Az egyetem területén található gyakorló lőtér az egyetem tanulói számára ingyenesen igénybe vehető, külsősök térítés ellenében vehetnek órákat, vagy kilövöldözhetik magukból a feszültséget. Figyelem!!! A pálya 21 éves kor felett vehető igénybe, belépésnél személyi igazolványt kérünk felmutatni!
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet. 2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani. 3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni. 4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani. 5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani. 6. A lőtéren fülvédő használata kötelező. 7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni. 8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos! 9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak. 10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni. 11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát. 12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! 13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
- Annyira nem szokott azért bonyolult lenni – mosolyogtam rá elnézően, utalva ezzel az önvédelemmel kapcsolatos megjegyzésére. Azért voltak esetek, amikor egyértelmű volt, hogy önvédelemről van-e szó, vagy sem. Azt ugyan nem tudhatta, hogy én mágiával akár vissza is tudtam játszani a történteket fejben, de ez most nem is volt olyan lényeges. Ha elkezdtem volna ezzel nyugtatgatni, tutit, hogy inkább diliházba utaltatott volna, minthogy újra beszéljen velem. Meg is érteném, a hozzá hasonló embereknek nem egyszerű elfogadnia az ilyet. Pedig lehet, hogy lenne hozzá affinitása egyébként, de nem tudtam eleget róla ahhoz, hogy beajánlhassam elhívásra. Azt meg végképp nem tudhattam, hogy elfogadná-e. Mindegy, ez most nem is olyan lényeges. Helyette jobban kezdtem koncentrálni arra, amiért gyakorlatilag idejöttünk. Csak bólogattam, hiszen mást most nem akartam hozzáfűzni. Ha tudja, hogy ki vagyok, talán egyértelmű lett volna számára is, hogy az én életem sem egészen úgy alakult, ahogyan én azt elképzeltem. Azt sem tudhattam, hogy a fiatal kora ellenére már ő is átesett olyasmin, amin egy anyának sohasem szabadna, ha nem ő dönt úgy. Sőt, szerintem annak eleve nem szabadna vállalnia az anyaságot sem. Én mit meg nem adtam volna azért, ha születik egy babánk a férjemmel, de ez már nagyon régóta a múlthoz tartozik és kár is lenne most ezen keseregnem. Mindig csak előre tekintsünk, én azt szoktam magamnak mondogatni! - Hm… nagyon maximum talán olyan két kilométer az, ameddig egy golyó képes eljutni. A mesterlövészek talán képesek rá, de pár száz méter, maximum egy kilométer szerintem a reális távolság, amit egy halandó ember is képes bemérni. Már akiben van némi tehetség ez iránt – néztem rá vidáman. Az már teljesen más kérdés, hogy nekem időnként indokolt volt az ilyesmi, de azért én is próbáltam kerülni az ilyen helyzeteket. Ha le kellett lőnöm valakit, akkor azt inkább csak figyelmeztetésnek szántam és viszonylag közeli célpontra. Ha már távolra jutott, akkor ott bizony elég nagy gondnak kellett lennie a háttérben, méghozzá velem. Általában elég jól szoktam célozni, az a helyzet. Elégedetten biccentettem arra, hogy sikerült teljesen lemásolnia az én mozdulataimat, mert ez azt jelentette számomra, hogy viszonylag gyorsan tanul és nem lesz itt gond ezzel az egész lövöldözős dologgal. - Jól van, jól csináltad! – dicsértem meg mosolyogva, mert amikor én tanultam meg valami újat, én is szerettem azt hallani, hogy valamit jól oldottam meg. Az ilyesmi ösztönzi az embert és kicsit talán az izgalmát is eloszlatja bizonyos esetekben. Jelenleg például, hiszen el tudtam képzelni, hogy mennyi feszültség lapul meg a felszín alatt. – Ne így fogd fel. Itt most semmit nem csinálhatsz rosszul, kivéve, ha engem fenéken lősz! – mosolyogtam, hátha kicsit elengedi magát. – Csak a tábla van előtted, arra kell koncentrálnod. Amint ki van biztosítva a fegyver, már meg is húzhatod a ravaszt. Ha azt mondtad, hogy a dartsban elég jól tudsz célozni, akkor itt is csak a célpontra kell összpontosítanod és minden oké lesz. Nem mutatom meg, látni akarlak téged! – reméltem, hogy tudja, hogy nem fogom megenni, ha esetleg nem találja el a táblát. Maximum csak benne ébred majd fel egy egészséges küzdőszellem, hogy csak azért is célt érjen egy golyó. Nem féltettem, szinte biztosra vettem, hogy menni fog ez. Egyébként sem állítottam olyan nagy távolságra a céltáblát, mert úgy voltam vele, hogy első alkalomra ez is tökéletesen megfelel majd. Később talán már távolabbra is jól fog tudni célozni.
- Akkor csak a filmekben húzzák az ember agyát miatta. Hiszek neki, elvégre ő a rendőr. Mindenesetre, nagyon reméltem, hogy nekem ilyesmire nem lesz szükségem a jövőben, nem akarok én senkit lelőni, úgyhogy adja az ég, hogy nyugalomban vénüljek meg. Az egyetlen, ami miatt le akarom rágni még életemben mind a húsz körmömet, az az, hogy sikerül-e visszaszeretnem a gyermekemet. Bólogatok a távolságokat illetően, na, én annak is örülnék, ha két méterre sikerülne úgy eltalálnom, hogy oda is menjen a golyó, ahová akarom. Viszont ez a halandó ember megüti a fülemet, nagyjából úgy hangzik, mintha létezne halhatatlan ember is. Márpedig, olyanok nincsenek, ugyebár. Az egy dolog, hogy én hajlamos vagyok mindenféle ökörséget összeálmodni, amik néha olyan borzalmasak, tele szörnyetegekkel, halhatatlan lényekkel, vérrel, hogy szívesebben virrasztanám át az éjszakákat, de beszélni nem szoktam róluk. Nem tudom, Mandy hogy értette, de most inkább nem is firtatom a dolgot, biztos csak olvasott valami fantasyt mostanában, és nagyon erre jár az agya. Igen, csak ez lehet a titok nyitja. - Köszi. Mondjuk, eddig nem volt nehéz. Nyilván nem is feltétlenül ez a dolog lényegi része, mármint persze, az egész együtt nagyon is számít, de így külön-külön egyik részlet sem okoz fejtörést. Egyben mondjuk már vélhetőleg nem lesz ilyen egyszerű, sőt… - Uhh, ahhoz szerintem nem vagyok elég béna. Röviden felnevettem, mert hát, sikerült elképzelni a jelenetet, persze inkább a humoros, rajzfilmfigurás valójában, amit nem lehet komolyan venni, elvégre, az határozottan nem lenne vicces, ha tényleg sikerülne fenékbe lőnöm. Viszont tény, hogy a dolog azért segített, még ha nem is voltam vele tisztában, hogy Mandy a feszültséget akarja feloldani bennem. - Hajaj. Oké. Nyögtem fel már-már panaszosan azt hallván, hogy nem lő előttem, hanem látni akarja, nekem hogy megy. Hát, remek… szóval koncentrálok a táblára, és minden oké lesz. Érzem, ahogy a szívverésem meglódul, a tenyerem izzad, de nem akarom beengedni az elmémbe a postán történtek képeit. Összpontosítás, céltábla. Ennyi, nem több. Jól van, kis terpesz, egyik kezemmel alátámasztom a másikat, célra tartok. Majd meghúzom a ravaszt, de annak ellenére, hogy Mandy szólt előre, meglepődök attól, hogy visszarúg, és egyértelműen nem sikerült megtartanom a fegyvert, mert rögtön látszik, hogy a tábla felett süvített el a golyó, én meg csak sóhajtok egyet, és igyekszem lecsillapítani a szívverésem. Nos, körülbelül erre számítottam… milyen jó, hogy legalább önnön képességeivel tisztában vagyok.
