Az egyetem területén található gyakorló lőtér az egyetem tanulói számára ingyenesen igénybe vehető, külsősök térítés ellenében vehetnek órákat, vagy kilövöldözhetik magukból a feszültséget. Figyelem!!! A pálya 21 éves kor felett vehető igénybe, belépésnél személyi igazolványt kérünk felmutatni!
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet. 2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani. 3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni. 4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani. 5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani. 6. A lőtéren fülvédő használata kötelező. 7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni. 8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos! 9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak. 10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni. 11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát. 12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! 13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
-Hm… azt nem tudom, hogy melyik a legközelebbi, de… éppenséggel ismerek 1-2 jó helyet a környéken. –felelem a férfi szavaira, ám ahogy tovább folytatta, halvány mosolyra húzódott a szám- Micsoda megtiszteltetés, bár kissé furcsa is. Lefogadom, nemrég érkezett a városba. –elvégre két falka is rontja a környék levegőjét, arról nem is beszélve, hogy van egy rakat falka nélküli szőrmók is a környéken, példának okáért a mi kis pereputtyunk Lascarral, Sammel és Benjivel együtt, vagy a drága szomszédaink mindkét irányba… Azt meg, hogy ki fizet, majd lemeccsejük, ha ott leszünk. Bár ha annyira fizetni akar, hát ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét? Miután összeszedtem az összes cuccomat, táska a kézbe, dzseki a másik kézben a vállra, aztán indultam is felfelé a pincéből. Persze ahogy felértünk, egyből kapása volt –hm, most felmerült bennem a nagy kérdés, vajon a pincében volt térerő?- én pedig csak legyintek, hogy nyugodtan, semmi probléma. Bár hiába sétál arrébb, annyira még jó a hallásom, hogy így is halljam, amiket mond, még ha nem is szándékosan hallgatózok. Különösebben nem izgat a beszélgetése, így aztán csak a bejárat közelében várok, míg letudja. Búcsúzóul még biccentettem a recepciósnak, aztán kilépve az épületből a parkoló felé vettem az irányt. -Autóval van, vagy elvigyem? –tettem fel a nagy kérdést, mert azért nem mindegy… Hogy hogy fogunk mindketten eljutni a célhelyre, az O’Connorsba. Mondanám, hogy találkozzunk ott 10 perc múlva, de ha tényleg ennyire friss húsnak számít a városban, kétlem, hogy ismerné a helyet, szóval akkor marad a jól bevált én megyek elől, ő meg követ engem. Ha meg nincs autója, elviszem én szívesen, már ha be mer szállni egyáltalán az Alex által sufnituningolt kis csodajárgányomba.
Oké, itt vagyok. Én. Egy lőtéren. Hát, hagyjuk. Nagyi ki van akadva a dolgon, nagyapám már tervezi, hogy együtt fogunk vadászni. Kicsit nagy a káosz most körülöttem, és imádott nagymamám úgy óvna, mint egy hímes tojást. Átmenetileg kénytelen voltam odaköltözni hozzájuk, hogy megnyugtassam, nem történt semmi visszafordíthatatlan, csak egy aprócska heg a lábamon. Mondom neki mindig, mert ezt kell mondani, de tulajdonképpen félek. Az életben nem gondoltam volna, hogy ilyesmi valaha történhet velem, de most már úgy vagyok vele, hogyha egyszer megtörtént, máskor is meg fog. Ezért döntöttem úgy, hogy igenis megtanulok lőni. Hovatovább, veszek majd egy fegyvert. Csak az ég tudná, hogy is kell az ilyesmit intézni, mert eddig nem volt szükségem ilyen információkra. Mindegy, majd erről is megkérdezem Mandyt, ő biztos tudja, elvégre van fegyvere, én már csak tudom, volt a kezemben. Még a gondolatra is kiráz a hideg, tök nevetséges vagyok… lehet, előbb egy pszichológust kellene meglátogatnom, hogy feldolgozzam a traumát. Bár igazából tök fölösleges lenne, mert még az előzőt sem sikerült. Kifizettem a belépőm, és nyugodtan tűrtem, hogy jó alaposan megvizsgálják a személyim, nem hamis-e esetleg. Nem akadtam fenn rajta, többször előfordult már, hogy nem néztek 21-nek sem, nemhogy annyinak, amennyi vagyok. Nem érdekelt, még hízelgő is volt a dolog, remélem negyven évesen is így lesz. Viszont azt már nem nagyon tudtam, hogyan is tovább, úgyhogy úgy döntöttem, megvárom Mandyt. Legalábbis, remélem, hogy jönni fog, biztos nem lehettem benne. A telefonszámát nem tudtam, így csak az őrsön hagytam üzenetet, és bíztam benne, hogy az, aki átvette, közölte volna velem, ha a nő épp szolgálatban lenne, mikorra meginvitálom. Már ha lehet annak nevezni egy találkozást a lőtéren. Kezdem úgy érezni, hogy nagy ostobaság volt ez a részemről, de mindegy, most már csak azért is végigcsinálom. Egy lány sok mindent képes azért megtenni, hogy biztonságban érezze magát, hát én sem leszek kivétel, szeretnék nyugodtan aludni. Addig is, míg Mandy meg nem jön, már ha jön persze, ki kéne találnom, hogy lehet-e gyakorlófegyvert bérelni, bár, biztos lehet, elvégre ez egy gyakorló lőtér, de még azt sem tudom, milyen féle, fajtával kellene kezdeni. Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha ezzel is megvárom a rendőrnőt, biztos, ami biztos alapon. Fölöslegesen nem szeretnék hülyét csinálni magamból. Nem lesz egyszerű dolgom, ha mindent meg akarok tanulni, ami a fegyverviseléshez szükséges, de az holt biztos, hogy még egyszer nem akarom ennyire tehetetlennek és szerencsétlennek érezni magam éles szituációban, mert amilyen peches vagyok, nem ez volt az első és utolsó eset. - Áhh, szia, köszi, hogy eljöttél! Remélem, nem tartalak fel, vagy valami ilyesmi, nem tudtalak máshogy elérni. Annyira birka még én sem vagyok, hogy a rendőrség előtt várakozzak naphosszat, hogy egyszer csak épp elcsípjem, amint megérkezik, vagy végez. Még a végén azt hinnék, valami merényletet tervezek… meg hát, időm sem lenne rá. - Szóóóóóval… szeretnék egy kis szívességet kérni. Azaz, nem teljesen szívességet, mert fizetek is szívesen… Kezdtem bele némileg zavartan, még a tarkóm is megvakartam a copfom alatt, majd egy kínos mosoly villant az arcomon, de végül csak folytattam. Mondjuk, a hely miatt elég hamar rájöhetett, hogy mit szeretnék. - Megtanítanál lőni? Szükségem van erre… Húztam el a szám, és kicsit talán kétségbeesettnek is tűnhetett az utolsó pár szó, de kerek-perec nem fogom kimondani, hogy azóta egyszerűen nem érzem magam biztonságban.
Amikor utolért Naomi hívása, először egy kicsit meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan valami baj történt és szüksége van némi segítségre. A másik az volt, hogy a nagyszülei egészen biztosan beperelnek, harmadjára pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy feltétel nélkül segíteni fogok neki azok után, ami történt vele miattam. Még mindig emésztettem egy kicsit magamat az üggyel kapcsolatban, de nem sok időm maradt ilyesmiken gondolkozni, leszámítva persze azokat az alkalmakat, amikor egyedül feküdtem az ágyamban és volt időm gondolkozni még elalvás előtt. Nem is olyan rossz ez a rendőri munka, legalább kellően lefáraszt fizikai és szellemi téren is. Végül, amikor a kolléga átadta az üzenetet és azt is, hogy hová kellene mennem, immár felébredt bennem a kíváncsiság. Nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy vajon miért szeretne éppen a lőtéren találkozni velem a leányzó. A nyilvánvaló ok egyelőre még teljesen hihetetlen volt számomra, főleg azok után, hogy láttam a szemében a megrendültséget, amikor odaadtam neki a fegyveremet. Nekem úgy jött le akkor, hogy eléggé ódzkodik a fegyverektől, ezt pedig őszintén meg is értettem. Én sem rajongtam értük különösebben, de nekem munkakellék volt, úgyhogy nem válhattam meg tőle csak úgy egyszerűen. Mivel a mai napra – azaz akkorra, amikor Naomi megadta az időpontot – nem voltam beosztva, így teljesen megfelelt nekem ez a kis program. Mikor elindultam otthonról, néhány pillanatig még azon is elgondolkoztam, hogy magammal kéne vinnem a kutyát, de végül egyből el is űztem ezt a fejemből. Szerencsétlen Boe szívinfarktust kapna, ha bevinném egy lőtérre, az biztos. Ezen kívül pedig, amúgy sem vihetném be. Kocsiban hagyni pedig nem lett volna valami bölcs döntés, főleg nem ilyen időjárási viszonyok közepette. Még a végén hozzáfagyna a feneke az üléshez, aztán meg nézhetnénk, hogyan szabadítsam ki őt. Nem sokkal eme eszmefuttatás után, már meg is érkeztem a helyszínre, ahová megbeszéltük a találkozót. Jobban mondva, ahová ő kérte a találkozót, hiszen mi nem beszéltünk egymással. Azt hiszem, hogy most már megadom majd neki a telefonszámomat inkább, hogy ne az őrsön keresztül intézzük a privát ügyeimet. Nem valószínű, hogy az, aki átvette az üzenetét, túlzottan örült volna a postagalamb szerepének. Egy kicsit talán még meg is sajnáltam, de ezért fizetik, vagy mi! Egészen jókedvem volt ma, úgyhogy hatalmas mosoly terült szét az arcomon, amikor beléptem az épületbe és elhaladtam a porta mellett. Elég sűrűn fordulok meg ezen a helyen, ezért nem meglepő, hogy már régi ismerősként fogadtak és azon sem lepődtek meg, hogy ide egyáltalán nem illő öltözékben jelentem meg. Az a helyzet, hogy engem az ilyesmi különösebben sohasem érdekelt. Persze, ha olyan eseményről van szó, akkor bizony ki szoktam öltözni szépen, de amúgy aligha volt fontos a számomra, hogy mit vettem fel. Számomra a lényeg az volt, hogy én jól érezzem magam benne, ezért a legkülönfélébb, legviccesebb ruhákat is magamra aggattam bátran, ha éppen olyanom volt. Miközben átvágtam a központi helyen, lassacskán meg is pillantottam Naomi vörös hajzuhatagát. Ajkaimon még szélesebb lett a mosoly, közben pedig kicipzáraztam a mellényemet, hogy a mozgás könnyebb legyen számomra ezáltal. - Szia! – üdvözöltem végre a lányt. Azóta nem is nagyon találkoztam vele, hogy történt az a kis incidens a postán. – Örülök, hogy látlak! – mondtam őszintén, közben oda is értem közvetlenül elé. – Nem vagyok ma szolgálatban, úgyhogy ráérek egész nap. Egyébként jó is, hogy mondod, megadom a mobilom számát, azon bármikor elérsz. Akár az éjszaka közepén is! – tettem hozzá, bár abban azért reménykedtem, hogy nem fog visszaélni a helyzettel és nem adja telefonbetyárkodásra a fejét. A végén még kénytelen lennék letartóztatni zaklatásért… - Ugyan már, Naomi! – legyintettem egyet, homlokomat pedig még szigorúan ráncolni is kezdtem. – Ne akarj már megsérteni ilyesmivel – ráztam a fejemet, továbbra is elutasítóan. – Szóval miről lenne szó? – kérdeztem végül, de csakhamar választ is kaptam. – Persze, nagyon szívesen. Sajnálom, hogy miattam úgy érzed, hogy szükséged van rá, bár sohasem hátrány, ha egy nő meg tudja magát védeni a mai világban – húztam el a számat, mert tényleg sok szörnyűség történt, én már csak tudom! Alig pár napja öltünk meg Adammel egy sorozatgyilkost, aki lányokat erőszakolt többek között. – Jut eszembe, hogy van a lábad? – érdeklődtem, miközben egy pult irányába kormányoztam őt.
