A park területén elszórva helyezkednek el a padok. Szinte minden játék mellett található valamiféle ülőalkalmatosság, szemetesek azoknak, akik szeretnének maguknak pár perc nyugalmat.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 30, 2012 10:45 pm-kor.
- Hát… van igazság abban, amit mondasz. De ki tudja, hogy nem-e olyan baj történt, ami miatt nem tud szólni? Nem tudok mit tenni, Mae… féltem őt és hiányzik is, pedig tudom, hogy meg tudja védeni magát. Szerintem ez teljesen jogos, és érthető. Neked ugyanúgy, mert láttál már minket együtt, és tudhatod, mennyire fontosak vagyunk a másiknak – majd pedig kicsit számat is elhúzom, miután befejeztem a mondandóm. Nem voltunk, azaz vagyunk Corinával olyanok, akik mások előtt vagy a nagy nyilvánosságban nyalják-falják egymást – a hazaérkezése utáni estét azért nem számítom annak, mert az nagyon nem számít ennek az utóbbi kategóriának, és azért lássuk be arra volt még azóta is egy-két példa, de ez Corina származását tekintve egyáltalán nem meglepő… Visszatérve, nem szoktuk mások előtt túl nyálasan kinyilvánítani a szeretetünket, érzéseinket, de szerintem elég az a néhány pillantás, amivel a másikra nézünk, az a pár apró simítás a karon, vagy a kézen, hogy világossá váljon. Amit viszont ez után mond a lányom, az teszi fel az i-re a pontot és adja meg a végső szót, amit tényleg nem ártana megjegyeznem. Corina még egyelőre falkatag, én már nem. Bár tudom, hogy amint hazajön, valószínűleg a döntése hasonló lesz, mint nekem. Úgy is meg fogom ezt még említeni neki, hogy mik történtek vagy mikor legközelebb beszélünk, vagy mikor lesz egy kicsit több ideje egy hosszabb beszélgetéshez. - Igen, sok mindent képes lennék feladni érte, de nem a családomat. Se téged, se Krist, de Joanát, de még sorolhatnám a neveket. Számomra mindig is a család lesz az első, és ebbe Corina is beletartozik már nagyon régóta – válaszolom neki őszintén. Következő kérdése kicsit meglep, de egyáltalán nem vészesen. – Nos… az az igazság, hogy már nagyon sokszor megfordult a fejemben. De… hát hogy is mondjam. Tudod, mennyire nem vagyok oda az olyan giccses dolgokért, hogy megkérem újévkor, karácsonykor a kezét vagy ilyesmi. Ez túl elcsépelt számomra. Utána meg nem találtam meg rá a megfelelő időpontot. Április előtt nem sokkal meg volt egy elég csúnya vitánk, amit sikerült megbeszélnünk, de akkor meg nem éreztem volna helyénvalónak. Április után meg… nos, igazad van, történtek dolgok vele akkor, és az után pedig szintén nem éreztem úgy, hogy ez lenne a legjobb döntés, amit meghozhatok. Majd jött ez a küldetés, vagy minek nevezzem, ami miatt most is nélkülöznöm kell. De el fog jönni az ideje, elhiheted – mondom neki mosolyogva, reménykedve abban, hogy minden rendben lesz, mikor majd Corina hazajön. Hogy nem lesz olyan vagy hasonló állapotban, mint tavasszal, mikor Odie-ra és rám is a frászt hozta. Hát még magára… Végighallgatom csendesen, amit mond, de válaszra már nem jut időm, mert az előző menetről letántorogtak az emberek, és rajtunk állt a sor, hogy felszálljunk rá. Tudunk még utána úgy is beszélni erről, ez most a mi időnk, amit nem cserélnék el semmire.
Kicsit megszédülve, de hatalmas vigyorral az arcomon és nevetgélve kászálódok ki a játék területéről, Mae-vel az oldalamon. Nem volt rossz, sőt, kifejezetten élveztem, de azt azért látom a lányomon is, hogy ezen ő is kicsit megszédült. Vagy lehet azért mondom, mert nekem is kicsit forog még a világ. Amint sikerül a képet stabilizálni, végül megszólalok. – Na… akkor jöhet az a vattacukor? Gyere - kérdezem tőle vigyorogva, majd fel is ajánlom neki a karom, hogy belém karolhasson és úgy haladhassunk tovább. – A korábbi témára visszatérve egyébként… azt remélem tudod, hogy engem soha nem fogsz elveszíteni. Egyszer már kiléptem az életedből, többet nem akarom meghozni ezt a hibát. Akármire van szükséged, akármikor, tudod, hogy elég csak egy szót szólnod és máris ott termek… - mondom neki komolyan, hogy ezzel is nyomatékosíthassam a szavaimat. Örülök, hogy végül sikerült megbocsátania nekem és el tudott fogadni az apjának. Nem tudom, mennyire érdemeltem ezt meg, de annyi biztos, hogy cserben nem fogom soha többet hagyni. Azt képtelen lennék megbocsátani magamnak.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Elhiszem, hogy félted őt, de tud vigyázni magára, eléggé idős hozzá, ahogyan szerintem eszes is. Nem véletlenül engedték el őt a többiekkel együtt. Nem lesz semmi baj és szerintem, ha baj lenne, akkor biztosan tudnál róla. Én emiatt tényleg nem aggódnék, úgy tartják, hogy akik szeretik egymást, azok megérzik, ha baj van. – felelek csak annyit, elhiszem, hogy aggódik érte, vagy hiányzik neki a nőstény, de attól még nem tudok mást mondani. Ha szeretünk valakit, akkor elfogadjuk a döntését. Ő menni szeretett volna, vélhetően nem csak a fiatal nőstényt meglelni, hanem neki is időre volt szüksége netán? Mi történhetett áprilisban, hiszen kötve hiszem el, hogy semmi se. Pláne a tavalyi után, hogy idén ne tette volna tiszteletét. És anyám leve is sok mindent sejtetett. Elmondanám, de még se lehet. Egy titok, amit rám bízott és egyedül Rockyval, vagy a férjemmel beszélhetek meg. Sokan csak legendákból ismerik az elsőket, de én az egyik kölyke vagyok, vajon apám elhinné? Magam sem tudom, hiszen sose került szóba, hogy ő mennyire is hisz abban, hogy ők még mindig léteznek, azt meg pláne nem sejtettem, hogy ő ismeri az egyiket. - Talán itt lenne az ideje, hogy elfelejtsd azt, hogy létezik tökéletes pillanat. Szerintem sose létezett olyan, hogy tökéletes pillanat, inkább csak mi tehetünk azzá egy-két percet, vagy hosszabb időt. És talán olykor rémisztő. Elhiheted, én sose hittem volna, hogy férjhez megyek, erre? – nevetem el magam és mosolyogva pillantok rá, hiszen tényleg sose hittem volna. Meg az egész bolondozásnak indult, aztán tessék. Már a nevem is másabb, a családunk pedig bővült még egy taggal ténylegesen is. Még mindig olykor fura volt a gyűrű, pláne, hogy mostanság még az ujjamon se viseltem, hanem a nyakláncomon. Mindenki elhitte, hogy így egyszerűbb, mert a kórházban nem lehetne rajtam. Így viszont legalább mindig velem és tuti nem hagyom el, de közben teljesen másról volt szó. – De persze ezt neked kell tudni, de mi se élünk örökké és remélem, hogy hamarosan újra visszatér hozzád. Addig meg élvezd ki a függetlenségedet. – ugrattam őt kicsit széles mosollyal az arcomon. Utána pedig jöhetett is a hullámvasút. Természetesen egy-két sikoly az én számon is kiszalad, de roppantmód élveztem.
Szédültem-e? Maximum egy hangyányit, de az is eléggé hamar elmúlt. Annyira nem volt vészes, mint talán a többségnél szokott, de lehet tényleg jó ötlet volt nem előtte enni, de ki tudja. – Még szép, hogy jöhet. – kúszott ismételten széles mosoly az arcomra, majd elindultam mellette. Mosolyogva hallgattam, azt amit mond és eléggé határozottan bólintottam, de mielőtt felelhettem volna kértem egy epres vattacukrot az árustól, majd az egyik közeli padon foglaltam helyet. – Tudom, és örülök annak, hogy nem futottál el, amikor kiderült az egész. Eléggé fura mi kis családunk, de akkor is jó. Szeretem. – vallom be őszintén, majd felé nyújtom, hogy kér-e belőle, ha netán magának nem vett volna. – De akkor is fura, hogy inkább távoztál. Miért tetted? – pillantok rá kíváncsian, hiszen mi se fogunk tudni gyakran találkozni. Idővel biztosan a vezetőség szemét is szúrná, ha egy exfalkatárssal találkozgatnék és pont nem érdekelné őket, hogy az apámról van szó.
Vizsgáztatnom kellett. És a vezetőktől elhangzó dolgok alapján komoly dologról volt szó egy olyan Naturalak kapcsán, akit igencsak megkedveltem. Hiába volt fiatal, talán már elég idős ahhoz, hogy egyetemre járhasson. Amikor az eligazításon szó esett Bessie ügyéről, önként álltam fel elsőnk és jelentkeztem a feladatra. Úgy éreztem, hogy tartozok neki, és nem akartam, hogy feleslegesen megszenvedjen egy olyan Mentorral, aki egy kicsit sem ismeri. Ez persze nem jelentette egyből azt, hogy csak azért is át fogom lökni. Legfeljebb annyit, hogy tudhatja, hogy nem idegennel megy majd bele a világba. Persze Bessie-nek nem szóltam arról, hogy vizsgázni fog. Az eligazítás utáni másnapon nem nyitottam ki a műhelyet, hanem belépő karszalagokért siettem - háromért. Aztán még délelőtt találkoztam egy Kevin nevű barátommal, akit az önkéntes programból ismertem... Odaadtam neki az egyik belépőt, elmeséltem neki a kérésemet még egyszer, részletesen. Szívességet tett, de mivel még mostanra sem gondolta meg magát, megbeszéltük, hogy este nyolc és tíz között majd találkozunk valahol a parkon belül. Pontban hétkor kopogtam be a nőstény szobájába, a vállamat az ajtófélfának támasztva vártam, hogy ajtót nyisson, és ha megtette, csak mosolyogva lengettem meg az arca előtt a maradék két karszalagot. - Szia Bessie! Látod ezt? - eltoltam magam az ajtótól és a két karszalag közül az egyiket felé nyújtottam - A tiéd. Megyünk a vidámparkba. Ne öltözz ki, én sem vittem túlzásba. Ne, ne keress kifogásokat, mint Tarkod és Mentorod viszlek, ha valaki beleköt, az az én számlámon lesz. A Teremtője sem fog belekötni, mert vele is egyeztettünk arról, hogy sajnálatos módon az ő ráhatása nélkül kell megbizonyosodnunk arról, hogy a kölyke alkalmas az emberek, tömeg közt való létezésre. Nyilván nem volt egyszerű Achillest meggyőzni a dologról, de ha már mindketten a falka tagjai voltak, a falka szabályai szerint is kellett működjenek. Nem csak a Naturalak, ő is. Megvártam türelmesen, amíg összekészült, aztán az autómhoz vezettem és megindultam vele az Aurora Miracles felé. Út közben halkan hallgattuk valamelyik rádióállomást, és könnyedén beszélgethettünk arról, amiről akart. Nem zavart semmi, igyekeztem a laza, baráti hangulatot fenntartani, a pajzsom is csak annyira volt lent, amennyire egyébként muszáj volt - nem őriztem a kölyköt. Leparkoltam. A bejárat előtt hatalmas sor hömpölygött, bentről zene és sikítások szűrődtek ki, a tömeg egészének felszabadult, felajzott érzései táncoltak mindkettőnk bőrén. - Felteszed? Segítek neked is... Így nem kell sorban állnunk. A kocsiból kiszállva léptem elé és nyújtottam felé a saját karszalagomat, majd a jobbomat is. Ha minden rendben ment, úgy csak jókedvűen átfogtam a vállát, és húztam magam után, magam mellett, hogy a tömeghez, és minden impulzus forrásához egyre közelebb vigyem a kis nőstényt. A karszalagokkal hamar bejuthattunk sorban állás nélkül. Még engem is letarolt a pattogatott kukorica, a kóla, az izzadtság masszív szaga, de ez nem igazán kellett problémát jelentsen számára sem. - Voltál már itt? - kérdeztem, ahogy beléptünk a parkba és kicsit megállítottam, hogy a villódzó fények játékában gyönyörködjünk - Én még nem, szóval.. Fogalmam sincs, mire akarok felülni. Kérsz valamit enni? Inni? Nem hazudtam, tényleg ez volt az első alkalmam ennyi év után. Egy kicsit a saját élvezetemnek is átadva magam néztem körbe, és eleresztettem a vállát, hacsak nem közeledett jobban. Nem, még továbbra sem őrködtem felette. Két barát voltunk, akik szórakozni mentek a vidámparkba. Semmi több.