Szélesen el is mosolyodtam, hiszen szerintem sem volt ám olyan nehéz az, amit eddig átvettünk együtt. Sőt, szerintem az egész nem volt bonyolult, mármint a fegyverek kezelése. Bár tény, hogy amikor először fogtam a kezembe pisztolyt, én is teljesen ki voltam készülve, de abban talán a gyászom is közrejátszhatott. Lehet, hogy abban az időben előbb fogtam volna a saját fejemnek, mint másnak, de szerencsére túl pozitív volt a világszemléletem mindig is ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is megforduljon a fejemben az öngyilkosság gondolata. Nem, még a kezdeti rossz időszakban is volt, ami tovább vitt, ez a valami pedig Kenneth volt és az őrzővé válásom. Volt célja az életemnek, nem csak tengtem a nagyvilágban a férjem nélkül. Amikor felnevetett, én is még mindig vele nevettem és kicsit nekidőltem az oldalammal, afféle megbökés gyanánt. - Remélem is, nem akarok egy lyukkal többön keresztül szellőzni – kuncogtam tovább jókedvűen, villantva rá egy elbűvölő mosolyt, mielőtt még visszatértünk volna a lényegre, ami miatt tulajdonképpen itt voltunk ugyebár. Azért örültem neki, hogy nem esett teljesen pánikba a többi fegyvertől meg attól, hogy újra a kezébe kellett fognia egy ilyet. Ennek hála talán jobban tud majd arra figyelni, hogy eltalálja a táblát és tényleg azt csinálja, amit mondok. Mondjuk eddig egészen jó diáknak bizonyult, szóval teljesen elégedett lehettem. - Na, felkészültél? – kérdeztem még mindig lelkesen. Szerintem én helyette is lelkes voltam, de ezért igazán nem lehetett hibáztatni. Alig vártam már, hogy lássam, mennyire megy ez neki. Végül is, az első lövés után tudom majd megállapítani, nem? Jobban mondva a második, hiszen az elsőnél még lehet szerencséje is. Ezen felül pedig szoknia kell azt is, hogy milyen, ha egymás után többször is elsüti a fegyvert. Izgatottan vártam hát a pillanatot, ám amikor megtörtént, én is láttam, hogy magasabban süvített el a golyó. Ez már a kéz rándulásából is kikövetkeztethető volt. Biztatóan a hátára tettem a kezemet és kicsit megsimítottam. - Nyugi, kezdésnek tökéletes! – mosolyogtam még mindig, nekem ugyanis nem szeghette kedvem egy ilyen apróság. – Figyelj, most próbáld meg jobban megtartani a kezedet. Határozottabban! Ha érzed, hogy megint így visszarúg, akkor ne engedj neki, csak tartsd tovább a célra. Ha felkészültél rá, akkor próbáld meg megint, de ezúttal kicsit jobban odafigyelve. Most már tudod, hogy mire számíts, erre figyelj és menni fog! – igen, még mindig teljesen higgadt voltam, mert azt akartam, hogy menjen neki. Talán csak az elsőn kellett átesnie, és most már menni fog. Az első mindig egy kicsit nehezebb, utána azonban már simán fog menni, legalábbis én nagyon bíztam benne. Most már újra kíváncsian vártam a következő lövést, ezúttal úgy éreztem, hogy el kell találnia. Ha mégsem, hát akkor majd megmutatom neki én, hogyan kell erősen megtartani.
- Ha így folytatod, esélytelen, hogy oda tudjak figyelni. Nevetek fel megint, azért, összességében azt hiszem, pozitív, hogy tudok szórakozni a témán. Sosem voltam kifejezetten búval bélelt nőszemély, kamaszként határozottan boldog voltam, egészen az örökbeadásig. Azóta csak árnyéka vagyok önmagamnak, de szerencsére még így sem vagyok komor nőszemély. Vagyis, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szeretem, ha látják rajtam, hogy minden pillanatban a múltam árnyaival küzdök. Még az kéne, hogy bárkinek is el kelljen mesélnem, mert annyira lesír rólam, hogy valami mélységesen nyomaszt. - Fogjuk rá. Amennyire jelen helyzetben lehetett, felkészültem, szerettem volna megtanulni, de ez nem jelentette azt, hogy ne izguljak nagyon, ha nem lett volna az az incidens, talán akkor is eléggé riasztott volna ez az egész. Mármint, akármennyire is úgy gondolom, nem lehet bajom, nem akarnék fegyvert, ha nem számolnék mégis a lehetőséggel, nem? Hát, ez így elég kusza. Na mindegy, lőjünk, aztán lehet kiderül, hogy én vagyok a legtehetségtelenebb ember ilyen téren, aztán nem is fog fájni emiatt a fejem. Így az eredményt elnézve senkit sem fogok szíven lőni, az ziher, nem mintha szeretnék, csak épp ha meg akarom védeni magam, pontosan kell lőnöm. Kellene. Jó, tudom, Rómát sem egy nap alatt építették, de sajna általában én mindent azonnal szeretnék tudni, nem kínkeserves gyakorlás árán. Ennyit a türelemről. - Tényleg? Na jó, hiszek neked. Biztos lehetne rosszabb is, mondjuk ha tényleg fenékbe lövöm, de ahhoz minimum vaknak kell lenni… A kedvem nem ment el ennyitől, csodás sem vártam, de azért örültem volna, ha mondjuk legalább integet a golyó a táblának, vagy valami hasonló. - Oké, én is úgy gondoltam, hogy ez a probléma. Nem voltam eléggé felkészülve a dologra, de nem hittem volna, hogy ennyire lehet érezni ezt a visszarúgás dolgot. Megint felveszem az alapállás, és megtámasztom a kezem, de most már jobban figyelek arra, hogy a kezeim ne mozduljanak el, és ne a fegyver uraljon engem, hanem én a fegyvert. Ezúttal is lövök, bár most úgy tűnik, a célzásra nem fordítottam túl nagy figyelmet, vagy csak kamuztam, és abszolút nem tudok célozni. Mondjuk, már az is haladás, hogy eltaláltam a táblát, bár igencsak a szélén. Ez még azért véletlen is lehet, úgyhogy inkább megint próbálkozom, mielőtt még Mandy szólhatna. Több lövésből úgyis könnyebb levonni a megfelelő következtetést, nem? Összességében már többször találok, mint nem, de a tábla közepéhez egyiknek sincs köze, és megállapítható, hogy kicsit balra hord a kezem. Ez mondjuk nekem is feltűnik, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Mindenesetre, kilőttem a tárat, úgyhogy cserélek, amíg Mandy értékel.
