Az egyetem területén található gyakorló lőtér az egyetem tanulói számára ingyenesen igénybe vehető, külsősök térítés ellenében vehetnek órákat, vagy kilövöldözhetik magukból a feszültséget. Figyelem!!! A pálya 21 éves kor felett vehető igénybe, belépésnél személyi igazolványt kérünk felmutatni!
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet. 2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani. 3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni. 4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani. 5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani. 6. A lőtéren fülvédő használata kötelező. 7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni. 8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos! 9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak. 10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni. 11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát. 12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! 13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM! Click. Kiürült a tár, én pedig leeresztettem a Edge-t. Lenyomtam egy gombot, mire a sínre szerelt célpont odahúzódott hozzám, így jobban szemügyre vehettem a találati arányt. Hát nem volt valami rózsás, erősen érződött a célzásomon, hogy most feszültséglevezetésből jöttem lőni ide. Mivel még viszonylag kevés lyuk volt rajta, visszaküldtem a terem végébe a céltáblát, majd kivettem a pisztoly tárát és nekiálltam, hogy az előttem levő asztallapon a testvérével együtt újra feltöltsem lőszerrel. Csak ezt a két tárat használtam most, bír igazából még lapult kettő a kabátom zsebében... ám azok ezüst lőszerrel voltak feltöltve, szóval gyakorló lövészetre nem használhattam. Így is eléggé pazarló már ez a nap, a doboz, amiben töltényt hoztam, már kezdett üresedni.
Rendes körülmények között, ha feszült voltam, akkor harcművészettel, esetleg meditációval vezettem vezettem le a felesleges energiákat. Ugyanakkor most úgy éreztem, hogy most valamennyivel radikálisabb megoldásra lesz szükségem. Ez az egész Jenny ügy alaposan felkavart, hiába én voltam a kevésbé szenvedő fél a történetben. A hangyaszedéshez már kezdett sötét lenni, szóval inkább úgy döntöttem, hogy bepótolom az elmaradásomat a lövészettel kapcsolatban, mielőtt elfelejtem, melyik irányból is kell fogni a stukkert. Ijj, az de csúnya öngyilkosság lenne. Szóval lejöttem az egyetem lőterére. Annak is a pincerészlegébe, mert a fenti állásokban éppen a jövő sportlövői tesztelik a képességeiket. Idelent most egyedül voltam, szóval nyugodtan kiélhettem magam. Igaz, a mostani sorozatra már a feszültség jelentős része kiment belőlem, szóval nem ártana lassan pontlövészetet is végrehajtani. Azért ennyire egyetlen teremtmény se széles, hogy az összes kilőtt töltényem célra mennyen.
Lassan kattant az utolsó lőszer is a tárban, az egyiket pedig belöktem a pisztoly üres markolatába. Szerettem ezt a pisztolyt, pont illik hozzám és mivel már azon a szinten vagyok, távolsági fegyvert is tudnom kell alkalmazni, hát ezt meg is fogom tanulni használni rendesen. Tény, a tradícionális fegyverünk az íj volt, de valahogy inkább maradtam most ennél. Meg íjászatot inkább a szabadban szerettem gyakorolni, nem egy ilyen zárt helyen. Annak úgy megvan a romantikája. Szóval vettem egy mély lélegzetet, visszahelyeztem a fülvédőmet, majd újra célra emeltem a pisztolyt, ezúttal már igyekezve jobb teljesítményt nyújtani...
Kész! Eddig bírtam, és nem tovább! Reggel valami éktelen ricsajra keltem, amit az istálló felől jött. Áh, sebaj, majd Théo… Aztán kapcsolok, hogy a picsába, ő itt sincs, Sam meg úgy se mer a lovak közelébe menni ha meg vannak kergülve, itt bizony nekem kell megmenteni a világot. Kipattantam az ágyból, felkaptam az első kezem ügyébe kerülő fegyvert, azzal már sprinteltem is ki az istállóba, úgy, ahogy voltam… Vagyis ez lett volna a terv, ha nem esek orra a folyosó felgyűrődött szőnyegében. Persze hasra vágódtam annak rendje és módja szerint, az ütközés közben meg sikerült elsütnöm a fegyvert, amivel sikeresen szétlőttem az ablaküveget a nappaliban. Hurrá. Na, erre a zajra már Sam is felkelt, de szerencsétlennek elég volt annyit kérdeznie, hogy „Mi történt?”, én már morrantam is rá, hogy „SEMMI!!!”, azzal feltápászkodtam a földről, és kissé bicegve, de ahogy tudtam, kocogtam tovább az udvarra, hogy kiderítsem, kinek köszönhetem ezt a csodás reggelt. Egy laza mozdulattal rúgtam be minimum 280-as vérnyomással az istálló ajtaját, amikor eszembe jutott, hogy basszameg, ezt én este kulcsra zártam… a zár pedig egy hangos reccsenéssel szakadt ki a fából. Nagyszerű, mi jöhet még? Belépve azonban az idegesen toporgó lovakon kívül senkit sem érzékeltem. Ahogy szép lassan megindultam a boxok között, úgy dobtam le teljesen a pajzsomat, had érezze a betolakodó a felőlem kavargó gyilkos energiákat, hogy legyen ideje elkönyvelni magában, ha meglátom, neki annyi. Már majdnem az utolsó ló mellett haladtam, amikor egyszer csak egy apró termetű róka ugrott elő az egyik szénakupac mögül, egyenesen a kijárat felé iszkolva. Már késő volt lőni, így aztán utána eredtem, és az ajtóból adtam le néhány lövést. Igaz, az első az amúgy is totálkár szélén álló, de valahogy mégis épen maradt tükrű csodajárgányom visszapillantóját zúzta darabokra, a másodikkal meg egy esőgyűjtő hordót lyukasztottam ki, de a harmadikra sikeresen fejen lőttem a kis szökevényt. Mire visszaértem a házba, Sam már a konyhából leskelődött, így odadobtam elé egy újságkupacra a döglött rókát, hogy nyúzza meg. Ha bármi kifogása lenne, hogy ne tudja, hogy kell, akkor gyorsan elhadarom neki a tudnivalókat, nyúzókés a szobámban az éjjeliszekrény fiókjában, aztán hajrá. Nem, nem kell most rögtön, de mire hazaérek, kész legyen. Azzal fogtam magam, visszamentem a szobámba, és úgy becsaptam magam mögött az ajtót, hogy csoda, hogy nem szakadt ki a helyéről. Vagy dőlt össze a ház. Mindenesetre néhány perccel később ismét végigviharzottam a házon, egy „Majd jövök!” magyarázattal, és már pattantam is be a kocsimba. Kellett valami, amivel levezethetem a feszültséget, de most valami veszélyesebbre vágytam, mint a paintball… Így aztán az egyetemen található lőtér felé vitt az utam. Amilyen gyorsan csak lehet, lezavartam a papírmunkákas-engedélyes részt, aztán felmarkoltam a füldugókat és már trappoltam is le a pincébe, hogy szitává lőjek mindent, amit büntetlenül lehetséges. Bár nem voltam egyedül, különösebben nem zavartattam magam. Betámadtam a lehető legtávolabbi „pályát”, majd ledobtam a táskámat a hátam mögött az egyik székre, füldugók be, fegyver elő, vaktölténnyel tár megtölt, és már küldtem is bele szép sorban a golyókat a terem túlsó végén lévő célpontba.
Kiürült egy újabb tár, szóval hamarosan a céltábla megint ott volt előttem, ahogyan belemélyültem a tanulmányozásába. Valamennyire már jobb volt a helyzet, a testét elég sokszor eltaláltam a rajzolt alaknak. Ugyanakkor a fejlövésekkel már nem álltam ilyen jól. Akkor megvan, mit kell innentől gyakorolni. Visszaküldtem a terem végébe a táblát. Éppen kicseréltem az üres tárat egy telire, amikor lépésekre lettem figyelmes. Megfordultam és láttam, hogy újabb lövöldözni vágyó érkezett egy szőke hajú nő személyében. Biccentettem neki üdvözlően, de hang nem jött ki a számon. Valami azt súgta talán jobb, ha nem is szólok hozzá. Majdhogynem láttam a feje felett a fekete felhőket, elég volt az arcára nézni. Szóval maradtam a jól bevált hallgatásnál inkább és visszafordultam a lőálláshoz. Mindenesetre a jelek szerint még se voltam kirívó eset, hogy lövöldözéssel vezetem le a felgyülemlett feszültséget. Mindenesetre befejeztem az újratöltést, majd újra tüzelésre emeltem a pisztolyt, miután megvolt a kibiztosítás. Ám nem sütöttem el. Ugyanis újdonsült lőtársam rákezdett és hát hogy fejezzem ki magam... nem lettem volna a céltábla helyében. Így szórni a skulót... nem is tudom ki csinálta ezt nemrég. Pislogva néztem át... mindenesetre ez eszembe juttatta, hogy elfelejtettem visszavenni a fülvédőt. Pótoltam eme elmaradásomat, majd most már tényleg csináltam azt, amiért idejöttem... ám most lényegesen lassabban lőttem. A cél a fejlövés volt, azt pedig nem lehet csak úgy szórni, mint a vadbarom. Jó, ha tíz másodpercenként egyszer meghúztam a ravaszt, töltényt küldve egy adott célpont felé. Mostanra már elpárolgott belőlem már a feszültség egy jelentős része, de még akadt... ennek ellenére sikerült megállnom, hogy tövig húzzam a ravaszt és egy sorozattal kiengedjem az összes töltényt a tárból.