Mandy pulcsiján hamar megakadt a szemem, és határozottan tetszett. Olyasmi volt, amit én is szívesen felvennék bármikor, ha épp nem kell kiöltözni, vagy nem dolgozom. Igaz, a macis minta az elején, legalábbis én annak néztem, valahogy a babákat juttatta eszembe. Erről a témáról meg persze, hogy rögtön Mayára asszociáltam. Már majdnem hét és fél éves, és ebből egyetlen percet sem tölthettem vele… akaratlanul is felsóhajtottam, de mikor Mandy odaért, és elkezdett beszélni, már mosolyogtam. Ennek most nincs itt az ideje, bőven elég akkor szomorkodnom, amikor épp egyedül vagyok otthon, és rám telepedik a magány érzete. - Jesszus, még a saját nagymamámat sem hívnám fel az éjszaka közepén. Jelentem ki rögtön, és Mandy már találkozott is a nagyikámmal, így tudja, mennyire kenyérre kenhető, kedves nőszemély, és ő aztán tutira nem harapná le még egy idegen fejét sem, ha olyankor hívná, nemhogy az enyémet. Mondjuk, elég beszédes az is, hogy nem az anyámmal példálózok, de rá egy üveg uborkát sem bíznék, nemhogy bármilyen problémámat… Viszont elővettem a telefonom, hogy számot cseréljünk Mandyvel, és később ne az őrsön keresztül keressem. Nem mintha egyébként rendszeressé akartam volna tenni, így is elég kellemetlen volt, de más ötletem nem akadt a helyzet áthidalására. - Oké, oké, nem szóltam semmit. Emeltem fel szabadkozva a két kezemet, de azért mosolyogtam továbbra is, mert azért én nem ítéltem véresen komolynak azt a homlokráncolást. Egyszerűen vannak olyan emberek, akiktől az ilyesmi valahogy nem túlságosan fenyegető. Én is ilyen voltam, szóval ismerős a dolog. Mondjuk, ott a postán persze egész más jött le, de ki ne lenne ijesztő fegyverrel a kezében. Jah… hogy én nem? Milyen igaz. Nos, pont ezen áll szándékomban változtatni. - Miattad? Ugyan már, talán te lőttél le? Nem erről van szó, ne aggódj. Egyáltalán nem hibáztatlak téged, sokkal inkább a saját balsorsomat, vagy valami ilyesmi… Vontam vállat, tény, hogy ő adta a kezembe a fegyvert, de közel sem miatta lőttek le, rosszkor voltam rossz helyen, ennyi. Ha valakit hibáztatni akarnék, sokkal inkább a biztonsági őr lenne a céltáblám, máig nem értem, hogy lehetett ennyire óvatlan. - Csak hát, tudod, nyugodtabb lennék, ha ilyen helyzetekben nem uralkodna el rajtam a pánik, és tudnám kezelni. Lehet, ehhez nem kell megtanulnom lőni, de az agyamban már eleget turkáltak, most én akarok csinálni valamit. Fejtettem ki, majd a kérdésére lepillantottam a lábamra, többnyire már fel sem tűnt, hogy volt valami baja, persze, fürdésnél mindig könnyű volt kiszúrni a heget, de hacsak nem terheltem meg túlságosan, nem éreztem. Épp ezért nem is futottam mostanában reggelente, csak sétáltam Miloval. - Alakul. Néha már el is felejtem, hogy valami nem volt rendben vele. Kacsintok rá, mert tényleg nem akartam, hogy magát okolja a sérülésem miatt. A járásommal is minden rendben volt, de nem is csoda, ma még nem igazán fárasztottam le magam. Vélhetőleg nem is fogom, bár, ki tudja, hogy kell rendesen tartani a lábaimat egy lövéshez, de majd hamarosan kiderül. - Ugye lehet itt fegyvert bérelni? Mert nekem nincsen, bár gondolom, ez nem meglepő. Arra még nem térek rá, hogy fegyverviselésit is szeretnék szerezni, sőt, lehet, hogy nem is kellene elmondanom neki, elvégre rendőr. Ezt még át kell gondolnom, csak hát, az a baj, hogy nem tudom, ki mástól kérhetnék a témában segítséget.
- Miért? – kérdeztem meg, miközben felvontam a fél szemöldökömet. – Én még a legjobb barátomat is felhívom az éjszaka közepén, ha éppen olyanom van. Bár az tény, hogy más időzónában is lakik… - tettem még hozzá, amint eszembe jutott. Ezt már inkább csak amolyan elgondolkozva tettem meg, már eleve azt is meg kellett fontolnom, hogy mit mondjak Kennethre. Azt csak nem mondhattam, hogy a mentorom volt, hiszen Naomi egyáltalán nem tudta volna mire vélni. Oké, talán vehette volna úgy, hogy a rendőrségnél ő volt az, aki bevezetett a szakma rejtelmeibe. Ez talán nem is lett volna olyan rossz alternatíva, de már mindegy. Jobban belegondolva tényleg beillett afféle legjobb barátnak is az öreg, ha már itt tartunk! Amint ”visszaszívta”, amit mondott, én elégedetten bólintottam egyet. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte, még csak az kellett volna, hogy fizessen is érte. Hát nem volt elég fizetség az, hogy kórházban volt miattam? Ahol láthatóan amúgy egyáltalán nem is akart lenni. Még mindig megértettem érte, és nagyon sajnáltam. Nem mondom, hogy egész álló nap ezen gondolkoztam, de akárhányszor mentem a postára vagy csak a környékére, mindig eszembe jutott, hogy mi történt ott nem sokkal ezelőtt. - Az nem a balsors volt, hogy belerángattalak az ügybe, ezt te is tudod – mondtam komolyan, közben az ajkaim penge vékonnyá váltak, ahogyan összeszorítottam a számat a kellemetlen helyzet miatt. Jobban mondva számomra volt kellemetlen, mert őt elnézve tényleg elhittem neki, hogy nem engem hibáztatott. Ennek ellenére én tudtam, hogy nem volt más okolható érte, csakis én. Ha nem adok a kezébe fegyvert, ha nem hozom ilyen lehetetlen helyzetbe, akkor senkinek eszébe sem jutott volna rálőni. Így azonban elkerülhetetlen volt, és neki meg kellett tapasztalnia ezt az érzést, ráadásul most miattam félt a hétköznapjai során is. Pedig az ilyen esetek azért mégsem voltak mindennaposnak nevezhetőek, hiába raboltak ki már sok üzletet manapság. Felelőtlen voltam, belátom. - Okés, megértelek. Ezen nem is vagyok fennakadva! – biztosítottam őt, és ezúttal újra megjelent az arcomon egy mosoly. Nem akartam én lebeszélni, csak örültem volna neki, ha meg tudja magát védeni. Rajtam nem fog múlni, az már egyszer biztos. Igaz, hogy még sohasem tanítottam lőni senkit, de sohasem lehet elég késő elkezdeni, ugye? - Ennek örülök – mondtam őszintén. – Mondtam én neked, hogy szépen meg fog ez gyógyulni. Még pár hét, és olyan lesz, mintha tényleg semmi nem történt volna. Engem is lőttek már meg – tettem hozzá, hogy tudja, nem csupán a levegőbe beszéltem. Mondjuk azt már nem tettem hozzá, hogy engem egy varázslattal meg lehetett gyógyítani. Legszívesebben vele is megtettem volna ezt, ha nem éppen egy zsúfolt postán történik az incidens, ahol sokan látták, hogy ő megsérült. Elég érdekesen vette volna ki magát, ha másnap már kutya baja sincs. - Persze, szerintem lehet. Mondjuk, én mindig a sajátomat használom, de hát nincs mindenkinek. Szóval, először is azt tisztázzuk, hogy mivel szeretnél megtanulni lőni. Olyannal, mint az enyém, vagy puskával? – tettem fel a nagy kérdést, ami szerintem elég fontos volt a továbbiakat tekintve.
- Jó, nem mondom azt, hogy nincs az a probléma, amivel felhívnám az éjszaka közepén, de lehetőség szerint igyekszem elkerülni az ilyesmit. Mondjuk, most nem is lenne erre szükség, mert a nagyszüleimnél lakom, amíg szegény nagyim meg nem nyugszik kicsit. Mindenesetre, remélem nem lesz olyan helyzet, hogy ilyesmire szükség lenne. Bár, a bankrablás óta már semmit sem tartok lehetetlennek, kicsit másképp nézem a horrorfilmeket is. - Dehogynem, mert ha nem pont akkor megyek a postára, vagy te nem akkor mész, akkor ez mind nem történik meg velem… Abban mondjuk hiszek, hogy minden okkal történik, szóval valamiért így kellett lennie… csak most még nem tudom, miért. Csak azt, hogy mennyire megviselt, de ezt nem akarom neki mondani, így is láthatólag magát okolja. Annyi minden történhetett volna másként aznap, hogy kár ezen gondolkodni. Akár olyan helyen is érhetett volna a golyó, hogy belehalok. Még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy élek. Mindegy is, eleget gondolok erre az egészre, nem szeretnék több szót ejteni róla. - Igen? Hol? Maradt heged? Nekem van egy kicsi… Azt nem is szándékozom megkérdezni, hogyan történt a dolog, mert szerintem jobb nekem,ha minél kevesebbet hallok ilyesmikről. Inkább híradót sem nézek, meg a netet se nagyon böngészem azóta. Ilyenkor áldás, ha két munkahelye van valakinek, és nincs egy perc szabadideje sem szinte. - Nekem például nincs fegyverem, szóval muszáj bérelnem egyet, ha lehet. És olyannal, amilyen a tiéd, vadászni azért nem szeretnék járni egyelőre. Mosolyodom el, mondjuk, puskája van a nagypapámnak, ő sokat vadászott régen, mostanra már berozsdásodott, úgyhogy hacsak valami régi haverja nem kerekedik fel, ő sem megy egyedül. Jobb is, még a végén valami sebzett vadkan leterítené vagy valami. - Te amúgy mindenféle fegyverrel tudsz lőni? Kérdeztem kíváncsian, gondolom, nem csak egy félével kellett megtanulnia a szakmájához… Mélyebbre azonban nem akarom ásni magam, meg ki tudja, mennyit mondhat el belőle, biztos vannak olyan részei a munkájában, amivel kapcsolatban titoktartás köti. Hümm, az is érdekelne, hogy miként tud érvényesülni a szakmájában nőként. Biztosan nem egyszerű. Alkalomadtán majd erre is rákérdezek, de most jöjjön a fegyverbérlés, aztán meg az okítás... a többi részemről egyelőre ráér.