Abban azért nagyon reménykedtem, hogy még nem ment el teljesen a kedve, mert én a magam részéről nem adtam fel csak azért ezt a tanítás dolgot, mert elsőre nem találta el a táblát. Na, és? Nem mindenki születik úgy, hogy őstehetség! Oké, a farkasok közül talán az átváltozás után vannak ilyen egyedek, akik a megfelelő vérvonalat öröklik meg, de esetünkben erről szó sem volt. Úgyis kelleni fog még egy kis gyakorlás ahhoz, hogy igazán magabiztosan csinálja, és jól menjen ez az egész, de első alkalommal én már azzal is megelégedtem, ha pusztán meg tudja szokni a fegyver érintését és az érzést, hogy milyen elsütni. Így következő alkalommal egészen biztos, hogy sokkal jobb lesz, mint ma. - Hát, ha nem vagy hozzászokva, akkor tényleg lehet érezni. Ha majd olyan sokat gyakoroltál, mint mondjuk én, akkor ez már szinte fel sem fog tűnni – vontam meg a vállaimat, ajkaimon pedig még mindig ott volt a mosoly, mert miért is tűnt volna el? Megmaradtam a biztató szerepénél, ha már egyszer tényleg miattam érezte úgy, hogy el kell ide jönnie és megtanulni bánni a fegyverrel. Szerintem egyébként sok embernek nem ártana, ha tudná, hogyan kell kezelni egy pisztolyt, hiszen nagyon sok erőszak érte a nőket. Én már csak tudom, néha befutottak ilyen riasztások is, aztán mehettünk elintézni és összeszedni a lelkileg teljesen sérült nőt. Vagy ott a családon belüli erőszak, azért egy fegyvert nem volt muszáj elsütni ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást. Sokszor már maga a látványa is elég volt. - Jó, így jó lesz! – bólogattam, mikor ismét felvette azt a helyzetet, amit én mutattam neki az előbb. Ha így biztosnak érezte magát, akkor nekem is megfelelt. Ezután megfeszítetten figyeltem mindent, amit Naomi csinált. Ugyan a golyó most sem fúródott a megfelelő helyre, de legalább már a táblát találta el, és ezt ilyen távolságból is tisztán láthattuk mind a ketten. Abban bíztam, hogy ez majd egy kicsit lelkesíti és a következőre már jobban fog figyelni. Ha tényleg volt már a kezében fegyver és viszonylag jól célzott, akkor ebből a távolságból el kellene majd találnia simán a célpontot, amit kiszemelt magának. Azért nem irányítottam olyan messze, mint ahová én még nyugodtan ellőttem volna. Az neki túl sok lenne, és a sikertelenség talán végképp eltántorítaná a céljától, ezt pedig igazán nem szerettem volna. - Hm, látod, már kicsit jobb is! – mosolyogtam rá végül, amikor számításaim szerint már nem maradt több golyó a fegyverben. Az üresen kattanó tár hangja szintén erről árulkodott, de mielőtt bármit mondhattam volna, Naomi már cserélte is ki. Remek, úgy látszik, hogy már kezdett hozzászokni ahhoz, hogy ilyen holmi van a kezében. Ezzel nagyon elégedett voltam. – Ha megtöltötted, megfogom a kezed, hogy nagyjából középtájon találd el. Ha érzed, hogy hová kell koncentrálnod és hogyan kell tartanod a kezed, meg mire kell céloznod, talán sikerül a közepébe is beletrafálni! – magyaráztam lelkesen, és ha megtöltötte újra a pisztolyt, akkor félig-meddig mögé álltam, és miután letettem a saját fegyveremet, megfogtam a kezét. A vállai felett néztem át, úgy próbáltam meg oda célozni, ahová kellett. – Na, ha így tartod, talán menni fog! – jelentettem ki. – Nézd meg, látod, hogy a tábla közepére célzol most? – kérdeztem a nagy koncentráció közepette komolyan. – Ha úgy látod, hogy jó helyen fog befúródni, akkor süsd el és meglátjuk! – tettem még hozzá, mert helyette tényleg nem húzhattam meg a ravaszt, csupán a kezét irányítottam kicsit.
Azt hiszem, azzal nem is volt gondom, hogy fegyver van a kezemben. Így nem, hisz nem állt velem szemben senki, aki árthatott volna nekem, és hasonlóképpen fegyvert fog a kezébe. Szerintem akkor nem lennék ilyen nyugodt, sőt… Jó, teljesen nyugodt most sem vagyok, de ezt inkább nevezném egészséges izgalomnak, vagy versenyszellemnek. Képes voltam különválasztani a történteket, és a jelen helyzetet, ami nélkül valószínűleg nem is ment volna. Így, itt és most, hogy úgymond volt mibe kapaszkodnom, nem éreztem magam egy teljesen emberi roncsnak, ami sokat segített, mert gyűlöltem, hogy még ennyi idő után is képes vagyok magamat hibáztatni, holott tudom, hogy nem az én bűnöm volt. - Igen, kicsit. Bólintottam, nem akartam túlságosan maximalistának tűnni, pedig a munkám terén mindig az voltam, mondjuk, szép is lenne, ha rosszul állítanám be az arányokat, vagy a hozzávalókat, és a betegnek csak ártanék a gyógyszerrel, amiben bízik. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak. - Rendben. Igazából, lehet, hogy így túl sok ez nekem egyszerre, őszintén, már azon is csodálkozom, hogy megfogtam, de örülök neki, mert így talán nem is olyan súlyos a helyzet, mint hittem. Ez valószínűleg csak azért érezhető így, mert nem ugyanazok a körülmények, de most el is döntöttem, hogy igenis el fogok menni a postára mihamarabb, mert még a végén túlságosan mélyre rágja magát bennem a félelem, és akkor aztán megnézhetem magam. A lovas balesetek után is ajánlott hamar visszaszállni a róla, máskülönben jó eséllyel sosem fogja megtenni az illető. Figyeltem, hová céloz Mandy, bár tuti biztos vagyok benne, hogy én is oda próbáltam, de úgy tűnik, mégsem megy nekem olyan jól ez a célzás dolog. Vagy csak szoknom kell a kezemben lévő tárgy működését, elvégre, közel sem egyszerű, mint egy darts nyíl. - Látom. Bólintok, és kezdek arra is rájönni, hogy jó eséllyel köze lehet a sikertelenséghez az izzadó tenyeremnek, és némi enyhe remegésnek is, ami alig látható, de én érzem, vélhetőleg az izgatottság az oka. Veszek pár mély levegőt, addig a szemeimet is lecsukom, majd utána igyekszem én magam becélozni a tábla közepét, most nem sietek el semmit, nem is akarok rögtön több golyót kilőni, egyelőre csak ezt az egyet, a lehető legpontosabban. Aztán amikor úgy éreztem, hogy na, itt az idő, elsütöttem a fegyvert, majd figyeltem, hol ér célba. Sokkal jobb volt a helyzet, mint eddig, mert már lényegesen közelebb voltam a közepéhez, de azért még gyúrni kellett rá. - Úgy tűnik, kezdek ráérezni… Pár pillanatra letettem a fegyvert, hogy a tenyereimet megtöröljem a nadrágomba, mert már kezdett nagyon zavarni az izzadtság.
Azt hiszem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a sikeresség érdekében, ennél több már nekem sem ment. Elmagyaráztam, megmutattam és most még Naomi kezét is irányítottam, úgyhogy ezek után szinte biztosra vettem, hogy menni fog ez neki. Végül is, nem olyan nagy ördöngösség, ha nekem is ment, igaz? Pedig én aztán tényleg nem rajongok a fegyverekért, egyszerűen próbálom úgy felfogni, mint munkakelléket. Azért egy farkassal szemben nem ártott, ha van nálam ilyen holmi, akár több is. Általában ugyan sikerült kidumálnom magam a rázós helyzetekből, de elég lenne, ha egyszer valami kisiklana, és pont nem lenne nálam fegyver. Akkor aztán megnézhetném magam, hiszen nem harcos vagyok, aki simán nekimegy egy nála nagyobbnak. Nekem ugyan nagy a szám, de nincsenek hamis illúzióim a fizikai képességeimet illetően. - Abbahagyhatjuk, amikor csak akarod! – ajánlottam fel egyből, szinte gondolkodás nélkül. Igen, ez ugyan eszembe jutott, de nem gondoltam bele teljesen, ezért is nem mondtam eddig. Persze szerintem magától is egyből szólt volna nekem, ha nem akarja már csinálni, azért nem hiszem, hogy olyan ijesztően néznék ki, hogy inkább választja a végigszenvedést, minthogy kinyissa a száját. – Annak csak örülök, ha javul egy kicsit a helyzethez való hozzáállásod – őszintén mondtam, mivel még mindig magamat hibáztattam valamilyen szinten a történtekért. Egyébként én is azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz. Már azt is jó jelnek vettem, hogy nem ugrott ki a bőréből minden egyes pisztoly elsülésekor, hiszen körülöttünk folyamatosan gyakorolt a többi ember. Amikor mondta, hogy látja a célpontot, elégedetten bólintottam mögötte, bár ebből nem sokat láthatott. Nem is mondtam semmit, hiszen már rábíztam, hogy akkor lőjön, amikor úgy érzi, hogy felkészült rá. Én így is-úgyis itt leszek mögötte és várom, hogy mikor süti el a fegyvert. Amint ez végül megtörtént, én is szemrevételeztem a kis lyukat, amit ütött a golyó. Még hümmögtem is egyet, mivel sokkal jobb volt a korábbiaknál, és már egészen sikerült is megközelítenie a középső részt. - Igen, én is úgy látom! – bólogattam, és mikor elléptem mögüle és melléálltam, ajkaimon már ott virított a mosoly. – Most próbálj meg egyedül célozni. Nyugodj meg, nem lesz semmi gond! Most már tudod, hogy milyen, azt is tudod, hogy hová célozz. Menni fog ez, de előbb kicsit le kell higgadnod, mert remeg a kezed. Nem nagyon, de éppen elég ahhoz, hogy kicsit balra lőj. Látod? – mutattam a korábbi próbálkozásainak az eredményére, amik erőteljesen balra húztak ugyebár. Mivel az előbb fogtam a kezét, ezért azt is éreztem, hogy miért lehet ez. Persze nem tehetett róla, de biztosan van mindenkinek egy módszere, amivel lenyugtatja magát. Én általában úgy szoktam, hogy veszek néhány mélyebb lélegzetet és máris jobb a helyzet. Általában… ezen van a hangsúly!
