölött, még meg is vonom mellé könnyedén a vállamat. - Én már komolyan vettem, szóval itt az ideje, hogy ön is komolyan vegyen. – zárom le a dolgot egy újabb mosollyal. Hogy ebből lesz-e valaha rajz vagy sem, az már lassan mindegy is. A felajánlás is elég ahhoz, hogy gyarapítsam vele az „amit még sose csináltam/ami még sose történt velem ezelőtt” listám kellemes oldalát. Ne legyek telhetetlen, ugyebár. - A menza jól hangzik! – bízom oda, ő már csak tudja. Én sose jártam ide, így nincsenek se pozitív, se negatív előítéleteim az egyetemi menzát illetőn. Megyek hát vele, ki a könyvtárból, s bár nem beszélek – szeretek ugyan, de azért mindig nekem sem megy, ha nincs konkrét, amiről csacsoghatnék – magamban jólesőn megfogalmazok néhány gondolatot a férfit illetőn. Nevezetesen az nyűgöz le benne, hogy olyan nemtörődömnek tűnik, s ahogy a „szabadság” kicsúszik a száján, az megint kuncogásra késztet. Egészen még vele beszélgetni, mint mondjuk Naomival – mással nem nagyon szoktam mostanában. Cseppet sem bánom, hogy engedtem a belső késztetésnek, mely éji álmom után elfogott, s eljöttem a könyvtárba ma. Néha megteszem, hogy meglátogatok olyan helyeket, amelyekkel álmodom, már csak a poén kedvéért is. Nem, mintha az álmaim után akarnék nyomozni így, egyszerűen csak időeltöltés az egész. Néha nem is vagyok benne biztos, hogy az álombeli hely tényleg az volt-e, amit meglátogatok, de valamiért mindig ott van elmémben az a sejtés, hogy valós fairbanksi helyeket látogatok úgy is, hogy előtte sosem jártam ott. Legnagyobb meglepetésemre legtöbbször valós képeket dédelgetnek fejemben az álommanók, már ami a helyeket illeti. Most a könyvtárat illetőn ugyan nem volt ilyen AHA-élményem, elvégre jártam már itt. De azért jó, hogy eljöttem ide. Az ujjaimon egyáltalán nem díszlik gyűrű, sem jegy, sem semmilyen. Amint eljön a tavasz, gyakran kezdek mindenféle hangsúlyos ujjravalók viselésébe fogni, de nekem még igazán tél van, s ilyenkor nincs hangulatom az ilyesmihez. A kérdés hallatán röpke szemforgatásra vetemedem, de a mosoly, mely közben ajkaimon ül egyértelműsíti, hogy a szemmozgatás nem valami nagy drámán alapszik, épp csak szinte reflexből tört elő. - Ezt inkább én remélem. - jegyzem tettetett komolysággal. Még lopva körbe is pillantok, mintha keresnék valakit, valakiket. - Nem szeretném, ha meg kellene védenem magam a szerelmes művésztanonc-lányoktól. – utalok itt az esetlegesen belé szerelmes diáklányokra. Nem ragozom túl, a vicc halála a magyarázat. Mindenesetre fel-nem-tett kérdését megválaszoltam, azt hiszem.
Felvezetés: Eva megkérte Dimitris-t, hogy ma legyen kedves ő zárni a könyvtárat helyette. Persze a Tetoválómester megint elnézte az órát, és éppen kezdené kiterelgetni a bent lézengőket. Unalaq persze nem feltétlenül örül annak, hogy valaki éppen az orra előtt szeretné becsukni a könyvtár ajtaját... Időpont: 21:10 Civilek száma: 6 civil
Azóta csak pörögnek a gondolataim, hogy Surával délután felfedeztük, hogy a képességeink eltűntek. Jobban mondva valaki más birtokolja jelenleg őket, valószínűleg a testvéreink közül. Egyáltalán nem örültem neki, mert a hosszú évszázadok után már annyira hozzászoktam a képességemhez, hogy hiába nem használtam állandó jelleggel, most mégis hiányérzetem támadt. Az egész egyébként azzal kezdődött, hogy a nővérem közeledtét jóval hamarabb megéreztem, mint ahogyan máskor szoktam. Sokkal többet kellett rá várnom, mielőtt felbukkant volna, csak ezért kezdtem furcsának találni az esetet. Ezt követően már jóval nagyobb lett az aggodalmam, amikor ő meg azzal állt elő, hogy neki nem gyógyulnak olyan ütemben a sebei, mint máskor. Felettébb különösnek találtuk mind a ketten, és némi kísérletezgetés után mégiscsak rájöttünk, hogy ő mit birtokol. Az enyémet nem volt nehéz kikövetkeztetnünk, egyedül azt nem tudtam, hogy az apám képes gondolatokat is olvasni. Erre is csak véletlenül jöttem rá, de mondanom sem kell, hogy én lepődtem meg a legjobban, amikor váratlanul elcsíptem valamiféle gondolatfoszlányt. Ijesztő. Az egész délutános kísérletezgetésünket követően arra vágytam, hogy kiderítsük, mi a fene folyik itt. A múltkor mintha említette volna apám a találkozásunk alkalmával, hogy nem egészen egy évvel ezelőtt történt valami, ami miatt az egész város megbolydult. Azt gyanítottam, hogy esetleg most is erről lehetett szó, de hogy miként tudtuk volna kideríteni, hogy mit tehetünk ellene, arra nem volt ötletem. Sem nekem, sem Surának. Már csak arra is kíváncsi lettem volna, hogy mégis kinél lehet az én nagyon is hasznosnak nevezhető képességem. Egy idő után meguntam az otthoni létet, és arra jutottam, hogy sokkal jobb lesz a könyvtárban, régi újságok segítségével kideríteni, hogy mi történt egy évvel ezelőtt. Úgy sejtettem, hogy a lapok nem hagyták ki a lehetőséget, hogy valami igazán jelentősről adjanak tájékoztatást. A halálesetek nem tréfadolog, főleg akkor, ha ilyen nagy számban történik meg. Tudom én egyébként, hogy könnyebb lett volna az interneten böngészni, de többek között azért is vonzott annyira a könyvtár, mert ott vélhetőleg sok ember vesz majd körül, és kicsit talán tesztelhetem az új tudásomat. Ha már kaptam, ki akartam hozni ebből a fura helyzetből a maximumot. Sokkal hasznosabbnak ítéltem ugyanis ezt a hozzáállást, mint a totális kétségbeesést és tanácstalanságot. Néhány perc alatt annyira összeszedtem magam, hogy kocsiba ültem és meg sem álltam az egyetem épületéig. Már tudtam, hogy hol találom, hiszen a városba érkezésemet követően az első helyek között volt, amiket felkerestem. Némi idegesség azért vibrált bennem, és talán kicsit későn is érkeztem meg, de ez nem tántorított el. Teljesen nyugodtan grasszáltam be, egészen a könyvtár ajtajáig. Mintha már be kellett volna zárnia, odabent azonban emberek ültek, ami azt hiszem, hogy határozottan jó jelnek számított. Már léptem is be nagy magabiztossággal, a rám jellemző eleganciával. Lehet, hogy ez mégiscsak a szerencsenapom lesz, és nem valami borzalom előszele?