Ezt a választ már könnyebben elfogadtam és elégedetten bólintottam is mellé. Mindig van olyan eset, ami kivételt képez a többi alól. Mondjuk nálam el sem tudtam képzelni, hogy mi lenne ilyen kivétel, leszámítva a múltkori alkalmat, amikor Adamet vertem fel késő este, hogy menjünk gyorsan gyilkos farkast üldözni, mintha az lenne a világ legnagyobb szórakozása. Pedig az minden volt, csak vicces nem. Még mindig kísért a gondolat időnként, hogy a hulla a csomagtartómban volt, de mondjuk azt, hogy a munka természetes velejárója, és akkor máris jobban, vagy legalábbis elfogadhatóbban hangzik. Nekem. Ha most Naominak ezt elmesélném, egészen biztos, hogy messzire elkerülne a jövőben, amit őszintén sajnálnék. Kedves lánynak tűnt, nem akartam elüldözni magamtól csak úgy. De azért az arcát mindenképpen megnéztem volna, annyi szent! Nem szálltam vele vitába ismét, de attól még mindig nem értettem egyet vele a történtekkel kapcsolatban, és ezt jelezte a ráncba szaladt homlokom is. Nem fog megváltozni a véleményem úgysem, viszont azt már most eldöntöttem, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tanultam volna egy ilyen helyzetből. Attól még, hogy nem lett belőle komolyabb megrovás irányomba, még nagyon is a szívemre vettem. Az volt a feladatom, hogy védjem az embereket, nem pedig az, hogy ártsak nekik a hülye ötleteim révén. - Igen, ebben én is hiszek! – ismertem el, és határozottan bólintottam is mellé. – Talán azért történt, hogy valami rávegyen a fegyverhasználatra. Mármint arra, hogy megtanuld használni – pontosítottam gyorsan, és most már mosolyogtam is rá biztatóan. Nem akartam én elijeszteni, egyébként sem volt olyan nagy dolog manapság, hogy valaki fegyvert hordott magánál. Nem volt nehéz sem beszerezni, sem egy fegyvertartásit szerezni. Pont ebből volt sokszor nagy baj, de nem tartottam valószínűnek, hogy Naomi lesz a következő, aki megpróbálja kirabolni a bankot vagy esetleg a postát. Nem olyannak tűnt, aki visszaélne a megszerzett tudásával. Mikor láttam, hogy felkeltette az érdeklődését az, hogy engem is meglőttek, csak sejtelmesen mosolyogtam. Igazából maradt valamennyi heg, de az egyik öregedés gátló tetoválásom pont eltakarta a kíváncsi tekintetek elől. Az ilyesmit pedig nem szívesen mutogattam csak úgy, hiszen első ránézésre nem voltam az a tetováltatós típus, tudtam én jól. Ennek ellenére azonban elég sok takarta a testemet, példának okáért az egész hátamat befedték a szárnyak, amelyek az informátorok sajátjai. - Igen, maradt nekem is egy kicsi, de nem vészes. Sajnos a munkával jár együtt – mosolyogtam rá vidáman, mert engem már nem akasztott ki ez a téma. Annál is inkább, hiszen annyira maradandó nyoma nem is maradt, ami elcsúfíthatta volna a testemet. Azt pedig már nem is kezdtem el részletezni, hogy merre találhatóak az apró kis hegek. Valószínűleg túl sok lett volna belőlük ahhoz, hogy Naomi felfogja, miként lehetséges ez. Mondjuk úgy, hogy hatvan éve koptatom a Föld porát… - Majd annak is eljön az ideje, hogy beszerezz egy sajátot! – közben belékaroltam, és elkormányoztam a megfelelő pult irányába. – Jó, tehát maroklőfegyver kell. Szerintem tartanak is pont olyan típust, mint amilyen az enyém. Ez egy 9 mm-es Smith & Wesson – tájékoztattam, miközben elővettem a sajátomat. – És igen, én mindenfélével viszonylag jól elboldogulok. Amennyire nem szeretem a fegyvereket, olyan jó érzékem van a célzáshoz – mosolyodtam el nagy vidáman, mert ezen valamiért mindig nevetnem kellett. – Szerintem egyébként megengedik, hogy velem gyakorolj, itt már ismernek engem, sokat járok ide – közöltem tájékoztatásul, miközben arra vártam, hogy sorra kerüljünk és Naomi kérhessen egy kölcsönfegyvert.
- Ha azért történt, akkor mindenképpen sikeresnek tekinthető a küldetés. Bólintottam, bár nem épp elégedetten, azt hiszem, meglettem volna ezen újdonsült hobbi nélkül is, de most már nincs mit tenni, megtanulom, és kész, aztán legfeljebb újra tudok majd nyugodtan aludni, ha másra nem is használom. Nekem már az is bőven elég lenne. Ki tudja, hogy nem lennék-e idegesebb, ha ott lapul valahol nálam még egy fegyver is. Mindenesetre erre egyelőre nem így gondolom, hanem csak szeretnék úgymond készen állni, ha még valami hasonló helyzetbe keveredek. Bár, isten adja, hogy ne legyen ilyesmi, mondjuk, nem is hiszek istenben, ha létezne, a kislányom mellettem lenne… - Mármint, a szándék része, de talán nem lehetetlen dolog megtanulni. Azért, remélem, türelmes tanár vagy. Kacsintok rá, bár az eddigiek alapján ebből nem lesz gond, csak ne fogjon rám pisztolyt senki, és rendben leszünk. Hú, most jut eszembe először, meglehetősen abszurd módon, hogy egy lőtéren mások is vannak. Fegyverekkel. Hát elment az eszem??? Jó, nyugi Nono, most már nem csinálhatsz totálisan hülyét magadból azzal, hogy lelécelsz… Nagylevegő, menni fog. Itt senki nem lő le, az biztos, nincs is mitől félni. Hahh, könnyű mondani. Ha valaha látnám Mandy tetoválását, abszolút nem tartanám furának, vagy hozzá nem illőnek, mert nekem is van. A lányom miatt csináltattam, és ha egy Őrző látná, valószínűleg azt hinné, hogy én is közéjük tartozom, ami persze nincs így, mert fogalmam sincs a létezésükről. - Gondoltam, hogy a szakmádban nem lehet az ilyesmit megúszni. Sosem féltél egyébként? Vagy az első után már nem volt olyan vészes a többi? Nem mintha azt akarnám, hogy még egyszer valaha meglőjenek, csak érdekel… Sosem jutott eszembe, hogy például rendőr is lehetnék, azt hiszem, mindig is túl kicsi és vékonyka voltam, szerintem bárki kiröhögött volna, ha ilyesmivel állok elé. Nem, engem mindig is jobban vonzottak a tudományok, nem véletlenül lettem gyógyszerész. - Célozni én is jól tudok, legalábbis a darts nagyon megy. Vonok vállat, azt hiszem, a múltkor említettem a szorult helyzetünkben, hogy lőttem már életemben, de a nagypapám puskája nem pont az a kategória, amivel kezdeni szeretném, meg aztán, azt sem vittem épp túlzásba, épp hogy kipróbáltam, a célpont meg csak konzervdoboz volt. Mindenesetre, ha már célzás, maradnék a biztonságosabb dartsnál, de hát ugye, egy lőtéren ilyesmivel nyilván kiröhögnének. - Az jó lenne, mert egyedül maximum viccet csinálhatnék magamból. Jegyzem meg, majd amint sorra kerülünk, elregélem a pult mögött állónak, hogy milyen fegyvert szeretnék kölcsönözni, é maradok annál, amilyen Mandynek van. Szerencsére megjegyeztem a kalibert és a nevet, így nem okoz gondot kikérni. Meg is kapom, és furcsán ismerősen simul a tenyerembe, nem is tudom, kicsit olyan érzésem van, hogy tényleg meg kell ezt tanulnom, frász tudja, miért. - Kapunk olyan fülvédőt is, mint amit a filmekben viselnek ilyenkor? Fogalmam sincs, hogy hívják… Ezt már persze Mandytől kérdem, amint elindulhatunk a lőállások felé. Kicsit hevesebben dobog a szívem, de menni fog, mennie kell, szívós csaj vagyok, ennél sokkal rosszabb dolgon is keresztülmentem már.
- Ne aggódj, én nagyon türelmes tudok lenni, ha fontos dologról van szó. Nem sűrűn szoktam tanítani másokat, de talán menni fog azért – mosolyogtam rá biztatóan. Mivel még Adammel nem sikerült időpontot egyeztetnem a vezetésével kapcsolatban, így tényleg nem tudtam, hogy mennyire vagyok türelmes tanár adott esetben. Valami azt súgta, hogy nem lesz ezzel baj, és amúgy is jobban éreztem volna magam, ha valamivel segíthetek Naomin a miattam elszenvedett trauma után. Talán én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy meg tudja védeni magát, ha olyan veszélyes szituba kerülne. Azért nagyon reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni és nem kell majd őt azért bekísérnem az őrsre, hogy bebizonyítsuk, hogy önvédelemből lőtt. - Hát, azért vannak olyanok, akik ilyen szerencsések. Gondold csak el, Amerikában mennyi kisváros van, ahol semmi nem történik és a legnagyobb szám az, ha valaki betöri a vegyesbolt kirakatát. Csak a legnagyobb városokban megszokott az ilyesmi, én pedig már voltam egy-kettőben, meg rázós helyzetben is – magyaráztam Naominak, engem ugyanis már egyáltalán nem viselt meg az ilyesmi. Elfogadtam, hogy mindez a munkámmal jár, és amúgy is ki lennék neki téve, ha nem rendőrként dolgoznék. Így akkor már nem teljesen mindegy, ha a civil életben is ilyesminek szentelem az életem? Éppen úgy nyomozok ott is, mint amikor egy-egy farkasnak kell jobban utánanézni. Nem nagy ügy, tényleg! - Egyébként van egy olyan hülye tulajdonságom, hogy amikor kéne, egyáltalán nem félek. Így nekem már nem okoz gondot, hogy farkasszemet nézzek egy fegyver csövével – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, közben pedig lassacskán már sorra is kerültünk a pultnál, ahonnan a fegyvereket lehetett kölcsönözni, hogy úgy mondjam. – De nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer megesne veled ilyesmi. Legközelebb, ha meglátlak a postán, nagy ívben elkerüllek, oké? – persze csak viccnek szántam, eszem ágában sem lett volna úgy tenni, mintha nem ismerném őt, mert ez nem volt rám jellemző. Általában szembenéztem a problémákkal, már ha ezt annak lehetett volna nevezni. A végén még mi ketten vonzanánk be egy újabb akciót. - Akkor nem lesz gond, hidd el! Nem sokkal nehezebb ám, mint a darts! – na, jó, azért a kettő teljesen más volt, de kicsit biztatni akartam most, nem pedig elijeszteni. Az pedig már fél siker volt, hogy legalább a célzással nem voltak gondjai. A legtöbb embernek azért inkább az szokott problémát okozni és nem az, hogy elsüssön egy fegyvert. Azt még egy hülye is meg tudja tenni, de a célt eltalálni már nem olyan könnyű ám! Csak a fejemet ráztam, szerintem egyáltalán nem csinált volna magából viccet. Ennek ellenére feltett szándékom volt, hogy végig ott legyek mellette és segítsek neki. Még a fegyvert is sikerült egyedül kérnie, jól emlékezett arra, hogy milyen az enyém, úgyhogy én a magam részéről pozitívan láttam a helyzetünket. Hamarosan már úgy megszeret majd lőni, hogy a fegyverrel fog aludni. Én mindig ott tartom a párnám alatt, egy másikat pedig az éjjeliszekrényem felső fiókjában. Sohasem lehet tudni, hogy mi történik az éjszaka közepén, főleg egy magamfajtával. - Pontosan úgy, hogy fülvédő – nevettem fel jókedvűen. – Na, gyere, kapunk azt is, persze! Anélkül be sem engednének minket a pályára. Nagyon csini lesz ám rajtad – viccelődtem tovább, miközben szereztem magunknak kettőt és a sajátomat már fel is raktam a fejemre, a fegyveremet pedig előkészítettem, hogy kéznél legyen. – Meglátod, nem lesz ez olyan rossz! – kicsit hangosabban beszéltem, mint eddig. Főként azért, hogy hallja is, amit mondok, hiszen valamelyest levédte a fülvédő, másrészt pedig már kihallatszott kicsit a többi gyakorló ember fegyverének a hangja. Közben magam elé engedtem Naomit, aztán én is beléptem. - Azt tudod úgy elméletben, hogy hogyan kell megtölteni egy fegyvert? – kérdeztem tőle, immár arra összpontosítva, amiért idejöttünk valójában.