//Azt kérném kihangsúlyozni, hogy a "zubogó" tömeg mennyire zavarja közvetlen behatás nélkül a farkast. Nincs közvetlen kontakt senkivel, csak a zörejes élmény, ami mondjuk az iskola folyosóján szünetben, akármikor elkaphat kis helyen, nagy mennyiségben. Kérlek dobj, ha az IC/OOC tükrében úgy érzed, hogy kérdéses a dolog, egyébként írj, ahogy kariból jön.//
*A gyanútlanok boldog tudatlanságával készültem az unalmas estére, a még unalmasabb és fárasztó nap után. A délelőttöm edzéssel telt, de nem a pályán voltam hanem az erdőben futottam, emberi testem fittesítése volt a cél, a reflexek élesítése, a figyelem edzése. Jól esett, örömömet leltem benne, bár régen nem annyira szerettem futni, de a farkaslét sok minden mást is megszerettetett velem. A könnyű ebéd után megcsináltam a lovarda könyvelését, és jöhetett az ejtőzés a kedvenc romantikus regényemmel. Estére filmet terveztem, nem számítottam vendégre és már át is öltöztem a sírós-filmnézős hálóingembe, amikor valaki kopogott a szobám ajtaján. Felkeltem hát az ágyból és kezemben a bekészített papírzsebkendős dobozzal és a távirányítóval libegtem, hogy ajtót nyissak. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mert le sem tudtam volna tagadni. A szemöldökeim a homlokomra csúsztak és az ajkaim is elnyíltak. * -Ó, nahát! Lynx…! *Ránézni olyan volt, mintha soha nem láttam volna még a szemeit, talán azért, mert a lelkesedés amivel felmutatta a karszalagokat – milyen karszalagok ezek??? – szétkergette a nevetőráncokat a szemei körül. * -Én látom, te is látod? *Aprócska humorral fogadtam és várakozón tekintetem rá a folytatásra. A meglepetések sorozattá nőtték ki magukat amikor közölte, hogy vidámparkba visz. A farkasom felébredt a lusta szunyókálásból és érezhetően lelkes lett. Mindig az volt amikor kimozdultunk a lakból, mindegy volt, hogy vásárolni megyünk, vagy csak meginni egy finom kávét, esetleg elkísértük Achillest valamilyen ügyének elrendezésére. * -Az enyém? Óóóó! Mint Tarkod és Mentorod? De ugye nem csak azért, mert….nem rég a segítségedre voltam, mert azért tényleg nem szükséges. Nem tartozol semmivel. *Miután nyilván biztosított arról, hogy nem azért….és nem is ellenkeztem túlságosan, elfogadtam a meghívást.* -Máris átöltözöm. Várj meg a nappaliban. *Láthatóan örültem a váratlan esti programnak és nem is tartott sokáig elkészülnöm, elvégre már letusoltam és megfésülködtem. Csak felöltöztem, egy kicsit kisminkeltem magam és beszóltam Achillesnek, hogy elmegyek a VIDÁMPARKBA!!!! Lynx-szel. Annyira boldog voltam, hogy fel sem tűnt amikor zavartan ráncolta a homlokát és olyan furán nézett rám. Ennek csak később lesz jelentősége, most csak egy futó puszit nyomtam az arcára és már siettem is le a nappaliban. Lynx minden bizonnyal a másoktól már megszokott reakcióval fogad, de nem tudom magamat megtagadni. * -Nem öltöztem ki….nadrágot vettem. *Közöltem a látható tényt és nem foglalkozva azzal, hogy esetleg túlöltöztem, már indultam is kifelé belekarolva. A kocsiban ülve azonban nem bírtam tovább és rákérdeztem, mert ilyen nem szokott velem előfordulni, de még mindig nem gyanakodtam. * -De most komolyan és őszintén, miért viszel magaddal? Miért pont engem? És hogy jutott eszedbe pont a vidámpark? Kései gyerekkorodat éled? *Nevettem is, mert elképzeltem Lynxet a vidámparkban, valami idétlen szuvenír sapkában, vattacukorral a kezében. Nekem még nagy erőfeszítésbe telt, hogy teljesen felhúzzam a pajzsomat, így az optimistán félig fent volt, akárcsak a félig teli pohárban a víz. Érezhető volt az egészséges izgatottságom, az örömöm és a farkasom lelkesedése. Megérkezve ez csak tovább fokozódott, az esti fényekben gyönyörködve néztem körül arcomon a letörölhetetlen mosollyal. * -Persze….te mindenre gondoltál. *Viccből megkérdeztem volna azt is, hogy „Ugye nem akarsz feleségül venni?” de Lynx-szel szemben ez gorombaság lett volna, ismerve a történetét, így ezt a poént kihagytam. Feltettem a karszalagot a csuklójára és a magamét tekergetve hagytam, hogy magával vigyen. Éreztem a teste melegét, kellemesen lengett körbe, és megnyugtatott. Nem mintha ideges lettem volna, de emlékeztetett arra amikor Niall ölelt át. Nem volt benne semmi romantikus, nem volt szemtelenül rám akaszkodó, egyszerűen csak egy baráti ölelés volt, egy farkas ölelés. A tömeg egyáltalán nem zavart, sem a hangzavar, sem pedig a kissé már fullasztó szagok amik egymással keveredtek és még egy farkasnak is dicséretére vált volna szétválogatni. * -Örülök, hogy lecseréltem a ma esti romantikus filmes programomat rád. *Amikor megálltunk rögtön kibuggyant belőlem a lelkesedésem, aztán csak néztem körbe boldogan, majd meglepődve Lynx elejtett mondatán.* -Akkor ez most mindkettőnknek tűzkeresztség? Utoljára nyolc éves koromban voltam vidámparkban. Nézzünk körül mik vannak itt, aztán majd eldöntjük. Nem vagyok éhes, de ez még változhat. *Cinkosan néztem rá, és kétsége sem lehetett afelől, hogy maximálisan kihasználom ennek az estének a szórakozási lehetőségeit. Mivel elengedett, én fogtam meg a kezét és húztam magammal akár egy gyerek az anyját. A tömeg nem volt nagyobb, csak zajosabb, mint annak idején a karácsonyi vásáron, ahova pár hónapos „koromban” Achilles vitt el. Már majdnem egy évesek voltunk a bestiával, és egy életre szóló élmény volt. Eszembe is jutott mindaz amit ott csináltunk, mert hát nem csak vásároltunk.* -Forralt bor vajon van? *Kérdeztem miközben sietős léptekkel vetettem bele magam a forgatagba. A farkasom is élvezte, valószínűleg legjobban az én érzelmeim hatottak rá és nem gondoltam, hogy bármi gond lehet vele. Persze még nem próbáltam ki milyen az amikor mondjuk egy hullámvasúton ülünk, de Lynx mellett mi történhet? *
- Igen, most már látom. Nem, nem azért, mert bármivel is tartoznék. - amilyen gyorsan csak lehetett, ezt hazugság nélkül hessegettem el a gondolatai közül vidám könnyedséggel; az más kérdés volt, hogy maga a vizsga esetleg emiatt lett volna, de a vidámpark az... az nem - Van jobb programod vagy nincs itt, a négy fal között? Gyaníthatóan nem volt, főleg, ahogy mosolyogva végig néztem a pizsamás-zsepis fizimiskáján. Hacsak nem fullad teljes kudarcba az este, azt hiszem, hogy ennél sokkal jobb programok és élmények vártak rá a következő néhány órában. Ráadásul micsoda öröm akkor, ha minden jól sikerül és elmondhatom neki, hogy mehet ősztől egyetemre! Őszintén akartam, hogy így legyen, bár ez tényleg nem rajtam múlt. Csak bólintottam, ahogy időt kért, és a nappali falának dőlve vártam rá, amíg elkészül. Nem vagyok egy kimondottan türelmetlen típus, szóval feltaláltam magam - pár szóban elcsevegtem azokkal, akik erre időztek, amíg Bessie fel nem bukkant. Aprót nevettem a megszólalásán. - Nem is kell, nem az operába megyünk! - igyekeztem biztosítani arról, hogy semmi gond nincs a megjelenésével - Okos, így nem lesznek kellemetlen pillanatok a menetszéltől. Mert hát... terveim szerint nem csak a dodzsemben fogunk nyolcévesekkel ölre menni. De ez még odébb volt. Egyelőre csak az autóhoz vezettem, a kocsihoz érve kibújtattam a karom az övéből, hogy ajtót nyissak, aztán mellé huppanva vezetni kezdjek - a halk rádió automatikusan bekapcsolt, amint indítottam. Megint felnevettem a kérdésein, és csak azért nem túrtam a hajamba, mert véleményem szerint sikerült egész jól belőnöm. Helyette csak kicsit balra dőltem az ablak felé. Sokkal többet akart tudni, mint amennyire számítottam, hogy fog. Rögtönzésből azt hiszem, hogy.... ha nem is remek, de használható vagyok. - Most komolyan és őszintén, nem fér rá mindkettőnkre egy kis szórakozás? - pillantottam felé, főleg a múltkoriak után - Mégis kit vigyek el, szerinted? A Vezetőséget? - a kérdés teljesen megállt a lábán, de azért tettem még hozzá némi őszinte fedősztorit - A közeli barátaim már nem a falka tagjai, egyedül Payne-t rángathattam volna el, de nem akarok mindig rá akaszkodni. - Ő volt az egyetlen, aki a Fakírok közül visszatért, akit kedveltem, és aki elvolt velem, amikor éppen úgy ért rá - Lehet ám. - rántottam vállat a kései gyerekkorra - Szeretek olyan helyen lenni, ahol pezseg az élet. Ez sem volt hazugság. Ami a Naturalak számára kihívás lehetett, az engem egyúttal kicsit visszarántott a Szellek világába való vágyakozástól. Igazából nem akartam ennyire részletesen belemenni a dologba, csak reméltem, hogy örömmel fogadja majd, és mindketten jól fogjuk érezni magunkat, miközben a felszín alatt jóval többről volt szó. Ha nem is folyamatosan bámulva, de figyeltem Bessie energiáit, reakcióit. Egyelőre semmi baj sem volt, a teljesen érthető izgatott örömöt véltem benne felfedezni, amikor pedig egymásra adtuk a karszalagot, megint csak somolyogtam. - Addig jó. Majd akkor érzem magam rosszul, ha azt mondod, hogy mindent túlgondoltam. Mert hajlamos voltam rá, persze egészen más esetekben, de akkor is. Ha végeztünk, átkaroltam, magamhoz húztam és a már szalagos bejárat felé menve csipogtattuk le mindketten a vonalkódot, és már bent is voltunk. Engem is magával ragadott kicsit az élmény, de részemről ennek inkább emberi oldala volt, mintsem az aranyszemű nyugtalakodása. Ő csak és kizárólag azért volt rejtve talpon, hogy a kicsire vigyázzon. De nem volt mire, ennek pedig a pajzsom árnyékában nagyon örültem, ígéretes kezdetnek bizonyult. - Nem tudom. Az lenne? - néztem felé egy vigyorral, aztán magyaráztam tovább - Fúú, én nem is tudom... Talán a nyolcvanas években. Borasztó régen volt, tudom. A cinkos pillantását elkapva örültem - egyrészt, mert úgy tűnt, hogy tényleg jól érzi magát, másrészt ez egy újabb előszobája lehetett annak, hogy valóban örömhírekkel zárjuk majd az estét. A kérdésére a szabad kezemmel megdörzsöltem az állam, miután pár métert repültem vele, amíg húzott maga után egészen addig, amíg mg nem állítottam magunkat egy pad mellett. - Forralt bor? Júliusban? - kacagtam fel kissé, és a habzó tömegben közelebb húztam magamhoz - Kötve hiszem, de tudod mit? Csüccs le itt, hogy ne keveredjünk el, én futok egy gyors kört a büfésoron, megnézem. Helyette esetleg valami mást? Biztosan kellett a forralt bor helyett így a nyár közepén valami más, így hát kivártam, amíg eldöntötte. Persze a zajok miatt már kicsit kiabálva tettem fel a kérdést is, és mondtam el az instrukciókat is: belefért. - Várj meg itt! Kértem mosolyogva, ha megbeszéltük, hogy mi pótolhatná számára a forralt bort. Igazából még örültem is, hogy alkoholra vágyott, az egyébként is túl sokszor kerülhet előtérbe egy esetleges egyetemi napon az új barátaival. Aztán belevetettem magam a tömegbe, magára hagyva a felajzott tömeg közepén a kis nőstényt: hangos, túlbuzgó, esetleg lökdösődő emberekkel körülvéve, miközben úgy figyeltem rá távolabbról, hogy az neki fel sem tűnhetett. Már nem értem hozzá, lassan a sziluettem is elveszett - nyilván, ha kellett, ugrottam. Forralt bort akkor sem találtam volna, ha akarok, úgyhogy a komplett büfésoron sem mentem végig - épp csak annyira, hogy Bessie elveszettnek érezze magát esetleg, én pedig még mindig kellő rálátással legyek. Közben pedig még Kevinnek is írtam, hogy itt vagyunk, a nagy hullámvasútnál várjon, idő kérdése, és ott leszünk. Ha minden gond nélkül megvárt, úgy két, műanyag pohár csapolt sörrel tértem vissza hozzá, bűnbánó arccal, mert hát... Vérfarkas és sör, két jó barát... Akár limonádét is ihattunk volna. - Bocsi ezt tudtam megszerezni anélkül, hogy másfél órát álltam volna sorban. Alaszka... - nyújtottam felé a poharat, aztán a sajátomat koccintásra emeltem, mielőtt ittam volna belőle - Közben láttam dodzsemet, vizes vasutat, VR szimulátort, játéktermet, az óriáskereket, meg persze... - a fejemmel az égig magasodó hullámvasút felé biccentettem - Állítólag egyszer élünk, nem igaz? Állítólag igen. Gyakorlatilag... Úgy élünk és halunk, ahogy a Nagy Szellemek, ahogy Éganya döntenek a sorsunk felől. A terv az volt, hogy elsőre letudjuk a nagy-nagy falatot, aztán némi körítés, és utána a levezetés... Alapvetően szívesen kiélveztem volna az elejétől, fokozatosan, de... hiába mentem át eddig a hazugság-teszten, a cél nem a szórakozásunkról szólt. Az jöhetett utána.