- Nem, nem, még egy kicsit gyakorlok, majd utána. Ha már itt vagyok, és kifizettem a beugrót, ki akarom használni. Jegyeztem meg gondolkodás nélkül, igencsak bíztam benne, hogy nem olyan mély ez a friss seb a lelkemen, és túl fogok jutni rajta, de ha ez meg is történik, akkor is ott marad majd a félsz, hogyha történik bármi, nem fogom tudni megvédeni magam. Valóban nem voltam egy gyáva nyúl, ha nem bírnék megbirkózni a helyzettel, és mégsem akarnám ezt, szólnék. Nem szégyen az, ha felismerjük, mi az, ami nem megy, de így, ebben a helyzetben úgy tűnik, még némi önbizalommal is eltöltött, hogy a kezemben van a fegyver. - Azt hiszem, nem lesz ezzel gond. Bólintottam, bár az tuti, hogy éjszaka megint nem fogok jól aludni, de azt semmiképpen sem írnám ennek a gyakorlásnak a számlájára, valószínűleg az álmaim is segítenek abban, hogy feldolgozzam a történteket. Legalábbis remélem. Mindenesetre, nem zavar, amíg a nappalaimra nem nyomja jobban rá a bélyegét, és nem leszek egy zombi, mert se éjjelem, se nappalom. Szerintem még így is jobban bírtam, mint ahogy számítottam rá. - Igen, nekem is feltűnt, hogy balra hord a kezem. Szóval a remegéstől lenne? Azt mondjuk nem vettem észre, csak azt, hogy úgy izzad a tenyerem, mintha legalább negyven fok lenne. Vontam fel a szemöldököm, de most, hogy így említi, és kicsit odafigyelek, érzem az enyhe remegést, és elég egyértelmű, hogy ez nem nagyon fog segíteni abban, hogy pont oda találjak, ahová a pisztoly elsütésének pillanatában célzok. - Azt hiszem, csak az izgatottság teszi, de megpróbálok úrrá lenni rajta. Jó, hát akkor jöjjön a szokásos, nálam ez igazán érdekes dolog, mert azzal kapcsolatos az, ami képes megnyugtatni, ami a legfőbb oka annak, hogy nem vagyok boldog ember. Mégpedig az az egyetlen pillanat, amikor láthattam a kislányom, és tudtam, hogy bármi történjék is, ő hozzám tartozik, én pedig hozzá. Elmosolyodom, mert valóban gyönyörű volt, csodálatos, és megismételhetetlen. Megint célzok, erőt merítek belőle, mint mindenhez az életemben, hisz tetteim mozgatórugója csakis a kislányom, semmi és senki más. Mielőtt lőnék, pár pillanatra lehunyom a szemem, és mély levegőket veszek, majd a rám jellemző makacs elhatározás ül szemeimben, amikor felnyitom pilláimat, aztán kilövöm a tárat, de jóval lassabban és megfontoltabban, mint előzőleg. S úgy tűnik, ezt most siker koronázza, mert elég szép lövéseket sikerült bevinnem, bár a közepét nem találtam telibe, de minden lövésem körülötte található, kicsit elszórtan, de már nem csak balra, szóval úgy tűnik, kellően higgadt fejjel kiiktatható ez a remegés dolog.
Elégedetten mosolyogtam Naomira, mivel ez a hozzáállás már nagyon tetszett. Amúgy is sejtettem, hogy a kifizetett pénz csupán egy plusz indok, igazából tényleg élni akart a helyzettel, ha már rászánta magát. És ez jól is volt így, én is ezt javasoltam volna neki, ha nyomulós hangulatomban vagyok. De nem voltam, éppen ezért ajánlottam fel neki azt, hogy be is fejezhetjük akár most azonnal, ha azt szeretné. Nem volt erőszak semmi, itt most minden miatta történt, az időmet is csak és kizárólag neki akartam szentelni, ha már elhívott. - Igen, ismerős – nevettem el magam akaratlanul is, mert aranyosnak találtam, ahogyan bevallotta, hogy mennyire izzad a keze. – Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire izgulunk. Szerintem a remegő kéz és az izzadó tenyér valahogy együtt jár, de sebaj. A lényeg, hogy nekem feltűnt és most szóltam neked – mosolyogtam nagy vidáman. Jó előérzetem volt, úgy gondoltam, hogy neki való lesz ez az egész. Talán időbe telik, mire megtalálja a maga szépségét a lövészetnek, de utána minden rendben lesz. Sajnos én magam csak addig jutottam, hogy elfogadtam a fegyvereket, de megszeretni mind a mai napig nem sikerült. Maximum akkor éreztem magam jobban, ha feszültség levezetés miatt jöttem ide ki és belelőttem a papírba több tárat is, mire lenyugodtam kellőképpen. - Persze, azok után, ami történt, nem is csoda. Biztosan én is izgulnék, meg már eleve egy fegyver a kézben nem mindennapos azok számára, akiknek nem munkaeszköze – magyaráztam a véleményemet és abban bíztam, hogy ez is kicsit segít neki lenyugodni. Mármint ha tudja, hogy nem csak vele van ez így. Oké, még nem tanítottam senkit sem lőni, de úgy gondoltam, hogy ez teljesen normális, ami benne lejátszódik. Közben észrevettem, hogy máris próbálta magát elengedni kicsit. Nem tudtam, hogy mi játszódhatott le benne, hogy mire gondolhatott, de ez most nem is volt fontos, hiszen csak és kizárólag rá tartozott. Eszembe sem jutott volna, hogy beleüssem az orrom az ő magánügyeibe. Mert az ilyesmi szerintem teljesen annak számított. Végül a fegyver eldördült egyszer, majd még egyszer, és még egymás után néhányszor, amíg a tár ki nem ürült. Immár sokkal jobban sikerült a célzás, és tényleg meg kellett állapítanom, hogy Naomi egyáltalán nem nevezhető reménytelen esetnek. Ajkaim szinte fülig értek, ahogyan megfogtam a vállát és örömömben megöleltem. Tudom, hogy gyerekes, de akkor is örültem neki, úgyhogy most kénytelen volt elviselni, hacsak nem éreztem meg a részéről a túlzott vonakodást, mert akkor természetesen egyből visszavonulót fújtam. - Látod?! Én mondtam, hogy menni fog ez! – lelkendeztem tovább. – Hogy érzed magad? Most egészen könnyen ment, nem? – kérdeztem kíváncsian, hiszen nem tudhattam, hogy benne mi játszódott le közben, csak azt láttam, hogy a lövésekkel most már nem volt gond. – Még néhány tárat szerintem lőj el nyugodtan a biztonság kedvéért, hogy tényleg ilyen jól megy-e, aztán mára talán elég is lesz, így is egészen sokat tanultál – mondtam nagy büszkén, mert tényleg úgy éreztem, hogy megérdemli most, kivívta az elismerésemet. Azért a történtek után ezt így bevállalni, vallott némi bátorságra, bárki bármit mondjon is.