- New Yorkban nőttem fel, tudom én, hogy megy ez, csak épp más külső szemlélőnek lenni, vagy a tv-ben látni a sok borzalmat, mint részesévé válni. Nekem legalábbis elég nehezen emészthető a dolog. Azt mondjuk inkább hagyjuk, hogy életem legszörnyűbb dolga pontosan ott történt velem, épp ezért soha nem akarok visszatérni New Yorkba, tudom, nem a város hibája. Mégis, ott van minden, ami napról-napra még több darabra töri a szívem. Az anyám. A kórház, ahol életet adtam Mayának. S persze Jackson, akiért még ma is ugyanúgy dobog a szívem. Jobb nekem itt, ahol csak a nagyi túlfűtött szeretetáradatával kell megbirkóznom. Meg néha egy pisztolygolyóval. - Én azért szoktam, mármint félni. Legutóbb is nekem meg egy vendégnek rontott egy hülye tahó az Upper Deckben… Szerencsére a biztonságiak elég hamar odaértek. Azt hiszem, kaptam volna az arcomba, de hát, én nem az a típus vagyok, aki csak úgy eltűri, hogy taperolják. - Azt hiszem, egy ideig nem fogok a postára menni. Majd akkor, ha feldolgoztam a történteket… Addig maximum megkérek valakit, még fizetek is neki akár, hogy adja fel a csekkjeim, esetleg megpróbálom átutalással elintézni, de köszönöm szépen, egy ideig nem kérek a postákból. Azért, a viccet vettem, egy erőtlen mosolyt el is engedek, de amúgy ennyi, nagyon nem megy még a poénkodás ezzel a témával. - Értékelem a biztatást. Mosolyodom el egy fokkal élénkebben, sejtem én, hogy a kettőnek nincs sok köze egymáshoz, de vélhetőleg megtanulható ez is, szóval előbb-utóbb sikerülni fog. Persze, az is kiderülhet, hogy totál tehetségtelen vagyok ebben a tekintetben, de akkor nem is fogom erőltetni a dolgot. - Nyilván roppant bájos leszek benne. Jó, erre azért már vigyorgok. Tény és való, hogy nekem azért a legképtelenebb dolgok is cukin állnak, köze lehet a vörös hajhoz meg a szeplőkhöz. Rögtön fel is veszem, amint megkapom, az biztos, hogy érdekes lesz ebben hallani bármit, ha még lőnek is mellettünk, de maximum majd activityzünk Mandyvel, én jó vagyok benne. Erre a gondolatra majdnem felnevettem, úgy tűnik, azért a rendőrnő jó hatással volt a hangulatomra, mindannak ellenére, amin együtt keresztülmentünk. - Elhiszem… Mondtam, majd előre mentem, és kerestem egy olyan lőállást, ahol nem gyakorolt senki, és lehet használni maroklőfegyvert, majd ott meg is álltam. - Aha, sok filmben láttam már. Viccelem el első körben, de hamar komoly ábrázatot öltök, és természetesen ki is javítom magam, mert hát, ez azért mégsem olyan nagy poén, és kezdem érezni azt is, hogy már-már zavaróan izzad a tenyerem, ahogy fogom a fegyvert. - Mutasd meg kérlek, aztán majd csinálom utánad. Azaz, megpróbálom. Remélhetőleg menni fog. Nem lehet olyan bonyolult azért, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, mert még valaki csúnyán nézne rám. Nyilván nem tudja mindenki megcsinálni, lehet nekem sem fog menni, hiába tudom esetlegesen elméletben…
- Ez igaz! – mosolyogtam rá egyetértően, hiszen tényleg nem olyan látni valamit, mint át is élni. Az egyszerű emberek általában azt gondolják, hogy velük nem eshetnek meg ilyenek, aztán beüt a krach, és annyi. Onnantól már nincs visszaút, részesei lesznek olyan szörnyűségeknek, amit soha nem tudnak kiverni a fejükből. Most Naomival is valami egészen hasonló történt, csak az volt a különbség, hogy itt nem volt olyan mindennapos, mint mondjuk New Yorkban, ha már arról beszéltünk. Igazából soha nem éltem ott, úgyhogy annyira nem is tudtam, hogy milyen az. Los Angelest viszont már annál jobban ismertem. - Az a hely nem a legjobb a városban… - húztam el a számat kissé talán megvetőbben, mint kellett volna. Sajnos túl jól ismertem, bár azóta nem nagyon jártam ott, hogy volt az a legutóbbi incidens a farkasokkal. Már csak azért sem szerettem igazából, mert a hotelbeli falkáé volt, amennyire tudtam. Mondjuk jobban belegondolva, az összes ilyen látogatottabb hely farkas kezében volt, úgyhogy kár lett volna ezek alapján megítélni. Mondjuk most már azt is tudtam, hogy Naomi ott is dolgozik, nem csupán a gyógyszertárban. Pedig én azt hittem, hogy a gyógyszeripar elég jövedelmező, de ezek szerint mégsem, ha szüksége van másodállásra is mellette. - Egyébként, ha lesz fegyvered, akkor az szerintem fog jelenteni egyfajta biztonságérzetet – vélekedtem a dologról őszintén, miután elgondolkoztam rajta egy kicsit. Arra inkább nem mondtam semmit, hogy elkerüli a postát. Igazából egyáltalán nem volt meglepő, de sajnáltam, hogy mindez miattam van. Igen, még mindig szent meggyőződésem volt, hogy mindez az én hibám, és most fél bemenni a postára, nem tudja intézni az ügyeit. Bár majd az lesz számára is a nagy pillanat, amikor először besétál oda, és rá fog jönni, hogy nincs mitől tartania. Általában egyszer kell az embernek egy trauma helyére bemennie ahhoz, hogy túllépjen rajta. Nagyon reméltem, hogy egyszer majd nála is pontosan így fog történni. Elnevettem magam, amikor először azt mondta, hogy biztosan bájos lesz majd a fülvédőben, és amikor tényleg magára kaptam, akkor meg kellett állapítanom, hogy igaza volt, viccen kívül. Eme véleményemet vele is megosztottam, miközben bevonultunk az egyik lőállásba. Már most tudtam, hogy egy kicsit furcsa lesz neki megtanítanom, hogyan kell lőni, de próbáltam magamban felidézni azokat a pillanatokat, amikor Kenneth tanítgatott erre engem. Nem azért, mert egy informátornak mindenképpen létszükséglet lenne a fegyver, de úgy gondolta, hogy jobban járok, ha meg tudom védeni magam. Ezért is értettem kicsit az önvédelemhez is, meg persze az már a munkámhoz sem ártott. Már a civil munkámhoz… - Már az is egy kiindulási pont – bólogattam. Igen, a filmekben tényleg elég sokat mutogatták az ilyen jeleneteknél és nem egyszer volt arra is példa, hogy valakit a vásznon tanítottak lőni és ott elmagyarázták, hogyan kell megtölteni egy fegyvert. Nem is volt olyan elrugaszkodott a valóságtól, bár a valósághű játék miatt gondolom ezt nem is engedhették volna meg maguknak. – Oké, akkor megmutatom viszonylag lassan, hogy lásd – válaszoltam mosolyogva. Kicsit vissza kellett fognom magam, hiszen én már rutinos voltam így számomra minden mozdulat gyors volt és magától értetődő. Azért még ráérősen is egészen hamar belecsúsztattam a tárat a fegyverbe, majd kibiztosítottam azt. Ezután felnéztem Naomira, és biztatóan rámosolyogtam újra. A végén annyit fogok mosolyogni, hogy megfájdulnak az arcizmaim. – Na, menni fog vagy mutassam meg még egyszer? – kérdeztem előzékenyen, mert ha kellett, hát megcsinálom én még egyszer szívesen.