//Egyedül maradsz egy darabig: "de Lynx mellett mi történhet?" - egy kicsit nincs Lynx. Te nem érzed őt a tömegen át, az emberek meg tömegben bunkók: fellöknek, levállaznak, akár be is szólnak, hogy mit vagy útban, miattad löttyent ki az akármijük. Lehet olyan, aki bocsit kér, de ez kissé kevésbé van előtérben. Ami az elsődleges kérdés, hogy: a te érzékelésed szerint teljesen egyedül hogy bírod ki úgy 15-20 percig (egy sulis szünetnyi ideig), hogy "szerinted" önmagadban téged hogy érnek ezek a behatások, rápakolva még az alap érzéki túlnyomással (tömeg, szagok, érzések + közvetlen hatások). Javaslat: ha megvan a kellő karis ismeret, akkor írj nyugodtan (voltál már ezelőtt is tömött helyen, bár talán nem ennyire magadban). Ha dobsz, akkor a 6-os "Sikeresség" kockára felesben vagy-vagy javaslatom lenne azért, mert a farkasodról tudjuk, hogy nem viseli jól a lekezelést farkastól sem - pláne embertől. Közben pedig emberként biztosan nem lenne belőle probléma.//
-Ennél jobb nincs. *Nem csak azért mondtam ezt, hogy megtartsam a lelkesedését, hanem mert tényleg jobb program volt a vidámpark, mint a magányos romantikus filmnézés, fél doboz zsepit elhasználva közben. Szerettem a romantikus filmeket, de azért ennyire nem. Már csak azért is igyekeztem becsukni az ajtót előtte, azzal a szöveggel, hogy várjon meg a nappaliban, mert ahogy végignézett rajtam, kicsit elpirultam. Hálóingben vagyok, lengében, nem számítottam ilyenkor vendégre, pláne olyanra nem aki még el is vinne valahova. Életemben ilyen gyorsan nem készültem el, de hát nem is kiöltözős estére mentünk ahogy azt Lynx legalább elárulta. Értettem a dress code-ot és nadrágot vettem fel, de abból egy finomabb anyagú, elegáns fazonút. Még a vidámpark kedvéért sem tudtam kibújni a bőrömből. Magamhoz vettem egy kis táskát amibe a legszükségesebbek fértek el, iratok – mert az mégis csak kell – egy csomag nedves törlőkendő, kis kiszerelésű dezodor, telefon és a pénztárcám. Lynx nem is borult ki annyira mint vártam, és ezért hálás voltam neki.* -Menetszél? Ó, jaaa, a hullámvasútra gondolsz? *Na ebbe majd később jobban belegondolok, hogy vajon a farkasomnak mennyire fog tetszeni ez a fajta adrenalin löket. Már maga a gondolat adott némi zamatot a vérembe, de inkább az örömteli izgatottságnak tudtam be. A kocsihoz érve már nyúltam volna a kilincsért, hogy kinyissam magamnak, de Lynx beelőzött, amivel meglehetősen ledöbbentett. Néztem is rá, mint borjú az új kapura és beletelt két lélegzetvételnyi időbe, mire napirendre tértem afölött, hogy úriemeber módjára, előzékenyen kinyitotta előttem. Van még remény ebben a megveszekedett világban, nem vesztek ki teljesen az igazi férfiak! A kocsiban ülve, immár a vidámpark felé gurulva azért feltettem a kérdést az ötletének eredetére, mert érdekelt, hogy miért most, miért engem, miért a vidámpark.* -De, ránk fér, főleg rád! *Eléggé meggyőző volt a válasza és egyet is értettem vele.* -A világért sem! ….igazad van…..én vagyok a tökéletes választás! *Rábólintottam minden érvére és derűsen mosolyogtam hozzá, ezzel is tovább növelve a jó hangulatot. Lynx szeretett mulatni és tökéletesen is csinálta. * -Én is, csak eddig érthető okokból kimaradt. Majdnem. *Azért ne feledjük Achilles kedveskedését és bár a szilveszteri buli, amin utoljára voltam itt kissé vérbe fulladt, az elején azért elég jó volt. Na és Pat szülinapi bulija….de az a lakban volt, nem számít. Megérkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy Lynx ezt már előre eltervezte, mert a karszalagokat is beszerezte a gyors bejutáshoz, de annak ellenére, hogy nem volt szülinapom, nem gyanakodtam.* -Velem szemben nem könnyű túlgondolni semmit. *Szerettem ha törődnek velem, noha soha nem kívánkoztam önszántamból a középpontba, a farkasommal ellentétben. Szerettem ha gondoskodnak rólam és szerettem ezt viszonozni is. Odabent nagy volt a zsibongás és mellbevágott a szagkavalkád, de sikerült kizárnom annyira, hogy ne zavarja a farkast. Mondjuk ő is elemében érezte magát, élvezte a szabadságot és nem érdekelte a túl nagy zaj, a visítozás ami a hullámvasút felől jött, sem pedig a sok ember szaga. * -Ha ez az első alkalom, akkor igen. *Kinek mi számít elsőnek, nekem az volt. Farkassal együtt most voltam először vidámparkban, felnőttként most voltam először vidámparkban, mondhatjuk hát, hogy tűzkeresztség. * -Teee nagyon öreg vagy! *Elkomolyodtam és úgy öregeztem le, de rögtön utána el is nevettem magam. A forraltbor kérdése azonban nem volt cseppet sem komoly, csak a karácsonyi vásár miatt jutott eszembe, akkor is Achilles noszogatott, hogy kóstoljam meg. * -Jól van, tudom, hogy nem valószínű, de amikor a karácsonyi vásárban voltunk, azt ittunk. *Nos, azóta nem voltam ilyen forgalmas és hangos helyen, és ez mindent elmond a magánéletemről. Hálás voltam amiért elhozott és elhatároztam, hogy nagyon jól fogom érezni magam. * -Nem olyan fontos, tényleg. *Ellenkeztem de csak azért, hogy ne hagyjon egyedül. Nem mintha féltem volna egyedül maradni, biztos voltam magamban és a farkasomban, legalábbis amíg fel nem kell ülni a hullámvasútra, de azt nem hagytam volna ki semmiképp. De ha már eljöttünk, ne váljunk szét. Lynx-et azonban nem lehetett visszatartani.* -Mindegy. Gyümölcslé? *Későn eszméltem, hogy a „mindegy” felelőtlenség volt tőlem, mert akkor tényleg bármit hozhat, olyasmit is, amit mondjuk nem szeretek, de nem utasítottam volna el, nehogy letörjem a lelkesedését. Az is lehet, hogy nem hallotta a választ, vagy csak egy részét, mert a zsibongásba már zene is vegyült és neki is kiabálnia kellett. Magamra maradtam hát a padon ülve és egyelőre csak néztem azt, ahogyan mások mulatnak, nevetnek, sikítva szállnak harcba az adrenalinnal. A bajok lassan csorogtak be a tudatomba és a zsigereimbe. Először csak mellém dobtak egy táskát, amiből kiborult a pattogtatott kukorica. Az érzékeim összezavarodtak a nagyzajban és mivel próbáltam mindent kizárni, nem figyeltem magam köré. A hirtelen zaj és a nagydarab férfi felbukkanása mondhatni megijesztett és ugrottam egy aprócskát a padon. Csúnyán nézhettem rá, mert nem tetszett neki valami és böfögött egyet, érzésem szerint szándékosan. Soha nem értettem hogyan képesek erre a férfiak. Fel is álltam, hogy arrébb menjek, de persze ez sem tetszett neki és beszólt. A „kisanyám” és a „muffom” emlegetése lángba borította az arcomat, de ez talán nem is látszott. * -Megválogathatná a szavait egy hölgy társaságában. *Részemről ez volt a legudvariasabb válasz, de csak olaj volt a tűzre. A pasi artikulátlanul röhögött és megszívta az orrát. A farkasom pedig egyetlen pillanattal megelőzve lobbant haragra, mikor a pasi felém indult. Halk morgás köszörülte a torkomat én meg nem tudtam, hogy meglepetésszerűen behúzzak egyet a fickónak, vagy a farkasomat csitítsam. * ~ide figyelj! Ha most nekiugrunk, az életben többé nem mehetünk sehova…..nem, nem esszük meg! Nem, csak a kezét sem! Óaszűzmáriára! ~*A pasi egészen az arcomba tolakodott és büdös volt a szája.* -Valami nem tetszik te kis luvnya? -A szájszaga! *Léptem egyet hátra, s közben félszemmel Lynx után kutattam. Mi tart ennyi ideig??? Ha a táskámmal szájon vágom az elég lesz? Hol vannak a boldogan visongó gyerekek? Egészen hátrahajoltam a penetráns szagtól, közben éreztem ahogy a bestia határozottan ficereg és az ajkaim vicsorba húzódnak. Ekkor egy rengeteg cigarettától karcos, ámde női hang szólt közbe, rikácsolva.* -Mit akarsz attól a kákabélűtől Charlie? *Hogy lehet Charlie-nak nevezni egy…egy ilyen alakot? A szülei biztosan nem látták előre a jövőjét. Már a kezemben volt a táskám vállszíja, kétszer körbetekerve a csuklómon, hogy jobb fogást biztosítson ha fejbe vágom vele Charlie-t, de nem volt szükség rá, hála a karcos hangú banyának. Charlie papucs. Összevesztek én meg jobbnak láttam eloldalogni, még ha Lynx azt is mondta, hogy maradjak a padnál. A farkasom felbőszült, én meg nyugtattam ahogy Nialltól tanultam. Átöleltem magam a karjaimmal és nagyokat lélegeztem. Sírhatnékom volt, hogy pont most és pont itt tönkreteszi nekem a szép estémet, de épp ez adott elég határozottságot ahhoz, hogy „leugassam”. * ~Nyugodj le. Az emberek ilyenek. Bunkók és nagyszájúak….nem, nem esszük meg őket. Fúj, az kannibalizmus lenne. De igen, részemről az! A nyuszi finom, a szarvas is finom, az ember nem. Keserű, rossz íze van, hidd el! ~*A bestiát nem lehetett könnyen meggyőzni, faltól-falig rótta a hosszokat és morgott bennem. Bármikor robbanhatott, az meg nekem nem jó. Amikor valaki hátulról lökött meg és még neki állt feljebb, hogy útban vagyok, hangosan felmorrant, én meg igyekeztem csukott szájjal rámosolyogni és eltűnni a tömegben. Egyre messzebb sodródtam a Lynx padtól, de még láttam. Ha Lynx feltűnik, pár nagyobb lépéssel oda tudok menni. Közben lélegeztem nagyokat és győzködtem arról, hogy legyen jó kislány, és meglesz a jutalom. Nem emberkéz, sem a lába, hanem a szabadság. Azon igyekeztem, hogy kikerüljem ezeket a hatásokat és a másik padnál arra jutottam, hogy lebújok mögé. Fura lesz, de még mindig jobb ha így nem kerülünk a középpontba. Ahogy régen is amikor rám jött a pánikroham, leguggoltam a pad mögé, magamhoz szorítottam a táskámat és lélegeztem. Nagyokat és lassan. Kizártam mindent ami zavaró volt és csak arra figyelni ami a közvetlen környezetemben történik. Kiváltképp a szomszédos padnál. Mivel így már nem kerültem közvetlen kapcsolatba az emberekkel, sokkal jobb volt, de ez persze nem megoldás. Tudtam, hogy nem bújhatok el akárhányszor egyedül leszek, de most ez volt a vészterv. Amikor megláttam Lynx-et, azonnal felálltam és hozzá siettem. A megkönnyebbült energiáim teljesen letarolhatták, beburkolták. * -Alaszka? Ez inkább sörnek látszik. *Sör. Nem szerettem. Büdös volt és keserű, de nem akartam elvenni Lynx kedvét, annyira igyekezett. Elvettem a poharat és tartogattam a kezemben.* -Köszönöm…ebben a sorrendben jöhet, bár a szimulátort kihagynám. Maradjunk a való világban. *Mosolyogtam és őszintén, mert örültem, hogy megint itt van mellettem. A farkasom feldúlt volt az őt (engem) ért sérelem miatt, de már nem lobogott, mint a győzelmi fáklya. ~Jó lesz az a hullámvasút, izgi. Olyan, mint amikor nem utolsónak ehetsz a zsákmányból. ~ Próbáltam az érzést közvetíteni, jóllehet soha nem ültem még hullámvasúton, hiszen nyolc évesen, az én magasságommal fel sem ülhettem. Utána valahogy elmaradt, felnőttként pedig, hiába győzködtek az egyetemi társaim, a világért nem ültem volna fel, ott patkoltam volna el a pánikrohamtól. *
A Laktól vidámparkig és a belépésünkig teljesen magamat adtam... Leszámítva a kissé kidekorált, ámbár igaz válaszaimat, amikből aztán végül nem lett probléma. Mindkettőnk tényleg megérdemelt némi szórakozást, ez tény és való. Az pedig, hogy udvarias vagyok vele, hát... nő. Természetesen udvarias vagyok, ahogy a helyzet megkívánja. Csak a fejemet csóváltam mosolyogva arra, hogy szerinte vele nem könnyű túlgondolni bármit is. - Ez nem rólad szól. Vontam vállat aprón. Talán beleszokott abba, hogy kölyökként, még ha negatívat is, de kiemelt figyelmet igényelt, holott emberként "egyszerűen" működött. De én simán túl tudtam gondolni a személyétől függetlenül mindent is. Jó feladatot választottam? Friss vagyok eléggé, hogy ítéletet mondjak a sorsa felett? Talán inkább valami akadálypálya kellett volna? Nem. Ezen a lejtőn nem kezdhettem el lecsúszni. Itt voltunk, a parkban: egy felnagyított lufijában az egyetemi folyosóknak, ahol a bunkó kötekszik, ahol zavaróan sokan vannak, ahol a baráti kiáltások vernek visszhangot a folyosón, ahova a büfé szaga, a szekrényeknek dőlt szerelmesek vágyának aromája az orrunk közé szökött: nagy adagban. - Nem is! Még csak kettőhatvanhat. Rendben, hozzá képest tényleg nagyon öreg vagyok, el is nevetem magam, de mindketten tudjuk, hogy én még jóindulattal is a középmezőnyben vagyok, nem a bajnokok közt. Biztos voltam abban, hogy forralt bort nem fogok tudni szerezni, és hiába ellenkezett vagy tartott volna vissza, inkább csak egy "mindegy" jelszóval indultam meg a pultok felé. Magára hagytam, és a köztes időben úgy tettem, mintha ott sem lennék, holott, ha hallani nem is hallottam semmit, mindvégig nyitott könyv volt előttem. Nagyon szerettem volna pattanni és elé állva megvédeni Bessie-t minden felkavaró élménytől, de az a lelkem volt, nem pedig a Mentor. A Mentor pedig távolról megfigyelt, az aranyszemű vigyázzba állva állt készen, elnyomva az emberi vágyaimat. Ez volt a rend, ez volt a helyes. De ő is bármikor velem együtt ugrott volna, ha úgy érezzük, hogy valós veszély forog kockán. Amint megkaptam a két sört, már trappoltam is a Naturalak felé, aki még ezen tömegben is lámpásként világított számomra, teljesen mindegy, hol lelt menedéket. Egy újabb dolog felvésve a listámra. A listára, ami most nagyon mocsok módon volt a háttérben, de szükséges volt Bessie fejlődéséhez. Éreztem, hogy mennyire feloldódott attól, hogy újra látott és még akár hozzám is érhetett. Menedék voltam neki, még annak ellenére is, hogy nem adtam magamból semmit a jelenlétemen kívül. Egy kicsit rosszul éreztem magam ettől, de mégsem annyira, hogy engedjek. De el sem vettem a puszta jelenlétemből semmit, hagytam, hogy úgy kapaszkodjon, hogy éppen akar. Inkább csak elhúztam a számat arra, hogy érezhetően és láthatóan udvariasságból fogadta el a sört, amit egy félmosollyal vissza is vettem tőle. - Akkor már ne menjen kárba. Fogtam magam, és egy lendülettel magamba döntöttem a pohara tartalmát, aztán nagy és elégedett sóhajjal a kukába gyűrtem a műanyagot. Elhajolva tőle, a könyökömbe hajolva azért nyilván felböfögtem, mert hát, természetes reakció volt. Aztán nagy levegőt véve a sajátommal is megismételtem az egész procedúrát, aztán kicsit elnevetve magam, benyúltam a zsebembe. - Ne aggódj, van rágóm... - azzal már be is dobtam egy borsmentás Orbitot - Csak azért nem kínállak meg, mert mielőtt belevetjük magunkat a játékokba, nem akarom, hogy elszáradj. Gyere! Megint kézen fogtam, és bár belengettem a szórakozást, mégis megindultam a büfésor felé megint, és minden gond nélkül "véletlenül" a sor elejére húztam magunkat, aztán letámaszkodtam a pultra, a jobbommal pedig a falra írt itallap felé böktem. - Azok vannak. Válassz valamit, de legyen benne alkohol! Ha nem lesz, a végén még elszégyenlem magam! Egy kicsit cukkoltam, nyilván nem tettem volna így. Csak két pohár sört húztam le, ilyen erővel akár narancslét is ihattam volna, és természetesen a mai alkalom nem arról szólt, hogy igazán berúgjak. Hanem a feladatról és a szórakozásról.