Miután beleürítettem a tárat a terem túlsó felében lévő célpont bábuba, a nagy lendületnek köszönhetően még egy párszor meghúztam a ravaszt, igaz, csak halk kattanásokkal jelzett, hogy nincs több töltény… Egy ingerült szusszanással fújtam ki az eddig benntartott levegőmet, majd lassan leeresztettem a fegyvert. Bár innen távolról is úgy tűnt, hogy egész jó találati arányom volt, inkább csak arra voltam kíváncsi, hogy mégis mennyire voltam pontos – vagy éppen pontatlan. Lenyomtam a gombot, mire a bábu lassan megindult felém, én pedig alaposabban is szemügyre vettem az áldozatomat. A 9 találatból 6 fejet talált, a maradékból kettő pedig lejjebb sikerült, „csak” nyak, és egy mellé. Elég szar találati arány, ha úgy nézzük, hogy a vérvonal-képességem az ügyesség és a pontosság, ráadásul ez még csak nem is mozgó célpont volt. Sőt, én is csak egy helyben álltam. Te jó ég, csak nem öregszem? 300 után már ez vár rám?! Basszus, remélem, hogy csak az idegesség az oka, Benji nem mondta, hogy ilyen hamar kezdődne a leépülés… Na jó, ideje folytatni a gyakorlást, de sürgősen, mielőtt kiesek itt a gyakorlatból! Oldalra pillantottam, a másik szélső pályán ki gyakorolt éppen? Idefelé úgy berobogtam, hogy szinte fel sem tűnt a jelenléte. Vagyis, feltűnt, csak különösebben nem érdekelt, csodálom is, hogy a felőlem áradó dühödt, kavargó energiák nem űzték még ki innen. Úgy tűnik, éppen a gyakorlás közepén volt, így amíg az én bábum visszagurult a helyére, addig őt figyeltem kíváncsi, vizslató tekintettel, vajon mennyire jó? Ha valami véletlen folytán párbajra kerülne sor, vagy fegyvert emelnék rá, mennyi esélye lenne? Mennyi esélyem lenne? Valószínűleg előbb lelőném az őrzőt, mint ő engem, bár az is igaz, hogy utána szedhetném a sátorfámat, mielőtt az egész brancs rám mozdul... Amennyiben felém néz, csak biccentek neki, a füldugók miatt úgy se nagyon hallaná amit mondok, aztán nekilátok, hogy újratöltsem a tárat. Jöhet a második nekifutás.
A tár lényegesen lassabban ürítődött ki, mint előbb, köszönhetően a lassúbb tüzelésnek. Annak idején hallottam egy olyan mondást, hogy mindig a türelmesebb vadász kapja el a prédát. Valami lehetett benne, mert miután az ürességet jelző kattanást követően jobban szemügyre vettem a céltáblát. A legtöbb golyó átütötte a fejet jelző rajzot, persze nem egy adott lyukat lőtte át állandóan. De a találati arányt nézve messze ez volt eddig a legjobb teljesítményem. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. Mint ha figyelnének. Erre hagyatkozva körbe is néztem. Aham, hamar ki is derült, ki szentelt nekem olyan nagy figyelmet. Illetve annyira nagyot nem, amint feltűnt neki, hogy lelepleződött, csak biccentett és lőtt is tovább, újabb tárat engedve szerencsétlen bábuba. Vállat vonok, majd folytatom a lövészetet. Viszont csak három lövést adok le, amikor eszembe jut valami. Az oké, hogy én most itt ellövöldözgetek meg minden, de mondhatjuk, hogy nyugodt körülmények közepette történnek a dolgok. Értem úgy, hogy nem fut felém farkas, nem futás közben lövök, ilyesmi. Viszont tudni kell nyomás idején is harcolni... és talán egy picit ezt elő lehetne idézni... igaz, némi segítséggel. Elpislogtam a nőre oldalt, aki még mindig sorozta a bábut. Végül is, miért nem, abból bajom nem lehet, ha megkérdezem. Szóval megvártam, míg megint kiürül a tárja és ha nem készülődött indulni, akkor fogtam a dolgaimat és átbaggyogtam hozzá. Igyekeztem a lehető leghétköznapibb kisugárzásomat nyújtani, de hát ilyen küllemmel még akkor is ijesztő tudtam lenni, amikor nem akartam. - Üdv - szólítottam meg, amikor feltűnt neki, hogy ott állok mellette és nézem. - Volna kedve egy kis célbalövő versenyhez?
Az elsőn kívül még két teljes tárat beleürítettem a célpontba, hajszálnyival nagyobb sikerességgel mint az első esetében. Ez is valami, nem? Legalább a vérnyomásom kezd visszaállni normálisabb szintre, ami azt hiszem, rám is fért ez után a reggel után. Miután ismét kiürült a tár, újabb gombnyomás, bábu rendel, én pedig nekiállok, hogy újratöltsem a kis drágámat. Ekkor dönt úgy a mellettem álló férfi, hogy van elég bátorsága megszólítani. Hmm, na erre kíváncsi vagyok. -Üdv. –köszönök én is, majd hallgatom, mit szeretne. Aztán, ahogy megtudom, mégis mi járatban, csak felszökik a szemöldököm. Na nem mint ha olyan hú de meglepő kérdést tett volna fel, elvégre mégiscsak a lőtéren vagyunk, de ő nem tudhatja azt, amit én: mégpedig, hogy a bő 200 éves tapasztalatom meg a vérvonal-képességem mellett nem sok eséllyel rúgna labdába ebben a versenyben, arról nem is beszélve, hogy civilben is sok éven át a lövöldözésből éltem. Na, nem katona voltam, mielőtt bárki azt hinné – „csupán” vadász. Mindenesetre gondoltam, egy esélyt adok neki. -Pontosan hogy képzelte el ezt a versenyt? Adott időn belül kinek jobb a találati aránya? Csukott szemmel ki lő jobban? Vagy ki céloz jobban a kevésbé ügyes kezével? –soroltam fel pár lehetséges verziót, ami így hirtelen eszembe jutott- Csak mert egy egyszerű idő nélküli céllövöldözősdi elég egyoldalú lenne, mint valami bazári játék… Hmm… Erről jut eszembe, mi lenne, ha valami téttel „játszanánk”? –csillant fel az a bizonyos fény a tekintetemben, ami mindig, akárhányszor fogadásról van szó- Nos, mit szól hozzá, Mr…? Hmm… azt hiszem, kezd egyre jobban tetszeni a dolog.
Na, a jelek szerint jól időzítettem, mert a korábbi állapotához képest nem kellett közvetlenül közelről egy pisztolycsővel szemeznem... számolnom a rovátkáit... ilyenek. Visszaköszönt, mire én előadtam neki az ötletemet. Hát nem mondom, hogy rezzenéstelen arccal fogadta a dolgot, de inkább furcsállást láttam rajta és érdeklődést. Nem ütközött meg teljesen rajta, de nem is érte meglepetés nélkül. Szokványos reakció, már ha a mimikáját nézem. Viszont amit utána mond, az elgondolkoztat. Naigen, elég tág értelemben vehető a céllövő verseny és nem is feltétlenül tét nélküli. Elvégre, ma már a versenyek teljesen így működnek. Legyen mi hajtsa az ember fiát/lányát a dolog során. Na igen, ma már ez a világ így működött és nem feltétlenül, a képességek próbára tétele volt a tét. - [b]Revenor. Adam Revenor - mutatkozok be. - Hm... mit szólna ehhez? Fél percen belül kell kilőni két tárat. Az nyer, aki a legtöbb értékesíthető találatot összeszedi. Az időtúllépés automatikusan a másik fél győzelmét jelenti. A tét meg... hát nézze, feltűnt, hogy eléggé feszülten érkezett és én se vagyok kivétel. Szóval a vesztes áll egy kör itókát a másiknak. Ez megfelel önnek Mrs... Kíváncsi voltam, mit szól hozzá... bár aztán elgondolkodtam rajta, hogy ha ő nyer és vezet később, akkor talán nem fog inni... namindegy, akkor majd elvitelre.