- Hm, úgy gondolod? Nem tudom, nekem ezen kívül nem volt vele semmi bajom eddig. A másodállás meg kell, úgyhogy ez van, de mondjuk én szeretem, legalább sokat mozgok emberek között. Jól kerestem a gyógyszertárban is, nagyon is, nem erről volt szó, egyszerűen nekem több lábon kellett élnem, mert arról a pénzről mindig is úgy gondoltam, hogy apám könyöradománya, és nem én magam dolgozom meg érte. Lehet ostobaság, de ezen a véleményemen igazából senki sem tudott változtatni. Meg aztán, tényleg szerettem volna minél hamarabb megteremteni magamnak a stabil egzisztenciát, hogy utána elkezdhessek harcolni a lányomért. - Remélem így lesz, bár fogalmam sincs, nem leszek-e túl ideges miatta, vagy nem is tudom. Mindenesetre, egyelőre tanuljam meg használni, aztán majd meglátom, mi lesz. Nincs értelme titkolnom, hogy megfordult a fejemben, hogy veszek magamnak fegyvert, nem tartom ostobának Mandyt, valószínűleg könnyen eljutott oda, hogy nem a pillanatnyi szórakozás öröméért akarok megtanulni lőni. Lehet, hogy nagyon nagy hibát követek el, de én hiszek a sorban, és ha nem erre akart vezetni azzal, hogy meglőttek, majd úgyis kiköszörüli a csorbát. Ha meg igen, akkor nincs is semmi probléma. Még egy kicsit illegetem is magam jókedvűen a fülvédőbe, igazából, egy csomó ilyenem van otthon, mármint, plüss verzióban, például macis is, meg kutyusos is. Igen, igen, egy részem még mindig nem nőtt fel, de amúgy is szinte még gyerek vagyok, legalábbis, szeretem ezt hinni magamról, épp ezért mellőzöm többnyire a komolyságot. - Szuper, figyelek! S valóban le sem veszem a szemem Mandyről, vagyis inkább a kezéről, értékelem, hogy láthatóan lassabban csinálja, tudom, milyen nehéz lehet, mert én is hajlamos vagyok a magam tempójában megmutatni a gyakornokoknak a gyógyszertárban a dolgokat, és szegények néha azt sem tudják, mit kezdjenek magukkal. Én mondjuk simán szólnék, ha követhetetlen lenne számomra a dolog, úgyhogy kifejezetten nem izgulok, de jól esik, hogy magától is figyel erre. - Szerintem menni fog. Bólintottam, mert ez tényleg nem tűnt olyan fene komoly műveletnek, úgyhogy én is belehelyeztem a tárat a fegyverbe, a legtöbb gondot az okozta, hogy mégis miként kell fordítanom a tárat, hogy jó legyen, de kisakkoztam a dolgot. Mondjuk, ennyi idő alatt pont szitává lőnének, de jelenleg nem versenyeztem senkivel, és nem is egy zs kategóriás akciófilm részese voltam. Szerencsére. Aztán amint ezzel megvoltak, akkor kibiztosítottam, és a céltábla irányába tartottam, mert még véletlenül sem akartam elsütni. - Úgy nézem, ez sikerült, kicsit lassan, de hát gyakorlat teszi a mestert ugyebár. Vaaagy… elrontottam valamit? Pislogok Mandyre, elvégre, ő mégiscsak jobban tudja, mint én, hogy mit lehet ilyenkor benézni.
Oké, nem akartam én megmondani neki, hogy szeresse-e a helyet vagy ne, úgyhogy végül már inkább nem reagáltam semmit. Szíve joga volt mindenkinek, én a magam részéről nem kedveltem, ez van. Ezen ő sem akadt fent, ezért én sem tettem amiatt, hogy ő meg jól érezte magát azon a munkahelyen. Talán egyszer majd beugrom csak miatta, hogy meglátogassam. Le fogom küzdeni egyszer az ellenérzéseimet, talán majd jövőre. Addig remek volt találkozásra mondjuk ez a hely is, úgysem fog tudni egyből megtanulni profi módon lőni, ebben egészen biztos voltam. Maximum tévedtem és isten adta tehetsége van ahhoz, hogy fegyver legyen a kezében. Eddig mondjuk nem úgy tűnt, de sohasem lehet tudni. - Egy ideig még biztosan szokatlan lesz, de szerintem egészen hamar megnyugtatóvá tud válni a közelsége. Az, hogy tudod, ha bármi baj van, ott van nálad és használhatod a saját védelmedre – mosolyogtam rá, továbbra is biztatóan. Úgy éreztem, hogy szüksége van arra, hogy valaki bátorítsa egy kicsit, és a tanítás mellett én most ezt a szerepet is készséggel vállaltam magamra, mert ha nem így lett volna, akkor az nem is én lennék. Segíteni akartam neki, és ezt is fogom tenni, ezt már eldöntöttem akkor, amikor a mentőben ültem mellette a postai balhé után. - Akkor okés, lássuk! – bólintottam egyet, miután megmutattam a tár behelyezésének tudományát, tekintetemet pedig csak és kizárólag Naominak szenteltem. Ha már itt voltunk, akkor mégis ki másra koncentráltam volna? Ő most csak rám támaszkodhatott, úgyhogy nem álltam le beszélgetni néhány ismerőssel, inkább néztem, hogy miként mozdulnak az ujjai, mennyire magabiztosak a mozdulatai. Azért megnyugtató volt, hogy egészen gyorsan tanult, így már szinte biztosra vettem, hogy nem lesz itt gond ezzel a lövöldözéssel. – Nem, úgy láttam, hogy nem! – nyugtattam meg gyorsan, miután utánam csinálta a mozdulatsort. – Így elsőre nem is rossz, később meg tényleg pár másodperc alatt meg tudod majd ezt ismételni. Egyszerű rutin az egész, ha sokat gyakoroltad – vontam meg a vállaimat, és még azért is megdicsértem, hogy egyből a pálya irányába tartotta a megtöltött fegyvert. - Na, akkor haladjunk tovább. Én általában igyekszem úgy megállni lövés előtt, hogy stabil legyen a testhelyzetem, még véletlenül se lehessen kizökkenteni. Ehhez szerintem a legalkalmasabb egy kisterpesz – közben csináltam is, nem csak magyaráztam. Tényleg nem volt szélesebb, mint a vállaim szélessége, de azért na! Ha már tanítok, akkor csináljam is jól, nem? Szóval azt is megmutattam neki, hogyan fogja meg úgy a fegyvert, hogy könnyű legyen a célra tartani. – Ha így fogod – közben megmarkoltam, a másik karomat pedig egyenesen előre nyújtottam és azzal támasztottam alá – akkor nem hiszem, hogy könnyen eltéveszted a célt. Maximum akkor, ha túl messze van. Próbáld meg utánam csinálni, így! – újra beálltam úgy, ahogyan az előbb mutattam neki, és egyenesen a táblára tartottam, méghozzá a közepe irányába. – Kicsit vissza fog ugyan rúgni, de sebaj, így a támasztással kicsit kiküszöbölhetsz belőle, ha egymás után többször is el kéne sütnöd – még mindig hangosan beszéltem egyébként, a biztonság kedvéért.
- Jah, csak aztán meg nem győzi az ember bizonygatni, hogy önvédelem volt. Húztam el a szám, bár szerintem jelenleg hamarabb lőném lábon véletlenül saját magam, minthogy ténylegesen elintézzem azt, aki velem packázik. Jó, tényleg nem akartam túlságosan pesszimista lenni, elvégre, szinte semekkora esély sincs arra, hogy megint valami ilyesmi történjen velem, de lényegesen nyugodtabb lenné, ha valahogy tudnék védekezni. Azt hiszem, önvédelmi oktatásra is eljárhatnék. Hm, tényleg ennyire túlzásba akarom vinni? Lehet… - Nagyon fura… nem hittem volna, hogy ilyesmire valaha is sor kerül. De hát ugye, nem alakulhat úgy az életünk, ahogy mi szeretnénk. Ez tuti, tapasztaltam, s ha minden úgy lenne, miképp vágyom rá, akkor velem lehetne a lányom, és az apja is. Hm, azt már most eldöntöm, hogyha valaha az életben sikerül elérnem, hogy visszakapjam Mayát, a fegyver repül majd. Senki nem engedne egy olyan házba gyereket, ahol fegyver van. Terpeszbe álltam, bár az esetemben némi túlzással egy nagyobbacska szélfújás is elég, hogy kizökkentsen, de ezt inkább nem részleteztem. Továbbá, még mindig úgy gondolom, hogy előbb ájulnék el, minthogy elővegyem a még nem is létező fegyverem, de legalább felkészülten ájulnék el. Tiszta hülye vagyok… Szerencsére azonban most van mire koncentrálnom, és kezdek inkább csak a helyzetre figyelni, mint mindenféle egyéb hülyeségen agyalni. Oké, ez a fegyverfogás még nem tűnik olyan bonyolultnak, de biztos egész más akkor, ha már lő is vele valaki. Oldalra sandítva utánozom Mandyt, és alátámasztom a fegyvert, oké, ez még megy, nem nehéz. Furcsa gombóc van ugyan a torkomban, de csak egy céltábla van előttünk, nem lőhetek le senkit véletlenül. Ugye? Ilyen béna még én sem lehetek. - Tényleg… egy ilyen fegyverrel mekkora távolságba lehet pontosan ellőni? Fogalmam sincs az ilyenekről… Nem mintha bárkit le akarnék szedni messziről, nekem nincsenek ellenségeim, már a saját anyámat kivéve, de neki épp elég büntetés a boldogtalan élet. Lemásoltam közben Mandy mozdulatait, és én is a tábla felé céloztam, de nem lőttem, isten ments, megvárom, míg ő csinálja, és azt mondja, lőhetek én is. Azért, parázok a dologtól, bár már pár fegyver elsült, mióta bejöttünk, és egyiktől sem akartam elájulni félelmemben, szóval akkora baj nem lehet. - Értem! Bólintok, bár marhára remélem, hogy soha nem kell éles helyzetben elsütnöm majd egyetlen fegyvert sem, de ez szerintem egyértelmű. Legalábbis remélem, hogy nem gondolja azt rólam, hogy meg is akarom tenni… de nem, biztos nem, eddig úgy tűnt, hogy tök pozitív személyiség, és ha már ilyen, akkor nem hinném, hogy bárkiről rosszat feltételezne mindenféle bizonyosság nélkül. - Hú, de kellemetlen lesz utánad lőni… szerintem már akkor is ugrálni fogok örömömben, ha a táblát eltalálom. Tudok célozni, az egy dolog, de annyira egoista nem vagyok, hogy azt feltételezzem, úgy fog ez menni nekem, mint a karikacsapás. Nem, a dolgok többsége közel sem ennyire egyszerű. Persze, előtte sem lenne jobb lőni, mert akkor meg úgy érezném, hogy leiskoláznak. Nem jó ez sehogy se, de hát, idő kell a tanuláshoz és fejlődéshez, úgyhogy lenyugszom, és megpróbálok koncentrálni, hátha nem lesz annyira borzalmas a végeredmény.