Amíg várakoztunk, az előzetes terveimnél hamarabb, és igazán tervezetlenül futott be a képbe egy újabb idegen. Mögöttünk egy már spiccesnek tűnő férfi bukkant fel, és magát semmitől sem zavartatva, "sorban állás" közben fogott rá Bessie fenekére. Az egész dolog nekem is csak amiatt esett le, mert éreztem a kölyök energiáiban beálló változásokat, ám még mindig csak inkább aktívan figyeltem a kibontakozó eseményeket. Csak két esetben avatkoztam közbe. Ha a Farkas lépett túlságosan elő, vagy ha Bessie bírta a strapát, és épp emiatt már csak elvi szinten is muszáj voltam közbe avatkozni. Mert nyilván, utóbbi esetben egy egyszerű "lánytól" nem tántorodott volna meg. Akár így, akár úgy kettejük közé lépve löktem félre a még mindig tapogató, idegen kezet. - Tesó! Higgadj le... - hagytam meg neki kihúzva magam, és ha kellett, közben lenyomva az Erő Lányát is - A hölgy társasággal van. A végletekig tartottam vel a szemkontaktust, miközben kissé oldalra döntöttem a fejem, szavak nélkül jelezve a "betolakodónak", hogy nagyon rossz helyen kopogtat, és azt sem biztos, hogy szeretné, hogy ezt soron kívül lejátsszuk. Szerencsére volt annyi belátása, hogy inkább el is somfordált, nekem pedig esélyem volt újra Bessie felé fordulni. - Minden oké? A balomat a lány vállára tettem, közben a jobbommal kifizettem az eddigre elénk tett italt, amit kért, aztán azt felmarkolva kihúztam a büfésor előtt felhalmozódott tömegből, és a kezébe nyomtam a poharat. - Egészségedre. Azt hiszem, ez most kell. Ha egyből lehúzta az italt, kivártam, ha nem, csak átvetettem a jobbomat a vállán és szinte andalogva indultam meg vele a nagy hullámvasút felé. Minden jó lesz. Jó este lesz. Jó helyet választottam. És igen, egy ponton át fogok ezeken a hülyeségeken is lendülni, és tényleg csak élvezni az estét.
//A helyzet szerintem most adott Túlbuzgó ficsúrunk hirtelen megtalált kevésbé udvariasan - bármi is lesz a reakciód, fedezve vagy, csak nem azonnal, hanem némi kifutási idővel.//
*Egész jól alakult ez az este és Lynx még rátett egy lapáttal azzal, hogy kész úriember volt. Egyszerűen imádtam ezért és ez jó értelemben rányomta a bélyegét a hangulatomra. Az sem lohasztotta le amikor kiderült, nem rólam, vagy mondjuk úgy, nem csak rólam szól ez az egész. Hát persze, hogy nem, elvégre Lynx is szórakozni szeretne, nem azért hozott magával, mert muszáj volt ahogy a többi kísérőmnek. Ez egy kicsit még hozzátoldott a jó kedvemhez, mert az egész estének adott egy alapot amit ketten együtt tudunk majd feldíszíteni akár egy karácsonyfát. Természetesen a lelkem egy apró zugában voltak fenntartásaim és nem a tömeg, a zaj és a töményen keringő szagok miatt, hanem a hullámvasút miatt. nem akartam úgy befejezni az estét, hogy ki sem próbáltam, de kicsit féltem is, ami egy egészséges félelem volt, bárkiben benne lehetett. Hiába tudta az ember, hogy mi vár rá, és hiába várta pont azért, mert minden ember éhes az adrenalin fröccsre, bennem egy farkas is volt akinek mindez idegen. Nem tudtam csak az izgatott várakozást és örömöt felé vetíteni, az a félsszel együtt karöltve jelent meg benne. * -Csaaaak? Kétszázharmincnégy év előnyöd van! *Azért ez így kimondva is rengeteg, de ha belegondolunk mi minden történhet ennyi idő alatt, még többnek tűnik, szinte örökkévalóságnak. Teljesen más világ volt akkor amikor ő született, s azóta még hányszor és milyen mértékben változott? Ez tűnt nekem a legizgalmasabbnak a hosszú életben, lépést tartani, megélni, hozzá igazodni….de egyelőre a mai estére kellett koncentrálnom, mert bár gyanútlan voltam Lynx szándékait illetően, éreztem azt, hogy remek alkalom bizonyítani és nem csak a falka felé, hanem magamnak is és a farkasnak is. Ez nem sikerült olyan jól, mint reméltem amikor Lynx magamra hagyott. Jóllehet tisztában voltam a jelen hely hangulatával és az emberek természetével, volt egy apró pont ami még nem került kidolgozásra. Ebből pedig töményen kaptunk. A bestia büszke volt, talán túlságosan is és mindemellett meg akart védeni, helyet akart csinálni nekem a világban, ami jelen helyzetben nem volt túl jó ötlet. Nem tudom mi történt volna ha a banya nem sipítozik közbe, ha Charlie nem papucs….de nem is ezen agyaltam miközben próbáltam a pad mögött észrevétlen maradni. Igyekeztem a bestiát lehiggasztani, és érzelmek tömkelegével bombáztam, hogy megértse, miért nem kell belemenni az ilyenekbe. Ezekbe az érzelmekbe jók is kerültek, a vágy, hogy jól érezzük magunkat, a kellemesnek induló este folytatása, a szórakozás iránt érzett izgatott várakozás. Mindennek ellenére amikor Lynx visszatért, megkönnyebbülve siettem oda hozzá és akaratlanul is beborítottam az energiáimmal. Nem kételkedtem abban, hogy megérzi, de mit sem számított most ez… Nos, amint a helyzet mutatta, igenis sokat számított, mert azt is megérezte, hogy nem éppen a sör az amit kívánok és elvette tőlem az alig négy másodpercig melengetett poharat. * -Nem, nem ment volna kárba…bár ez a jobbik megoldás, igen. Hmmm…*Próbáltam mentegetőzni azt az elhatározásomat erősítve, hogy megittam volna, de végül nem kellett, mert Lynx úgy döntötte magába a sört, ahogy Achilles a tequilát, én meg csak meresztettem a szemeimet és szégyenlősen, sajnálkozva mosolyogtam amiért az igyekezete nem jött be. Ha azt hittem ma már semmi nem fog meglepni, tévedtem, mert a második pohár sör szinte szusszanásnyi idő nélkül követte az elsőt némi böfögő könnyítés után. * -Nem aggódom, nem szándékoztam csókolózni veled. *Jegyeztem meg kis könnyed humorral jelezve, hogy pusztán abban az egy tevékenységben zavarna a sörszagú lehelete. * -Nem száradok el, de értékelem, hogy nem egy vízágyúval próbálkozol. *Nevetve követtem, mert úgy sem tudtam volna mit tenni, mivel megfogta a kezem és magával húzott a büfék felé és megszólalni sem tudtam azt kifogásolva, hogy a sor vége nem egészen ott van, ahova mi beálltunk. Mégsem tette szóvá senki.* -Ezt hogy csináltad? *Kérdeztem rá az engem foglalkoztató kérdésre nem is agyalva azon, hogy talán nem érti majd a kérdés célját, de közben már néztem a kínálatot. * -A világért sem hoználak szégyenbe. Bár nem forralt, de bor. Olyat kérek. *S mutattam is a tábla felé, ahova a borok voltak felsorolva, nem akartam most tequilával indítani. A korábbi negatív érzéshullám már tovatűnt és azt hittem végleg, de a semmiből hirtelen bugyogott fel amikor valaki ráfogott a fenekemre. Egy pillanatra akadtam csak meg, amíg röpke két szívdobbanásnyi ideig azzal voltam elfoglalva, hogy tisztázzam, nem csak érzéki csalódás volt, vagy véletlen hozzámérés. Utána megfordultam és a bamba vigyorgásból beazonosítottam az elkövetőt. A bestia örült az eseménynek, mert okot adott arra, hogy végre kitombolhassa magát de tiszta sor volt, hogy én veszek elégtételt és bár egy kicsit meg kellett emelkednem ahhoz, hogy felérjem, de attól még elég isteneset húztam be neki. Dühösen fújtam egyet és elnyomtam magamban a fájdalmat amit a kemény, csontos állkapcsa okozott. A körülöttünk sorban álló tömeg felhördült, volt aki tapsolt és felénk fordultak, hátha lesz folytatás. A bestia elégedetten de várakozón húzódott a háttérbe, mert esélyes volt, hogy ennyivel nem rendeztem le a dolgot. A fickó az első döbbenet után – nyilván nem ehhez szokott – meg is indult volna, de Lynx kettőnk közé lépve ebben megakadályozta, én meg visszavedlettem gyenge, megvédendő hölggyé, aminek Lynx nevezett. A fájdalom gyorsan múlt és nem volt igazán óriási, másrészt a lelkem öröme, hogy elégtételt vettem, teljességgel elnyomta. Egy örökkévalóságnak hatott mire a fickó megértette a rávetett pillantásból, hogy most nem terem neki semmilyen babér és eloldalgott, mire én hallhatóan felsóhajtottam. * -Persze…kicsit keményebb volt az állkapcsa, mint gondoltam. *Röpke pillanatig Mexikóban éreztem magam, egy kocsmában ahova Achilles vitt edződni. Volt már pár nyoma az emlékeimben a fenekemre helyezett kezeknek és inkább az dühített, hogy a pasik erről nem és nem tudnak leszokni. Nem volt kérdés, hogy jól fog esni az ital, bár ezek után úgy gondoltam, jobb lett volna mégis egy tequilát választani, kísérő nélkül, de beértem a borral is. Azt viszont egy szuszra hajtottam le, miután megkaptuk és kikeveredtünk a tömegből. * -Ez most kellett. Köszönöm.*Bólintottam rá némi fáziskéséssel a szavaira és meg is köszöntem nem csak az italt, hanem a közbelépését is mosolyogva. Az arcom egyből kipirult az italtól, a megkönnyebbüléstől és az örömtől is, mert visszatért a jókedvem. * -Előbb egy kicsivel kezdjünk. *Kértem őt azután, hogy kidobtam a poharat a legközelebbi szemetesbe és a hullámvasúttól ellenkező irányba intettem a fejemmel. Be kell melegíteni a bestiát mielőtt az ágyúra ülünk, belekaroltam Lynxbe és elindultam…valamerre…*
Szinte ártatlanul elvigyorodva rántottam vállat arra, hogy mégis hány év korkülönbség van köztünk, mert hát... tényleg rengeteg volt, de ettől függetlenül nem akartam ezzel sem felvágni, sem pedig különösebben kihasználni, ha nem volt muszáj. Egyébként is, rengetegszer viselkedtem a koromnak nem megfelelően, főleg, ha a saját életem analizálásáról volt szó. Az pedig, hogy az érzései közé beszökött némi félsz, még nem volt intő jel. Az emberek többségében is akad félsz a vidámparkban, ahol ennyire radikálisan ki tudnak lépni a komfortzónájukból. Éppen ezért nem is az volt bennem, hogy a Naturalakot majd az alapján fogom "leosztályozni", hogy a hatalmas hullámvasúton hogy reagál. Nem G.I. Jane-t, nem Tarkot kellett belőle kihozni, hanem pusztán a tűréshatárával ismerkedni. Nem baj, ha nem lesz tökéletes. Nem baj, ha nem lesz olyan, mint akár én. Éppen ezért hagytam magára (látszólag), amíg elmentem az italokért. Nem ugrottam, mert nem volt rá szükség. Valahol tényleg mégis bántott, hogy a pad mögött kucorogva várta a megváltást (engem), miután nagy nehezen megúszott egy olyan helyzetet, ami Farkasa legtöbb érzékét szinte kiborította a tömeg közepén. Hagytam, hogy az energiáival is belém kapaszkodjon, de nem nyugtattam, nem babusgattam: csak ott voltam és az Ezüst Fiával együtt üdvözlően fogadtuk a közeledését. Meg persze azt a kissé csalódott, nemszeretemséget is, ami a sör kapcsán érkezett felőle. De aggodalomra semmi ok, nem fogom hagyni, hogy puszta udvariasságból megigya: megittam helyette, aztán a sajátomat is, és még szolidan félre is böfögtem. - Azt ígértem, hogy ma szórakozunk, nem? - mosolyogtam rá végül - Az nem móka, ha azért ittad volna meg, hogy esetleg meg ne bánts. Nem bántódtam meg. Tényleg nem, bár, egy kicsit sajnáltam, hogy elsőre mellé nyúltam. Elég kevés olyan személyt ismerek, aki nem szereti a sört, azt hittem, ez olyan univerzális ital, de hát, még kétszázhatvanhat évesen is tévedhet az ember farkasa. Azért a rágót bedobtam, és csak játékos grimasszal néztem Bessie-re, ahogy felhozta a csókolózást. - Én viszont terveztem nagyon közelről, nagyon hangosan az arcodhoz közel beszélni, mert itt máshogy nem lehet. - elnevettem magam, és ezzel a közben a már csócsált rágó okát is tisztáztam - Vízágyúval nem, de van vizes vasút is, azzal még próbálkozhatok! Talán fogok is, de más okból. Egyelőre csak kézen fogtam, és húztam magam után, mert akartam, hogy legyen benne némi alkohol. A "buli" kedvéért is szükség volt rá, és persze azért is, hogy még egy kis lépéssel közelebb kerüljünk a határaihoz. Nem, nem szándékoztam leitatni. Tudom, a múltkoriak után ez szinte hihetetlen, de pontosan tudom, hogy hol van az a pont, ahol csak egy kicsit mosódik össze az alkohol, a farkas és az ember tudata. Különben sem hiszem, hogy egy pohár valamitől elvesztené a fejét. Áttúrtam magunkat a tömegen, a kérdésére pedig aprón nevettem. - Kétszázharmincnégy év előnnyel! Menő, mi? - mosolyogtam tovább, mert hát... - Eddigre már megtanulod majd, hogy az ember, mint olyan, csak saját magával van elfoglalva. A környezetére elég keveset fordít. Akiket beelőztünk mind vagy a telefonjukon lógtak vagy a családi hisztiket pórbálták csitítani, esetleg valami jó sztorit hallgattak a mellettük álló barátjuktól. Ezek mellett tényleg észre sem vették, ahogy a sor elejére furakodtunk. Csak biccentettem, örültem, hogy tényleg alkoholt kért, és ahogy a pultos elém állt, kikértem a Bessie által választott bort, aztán az események kicsit jobban felpörögtek, mint vártam volna. Megfeszültem, ahogy a Naturalak ökle a tolakodó férfi állkapcsán csattant - baszki. Vajon mekkorát üthetett? Ment vele a farkas is vagy túl fogja élni? Túl élénk képeim voltak a saját, hasonló reakciómról. De mivel még megállt a lábán, még ha szédelegve is, gyanítottam, hogy nincs vészhelyzet. Főleg úgy, hogy Bessie farkasa felől sem éreztem azt a hevületet, amit esetleg egy alakváltás követett volna. Így csak kettejük közé állva tettem pontot a helyzet végére, fizettem sietve, kaptam fel a bort, rángattam ki szinte a lányt a tömegből és megitattam. - Szóra sem érdemes. - mert tényleg nem volt, sem az ital, sem az, hogy nem hagytam elfajulni a helyzetet - Ne aggódj, neki tovább fog fájni, mint neked. Szép ütés volt egyébként. Ennyit mg csak tudtam csepegtetni Mentorként anélkül, hogy túltoltam volna a dolgot, igaz? Tényleg az volt, ráadásul szerintem Bessie-nek is jót tett az, ha dicséretet kap. Már nem feltétlen azért, mert ütött, hanem ahogyan. - Jjjjó. Bólintottam rá a dologra, és miután kidobta a poharat, átkaroltam a vállát, és kissé irányt váltva inkább a dodzsem felé vezettem. Hmm. Jó lehet ez is. - Nincs ellenvetés, meg fogunk küzdeni! Itt és most, egyenlő feltételek közt! - ha tetszett, ha nem, behúztam a sorba, és amíg beszállásra vártunk, tovább ecseteltem - Aki jobban sarokba szorítja a másikat, az dönti el a következő játékot. Mit szólsz? Fogalmam sincs, hogy tud-e vezetni, hogy mennyire van benne gyakorlata, de ez legalább tényleg mókának tűnt. Ahogy lejárt az előző menet, és eljutottunk a kocsikig, először őt segítettem be a sajátjába, mielőtt beültem volna az enyémbe. Öt perc küzdelem állt előttünk, meg persze egy rakás akadály. Az áram megint bekapcsolt, a zene hangosan kezdett dübörögni és mehettünk is a pályán, amerre és ahogy csak akartunk. Kezdésnek telibe nyomtam a gázt, és valahol a pálya másik szélé kifaroltam, farkasszemet nézve Bessie (rémlem) kékjeivel. *Vártam, hogy először "támadjon" és csak az első rohamnál tapostam a gázba megint, hogy kitérjek előle, de onnantól kezdve igyekeztem korrekten játszani. Azt pedig nem tudtam, hogy Őt, a Farkasát és a célkitűzését mennyire zavarja és idegesíti az, hogy a rajtunk kívül dodzsemezők akár belé is keményen belementek, amíg Ő támadt, vagy hogy esetleg pont én lettem számára könnyű áldozat, mert valaki más nekem ütközve könnyebb céltáblát csinált belőlem.