-E´Lemaître. Odette e´Lemaître, örvendek. –biccentettem a férfinek, majd magamban mérlegeltem egy kicsit a döntését. Két tár? Elsőre hülyeségnek tűnt, lőni, újratölteni, megint lőni… Jó, természeti adottságainkból adódóan még így is jobb esélyekkel indultam, mert a farkasok alapból gyorsabbak az őrzőknél, de… aztán jobban belegondolva, fél perc az nem kevés idő. Most pedig stabil célpontra lövünk, szóval… mozgónál se szeretek sokáig célozni, az úgy is csak a kezet fárasztja, nem még itt. -Részemről rendben. –mosolyodtam el, azonban volt még valami, amit nem ártott tisztázni, mégpedig- Azonban lehet ésszerűbb lenne, ha a találatok számát határoznánk meg. Vagy az Ön fegyvere hány töltényes tárral bír? Ez 9-es. –emelem fel az említett fegyvert egy pillanatra, majd le is rakom az asztalra magam mellé. Úgy is üres… Viszont, hogy egyszerűbb dolgunk legyen, ahhoz még használatlan bábu is kéne… És igen! Szerencsére azokon kívül, amiket eddig már szitává lőttünk, csak egyet használtak, így ha úgy adódik, akár külön pályán is nyomhatjuk a versenyt, szinkronban. -Kezd Ön, vagy kezdjek? Vagy legyen egyszerre? –teszem fel a következő kérdést, majd a válaszától függően nekilátok, hogy megtöltsem a tárat. Amennyiben az ő fegyverébe egyszerre kevesebb töltény fér, akkor a különbséget majd újratöltésnél veszem figyelembe, a lényeg úgy is az, hogy a töltények száma egyezzen, nem igaz? Ki is készítem a második adagot, annyival is gyorsabban menjen az újratöltés, majd a válaszától függően figyelem, hogy lő… esetleg én is felkészülök a versenyre, attól függően, hogy egymás után, vagy egyszerre fogunk célozni.
A neve hallatán kicsit meglepődök, elvégre francia hangzása van, a beszédén pedig nem igen érzem az akcentust. Mondjuk miért vagyok meglepődve. A szomszédban van Kanada, melynek a jelentős részét ma is francia nyelvűek lakják... néha felröppen olyan hír is, hogy kedvük lenne elszakadni az angolajkú területektől. Szóval simán elképzelhető, hogy onnan jött. A kérdését viszont jogosnak vélem, hamarosan ki is derül, hogy miért. - Ennek 14-es tára van... de ezen könnyen segíthetünk. Leraktam a két tárat a szomszédos lőállás asztalkájára, majd a megmaradt lőszert elkezdtem betárazni. Ugyanakkor nem töltöttem fel teljesen a tárat, elvégre igazodni akartam a nőéhez. Egy tárba 9 töltényt raktam. Helyzeti előnybe kerülhetek, ha még van néhány plusz töltény a táramban. Talán nekem is újra kell töltenem úgy, de az újratöltés miatti idegesség kevesebb lövésembe zavarna bele. 4-be a 9 helyett... a fair play megkövetelte, hogy ne teljes tárral álljak neki a versenynek. - Testlövés 1 pont, fejlövés 2, jó lesz így? Vagyis összesen 36 pont elérhető, ha kilőttünk minden töltényt a tárból. A műveletet befejezendő láttam, hogy Odette már ki is választotta az áldozatot... én meg kértem egy sajátot, az eggyel arrébb levő lőállásba, vagyis van köztünk egy hézag. - Menjen párhuzamosan - ajánlottam, miközben levettem az órámat és állítgattam rajta. - Két csipogás lesz. Az első jelzi a kezdést, a második a végét. Ugyan van fülvédőnk, de az órám tud olyan hangos csipogást kiadni, amit még azon keresztül is meghallunk. Amint átpakoltam a dolgaimat a szomszédos blokkba, leraktam az órámat a hézagos helyre. Kérdőn néztem a nőre, aki, ha bólint, elindul a visszaszámlálás. - 20 másodperc. Felálltam a lőállásba, miközben a tárat a fegyverbe toltam és kibiztosítottam. Lövésre emeltem a pisztolyt, becélozva a célpont mellkasát. Lenyugtattam a tudatomat és vártam a jelet a lövészet megkezdésére... hogy aztán két tárnyi újabb lőszer legyen minél pontosabban kilőve.
A férfi meglepettsége nekem is feltűnik, de szó nélkül hagyom. Most mit várt? Valami amerikai tucat nevet? Vagy mittudomén, annyira nem is érdekel. Amikor pedig meglátom, hogy mire készül a tárakkal, önkéntelenül is halvány mosolyra húzódik a szám. -Köszönöm. Igazából azért volt a kérdés, mert akkor úgy töltöm a tárat, de ha már volt ilyen előzékeny és nagylelkű, hogy ő igazodik hozzám, azt hiszem, ez a minimum. Akármilyen szar napom is van, nem ő tehet róla, így nem lenne túl korrekt rajta levezetni a dühömet. Amíg ő a tárral ügyködik, én is előkapom a tartalék tárat, lerakva magam mellé az asztalra, a fegyverben lévőt pedig nekilátok, hogy újratöltsem. -Tökéletes. –bólintok az ajánlatára, ahogy neki jól esik. Túl sok esélye úgy sincs, legalábbis normális esetben, bár ez a nap minden, csak nem normális… Annyira csak nem keltem bal lábbal, hogy legyűrjön, nem igaz? Vagy igen? Ciki lenne… Bár, utána meg így is úgy is iszunk, szóval csak semmi túlparázás! Ahogy magyarázni kezd, elfoglalom a helyem az állásnál, kicsit lerázom a kezeimet, pár karkörzés, vállforgatás,aztán miután készen állok, megigazítom a fejvédőmet és egy biccentéssel jelzem, hogy részemről mehet a buli. Tár a fegyverbe, kibiztosítottam, az ujjaim a markolatra siklottak, benéztem a célpontot, és vártam. ~Sok sikert! ~ üzenem felé mentálisan, hogy a fülhallgató ellenére is eljusson hozzá az üzenetem, azzal várok. Ahogy meghallottam a verseny kezdetét jelző sípolás, már húztam is meg a ravaszt, egyik lövést a másik után küldve a bábuba, lehetőleg minél rövidebb időn belül. Aztán, miután az utolsó lövés után csak egy halk kattanás jelezte, hogy kiürült a tár, gyors csere, új tár a helyére, és megismételtem az előző mutatványt. Sikerült a következő sípszó előtt leadnom az utolsó találatot is, sőt, még pár másodperc időm maradt is, mielőtt meghallottam volna a verseny végét jelző hangot. Vetettem egy pillantást Adamre, majd ha ő is végzett, levettem a fülhallgatót és megnyomtam a gombot, hogy odavonjam magamhoz a céltáblámat. -Lássuk, mire jutottunk.
(…és akkor ahogy megbeszéltük, 6 kockadobás, 36 a max… hajrá! remélem nem cseszem el és sikerül jól beállítani... :S)
Több szó nem esett köztünk, elvégre minden meg volt beszélve és felkerültek a fülvédők is. Míg vártam a jelző értékű csipogásra, addig igyekeztem elmélyülni magamban. A pisztoly már célra volt emelve, egyáltalán nem remegett meg a hideg fémcső. Ugyan csak nemrég, pontosabban évekkel ezelőtt kezdtem el lőfegyvereket használni, de már volt annyi rutinom, hogy tudjam, hogyan kell kézben fogni és a lehető legpontosabb lövéseket leadni. Oké, az a mai lövészetemből is kiderült, hogy nem voltam egy mesterlövész, de mentségemre szóljon, nem voltam valami jó mentális állapotban. Mostanra viszont már úgy ahogy lehiggadtam. Volt esélyem nyerni, még ha nem is ismertem az erőfölényeket. Gondoltam én... aztán majd kiderül, hogy milyen pontosan is tudok lőni, ha akarok. Vívtam már korábban tűzpárbajt, de ott se igazából azon volt a hangsúly... szemben a mostanitól. Szóval vártam, hogy leteljen az a nyavalyás fél perc és mehessen a hulibuli.