- Én mondjuk nem vagyok egy izgulós fajta, bár az tény, hogy fegyver nem nagyon van az átlagember kezében… A szokatlan élethelyzetekben azért a legtöbben szerintem izgulnak, persze, biztos vannak olyanok, akiket nem igazán hat meg semmi, de én nem tartozom közéjük. Nekem ez határozottan nem tartozik a megszokott elfoglaltságaim közé, de ha sokszor jövök majd gyakorolni, biztos elmarad majd ez a fene nagy izgalom. Biztos lehet ide bérletet is venni, mert úgy sejtem, feszültség levezetőnek is igencsak jól működne a dolog. - Igen, igen, erre gondoltam én is. Azért, annak még mindig örülök, hogy nem kell fegyverrel dolgoznom. Bár, ha jobban belegondolok, kellő kreativitással éppenséggel lehetne fegyver is az anyagokból, amikkel foglalkozom. Mosolyodom el, de nem, nem szándékozom vegyi fegyvereket létrehozni, de azért magamban jót röhögök a terrorista gyógyszerész szalagcímeken. Annyira szerintem nem tudnék megkattanni, hogy ilyesmit csináljak. Most, hogy így lövöldözök, felötlik bennem az, hogy akár én is elsüthettem volna Mandy pisztolyát a postán, akkor viszont holt biztos, hogy máig mardosna a bűntudat, bármiféle sérülést is okozok véletlenül… mert ugye, az kizárt, hogy szándékosan lőttem volna ott. Ha innen nézem, még jobb is, hogy engem találtak el. - Be kell vallanom, egész jó. Nem is tudom, mintha megkönnyebbültem volna, vagy valami. Azt hiszem, a postára is vissza fogok menni, tudod, jobb addig ütni a vasat, amíg meleg, vagy valami ilyesmi. Pillantok rá határozottan, no, azért nem rögtön ezután, még egy kicsit edzenem kell rá magam lélekben, de nem fogok hosszú heteket várni, míg újra beteszem oda a lábam. - Rendben, szerintem is elég lesz lassan az izgalmakból. Azzal fogtam, és valóban ellőttem még pár tárat, és úgy tűnik, berögzültek a mozdulatok, meg a táblát is egészen értékelhető minőségben találom el, de azért egy helyre kétszer sosem megy, nyilván nagyon sokat kellene még gyakorolnom, hogy tökéletesen menjen. Ha rajtam múlik, szerintem fogom is. Amint végeztünk, és már kifelé tartunk Mandyvel, hálás pillantással mosolygok rá. - Köszönöm szépen a segítséget! Ha esetleg erre járnál lőni, vagy valami, gondolj rám, szívesen jönnék máskor is, de egyedül azért még nem mernék. Leadtam a bérelt fegyvert, és tudom, hogy egyszer majd a saját fegyveremmel fogok ide járni, de egyelőre még nem szándékozom venni magamnak, mert tudom, hogy csak aggodalommal töltene el, hogy nem tudom tökéletesen használni. - Hogy megháláljam, meghívnálak egy kávéra, vagy valami… amikor ráérsz. Nekem most is jó lenne, de fogalmam sincs, neki van-e valami terve a nap további részére, így csak kíváncsian pislogok rá.
// Ide részemről ez záró, de ha van kedved máshol folytatni, akkor örömmel. :)Ha nincsen, akkor köszönöm szépen a játékot! //
Igen, igaza volt mind a kettőnknek, a fegyver nem olyan megszokott dolog. Mondjuk, Texasban amennyire tudom, szinte minden embernek van önvédelmi célzattal, de most nem ott voltunk. Itt inkább a puska volt a jellemző, de az emberek rendszerint azt sem egymás ellen használták, hanem inkább vadászatra, aminek én szívből örültem. Akkor lenne csak nagy gond, ha egymást kezdenék el fenéken lövöldözni. Éppen elégnek bizonyult számomra az, hogy itt volt a két rivális falka egymással szemben. Szerencsésnek tartottam Naomit azért, hogy neki fogalma sem volt arról, hogy mik folytak itt a háttérben. Néha az egyszerű átlagembereket igencsak irigylésre méltónak tartottam ám. - Inkább ne, mert a végén még megszállná a várost az FBI, nekem meg őrizetbe kéne téged vennem, hacsak nem tennék meg hamarabb ők – mosolyogtam szélesen a hölgyeményre, miközben arra vártam, hogy némiképp lenyugodjon. A következő mondataira elégedetten bólogattam, kicsit úgy éreztem, hogy a javulásban is akadt szerepem, nem csak abban, hogy idáig jutott. – Nagyon jó ötletnek tartom és ez a legjobb hozzáállás a dolgokhoz. Menj el, és le fogod küzdeni ezt az egészet. Máris tettél felé egy lépést, a többi csak rajtad áll, hogy meddig jutsz el a későbbiekben – vontam meg a vállaimat és én már feszülten vártam, hogy kilője azt a tárat, ami éppen a fegyverben pihent. Amint ez megtörtént és még az eredmény is egészen jó lett, kis híján elkezdtem ugrálni meg tapsolni örömömben. Még soha senkinek nem sikerült így átadnom a tudásomat, mondjuk nem is nagyon próbálkoztam vele eddig. Most legalább olyan boldog voltam, mint amilyen megkönnyebbültnek érezhette magát ő. Miután megtörtént még néhány sorozat kilövése, nagyon jó kedvvel nyugtáztam, hogy ő is elérkezettnek látta azt, hogy a távozás mezejére lépjünk. Mára bőven elég volt ennyi is, kezdésnek pedig tökéletesnek bizonyult az, ameddig sikerült eljutnunk. Én a magam részéről máris elégedett voltam, azt viszont nem tudtam, hogy Naomi mennyire érez hasonlóan. Azért reménykedtem, hogy sikerült elérnie azt, amit el akart ezzel az egész gyakorlással. - Persze, ha legközelebb én jövök lőni, akkor majd felhívlak – ígértem meg nagy komolyan, miközben már kifelé vettük az irányt ténylegesen is. – Lehet akkor már csak egy sorozatot nézek majd végig, aztán gyakorolhatsz egyedül, ha minden oké, és majd melletted én is ellövök párat – tettem hozzá, mert akkor talán még nagyobb lenne a sikerélménye, ha egyedül csinálhatná végig. A biztonságérzet meglesz, hogy ott állok tőle nem sokkal messzebb, de akkor is magától csinálja a lövéseket. Közben elraktam a saját fegyveremet, amíg Naomi leadta az innen bérelt darabot, és felcipzárazva a mellényemet, megvártam őt nem messze a bejárattól. Amint odaért hozzám, vele együtt indultam meg kifelé, majd az invitálása hallatán széles mosolyra görbültek az ajkaim. - Ó, köszönöm, ez nagyon figyelmes tőled – mondtam őszintén. – Én akár most is ráérek, ha nincs dolgod, mivel szabadnapom van és nem terveztem semmit – vontam meg a vállaimat. – Hová menjünk? – kérdeztem kíváncsian, miközben előhalásztam a táskámból a slusszkulcsomat.