//*Most majd kérlek, dobj Első sorban inkább a végkimenetelre, hgy ki nyer. Másodsorban pedig arra (ha indokolt), hogy mennyire kapódik el esetleg a farkas úgy, hogy "én" vagyok a préda, és mindenféle külső tényező akadályoz meg abban, hogy a közelembe juss és/vagy adnak a kezedre könnyedén, mintha neked nem is kellene küzdened.//
*Régen voltam ilyen társaságban, ilyen mókázáson. Talán az egyetem éveire tudnám tenni, Achillesszel egészen más volt és vele nagyon is megváltozott az életem. Nem igazán volt összehasonlítási alapom és gyakorlatom, hogyan is mulatnak a korombéliek. Egyébként sem voltam nagyon híve a féktelen ivászatnak és az abból fakadó felelőtlen játékoknak, jobban szerettem a hangversenyeket, a balett előadásokat, vagy a romantikus filmeket a moziban, egy-egy tea a süti mellé egy cukrászdában….de most úgy éreztem, hogy ezzel az estével kitöltök egy hiányt, aminek a létéről fogalmam sem volt. Tény, hogy farkassá válásom óta megváltoztam, talán ez is annak tudható be, de attól még megmaradtam annak az udvarias léleknek aki inkább megivott volna egy pohár sört, csak ne okozzon csalódást annak, aki éppen felvidítani szeretné. * -Ennek örülök. De engem az is kielégített volna, ha megiszom a sört és nem csalódsz. Szóval nyugodtan hagyd, hogy önmagam legyek. *Nem vagyunk egyformák, mindenkit a saját bogara, a neveltetése, a szokásai és a mások iránti tettei határoznak meg és vezetnek végig az úton. Mindig is gondoskodó típus voltam és ebből nem adtam lejjebb, hozzám tartozik, így tesz teljessé és jól érzem magam tőle. A rágó említése nekem egészen mást jelentett és pirulva vettem tudomásul Lynx egyértelmű és teljességgel érthető, egyszerű indoklását. Nos, kicsit túlgondoltam megint. * -Ó, hát….ez is egy jó indok. *Legalább nevetett rajta és nem vont le téves következtetést, már ez is valami. * -Azzal utoljára, lesz mivel elhűteni magunkat, nem mellesleg jobb ha utána máris hazamegyünk. Nem kellemes vizes ruhában a hullámvasútra ülni. *Nem mintha megfáznánk, pusztán kényelmi szempontok alapján jutottam erre a következtetésre, bár azt nem tudom, hogy mennyire lesz vizes az ember azon a vasúton. A kezemnél fogva húzott maga után én meg úgy éreztem magam, mint egy tinédzser és a kedvem is ahhoz hasonlatosan dobódott fel. Az már csak hab volt a tortán, hogy sorba sem nagyon kellett állnunk, bár én arra számítottam amikor megláttam a büfé előtt állókat. Rendes, tisztelettudó lány vagyok – nem úgy a farkasom – eszembe nem jutott volna, hogy előre pofátlankodjak, de ha őszinte akarok lenni és miért ne lennék az magamhoz, nagyon is tetszett. Talán legközelebb kipróbálom, ezért is kérdeztem rá a nyitjára. * -Csak kétszázharmincnégy év múlva tudom meg? Nem lehetne kicsivel előbb? Mondjuk holnapra? *Ez a baj velem, hogy mindent minimum tegnapra akarok, pedig tudom a tanulás menetét, a ráfordított idő szükségességét, és korábban nem voltam ennyire türelmetlen, a farkasommal való harcom azonban azzá tett. Nem akartam már harcolni, nem akartam vele vitázni, nem egyetérteni, mert minden egyes ilyen csatánk csak akadály volt mindkettőnk előtt. De hogyan magyarázzam el ezt egy ösztönlénynek? Ez az ösztön azonban mégsem belőle tört ki amikor a boromra várva valaki megfogta a fenekem, hanem belőlem és hihetetlenül jólesett. Elégedett voltam és ez az érzés áthatotta a bestiát is, talán ezért nem is hajtott a folytatásra, csak hagyta, hogy elringassam magam ebben a folyamban. Sajnos nem volt időm ezen agyalni, különben biztosan valami remek megoldásra találtam volna a kettőnk különbözőségét eltörlendő, rájöttem volna arra amiről Niall beszélt nekem, de Lynx kirángatott a borral együtt a forgatagból. Kipirult arccal, mosolyogva hajtottam le az egész pohár italt és zsebeltem be a dicséretet.* -Kösziiii! *Igen, hát ez jólesett, nem csak nekem. Achilles sem fukarkodott a dicséretekkel, tudta jól, hogy arra minden kölyöknek szüksége van, nekem meg kiváltképp. Nem igazán volt jó párosítás a pici, vörös hajú hölgy és a káromkodó Muszkli, ezért minden dicséret úgy hatott rám, mint a sivatagban kóborló szomjazóra az oázis. Máris a további mókán járt az agyam, de a mértékletesség elvén haladva, ezért előbb valami kicsivel szerettem volna kezdeni, hogy megalapozzam a későbbi hullámvasutazást. Mondjuk nem pont egy küzdelemre gondoltam kettőnk között.* -Küzdeni? Úgy érted verseny legyen? Hogyan lehet egyenlő feltételekkel megküzdeni amikor neked annyi év előnyöd van? *Felnéztem a dodzsem hatalmas táblájára ami a küzdőtér felett csillogott. Végül is vezetni tudok, épp csak itt nem az a lényeg. De játék, és csak neki kell ütközni mindenkinek aki az utamba kerül, ez még tetszhet is a farkasnak. * -Hát jó, legyen. Csak aztán meg ne bánd amikor a sarokba gyömöszölve próbálod összeszedni magad. *Korántsem voltam ennyire magabiztos, de szükség volt a lelki hadviselésre is, bár sejtettem, hogy nem fogom ezzel elbizonytalanítani a farkasba oltott vadmacskát…hiúzt. Végül is vad macska. Másrészt nem csak mi leszünk ketten a pályán és noha nem ültem még soha dodzsemben, tudtam hogyan is működik. Kemény, tesztoszteron buzogtató játék volt ez. Mire a már megkezdett kör véget ért, eléggé felspanoltam magam és a farkasomat ahhoz, hogy totál izgatott legyek és igazából nem nyerni akartam, csak játszani. A játék volt itt a lényeg, és ahogy elnéztem szinte bármilyen helyzetre rá lehetett sütni azt, hogy beszorították az illetőt a sarokba. Beültem a kocsiba amelyikhez Lynx vezetett és rögtön próbálgattam, mi hogyan működik. Nem kellett hozzá műszaki egyetem, szóval fog ez menni, csak előre! Vadul vigyorogtam a pálya másik végében ülő Lynxre és a mutatóujjamat elhúztam a torkom előtt még egy utolsó figyelmeztetésképp, bár esélyes volt, hogy alaposan megszívom ezt a játékot. Látva milyen buzgó és melldöngető férfiak foglalták el a többi kocsit, eltekintve a barátnőjüktől, valahogy most nem jutott egy mulatni vágyó gyerek sem sehova. Elkezdődött a játék és Lynx rögtön kifarolt előlem amikor telibe akartam nyomni. Én nem játszottam korrekten, bár bennem volt a nyerni akarás, csak lendületet és hangulatot adott, nem pedig a vérre menő küzdelem érzését. A bestia is élvezte, próbáltam ezt az érzést a vadászatéhoz párosítani, mintha nekem ez ugyanolyan lenn, mint amikor ő a nyuszi után rohan, de még sem lett Lynxből igazi préda. Sokaknak nekimentem, volt, hogy emiatt lefulladt a kocsi, de aztán újraindult és senki másra nem figyeltem, csak Lynxre, s talán pont ezért nem is sikerült beszorítanom az emlegetett sarokba. Többször nekem jöttek és eltérítettek, idő kellett, hogy visszataláljak Lynx felé és az idő csak öt perc volt, túl kevés ahhoz, hogy igazán belejöjjek a játékba. Végül a sarokban én maradtam Lynx vigyorgó képével szemközt, de nem voltam elkeseredve. Nevettem én is, kapkodva a levegőt, a kocsiból való kiszállásnak még a halvány hajlandóságát sem mutatva.* -Ez nem ér! Visszavágót akarok!
Hagyjam, hogy önmaga legyen? Kicsit hitetlenkedve néztem rá és vontam össze a szemöldökeimet. Nem éreztem azt, hogy elnyomnám, csak hát... én is önmagam voltam. Attól pedig nem estem kétségbe, hogy egy pohár sörrel többet kell meginnom, mint amennyit (egyelőre) terveztem. - Akkor ki vagy elégítve, mert mondtam már, hogy nem bántódtam meg. Aprót nevettem a szóviccre, ami könnyedén, minden fajta egyéb utalás nélkül ejtettem el. Semmi ilyesmi nem állt szándékomban, azonban ez is része volt annak az önfeledt szórakozásnak, amibe lassan-lassan egyre jobban beleveszni terveztem. Remélem, hogy Bessie pont annyire nem vont le belőle téves következtetést, mint amennyire én sem a rágóval kapcsolatos gondolataival kapcsolatban. - Jól van, bár azt hiszem, adnak ilyen nejlonköpenyt vagy mit. - rendben, aláírom, hogy annak a hatékonyságával kapcsolatban akadtak kétségeim, de mondjuk én azt sem bántam volna, ha teljesen elázunk - Mindegy, majd meglátjuk, nem is muszáj, még a végén sem. Nem erőszak a disznótor, főleg majd azok után nem, hogy minden gond nélkül túléltük majd a nagy hullámvasutat. Bár nem lett volna ellenemre addig feszegetni az este a kölyök határait, ameddig csak lehet, de valami azt súgta, hogy azok után nem igazán tudnék mivel rálicitálni az élményre. Persze, ha úgy alakul és mindketten jól érezzük magunkat, akár zárásig is maradhatunk, nem volt semmiféle megszabott időkeretem. Nekem egy ideje már nem lövik a pizsamát. Persze mielőtt bármire is felülhettünk volna, szolidan áttolakodtam magam a tömegen, hogy szerezzünk valami Bessie számára is kellemesen ihatót. Ebből nem voltam hajlandó engedni, a végén még kiszárad nekem, én pedig megnyerem magamnak az év legrosszabb Mentora címet. A kérdéseire csak szolidan elnevettem magam, mert hát, valahol aranyos volt a türelmetlensége. - Nyilván nem! Lényegében... már most is tudod, csak egyedül is meg kell majd tapasztalnod. - hiszen most osztottam meg vele az aranyat érő tudást, nem? - Ha akarod, még azt is vedd hozzá, hogy én srác vagyok, jóval később érek, mint ti. Megint aprót nevettem. Rendben, persze nekem sem ma esett le tantusz, már jóval korábban. Az pedig igazából egyedül rajta áll, hogy mikor és hogyan kezdi el saját maga alkalmazni, amit másoktól eltanul. Nem feltétlenül csak tőlem, hanem az idősebb falkatársaktól. Mint például azt az állast, amit lehet, hogy valamelyik edzésén sajátított el, és amivel jobb belátásra igyekezett bírni a feneke támadóját. Szerencsére csak puszta udvariasságból kellett prezentálnom magam, mint ügyeletes "pasit", akivel Bessie van, a farkasomat nem kellett ugrasztnom azért, mert máskülönben elfajultak volna a dolgok. Inkább csak fogtam a bort és Bessie-t, hogy egy kicsit jobban szellőző területre vigyem őket és megitassam. Csak elmosolyodtam a köszönetére és arra, ahogy finoman meglegyintett a lányból áradó öröm. Értékeltem, hogy nem volt eltelve magával és tényleg jól esett neki a dicséret. Sokan azt hiszik emberből farkassá válva, hogy most már övék a világ, csak mert a préda fölé emelkedve olyan erő birtokában találták magukat, amit addig elképzelni sem tudtak. Megadtam magam a kérésének, hogy kezdjünk valami kisebbel és erre kevés alkalmasabb játék lehetett, mint a dodzsem. Vicces, gyors, intenzív, mégis szabadon kontrollálható. Ha valami félresikerülne, azonnal meg tudunk állni, kiszállhatunk... De ez persze nem jelenti azt, hogy kesztyűs kézzel fogok bánni vele. - Küzdeni hát! - nevettem hangosan és lelkesen - Ugyan már, nem verekedni fogunk... Ugyanaz a kicsi kocsi, ugyanolyan sebességgel, ugyanazokkal az emberekkel körülvéve... Ha ez nem fair play a mi szempontunkból, akkor nem tudom, mi az. Boldog lelkesedéssel magyaráztam, de jó. Bele lehetett volna kötni abba, hogy én már jóval régebb óta vezetek mondjuk autót, mint Ő, de a dodzsem azért mégis más. A hatévesek is csinálják. - Óóó, azt te csak hiszed, hogy egy fikarcnyi esélyed is lehet! - játékosan nevettem és oldalba böktem, amíg várakoztunk - De ha mégis megversz, minden tiszteletem a tiéd. Amikor rajtunk volt a sor bemenni a pályára, az egyik dodzsemhez érve felajánlottam a kezem, hogy besegítsem Bessie-t, mielőtt én is találtam volna magamnak egy szép, feketére festett kisautót, amibe belevetődtem. Kicsit zavart, hogy nagyon össze kellett húznom magam, de amikor Bessie játékosan átvágta a torkát, csak csücsörítve ráztam felé a fejem, készen állva a kihívásra és nem félve a "fenyegetésétől", sőt... Tárt karokkal várva azt. Be kell vallanom, hogy amint áramot kaptunk és dübörögni kezdett a zene, azonnal a gázra taposva teljesen elengedtem magam. Időbe telt vissza találni a célomhoz, az okhoz, amiért elhoztam ma este, de nem maradtam le semmiről. Bessie pont úgy szórakozott, mint bárki más, csak Ő a lelkét osztotta egy szintén fekete Farkassal, ahogyan én is. Nem volt semmi baj, nem volt veszély. Próbáltam cselezni, talán más kocsiknak nekivezetni, hogy aztán lefulladás közben kanyarodjak vissza hozzá és eltökélt, bosszúszomjasan élveteg nevetéssel végül tényleg sikerüljön az egyik sarokba préseljem addigra, mire lejárt az időnk. Egyszerre tűnt az élmény végtelennek és múlandó pillanatnak. A pulzusom megugrott, a Farkasom lelkesen kaffogott a szívem mélyén, valahol a Hiúz mancsa mögött. És ahogy láttam, ebben az örömben a Kölyökkel is osztoztunk mindketten. Harsányan kacagtam fel, amikor visszavágót követelt, aztán a kocsiból kiszállva felé nyújtottam a kezem, hogy felhúzzam. - Akkor most ki is szedi össze magát a sarokba gyömöszölődve? Ugrattam kissé, aztán széles vigyorral néztem körbe a pályán másik dodzsemre vadászva. Nem lett volna fair, ha a következő körben vesztes helyzetből indul. Vitt a vérem, és ahogy a tőle legtávolabbi dodzsembe ültem, amint megtaláltam a tekintetét, versenyzőként markoltam rá a kis kormányra és csavartam meg rajta a kezeimet. Ha visszavágó, akkor visszavágó, Ő akarta, Ő kérte. A zene megint felharsant, az emberek lecserélődtek, mi pedig megint belekezdtünk a kis macska-egér játékunkba. Elismerem, ez a kör már eleve nehezebben kezdődött: akárhányszor indultam el Bessie-t letarolni, valaki mindig nekem jött, ez pedig olyan előnyt adott neki, amit nem igazán tudtam behozni. Ez persze valahol bosszantott, de elég volt csak egy kicsit a másik farkas felé nyúlnom, éreztem az elégedettségét. Amikor a zene végül leállt, és én voltam a sarokban, rájátszott haraggal csapkodtam meg a kormányt némi morgás közben. - Aaaaaaaj! - kiáltottam, de aztán elnevettem magam - Jó-jó. Minden tiszteletemet ígértem, íme: minden tiszteletem a tiéd. - még csak nem is vicceltem, ilyenekkel nem szoktam, aztán kiszállva megint felsegítettem őt is, ha igényelte - Jutalmul a következő játékot te választhatod ki, mit szólsz? Kifelé ballagva a pályáról vidáman fogtam át a lány vállát, és vezettem oda, ahonnan jobban beláthatta a vidámparkot. Nem sokkal arrébb volt egy térkép is, amihez, ha gondolta, odamehettünk és átböngészhettük, hogy miből válogathatunk a vizes dolgon és a nagy hullámvasúton kívül. Bármit is választott, azt megfogadtam, hogy az azutáni mindenképpen a hullámvasút lesz. Egyáltalán nem éreztem semmi olyasmit felőle, ami miatt most aggódtam volna. Ez pedig tetszett. Szóval valahol nekem is jó lett volna letudni a "kötelezőt" és tényleg őszintén élvezni az itt együtt töltött időt, bármit is csináljunk. Rám fér, azt hiszem.