Ám még a lövészet előtt történt valami. Hallottam egy hangot a fejemben. Nem, nem olyan hangokat... azok már rég megmondták, hogy normális vagyok. Sokkal inkább egy távolról jövő, de mégis célba érő üzenet, melynek célpontja az agyam volt. Elég sokszor kaptam már ilyet ahhoz, hogy felismerjem... jah, és nem mellékesen Odette hangjára is sikerült ráismernem, hála a memóriámnak... meg utána a vérmérsékletemnek, elvégre lehet, hogy ilyen körülmények között egy ijedősebb ember azonnal rálőtt volna a szőkére. Ehelyett csak megilletődve néztem oldalra. Naneee, ennyire kicsi ez a város, hogy...
Megszólalt a csipogás. Reflexből lőttem ki az első töltényt, de mivel akkor még a figyelmem se ott volt, persze mellé lőttem. Gyorsan korrigáltam is és már célzottan tüzeltem a célpontra. A tőlem telhető leggyorsabban igyekeztem célzottan kilőni a tárat a bábura, hogy megnyerjem a versenyt. Koncentráltam a célra és szerencsére az Edge-nek elég jó tűzgyorsasága volt. Pontos fegyver is, de egy biztos kezű lövész nélkül az nem sokat számít. Aztán kattant az elsütő szerkezet. Kifogyott a tár. Kapásból megnyomtam a kioldó gombot. A tár kicsúszott a helyéről, de nem pazaroltam rá időt, hogy elkapjam. Hagytam, hogy csattanjon a földön, inkább gyorsan újratöltöttem a pisztolyt és folytattam, amit elkezdtem. Végül a maradék kilenc töltény is belevágódott a táblába... egy másodpercre rá pedig csörrent is az órám. Pár másodpercig még kitartottam a pisztolyt, mire kifújtam a levegőt és leengedte a fegyvert. Elnéztem Odette felé. Már ő is végzett, éppen hangot adott a kíváncsiságának. Egyelőre nem hoztam fel a farkas mivoltát... csak követtem a példáját... na vajon mennyit találtam?
Azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetem, hogy ez NEM az én napom. Ahogy odahívtuk a céltáblákat, elég volt csak egy pillantást vetnem rá, hogy egyből a sírás kerülgessen. Putain… Ilyen irtó szar eredményt se produkáltam még az elmúlt 100 év alatt se. Még jó, hogy nem Benjivel játszottam, mert hallgathatnám a cikizését életem végéig, az ziher. Szerencsétlen teremtőm, de Rochechouart, ha ezt látná… Ha már halott lenne, most, biztos forogna a sírjában mint a turmixgép, hogy annak idején beharapott, de mivel tudtommal még él… Te jó ég, csak meg ne tudja, mert a végén még képes és megfojt, mint a vérvonalunk szégyenét! És ekkor vándorolt át a pillantásom Adam céltáblájára. Hát, lehet jobban jártam volna, ha a saját eredményeim után fejbe lövöm magam, bár ilyen célzási képességekkel lehet nagyobb sikerrel járok, ha inkább elásom magam. Mindenesetre, az egómnak rendesen odatett a dolog, már nem csak kerülgetett a sírás, de ki is buggyant egy-két kövér könnycsepp a szemem sarkában, amit nagy önérzetesen el is morzsoltam, mielőtt még a férfi észrevehette volna. Nem, azt a dicsőséget nem adok meg neki… -Hát… Gratulálok. –préseltem ki magamból a „kedves” szavakat, aztán már kaptam is el a tekintetemet. Rátenyereltem a gombokra, hogy mielőbb eltűntessem a szemem elől ezt a szégyenfoltot az életemből, aztán nekiláttam, hogy elpakoljam a fegyveremet, a maradék tárral meg minden egyéb kis szirszarral együtt. Megyünk inni. Valami töményet. Sokat. Gyorsan. És ha bárkinek is el meri mondani előttem az előbb történteket, akkor esküszöm… nem, nem lövöm le… Majd kitalálok valamit. -Mint… nyertes, van valami kívánsága, hogy hol szeretné folytatni az estét, az italozást tekintve? Vagy rám bízza a döntést? –fordultam felé. Na, jó vagyok, megy ez. Mármint a kedvesség… legalább ez, ha már a célzó-képességem cserbenhagyott. Az a nyamvadt róka, csak érjek haza, rávágom a tűzre, ami megmaradt belőle, akárhogy is sikerült a fiúnak a nyúzás…
Vettem néhány mély lélegzetet, mire megnyomtam a hívógombot. Mire a kép megérkezett, már elszivárgott belőlem a verseny miatt felhalmozódott adrenalin. Megszámoltam a pontjaimat. Nem tökéletes lövészet, de sikerült 27 pontot összeszednem. Elégedetten hümmögtem egyet, majd átnéztem Odette-re... de elég volt az arcára tekintenem, hogy tudjam, nem elégedett. A könnyét ugyan elmorzsolta, mielőtt láthattam volna. A tekintete az embereknek mindig árulkodó, általában én ez alapján szoktam kitalálni, ki mire gondol. - Köszönöm - bólintottam. A hangom mentes volt mindennemű egoizmustól vagy fölényeskedéstől. Számomra az ilyen versengések sosem jelentettek többet az önfelmérésről. Nem a másik legyőzése volt a célom, hanem inkább a magam megmérettetése. Ha győzök, akkor örülök, ha vesztek, akkor okulok. Ennyi a filozófiám erre. Fölényeskedéssel meg szokásom még jobban letörni a vesztest... már pedig Odette-et elnézve valószínűleg ez lett volna az eredmény... nem tudom, de valahol szánalmat éreztem a vérfarkas iránt, amiért ennyire eltörte a dolog. - Nekem az is megfelel, ha beülünk a legelső helyre, ami az utunkba kerül... de ha ismer valami jó helyet, arra is nyitott vagyok - biztosítom, ezzel köntörfalazva, hogy azért kicsit még bajban vagyok az ilyen helyekkel. - Mindenesetre, az első kör az öné... de a többit én állom - mosolygok. - Elvégre ön az első, akit megismertem Fairbanks-ben. Az elsőt kihangsúlyoztam, jelezve, hogy mire gondolok. Nem volt a pincében más, de voltak biztonsági kamerák és nem akartam, hogy felvegyék. Emellett, szerettem volna Odette-t kicsit jobb kedvre deríteni a fiaskó után. Nem az volt a célom ezzel a kis eseménnyel, hogy rossz kedvvel menjen haza, hátha az alkohol majd segít neki... bár tudnám, mire vállalkoztam. Mindenesetre összepakoltunk és elindultunk kifelé. Alighogy kiértünk a pincéből, megcsörrent a telefonom... ezt viszont csak akkor vettem észre a hangzavar miatt, amikor már a csendesebb folyosón voltunk. Kivettem homlokráncolva a telefont, majd bocsánatkérően néztem Odette-re. - Bocsánat, ezt fel kell vennem - kicsit arrébb sétáltam, majd fülemhez emeltem a telefont. - Szép napot William... Igen, szabad vagyok holnap... Hol? ... Denali Nemzeti Park? Igen, tudom, merre van. Mikor? ... Persze, jó lesz... Minden jót. Vettem egy mély lélegzetet, amikor leraktam a telefont... szóval holnap kell beszámolnom Lissy-vel kapcsolatban. Na, de előbb még valamit el kell intéznem. Biccentettem Odette-nek, hogy mehetünk.