Én komolyan nem értem magamat. Ez a Game of Thrones már ránézésre sem a magamfajtáknak való, ha csak a vastagságát veszem alapul, és mégis rávettem magam, hogy olvasni kezdjem, ha már Eva közölte, hogy legyek szíves ma én bezárni a könyvtárat. Nem, nem kell emlékeztessen arra, hogy mi volt tavaly ilyenkor. William is éberségre és készültségre intett minket, én mégis ott vagyok leragadva, hogy ez a Daenerys most komolyan a tűzben sétál három sárkánnyal a hóna alatt. Rögtön eszembe jut a spanyol barátnőm, és elkalandoznak a gondolataim, hogy ezt neki feltétlenül el kellene olvasni. Mintha csak róla meg a tűzmániájáról írták volna a jelenetet...
Ásítok, kiejtem a könyvet a kezemből. Basszus! Ijedten kapok utána, ami több dolgot is eredményez. Egy: sose tedd fel a lábad gurulós székben az asztalra. Kettő: ha mégis megteszed, ne billenj hátra. Három: ha mégis hátra billensz, ne végezz semmilyen hirtelen mozdulatot, mert... Akkor te is úgy fogsz a levegőben kapkodva, sikoltva földet érni, mint én. Ó, hogyazarozsdás... Feltápászkodom, azzal a nyamvadt könyvvel együtt, az óra mutatója pedig... Atya ég, már egy órája be kellett volna zárnom. Hurrá. - Az éjszakai könyvtárnak ezennel vége, kérek mindenkit, hogy fáradjon ki! Kurjantok bele a csendbe, bár azt a pár tekintetet az esésem már így ide vonzotta, szóval nem kell túlzásokba esnem. Amíg a bent lévők pakolgatnak, én elsétálok az üvegajtó felé, hogy legalább azt a nyamvadt "nyitva" táblát megfordítsam. Minél jobban megközelítem az ajtót, annál erőteljesebben fog el gyomortájékon valamiféle rángós inger, amit betudok valamiféle félelemnek, mert ha Eva megtudja, hogy mi történt, franc se tudja, hogy meddig vonszol el a fülemnél fogva. S mint vezető Mágust, úgy elég erőteljesen megalázó dologként érne a helyzet. Egy nő libben be az ajtón, én pedig már emelném is vigyorogva a kezemet, hogy szóljak neki, hogy bocsi gyönyörűm, éppen zárunk, amikor egész egyszerűen csak megtorpanok. A fejem kissé oldalra billen, a vigyorom pedig roppant öntelt és elégedett vicsorrá torzul.
- Azoknak az időknek rég lealkonyult, amikor kedved szerint billegtethetted kecses csípőd arra, amerre kedved tartotta. - közlöm Vele szánalommal és megvetéssel teli hangon, s magam előtt látom vérben fürödve, mások vérében, mielőtt az enyémet vette volna többek közt Unalaq is. És még mielőtt tiszteletlenségemért bármiféle revansot vehetne, megvárom, míg egyetlen egyet lép legalább, hogy meginduljon felém, hogy gőgös önhittséggel próbáljon meg megleckéztetni, és ekkor rászabadítom a poklot. Ezek a játékszerek igazán hasznos katonák, most beismerem Testvérem igazát. A Hold Szava varázslat marionett-báboshoz hasonló mozdulatával perzselem fel a könyvtár levegőjét egy pillanatra, fájdalmasan, erőszakosan rángatva a nőstény farkasát úgy, hogy remélhetőleg összeessen, térdre boruljon nagyságom előtt még utoljára, mielőtt megfosztom a már így is elég hosszúra nyúlt életétől.