//Dobás + nagyon nagyon NAGYON köszönöm a türelmed, ne haragudj, hogy eddig tartott, imádlak <3 //
-Sakk-matt. *Nevettem fel könnyedén azon ahogy ezt a témát sikeresen lezártuk. Túl a nem megivott sörön, már arra is volt alkalom, hogy megtervezzük az esténket, ha nem is túlfeszítetten. Csak annyira voltam tűpontos a programtervezésben, hogy a legvégére tettem a legvizesebb játék kipróbálását, pusztán kényelmi szempontok miatt, de ez is kapott némi lazítást. Egy bólintással mentem bele a kompromisszumba, majd hagytam magam a büfé felé húzni, hogy beszerezzünk egy számomra is elfogadható italt, mert ugye anélkül nem buli a buli. Az italra várás helyett – mert arra nem nagyon kellett várni – inkább azzal voltam elfoglalva, hogyan kerültünk rögtön a sor elejére, megfejteni a titkot nem kellett, csak rákérdeztem és máris megkaptam a választ, ami, hogy úgy mondjam nem elégített ki. A köztünk lévő sokévnyi korkülönbség némi akadályt képezett, de csak első hallásra.* -Ó, szóval már most is kipróbálhatom? *Azért kételkedtem a sikeremben, Lynx is rávilágított az apróságokra, melyeket sajátosan értelmeztem. * -Mondjuk egy nő jóval feltűnőbb. *Az orrom alatt morogtam a nyilvánvalót, amire nem sokkal később valaki más hívta fel a figyelmemet, nem éppen udvarias megmozdulásával. Szerencse, hogy gyakoroltam eleget a közelharcot Achillesszel és egyszer Lesterrel is, a nyelvész professzorral, jóllehet vele egészen más lett a tanítás vége, mint a Teremtőmmel. Nem mondom jólesett és a farkasom is elégedetten kaffogott mögöttem, az érzés őt is átjárta és ez pont olyan volt, mint amiről Niall beszélt nekem. Mindezek ellenére szükségét éreztem a megszerzett ital azonnali és teljes lehajtásának, amit a kimenekítésem után rögvest meg is tettem. Az örömöm nem csak erre terjedt ki, hanem Lynx dicséretére is, amit jóleső érzéssel könyveltem el, egy kicsi de annál fontosabb adalékként a mai estéhez. * -Pedig az jól megy. *Kis kuncogással kísérve szóltam közbe amikor a verekedést említette, mint nem aktuális játékot, de még sem volt olyan nagy arcom, mint amikor felelőtlenül megjósoltam neki, hogy a sarokban végzi. * -Hogyne lenne! Azért ne írj le mindjárt az elején. *Jobban bíztam magamban, mint kellett volna, hiszen itt nem csak mi ketten voltunk, hanem jó pár potenciális ellenfél, akik kiszámíthatatlanok és kellőképpen megvadultak már az italtól vagy a tesztoszterontól. Mert a már megkezdett körből látva, csak a pasik voltak azok akik mindenkinek nekimentek, a nők, lányok már körültekintőbbek voltak. Ők menekültek és ebben lelték örömüket. * -Akkor készítsd! *Válaszoltam nevetve, és tovább folytattam a viccelődést már az egyik kicsi kocsiban ülve. Nos, kár volt, bár a játékot élveztem és végignevettem, én kerültem végül a sarokba. Bosszankodásom nem volt valós, ez csak egy játék és ennek az érzésnek megfelelően a farkasom sem gőzölt be a „vereség” miatt. * -Nem vagyok begyömöszölve. Csak ejtőzöm egy kicsit. *S máris visszavágót követeltem, mert úgy igazságos. Meg is kaptam, Lynx másik kocsit keresett magának és jöhetett a következő kör. A korábbi tapasztalataival felvértezve, már szisztematikusan támadtam, igyekeztem valakit neki terelni amikor közel ért hozzám és bár nem voltam biztos a sikerben, végül mégis bejött. A játék iránt érzett örömömhöz vegyült még a győzelem diadalából is, az ajkaim a fülemig szaladtak, megtörve az arcomon rózsálló pírt. * -Na így már jobb egy kicsit. Döntetlen. *Mégsem 2:0 a javára, a statisztika mindjárt jobban nézett ki és még a könyvelői énemet is kielégítette. Nem szertettem ha valamelyik oldalon többlet van. Az sosem jó. * -Köszönöm, feljegyzem a lak kéményébe. *Nevetve szálltam ki a dodzsemből, amihez igényeltem a segítséget, mert olyan volt, mintha a földről kellene felállnom, nem különben maximálisan kiélveztem Lynx igazi úriember lényét. Egyszerűen imádtam őt az előzékenységéért, az udvariasságáért. Még ha nem is nőies dolgot műveltem, nőnek éreztem magam, hosszú idő után igazán. * -Vigyázz, mit ajánlsz. *Fenyegettem meg játékosan a mutatóujjammal mikor nekem adta a választás jogát. Kitébláboltunk a tömegből ami a dodzsem körül kavargott, és míg a játékok térképéhez sétáltunk, átkarolta a vállam én meg önkéntelenül a derekát, de eszembe sem jutott, hogy ez talán nem…ésszerű. Úgy éreztem, mint Niallal amikor magához ölelt. Megnyugtatott, Lynx meg ellazított, ahogy a helyzet kívánta. Jó volt a közelsége, vidám voltam és könnyűnek éreztem magam. Nem a hirtelen felhajtott, csekély mennyiségű bor miatt, hanem a társasága dobott fel. A térképnél rögtön két játék is felkeltette a figyelmemet, egyenlő részben osztoztak a sorra leadott voksokon, így ki kellett számolnom melyik legyen az első. A fejben végzett kiszámoló a tükörlabirintus felé billent a romantikus, szerelmes kisvasutas hátrányára, de gondoltam, még bőven van időnk azt is kipróbálni. * -Tükörlabirintus. *Lelkesen közöltem a nyertes játék nevét és böktem is rá a térképen a helyére, majd belekaroltam Lynxbe, hogy irányba álljunk. Jó szórakozást ígért, mert nem csak labirintus volt, hanem a tükrök is mindig másnak mutatták az embert. Ez volt az a kövérre, vékonyra, kicsire, nagyra, és mindenféle más idomtalan formára öntő, torzító játék, amit kislányként nagyon élveztem. Garantált volt a nevetés.*
Egyáltalán nem írtam le, semmi okom sem volt rá és a mosolyommal éreztettem is vele, hogy egyáltalán nincs komoly oka ezt feltételezni. Amikor még nem voltam férfi, én is mindenkit megleptem, amikor a második évben végre vaddal tértem haza a vadászatomból. Senki sem számított rá, ahogyan én magam sem. Könnyed volt belefeledkezni a játék örömébe, Bessie-vel együtt kiélvezve a komolytalan, ugratós versenyzést. A verekedést is pontosan ennyire tudtam volna élvezni, bár ahhoz, hogy ott ennyire elengedjem magam, talán ő még elég kicsi volt. Győzött volna a felelősség. De itt és most én mentem le hozzá és vele "gyerekbe", ami meg is látszott akkor, amikor műduzzogva mérgelődtem azon, hogy másodjára ő győzött. De az ígéret szép szó, úgyhogy oda is adtam neki minden tiszteletem, aztán felsegítettem a dodzsemből. - Na, szép! Hát ennyit ér neked a tiszteletem? Szégyelld magad... Elnevettem magam vele együtt és a világért sem gondoltam komolyan a reakciómat, sem a "kérésemet". Pontosan tudtam, hogy értékeli a szavaimat és a gesztusaimat. - Nem szoktam félni. Nyelvet öltöttem, ahogy meglóbálta az ujját és megfenyegetett. Még csak nem is hazudtam, igazság szerint évekkel ezelőtt volt utoljára, hogy úgy igazán rettegtem. A halált sosem féltem, mert elég erős volt a hitem. Mi mástól félhetnék? Attól, hogy magányosan halok meg? Nos, nem, attól már nem félek, abba már belenyugodtam. Az egyetlen félni- és féltenivalóm Savannah biztonsága volt, de annak már rég oda... De ebbe most nem kartam belemenni, nem is igazán érezhette rajtam a dolgot. Csak annyit legfeljebb, hogy kicsit komolyabban ejtettem ki a szavakat, aztán egy apró sóhajjal a vállát átkarolva haladtunk tovább, egészen ki a térképhez. Nem zavart, hogy átkarolta a derekamat. Farkas ő is, én is. Sosem láttam bele az ilyesfajta közelségbe se többet, se kevesebbet annál, ami volt. Szeretetteljes érintés, amit ki hol jobban, ki kevésbé, de minden Holdgyermek igényelt. És élvezett. Ahogy én is. Gyorsan én is végigfutottam a játékok listáját, de jóval kevesebb időt és energiát fordítottam rá, mint Bessie. Utána pedig kíváncsian fürkésztem az arcát, figyeltem, ahogy a nagy gondolkodás közben meg-megmozdulnak a szemei, mire végül döntésre jutott. - Tökéletes! - adtam áldásom a dologra - Legalább megigazíthatom a hajam. Fogalmam sem volt, hogy a dodzsemes menetszél után hogy állt, szóval valahol tényleg örültem neki. Még egy gyors pillantást vetettem a térképre, hogy oda is találjak, aztán újra összetapadva Bessie-vel meg is indulhattunk. A tükörlabirintus sokkal kevésbé látszott népszerűnek, mint a dodzsem, szóval szinte azonnal be is tudtunk sétálni. A bejáratnál még csak egyszerű, hétköznapi tükrök voltak és ígértek ízelítőt abból, ami ránk várt később, de a fények elhalványultak, sötétes aura lengte körbe az előteret. Ezt kihasználva viszont tényleg megtorpantam és az ujjaimmal helyként helyre fésültem a sörényemet. Ha Bessie ezen meglepődött, ne adja Éganya, még be is szólt valami szúrósat, csak megvontam a vállam. - Most mi van? - vigyorodtam el, aztán végig néztem a tükörképemen - Ha már ezt fogom nézni a következő percekben, legalább nézzen ki jól. Miután elégedett voltam magammal, fordultam, hogy beljebb sétálhassunk. Ha csak nem kapaszkodott magától Bessie, úgy ezúttal nem karoltam belé, hanem hagytam, hogy szabadon vándorolva fedezze fel magának a helyet. Meg kell hagyni, még nekem is kihívás volt kissé eligazodni abban, hogy melyik előre a valóságos irány. Ez nem tetszett az Aranyszeműnek, és a tükrök által keltett illúzió a Tark énemet is felpiszkálta. Ha félni nem is féltem, azt gyűlöltem, ha nem láttam át egy helyzetet és nem tudhattam pontosan, mi zajlik körülöttem és mire kell reagálnom. De ami még ennél is rosszabb, hogy a félhomályos, csendes vörös padlóburkolatos mindenségben végtelenül köszöntem vissza magamnak Bessie-vel együtt. Magunk voltunk. És ez a helyzet szívszaggatóan idézte vissza azt, amikor a Másik Életben (a halálban, ami nem létezik), magamra leltem, mielőtt visszatértem volna az élők közé. És ahogy ez eszembe jutott, teljesen magam mögött hagytam az eddigi felszabadult örömöt, hiába jutottunk el egy tükörhöz, amiben mindketten legalább kétszáz kilósnak néztünk ki. Szerintem meg sem hallottam, ha ez idő alatt Bessie beszélt hozzám. Hirtelen megráztam a fejem és próbáltam magam visszatuszakolni a jelen valóságába, a vidámparkba, Bessie-hez, a teszthez, a feladatomhoz... - Bocsi, ne haragudj. - haloványan elmosolyodtam, és lassan oldódva oldalba böktem Bessiet, ami a tükörben úgy nézett ki, mintha a hatalmas úszógumiját nyomtam volna meg - Csak ettől a helytől hirtelen eszembe jutott egy rakás, teljesen ide nem illő dolog. De már oké. Teljesen őszintén mosolyogtam rá, ahogy végül elengedtem a múlt árnyait és most először jól megnéztem magunkat a tükörben. A mosolyom pedig lassan-lassan széles vigyorrá nőtte ki magát. - Hát... távol álljon tőlem a fat-shaming és az, hogy valakit a külseje alapján ítéljek meg, de... - megcsóváltam a fejem - Ez egy nagyon jó motiváció, hogy ne hagyjuk abba az edzést. Különben ledobathatnánk magunkat daruval Alignak sziklájáról... Elnevettem magam a gondolaton, még akkor is, ha valójában roppant gonosz volt. Most mit mondjak, én sem vagyok szent, sosem voltam. Talán itt az ideje, hogy erre Bessie is rájöjjön.