- Annyira nem szokott azért bonyolult lenni – mosolyogtam rá elnézően, utalva ezzel az önvédelemmel kapcsolatos megjegyzésére. Azért voltak esetek, amikor egyértelmű volt, hogy önvédelemről van-e szó, vagy sem. Azt ugyan nem tudhatta, hogy én mágiával akár vissza is tudtam játszani a történteket fejben, de ez most nem is volt olyan lényeges. Ha elkezdtem volna ezzel nyugtatgatni, tutit, hogy inkább diliházba utaltatott volna, minthogy újra beszéljen velem. Meg is érteném, a hozzá hasonló embereknek nem egyszerű elfogadnia az ilyet. Pedig lehet, hogy lenne hozzá affinitása egyébként, de nem tudtam eleget róla ahhoz, hogy beajánlhassam elhívásra. Azt meg végképp nem tudhattam, hogy elfogadná-e. Mindegy, ez most nem is olyan lényeges. Helyette jobban kezdtem koncentrálni arra, amiért gyakorlatilag idejöttünk. Csak bólogattam, hiszen mást most nem akartam hozzáfűzni. Ha tudja, hogy ki vagyok, talán egyértelmű lett volna számára is, hogy az én életem sem egészen úgy alakult, ahogyan én azt elképzeltem. Azt sem tudhattam, hogy a fiatal kora ellenére már ő is átesett olyasmin, amin egy anyának sohasem szabadna, ha nem ő dönt úgy. Sőt, szerintem annak eleve nem szabadna vállalnia az anyaságot sem. Én mit meg nem adtam volna azért, ha születik egy babánk a férjemmel, de ez már nagyon régóta a múlthoz tartozik és kár is lenne most ezen keseregnem. Mindig csak előre tekintsünk, én azt szoktam magamnak mondogatni! - Hm… nagyon maximum talán olyan két kilométer az, ameddig egy golyó képes eljutni. A mesterlövészek talán képesek rá, de pár száz méter, maximum egy kilométer szerintem a reális távolság, amit egy halandó ember is képes bemérni. Már akiben van némi tehetség ez iránt – néztem rá vidáman. Az már teljesen más kérdés, hogy nekem időnként indokolt volt az ilyesmi, de azért én is próbáltam kerülni az ilyen helyzeteket. Ha le kellett lőnöm valakit, akkor azt inkább csak figyelmeztetésnek szántam és viszonylag közeli célpontra. Ha már távolra jutott, akkor ott bizony elég nagy gondnak kellett lennie a háttérben, méghozzá velem. Általában elég jól szoktam célozni, az a helyzet. Elégedetten biccentettem arra, hogy sikerült teljesen lemásolnia az én mozdulataimat, mert ez azt jelentette számomra, hogy viszonylag gyorsan tanul és nem lesz itt gond ezzel az egész lövöldözős dologgal. - Jól van, jól csináltad! – dicsértem meg mosolyogva, mert amikor én tanultam meg valami újat, én is szerettem azt hallani, hogy valamit jól oldottam meg. Az ilyesmi ösztönzi az embert és kicsit talán az izgalmát is eloszlatja bizonyos esetekben. Jelenleg például, hiszen el tudtam képzelni, hogy mennyi feszültség lapul meg a felszín alatt. – Ne így fogd fel. Itt most semmit nem csinálhatsz rosszul, kivéve, ha engem fenéken lősz! – mosolyogtam, hátha kicsit elengedi magát. – Csak a tábla van előtted, arra kell koncentrálnod. Amint ki van biztosítva a fegyver, már meg is húzhatod a ravaszt. Ha azt mondtad, hogy a dartsban elég jól tudsz célozni, akkor itt is csak a célpontra kell összpontosítanod és minden oké lesz. Nem mutatom meg, látni akarlak téged! – reméltem, hogy tudja, hogy nem fogom megenni, ha esetleg nem találja el a táblát. Maximum csak benne ébred majd fel egy egészséges küzdőszellem, hogy csak azért is célt érjen egy golyó. Nem féltettem, szinte biztosra vettem, hogy menni fog ez. Egyébként sem állítottam olyan nagy távolságra a céltáblát, mert úgy voltam vele, hogy első alkalomra ez is tökéletesen megfelel majd. Később talán már távolabbra is jól fog tudni célozni.
- Akkor csak a filmekben húzzák az ember agyát miatta. Hiszek neki, elvégre ő a rendőr. Mindenesetre, nagyon reméltem, hogy nekem ilyesmire nem lesz szükségem a jövőben, nem akarok én senkit lelőni, úgyhogy adja az ég, hogy nyugalomban vénüljek meg. Az egyetlen, ami miatt le akarom rágni még életemben mind a húsz körmömet, az az, hogy sikerül-e visszaszeretnem a gyermekemet. Bólogatok a távolságokat illetően, na, én annak is örülnék, ha két méterre sikerülne úgy eltalálnom, hogy oda is menjen a golyó, ahová akarom. Viszont ez a halandó ember megüti a fülemet, nagyjából úgy hangzik, mintha létezne halhatatlan ember is. Márpedig, olyanok nincsenek, ugyebár. Az egy dolog, hogy én hajlamos vagyok mindenféle ökörséget összeálmodni, amik néha olyan borzalmasak, tele szörnyetegekkel, halhatatlan lényekkel, vérrel, hogy szívesebben virrasztanám át az éjszakákat, de beszélni nem szoktam róluk. Nem tudom, Mandy hogy értette, de most inkább nem is firtatom a dolgot, biztos csak olvasott valami fantasyt mostanában, és nagyon erre jár az agya. Igen, csak ez lehet a titok nyitja. - Köszi. Mondjuk, eddig nem volt nehéz. Nyilván nem is feltétlenül ez a dolog lényegi része, mármint persze, az egész együtt nagyon is számít, de így külön-külön egyik részlet sem okoz fejtörést. Egyben mondjuk már vélhetőleg nem lesz ilyen egyszerű, sőt… - Uhh, ahhoz szerintem nem vagyok elég béna. Röviden felnevettem, mert hát, sikerült elképzelni a jelenetet, persze inkább a humoros, rajzfilmfigurás valójában, amit nem lehet komolyan venni, elvégre, az határozottan nem lenne vicces, ha tényleg sikerülne fenékbe lőnöm. Viszont tény, hogy a dolog azért segített, még ha nem is voltam vele tisztában, hogy Mandy a feszültséget akarja feloldani bennem. - Hajaj. Oké. Nyögtem fel már-már panaszosan azt hallván, hogy nem lő előttem, hanem látni akarja, nekem hogy megy. Hát, remek… szóval koncentrálok a táblára, és minden oké lesz. Érzem, ahogy a szívverésem meglódul, a tenyerem izzad, de nem akarom beengedni az elmémbe a postán történtek képeit. Összpontosítás, céltábla. Ennyi, nem több. Jól van, kis terpesz, egyik kezemmel alátámasztom a másikat, célra tartok. Majd meghúzom a ravaszt, de annak ellenére, hogy Mandy szólt előre, meglepődök attól, hogy visszarúg, és egyértelműen nem sikerült megtartanom a fegyvert, mert rögtön látszik, hogy a tábla felett süvített el a golyó, én meg csak sóhajtok egyet, és igyekszem lecsillapítani a szívverésem. Nos, körülbelül erre számítottam… milyen jó, hogy legalább önnön képességeivel tisztában vagyok.
Szélesen el is mosolyodtam, hiszen szerintem sem volt ám olyan nehéz az, amit eddig átvettünk együtt. Sőt, szerintem az egész nem volt bonyolult, mármint a fegyverek kezelése. Bár tény, hogy amikor először fogtam a kezembe pisztolyt, én is teljesen ki voltam készülve, de abban talán a gyászom is közrejátszhatott. Lehet, hogy abban az időben előbb fogtam volna a saját fejemnek, mint másnak, de szerencsére túl pozitív volt a világszemléletem mindig is ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is megforduljon a fejemben az öngyilkosság gondolata. Nem, még a kezdeti rossz időszakban is volt, ami tovább vitt, ez a valami pedig Kenneth volt és az őrzővé válásom. Volt célja az életemnek, nem csak tengtem a nagyvilágban a férjem nélkül. Amikor felnevetett, én is még mindig vele nevettem és kicsit nekidőltem az oldalammal, afféle megbökés gyanánt. - Remélem is, nem akarok egy lyukkal többön keresztül szellőzni – kuncogtam tovább jókedvűen, villantva rá egy elbűvölő mosolyt, mielőtt még visszatértünk volna a lényegre, ami miatt tulajdonképpen itt voltunk ugyebár. Azért örültem neki, hogy nem esett teljesen pánikba a többi fegyvertől meg attól, hogy újra a kezébe kellett fognia egy ilyet. Ennek hála talán jobban tud majd arra figyelni, hogy eltalálja a táblát és tényleg azt csinálja, amit mondok. Mondjuk eddig egészen jó diáknak bizonyult, szóval teljesen elégedett lehettem. - Na, felkészültél? – kérdeztem még mindig lelkesen. Szerintem én helyette is lelkes voltam, de ezért igazán nem lehetett hibáztatni. Alig vártam már, hogy lássam, mennyire megy ez neki. Végül is, az első lövés után tudom majd megállapítani, nem? Jobban mondva a második, hiszen az elsőnél még lehet szerencséje is. Ezen felül pedig szoknia kell azt is, hogy milyen, ha egymás után többször is elsüti a fegyvert. Izgatottan vártam hát a pillanatot, ám amikor megtörtént, én is láttam, hogy magasabban süvített el a golyó. Ez már a kéz rándulásából is kikövetkeztethető volt. Biztatóan a hátára tettem a kezemet és kicsit megsimítottam. - Nyugi, kezdésnek tökéletes! – mosolyogtam még mindig, nekem ugyanis nem szeghette kedvem egy ilyen apróság. – Figyelj, most próbáld meg jobban megtartani a kezedet. Határozottabban! Ha érzed, hogy megint így visszarúg, akkor ne engedj neki, csak tartsd tovább a célra. Ha felkészültél rá, akkor próbáld meg megint, de ezúttal kicsit jobban odafigyelve. Most már tudod, hogy mire számíts, erre figyelj és menni fog! – igen, még mindig teljesen higgadt voltam, mert azt akartam, hogy menjen neki. Talán csak az elsőn kellett átesnie, és most már menni fog. Az első mindig egy kicsit nehezebb, utána azonban már simán fog menni, legalábbis én nagyon bíztam benne. Most már újra kíváncsian vártam a következő lövést, ezúttal úgy éreztem, hogy el kell találnia. Ha mégsem, hát akkor majd megmutatom neki én, hogyan kell erősen megtartani.
- Ha így folytatod, esélytelen, hogy oda tudjak figyelni. Nevetek fel megint, azért, összességében azt hiszem, pozitív, hogy tudok szórakozni a témán. Sosem voltam kifejezetten búval bélelt nőszemély, kamaszként határozottan boldog voltam, egészen az örökbeadásig. Azóta csak árnyéka vagyok önmagamnak, de szerencsére még így sem vagyok komor nőszemély. Vagyis, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szeretem, ha látják rajtam, hogy minden pillanatban a múltam árnyaival küzdök. Még az kéne, hogy bárkinek is el kelljen mesélnem, mert annyira lesír rólam, hogy valami mélységesen nyomaszt. - Fogjuk rá. Amennyire jelen helyzetben lehetett, felkészültem, szerettem volna megtanulni, de ez nem jelentette azt, hogy ne izguljak nagyon, ha nem lett volna az az incidens, talán akkor is eléggé riasztott volna ez az egész. Mármint, akármennyire is úgy gondolom, nem lehet bajom, nem akarnék fegyvert, ha nem számolnék mégis a lehetőséggel, nem? Hát, ez így elég kusza. Na mindegy, lőjünk, aztán lehet kiderül, hogy én vagyok a legtehetségtelenebb ember ilyen téren, aztán nem is fog fájni emiatt a fejem. Így az eredményt elnézve senkit sem fogok szíven lőni, az ziher, nem mintha szeretnék, csak épp ha meg akarom védeni magam, pontosan kell lőnöm. Kellene. Jó, tudom, Rómát sem egy nap alatt építették, de sajna általában én mindent azonnal szeretnék tudni, nem kínkeserves gyakorlás árán. Ennyit a türelemről. - Tényleg? Na jó, hiszek neked. Biztos lehetne rosszabb is, mondjuk ha tényleg fenékbe lövöm, de ahhoz minimum vaknak kell lenni… A kedvem nem ment el ennyitől, csodás sem vártam, de azért örültem volna, ha mondjuk legalább integet a golyó a táblának, vagy valami hasonló. - Oké, én is úgy gondoltam, hogy ez a probléma. Nem voltam eléggé felkészülve a dologra, de nem hittem volna, hogy ennyire lehet érezni ezt a visszarúgás dolgot. Megint felveszem az alapállás, és megtámasztom a kezem, de most már jobban figyelek arra, hogy a kezeim ne mozduljanak el, és ne a fegyver uraljon engem, hanem én a fegyvert. Ezúttal is lövök, bár most úgy tűnik, a célzásra nem fordítottam túl nagy figyelmet, vagy csak kamuztam, és abszolút nem tudok célozni. Mondjuk, már az is haladás, hogy eltaláltam a táblát, bár igencsak a szélén. Ez még azért véletlen is lehet, úgyhogy inkább megint próbálkozom, mielőtt még Mandy szólhatna. Több lövésből úgyis könnyebb levonni a megfelelő következtetést, nem? Összességében már többször találok, mint nem, de a tábla közepéhez egyiknek sincs köze, és megállapítható, hogy kicsit balra hord a kezem. Ez mondjuk nekem is feltűnik, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Mindenesetre, kilőttem a tárat, úgyhogy cserélek, amíg Mandy értékel.
