First topic message reminder :

A park területén elszórva helyezkednek el a padok. Szinte minden játék mellett található valamiféle ülőalkalmatosság, szemetesek azoknak, akik szeretnének maguknak pár perc nyugalmat.

// Itt szólok, hogy a zenét, ha odaérsz ahhoz a részhez, akkor nyomd be! //

// Köszöntem a játékot, egy élmény volt! *-* //

//Én is köszönöm, szint úgy. Egy élmény volt, cimbora! //

Este hat óra. Ha most egy szokásos mindennapjait töltő Damien-t látnánk, akkor valószínűleg nem láthatnánk itt a vidámparkban. Akkor valószínűleg a kórházban kezdené el kicserélni az ágytálakat, kiönteni a kacsákat vagy jobb esetben leszámolni a bogyókat azokba a poharakba, melyeken a betegek neve szerepel. Szokványos május másodika lenne, amikor éppen ápolóként tevékenykedik abban a kórházban, ahol a szaktudásával akár a baleseti vagy a sürgősségi osztály főorvosa lehetne. A nyomós érv arra, hogy miért nem az mégsem: nincs szüksége ilyesfajta feltűnésre, és ideje sincs arra, hogy a jelenlegi személyazonosságával megszerezze azokat a papírokat (megírja azokat a szakdolgozatokat és cikkeket), mely ezekhez lenne szükséges. Az ápolói „karrier” tulajdonképpen csak azért szükséges, hogy a fehér gazdaságban is jelen legyen valamilyen formában, mint önálló, létező személy. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Damien még mindig nem szakadt el teljes mértékben az emberektől. Szereti fenn tartani azt a látszatot, hogy ő egy teljesen normális, hétköznapi ember, aki minden holdtölte alkalmával szabadnapot vesz ki. Szerencsére napjaink emberei nem igazán szoktak a Hold mozgásával foglalkozni. Gyakran fel se tekintenek az égre, hogy megcsodálják. Szóval, ha Damien éppen nem „vérfarkaskodással” tölti mindennapjait, akkor szerves részét képezi a szervezett bűnözés mindennapjainak: elintézi, hogy egy fontos csomag a megfelelő útvonalakon jusson el A-ból B-be, vagy ha komolyabb szállítmányról van szó, akkor maga gyalogolja le a szükséges kilométereket. És ez az egyik tény, mely mássá teszi Damien mai május másodikáját.

A férfi egy teljesen szokványos padon ül, ami valószínűleg senki számára se lenne meglepő, hiszen ilyen időben, mikor kezd egyre melegebb és melegebb lenni, a hó már csak a hegyek magaslatán jellemző, teljesen szokványos, hogy valaki a vidámpark egyik padján üljön nem messze a büfésortól. Damien sem igazán feltűnő figura -már ha eltekintünk attól a domináns kisugárzástól, amit nem lehet nem észrevenni- hiszen a motoros járművek kedvelt sportolóinak ruházata nem kimondottan rí ki a tömegből. Bőrcsizma, farmernadrág, testhez simuló póló és bőrkabát. Tartozéka még aktuális megjelenésének egy hotdog, amibe éppen jókorát harap, a lába mellé letett gőzölgő tea, valamint a fején lévő kötés, melyet a legtöbben, csak „kórházi sapkának” szoktak nevezni a munkahelyi szlengben. Nem lepi meg, hogy furcsállják az emberek azt, hogy egy valószínűleg fejsérülésektől szenvedő ember a vidámparkban ül. Hiszen ki jönne vidámparkba ilyen sérülésekkel? Damien azonban nem igazán foglalkozik a külvilággal, hiszen éppen elég problémája van a belső világában ahhoz, hogy ne érdekelje igazán, ami kinn történik: először is ott van az a nagyszerű kérdés: ki vagyok én? Sokan szoktak ezen gondolkodni sokféle nexusban, ám nagyon kevesen vannak úgy azzal, hogy erről halvány lila gőzük sincs. Damien a belső zsebében lévő iratai után nyúl, majd előcsapva az igazolványát jól megnézi magának. Az arc ismerős. Már sokadjára ellenőrzi és nagyon jól tudja, hogy a saját arca, hiszen nézett már tükröződő felületre az elmúlt napon. Damien Baris –olvassa le a nevet, és tudja, hogy ez ő, de mégse érti. Hogy lehet, hogy nem emlékszik erre? Ez a második kérdés, ami foglalkoztatni kezdi, mire orvosi szakzsargon jut az eszébe. Reggel elolvasta a papírokat, mielőtt eljött volna a betegszobáról. Gyakorlatilag nem lenne szabad élnie. Egy ember nem élne túl egy ilyen „balesetet”. Valahogy az a gyanúja támad, hogy nem baleset volt. Senkinek se szokott véletlen belekerülni a fejébe egy fél villanyoszlop, méghozzá olyan ripityára törve, hogy az agya darabkái közül csak hosszú órák kitartó munkáját követően tudták kiszedni a szilánkokat. Mind ez mellé komoly nehézséget okozott az, hogy lévén vérfarkas, és lévén Troll, olyan sebességgel próbálta helyre rakni magát az életfontosságú szerv, amivel nem volt egyszerű versenyezni. Szóval farkas. És farkas éhes, mert a regenerálódás folyamatosan igénybe veszi az energiaforrásait. Igazából sokkal jobb lenne, ha mondjuk egy szarvast lakmározhatna. Ezt a gondolatot bólogatással nyugtázza, mialatt eltűnik a szájában a hotdog másik fele. Vajon kit kellene megvernie valami finomabb falatért? Zavart tekintete újabb áldozat után kutat... a menüsoron, és végre megakad a tekintete az egészben grillezett húson.