Meg sem fordult a fejemben, hogy bármilyen baj érhetne még a mai napon a képességek kicserélődése miatt. Honnan is tudhattam volna? Hiszen nem vagyok jós tehetséggel megáldva, a probléma ráadásul az, hogy akartam én óvatos lenni, mert eszemben voltak apám szavai, de eddig mégsem találkoztam semmi olyannal, ami kirívó lett volna. Eltért volna az átlagostól, természetesen a képességeket leszámítva. Ez már önmagában gyanús volt, én is tisztában vagyok vele, de akartam, hogy ne számítson annyit. Miután beléptem a könyvtárba, már fel is tűnt a felém közeledő férfi. Hallottam a hangját kintről, hogy zár a könyvtár, de gondoltam engem csak beenged még. Ez amúgy is az őrzők területe volt, én meg maradjunk annyiban, hogy elég kivételes farkasnak számítottam ebben a városban. Elő is vettem hát az egyik legelbűvölőbb mosolyomat – már ha a kicsit távolságtartó, kicsit rideget lehet annak nevezni -, ahogyan ő is mosolyra húzta a száját. Egy pillanatig. Ennyi ugyanis elég volt ahhoz, hogy lássam az arcán végbemenő változást, és a szándék megváltozását. Sőt, nem egyszerűen láttam, hanem éreztem is, hála apám képességeinek. Halványlilám sem volt arról, hogy mi a fene történhetett, a hangjából kicsendülő érzelmek azonban óvatosságra intett. Szavai értelme pedig hab volt a tortán, a hangsúly mellé. Senki nem lett volna képes ilyenre, csak aki bosszúra szomjazik. Senkiben nem lett volna ennyi gyűlölet, kivéve egyetlen egy lelket. Alignak. Nem voltam benne biztos, de talán ő képes lett volna arra, hogy ezt művelje velünk még a szellemvilágból is. - Ezért még megfizetsz! – sziszegtem mérgesen, bár már rég nem voltam olyan óvatlan és forrófejű, mint annak idején. Csupán egyetlen lépést tettem felé, óvatosságom tapintható volt. Nem hiába éltem le ilyen hosszú életet, ha nem tanulnánk a hibáinkból, talán többször kellene mindnyájunknak a szellemek mellett lennie. Azonban úgy látszik, hogy ez az egyetlen lépés is elég volt ahhoz, hogy cselekvésre ösztökéljem. A fájdalom úgy hasított a testembe, ahogyan már nagyon régen nem. Az átváltozások csupán a kezdeti időkben fájtak ennyire, és a farkast is csak akkor tudtam olyan nehezen kontrollálni, hogy küzdenem kellett a benntartásával. Hirtelen úgy éreztem, hogy visszautaztam nyolcszáz évet az időben, mindössze egyetlen másodperc alatt. Tekintetem egy pillanatra felhősödött csupán el a fájdalom miatt, aminek hála térdre estem. Táskám tompán ért a földre, ahogyan kiesett a kezemből, tenyerem pedig a hideg járólaphoz simult, ahogyan összegörnyedtem. Nem, ez nem történhetett meg! Már rég nem történhet ilyesmi. Én egy Első vagyok! Felette állok mindennek! – legalábbis ezt mantráztam magamban folyamatosan. Amint kicsit lenyugodtam, próbáltam úrrá lenni az átváltozás kényszerítő érzésén. Küzdöttem a bennem élő bestiával, igyekeztem olyan erősen visszakényszeríteni abba a képzeletbeli ketrecbe, ahogyan már nagyon régen nem kellett. Ahogy szépen lassan csillapodott bennem, légzésem továbbra is ziháló volt. Úgy fujtattam, mintha éppen most futottam volna le a maratont, agyam azonban lázasan dolgozott, keresve a legjobb megoldást. - Emberek is vannak bent, te ostoba! – a hangomat próbáltam szenvedőre, fojtottra erőltetni. Egészen jól is ment, és annak köszönhetően, hogy pontosan a lábai előtt omlottam össze rongybabaként, így nem állt tőlem olyan távol. Nem gondoltam át teljesen, csupán hirtelen mozdulat volt, ahogyan kezem a bokája után kapott. Amennyiben nem történt semmi olyan, ami gátolta volna a mozdulatsort, úgy erősen rántottam meg, kicsit még mindig vívódva belül a szörnyetegemmel. Ha a mozdulatom sikerrel jár és a háta közelebbi ismeretséget köt a padlóval, úgy a csont máris roppan a bokájában, ujjaim ellentmondást nem tűrően, satuként kulcsolódnak rá. - Állj le! – szóltam rá szigorúan, bár az alapján, amit a szemében láttam, teljesen hasztalan volt minden próbálkozásom. Most már egészen biztos voltam abban, hogy most is az történik, ami egy évvel ezelőtt. Nem mondhatnám, hogy sokkal jobb kedvem lett ettől a hírtől. Ráadásul teljesen kimelegedtem az erőlködéstől is, hogy ne engedjem eluralkodni felettem az állatot, így a könnyű blúz most nedvesen tapadt hozzá a hátamhoz. Pazar!
Élvezet nézni, ahogy a nagy és gőgös Unalaq, a törzs legszebbje a lábaim előtt hever. Rég volt már, borzasztóan rég, amikor satnya és mihaszna kölyökként hasonlóképpen viselkedett előttem. Azt hittem, hogy érdemes arra, amit neki ajándékoztam, de csalódnom kellett. A legnagyobb árulóm szajhájává válva teljes mellszélességgel támogatta legyőzésemet, még akkor is, ha őt is én magam teremtettem. Micsoda arcátlanság... De most mindenért meg fog fizetni. Ő is és a többiek is. Szentimentális bolondok, "testvéreknek" nevezik magukat, holott nem többek a természet kifordult csődjeinél. Magamba nyelem minden fájdalmát, apró vállvonással reagálok pusztán arra, hogy emberek is vannak itt. Annyi baj legyen. Pont itt van az ideje annak, hogy megtudják, mennyire jelentéktelenek is valójában.