// Persze, van kedvem, folytathatjuk is, de akkor ezen a helyszínen zártam, és itt köszönöm a játékot én is! //
Ma izgatottan mentem le nap végén az egyetemről a lőtérre. Anno év elején, mikor mutogatták nekünk az épületeket, már láttam a helyet, de eddig nem igazán jöttem le ide. Ám ma, órám lesz itt, szóval baromira izgatott voltam. Némi megkönnyebbülésre a mágiám már visszatért, ahogy mindenki másnak, bár az a Fekete Holdas jelenség még mindig kész rejtély volt mindenki előtt, de engem különösebben nem izgatott, lefoglalt most így is a tanulás. Ma azonban jó napom volt, 4-es lett a ZH-m, aminek úgy tudtam örülni, mint majom a farkának. Még abba is belementem néhány szaktársam nyaggatására, hogy pénteken lemegyek velük valamelyik helyi ivóba. Tudom, mik a terveik, azt akarják alkoholizáljak, de azt leshetik. Én leszek úgyis, aki a koliba haza támogatja őket. Szóval ilyen, és ehhez hasonló gondolatok közt cikáztam le a lőtérre. Reméltem, hogy az öreg már várni fog. Reggel már meditáltam, azzal nem lesz gond, de talán nem Vérfarkasokra kell rögtön lövöldöznöm... Vagy hát, ki tudja?
A mai délutánt mondhatni a kikapcsolódásnak szántam, igaz, vegyül bele egy tanonc, meg némi igény és képességfelmérés. Ez egy olyan terep volt, ahol még akár meg is lephet a kölyök - a városiak valahogy a klasszikus értelemben vett lőfegyverekhez mindig is jobban konyítottak, mint a nagy átlag. Leszámítva a texasiakat, ahol már kétlövetűvel a kezükben születnek a világra a kiskölykök és még az öreganyjuk is azzal jár görbebot helyett. - Heló Velkan. - Köszöntöm a srácot, még le is kezelek vele határozott, biztos kézfogás keretében. Egészen belejött az egész harcos dologba - legalábbis én így látom a közös reggeli edzéseken, noha ki tudja, ő hogy érzi a dolgot. - Hogy telt a napod? - Érdeklődöm, miközben a rendelkezésünkre bocsátott fegyverek közé - kilenc millisektől kezdve a sörétesig akad minden, mi szem-szájnak ingere - helyezem az íjpuskát is. Saját darab, főleg a magam szórakozására hoztam ki, de talán kipróbálhatja a srác is, ha szeretné. Talán. Nem fűz beteges viszony hozzá, hogy más ne lőhessen vele.
Vigyorogva közelítettem meg az öreget, mint egy kis alma, akinek nincs jobb dolga, minthogy várja az esőt, pirosan mosolyogjon, és élvezze a napsütést. - Szép napot Will bácsi! - integetek már messziről, s mikor kezet fog velem, csak vigyorogva teszem hozzá - ... akarom mondani, Mr. Douglas. Ma rohadt jó napom van, még szórakozott is vagyok. A reggeli edzésen már összefutottunk, de valahogy jó az öreg közelében lenni. Nem félreérthető motívumként mondom, csak jó fej az öreg, az őzes szitu óta meg még inkább az. - Remekül uram! Ma kiderült, nem vagyok olyan hülye a dízel motorok szerkezeti számításaiban. 4-es ZH-t írtam, a szakmai gyakorlatom jövő héten lesz, és ezzel be is fejeződik az első félévem a dízel szakon, töriből kell még két beadandó, és utána pihenés. Annyit szeretnék, hogy most pénteken elmegyünk majd néhányan bulizni a szaktársaimmal, szóval, ha szombat reggel kések egy kicsit az edzésről, az azért lesz, mert mindenkit én kísértem haza, szóval ne lepődjön meg uram. - vigyorgok, s közben a felsorakoztatott fegyvereket veszem szemügyre. - És önnek? - kérdezem érdeklődve, s akaratlanul is, de végigsimítok a fegyvereken, Milyen gyönyörűek. Kissé megborzongok, de kellemesen. Szemeim újra az öregre tévednek, várom, melyiket vehetem kézbe, melyikkel kezdjük az edzést.
Amint megkaptam William válaszát a levelemre rögtön elkezdtem intézni a papírokat, az albérletet. Pár napot igénybe vett ez a sok teendő, de végül mindent sikerült elintézni és végre megüzenhettem neki, hogy érkezem. Szüleim mint anno Párizs miatt kissé ki voltak borulva, de közben örültek is a sikeremnek. A búcsú pillanatában főleg anyám nem bírta visszafojtani a könnyeit hiába próbáltam mondogatni, hogy mindennap fogunk beszélni, és nem fogom őket hanyagolni...De hát az édesanyák már csak ilyenek. Majd talán egyszer én is megértem ezt. Mielőtt elfoglalhatnám, berendezném az albérletemet úgy döntöttem meglátogatom a Protektort, hogy lejelentkezzek nála. Szerencsére az egyetemre a taxisofőr nagyon is jól tudta az utat, így hamar kiértem oda. Innentől kezdve viszont már csak a leírásokra tudok hagyatkozni, amik elég részletesek ahhoz, hogy ne tévedjek el az egyetem falain belül. Leérve a pincébe első dolgom, hogy megkeressem William irodáját. Az ajtók mellett elhaladva végül megtalálom az övét. Nem kopogok be rögtön. Előbb kicsit rendbe szedem magam, veszek pár mély lélegzetet veszek. ~Miért izgulsz ennyire? Nem fog innen már hazaküldeni! Minden rendben lesz meglátod!~ Pár perccel később végül kopogtatok az ajtón és várom a választ, de semmi sem érkezik. ~Talán telefonál és nem hallotta, bár semmi zaj nem szűrődik ki onnan. Azért egy próbát még megér.~ Ismét bekopogok, de most már sokkal határozottabban, de most sem érkezik válasz. A tekintetemmel körülnézek a folyosón, de jelenleg senki sem mászkál itt, viszont megpillantom, hogy az egyik ajtó nyitva van és nagyon úgy hallatszódik, hogy van is ott valaki. Így nincs más választásom, mint hogy odasétáljak. Az ajtóhoz érve arra is rájövök, hogy itt bizony egy társalgó van. Remek! Nem akarom a csevegést megzavarni nagyon, így egy rövid bemutatkozás után rá is kérdezek a lényegre. ~Szóval a lőtéren! Nem is tudtam, hogy ilyenjük is van! Ez remekül hangzik!~ A megadott irányba indulok el és mikor megérkezem a zárt ajtóhoz be is nyitok oda. Szerencsére nincs nagy tömeg, csak ketten vannak bent, így roppant könnyű rájönnöm, hogy kivel is kell nekem beszélni. -Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megzavarom Önöket, de azt mondták, hogy itt találom Önt!-Az idősebb férfira pillantok, majd közelebb sétálok hozzá és kinyújtom a kezem. -Kijana vagyok. Én küldtem a levelet!...Nem rég érkeztem a repülővel és gondoltam illene bemutatkoznom személyesen is.-Az arcomra a legkedvesebb mosolyomat varázsolom. Természetesen, ha Williammel megvolt a kézrázás fiatalabbnak is bemutatkozom.