Kellett egy kis farkasoktól mentes közeg, a szálloda hemzseg a farkasoktól, persze, jó a tűz közelében lenni, az mindig feldobja, csak épp egy kicsit most nem akar odafigyelni arra, hogy mit mond, vagy tesz. Fárasztó folyamatosan a pajzsára koncentrálni, remélve, hogy nem mindenki idősebb nála fényévekkel. Szóval próbált olyan helyet keresni, ahol kevesebb valószínűséggel fordulnak elő.
Nem mintha olyan roppant vidám hangulatban lett volna… ezen nem segített a rózsaszín vattacukor sem, amivel meglepte magát, no de, legalább nyugisnak tűnt. Igazából, fogalma sem volt, mit akar jobban, egy jót aludni, vagy iszonyatosan összerúgni a port valakivel. Mindkettő egyformán kecsegtető lehetőségnek tűnt. Az is lehet, hogy pár napra eltűnik majd az erdőben, most valahogy jobban tetszett volna farkasbőrben. Egyébként is ideje lenne egy cseppet megismerni a környéket. Jelen pillanatban azonban csodás volt cél nélkül lófrálni, pont olyan volt, mint önnön létezése. Már-már nevetségesen értelmetlen. No de, nem ő lett volna, ha elkezd ezen keseregni, inkább olyan dolgokkal foglalja le magát, amik szórakoztatják, bár itt nem tudja eldönteni, hogy egyes szerkezetek elérnék-e eme nemes célt, vagy inkább elhányná magát rajtuk. Fogós kérdés.
Kezdte magát egészen jól érezni, de a sors ismét mókás kedvében volt, hamar észlelte a közelben lévő farkast. Pajzs nélkül. Nyami… az ereje már lendült is meg, hogy felfedezze magának az idegent, nem volt nehéz dolga, könnyedén haladt, mint forró kés a vajban. Üdítő volt végre olyasvalakinek a közelében lenni, aki nem aggastyán, vagy nem olyan idős, mint ő.
~Nahát, milyen ismerős vérvonal…~
Húzta el a száját rögtön, noha azt még csak nem is feltételezte, hogy a hímnek is köze lenne Toddhoz, elvégre jóval fiatalabb volt annál, minthogy ez lehetséges legyen. Az öreg a megszerzett információk alapján legalább száz éve alulról szagolja az ibolyát. Nem volt olyan idős farkas a másik, viszont úgy érezte, lehet valami köze a Betolakodókhoz. Az mondjuk nem baj, bár kivételesen örült volna egy pár farkas mentes órának. Fura, valahogy tömény bizonytalanságot érzett felőle, nem tudta hová tenni a dolgot, hisz homlokegyenest mást sugallt a külseje, merthogy most már látta is.
Nem volt szívbajos nőszemély, könnyedén odalépett, majd nemes egyszerűséggel fellépett a padra, hogy annak háttámláján foglaljon helyet, mind erőben, mind pedig a helyzetet tekintve a másik fölé magasodva. Végre valakivel szemben nem kérdéses, hogy ő fejlettebb.
- Minden oké? Kicsit elveszettnek tűnsz...
Kezd bele, nem akarja már rögtön szívatni, legalábbis addig nem, amíg rá nem jön, miért érzi ezt a kuszaságot felőle. Utána majd elválik…

~ Valami azt súgja, hogy a megszöktem a kórházból, nem a megfelelő válasz erre a kérdésre ~ röppen át az elmés gondolat elméje szövevényes útvesztőjében ezernyi más apróság között. Már csak azért se lenne megfelelő, mert a kérdésnek csak abból a szempontból volt köze a kórházhoz, hogy jól van-e.
- Szerinted – mutat rá a fejére mutatóujjával – Úgy nézek ki, mint, akivel minden oké? - lépett fel azonnal támadóan, mert hát mit lehet tenni, ha ilyen valakinek a természete, akkor igen. Pedig viselkedhetett volna más körülmények között máshogy is. Vajon észrevette korábban, hogy valami ismerős szagot hoz felé a szél? Már mint ismerőset abban a tekintetben, hogy egy másik farkas huppant le csak úgy mellé a padra... mit mellé! nem is mellé, hanem egyenesen fölé ült, a pad támlájára. Na, jellemző: ilyet csak a kölykök vagy a nőcskék szoktak csinálni: felülni a padnak azon részére, ami majd szép csíkot váj a formás alfelükre, hogy aztán azon hisztizzenek, hogy... Összevont szemöldökökkel meredt fel a számára teljesen idegen nőre. Egészen biztos volt benne, hogy még nem érezte a... látta ezt az idegent. Felállt a padról, mert csak nem fog félháttal ülni egy teljesen idegennek, aki akár egyik pillanatról a másikra úgy dönthet, hogy azt a megmaradt darabkát is kiharapja az agyából, és akkor sutba dobhatja a regenerációs képességeit.
- Jól van – emeli fel a kezét, ami tőle elsőre fenyegetőnek látszhat, másodjára viszont sokkal inkább tűnik úgy, hogy megpróbálja megigazítani a „sapkáját”. - Jól látod, nem állok a helyzet magaslatán – amolyan leszarom fajta vállvonással zárja a mondatot, pontosabban zárná, ha nem törne rá megint az a fene nagy érzés, hogy a végére még oda kell böknie valami támadó jellegűt, mint, amilyen a:
- És akkor mi van? Veled még nem fordult elő? ~ hogy megszöktél egy kórházból, mert nem volt elég kaja ~ a gondolatra egy kaján vigyor jelenik meg az ajkain, amitől úgy tűnhet, hogy mustrálja a vele szembe került nőstényt, de közben már a sült csirkére gondol, amitől aztán azonnal összefut a szájában a nyál... és talán óvatlanul, de egy pillanatra hátra is les a válla felett. Miért is állt le beszélgetni ezzel itt? Nem. A csaj kezdett vele beszélgetni. Mostanában, mintha valami baj lenne a memóriájával.
~ Óvatosabbnak kellene lennem ~ feszül a gondolatai közé, valami olyasmi, aminek több köze van a túlélési ösztönhöz, mint ahhoz, amilyen állapotban jelenleg rátaláltak. Talán okosabb lett volna, ha a kórházban marad, akkor talán akad valaki, aki rászól, hogy nem kellene pajzsok nélkül futkorásznia semerre se, mert az nem túl egészséges, és nem is túl kifizetődő. Elkalandozó tekintete visszatér a farkas-szempárhoz, hogy farkas-szemkontaktust vegyen fel vele, fürkészően. Közben, ha a másik nem áll fel, akkor kezdi magát ismét eléggé dominánsnak érezni ahhoz, hogy ne érezze magát rosszul.

- Anélkül sem néznél ki úgy.
Azért annyi van benne, hogy ne röhögje képen a pasit, pedig isten lássa lelkét, vagy inkább ne, de rohadt nagy a kísértés. Könnyedén rázta le magáról a támadó stílust, amolyan köhög a bolha jellege volt. Nem nézte ő le a kölyköket, csak az ostoba felüket, márpedig ez alapján eme példány az volt. Vagy csak valami nagyon fura van vele…
Fenyegetőnek ő ugyan nem érzi a másikat, viszont nagyon furcsának igen. Tutibiztos elmentek neki otthonról, itt hadonászik előtte, mint valami eszelős, és leszarja, hogy egy tőle jóval idősebb farkassal áll szemben.
- Látom sünt ebédeltél. Jön már kifelé, vagy mi van?
Jegyzi meg csak úgy mellesleg, finoman közölve a pasival, hogy bizony menjen a sunyiba. Azért, sok tahóval találkozott már, de ez itt előtte biztos benne van az első tízben. Sebaj, nem mindig használható ama tény, hogy az ember lánya jól néz ki, a jelek szerint most sem, de hát, unalmas is lenne az élet kihívások nélkül.
- De, seggfejkém, előfordult, csak épp én szeretem kihasználni, ha valaki akkora marha, hogy megpróbáljon ilyenkor segíteni.
Vont vállat, majd állt fel, de csak pár pillanatig vesztegelt a padon, majd huppant is le, smaragdjaival olyan metsző pillantást vetve a másikra, amit nem biztos, hogy zsebretesz… Annak ellenére, hogy alacsonyabb volt nála, sütött belőle a dominancia, és biztosra vehette a másik, hogy gond nélkül törné össze a csontjait, ha túlfeszíti a húrt. Bizonyos személyektől el kellett tűrnie sok mindent, de cserébe ott voltak a nála fiatalabbak, akik viszont nem engedhettek meg bármit maguknak vele szemben. Ha nem lettek volna ennyire nyilvános helyen, megszorongatja kicsit a gigáját. Ehelyett most csak közelebb lépett, egyenest bele a személyes terében, amolyan tudom, hogy megtehetem stílusban.
- Amúgy… azért vagy ekkora pöcs, mert éhes vagy, esetleg ez nálad szériatartozék?
Ha eddig nem lett volna kellőképp furcsa a szituáció, akkor vélhetőleg most már az lesz, lévén senkinek nincsenek a homlokára írva a szükségletei. Kezd olyan érzése lenni, hogy kicsit megsütötte a nap a hímet, vagy valami ilyesmi…
- Most komolyan… kikhez tartozol?
Reméli, hogy a kérdésre adott válasz némileg használhatónak bizonyul majd, nem mintha eddig bármi ilyesmihez jutott volna a pasassal kapcsolatban. Az tuti, hogy valami gond van odabenn, bár, a bunkóság még nem betegség, de eddig semmi olyasmit nem tapasztalt, ami a farkasokra lenne jellemző, márpedig az ő pajzsa sincs felhúzva, nem titkol semmit…