Abban azért nagyon reménykedtem, hogy még nem ment el teljesen a kedve, mert én a magam részéről nem adtam fel csak azért ezt a tanítás dolgot, mert elsőre nem találta el a táblát. Na, és? Nem mindenki születik úgy, hogy őstehetség! Oké, a farkasok közül talán az átváltozás után vannak ilyen egyedek, akik a megfelelő vérvonalat öröklik meg, de esetünkben erről szó sem volt. Úgyis kelleni fog még egy kis gyakorlás ahhoz, hogy igazán magabiztosan csinálja, és jól menjen ez az egész, de első alkalommal én már azzal is megelégedtem, ha pusztán meg tudja szokni a fegyver érintését és az érzést, hogy milyen elsütni. Így következő alkalommal egészen biztos, hogy sokkal jobb lesz, mint ma. - Hát, ha nem vagy hozzászokva, akkor tényleg lehet érezni. Ha majd olyan sokat gyakoroltál, mint mondjuk én, akkor ez már szinte fel sem fog tűnni – vontam meg a vállaimat, ajkaimon pedig még mindig ott volt a mosoly, mert miért is tűnt volna el? Megmaradtam a biztató szerepénél, ha már egyszer tényleg miattam érezte úgy, hogy el kell ide jönnie és megtanulni bánni a fegyverrel. Szerintem egyébként sok embernek nem ártana, ha tudná, hogyan kell kezelni egy pisztolyt, hiszen nagyon sok erőszak érte a nőket. Én már csak tudom, néha befutottak ilyen riasztások is, aztán mehettünk elintézni és összeszedni a lelkileg teljesen sérült nőt. Vagy ott a családon belüli erőszak, azért egy fegyvert nem volt muszáj elsütni ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Sokszor már maga a látványa is elég volt. - Jó, így jó lesz! – bólogattam, mikor ismét felvette azt a helyzetet, amit én mutattam neki az előbb. Ha így biztosnak érezte magát, akkor nekem is megfelelt. Ezután megfeszítetten figyeltem mindent, amit Naomi csinált. Ugyan a golyó most sem fúródott a megfelelő helyre, de legalább már a táblát találta el, és ezt ilyen távolságból is tisztán láthattuk mind a ketten. Abban bíztam, hogy ez majd egy kicsit lelkesíti és a következőre már jobban fog figyelni. Ha tényleg volt már a kezében fegyver és viszonylag jól célzott, akkor ebből a távolságból el kellene majd találnia simán a célpontot, amit kiszemelt magának. Azért nem irányítottam olyan messze, mint ahová én még nyugodtan ellőttem volna. Az neki túl sok lenne, és a sikertelenség talán végképp eltántorítaná a céljától, ezt pedig igazán nem szerettem volna. - Hm, látod, már kicsit jobb is! – mosolyogtam rá végül, amikor számításaim szerint már nem maradt több golyó a fegyverben. Az üresen kattanó tár hangja szintén erről árulkodott, de mielőtt bármit mondhattam volna, Naomi már cserélte is ki. Remek, úgy látszik, hogy már kezdett hozzászokni ahhoz, hogy ilyen holmi van a kezében. Ezzel nagyon elégedett voltam. – Ha megtöltötted, megfogom a kezed, hogy nagyjából középtájon találd el. Ha érzed, hogy hová kell koncentrálnod és hogyan kell tartanod a kezed, meg mire kell céloznod, talán sikerül a közepébe is beletrafálni! – magyaráztam lelkesen, és ha megtöltötte újra a pisztolyt, akkor félig-meddig mögé álltam, és miután letettem a saját fegyveremet, megfogtam a kezét. A vállai felett néztem át, úgy próbáltam meg oda célozni, ahová kellett. – Na, ha így tartod, talán menni fog! – jelentettem ki. – Nézd meg, látod, hogy a tábla közepére célzol most? – kérdeztem a nagy koncentráció közepette komolyan. – Ha úgy látod, hogy jó helyen fog befúródni, akkor süsd el és meglátjuk! – tettem még hozzá, mert helyette tényleg nem húzhattam meg a ravaszt, csupán a kezét irányítottam kicsit.
Azt hiszem, azzal nem is volt gondom, hogy fegyver van a kezemben. Így nem, hisz nem állt velem szemben senki, aki árthatott volna nekem, és hasonlóképpen fegyvert fog a kezébe. Szerintem akkor nem lennék ilyen nyugodt, sőt… Jó, teljesen nyugodt most sem vagyok, de ezt inkább nevezném egészséges izgalomnak, vagy versenyszellemnek. Képes voltam különválasztani a történteket, és a jelen helyzetet, ami nélkül valószínűleg nem is ment volna. Így, itt és most, hogy úgymond volt mibe kapaszkodnom, nem éreztem magam egy teljesen emberi roncsnak, ami sokat segített, mert gyűlöltem, hogy még ennyi idő után is képes vagyok magamat hibáztatni, holott tudom, hogy nem az én bűnöm volt. - Igen, kicsit. Bólintottam, nem akartam túlságosan maximalistának tűnni, pedig a munkám terén mindig az voltam, mondjuk, szép is lenne, ha rosszul állítanám be az arányokat, vagy a hozzávalókat, és a betegnek csak ártanék a gyógyszerrel, amiben bízik. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak. - Rendben. Igazából, lehet, hogy így túl sok ez nekem egyszerre, őszintén, már azon is csodálkozom, hogy megfogtam, de örülök neki, mert így talán nem is olyan súlyos a helyzet, mint hittem. Ez valószínűleg csak azért érezhető így, mert nem ugyanazok a körülmények, de most el is döntöttem, hogy igenis el fogok menni a postára mihamarabb, mert még a végén túlságosan mélyre rágja magát bennem a félelem, és akkor aztán megnézhetem magam. A lovas balesetek után is ajánlott hamar visszaszállni a róla, máskülönben jó eséllyel sosem fogja megtenni az illető. Figyeltem, hová céloz Mandy, bár tuti biztos vagyok benne, hogy én is oda próbáltam, de úgy tűnik, mégsem megy nekem olyan jól ez a célzás dolog. Vagy csak szoknom kell a kezemben lévő tárgy működését, elvégre, közel sem egyszerű, mint egy darts nyíl. - Látom. Bólintok, és kezdek arra is rájönni, hogy jó eséllyel köze lehet a sikertelenséghez az izzadó tenyeremnek, és némi enyhe remegésnek is, ami alig látható, de én érzem, vélhetőleg az izgatottság az oka. Veszek pár mély levegőt, addig a szemeimet is lecsukom, majd utána igyekszem én magam becélozni a tábla közepét, most nem sietek el semmit, nem is akarok rögtön több golyót kilőni, egyelőre csak ezt az egyet, a lehető legpontosabban. Aztán amikor úgy éreztem, hogy na, itt az idő, elsütöttem a fegyvert, majd figyeltem, hol ér célba. Sokkal jobb volt a helyzet, mint eddig, mert már lényegesen közelebb voltam a közepéhez, de azért még gyúrni kellett rá. - Úgy tűnik, kezdek ráérezni… Pár pillanatra letettem a fegyvert, hogy a tenyereimet megtöröljem a nadrágomba, mert már kezdett nagyon zavarni az izzadtság.
Azt hiszem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a sikeresség érdekében, ennél több már nekem sem ment. Elmagyaráztam, megmutattam és most még Naomi kezét is irányítottam, úgyhogy ezek után szinte biztosra vettem, hogy menni fog ez neki. Végül is, nem olyan nagy ördöngösség, ha nekem is ment, igaz? Pedig én aztán tényleg nem rajongok a fegyverekért, egyszerűen próbálom úgy felfogni, mint munkakelléket. Azért egy farkassal szemben nem ártott, ha van nálam ilyen holmi, akár több is. Általában ugyan sikerült kidumálnom magam a rázós helyzetekből, de elég lenne, ha egyszer valami kisiklana, és pont nem lenne nálam fegyver. Akkor aztán megnézhetném magam, hiszen nem harcos vagyok, aki simán nekimegy egy nála nagyobbnak. Nekem ugyan nagy a szám, de nincsenek hamis illúzióim a fizikai képességeimet illetően. - Abbahagyhatjuk, amikor csak akarod! – ajánlottam fel egyből, szinte gondolkodás nélkül. Igen, ez ugyan eszembe jutott, de nem gondoltam bele teljesen, ezért is nem mondtam eddig. Persze szerintem magától is egyből szólt volna nekem, ha nem akarja már csinálni, azért nem hiszem, hogy olyan ijesztően néznék ki, hogy inkább választja a végigszenvedést, minthogy kinyissa a száját. – Annak csak örülök, ha javul egy kicsit a helyzethez való hozzáállásod – őszintén mondtam, mivel még mindig magamat hibáztattam valamilyen szinten a történtekért. Egyébként én is azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz. Már azt is jó jelnek vettem, hogy nem ugrott ki a bőréből minden egyes pisztoly elsülésekor, hiszen körülöttünk folyamatosan gyakorolt a többi ember. Amikor mondta, hogy látja a célpontot, elégedetten bólintottam mögötte, bár ebből nem sokat láthatott. Nem is mondtam semmit, hiszen már rábíztam, hogy akkor lőjön, amikor úgy érzi, hogy felkészült rá. Én így is-úgyis itt leszek mögötte és várom, hogy mikor süti el a fegyvert. Amint ez végül megtörtént, én is szemrevételeztem a kis lyukat, amit ütött a golyó. Még hümmögtem is egyet, mivel sokkal jobb volt a korábbiaknál, és már egészen sikerült is megközelítenie a középső részt. - Igen, én is úgy látom! – bólogattam, és mikor elléptem mögüle és melléálltam, ajkaimon már ott virított a mosoly. – Most próbálj meg egyedül célozni. Nyugodj meg, nem lesz semmi gond! Most már tudod, hogy milyen, azt is tudod, hogy hová célozz. Menni fog ez, de előbb kicsit le kell higgadnod, mert remeg a kezed. Nem nagyon, de éppen elég ahhoz, hogy kicsit balra lőj. Látod? – mutattam a korábbi próbálkozásainak az eredményére, amik erőteljesen balra húztak ugyebár. Mivel az előbb fogtam a kezét, ezért azt is éreztem, hogy miért lehet ez. Persze nem tehetett róla, de biztosan van mindenkinek egy módszere, amivel lenyugtatja magát. Én általában úgy szoktam, hogy veszek néhány mélyebb lélegzetet és máris jobb a helyzet. Általában… ezen van a hangsúly!