Hirtelen ragadja meg az általam megszállt test lábát, rántja előre, hogy a gerinc fájdalmasan koppanjon a kemény parkettán. Mintha egy nyögés préselődne ki az ajkak között, ahogy a levegő egy pillanat alatt szorult ki a tüdőkből, a fülben a csontok roppanása visszhangzik, de a fájdalom nem az enyém. És ez most hatalmas szerencse. A szabad láb elsőre talán hihetetlennek tűnő erővel lendül meg, hogy megcélozva Unalaq merőben sápadt képét, bakancsostól eltalálja, ha kell, hát több próbálkozást is megeresztek. Ha orra, arccsontja törik, az édes zene a füleimnek. Ha ez sem volna elég, úgy a lábat szorító kezét kezdem el elemi erővel taposni, hogy eresszen végre el. Milyen jó, hogy ez a test eredetileg is ennyire fejlett harcászati képességekkel rendelkezik. Érzem a megedzett izmokat működés közben. - Nem akarsz legalább a halálod előtt jó kislányként viselkedni, kedvesem? Csendül fel a test hangja erőlködve és rekedten, és ha még mindig a lábaknál időzik, úgy megkísérlek felülni és megragadni a szuka haját, hogy a csuklómra fonva húzzam, vonszoljam közelebb magamhoz, veszélyes közelségbe kerülve a torkához...
Nem voltam benne teljesen biztos, valami mégis azt súgta, hogy ez a szemét nagyon is élvezte azt, amit csinált. Félreértés ne essék, nem hibáztattam én az őrzőt egyetlen percig sem, hiszen tudtam, hogy egyáltalán nem önmaga. Sőt, nem is volt nehéz rájönnöm, hogy ki birtokolta most a testével együtt a gondolatait is. Kíváncsi lettem volna, hogy a városban a többieknek is meggyűlt-e a baja valamelyik őrzővel, vagy esetleg farkassal. Valószínűleg igen, de ez cseppet sem nyugtatott most meg. Már csak azért sem, mert ez a férfi önhibáján kívül arra készült, hogy felfedje mindazt, amit eddig évszázadokon át olyan gondosan próbáltak elrejteni az őrzők, és persze mi is. Gondolataimat nem sok időm volt összeszedni, hiszen gyorsan kellett cselekednem, és én a tőlem telhető legeredményesebben akartam lereagálni ezt az egész helyzetet. A mágiával szemben sajnos védtelen voltam továbbra is, ráadásul a testi ereje is megnőtt, ezt a lendülő lábának mozdulatából sikerült leszűrnöm. Még szerencse, hogy néha-néha működött az egyedi képesség is, amit jelenleg birtokoltam, mert pont elcsíptem azt a gondolatfoszlányt, miszerint az arcomba akarja vágni a bakancsát. Igaz, hogy nem volt meg a saját képességem, aminek talán nagyobb hasznát vehettem volna, ám a tudás még mindig ott volt a fejemben, amit eddig összegyűjtöttem, éppen ezért nem váltam nélküle teljesen védtelenné. Ezeket már nem vehette el tőlem. Ugyan csupán pár centivel sikerült elhajolnom a felém közeledő talp elől, de mégiscsak kikerültem az első támadást. Ujjaim ezúttal azt a bokáját is körülfonták, nem eresztve a ficánkoló erőnek. Azt sem tudom már, hogy utoljára mikor volt részem olyan ellenféllel szembeni harcban, ahol kiegyenlített esélyek voltak. Valahol talán élveztem volna, ha nem akarok vigyázni arra, hogy az őrző teste viszonylag ép maradjon, vagy legalábbis élve megússza. - Én már nem vagyok ugyanaz a nő… - sziszegtem dühösen. – De ha kell, akkor eltöröm minden egyes porcikáját ennek a testnek, és vele együtt küldelek a halálba újra, te hatalommániás, egoista vénember! – szavaim nyomatékosításaként az előbb felém lendülő, és kétszer még el is találó láb csontjai megroppantak a szorításomtól. Ezúton is köszönöm a képességet! Gondolataim szinte felfoghatatlan sebességgel pörögtek, hiszen nem akartam, hogy még jobban eldurvuljon ez a helyzet. Az viszont egyértelművé vált számomra, hogy nem fogja feladni egykönnyen. Már így is éppen elég szemtanúja lett ennek a kis összecsapásnak, valahogy le kellett állítanom ezt a borzalmat, mielőtt még rosszabb lenne az egész. Mivel mind a két lábát fogtam, így nem tudtam megakadályozni a mozdulatot, hogy felüljön. Már csak a fejbőrömbe hasító fájdalom volt az, amire feleszméltem. Remek, ezek szerint apám gondolatolvasó képessége csak akkor hat, ha éppen koncentrálok, vagy esetleg véletlenül tudom használni! Kiáltásom egyébként visszhangzott a térben, ahogyan megrántotta a fejemet, szemeimben ezúttal már gyűlölet csillant, hiába próbáltam legalább én megőrizni a józan eszem. Egyszer már megöltem, és ha kell, akkor még egyszer meg fogom tenni, ehhez kétség sem fért. Elég sok vér tapadt már a kezemhez ahhoz, hogy ez különösebben megviseljen, csak éppenséggel azok mind okkal jártak úgy, ez a férfi viszont egyszerű áldozat volt. Ez a gondolat tartott vissza csupán a végleges megoldástól, ezt viszont folyamatosan kénytelen voltam ismételgetni magamban ahhoz, hogy ne gondoljam meg magam. Teljes súlyommal a szétroncsolt lábakra ültem, mielőtt úgy megrántott volna, hogy oldalra dőlök. A nyakam így is feszült, ahogyan az egész felsőtestem is közelebb volt a férfihez, felszabadult kezem azonban a nyakára simult, úgy próbáltam meg kiszorítani belőle a levegőt. Szemeimben könnyek csillantak a kellemetlen, feszülő érzés miatt, de inkább idegesített, semmint elviselhetetlenül fájt. Másik kezemmel a hajamba markoló csuklóhoz kaptam, de nem volt elég jó a szög, hogy az erőmet összeszedve azt is elroppantsam. Helyette csak megszorítottam és megpróbáltam lefejteni magamról.