- Hát ebben én is biztos vagyok – válaszolja a kérdésre reflexszerűen, mely alatt valószínűleg nem ugyanazt értik. Egyrészről a vele szemben álló nőstény valószínűleg sértésnek szánta a mondatot, más részről viszont Damien -mondhatni szokás szerint- saját gondolataival van elfoglalva: ha levenné a sapkát könnyen észrevehetnék az emberek, hogy a csontozata még nem érte el eredeti állapotát, valójában a kötés kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy senki se vegye észre, hogy mi a valódi helyzet. Vagy is éppenséggel, ha nem lenne rajta a kórházas satyek, akkor mindenki láthatná, hogy valami nincs rendben a koponyaszerkezetével.
Kellemes érzéssel tölti el, az, hogy a nőstényt bosszanthatja. Ennek okát nem tudná magának megmagyarázni, egyszerűen csak érzi: életének szükségszerű velejárója az, hogy mások bosszantása jó érzéssel tölti el, még akkor is, ha az utóbb egy elverésben ér teljes kifejeződésre. A sünös megjegyzés azért megmosolyogtatja. Egész érdekes hasonlat, bár sosem érdekelte kimondottan az irodalom. Valójában életének egyetlen szakasza volt, amikor valamennyire foglalkozott költészettel... amikor... amikor kiderült, hogy ő nem olyan, mint Jamie. Ez a gondolat a bosszankodás apró tüskéjét szúrta elméjébe, ami tüstént el is illant, ugyanis rájött arra, hogy nem is akar olyan lenni mint Jamie. Mindenkinek meg van a maga személyisége, és ha ezt valaki nem képes elfogadni, akkor Így Járt. Ő senki kedvéért se fog majommá változni.
- Jellemző – szalad ki a száján, bár lehet, hogy jobban járna, ha nem tenné. - Ha egy nőnek formás idomai vannak, az rögvest kihasználná az összes férfiegyedet, aki az útjába kerül – a tény, hogy a nőstény segíteni akar neki, úgy tűnik, hogy nem csörömpöl végig elméje útvesztőin, hanem azonnal kútba zuhan. Legalábbis az első benyomás biztosan ez lehet. Mert ugyan ki a vihar akarna pont neki, Damiennek segíteni? Mert valószínűleg egy kezén meg tudná számolni, hogy életében hány olyan ember volt, akiben megbízott és az tényleg segíteni akart neki... vagyis, hogy pontos legyen, egyetlen keze se kellene hozzá, mert eddig az egyetlen személy, aki valóban jót akart neki az... farkas volt.
- Szériatartozék – fut végig egy újabb jellemző önelégült vigyor, mintha ez lenne a világ legtökéletesebb modora. - Miért, mit vártál? Hogy lepacsizok veled, amint meglátlak? - újra a régi volt... újra az a nagyon régi, akit annak idején az a bizonyos nő úgy szájon vágott, hogy a padló adta a másikat. Ez az emlék most csak azért lett hirtelen olyan fontos, mert az volt az első olyan eset, amire emlékezett, hogy emlékezetkiesést szenvedett el tőle. Vagyis, hétköznapi szavakra fordítva a szót: visszajutott az eredeti kiindulási pontjához: azért van itt, mert eltévedt, és azért tévedt el, mert nem emlékszik semmire se... vagy legalábbis nagyon kevés dologra. Például ott volt az a Jamie, akire nem akart hasonlítani. Ha nem vonaglanának benne az ösztönök, egymást kergetve, hogy végre eldöntsék, hogy farkas vagy ember, akkor valószínűleg legalább egy szemösszevonásra méltatta volna azt, hogy a másik rájött, milyen belső indulatok vezérlik valójában.
- Szóval Te _valóban_ segíteni akarsz? - azt a félszeg mosolyt, amit ehhez a mondathoz produkált, valószínűleg még Jamie is megirigyelte volna, miközben teremtőjére pillant.
~ A szüleimhez... várj, nem, hozzájuk már nem, mert ők meghaltak ~ fut át a gondolatai között az a válasz, ami valószínűleg nyomdafestéket nem tűrő bosszankodást szült volna a nőstényből, mert könnyen hihette volna azt, hogy ez a fickó itt vele szemben szándékosan a bolondját járatja vele.
- A kórházhoz – érkezik a jól átgondolt válasz a kérdésre, mely valószínűleg nem erre vonatkozott, sokkal inkább arra az információra, amit maga sem tudna megmondani. És tekintettel arra, hogy nagyon keveset tartózkodott az utóbbi jó hosszú időben falkaterületen -ám annál határozottan többet klórszagú kórházakban- ezért még a falkatársak szaglenyomata sem lenne fellelhető rajta, hogy legalább az alapján megmondja a másik, hová tartozik. Közben a feje felett zúgó viharfelhő lassan kezd kibontakozni, ahogy gondolatai peremén végig csurog annak tudata, hogy a szülei meghaltak, az pedig, hogy hogyan haltak meg, éles pengeként hasít tudatába, mintha minden egyes ütés, melyet apja anyjára mért, kés lett volna, mely hüvelyét Damien testében kereste.
- Ha segíteni akarsz, akkor megmondhatnád, hogy hol vagyok - rajzol mutatóujjával egy spirált a levegőbe a feje mellett, melynek lehet, hogy máshol más jelentése van, de itt most éppen azt tulajdonítja neki, hogy:
- Csak mert eltévedtem - fűzi hozzá, miközben benyúl a belső zsebébe, hogy elővegye irattárcáját, majd nem kimondottan a nőstény felé, de attól nem eltakarva nézi meg a kis ablakban található személyigazolványt. Amint leolvasta saját nevét -az ehhez megszokott rutinnal- rakja is el azon nyomban, mely közben talán felfedezheti a nőstény azt a VIP belépő kártyát, ami csak azoknak a farkasoknak lehet, akik a betolakodókhoz tartoznak. Majd minden visszacsúszik a belsőzsebbe.
- Damien vagyok - nyújt kezet, miközben az eszébe se jut, hogy vajon a farkasok szoktak-e kezet fogni egymással, ahogy az sem, hogy az alig pár perccel ezelőtthöz képest mennyire irracionális az, hogy most éppen bemutatkozik.
- Meghívhatlak egy-két grillcsirkére? - csatolnak vissza gondolatai a tárca láttán a gyomrában éktelenkedő éhségre, és vált egyúttal éles kanyarban társalgási stílusra, ahol még a hangszíne is megváltozik valamelyest, miként az egy udvarias emberre lenne jellemző. Int karjával a közeli bódék irányába, ahonnan jól érezhetően szaglik a zsírcseppeket izzadó fűszeres csirke grill-szoláriumában. Közben kilép abból a nagyon belsőséges, személyes térben állós eredetileg feszült hatást keltő helyzetből, amiben eddig álltak, habár még mindig egy hosszú pillanat erejéig feláll a hátán a szőr attól a gondolattól, hogy valakit, aki olyan, mint a nő maga mögé engedjen még csak ha részlegesen is.
- Ne haragudj az előbbiért. Azt hiszem, nem akartam... veled találkozni - mondja ezt úgy, hogy eredetileg azt akarta mondani, hogy hozzád hasonlókkal találkozni, de ugyanakkor van az a halvány sejtése, hogy nem egészen tudná megmagyarázni a másiknak, hogy mit jelent pontosan a hozzá hasonló. Közben megvonja a vállát, olyan arckifejezést vágva hozzá, amiből a másiknak, leeshet, hogy ő sem igazán érti ezt a helyzetet.