-Hm… azt nem tudom, hogy melyik a legközelebbi, de… éppenséggel ismerek 1-2 jó helyet a környéken. –felelem a férfi szavaira, ám ahogy tovább folytatta, halvány mosolyra húzódott a szám- Micsoda megtiszteltetés, bár kissé furcsa is. Lefogadom, nemrég érkezett a városba. –elvégre két falka is rontja a környék levegőjét, arról nem is beszélve, hogy van egy rakat falka nélküli szőrmók is a környéken, példának okáért a mi kis pereputtyunk Lascarral, Sammel és Benjivel együtt, vagy a drága szomszédaink mindkét irányba… Azt meg, hogy ki fizet, majd lemeccsejük, ha ott leszünk. Bár ha annyira fizetni akar, hát ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét? Miután összeszedtem az összes cuccomat, táska a kézbe, dzseki a másik kézben a vállra, aztán indultam is felfelé a pincéből. Persze ahogy felértünk, egyből kapása volt –hm, most felmerült bennem a nagy kérdés, vajon a pincében volt térerő?- én pedig csak legyintek, hogy nyugodtan, semmi probléma. Bár hiába sétál arrébb, annyira még jó a hallásom, hogy így is halljam, amiket mond, még ha nem is szándékosan hallgatózok. Különösebben nem izgat a beszélgetése, így aztán csak a bejárat közelében várok, míg letudja. Búcsúzóul még biccentettem a recepciósnak, aztán kilépve az épületből a parkoló felé vettem az irányt. -Autóval van, vagy elvigyem? –tettem fel a nagy kérdést, mert azért nem mindegy… Hogy hogy fogunk mindketten eljutni a célhelyre, az O’Connorsba. Mondanám, hogy találkozzunk ott 10 perc múlva, de ha tényleg ennyire friss húsnak számít a városban, kétlem, hogy ismerné a helyet, szóval akkor marad a jól bevált én megyek elől, ő meg követ engem. Ha meg nincs autója, elviszem én szívesen, már ha be mer szállni egyáltalán az Alex által sufnituningolt kis csodajárgányomba.
Oké, itt vagyok. Én. Egy lőtéren. Hát, hagyjuk. Nagyi ki van akadva a dolgon, nagyapám már tervezi, hogy együtt fogunk vadászni. Kicsit nagy a káosz most körülöttem, és imádott nagymamám úgy óvna, mint egy hímes tojást. Átmenetileg kénytelen voltam odaköltözni hozzájuk, hogy megnyugtassam, nem történt semmi visszafordíthatatlan, csak egy aprócska heg a lábamon. Mondom neki mindig, mert ezt kell mondani, de tulajdonképpen félek. Az életben nem gondoltam volna, hogy ilyesmi valaha történhet velem, de most már úgy vagyok vele, hogyha egyszer megtörtént, máskor is meg fog. Ezért döntöttem úgy, hogy igenis megtanulok lőni. Hovatovább, veszek majd egy fegyvert. Csak az ég tudná, hogy is kell az ilyesmit intézni, mert eddig nem volt szükségem ilyen információkra. Mindegy, majd erről is megkérdezem Mandyt, ő biztos tudja, elvégre van fegyvere, én már csak tudom, volt a kezemben. Még a gondolatra is kiráz a hideg, tök nevetséges vagyok… lehet, előbb egy pszichológust kellene meglátogatnom, hogy feldolgozzam a traumát. Bár igazából tök fölösleges lenne, mert még az előzőt sem sikerült. Kifizettem a belépőm, és nyugodtan tűrtem, hogy jó alaposan megvizsgálják a személyim, nem hamis-e esetleg. Nem akadtam fenn rajta, többször előfordult már, hogy nem néztek 21-nek sem, nemhogy annyinak, amennyi vagyok. Nem érdekelt, még hízelgő is volt a dolog, remélem negyven évesen is így lesz. Viszont azt már nem nagyon tudtam, hogyan is tovább, úgyhogy úgy döntöttem, megvárom Mandyt. Legalábbis, remélem, hogy jönni fog, biztos nem lehettem benne. A telefonszámát nem tudtam, így csak az őrsön hagytam üzenetet, és bíztam benne, hogy az, aki átvette, közölte volna velem, ha a nő épp szolgálatban lenne, mikorra meginvitálom. Már ha lehet annak nevezni egy találkozást a lőtéren. Kezdem úgy érezni, hogy nagy ostobaság volt ez a részemről, de mindegy, most már csak azért is végigcsinálom. Egy lány sok mindent képes azért megtenni, hogy biztonságban érezze magát, hát én sem leszek kivétel, szeretnék nyugodtan aludni. Addig is, míg Mandy meg nem jön, már ha jön persze, ki kéne találnom, hogy lehet-e gyakorlófegyvert bérelni, bár, biztos lehet, elvégre ez egy gyakorló lőtér, de még azt sem tudom, milyen féle, fajtával kellene kezdeni. Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha ezzel is megvárom a rendőrnőt, biztos, ami biztos alapon. Fölöslegesen nem szeretnék hülyét csinálni magamból. Nem lesz egyszerű dolgom, ha mindent meg akarok tanulni, ami a fegyverviseléshez szükséges, de az holt biztos, hogy még egyszer nem akarom ennyire tehetetlennek és szerencsétlennek érezni magam éles szituációban, mert amilyen peches vagyok, nem ez volt az első és utolsó eset. - Áhh, szia, köszi, hogy eljöttél! Remélem, nem tartalak fel, vagy valami ilyesmi, nem tudtalak máshogy elérni. Annyira birka még én sem vagyok, hogy a rendőrség előtt várakozzak naphosszat, hogy egyszer csak épp elcsípjem, amint megérkezik, vagy végez. Még a végén azt hinnék, valami merényletet tervezek… meg hát, időm sem lenne rá. - Szóóóóóval… szeretnék egy kis szívességet kérni. Azaz, nem teljesen szívességet, mert fizetek is szívesen… Kezdtem bele némileg zavartan, még a tarkóm is megvakartam a copfom alatt, majd egy kínos mosoly villant az arcomon, de végül csak folytattam. Mondjuk, a hely miatt elég hamar rájöhetett, hogy mit szeretnék. - Megtanítanál lőni? Szükségem van erre… Húztam el a szám, és kicsit talán kétségbeesettnek is tűnhetett az utolsó pár szó, de kerek-perec nem fogom kimondani, hogy azóta egyszerűen nem érzem magam biztonságban.
Amikor utolért Naomi hívása, először egy kicsit meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan valami baj történt és szüksége van némi segítségre. A másik az volt, hogy a nagyszülei egészen biztosan beperelnek, harmadjára pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy feltétel nélkül segíteni fogok neki azok után, ami történt vele miattam. Még mindig emésztettem egy kicsit magamat az üggyel kapcsolatban, de nem sok időm maradt ilyesmiken gondolkozni, leszámítva persze azokat az alkalmakat, amikor egyedül feküdtem az ágyamban és volt időm gondolkozni még elalvás előtt. Nem is olyan rossz ez a rendőri munka, legalább kellően lefáraszt fizikai és szellemi téren is. Végül, amikor a kolléga átadta az üzenetet és azt is, hogy hová kellene mennem, immár felébredt bennem a kíváncsiság. Nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy vajon miért szeretne éppen a lőtéren találkozni velem a leányzó. A nyilvánvaló ok egyelőre még teljesen hihetetlen volt számomra, főleg azok után, hogy láttam a szemében a megrendültséget, amikor odaadtam neki a fegyveremet. Nekem úgy jött le akkor, hogy eléggé ódzkodik a fegyverektől, ezt pedig őszintén meg is értettem. Én sem rajongtam értük különösebben, de nekem munkakellék volt, úgyhogy nem válhattam meg tőle csak úgy egyszerűen. Mivel a mai napra – azaz akkorra, amikor Naomi megadta az időpontot – nem voltam beosztva, így teljesen megfelelt nekem ez a kis program. Mikor elindultam otthonról, néhány pillanatig még azon is elgondolkoztam, hogy magammal kéne vinnem a kutyát, de végül egyből el is űztem ezt a fejemből. Szerencsétlen Boe szívinfarktust kapna, ha bevinném egy lőtérre, az biztos. Ezen kívül pedig, amúgy sem vihetném be. Kocsiban hagyni pedig nem lett volna valami bölcs döntés, főleg nem ilyen időjárási viszonyok közepette. Még a végén hozzáfagyna a feneke az üléshez, aztán meg nézhetnénk, hogyan szabadítsam ki őt. Nem sokkal eme eszmefuttatás után, már meg is érkeztem a helyszínre, ahová megbeszéltük a találkozót. Jobban mondva, ahová ő kérte a találkozót, hiszen mi nem beszéltünk egymással. Azt hiszem, hogy most már megadom majd neki a telefonszámomat inkább, hogy ne az őrsön keresztül intézzük a privát ügyeimet. Nem valószínű, hogy az, aki átvette az üzenetét, túlzottan örült volna a postagalamb szerepének. Egy kicsit talán még meg is sajnáltam, de ezért fizetik, vagy mi! Egészen jókedvem volt ma, úgyhogy hatalmas mosoly terült szét az arcomon, amikor beléptem az épületbe és elhaladtam a porta mellett. Elég sűrűn fordulok meg ezen a helyen, ezért nem meglepő, hogy már régi ismerősként fogadtak és azon sem lepődtek meg, hogy ide egyáltalán nem illő öltözékben jelentem meg. Az a helyzet, hogy engem az ilyesmi különösebben sohasem érdekelt. Persze, ha olyan eseményről van szó, akkor bizony ki szoktam öltözni szépen, de amúgy aligha volt fontos a számomra, hogy mit vettem fel. Számomra a lényeg az volt, hogy én jól érezzem magam benne, ezért a legkülönfélébb, legviccesebb ruhákat is magamra aggattam bátran, ha éppen olyanom volt. Miközben átvágtam a központi helyen, lassacskán meg is pillantottam Naomi vörös hajzuhatagát. Ajkaimon még szélesebb lett a mosoly, közben pedig kicipzáraztam a mellényemet, hogy a mozgás könnyebb legyen számomra ezáltal. - Szia! – üdvözöltem végre a lányt. Azóta nem is nagyon találkoztam vele, hogy történt az a kis incidens a postán. – Örülök, hogy látlak! – mondtam őszintén, közben oda is értem közvetlenül elé. – Nem vagyok ma szolgálatban, úgyhogy ráérek egész nap. Egyébként jó is, hogy mondod, megadom a mobilom számát, azon bármikor elérsz. Akár az éjszaka közepén is! – tettem hozzá, bár abban azért reménykedtem, hogy nem fog visszaélni a helyzettel és nem adja telefonbetyárkodásra a fejét. A végén még kénytelen lennék letartóztatni zaklatásért… - Ugyan már, Naomi! – legyintettem egyet, homlokomat pedig még szigorúan ráncolni is kezdtem. – Ne akarj már megsérteni ilyesmivel – ráztam a fejemet, továbbra is elutasítóan. – Szóval miről lenne szó? – kérdeztem végül, de csakhamar választ is kaptam. – Persze, nagyon szívesen. Sajnálom, hogy miattam úgy érzed, hogy szükséged van rá, bár sohasem hátrány, ha egy nő meg tudja magát védeni a mai világban – húztam el a számat, mert tényleg sok szörnyűség történt, én már csak tudom! Alig pár napja öltünk meg Adammel egy sorozatgyilkost, aki lányokat erőszakolt többek között. – Jut eszembe, hogy van a lábad? – érdeklődtem, miközben egy pult irányába kormányoztam őt.