Ez a teletetovált fickó még csak nem is üvölt fájdalmában. Milyen jó, hogy már évtizedek óta arra lett képezve a parányi kis koponyája, hogy a magamfajta túlvilági lények kaput találhassanak rajta. Túlságosan fogékony az ilyesmire, teljességgel át tudom venni felette az irányítást, a magam részéről pedig aztán tőből is letéphetné a bitang lábait, abból sem vennék észre semmit. Esküszöm, hogy minősíthetetlen ez a magatartás, amit Unalaq felmutat. Pedig én sosem esküdözöm, azt nekem szokták általában, valamelyest hiányzik is, de most nem ez a fontos. Úgy vergődik, akár egy szerencsétlen partra vetett hal, a faluszélre húzódó álnok asszonyok éjszakánként. Az emberek nemesebben harcolnak, mint ez a földön fetrengő fertő. A szavai nem többek csupán üres fenyegetéseknél, amikkel mindig is annyira szeretett élni. Hogy is mondanák manapság? Borzasztóan el van tévedve. Megvetéssel vegyes őrülettel teli röhögés buggyan fel a Tetoválómester torkából, ahogy előredől, még a szemei is vérben forogva guvadnak ki, ahogy belülről marja, hevíti a fortyogó undor és harag, amit a fattyam iránt érzek. - Engem már nem tudsz még egyszer megölni, Te ostoba szuka! - üvöltök a vergődő képébe továbbra sem hagyva abba a mozgolódást, s egyúttal felülve a hajánál fogva az ölembe rántom, s hiába szorítja a torkomat, kipréselem a szavakat a test száján keresztül - Mit gondolsz, mennyi időbe telne megszállnom helyette valaki mást? Nem nyerhetsz ellenem Unalaq, egyedül még te is kevés vagy hozzá... Egyre erőteljesebben feszítem, húzom hátra a haját, az ő szorítása is egyre erősödik, és mindenfajta gondolkodás nélkül remegtetem meg a könyvespolcokat, ahogy egy erőteljes bénítás varázslattal próbálom tehetetlenségre kényszeríteni, legalább addig, hogy az ujjait lefejtsem a torokról. Egyúttal erőteljesen túlzásba is esek, egészen hátra, a kézfejéig nyomom az ujjait egyesével, szabályszerűen hátratörve minden ujját.
Alattunk a föld hirtelen morajlani kezd, majd néhány pillanat múlva szó szerint beomlik, szakadékot vágva a könyvtár padlójába. Micsoda dolog ez az Elemi kapocs... Megpróbálom kihasználni az esetleges döbbenetét, és még mindig a hajánál fogva, rásegítve a másik kezemmel lökök rajta egy hatalmasat, hogy lehetőség szerint olyan helyzetbe kerülhessünk, hogy én a földön ülve, a dús hajába kapaszkodva lógatom, tartom a gödör felett. Nem, nem halna meg, ha leesne, ez a helyzet azonban nekem kedvezhet. S ha így van, a szabad kéz ujjainak helyére nőtt Ezüstkarmokat fenyegetően a torkának szegezem. - Bámulatos ez a földvarázslat, nemde? Nem is olyan rég a nővéred ellen is felhasználtam. Tudod... őt mindig is jobban kedveltem, bár nem őt választottam, hanem Téged. Mindenki követ el hibákat, kár érte. És még mielőtt megkísérelném átszúrni a torkát, hagyok némi időt, hogy megeméssze a hallottakat.
- Valóban nem… - sziszegtem gyűlölettel én is, amilyen megvetéssel ő viseltetett most irántam. – De újra megtenném, ha lehetőségem lenne rá. Ha csak azáltal élhetem újra, hogy ezt a testet elpusztítom, és vele együtt téged távozásra kényszerítelek, hát legyen! – nem tudhatta, hogy nem akarom megölni a férfit, mert a szavaim véresen komolynak hangzottak. Ez volt a célom, az, hogy komolyan vegyen végre, mert rég nem az a gyerek voltam, akit ő farkassá tett. Túl sokat éltem le azóta, bár ezt bizonyára ő is látta már, ahogyan azt is, hogy nem vagyok könnyű ellenfél. Még úgy sem, hogy jelenleg teljesen elvakította a valaha volt józan ítélőképességét a bosszúvágy. - Óriási hiba alábecsülni egy nőt! Ezt jól jegyezd meg! – ezúttal már nekem is meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy ki tudjam préselni a szavakat, hiszen a nyakam megfeszült a hátrafelé húzó erő miatt. Gyűlölöm ezt az érzést, egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hiszen századok óta nem kellett még a kisujjamat sem mozdítani azért, hogy valakinek fájdalmat okozzak, vagy kikerüljek a szorításából. Most bezzeg teljesen más a helyzet, de nem bánom. Szeretem a kihívásokat, csak itt kicsit nagyobb volt a tét, mint azt megengedhettem volna most magamnak. Halk nyögés szalad ki az ajkaim között, hiszen még erősebben rántja a hajamnál fogva a fejemet hátrafelé. Ezzel együtt pedig ívben feszül meg a testem, hiába szorítom le a lábait, a mágia ellen még mindig tehetetlen vagyok, így a bénítása hatásos. Borzalmas, semmivel sem összehasonlítható érzés, amikor nem tudsz mozdulni, mert képtelen vagy rá. Az első reakcióm az, hogy kétségbeesek egy másodpercre, mivel egy velem egy idős farkasnak is sokkoló az ilyesmi, végül azonban eléggé összeszedem magam annyira agyilag, hogy küzdeni próbáljak