- Hát, a hallásoddal is akadnak problémák, de sebaj.
Vontam meg hegykén, érdektelenül a vállam, mit sem törődve a szemétnek szánt megjegyzéssel. Ami azt illeti, alkalomadtán valóban kihasználtam a férfiegyedeket, meg úgy mindenki mást is, csak hogy nekem jobb legyen, de ezt ő nem tudhatta. Az már ne az én problémám volt, hogy szerencsétlennek a fülével is gebasz volt, majd helyrejön…
- Sejtettem. – Húztam el a számat, már be is dobva a pasast a nem érdemes vele különösebben foglalkozni kalapba. - Nem, igazából azt szerettem volna, ha lángoló karikán veted át magad értem.
Fűztem szavaimat nem kevés iróniával teletűzdelve, az is biztos, hogy legközelebb előbb harapom magam fenékbe, minthogy valakivel megpróbáljak jó fej lenni. Valahogy nem működik a dolog, lehet, bennem nincs meg valami hozzá, a franc tudja… Mindenesetre nem is érdekel különösebben. Csak az volt igen mélységesen felháborító, hogy egy tacskó ilyen büdös görény, komolyan, az eszem elszállt, hogy mennyi bőr van a képén. Na mindegy, ha túl sokáig nyújtózkodik, úgyis a nyaka köré tekerem azt a takarót.
- Jah, akartam, de eléggé lelomboztad a lelkesedésem.
Húztam el a számat, noha úgy tűnt, kezdi kapizsgálni a dolgot, és nem kell pofán vágnom, hogy visszavegyen egy keveset az arcából. Akárkikhez is tartozik, iszonyat nagy szerencséje, hogy nem vagyok annak a falkának a tagja, lévén magányosként tengetem a napjaimat.
- És még mindig szívatsz...
Sóhajtok fel komoran, már-már lemondóan csóválva meg a fejem, marhára nem értem a tagot. Ennyire nem lehet valaki ostoba, márpedig, én nem bírom a buta embereket, hát még a farkasokat, azt hiszem, ideje lenne lassan megpattannom.
- Fairbanksben, a vidámparkban, tuti, hogy egy kórház sincs a közelben, úgyhogy nem tudom, hogy keveredtél ide.
Szívesebben oltanám be valamivel, de őszintén, már beszélni sem akarok vele, mert túlságosan nagy a valószínűsége, hogy előbb-utóbb beverem a képét, akkor pedig már nem csak a koponyájával lesznek bajok. Ennek ellenére türtőztetem magam, egészen normálisan viselkedek, pedig nem akarok…
Nem nehéz kiszúrni a kártyát, pláne úgy, hogy azonnal megragadom a karját, hagy nézzem meg kicsit jobban, de hamar megbizonyosodom arról, hogy jól láttam. Ezek szerint Castor az Alfája, még jó, hogy nem ütöttem le… cseszhetném akkor a férfi további segítségét. Jellemző, most bébi csőszködhetek itt, míg hazatoloncolom a jómadarat. Hát, ez a nap se nagyon lehet már ennél pocsékabb, az holt biztos. Csak senki ne higgye azt a szállodában, hogy én láttam el a baját. Hamar elengedem a kezét, alig telik el pár szívdobbanásnyi idő, elvégre nem megtépni akarom, úgyhogy végül elteheti azt a papírjait.
- Hm, előbújt az elviselhetőbb oldalad? - Kérdésem ellenére elfogadom a felém nyújtott kezet, és megrázom, erőteljesen, nem túl nőiesen, lévén illik ilyen módon is érzékeltetnem az erőviszonyokat. - Emma.
A következő kérdésre azonban felszalad a szemöldököm, majd végül megvonom a válla, végül is miért mondanék nemet, a grillcsirke finom. Az viszont tuti, hogy ezután a móka után az erdőben töltök pár napot, szükségem volna némi tényleges kikapcsolódásra, távol a civilizációtól.
- Meg, utána pedig hazaviszlek... Gondolom, nem emlékszel semmire, különben nem kéne a személyidet előkapnod bemutatkozásnál.
Jelentettem ki, és ha kell, felcsapom a vállamra, mint egy hisztis kisgyereket, és úgy vonszolom el a Hotelbe, de előtte legalább tömjük meg a hasunkat, úgy elviselhetőbbnek ígérkezik a dolog.
- Már-már hízelgő lenne, hogy megelőzött a hírem, de ha nem emlékszel semmire, rólam sem hallhattál, úgyhogy fogalmam sincs, hogy is érted. Inkább térjünk vissza arra a csirkére.
Indulok el az ínycsiklandozó illatok irányába, ha át akar verni, és meglépni, úgyis hamarabb rájövök, mint sejtené, és akkor nagyon morci leszek.., Ám nem sok esélyt látok rá, egyértelmű, hogy nagyon éhes.
- Tudod, mi történt a fejeddel?
Ez az emlékezetkiesés nem tarthat nála sokáig, ugyanaz a képessége, mint nekem, tehát lényegesen gyorsabban gyógyul, mint a legtöbb farkas. Meglehet, túl sok károsodás érte az agyat, sok mindent kell helyreállítani, így ezért nem tiszta még neki a kép. Hamarosan meggyógyul majd, és akkor megint képbe kerül, azt viszont nem fogom megvárni vele, majd gondoskodnak róla a falkában.