*Már megérte eljönni, ha a puszta szórakozást nem számítom bele a mai estébe, az eddig elért apró sikerek megmelengetik a lelkem. Hiába, én apróságokkal is beérem és hajlamos vagyok elfelejteni nagyon gyorsan azt a kis kitérőt, ami a sarokba szorításom eredménye. Azonban a visszavágó – még akkor is, ha Lynx hagyott nyerni – kárpótol mindenért. A bennem élő bestia még kissé értetlen, miért is élvezem azt, hogy az első körben alaposan el lettem páholva, de majd megérzi ő is a szórakozás ízét. Jót nevetek Lynx eltúlzott, kormány csapkodásos bosszankodásán, amit mindjárt egy másik követ amikor szerinte nem becsülöm meg kellően a tiszteletét. Lebiggyesztett ajkakkal válaszolok ahogy kell, ahogy elvárható egy ilyen mókás helyzetben.* -Szégyellem, nagyon szégyellem…..hogy az első körben nem én nyertem! *Kis hatásszünet után már a nyelvnyújtogatós kontra következett, amit aztán ő is leutánzott. * -Pedig jobb félni, mint megijedni. A nagymamám szokta mondani. *Azt hiszem egészen más félelemre gondoltunk mi ketten, de nem baj. Előbb-utóbb jobban megismerjük egymást és Lynx nem az a fajta akivel ne lehetne jót mulatni. Noha egyáltalán nem ilyen mulatságok voltak a kedvenceim, a változás erre is kiterjedt. Nem bántam. Mint két jó barát, akik a másikat támogatják, úgy értünk a játékokat megjelenítő térképhez, ahol aztán dilemmába estem. Csak egy kiszámoló tudott segíteni, aminek az eredményét elfogadva közöltem, hova is megyünk. * -És láthatod magad harminc év múlva, elhízottan és ráncosan. *Amilyenek valószínűleg sohasem leszünk, de érdekes lehet milyen torzításokat találtak ki és tálalnak elénk a tükörházban. Jó móka lesz. * -Mondjuk a hajadon az sem segít. *Jegyeztem meg apró cukkolós, egyáltalán nem bántó hangon. Lynx jóképű volt és mókás, jól állt neki a nevetés és láttam már rosszabb napjain is, de a haja….nos arról inkább ne beszéljünk. Szerintem túl sokat foglalkozott vele. A tükörlabirintushoz érve konstatáltam, hogy alul van értékelve, mert nem sokan álltak előtte, aki meg ott téblábolt, gyorsan le is mondott róla. Én nagyon vártam, hogy belépjünk és ez gyorsan is ment. Bármi is várt odabent rám, ránk, izgatott voltam. Az a jóleső izgalom borított el, amin az ember lánya fülig érő szájjal mosolyog és a bestia sem kattant be. Bár az első tükrök még világosban értek minket, Lynx a haját igazgatta ahogy ígérte, én meg csak néztem megemelt szemöldökeim alól. * -Milyen igaza van kisasszony! *Felnevettem és mielőtt még elkaphatott volna, már ha akar, elillantam előle. Körbe vett a félhomály, kísérteties volt és a farkasom kissé frusztrált lett, de mivel én mg mindig a boldog izgatottsággal léptem egyre beljebb, frusztrált kíváncsisággal várta a végkifejletet. Megkereste a másikat és őt is figyelte. Hogy mit szűrt le, mit látott azt nem tudom, én a tükörképeimet néztem és teljességgel elengedtem magam. Ez azt jelentette, hogy sutba dobtam a hölgyet és sikongatva nevettem magamon. Eleinte nem is kerestem a megfelelő utat a kijárathoz, csak élveztem a különböző másaimat, a kövéret, a pálcikaszerűt, a tokásat, a nagylábút és azt amelyikben csak a fenekem, csípőm kapott nagyobb méretet. Ott még táncoltam is, hogy lássam, hogyan „remeg rajtam a háj”. Lynx utolért, mert hagytam magam, elvégre együtt jöttünk szórakozni és nem szerettem volna tőle elveszni, de azért vak sem vagyok. Észrevettem talán a harmadik tükörnél ami elé együtt álltunk, hogy egészen máshol jár. Őt talán jobban frusztrálta az ami a farkasomat is, de engem nem. Ezért fogalmam sem volt a mibenlétéről. * -Nem haragszom. Mi bánt? *Amikor úgy eszmélt, mint aki az ájulásból tért magához, elkomolyodtam és tudnom kellett mi az ami nem hagyja szórakozni. A rakás ide nem illő dolog azért kevés volt válasznak, de láttam rajta, hogy nem akar beszélni róla. Most biztosan nem. Félretettem a többi kérdést és mivel már vigyorgott, igyekeztem vele lépést tartani, hogy legalább addig jól kiszórakozzuk magunkat, míg meg nem találjuk a kijáratot. * -Jól van, te tudod. *Annyiban hagytam és ismét a tükör felé fordultam amiben akkorák voltunk, hogy kitöltöttük az egész felületet. Lynx még rádobott egy lapáttal, talán azért, hogy végleg elhiggyem, jól van.* -Ilyet kellett volna vennem a lak edzőtermébe az összetörött helyett. *Alignak említése azonban nem jó ómen, természetesen azért is vicceltem el.* -Na igen, te most a tükörre festetted az ördögöt. *Erre már az én bestiám is morgott és megrázta magát, én is megborzongtam. Muszáj volt vállon csapnom Lynxet. * -Teeee kis teeee! *Most én is morogtam egyet fennhangon, majd valamennyit veszítve a jó kedvemből, elindultam megkeresni a kiutat. Valószínűleg nem itt fog Alignak felbukkanni, de nem szerettem volna rosszat álmodni. A fejembe vettem, ha most gyorsan megtalálom a kijáratot, akkor álmomban is meglesz. Felidéztem magamban, hogy milyen sorrendben láttuk magunkat a tükrökben és pár perc után konstatáltam, hogy….* -….csak körbe-körbe megyünk. Keresd meg a kijáratot, kérlek. *Nem féltem, de most már éreztem némi kellemetlenséget, de továbbra is azt mondogattam magamban, hogy jó móka ez. Csak a bestiát akartam becsapni, következetesen próbáltam élvezni a helyzetet. * -Ha kitalálsz, mindent tiszteletem a tiéd. *Nevetve dobtam vissza Lynx korábbi ajánlatát a feladónak és finoman lökdöstem magam elé.*
Csak hitetlenkedve horkantam fel a visszavágására a tiszteletem kéménybe írásával kapcsolatban, mert nem számítottam ilyen alattomos visszavágásra, aztán, mint két teljesen nyeretlen kamasz, egymásra nyújtogattuk a nyelvünket. - Megijedni sem szoktam. - feleltem rántva egyet a vállamon - Kész csalódás lennék a nagymamádnak. Egy kicsit elnevettem magam, ahogy elképzeltem egy idős asszony kissé dorgáló pillantását. Teremtőanyám jutott eszembe, aki... Nos... Az Ő nagymamájának a nem tudom, hányadik fokos nagy-nagy-nagymamája lehetne. Hiányzik Powaqa. De most sokkal fontosabb feladatunk volt annál, mintsem elérzékenyülten nosztalgiázni. Örültem a következő állomásnak: egyrészt, mert jó szórakozásnak tűnt, másrészt tényleg meg tudtam majd igazítani a hajam. - Harminc év múlva...? - kérdeztem vissza kicsit somolyogva, mivel... eléggé adottak esetünkben az esélyek, hogy akkor is mindketten ugyanígy fogunk festeni - Ha harminc év múlva elhízott és ráncos leszek, ide kérem az ezüsttőrt! Természetesen könnyed és komolytalan felhanggal böktem a szabad kezemmel a szívemre, miközben rötyögve vonultam a kis nősténnyel az oldalamon. Arra pedig, hogy a hajamon élcelődött, csak összeráncoltam a bőrt az orrom környékén és apró, halk morranással "dorgáltam" meg. A hajam mindig is a gyengém volt, szerettem, meg szerettem vele szöszölni is, úgyhogy... Akár tetszik, akár nem, néhány pillanatot most is fogok szánni rá. Így is lett, Bessie-től pedig megkaptam "a pillantást", én pedig csak szinte egyértelműen magyaráztam, hogy ez igenis fontos. Főleg, ha már minden más testrészünkből valami groteszk és teljesen életellenes massza válik hamarosan. A kisasszonyozásra azonban nem voltam felkészülve. Szinte már majdnem reflexből robbant belőlem a "menj a picsába" felkiáltás, de szerencsére előbb leesett, hogy kivel beszélek. Nőt soha nem küldenék el sehova, csak ha már nagyon muszáj. Így csak egy kissé nem tetsző, de mégis barátságosnak ható tekintetet kapott tőlem válaszul. Ő is, meg a benne élő kölyök is. Igen, sokkal kezelhetőbb vagyok, mint a korombeliek és a többi Tark, kenyérre lehet kenni, de nekem is vannak határaim. Ahogy végül megindultunk befelé, engem szinte teljesen hatalmába kerített a tény, hogy valójában mennyire... nyomaszt ez a helyzet. Egyszerre volt valóság és káprázat: kiszámíthatatlan és ismeretlen, ami a Tark lelkének nyilván nem tetszett. Ahogy az emberi lelkemnek sem az, hogy hasonló helyzetben utoljára az élet függönyén túl éreztem magam, és ez olyan helyekre rángatott, ahol nem tudtam figyelni sem Bessie-re, sem pedig a belőle egyelőre még áradó, lelkes szórakozásra. Szinte automatikusan mentem utána, követtem, amerre ment - egyelőre más utunk nem is igazán volt az elején. Néhány pillanatra olyan érzésem volt, mintha a végtelen tükörképek eldugott sarkaiban az emlékeim, a múltam, a már Átkelt szeretteim lestek volna rám, egészen addig, amíg végül Bessie mellé érve a dagi-tükörhöz össze nem szedtem magam és vissza nem költöztem a jelenbe. Gyorsan elnézést is kértem, kicsit megráztam magam, és látszólag könnyedén belesimultam a jelen valóságába, és mint valami köpenyt, úgy vettem magamra az Erő Lánya energiáit is. A kérdésére elsőre... nem igazán akartam válaszolni, mert nem akartam megölni a hangulatot. De úgy neveltek, hogyha valaki kérdez, akkor illik válaszolni, szóval... Miközben a durván túlsúlyos alakomat bámultam, egyszerűen megosztottam vele, hogy mi "bánt". Ami nem is igazán bántott, egyszerűn csak... Más vizekre sodort. - Voltál már Vörös Holdkor a fátyol másik oldalán? - kérdeztem halkan - Nem tudom, valahogy ez az egész hely azt juttatja eszembe. Nem tudod, mi a valóság, az érzékeim teljesen összekavarodtak hirtelen... - kirázott a hideg, ahogy a bennem élő társam megborzolta a fekete bundáját - De nem bánt, meg semmi, csak váratlanul ért. Őszinte voltam, nem kellett belőlem harapófogóval kihúzni semmit. A részletek pedig nem számítottak, csak az, hogy az ösztönökön felülkerekedve nyerjen végül az ártalmatlan valóság és a tény, hogy voltaképpen egy vidámpark egyik látványosságában vagyunk, nem pedig a Másvilág ösvényén. Tényleg jól voltam. Annyira, hogy fel is nevettem az ötletére, miszerint egy ilyen tükör kellett volna az edzőterembe. - Motivációnak, mi? - nevettem el magam halkan - Nem rossz ötlet, de kétlem, hogy az Atanerk és a Malguk értékelte volna a humorodat. Akkor sem, ha akadtunk volna néhányan, akik esetleg igen. Voltak dolgok, amikkel egész egyszerűen nem érte meg viccelni, és a tapasztalataim szerint az a közös falkatulajdon kérdése volt. Többek között. Arra már hangosabban nevettem, ahogy a falra festett ördögként hivatkozott a Holdistenre és még vállon is vert érte, aztán felmorranva próbált megszidni, közben pedig éreztm az energiáiban beálló változásokat. A magam részéről - ahogy mástól, sem, úgy Alignaktól sem féltem. És hiába voltam tisztában azzal, hogy a Gonosz végleg és visszavonhatatlanul megfertőzte a lelkét, ez is a természet rendje volt. Hittem, hogy Éganya és az összes Nagy Szellemek bábja csak ő maga is, és az ártalmát is csak úgy fejezheti ki, hogy annak a mi nagy, közös történetünk meséjében oka és értelme legyen. Hiába lett volna egyszerűbb rettegnem tőle és megvetnem őt, amiért végzett velem, és végzett a Párommal is. Ennyi erővel a Napistent is gyűlölhetném azért, mert bár engem visszahozott ebbe a világba, Savannaht maga mellett marasztalta. De nem az én tisztem a Szellemek akarata felett ítélkezni. Ha mennem kell, megyek majd én is - és akkor végre újra visszakaphatom Őt. - Dehogy festettem! - vágtam vissza szint már túl könnyedén, túl ostobán bölcsnek gondolva magam - Nem kell azt festeni, úgyis mindig mindenhol ott van. Azt már csak te döntöd el, hogy félsz-e attól, hogy mikor jelenik meg. Ha igen, akkor már azelőtt nyert, hogy rád talált volna. Amit talán... Soha nem is fog. Remek munka, Abooksigun! Nyíltan és őszintén sikerült megosztani valami olyasmit, amibe a legtöbben belerokkannak és álmatlan éjszakáik vannak miatta... Felsóhajtottam és saját magam dorgálva megcsóváltam a fejem. Emellett pedig talán itt volt az ideje, hogy a dilinyós tükörképünk helyett jobban figyeljek a Bessie-ben mocorgó érzésekre. De talán mégis van ennek jó oldala is: még egy olyan inger, ami talán lehetett egy erősebb vizsgadrukk, pótvizsga, akármi, ami érzelmileg hatott rá és nem fizikailag vagy érzékileg. Ahogy megindult, én is mentem utána. Igyekeztem nem korlátozni vagy irányítani, de végül magától fordult vissza felém, és kérlelt, hogy vigyem ki innen. Aztán még meg is lökdösött. Erre viszont csak hátra fordultam felé, aztán a jobbommal megfogtam az Ő balját, és úgy néztem rá, mintha csak azt kérte volna, hogy vegyek neki egy epres vattacukrot. Finoman elmosolyodtam. - Nyugodj meg, Bessie, secc-perc alatt kiviszlek innen. Szorítottam egyet a kezén, aztán irányba álltam. Igazság szerint nem volt túlságosan bonyolult a helyzet, főleg, hogy csak ketten voltunk odabent. Éreztem még mások, korábban itt jártak lappangó aromáját, de a kettőnkké sokkal intenzívebb volt a labirintus azon részein, amiket már tényleg bejártunk. Az talán feltűnt neki, hogy szimatolok, az talán kevésbé, hogy a fejem lejjebb hajtva a szőnyeg rojtjaiban elveszve friss, általunk nem rég letaposott nyomokban keresve erősítettem meg, hogy merre jártunk már és melyik járatlan utat kell megpróbálnuk, hogy valóban ki is juthassunk. Már nem barangoltunk csak úgy, már nem jártunk körbe-körbe, és a Hiúzvadász néhány percen belül már ki is juttatott minket. Ahogy megláttam a kinti fényeket, szélesen elvigyorodtam, aztán a szabad ég alá érve nagyot sóhajtva, büszkén kihúzva magam torpantam meg. Ha csak nem kapaszkodott túlságosan, eleresztettem a kölyök kezét. - Tádámm! Kint is vagyunk. - még mindig vigyorogtam - Nos, nem mintha protokollból nem érdemelném meg minden tiszteleted, azért ha ki is mondod, egy fene, elfogadom. Próbáltam húzni egy kicsit, de ha azt láttam rajta, hogy szüksége van némi támogatásra, akkor visszább vettem és igyekeztem ott lenni vele, mellette. Viszont, amikor már úgy éreztem, hogy minden rendben van, csak egyetlen kérdést tettem fel. - Mehetünk végre a nagy hullámvasútra? Kissé cinkos voltam, mert hát... Ugyan felhozni nem akartam még egyszer, de Alignaknál mégis hogyan lehetne félelmetesebb a nagy hullámvasút, igaz? Bajunk nem fog esni, és ha a Farkasával akad gondja, tudhatja, hogy ott leszek vele, mellette és nem fogom hagyni, hogy bármi baj történjen. Nem, még a loop kellős közepén sem....