ellene. Sajnos így sem megy annyira, mint szeretném, így a próbálkozása célt ér, ujjaim egyenként reccsennek meg, ahogyan hátrafeszíti őket. Fájnak, időnként még fojtottan fel is nyögök, de nem fogom megadni neki azt az élvezetet, hogy kiáltsak és szenvedjek előtte. Az istenért, hiszen kibeleztem magam háromszáz évvel ezelőtt! Mit nekem egy kis ujjtördelés? Mielőtt még eljuthatna a tudatomig a testembe hasító fájdalom, a föld váratlanul megremeg alattunk. Nem nehéz kitalálni, hogy mire számítsak, főleg azok után, hogy még a gondolataiba is nyerek némi bepillantást, miután kicsit koncentrálok. Maradjunk annyiban, hogy ez nem egyszerű művelet a jelenlegi szituációban. Ezt követően kicsit még nekem is felgyorsultak az események, pedig pontosan tudtam, hogy mire készült ellenem. Éppen ezért találtam ki előre, hogy miként fogom megoldani a kutyaszorítót, csak a fájdalomra és az érzésre nem voltam felkészülve, amiben részem volt. Lógni a semmi felett a hajamnál fogva, nem lesz ezután sem a kedvenc elfoglaltságom. Nyilván nem volt olyan vészes, mint egy szakadék felett, de most bőven elég volt ahhoz, hogy ne érezzem jól magam túlzottan. Pánik azonban nincs bennem, igyekszem lenyugodni, hiszen ennél rosszabbakat is túléltem már. Talán. Mire a karmok a torkom finom bőrének nyomódnak, addig csigalassúsággal emelem azt a kezemet, amelyiken nem törte hátra az összes ujjamat. Végül rá is találok a csuklójára, ha nem törődik vele és esélytelennek tart arra, hogy bármit is kezdjek vele. Mintha csak enyhíteni akarnék a feszülésen, mintha nem is érdekelne, hogy ezüst szegeződik a nyakamnak. - Ez így igaz! És akkor is hibáztál, amikor elfelejtetted, hogy kivel van dolgod! – sziszegtem gyűlölettel telien, erőlködve. Minden erőmet összeszedve végül megkíséreltem a csuklójánál fogva megrántani őt lefelé. Igazából én le akartam jutni a gödör aljára, hogy elmúljon a szorítása a hajamon, az pedig csak hab volt a tortán, ha magammal együtt őt is sikerül végül lehúznom. Azért az erőmmel még nem voltak problémák, úgyhogy a béna lábai miatt reméltem, hogy sikerrel zárul a próbálkozásom.
Nem, még mindig nem érti. Továbbra sem érti, hogy hiába ölné meg ezt a testet, pillanatokkal később újra támadhatnék. Valaki másból. Nem tudna elüldözni, lemészárolhatna mindenkit ezen az átkozott földön, amit otthonának nevez, tőlem akkor sem tudna szabadulni. Őszintén szólva nem is bánnám, ha végezne ezzel a Tetoválómesterrel, legalább ennyivel kevesebb támogatás jutna majd az általuk oly nagy becsben tartott emberiségnek. Sajnálom Tupilek, de a te örökségedet sem tudom tisztelni már. Elfajzott mind. - Legyen hát így! - kiáltok fel, mintha csak táncba hívnám, szórakozottan és őrülten - Sose voltál nő... Férfi lélek szorult finom vonásaid mögé. Vágom még hozzá, utalva ezzel elvadult természetére, s arra, hogy nő létére mindig is a férfias foglalkozásokban vette ki a részét. Egyszer, hajdanán ez kedves volt a szívemnek, hívogató volt a másság, a különcség, s egyfajta deviancia, mit harapásommal uralmam alá hajthattam. Meg is tettem, de nem kellett hozzá túl sok idő, hogy eláruljon, pedig megmentettem az életét. Kétszer is. Elégedett vicsorra húzom a Tetoválómester száját, miként ellenállni próbál bénításomnak. A csontok ropogásának hangja muzsika a füleimnek, felvillanó torkának bőrét olyan átkos titokban kívánom meg, mint holmi keresztény pap a ledér kurtizánt, ki gyónni jött bűneit.
Ó, hogy kapaszkodik! Hogy szenved... Érzem a fájdalmát, és még az éteri testemet is feltölti valamiféle plusz motivációval a tény, miként szenvedni látom. Azonban meglepnie is sikerül, hogy legyen átkozott minden, ami valaha kedves volt neki! A test csuklójánál fogva a mélybe ránt, s talán érdemes lett volna egy páncélt a testre olvasni, de az idő kevés. Csak annyira vagyok képes, hogy reflexből kapjak a torkánál lévő kezemmel a húsába, hogy most én kapaszkodjam a nyakába. A görbe ezüstkarmok zuhanás közben így sikeresen belemélyedhetnek a gégéjébe, ám legfeljebb csak húzom magammal, én esek alulra, ha csak nem ránt el, ő pedig rám érkezik, ha még mindig fogom. Két lábra állni már egész biztosan nem fogok tudni ebben a testben, ami azért eléggé szomorú és kényelmetlen, de tekintve, hogy Őrző, igazából meg sem kellene mozdulnom ahhoz, hogy árthassak neki a továbbiakban. A test bordái erősen zúzódtak az eséstől, ez még nem fog tudni megállítani abban, hogy a karmokat továbbra is használva már a másik kézzel is felé nyúljak, s ha sikerül elérnem, úgy Unalaq oldalába mélyesszem őket. Mondjuk az általa összeroncsolt, gyengébb kézről van szó, de az ép könnyen lehet, hogy még mindig a torka húsában fürdik.