- Tessék? - kérdezek vissza a hallással kapcsolatos megjegyzésre. Ha már így elkezdtünk belemelegedni a másik óvatos bosszantásába, vagyis az ugratásba, akkor ez a kérdés pont ide illik. Bár nem igazán érzem, hogy problémák lennének a hallásommal, hiszen egész jól hallom, amint a tőlünk pár méterre beszélgető csoportban éppen aktív telefonszám cserék mennek. Meg is fordul a fejemben, hogy
~ Hol élnek ezek az emberek? Az őskorban? Ma már ott a facebook! Senki se adja ki a telefonszámát elsőre! ~ de méltatlankodásom elmém ködébe vész, és a következő pillanatban már nem is emlékszek arra, hogy egyáltalán foglalkoztattak azok az emberek. Visszatérve a témára, mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy angyalok nem élnek a földön, márpedig ha egy nő megfelelően el van látva mindennel, amivel csak kell, akkor már jó ember nem lehet, ha meg ráadásul még farkas is... akkor ide a bökőt, hogy minden első férfit, akivel találkozik, kihasznál azzal a céllal, hogy valamivel kapcsolatban előrébb legyen. Nem mintha én másként élnék, csupán kisebbek az esélyeim, mert nem megfelelő a karosszériám.
Magam sem értem, hogy miért vagyok általában ilyen kretén, bár ennek sok köze lehet az amnéziámhoz is. Talán pár órával később -i-i-i-igen, _én_ regenerálódok- már erre is emlékezni fogok, sok más szarság mellett, amire nem akarok emlékezni, de muszáj lesz. Szóval igen, ha valaki feltenné azt a kérdést, hogy élvezem-e, ha gyökérként viselkedhetek, akkor azt kell mondjam, hogy nagyon is! Sőt! Azért elvigyorodok, de nem abban a bugyuta fajtában, hanem abban a szerencsés önelégültben, amit tudtommal, akik ismernek, kedvelnek bennem, hiszen ilyenkor nagyon jól látszik rajtam, hogy -ha most nem is- de általában tudom, hogy mit akarok és hogy azért mekkora energiát vagyok hajlandó felhasználni.
- Ho-hogyne... feleségül ne vegyelek? - szánkázik a röpke válaszom csillogó fehér fogaim között, amik csak úgy mosolygás közben szándékolatlanul is elővillannak. Még hogy karikán átugrálás. Persze nem ettem meszet, hogy elhiggyem komolyan gondolja, de azért, na... hogy lehet ilyen pimasz valaki, akinek még falkája sincsen? Hogy honnan tudom ezt az információt, azt magam sem értem, de nem állok meg rajta értetlenkedni. - Minek nézel engem, akrobatánk? Mert akkor rossz ajtón kopogtatsz – és ha ehhez még hozzá fűzném, hogy orvos vagyok, akkor valószínűleg sírva-röhögőssé válna a szituáció.
- Nem kell lelkesedned az iránt, amit csinálsz – mondom, és ez is egy olyan sablon válasz, ami nem azért jön, mert oda illik, hanem, mert jönnie kell. Azt hiszem, hogy meg van bennem annak a kényszernek a magja, hogy mindig válaszoljak valamit arra, amit mások mondanak nekem. Az emberek többsége nem igazán lelkesedik az iránt, amit csinálnia kell, és a farkasok nagy többsége is így van ezzel, hiszen, ha nem így lenne, akkor nem lenne a folytonos harc a hatalomért.
- A vidámpark nekem is leeset. Ez a Fairbanks olyan ismerősen cseng – tűnődök el, a gondolataimba merülve. Közben felvillan előttem egy-két ismerősnek tetsző arc, de nem tudok hozzá neveket vagy eseményeket csapni, csak úgy egyszerűen megjelennek, és abban biztos vagyok, hogy a városhoz mindegyiknek köze van.
- Elviselhetőbb? Nekem olyan oldalam nincs – újabb ezer karátos vigyor mellett megpróbálom megjegyezni a nevét. Közben még egyszer jól végig nézek rajta, hogy testet is társítsak a névhez, ne csak arcot. Lehet, hogy azon kapom magamat, hogy a levegőt is szaglászom, de sokkal valószínűbb, hogy ez már annyira vérembe ivódott, hogy észre se veszem, mit csinálok.
- Emma, akkor a grillcsirke megfelelő lesz? - ismétlem meg nevesítve a mondatot, hátha úgy közelebbinek érzem magamhoz a nőstényt, de még így is biztos vagyok benne, hogy eddig sosem láttam. Pedig rengeteg helyen jártam már -rengeteg helyen vertek már el- isten a tanúm rá, de vele még nem találkoztam.
- Haza? Ezek szerint tudod, hogy hol lakok? - ez azért egy cseppet megdöbbent, mert ha tudja, hogy hol lakom, akkor valami közünknek mégis lennünk kellene egymáshoz. Vagy a személyimen szereplő helyre akar elvinni? Mert ott biztos, hogy nem lakhatok. Annyira hülye nem lennék, hiszen azaz irodám címe, ott meg csak az alkalmazottaimat lehet megtalálni. Újabb információra bukkantam saját elmémben, aminek nagyon megörültem, még a szemeim is felcsillantak, de nem mondtam a nőnek erről semmit. Valószínűleg nem a legjobb ötlet mindenkinek kifecsegni a saját magammal kapcsolatos információkat. Még a végén megütöm a bokámat, vagy megüttetem valakinek a bokáját a falkából.
- Szóval van híred – nyugtázom magamban, de mégse hagyhatom annyiban a dolgot, főleg nem azt, hogy abbahagyja a csicsergést, ha már így elkezdtünk összemelegedni. - Mit kellett volna rólad hallanom? - kérdezem, mert feléled bennem az a furcsa vágy, hogy minél több információt gyűjtsek magamba. Ez is egy jellemző tulajdonságom. Tudom, hogy milyen értéke lehet egy-egy elejtett szónak vagy mondatnak. Ha lenne hegyezőm, akkor már beletoltam volna a füleimet, hogy jobban halljam, amit mond.
- Közben rátérünk a csirkére, félni nem kell – bár, ami azt illeti én szívesen harapnék egy darabot az eladóból is, de ennek a jelen holdállásban semmi értelme, szóval mélyen magamba űzöm a gondolatot, miközben magamban azon méltatlankodom, hogy juthatnak az eszembe ilyen dolgok. Ja persze, farkas vagyok... És eszembe se jutna meglógni, mert minek is futnék bárhová, ha úgyis utol lennék érve? Bár van egy sanda gyanúm, hogy egyébként jobban ismerem a várost, el tudnék előle tűnni, ha egy szokványos hétköznapon lennénk.
- Gondolom nem az orvosi blablára gondolsz – sandítok rá, sandítok rá elég gyakran, mert még mindig elég bizalmatlanok vagyunk egymással ahhoz, hogy rendszeresen eszembe jusson, hogy vajon mikor akarhat megtámadni, és egy kicsit megagyhelyelni. - Persze azt is elmondhatom, ha elég erős a szaktudásod vagy latinod – itt majdnem felnevetek, mert nem szoktam ilyen tudást kinézni a csinos pofikból, legyenek bármennyire idősek. Ennek persze sok köze van a neveltetésemhez, hiszen családomban -és felmenőim között se- jellemző, hogy a nők bármi módon tanuljanak takarításon és alapvető elsősegélyen kívül más értelmes dolgot.
- Egy beton villanyoszloppal próbálták darabokra zúzni a koponyámat, de csak darabosra sikerült. Iszonyatos mákom, hogy pont azaz egy apró szegmens maradt sértetlen, ami a regenerációs folyamatokért felelős – talán az emberek számára hihetetlennek tűnhet, amit mondok, de megpróbálok annyira halkan beszélni, hogy ne hallhassanak belőle túl sokat. - A hivatalos álláspont szerint nekimentem egy motorral – mondom, közben hozzáfűzve egy vállvonást. Valamit be kellett adni a rendőri szerveknek, mert nem nézett volna ki szépen az, hogy egy vérfarkas kitépet egy póznát és párszor fejbe kólintott vele. Közben eszembe ötlik, hogy Castor elégedett lesz, mert nem azért csaptak le, hogy elvegyék tőlem a cuccot, hanem azért, mert nem vehették el tőlem, hiszen már leszállítottam. Elégedettnek érzem magamat a verés ellenére is, amiért sikerült megcsinálnom ezt a küldetést.
- Te merről jöttél, Emma? - kérdezem, mert azt már min a ketten láthatjuk és tapasztalhatjuk, hogy míg én ide tartozom, addig ő nem. És ha nem tartozik ide, az gyakran nem jelent túl sok jót. - És mit keresel a városban? - csapok hozzá még egy kérdést, abban reménykedve, hogy megválaszolja miután kiszolgálnak minket. Habár meg tudnék enni többet is, de a biztonság kedvéért egyelőre csak kettő mellett döntök, mert az emberi szemszögből nézve annyira nem látszik durvának, viszont a „fiúknak is kell vinnem” szöveggel kifizetek még kettőt, amit étkezés után magammal vinnék, persze nem a fiúknak, mert nekik toll a fülükbe, hanem magamnak, hogy pár sarokkal arrébb majd azt is betömhessem. Már gyerekként is nagy evőkém volt. Ha szegények lettünk volna, anyámnak még a szoknyája is ráment volna az etetésemre. Amikor végre újra félrehúzódunk a padokhoz, akkor megismételem a kérdést, figyelve arra, hogy újra kimondjam a nevét. Meglátjuk, mennyire zavarja, ha gyakran mondogatják neki. Értékes tanúságok szoktak születni az ilyenekből.
- Mit is mondtál, Emma, mi a teljes neved? - érdeklődőm meg, mert tudom, hogy nem mondta végig, viszont jobb lenne tudni. Később, ha utána akarnék nézni, mert van egy olyan érzésem, hogy általában utána nézek vagy kérdezek a dolgoknak. Főleg, ha valamit érdekesnek találok.
- És foglalkozol valami érdekessel is, vagy csak tengsz-lengsz hasznavehetetlenül? - hogy miért teszem fel ezt a kérdést, azt magam se értem, de általában nyomós oka szokott lenni. Valószínűleg a szerint értékelem az embereket, hogy mennyire lehetnek hasznosak a számomra.