Mandy pulcsiján hamar megakadt a szemem, és határozottan tetszett. Olyasmi volt, amit én is szívesen felvennék bármikor, ha épp nem kell kiöltözni, vagy nem dolgozom. Igaz, a macis minta az elején, legalábbis én annak néztem, valahogy a babákat juttatta eszembe. Erről a témáról meg persze, hogy rögtön Mayára asszociáltam. Már majdnem hét és fél éves, és ebből egyetlen percet sem tölthettem vele… akaratlanul is felsóhajtottam, de mikor Mandy odaért, és elkezdett beszélni, már mosolyogtam. Ennek most nincs itt az ideje, bőven elég akkor szomorkodnom, amikor épp egyedül vagyok otthon, és rám telepedik a magány érzete. - Jesszus, még a saját nagymamámat sem hívnám fel az éjszaka közepén. Jelentem ki rögtön, és Mandy már találkozott is a nagyikámmal, így tudja, mennyire kenyérre kenhető, kedves nőszemély, és ő aztán tutira nem harapná le még egy idegen fejét sem, ha olyankor hívná, nemhogy az enyémet. Mondjuk, elég beszédes az is, hogy nem az anyámmal példálózok, de rá egy üveg uborkát sem bíznék, nemhogy bármilyen problémámat… Viszont elővettem a telefonom, hogy számot cseréljünk Mandyvel, és később ne az őrsön keresztül keressem. Nem mintha egyébként rendszeressé akartam volna tenni, így is elég kellemetlen volt, de más ötletem nem akadt a helyzet áthidalására. - Oké, oké, nem szóltam semmit. Emeltem fel szabadkozva a két kezemet, de azért mosolyogtam továbbra is, mert azért én nem ítéltem véresen komolynak azt a homlokráncolást. Egyszerűen vannak olyan emberek, akiktől az ilyesmi valahogy nem túlságosan fenyegető. Én is ilyen voltam, szóval ismerős a dolog. Mondjuk, ott a postán persze egész más jött le, de ki ne lenne ijesztő fegyverrel a kezében. Jah… hogy én nem? Milyen igaz. Nos, pont ezen áll szándékomban változtatni. - Miattad? Ugyan már, talán te lőttél le? Nem erről van szó, ne aggódj. Egyáltalán nem hibáztatlak téged, sokkal inkább a saját balsorsomat, vagy valami ilyesmi… Vontam vállat, tény, hogy ő adta a kezembe a fegyvert, de közel sem miatta lőttek le, rosszkor voltam rossz helyen, ennyi. Ha valakit hibáztatni akarnék, sokkal inkább a biztonsági őr lenne a céltáblám, máig nem értem, hogy lehetett ennyire óvatlan. - Csak hát, tudod, nyugodtabb lennék, ha ilyen helyzetekben nem uralkodna el rajtam a pánik, és tudnám kezelni. Lehet, ehhez nem kell megtanulnom lőni, de az agyamban már eleget turkáltak, most én akarok csinálni valamit. Fejtettem ki, majd a kérdésére lepillantottam a lábamra, többnyire már fel sem tűnt, hogy volt valami baja, persze, fürdésnél mindig könnyű volt kiszúrni a heget, de hacsak nem terheltem meg túlságosan, nem éreztem. Épp ezért nem is futottam mostanában reggelente, csak sétáltam Miloval. - Alakul. Néha már el is felejtem, hogy valami nem volt rendben vele. Kacsintok rá, mert tényleg nem akartam, hogy magát okolja a sérülésem miatt. A járásommal is minden rendben volt, de nem is csoda, ma még nem igazán fárasztottam le magam. Vélhetőleg nem is fogom, bár, ki tudja, hogy kell rendesen tartani a lábaimat egy lövéshez, de majd hamarosan kiderül. - Ugye lehet itt fegyvert bérelni? Mert nekem nincsen, bár gondolom, ez nem meglepő. Arra még nem térek rá, hogy fegyverviselésit is szeretnék szerezni, sőt, lehet, hogy nem is kellene elmondanom neki, elvégre rendőr. Ezt még át kell gondolnom, csak hát, az a baj, hogy nem tudom, ki mástól kérhetnék a témában segítséget.
- Miért? – kérdeztem meg, miközben felvontam a fél szemöldökömet. – Én még a legjobb barátomat is felhívom az éjszaka közepén, ha éppen olyanom van. Bár az tény, hogy más időzónában is lakik… - tettem még hozzá, amint eszembe jutott. Ezt már inkább csak amolyan elgondolkozva tettem meg, már eleve azt is meg kellett fontolnom, hogy mit mondjak Kennethre. Azt csak nem mondhattam, hogy a mentorom volt, hiszen Naomi egyáltalán nem tudta volna mire vélni. Oké, talán vehette volna úgy, hogy a rendőrségnél ő volt az, aki bevezetett a szakma rejtelmeibe. Ez talán nem is lett volna olyan rossz alternatíva, de már mindegy. Jobban belegondolva tényleg beillett afféle legjobb barátnak is az öreg, ha már itt tartunk! Amint ”visszaszívta”, amit mondott, én elégedetten bólintottam egyet. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte, még csak az kellett volna, hogy fizessen is érte. Hát nem volt elég fizetség az, hogy kórházban volt miattam? Ahol láthatóan amúgy egyáltalán nem is akart lenni. Még mindig megértettem érte, és nagyon sajnáltam. Nem mondom, hogy egész álló nap ezen gondolkoztam, de akárhányszor mentem a postára vagy csak a környékére, mindig eszembe jutott, hogy mi történt ott nem sokkal ezelőtt. - Az nem a balsors volt, hogy belerángattalak az ügybe, ezt te is tudod – mondtam komolyan, közben az ajkaim penge vékonnyá váltak, ahogyan összeszorítottam a számat a kellemetlen helyzet miatt. Jobban mondva számomra volt kellemetlen, mert őt elnézve tényleg elhittem neki, hogy nem engem hibáztatott. Ennek ellenére én tudtam, hogy nem volt más okolható érte, csakis én. Ha nem adok a kezébe fegyvert, ha nem hozom ilyen lehetetlen helyzetbe, akkor senkinek eszébe sem jutott volna rálőni. Így azonban elkerülhetetlen volt, és neki meg kellett tapasztalnia ezt az érzést, ráadásul most miattam félt a hétköznapjai során is. Pedig az ilyen esetek azért mégsem voltak mindennaposnak nevezhetőek, hiába raboltak ki már sok üzletet manapság. Felelőtlen voltam, belátom. - Okés, megértelek. Ezen nem is vagyok fennakadva! – biztosítottam őt, és ezúttal újra megjelent az arcomon egy mosoly. Nem akartam én lebeszélni, csak örültem volna neki, ha meg tudja magát védeni. Rajtam nem fog múlni, az már egyszer biztos. Igaz, hogy még sohasem tanítottam lőni senkit, de sohasem lehet elég késő elkezdeni, ugye? - Ennek örülök – mondtam őszintén. – Mondtam én neked, hogy szépen meg fog ez gyógyulni. Még pár hét, és olyan lesz, mintha tényleg semmi nem történt volna. Engem is lőttek már meg – tettem hozzá, hogy tudja, nem csupán a levegőbe beszéltem. Mondjuk azt már nem tettem hozzá, hogy engem egy varázslattal meg lehetett gyógyítani. Legszívesebben vele is megtettem volna ezt, ha nem éppen egy zsúfolt postán történik az incidens, ahol sokan látták, hogy ő megsérült. Elég érdekesen vette volna ki magát, ha másnap már kutya baja sincs. - Persze, szerintem lehet. Mondjuk, én mindig a sajátomat használom, de hát nincs mindenkinek. Szóval, először is azt tisztázzuk, hogy mivel szeretnél megtanulni lőni. Olyannal, mint az enyém, vagy puskával? – tettem fel a nagy kérdést, ami szerintem elég fontos volt a továbbiakat tekintve.