- Maradjunk a Will-nél, az olyan köztes, mit szólsz? - Ajánlom fel neki, bár lehet, már múltkor is említettem. A Mr. Douglas túlontúl hivatalos egy edzéshez, a Will bácsizás meg... ehm. Értem én, hogy nem vagyok már mai csikó, de a száznyolcvan azért odébb van! - Már amennyire egy harcos tanonc pihenhet, nem igaz? - Húzódik széles mosoly a képemre ünneprontó szavaimmal együtt. Csak húzom, kiérdemelte az utóbbi időben amúgy is a hozzáállásával, magatartásával, hogy kicsit kevésbé feszített legyen a tempó körötte. - Rendben. Ha nem érsz el a vadőrségnél bennünket, akkor a Chena torkolatánál leszünk. Tudod, ahol a múlt héten is. - Bólintottam az engedékeny szavakkal együtt, majd némi irányzékot adtam számára - talán azon a szakaszon nem téved el, s ha mégis, a folyó iramát követve odatalál majd hozzánk. - Az egyik kollégám a vadőrségen elvágta a lábát és be kellett vinnünk a sürgősségire a délelőtt folyamán, szóval... - Kezdenék a "mesélésbe", ha nem hallanám meg a közeledő lépteket, melyek szaporaságukból és ütemükből ítélve nem férfiemberhez tartozhatnak. Érdeklődve pillantok el a bejárat felé, némileg meglepetten realizálva, hogy a hölgy egyenesen felénk tart. - Jó napot! Tudunk segíteni esetleg valamiben? - Többes számban, mert miért ne? A kéznyújtást elfogadva fogok rá a nő kezére finom határozottsággal, nem rázogatva azt, mint holmi óvodás. - Isten hozta! Minden rendben volt a repülés és az érkezés körül? - Firtatom udvariasan, majd elengedve a kezét, tenyeremmel Velkan lapockáját találom meg, meglapogatva s ez által kissé közelebb vonva. Tessék bemutatkozni a hölgynek, még ha én be is mutatom. - Kijana, ő itt Velkan, leendő harcosunk. Vel, a kisasszony az egyik új informátorunk. - Letudva a tiszteletkört, el is engedem szerencsétlen srácot, hogy kissé bátortalanul kérdezzem meg a nőtől: - Beszáll esetleg? - Akárhogy is, első körben gyereknap lesz: Velkan választhat a fegyverek közül. Remélhetőleg olyat, ami jó nagyot rúg vissza.
Elöl kell járni példával, és ha már az eszemet edzem, akkor edzem a testem is. Puskát és pisztolyt is szívesen fogok a kezembe, ám ez nem jelenti azt, hogy szívesen használom is éles helyzetben. Ha kell, használom. Azon meg sem lepődnek már, hogy itt megjelenek. A különleges figyelmességekért azonban mindig nyűgtem, magamban és egy kis csűréssel végül mégis sikerült a helyére rázni a dolgokat. -A választást rád bízom. – nem tesztelésből. Ami a profik területe, az a profiké és rájuk hagyom. Még akkor is, ha egy rakás egyen fegyverek vannak. A fülest a fejemre téve ugyan keveset hallok, de ez még nem akadályoz meg abban, hogy ne beszélgessünk. Nem lóversenypálya ez. Ginával mindig élvezet az edzés vagy akármi más. Az előbbivel ugyan óvatos vagyok, de ezzel vagyok edzésben, nem az óvatoskodással. -Volt valami szokatlan mostanában? – nem feltétlenül csak arra kérdezek rá. Másrészt már régen nem zavar minket a nyilvánosság. Hamar megtanulunk virágnyelven beszélni, ez sem feltétlenül mindig az óvatos körbekerülésről szól, és Gina esetében a munkája miatt szükséges is. Hamar belejöttem.
- Legyen ez. – lépek a tettek mezejére, s kerítek kér Glock 17-est. Nem fogok arra várni, hogy a személyzet kiszolgáljon minket, ismernek itt elég rég ahhoz, hogy tudják: ha én valamit akarok, úgyis egyszerűbb, hogyha hagynak érvényesülni, semmint megpróbálnak okosabbak lenni nálam. Ez a legelterjedtebb maroklőfegyver, szerintem mára megfelelő lesz, de ha nem jön be, majd váltunk. A célzás a lényeg, gyakorolni ezzel is lehet. - Azon túl, hogy visszatért csodás üdvöskénk Kínából és kiderült, hogy újabb strigulát húzhatunk a „Terhes nők nálunk”-táblára? Nem igazán. – vonom meg a vállamat, miközben felteszem a fülvédőt. Roxan nevét nem fogom emlegetni, de nem tapintatból. Egyszerűen csak nem az én dolgom és különben is, van bennem némi tartás ezt illetőn. A bizalmas-szerep sosem volt nekem való és most sem gyakorlom. Szerintem már mindenki tudja, így nem árultam el titkokat. Elég idő telt már el, s ha nem kellett a segítségem, hát nem kellett. Pedig megoldottam volna a problémát igen könnyedén. - Hagyjuk a munkát egy kicsit. – tartok célra, s elküldöm az első lövést. Majd a másodikat. A harmadikat. Szív, gyomor, fej. Mindegyik pontos, mindegyik könyörtelen. Van bennem belső feszültség, de nem itt fogom levezetni. Ha dolog van, akkor hidegebb a fejem az Antarktisz jegénél. - Egyéb mesélni való? Hadd ne én jártassam már a számat folyamatosan. Figyelem, ahogy lő. Kedvemet lelem abban, ahogy ilyen tevékenység ideje alatt mások mozdulatait lesem. Van benne valami, nem is tudom... de tudom. Várom az alkalmat, hogy mikor köthetek a dolgokba bele. Nem puszta jó szándékból, bár annak is felfogható. Kinek milyen az elképzelése rólam és a lehengerlő – szó szerint, úthenger – stílusomról.
-Hmmm… - nézem a fegyvert. Ez a kedvemre való. Hozzáveszem a tárakat is, jó választásnak tartom, nem versenyre jöttünk vagy vérkomolyan gyakorolni. Tudtam, hogy ez böki a csőrét, ahogy szokás mondani, ezért is mondattam ki vele, hogy aztán a feszültség után rátérhessünk a rendes beszélgetésre. -Most is azt csináljuk. – mutatok a lőtáblára. – Dolgozunk és pihenünk egyszerre. A legjobb módja a pihenésnek. Akkor… miről is szeretnél beszélni? Gina vagy pontosabban Ji Na jelleme másokat talán kiakaszthat. Vén vagyok én már bohócnak, láttam eleget és Ji Na álarca mögött a jó szándékot feltételezem és ebben sosem nem is csalódtam még. Figyelem a tartását és a lövést. Nem harcos vagyok, sosem fogom elérni az ő szintjét, de éppen ezért nem is harcos vagyok. Lövök. Négyet. A meglepetés ereje, sokan hisznek a bűvös hármasba és meglepődnek, hogy nem három jött. Általában négy öt golyó hagyja el a tárat nálam. Láb, váll, nyak, homlok. A láb térd helyett com, a váll pedig elkúszik a semmibe, nincs találat. A homlok és a nyak azonban telibe. -Köszönöm a kedves érdeklődésed Ji Na. Igen van. Elromlott a csap a házamban, azt megjavítottam, mert a szerelő szökőkutat csinált a házamból. Toby halálra idegesíti Valdaut a kuckójában…mikor hívsz el egy táncestélyre? – szegezem neki hirtelen a kérdést.