- Isten mentsen engem attól.
Legyintettem, nyilvánvalóan csupán költőinek lett szánva a kérdés, ez azonban nem akadályoz abban, hogy válaszoljak rá, lévén ő sem volt rest reagálni a hülyeségre, amivel megbombáztam. Akkor már nehogy elússzon a lehetőség még egy odamondásra.
- Jah, biztos vagyok benne, hogy elég rosszak az akrobatikus képességeid…
Célzok némileg övön alul, de hát na, ő kezdte, én meg a majom vagyok, aki folytatja, lévén egészen élvezem, hogy valakin végre én is köszörülhetem a nyelvem, és nem kell úgy viselkednem, mint egy meghunyászkodó pincsikutya. Arra meg amúgy is tojtam mindig, hogy kinek mi a véleménye becses személyemről. Egy szinte kölyökfarkas pláne nem fog érdekelni ebből a szempontból.
- Ez marhaság. - Feleltem könnyedén, olyan magabiztosan, hogy kétség sem férhetett hozzá, valóban így gondolom. - Lehet, hogy neked jó mindent ezzel a savanyú ábrázattal művelni… – Köröztem egyet nyitott tenyérrel az arca előtt szemléltetésképp, és nem átallottam mosolyogni mellé, s ha már ő villogtat, úgy előkerültek az én fehér fogaim is. - … de én jobb szeretem élvezni az életet.
Egészen sajnáltam azokat, akik így állnak a világhoz, de felőlem tegye csak, nekem nem szokásom olyasmit csinálni, amiből nem származik hasznom, vagy nem okoz akár egy cseppnyi jó érzést is bennem. Történetesen csak azért hagytam, hogy szívja a vérem, mert már tudtam, hová tartozik, és akár még jól is kijöhettem abból, ha visszaviszem a hotelbe.
- Milyen édes gondolat, mindenkinek van.
Vontam vállat, nekem is volt, egész kellemes is, de azt nem villogtattam, sebezhetőnek éreztem magam olyankor, ehhez az érzéshez meg érthető módon sosem ragaszkodtam.
- Remek lesz a grillcsirke, igen. – Bólintottam, majd azt követően még egyszer, elvégre, a következő kérdésére történetesen tudtam a választ. Nem biztos ugyan, hogy ott lakik ténylegesen, de a Betolakodók közül valaki biztosan meg tudja mondani, sőt, talán segít majd az emlékei visszatérésében, ha köztük lesz. Abban mondjuk határozottan nem voltam biztos, hogy bárkinek is jót tesz majd, ha újra önmaga lesz a pasi. - Ezek szerint tudom. – Toldottam meg azért a fene nagy bólogató mániámat néhány szóval.
A következő kérdésre nagyjából úgy nézek rá, mint egy ütődöttre. Csak nem gondolja, hogy ilyen egyszerűen kiadom magam olyannak, aki egymaga képtelen lenne kiszedni belőlem bármit is, amit nem akarok elmondani? Eszemben sincs magamról csacsogni, azt már eljátszottam részegen Castorral, elég is volt úgy egy évtizedre. Aki akar, majd megismer szépen lassan, azt meg nyilván nem fogom az orrára kötni, hogy annak az elhagyott kölyke vagyok, akit a jelenlegi Alfája megölt, és átvette a helyét.
- Csupa lényegtelen apróságot, szóra sem érdemes.
Természetesen csont nélkül a képébe hazudtam és még az sem érdekelt, ha esetleg erre ráeszmél. Maximum csak még csodásabb lesz röpke kis ismeretségünk, mire a kellemes jelző abszolút nem aggatható, még ha nagyon erőszakoljuk, akkor sem. Vajon azok, akik ekkora gyökerek már alapból, milyen kapcsolatokkal rendelkeznek? Én legalább vissza tudom fogni magam, ha a helyzet úgy kívánja. Na, most nem kívánta…
- Félni egy grillcsirkétől? Még meggondolom, talán nem fognak annyira remegni a térdeim.
Őszintén, ha nem vendégelne meg, akkor is bármikor szereznék magamnak kaját, így vagy úgy. Nem szokásom az ilyesmi miatt kétségbe esni, alapjában véve semmiért sem, annál azért jóval erőteljesebb személyiség vagyok.
- Nem, a józan paraszti elmémnek a közérthető verzióra van szüksége. – Nem igazán érdekelt, hogy mire juthat ebből, bár nem volt nehéz kitalálni a reakciókból, hogy még csak nem is feltételezi, hogy megérthetné a dolgot.
~Seggfej.~
Szívem szerint ki is mondtam volna, de már egészen belekúszott az orromba a grillcsirke illata, jól esett volna kicsiny kis ízlelőbimbóimnak. Úgyhogy kussban hallgattam, mintha érdekelne is a dolog, pedig igazából hullára hidegen hagyott a nyomora, csak igyekeztem a minimális szinten kulturált és normális ember, azaz vérfarkas látszatát kelteni. Sikerem mondjuk nem biztos, hogy túl sok volt benne, no de ez megint olyan volt, ami felett könnyedén siklottam el.
- Ezek szerint már van, amire emlékszel.
Állapítottam meg roppant elmésen, talán itt is hagyhattam volna a francba, úgyis mindjárt helyrejön, bár, ha valaki megcsókoltatott vele egy villanyoszlopot, az jó eséllyel még mindig pályázhat rá. Jobb, ha vigyáz a hülye fejére, amíg biztonságba nem kerül, még a végén ráhúznák a vizes lepedőt.
- Detroitból egész pontosan. – Erre végül is válaszolhatok, semmi komoly következtetést nem vonhat le belőle, maximum azt, hogy valahol azért mégiscsak akad valahol egy falka, amihez több közöm van, mint amit ő gondol. A következő kérdésre azonban megrebbennek sötétbarna tincseim, ahogy megrázom a fejem. A kíváncsiság nem mindig kifizetődő dolog. - Pillanatnyilag szórakozást, festői tájakat, jó pasikat, tudod, ilyen semmitmondó dolgokat. – Mondjuk, valahol ez még igaz is volt, de nem emiatt voltam főként a városba, azt viszont nem óhajtottam elárulni neki, egyébként sem tartom valószínűnek, hogy végül maradok. Elég rideg és hideg volt ez a város az én ízlésemnek. Közben elveszem az egy csirkémet, nekem bőven elég ennyi, sosem voltam nagy zabagép, bár a kedvenceimből képes vagyok elég sokat felfalni, de még mindig jobban szeretek főzni, mint enni.
- Úgy látom, rég jutottál kajához.
Ledobom magam az egyik padra, nem vagyok én ló, hogy állva egyek, és elkezdek kisebb darabokat leszántani a csirkéről. A kérdés megmosolyogtat, bájos próbálkozás, talán van is olyan hülye, aki beugrik neki, de az nem én voltam. Az tökre nem zavar, hogy gyakorolja a nevem, elvégre, szeretem, semmi bajom vele, és még bónuszként meg is jegyzi. Hát nem csodás?
- Nem mondtam.
Mosolygok rá bájosan két falat között, ezzel talán egyértelműsítve, hogy így is fog maradni, a vezetéknevem nem az, amit sokat hangoztatnék errefelé, még akkor sem, ha ő nem ismerhette a Teremtőmet. Arról már biztosan hallott, miként lett Castorból Alfa.
- Tökre hasznavehetetlen vagyok.
Jelentettem ki gondolkodás nélkül, ha már ilyen kedves ez a drága hím, akkor teljesen biztos, hogy nem áll szándékomban reklámozni magam, nézzen inkább olyan egyszerűnek, akár egy vasszöget, az sem érdekelt volna. Igazság szerint, vannak, akikkel egyszerűen nincs kedvem beszélgetni, Damien is ilyen, lévén eleve úgy kérdez, hogy attól minden idegesebb természetű egyénben felszökne a pumpa. Ha nem lenne egy emlékeit vesztett tacskó, vélhetőleg már nekiugrottam volna, hogy vegyen vissza a világegyetem méretű arcából.
- Tömd a búrád, aztán elviszlek…
Nem volt kedvem több időt vele tölteni a szükségesnél, találok én magamnak szórakoztatóbb időtöltést is, mint a nem igazán bújtatott sértések hallgatása. Inkább ettem, és reméltem, ő is így tesz, legalább addig se beszél.