- Jó, nem mondom azt, hogy nincs az a probléma, amivel felhívnám az éjszaka közepén, de lehetőség szerint igyekszem elkerülni az ilyesmit. Mondjuk, most nem is lenne erre szükség, mert a nagyszüleimnél lakom, amíg szegény nagyim meg nem nyugszik kicsit. Mindenesetre, remélem nem lesz olyan helyzet, hogy ilyesmire szükség lenne. Bár, a bankrablás óta már semmit sem tartok lehetetlennek, kicsit másképp nézem a horrorfilmeket is. - Dehogynem, mert ha nem pont akkor megyek a postára, vagy te nem akkor mész, akkor ez mind nem történik meg velem… Abban mondjuk hiszek, hogy minden okkal történik, szóval valamiért így kellett lennie… csak most még nem tudom, miért. Csak azt, hogy mennyire megviselt, de ezt nem akarom neki mondani, így is láthatólag magát okolja. Annyi minden történhetett volna másként aznap, hogy kár ezen gondolkodni. Akár olyan helyen is érhetett volna a golyó, hogy belehalok. Még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy élek. Mindegy is, eleget gondolok erre az egészre, nem szeretnék több szót ejteni róla. - Igen? Hol? Maradt heged? Nekem van egy kicsi… Azt nem is szándékozom megkérdezni, hogyan történt a dolog, mert szerintem jobb nekem,ha minél kevesebbet hallok ilyesmikről. Inkább híradót sem nézek, meg a netet se nagyon böngészem azóta. Ilyenkor áldás, ha két munkahelye van valakinek, és nincs egy perc szabadideje sem szinte. - Nekem például nincs fegyverem, szóval muszáj bérelnem egyet, ha lehet. És olyannal, amilyen a tiéd, vadászni azért nem szeretnék járni egyelőre. Mosolyodom el, mondjuk, puskája van a nagypapámnak, ő sokat vadászott régen, mostanra már berozsdásodott, úgyhogy hacsak valami régi haverja nem kerekedik fel, ő sem megy egyedül. Jobb is, még a végén valami sebzett vadkan leterítené vagy valami. - Te amúgy mindenféle fegyverrel tudsz lőni? Kérdeztem kíváncsian, gondolom, nem csak egy félével kellett megtanulnia a szakmájához… Mélyebbre azonban nem akarom ásni magam, meg ki tudja, mennyit mondhat el belőle, biztos vannak olyan részei a munkájában, amivel kapcsolatban titoktartás köti. Hümm, az is érdekelne, hogy miként tud érvényesülni a szakmájában nőként. Biztosan nem egyszerű. Alkalomadtán majd erre is rákérdezek, de most jöjjön a fegyverbérlés, aztán meg az okítás... a többi részemről egyelőre ráér.
Ezt a választ már könnyebben elfogadtam és elégedetten bólintottam is mellé. Mindig van olyan eset, ami kivételt képez a többi alól. Mondjuk nálam el sem tudtam képzelni, hogy mi lenne ilyen kivétel, leszámítva a múltkori alkalmat, amikor Adamet vertem fel késő este, hogy menjünk gyorsan gyilkos farkast üldözni, mintha az lenne a világ legnagyobb szórakozása. Pedig az minden volt, csak vicces nem. Még mindig kísért a gondolat időnként, hogy a hulla a csomagtartómban volt, de mondjuk azt, hogy a munka természetes velejárója, és akkor máris jobban, vagy legalábbis elfogadhatóbban hangzik. Nekem. Ha most Naominak ezt elmesélném, egészen biztos, hogy messzire elkerülne a jövőben, amit őszintén sajnálnék. Kedves lánynak tűnt, nem akartam elüldözni magamtól csak úgy. De azért az arcát mindenképpen megnéztem volna, annyi szent! Nem szálltam vele vitába ismét, de attól még mindig nem értettem egyet vele a történtekkel kapcsolatban, és ezt jelezte a ráncba szaladt homlokom is. Nem fog megváltozni a véleményem úgysem, viszont azt már most eldöntöttem, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tanultam volna egy ilyen helyzetből. Attól még, hogy nem lett belőle komolyabb megrovás irányomba, még nagyon is a szívemre vettem. Az volt a feladatom, hogy védjem az embereket, nem pedig az, hogy ártsak nekik a hülye ötleteim révén. - Igen, ebben én is hiszek! – ismertem el, és határozottan bólintottam is mellé. – Talán azért történt, hogy valami rávegyen a fegyverhasználatra. Mármint arra, hogy megtanuld használni – pontosítottam gyorsan, és most már mosolyogtam is rá biztatóan. Nem akartam én elijeszteni, egyébként sem volt olyan nagy dolog manapság, hogy valaki fegyvert hordott magánál. Nem volt nehéz sem beszerezni, sem egy fegyvertartásit szerezni. Pont ebből volt sokszor nagy baj, de nem tartottam valószínűnek, hogy Naomi lesz a következő, aki megpróbálja kirabolni a bankot vagy esetleg a postát. Nem olyannak tűnt, aki visszaélne a megszerzett tudásával. Mikor láttam, hogy felkeltette az érdeklődését az, hogy engem is meglőttek, csak sejtelmesen mosolyogtam. Igazából maradt valamennyi heg, de az egyik öregedés gátló tetoválásom pont eltakarta a kíváncsi tekintetek elől. Az ilyesmit pedig nem szívesen mutogattam csak úgy, hiszen első ránézésre nem voltam az a tetováltatós típus, tudtam én jól. Ennek ellenére azonban elég sok takarta a testemet, példának okáért az egész hátamat befedték a szárnyak, amelyek az informátorok sajátjai. - Igen, maradt nekem is egy kicsi, de nem vészes. Sajnos a munkával jár együtt – mosolyogtam rá vidáman, mert engem már nem akasztott ki ez a téma. Annál is inkább, hiszen annyira maradandó nyoma nem is maradt, ami elcsúfíthatta volna a testemet. Azt pedig már nem is kezdtem el részletezni, hogy merre találhatóak az apró kis hegek. Valószínűleg túl sok lett volna belőlük ahhoz, hogy Naomi felfogja, miként lehetséges ez. Mondjuk úgy, hogy hatvan éve koptatom a Föld porát… - Majd annak is eljön az ideje, hogy beszerezz egy sajátot! – közben belékaroltam, és elkormányoztam a megfelelő pult irányába. – Jó, tehát maroklőfegyver kell. Szerintem tartanak is pont olyan típust, mint amilyen az enyém. Ez egy 9 mm-es Smith & Wesson – tájékoztattam, miközben elővettem a sajátomat. – És igen, én mindenfélével viszonylag jól elboldogulok. Amennyire nem szeretem a fegyvereket, olyan jó érzékem van a célzáshoz – mosolyodtam el nagy vidáman, mert ezen valamiért mindig nevetnem kellett. – Szerintem egyébként megengedik, hogy velem gyakorolj, itt már ismernek engem, sokat járok ide – közöltem tájékoztatásul, miközben arra vártam, hogy sorra kerüljünk és Naomi kérhessen egy kölcsönfegyvert.