- Nem, nem, még egy kicsit gyakorlok, majd utána. Ha már itt vagyok, és kifizettem a beugrót, ki akarom használni. Jegyeztem meg gondolkodás nélkül, igencsak bíztam benne, hogy nem olyan mély ez a friss seb a lelkemen, és túl fogok jutni rajta, de ha ez meg is történik, akkor is ott marad majd a félsz, hogyha történik bármi, nem fogom tudni megvédeni magam. Valóban nem voltam egy gyáva nyúl, ha nem bírnék megbirkózni a helyzettel, és mégsem akarnám ezt, szólnék. Nem szégyen az, ha felismerjük, mi az, ami nem megy, de így, ebben a helyzetben úgy tűnik, még némi önbizalommal is eltöltött, hogy a kezemben van a fegyver. - Azt hiszem, nem lesz ezzel gond. Bólintottam, bár az tuti, hogy éjszaka megint nem fogok jól aludni, de azt semmiképpen sem írnám ennek a gyakorlásnak a számlájára, valószínűleg az álmaim is segítenek abban, hogy feldolgozzam a történteket. Legalábbis remélem. Mindenesetre, nem zavar, amíg a nappalaimra nem nyomja jobban rá a bélyegét, és nem leszek egy zombi, mert se éjjelem, se nappalom. Szerintem még így is jobban bírtam, mint ahogy számítottam rá. - Igen, nekem is feltűnt, hogy balra hord a kezem. Szóval a remegéstől lenne? Azt mondjuk nem vettem észre, csak azt, hogy úgy izzad a tenyerem, mintha legalább negyven fok lenne. Vontam fel a szemöldököm, de most, hogy így említi, és kicsit odafigyelek, érzem az enyhe remegést, és elég egyértelmű, hogy ez nem nagyon fog segíteni abban, hogy pont oda találjak, ahová a pisztoly elsütésének pillanatában célzok. - Azt hiszem, csak az izgatottság teszi, de megpróbálok úrrá lenni rajta. Jó, hát akkor jöjjön a szokásos, nálam ez igazán érdekes dolog, mert azzal kapcsolatos az, ami képes megnyugtatni, ami a legfőbb oka annak, hogy nem vagyok boldog ember. Mégpedig az az egyetlen pillanat, amikor láthattam a kislányom, és tudtam, hogy bármi történjék is, ő hozzám tartozik, én pedig hozzá. Elmosolyodom, mert valóban gyönyörű volt, csodálatos, és megismételhetetlen. Megint célzok, erőt merítek belőle, mint mindenhez az életemben, hisz tetteim mozgatórugója csakis a kislányom, semmi és senki más. Mielőtt lőnék, pár pillanatra lehunyom a szemem, és mély levegőket veszek, majd a rám jellemző makacs elhatározás ül szemeimben, amikor felnyitom pilláimat, aztán kilövöm a tárat, de jóval lassabban és megfontoltabban, mint előzőleg. S úgy tűnik, ezt most siker koronázza, mert elég szép lövéseket sikerült bevinnem, bár a közepét nem találtam telibe, de minden lövésem körülötte található, kicsit elszórtan, de már nem csak balra, szóval úgy tűnik, kellően higgadt fejjel kiiktatható ez a remegés dolog.
Elégedetten mosolyogtam Naomira, mivel ez a hozzáállás már nagyon tetszett. Amúgy is sejtettem, hogy a kifizetett pénz csupán egy plusz indok, igazából tényleg élni akart a helyzettel, ha már rászánta magát. És ez jól is volt így, én is ezt javasoltam volna neki, ha nyomulós hangulatomban vagyok. De nem voltam, éppen ezért ajánlottam fel neki azt, hogy be is fejezhetjük akár most azonnal, ha azt szeretné. Nem volt erőszak semmi, itt most minden miatta történt, az időmet is csak és kizárólag neki akartam szentelni, ha már elhívott. - Igen, ismerős – nevettem el magam akaratlanul is, mert aranyosnak találtam, ahogyan bevallotta, hogy mennyire izzad a keze. – Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire izgulunk. Szerintem a remegő kéz és az izzadó tenyér valahogy együtt jár, de sebaj. A lényeg, hogy nekem feltűnt és most szóltam neked – mosolyogtam nagy vidáman. Jó előérzetem volt, úgy gondoltam, hogy neki való lesz ez az egész. Talán időbe telik, mire megtalálja a maga szépségét a lövészetnek, de utána minden rendben lesz. Sajnos én magam csak addig jutottam, hogy elfogadtam a fegyvereket, de megszeretni mind a mai napig nem sikerült. Maximum akkor éreztem magam jobban, ha feszültség levezetés miatt jöttem ide ki és belelőttem a papírba több tárat is, mire lenyugodtam kellőképpen. - Persze, azok után, ami történt, nem is csoda. Biztosan én is izgulnék, meg már eleve egy fegyver a kézben nem mindennapos azok számára, akiknek nem munkaeszköze – magyaráztam a véleményemet és abban bíztam, hogy ez is kicsit segít neki lenyugodni. Mármint ha tudja, hogy nem csak vele van ez így. Oké, még nem tanítottam senkit sem lőni, de úgy gondoltam, hogy ez teljesen normális, ami benne lejátszódik. Közben észrevettem, hogy máris próbálta magát elengedni kicsit. Nem tudtam, hogy mi játszódhatott le benne, hogy mire gondolhatott, de ez most nem is volt fontos, hiszen csak és kizárólag rá tartozott. Eszembe sem jutott volna, hogy beleüssem az orrom az ő magánügyeibe. Mert az ilyesmi szerintem teljesen annak számított. Végül a fegyver eldördült egyszer, majd még egyszer, és még egymás után néhányszor, amíg a tár ki nem ürült. Immár sokkal jobban sikerült a célzás, és tényleg meg kellett állapítanom, hogy Naomi egyáltalán nem nevezhető reménytelen esetnek. Ajkaim szinte fülig értek, ahogyan megfogtam a vállát és örömömben megöleltem. Tudom, hogy gyerekes, de akkor is örültem neki, úgyhogy most kénytelen volt elviselni, hacsak nem éreztem meg a részéről a túlzott vonakodást, mert akkor természetesen egyből visszavonulót fújtam. - Látod?! Én mondtam, hogy menni fog ez! – lelkendeztem tovább. – Hogy érzed magad? Most egészen könnyen ment, nem? – kérdeztem kíváncsian, hiszen nem tudhattam, hogy benne mi játszódott le közben, csak azt láttam, hogy a lövésekkel most már nem volt gond. – Még néhány tárat szerintem lőj el nyugodtan a biztonság kedvéért, hogy tényleg ilyen jól megy-e, aztán mára talán elég is lesz, így is egészen sokat tanultál – mondtam nagy büszkén, mert tényleg úgy éreztem, hogy megérdemli most, kivívta az elismerésemet. Azért a történtek után ezt így bevállalni, vallott némi bátorságra, bárki bármit mondjon is.
- Én mondjuk nem vagyok egy izgulós fajta, bár az tény, hogy fegyver nem nagyon van az átlagember kezében… A szokatlan élethelyzetekben azért a legtöbben szerintem izgulnak, persze, biztos vannak olyanok, akiket nem igazán hat meg semmi, de én nem tartozom közéjük. Nekem ez határozottan nem tartozik a megszokott elfoglaltságaim közé, de ha sokszor jövök majd gyakorolni, biztos elmarad majd ez a fene nagy izgalom. Biztos lehet ide bérletet is venni, mert úgy sejtem, feszültség levezetőnek is igencsak jól működne a dolog. - Igen, igen, erre gondoltam én is. Azért, annak még mindig örülök, hogy nem kell fegyverrel dolgoznom. Bár, ha jobban belegondolok, kellő kreativitással éppenséggel lehetne fegyver is az anyagokból, amikkel foglalkozom. Mosolyodom el, de nem, nem szándékozom vegyi fegyvereket létrehozni, de azért magamban jót röhögök a terrorista gyógyszerész szalagcímeken. Annyira szerintem nem tudnék megkattanni, hogy ilyesmit csináljak. Most, hogy így lövöldözök, felötlik bennem az, hogy akár én is elsüthettem volna Mandy pisztolyát a postán, akkor viszont holt biztos, hogy máig mardosna a bűntudat, bármiféle sérülést is okozok véletlenül… mert ugye, az kizárt, hogy szándékosan lőttem volna ott. Ha innen nézem, még jobb is, hogy engem találtak el. - Be kell vallanom, egész jó. Nem is tudom, mintha megkönnyebbültem volna, vagy valami. Azt hiszem, a postára is vissza fogok menni, tudod, jobb addig ütni a vasat, amíg meleg, vagy valami ilyesmi. Pillantok rá határozottan, no, azért nem rögtön ezután, még egy kicsit edzenem kell rá magam lélekben, de nem fogok hosszú heteket várni, míg újra beteszem oda a lábam. - Rendben, szerintem is elég lesz lassan az izgalmakból. Azzal fogtam, és valóban ellőttem még pár tárat, és úgy tűnik, berögzültek a mozdulatok, meg a táblát is egészen értékelhető minőségben találom el, de azért egy helyre kétszer sosem megy, nyilván nagyon sokat kellene még gyakorolnom, hogy tökéletesen menjen. Ha rajtam múlik, szerintem fogom is. Amint végeztünk, és már kifelé tartunk Mandyvel, hálás pillantással mosolygok rá. - Köszönöm szépen a segítséget! Ha esetleg erre járnál lőni, vagy valami, gondolj rám, szívesen jönnék máskor is, de egyedül azért még nem mernék. Leadtam a bérelt fegyvert, és tudom, hogy egyszer majd a saját fegyveremmel fogok ide járni, de egyelőre még nem szándékozom venni magamnak, mert tudom, hogy csak aggodalommal töltene el, hogy nem tudom tökéletesen használni. - Hogy megháláljam, meghívnálak egy kávéra, vagy valami… amikor ráérsz. Nekem most is jó lenne, de fogalmam sincs, neki van-e valami terve a nap további részére, így csak kíváncsian pislogok rá.
// Ide részemről ez záró, de ha van kedved máshol folytatni, akkor örömmel. :)Ha nincsen, akkor köszönöm szépen a játékot! //
Kezdőlap
//
//