- Csak részben! – vágtam vissza szinte egyből, már-már dacosan. Elegem volt ebből az egészből, nem voltam hajlandó tovább küzdeni a múltnak egy olyan elfeledett sötét árnyával, akitől a megszabadulásunk megkönnyebbüléssel töltött el. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy akadhat olyan közülünk, aki nem akarta őt eltenni láb alól. Szerintem valahogy ő is előre tudta, hogy ez lesz a sorsa, bár arról nyilvánvalóan fogalmam sem lehetett, hogy ki volt az, aki elcsicseregte neki a nagy tervünket. Míg ezen gondolkoztam, a fájdalom folyamatosan átcikázott a testemen. Annyira már nem is volt kedvem beszélgetni, bár ő sem ezért jött, ez nyilvánvaló volt. Ennél sokkalta komolyabb és véglegesebb tervei voltak velem, aminek már csak a gondolata is eléggé felbőszített ahhoz, hogy még véletlenül se könnyítsem meg a dolgát és ne hagyjam magam. Alaptermészetemnél fogva is ez volt rám jellemző, ám a hosszú évek, amelyeket a világ különböző pontjain élve töltöttem el, alaposabban megedzettek, mint arra ő valaha is képes lett volna annak idején. Ezzel bizonyára ő is tisztában volt, csak az nem fért a fejembe, hogy miért gondolta azt, hogy lehet esélye ellenem! Akárhány embert megszállhatott felőlem, itt mindegyik test múlandó volt, ahogyan a jelenléte is azzá vált ezáltal. Már rég nem vagyok olyan kegyetlen, mint hajdanán, de képes lennék csak azért lemészárolni itt mindenkit, hogy magamat mentsem. Még akkor is, ha tudtam, hogy a halálom nem volna végleges. Gondolatai szépen lassan kezdtek olyanok lenni számomra, mint a nyitott könyv. Nem csupán a képesség miatt, hanem kezdett kiszámíthatóvá válni szépen lassan, hogy úgy mondjam. Igaz, hogy a fájdalom ködösített már a tudatomon, mégsem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire elégedett volt. Hogy mennyire élvezte azt, hogy szenvedni láthat. Míg ez neki örömet okozott, bennem felizzította az élni akarást, a győzni vágyást. Ha volt, amit gyűlöltem már emberként is, az a vereség volt. Nem voltam hajlandó hagyni, hogy egy szellem, gyáva módon mások testébe férkőzve győzzön le. Főleg nem egy olyan, akinek a megölésében én magam is központi szereplő voltam, hiszen az egész ötlet a párom fejében fogant meg. Még jó, hogy ez a sok dolog, ami őrült folyamként kavargott bennem, némi adrenalin löketet is útjára bocsátott. Valószínűleg ennek köszönhettem a meglepettségét, és azt is, hogy sikerült a tervem. Még ha nem is egészen úgy, ahogyan szerettem volna. Hamarabb érzem meg a meleg folyamot végigömleni a mellkasomon, mint a fájdalmat, ami a próbálkozása közepette a torkomból sugárzik végig rajtam. Levegő után kapva köhögök fel, hátratört ujjú kezemet oda is emelem, hogy megtapogassam, és valamelyest megpróbáljam elszorítani. Az a szerencsém, hogy nem ment vészesen mélyre, de a húzóerő így is túl nagy volt ahhoz, hogy ellenálljak neki a hirtelen ért támadást követően. A fejem zsongott, a gondolataim kavarogtak, mégis igyekeztem arra koncentrálni, hogy esetleg meghalljam, hogy mi jár a fejében. Higgadtnak kellett maradnom, mert abból sosem származott még jó, amikor dühből próbáltam meg valamit tenni. Ahhoz a sérült kezem sajnos gyenge volt, hogy teljesen elhúzzam a torkomtól a karmokat, de mindenesetre próbálkoztam, míg a másikat már akkor elkezdtem emelni, amikor épphogy eldöntötte a következő lépését. Mozdulataim továbbra is lassúak és nehézkesek voltak, de még az előtt állítottam meg, hogy jobban belemárthatta volna az oldalamba is a pengeélessé vált körmeit. Égetett az ezüst, de ez volt a legkevesebb ezek után, ami megakaszthatott. Helyette minden erőmet összeszedve próbáltam feszegetni hátra, amíg le nem sikerült törnöm. Valahogy ahhoz hasonlóan tettem, ahogyan ő törte el a másik kezem ujjait, csak én nem magára az ujjra mentem rá, hanem a karmokra, amelynek letörése legalább olyan fájdalmas, mint az egyszerű köröm elvesztése. Nem is álltam meg az elsőnél, amennyiben sikerült véghez vinnem a tervemet. Utána egyből következett a második, majd a harmadik is…
Részben, egészben... Nem teljesen mindegy? Azt a bizonyos részt betudom annak, hogy képes volt a gyermekáldásra - már ha lehet a szaporodását Sangilakkal egybekötve áldásnak nevezni - , de ennél nem volt soha nőiesebb. Egészen meglep, hogy a torkába való kapaszkodásom és az ezüsttel a torkán ejtett sebek pusztán arra elegek, hogy a vérét vegyem. Csalódott vagyok, a gégéjét akartam kitépni, felnyitva ezzel a hazug torkát, de hát mit is várhatnék. Ez a test nyomorék, hiába erős, hiába táplálja mágia, mégsem érhet fel egy farkaséval, nemde? Ennyi jó még maradt ebben az elfajzott népségben. Azt hiszem, a következő áldozatomat inkább egy farkas testén keresztül gyűröm le, ez a két Őrző csak a mágiájával tud kisegíteni. Nem eresztem el, rántanék rajta, feltépném a torkát, de tartja azt a szellemek átkozta kezet, ebben a helyzetben pedig még lendületet sem igazán tudok venni. Így hát otthagyom, kapaszkodjon csak belé, égesse csak a nyelőcsövét és a bőrét az ezüst, szeretem a szagát, kedves a szívemnek. A másik kezemet elfogja, mielőtt tisztességgel az oldalát érhetném. Mókás helyzet, hiszen voltaképpen egálban vagyunk. Én az ép kezemmel szorítom a torkát, amit ő a sebesülttel kíván lefogni. Az én sebesült kezem pedig az ő ép kezével vív kitartó párbajt, ám mondhatni vesztésre áll. Nem tudom, hogy honnan veszi az erőt ahhoz, hogy képes legyen sorra törni az ezüstkarmokat, de mégis megteszi - én pedig csak örülök neki, ezzel megspórolja nekem az energiát, és nem kell támadnom ahhoz, hogy a masszív ezüsttől annyira kikészítse a másik kezét is, hogy ne legyen képes rendesen használni a továbbiakban. - Látod Unalaq, ilyen nőies foglalkozás illett volna hozzád a fegyverek helyett. A szépségápolás. Nagyon bízom benne, hogy sikerül elkapnom a tekintetét, hogy legalább egy megrovó pillantást kicsikarjak belőle. Látni akarom, a szemébe akarok nézni, figyelni az íriszei fényét, és a gyűlöletet, az utálatot, amit saját Teremtője iránt érez. És még ha a gyenge vénség Kaskae képességét birtokolja is, a következő varázslatot nem fogja tudni kivédeni. Egy éles Sípszót idézek meg, olyan hangot, ami az őrületbe kergeti, újra térdre kényszeríti, vágyat ébreszt benne, hogy saját fülét leszaggatva próbáljon megszabadulni a hangtól, eleresztve ezzel engem, szabad utat adva minden további lépésemre. Ezüstkarmok és fájdalom ide-oda, nekem nem kell ezzel törődnöm - megpróbálom bevégezni az oldalába jutást. Elég erőm van ahhoz, hogy a karomcsonkokkal is át tudjam szakítani a puha bőrt, a lágy húst, hogy kissé átrendezzem odabent a szerveit, mielőtt a Sípszó röpke hatása elmúlna.