Nincs szükségem arra, hogy leüljek a padra ahhoz, hogy jól érezzem magam. Lehet, több közöm van a lovakhoz, vagy egyszerűen hozzászoktam ahhoz, hogy mindig talpon (vagyis ringben) kell lennem ahhoz, hogy ne eshessek el.

Az a baj Damiennel, hogy olyan fene nagy pofával áldotta meg a sors. Már, ha áldásnak lehet ezt egyáltalán nevezni. Régebben se volt mire fel vernie a mellkasát, mégis megtette. Már, ha leszámítjuk azt a tényt, hogy milyen családba született. Mert azért mégis...! Seattle alvilági elitjébe tartozni már születésed pillanatától fogva mégis kell, hogy jelentsen legalább annyit, hogy van valamire fel. Egyfajta kék vér folyik az ereidben, még ha ezzel gyermekként nem is vagy tisztában. Ráadásul a Vezért fiának jobbik jobb karjának lenni se utolsó tizenévesen.

Egy kézzel az arcomhoz nyúlok, hogy megdörzsöljem a halántékomat. Nem kell félni attól, hogy kinyomom az agyamat a helyről, mert itt már minden rendben van, ahogy attól se hogy a masszírozástól összevérezek valamit, mert az érhálózatom az elsők között állt helyre. Ezekkel a lágy szövetekkel mindig olyan egyszerű volt. A probléma csontotokkal van, amiknek a visszanövesztése gyakran hetek kérdése.

Az a fene nagy baj Damiennel, hogy nem akar maga mellé semmit: se kutyát, se macskát, se feljebb valót, se barátokat, se segédeket, se szeretőt, se az alja népet. Egyszerűen nem akar semmit se, semmi olyat se, ami érzelmekkel, kötelességekkel járhatna. Hogy miért? Mondjuk azt, hogy túl fiatal, vagy hogy túl frissek még azok a sebek, még akkor is, ha pár tíz év már elmúlt a feje felett, mióta történt. (Ejj, Damien fiam, még mindig ugyan azokat a sebeket nyalogatni!) Ha őszinték akarunk lenni, akkor egy olyan személy számára, aki mindig mindent elveszített, amihez ragaszkodott -a saját életén kívül, persze- akkor be kell vallanunk magunknak, hogy ezek azok a dolgok, amiktől Damien igazán fél: a tárgyakból mindig vehet újat az ember, de az „emberi” kapcsolatok, ha elvesznek, nem hozza vissza azokat senki.

Halkan sóhajtok, hogy elengedjem a hirtelen felgyülemlő gondolatokat, mielőtt újra szabadjára engedném az események folyását. Pontosabban megzaboláznám azokat. Innentől már egész ismerős a téma, még úgy is, hogy emlékeim nagy része az amnézia homályába vész. A forgatókönyv a következő: Még egy-két nem éppen óvatos megjegyzés, némi egészségtelen zsörtölődés, aztán, ha nagyon kikel magából, akkor úgy fog viselkedni, ahogy emberek között nem illene. Szerencsésebb esetben nem „csiklandozza” meg az agyamat a karmaival, csak kijelenti, hogy mekkora egy kretén vagyok. Jobb esetben azt mondja, hogy mégse akar elkísérni és lelép. Rosszabb esetben elég idióta helyzet fog kialakulni.

Damien észre se veszi, hogy elkezd benne dolgozni az ösztön. Apró téglácskák kerülnek helyére, ahogy az elméje köré építendő falat, mint egy pajzsot kezdi el felhúzni, egészen addig, míg rá nem döbben arra, hogy nincs egyedül: Olyan arccal pillantok a nőstényre, mintha egy pillanatra -jó hosszúra- elkalandoztam volna ~ Ne haragudj, nem figyeltem! Mit is mondatál? ~ kérdezném, de ehelyett csak annyit nyögök ki, hogy – He? - az arcomon hagyom elülni az értetlenséget, mintha újra nem egészen lennék annak tudatában, hogy hol vagyok. Ez azért már eléggé jól megy.