- Ha azért történt, akkor mindenképpen sikeresnek tekinthető a küldetés. Bólintottam, bár nem épp elégedetten, azt hiszem, meglettem volna ezen újdonsült hobbi nélkül is, de most már nincs mit tenni, megtanulom, és kész, aztán legfeljebb újra tudok majd nyugodtan aludni, ha másra nem is használom. Nekem már az is bőven elég lenne. Ki tudja, hogy nem lennék-e idegesebb, ha ott lapul valahol nálam még egy fegyver is. Mindenesetre erre egyelőre nem így gondolom, hanem csak szeretnék úgymond készen állni, ha még valami hasonló helyzetbe keveredek. Bár, isten adja, hogy ne legyen ilyesmi, mondjuk, nem is hiszek istenben, ha létezne, a kislányom mellettem lenne… - Mármint, a szándék része, de talán nem lehetetlen dolog megtanulni. Azért, remélem, türelmes tanár vagy. Kacsintok rá, bár az eddigiek alapján ebből nem lesz gond, csak ne fogjon rám pisztolyt senki, és rendben leszünk. Hú, most jut eszembe először, meglehetősen abszurd módon, hogy egy lőtéren mások is vannak. Fegyverekkel. Hát elment az eszem??? Jó, nyugi Nono, most már nem csinálhatsz totálisan hülyét magadból azzal, hogy lelécelsz… Nagylevegő, menni fog. Itt senki nem lő le, az biztos, nincs is mitől félni. Hahh, könnyű mondani. Ha valaha látnám Mandy tetoválását, abszolút nem tartanám furának, vagy hozzá nem illőnek, mert nekem is van. A lányom miatt csináltattam, és ha egy Őrző látná, valószínűleg azt hinné, hogy én is közéjük tartozom, ami persze nincs így, mert fogalmam sincs a létezésükről. - Gondoltam, hogy a szakmádban nem lehet az ilyesmit megúszni. Sosem féltél egyébként? Vagy az első után már nem volt olyan vészes a többi? Nem mintha azt akarnám, hogy még egyszer valaha meglőjenek, csak érdekel… Sosem jutott eszembe, hogy például rendőr is lehetnék, azt hiszem, mindig is túl kicsi és vékonyka voltam, szerintem bárki kiröhögött volna, ha ilyesmivel állok elé. Nem, engem mindig is jobban vonzottak a tudományok, nem véletlenül lettem gyógyszerész. - Célozni én is jól tudok, legalábbis a darts nagyon megy. Vonok vállat, azt hiszem, a múltkor említettem a szorult helyzetünkben, hogy lőttem már életemben, de a nagypapám puskája nem pont az a kategória, amivel kezdeni szeretném, meg aztán, azt sem vittem épp túlzásba, épp hogy kipróbáltam, a célpont meg csak konzervdoboz volt. Mindenesetre, ha már célzás, maradnék a biztonságosabb dartsnál, de hát ugye, egy lőtéren ilyesmivel nyilván kiröhögnének. - Az jó lenne, mert egyedül maximum viccet csinálhatnék magamból. Jegyzem meg, majd amint sorra kerülünk, elregélem a pult mögött állónak, hogy milyen fegyvert szeretnék kölcsönözni, é maradok annál, amilyen Mandynek van. Szerencsére megjegyeztem a kalibert és a nevet, így nem okoz gondot kikérni. Meg is kapom, és furcsán ismerősen simul a tenyerembe, nem is tudom, kicsit olyan érzésem van, hogy tényleg meg kell ezt tanulnom, frász tudja, miért. - Kapunk olyan fülvédőt is, mint amit a filmekben viselnek ilyenkor? Fogalmam sincs, hogy hívják… Ezt már persze Mandytől kérdem, amint elindulhatunk a lőállások felé. Kicsit hevesebben dobog a szívem, de menni fog, mennie kell, szívós csaj vagyok, ennél sokkal rosszabb dolgon is keresztülmentem már.
- Ne aggódj, én nagyon türelmes tudok lenni, ha fontos dologról van szó. Nem sűrűn szoktam tanítani másokat, de talán menni fog azért – mosolyogtam rá biztatóan. Mivel még Adammel nem sikerült időpontot egyeztetnem a vezetésével kapcsolatban, így tényleg nem tudtam, hogy mennyire vagyok türelmes tanár adott esetben. Valami azt súgta, hogy nem lesz ezzel baj, és amúgy is jobban éreztem volna magam, ha valamivel segíthetek Naomin a miattam elszenvedett trauma után. Talán én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy meg tudja védeni magát, ha olyan veszélyes szituba kerülne. Azért nagyon reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni és nem kell majd őt azért bekísérnem az őrsre, hogy bebizonyítsuk, hogy önvédelemből lőtt. - Hát, azért vannak olyanok, akik ilyen szerencsések. Gondold csak el, Amerikában mennyi kisváros van, ahol semmi nem történik és a legnagyobb szám az, ha valaki betöri a vegyesbolt kirakatát. Csak a legnagyobb városokban megszokott az ilyesmi, én pedig már voltam egy-kettőben, meg rázós helyzetben is – magyaráztam Naominak, engem ugyanis már egyáltalán nem viselt meg az ilyesmi. Elfogadtam, hogy mindez a munkámmal jár, és amúgy is ki lennék neki téve, ha nem rendőrként dolgoznék. Így akkor már nem teljesen mindegy, ha a civil életben is ilyesminek szentelem az életem? Éppen úgy nyomozok ott is, mint amikor egy-egy farkasnak kell jobban utánanézni. Nem nagy ügy, tényleg! - Egyébként van egy olyan hülye tulajdonságom, hogy amikor kéne, egyáltalán nem félek. Így nekem már nem okoz gondot, hogy farkasszemet nézzek egy fegyver csövével – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, közben pedig lassacskán már sorra is kerültünk a pultnál, ahonnan a fegyvereket lehetett kölcsönözni, hogy úgy mondjam. – De nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer megesne veled ilyesmi. Legközelebb, ha meglátlak a postán, nagy ívben elkerüllek, oké? – persze csak viccnek szántam, eszem ágában sem lett volna úgy tenni, mintha nem ismerném őt, mert ez nem volt rám jellemző. Általában szembenéztem a problémákkal, már ha ezt annak lehetett volna nevezni. A végén még mi ketten vonzanánk be egy újabb akciót. - Akkor nem lesz gond, hidd el! Nem sokkal nehezebb ám, mint a darts! – na, jó, azért a kettő teljesen más volt, de kicsit biztatni akartam most, nem pedig elijeszteni. Az pedig már fél siker volt, hogy legalább a célzással nem voltak gondjai. A legtöbb embernek azért inkább az szokott problémát okozni és nem az, hogy elsüssön egy fegyvert. Azt még egy hülye is meg tudja tenni, de a célt eltalálni már nem olyan könnyű ám! Csak a fejemet ráztam, szerintem egyáltalán nem csinált volna magából viccet. Ennek ellenére feltett szándékom volt, hogy végig ott legyek mellette és segítsek neki. Még a fegyvert is sikerült egyedül kérnie, jól emlékezett arra, hogy milyen az enyém, úgyhogy én a magam részéről pozitívan láttam a helyzetünket. Hamarosan már úgy megszeret majd lőni, hogy a fegyverrel fog aludni. Én mindig ott tartom a párnám alatt, egy másikat pedig az éjjeliszekrényem felső fiókjában. Sohasem lehet tudni, hogy mi történik az éjszaka közepén, főleg egy magamfajtával. - Pontosan úgy, hogy fülvédő – nevettem fel jókedvűen. – Na, gyere, kapunk azt is, persze! Anélkül be sem engednének minket a pályára. Nagyon csini lesz ám rajtad – viccelődtem tovább, miközben szereztem magunknak kettőt és a sajátomat már fel is raktam a fejemre, a fegyveremet pedig előkészítettem, hogy kéznél legyen. – Meglátod, nem lesz ez olyan rossz! – kicsit hangosabban beszéltem, mint eddig. Főként azért, hogy hallja is, amit mondok, hiszen valamelyest levédte a fülvédő, másrészt pedig már kihallatszott kicsit a többi gyakorló ember fegyverének a hangja. Közben magam elé engedtem Naomit, aztán én is beléptem. - Azt tudod úgy elméletben, hogy hogyan kell megtölteni egy fegyvert? – kérdeztem tőle, immár arra összpontosítva, amiért idejöttünk valójában.
Kezdőlap
//