Sajnos, amit végül kénytelen voltam tenni, azt nem gondoltam át alaposan, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, mielőtt feltépné az oldalamat. A kezem égetett, jobban, mint a másik, amivel a torkomnál lévő ép kezét próbáltam meg eltolni magamtól, de nem sokra mentem vele. Régen volt már példa arra, hogy ilyesmit éreztem, de még mindig nem voltam hajlandó feladni. Annak ellenére sem, hogy a levegő után kétségbeesetten kapkodtam, zihálásomat pedig elnyomta a gödör mélysége, amibe mind a kettőnknek sikerült immár beleesnie. Arról már fogalmam sem volt, hogy mi lett a civilekkel, hiszen nem rájuk figyeltem. Nagyon reméltem, hogy volt annyi eszük, hogy elfutottak mostanra, ezzel nehezítve meg az őrzők munkáját. Te jó ég, mi lehetett a többiekkel ezek után? Gondolataim rendre visszatértek hozzájuk. Surához, az apámhoz… még Sangilakhoz is, ám az Alignak iránt táplált gyűlöletem erősebbnek bizonyult a jelen helyzetben annál, minthogy felszínen hagyta volna az aggodalmat. Az amúgy is távol állt tőlem, sokkal inkább jellemző volt rám annak idején is a vakmerőség. Mostanra hiába lettem bölcsebb, mindig vannak kivételes esetek. Ez pedig szerintem hosszú időre beírta magát a képzeletbeli listám előkelő helyére, amelyre a kivételes eseteket jegyeztem fel. Végül a hangja volt az, ami még tovább szította bennem a tüzet. Azt a belső tüzet, ami valahogy mindig is ott égett bennem kicsi koromtól kezdve. Hol úgy lángolt, hogy egy hét alatt sem lehetett volna eloltani, hol a háttérbe vonulva parázslott, ki azonban sohasem aludt. Most meg is jelent a tekintetemben, valószínűleg pontosan azt érte el, amit akart, felé azonban nem fordítottam a fejemet. Éppen elég volt, hogy a testemet most már mindenütt fájdalom járta át, és lassan azt sem tudtam, hogy hány évszázada nem sérültem már le ennyire. - Hozzád pedig remekül illik a túlvilág, hogy ott rohadj az idők végezetéig! – prüszköltem, préseltem ki magamból a szavakat, csak úgy csöpögött a gyűlölettől. Próbáltam levegőt venni szépen, lassan, de nem volt ám olyan egyszerű, most már a tüdő is sípolt a megerőltetéstől, pedig el sem mentem futni, és sziklákat sem szándékoztam arrébb pakolni kilométerekkel. Egyszerűen csak ki akartam menni ebből a gödörből, és véget vetni ennek a rémálomnak. Azt azonban én is tudtam, hogy könnyedén megszállna valaki mást, a férfi pedig hiába halna meg. Ezt azért én sem kívántam senkinek, de visszafogni magam már egészen nehéz feladatnak bizonyult. A sípszó ez alkalommal már tényleg váratlanul ért, hiszen éppen nem volt alkalmam arra koncentrálni, hogy olvassak a gondolataiban. Először szisszenés, majd fojtott sikoltás formájában tudattam vele, hogy büszke lehet magára, amiért sikerült ezt is kicsikarnia belőlem végül. Reflexszerűen próbáltam a füleimhez kapni a kezeimet, ám mind a kettő annyira tropára ment, hogy sokat nem értem vele. Arcom eltorzult az irritáló hang miatt, és ahogy megpróbáltam elhúzódni tőle, lábaimmal próbáltam elrúgni, hogy minél távolabb legyek tőle. Talán gyenge próbálkozás volt, talán nem. Ha az oldalamba sikerül is belemarnia, és én felordítok a fájdalomtól, addig nem nyugszom, amíg a kapálózásomnak hála cipőm tűsarka bele nem nyomódik legalább egyszer az oldalába, míg a másikkal a nyakát céloztam be, hogy olyan helyet találjak el, ami felelős a végtagok mozgatásáért. Abban bíztam, hogy így végül megszabadulhatok a szorító kéztől, és elaraszolhatok egészen ennek a hatalmas gödörnek az ellenkező végéig. Mire nem jók Sura csodakönyvei, igaz?
Kezdőlap
//
//
100. hsz 