~ Nem az a feladatom, hogy megkedveltessem magam, hanem, hogy meggyógyítsam őket ~ jut eszébe egy régi bölcs mondás valakitől miközben falatozok tovább, akire egykor felnézett. Az első mentorom használta ezeket a szavakat. Ő sem volt egy könnyen emészthető fajta, de megfelelő mennyiségű együtt töltött idővel hozzá lehetett szokni ahhoz, hogy ő így fejezi ki magát. Talán tőle tanulta el ezt a modort... bár ő valamivel illemtudóbb volt a fajtársakkal szemben... és, ha mégsem, akkor is volt mire fel vernie a mellét. Damien is felépített egyfajta hátteret maga mögé, amire büszke lehet és itt van ez az „Emma Detroitból”, aki még csak nem is tartozik ide, és van pofája fölé ülni a padon.

Damien kezei között hangos reccsenéssel törik darabokra a csont, míg a szélrózsa ezer irányába apró húscafatok reppennek, így valószínűleg kerül belőle a nőstény hajába és ruhájára is, nem beszélve Damien világos trikókkal vetekedő ujjatlan pólójáról, amin jól meglátszanak a zsírfoltok. Mintha csak erre kapna észbe. Nem olyan meglepő, hogy egy _jól_ átsült csirke csontja törik. ~ Bocs, ne haragudj ~ tolul elméjébe az első reakció, de hamar elfojtja magában a jófiút, és valójában csak annyit mond, hogy – Ezt nem így képzeltem el – közben szívja a fogát, mert... ha ezt mondjuk a paddal tette volna, az kicsit se lenne vicces.
- Nesze, papírkendő, vakard le magadról – húz a zsebéből elő egy tízes csomagot, és ejti a nőstény ölébe, annyira azért vigyázva, hogy ne a csirkére ejtse a csomagot, és farkasként van annyira ügyes, hogy a porban se landoljon.
- Így máris nem nézel ki olyan jól – vigyorodik el, mintha legszebb öröme mások kára lenne. Közben a maradék szalvétájával megpróbálja leszedegetni magáról a kárba ment csirkét.
- Maradtam volna a kórházi köntösben - morogja maga elé, miközben már nem deríti az a tudat, hogy nem csak neki lett rossz. Azon méltatlankodik magában, hogy mocskos lett a ruhája. Persze a bőrkabátról könnyű letörölni, viszont a bélés kényes anyagból van ebben a drága ruhán, aminek nem tesznek jót a rostok között rothadó csirkemaradványok.

Az én szimpátiámat nem volt egyszerű elnyerni, pláne ha valaki még harcolt is ellene. Az biztos, hogy ez a hím nem fog a kedvenceim közé tartozni, legyen akárkinek az akármije… De hát, mint azt tudjuk, nagy az isten állatkertje, bőven megfér benne pár címeres ökör.
Érzem, ahogy kezd a helyére siklani a pajzsa, bár most már azt is tudom, hogy könnyen be tudnék törni mögé, ez azonban már nem állt szándékomban. Nem érdekeltek az érzései, az erejével, korával és a vérvonalával már így is tisztában voltam. A többivel úgyis csak az agyamra menne, mint ahogy a puszta lényével is teszi. Jó, én sem vagyok szinte senkivel sem kompatibilis józanul, de a pasas még rám is rám tett jó pár lapáttal. Komolyan, idegesítőbb volt, mint bárki, akit ismertem, komolyan késztetést éreztem rá, hogy viszonozzam eme csodás tulajdonságot, nekem sem esett nehezemre mások agyára menni.
- Semmi.
Felelem kurtán, most mit szívjam a fogam ama mérhetetlen tahóságon, hogy bár kérdez tőlem, de a válaszra figyelni már nem hajlandó. Ha eddig nem tanulta meg, hogy némi illemet magára hányhatna, akkor eztán sem fogja. Csodálkozom azon, hogy Castor még nem tépi meg állandó jelleggel. Na mindegy, nem érdekel, csak legyen annyi cérnám, hogy haza tudjam szállítani, a többi már abszolút nem érdekelt, csak aztán ne lássam soha újra…
A szemöldököm a magasba szaladt, ahogy szétroppant a csirke az ujjai között, lám, volt némi dühkezelési probléma odabenn. Ez igazából pofátlanul kaján vigyort csalt az arcomra, láthatóan én is idegesítem. Öröm és boldogság. Mára már nem is kell egyéb. Láthatólag abszolút nem érdekel, hogy megbombáztak pár húscafattal és csontdarabbal, bár ami azt illeti, jobb szeretem, ha ehhez vér is társul, és épp egy farkas tépi szét az áldozatát. Remélem, azzal is ráteszek a jó hangulatára egy lapáttal, hogy nem viselkedek hisztis picsaként a helyzetet illetően, és nem sápadok le, hogy úúúúristeeen, zsíros lett a ruhám. Ami amúgy rohadtul nem érdekel, van másik, ezek ilyen fogyó eszközök nálam, de szerintem a legtöbb farkas ugyanígy van vele.
- Azt hiszem, nem akarom tudni, hogy képzelted el.
Tényleg abszolút hidegen hagyja, biztos benne ugyanis, hogy csöppet sem lenne hízelgő számára, nem mintha ez az lenne, de vélhetőleg még mindig a kisebbik rossz. Nyugisan a számhoz emelek még egy falat csirkét, és bepuszilom, miközben végigmérem, aztán csak felsóhajtok. A papírkendőt nem óhajtom megköszönni, a nesze az egy olyan szó, ami úgymond fölöslegessé teszi, hogy megpróbáljam tartani magam az illemhez, lévén, úgyis csak a bunkóság lesz a válasz rá.
- Az lehet, viszont biztos, hogy finomabb vagyok.
Jelentem ki pofátlan magabiztossággal, miközben innen-onnan eltűnnek a foltok a kendőknek köszönhetően, a hajamból is előhalászok pár darabkát, a ruhám pedig hivatalosan is megkapja a kukára érett címkét.
- Jah, mert az utána nem a te problémád, mi?
Gúnyolódok, majd végül megadom magam, mert ha tovább hergelem, még a végén rosszul alakulnak a dolgok, és meglehet, nem csak az ő fülét fogják megcibálni.
- Nyugodj le, nem kell a műsor, túl sokan vannak…
Állok fel könnyed mozdulattal, majd karolok bele, mintha mi sem lenne természetesebb, így kívánom jelezni, hogy ideje menni, jobb a feszültséget biztonságos falak közt lerendezni. A szállodában biztos van olyan hely, ahol kieresztheti a gőzt… Mivel nem volt teljesen ép eszénél, nem tartottam jó ötletnek az erdőbe vinni, nem tudtam volna elmagyarázni, hogy miként engedje ki a farkasát.
- Menjünk, elviszlek a tieidhez, ott majd tiszta lesz minden.
Én nem fogok kiselőadást tartani, nem az én műfajom volt, kifejezetten röhejes lettem volna mentornak, lévén inkább vertem volna bele a kölyköket a földbe, minthogy utat mutassak nekik. Remélem, volt annyi esze, hogy tényleg velem jöjjön, és így hamar eljuthatunk a bérelt kocsiig. A sajátom még Detroitban volt, és ott is marad, amíg rá nem jövök, mit is akarok kezdeni magammal.