Ez az egyik legelterjedtebben használt maroklőfegyver errefelé, éppen azért választottam ezt, mert így legalább lazára vesszük a figurát. Nem, mintha ellenemre lenne egy kis keménykedés, de annak ellenére, hogy az öreggel viszonylag sokat edzem ekképp, mégis megmaradt bennem ez az ismeretség a Krónikák Termében való iszogatás és beszélgetés legmagasabb szintjén, hogyha szabadidőről van szó. Ami vicces, mert az egész szakmai kíváncsiságból indult bennem, aztán átcsapott szemtelen bosszantásba, s végül így maradtunk. Nem zavar, jó arc a tata, ha nem az lenne, akkor nem is vesztegetnék rá ennyi időt a szakmaiságon kívül. Sztahanovista vagyok, ez van. Meg nyers is, de legalább a fiatalkori öregfóbiám már elmúlt. Pedig voltak érdekes dolgaim ennek kapcsán a rezidensi éveim alatt. Aztán az őrzőség sem oldotta meg azonnal, mert itt az is öreg lehet, aki fiatalnak néz ki, s azért így más. Ha innen nézzük én is vén szatyor vagyok egész dekoratív és friss köntösben, ha engem kérdez bárki. Nem érdekel, hogy mit gondolnak a küllememről, szerintem csinos vagyok és pont megfelelő, akinek meg nem tetszem, az mehet a víz alá száradni. - Még kérded? – kérdezek vissza enyhe pimasz éllel a hangomban. Ő a rektor, tudja jól, hogy mivel járok a nyakára folyton az ittlétem éveiben. Akarom azt a testfarmot, ez a kedvenc témám. De most így viccesen elég felhozni, az én olvasatomban bőven. Igazat adni meg akkor fogok neki, hogyha fagy. Bár tény, hogy dolgozunk és beszélgetünk. - Esélyesen arteria femoralis, nem rossz. – nem dicsérek, csak megjegyzek. Amúgy sincs rászorulva az ilyetén megnyilvánulásaimra. A megjegyzésén felnevetek a magam karcos, ám soha el nem cigarettázott hangján. - Úgy tudtam, hogy a te csapod igen régen bemondta az unalmast, de nem önszántából, így megcsináltatni sem igen lehet. – a tapintat mintapéldánya vagyok ezzel. A csapot Margaretre értem, ahogy Roxan esetében James volt ezen képzettársításom áldozata. Nem akartam rosszat sem akkor, sem most. Bár ettől nem lesz kedvesebb az, amit mondok. - Amikor veszel magadnak egy rózsaszín tütüt és én leszek az emlegetett gyermek keresztanyja. – mindkét válaszlehetőséget ősképtelenségnek tartom, ezért válaszolok így. Közben érintetlen célpont kerül elém, ajkaimra az a mosoly kúszik, ami akkor jön elő belőlem, ha valami versenyszerűségen töröm az agyam. Van itt egy piros alkoholos filc, pont jó lesz, úgy ítélem meg. De egyelőre nem lépek az ügyben, csak leteszem a fegyvert, s a filcet forgatom ujjaim között.
- Én tudjam? – adom az ártatlant. Hogyne tudnám. Egyrészt. És Gina bizony addig fog a nyakamra járni, míg nagyjából száz év múlva engedek is. Sajnos vannak olyan dolgok, amikhez nem járulhatok hozzá. Ha. És ha az ha nem lesz már, akkor nem lesz gond. - Legalább utólérem. – döcögősen nevetek egyet. A lövészet a legjobb területem fegyverben, és az íjat, akármennyire kedvelem, a lőfegyver már a barátom lett. Gina beszólása nem zavar. Idő kellett hozzá, mire megszoktam és azért derekasan vissza is vágok neki, egészen jó kis elmegyakorlat, és legalább ő is tudja, hogy nem csak ő tud ilyen tünemény lenni. Ettől függetlenül nagyon tisztelem és megszerettem. Éppen ezért ismét jót kuncogok. - Ennyi idő alatt még a platinum is berozsdál. Ettől függetlenül azért nálad is kéne egy kis karbantartás. – touché. - És, ha azt mondom van? – van, de azt Margaret vette és már szét is vágta kis játékbabáknak tütünek, de a szavak arról szóltak, hogy ha van rózsaszín tütüm. Újabb lövés, ezúttal torok és has. Elégedetten veszem le a fülest, mikor meglátom, mit is forgat a kezében. - Bajusz lesz belőle? – kérdem érdeklődve. Hogyne tudnám, hogy mit tervez. De egy kis tréfa mindenképpen elfér.
- Ha nem tudnád, akkor már nem lehetnél a posztodon, mert az azt jelentené, hogy az öregkori szenilitás tüneteit produkálod. – vetem fel. Annyiszor futottam már lyukra ezzel a testfarmmal, s a mai napig nem értem mi baja van vele. Mindenesetre én semmit nem szoktam feladni, szóval ezt is csak elnapoltam, konkrétan most annyira, hogy ne kezdjem el ecsetelni, hogy mennyire lenne hasznos ez a holttestbomlás-kutatás az egyetemnek meg úgy általában mindenkinek, legfőképpen nekem. Azt meg elég, hogyha csak én tudom, hogy részemről a szakmaiságon felül még valamiféle perverz örömet is okozna a holttestek bomlásának megfigyelése. Egyesek ivással eresztik ki a gőzt, én az oszló hullák mellett tudok a legjobban feloldódni. Nem érzem úgy, hogy ez baj lenne, bár azért nem dicsekszem vele. Felnevetek. Van Richardnak humorérzéke, bírom nagyon. Nem hangoztatom, a végén még megrombolnám a renomémat, de a tény az tény. - Ha gondolod, futóedzést is tarthatunk. Bár én biztos nem leszek az, akit kergethetsz. – teszem hozzá. Nincs ellenemre egy kis futás, bármikor szívesen teszem, de ettől függetlenül ez most tényleg egy vicc. Még mosolygok is hozzá, sőt, karcosan fel is kacagok. - Miből gondolod, hogy nem vagyok megfelelően karbantartva? – kérdezek vissza anélkül, hogy zavarba jönnék a témától. Tisztában vagyok azzal, hogy ebben a beszélgetésben semmi komoylság nincsen és nem is bánom. Néha mindenkinek ki kell kapcsolódni, akkor is, hogyha éppen lövöldözik közben. - Hiszem, ha látom! Messziről jött ember azt mond, amit akar. – direkt nem használom az Őrző szót. Elvégre nyilvános helyen vagyunk. Ahogy megjelenik előttem a tütüs képe, újabb nevetés szakad fel torkomból. Közben megnyomok egy gombot és annak hatására a plafonra szerelt síneken odaszánkázik hozzánk a cél, amire lövünk. Berajzolom rajta a fő verőereket, s hogy teljes legyen az élmény, még mindet meg is számozom. Melyik mennyi pontot ér. Persze mindet nem tudom erre a szembőli bábra rajzolni, de azért egy jó pár sikerül. Tökéletesen ismerem a helyüket, semeddig nem tart felskiccelni, így dekorláva ki piros alkoholos filccel a célpontot. - Az majd legközelebb! – kacsintok, s engedem vissza a megfelelő helyre a díszített céltáblánkat. - Csak utánad! – adok lehetőséget. - Három lövés, aztán számolunk. Egészen feltámadt bennem a soha nem létezett, lelkes gyermek. Várom azokat a pontszámokat.
Kedélyesen felnevetek. - Touché. – fahumora van, de bírom. Mint ahogy azt is, veszi a lapot és nem folytatja ezt a témát. Etikátlan, de szerintem éppen olyan, mint a középkorban a boncolás tiltása. Majd kinőjjük. Elég morbidan tudok én is gondolkodni, de tisztában vagyok azzal, mi is a fontos. - Dehogynem! – vágom rá azonnal. – Hiszen mindig mögötted leszek. – nevetek fel. Van örinóniám. A kérdésre sokat sejtetően nézek rá. Mint aki tud valamit. - Blöfföltem. – kétértelmű kérdésre, kétértelmű válasz. Mert az a kérdés, hogy melyik része is blöff ennek. - Teadélután, jövő hét kedden két órakor. – komolyan gondolom a cím pedig nálam, de azt már nem kell mondanom, tudom. – majd vágok egy grimaszt a hitetlenkedésére. Először kíváncsian nézem, mit is akar, majd kuncogok egyet. Azt hiszem, hogy itt, kettőnk közül jelen pillanatban kérdéses, hogy ki az elszálltabb, ő vagy én. De tény, hogy e nélkül nem lennénk ott, ahol. -Csak nem félsz, hogy meglesz a három pontos lövés? Azzal célra tartom a fegyvert aztán ellövöm a három golyót. Elégedetten nézek rá és várakozón, Ginára. - Kettő. – jobb mint a semmi, lehetne még fejlődni, de elégedett vagyok. – Te jössz.
Kezdőlap
//