*Csak néztem Lynx-re és leképzeltem őt a nagyival. Szerintem meg neki lenne csalódás az én nagyim, mivel nem volt átlagos „öreglány”. Lehet, hogy olykor tényleg dorgálón tud nézni és a szavai is hajaznak a tekintetére, de mindent egybevéve kenyérre lehet kenni. Persze alapból olyan, mint a hűvös angolok és fapofával tud olyat mondani, hogy az ember oldala kilyukad a nevetéstől és tud finom sütiket is sütni, mégis halad a korral. A korával, meg másokéval is. Röpke pillanatra, ahogy bevillant az arca, elszomorodtam, hogy nem láthatom többé, de boldog is voltam, hogy biztonságban tudhatom. Ezért hát maradt a mosoly, egyaránt szólt a nagyinak és Lynxnek is. A tükrök csábítása túl is lendített ezen a gondolatfonálon, nem hagyta, hogy belesüllyedjek az önsajnálatba.* -Jó, akkor száz. *Kaptam észbe, és módosítottam az időt, de esélyes, hogy az sem lesz elegendő ahhoz, hogy pocakot eresszen, én meg tokát. Hála a jóságos farkasszellemnek! * -Megkapod, ha ez eléggé motivál. *Egy könnyed mozdulattal, nevetve böktem oda ahova a kezét tette az imént. Ha ez nem is váltott ki belőle semmit az esetleges nevetésen kívül, a hajára tett megjegyzésem annál inkább. Konstatálnom kellett, hogy Lynx gyengéje a haja, még ha olyan nagyon férfias külsőt is tudhat magáénak, a morgás viszont már az eddig tapasztaltakon túl, meg is lepett. Soha nem hallottam még ezt tőle, mondhatnám, hogy üdítő változatosság volt, de inkább lehagynám az üdítőt. A folytatás a lekisasszonyozás után jött és nem csak nekem, ebből tudtam, hogy picit túlmentem a Lynx által húzott határon. Az volt meglepő, hogy van neki ilyen. Nem kértem bocsánatot, sem szóval sem pillantással, de érezhetően behúztam a nyakam, a tükörházba lépve azonban mindez elillant. Élveztem, gyerekes módon, sikongatva-nevetve és észre sem vettem, hogy Lynx jobban lemaradt a kelleténél, ahogy azt sem érzékeltem, hogy valami baja van. Csak akkor tudatosult, amikor mellém lépett a dagi tükörnél és megláttam az arcát. Épp kezdett előbújni a mosolya de még voltak nyomai a korábbi gondolatainak, amire rá is kérdeztem. Nem számítottam arra, hogy válaszol is, bár tömör volt, eléggé kifejtős ennek ellenére. Néhány percre elkomorodtunk, nem éreztem félelmet, sem azt a nyakszirti idegesítő birizgát amit Alignak jelenlétekor és a szívem sem vert hevesebben, a farkas sem borzolta a bundáját, de most vált nyilvánvalóvá mennyire körbevesz minket a sötétség. * -Igen. Ijesztő érzés. Tehetetlennek éreztem magam. *Most jutott eszembe a legutóbbi Vörös Hold, a tükör, pontosabban az ablaküveg tükröződése, melyben megláttam az arcomat ami nem is az enyém volt. Na most egy kicsit kirázott a hideg. Azonban ahogy megint a tükör felé fordultam, magunkat láttam ismét, kövéren. A látvány annyira nevetséges volt, hogy visszahozott a jelenbe és elmosolyodtam, még egy megkésett ötletet is felvázoltam Lynxnek, amivel visszatért a korábbi jó kedv és Alignak eltűnt a semmibe. * -Ha nem tudják értékelni, akkor nincs humoruk. *Mike-ra gondoltam, az egyetlen estére amit együtt töltöttünk, meg a szilveszteréjre. Aztán bólintottam.* -Lehet, hogy igazad van. *De ennek ellenére az ötlet bogarat ültetett a fülembe, mint egy vásott gyereknek. Alignakot azonban még sem száműztük, mert ő mindig visszapattan akárhol is van, Lnx pedig még hívogatta is. Muszáj volt megcsapkodnom, persze csak finoman, jelzésértékűen. Inkább a játékhoz hasonlított a mozdulat és az érintés semmint komolynak, de most nem mosolyogtam. Sok érzés kavargott bennem, a félelem nem volt köztük, de kellemetlenül kapargatta a tarkómat és a bestiáét is. Tanulság: Farkasként, egy őrült és halott Atanerkkel a hátad mögött, ne menj be a tükörlabirintusba. Főleg akkor ne, ha több mint ötven évnyi múltad van. Jó, nekem nem volt még annyi se, de attól még rossz érzés volt. Botormód azt gondoltam, ha gyorsan megtalálom a kijáratot, akkor a rossz álmaimban sem lesz másként, persze ezt nem lehet ilyen egyszerűen ráhúzni sem az én álmaimra, sem azokra melyeket Alignak fakaszt, de kicsit jobb lett tőle. Viszont nem találtam meg a kijáratot és ez rossz ómen volt.* -Nem vagyok ideges. *Vágta rá talán túl gyorsan is Lynx nyugtató szavaira, mert hát milyen farkas az akit már ennyitől is a pánik kerülget? Mondjuk a pániktól messze voltam, csak helytől rázott ki a hideg. Magamban Lynx-et hibáztattam, mert ha ő nem hozza fel, akkor nekem eszembe sem jut. Ezért hát fizikailag is nógattam arra, hogy vigyen kii, mozduljon már meg. Lynx meg elindult és nekem rá kellett jönnöm arra, hogy mennyire bolond voltam, mennyire figyelmetlen és mennyire távol állt tőlem a kreativitás. Na persze, Lynx nem csak úgy ki akart találni, hanem elővette a farkast, annak szaglását és a nyomok alapján magabiztosan ment előre. Amikor először észrevettem ezt, megszorítottam a kezét, nem bátorításként, nem azért, mert féltem, hanem mert mérges voltam. Ez pedig minden korábbi rossz érzésemet elfújta, akár az északi szél Dorothy házát. Mikor aztán kint voltunk és Lynx vigyorgott mint a vadalma, picit rámorogtam. * -Minden tiszteletem a tiéd, de te…TE CSALTÁL! *S megint vállon csaptam egyszer, majd mérgesen szusszantam egyet, azzal ki is adva minden maradék mérgemet. A farkasom meg jót kuncogott magában, már ha képes ilyesmire, a lelkéből fakadó jókedv hangulat legalábbis erre hajazott. Oké, megértettem. Segíthetett volna de nem tette és még csak fel sem hívta rá a figyelmemet a gaz! Legszebb öröm a káröröm, s ezzel az érzéssel bólintottam rá Lynx kérdésére. A bestiának fogalma sem volt arról mi vár rá. Persze megint csak csapdát állítottam magamnak, mert nekem kell majd megküzdenem vele, de állok elébe, majd én is jókat nevetek rajta.* -Menjünk a hullámvasútra!
A nagymamája kapcsán mindkettőnkben majdnem elburjánzott valamiféle szomorkás nosztalgia. Igaz, más miatt, de a végén egyikünk sem feszegette a dolgot tovább, inkább visszatértünk a jelenbe és élveztük az adott pillanatot. Ahogy annak lennie is kell. A fejtegetését is élveztem, az más kérdés, hogy túl korainak tartottam az idősávot, amit elsőre mondott, de a százra is csak a homlokomat ráncoltam. Esélyesebb, de... Száz év múlva még nem igazán szeretnék egyértelműen öregedni, akkor lennék csak erőm teljében. Már persze, ha megérem. Arra, hogy már most szíven szúrt a képzeletbeli ezüst tőrrel, csak felnevettem, és ráhagytam a dolgot. Kötve hiszem, hogy komolyan képes lenne meggyilkolni. Most még. De ki tudja, mi válik majd belőle? A tükörházban mindenek előtt a hajammal voltam elfoglalva, és mivel Bessie ezt egy kicsit túlcikizte, kapott tőlem egy megrovó pillantást. Nem vártam, hogy bocsánatot kérjen, nem erről volt szó, csak... Több ilyet nem szerettem volna hallani. A reakciójából ítélve nem is fogok - nem csak itt, hanem ezek után sem. Miután végre mindketten útnak eredtünk, őt a gyermeki öröm, engem a tíz karommal kísértő múlt ragadott magával. Mikor mellé érve feleszméltem, nem állt szándékomban beszélni róla és magam mellé rántani, de kérdezett, én pedig válaszoltam. - Én is. - értettem vele egyet a tehetetlenség érzete kapcsán - Ahogy egy kicsit itt is, a Farkassal együtt... Semmi sem tűnt valóságosnak, nem lehetett rendesen belátni a helyet. Nem éreztem azt, hogy teljesen ura vagyok a helyzetnek, és ez frusztrált, de felfogtam, hogy ez nem a függöny másik oldala, ez nem Alignak, és itt nem vár ránk senki, aki alattomosan a torkunknak ugrik az árnyékok közül. Ez segített visszatérni önmagamhoz és a humoromhoz is egyaránt. - Ez nem a humorukról szól, Bessie... - nevettem el magam egy kissé - A kötelességükről. Mert hiába kacaghatott volna Mike magán az ötleten (Shane talán soha), de ha jól tudom, akkor a károkozást kellett pótolnia, az pedig Falkaérdek volt, és hát... Azt egyetlen komoly vezető sem veszi poénra, még ha személyesen értékeli is. Miután úgy tűnt, hogy Alignak és a falra festett Holdisten témáját sikerült lezárnunk, az újabb célunk a kijárat megtalálása volt, amiben Bessie a segítségemet kérte. Igyekeztem megnyugtatni, hogy kiviszem innen pillanatok alatt, a válaszára pedig csak felhúztam a szemöldököm. Hát jó. Ha ő mondja, akkor biztos teljesen nyugodt, ámbár én éreztem, hogy nem teljesen kényelmes a helyzetben. De nem álltam le vele ezen vitatkozni, inkább az Aranyszemű Hiúzvadásszal együtt vezettük ki magunkat az érzékeinkre és a tapasztalatainkra támaszkodva. Nem kerülte el a figyelmem a Naturalak lelkét finoman átjáró mérges érzés sem, de egyelőre nem foglalkoztam vele. Nyilván, ha korábban nyugodt volt, akkor most sem lenne mérges, ha rákérdeznék, nem igaz? Minden esetre én roppant boldog és elégedett voltam, amikor újra a szabad levegőre értünk, a villódzó neonfények világába, a csillagos ég alá. Minden tisztelete az enyém, de, hogy... mit csináltam? Ahogy rám kiabált, hogy csaltam, a szemem sarkából láttam a már felém lendülő kezét, és mielőtt a vállamhoz érhetett volna, az átellenes kezemmel megragadtam a csuklóját a levegőben. Az államat kissé kérdőn felszegve néztem rá, ahogy határozottan markoltam a csuklóját, és ha kellett, kissé erővel eresztettem le a teste mellé. - Nem csaltam. A Társamat hívtam segítségül. Bízzunk benne, hogy egy nap te is megteheted. Épp ezen dolgozunk. Nem haragudtam rá, de ilyenért ne ütögessen még csak viccből sem, és hát... Ez már nem a hajamról szólt, ez már a Farkasomról szólt és a becsületemről. Azt pedig nem tudtam félvállról venni soha. Ezen túl nem is akartam ezzel foglalkozni, ha megértette. Elengedtem a kis szorítást, és amikor kifújtuk magunkat, mintha mi sem történt volna, a hullámvasút felé csábítottam. A barátságos fény újra visszatért a szemeimbe, és a megerősítő válaszára csak átfogtam a vállát megint, és megindultam vele a kígyózó sor legvégére.
- Hát... ez jó kör lesz! - emeltem fel a fejem, ahogy az éppen a kocsikban ülőt átlendültek egy hurkon, a sikításuk pedig szinte sértette a fülemet. A sorban állók ideges izgalmas is tetőtől talpig átjárt, ide-oda váltogattam a tekintetem az építmény és Bessie közt. - Ne aggódj, te csak próbáld élvezni. Ha bármi baj van, itt vagyok. Ott leszek. Tényleg nem az volt a célom, hogy adott esetben alakot váltson a hurok közepén, én mg azért annál többet éltem és láttam, mint hogy egy háromszázhatvan fokos fordulat miatt ne tudjak vele foglalkozni. Kicsit meg is ráztam, amikor végül lejárt a kör, és lassan tipegve eljutottunk oda, hogy mi is beülhessünk. Megfogtam a kezét, hogy besegítsem, aztán könnyed ugrással vetettem be magam is mellé, és magunkra húztam a korlátot. Hát, ez azért így nem olyan kényelmes, de beláttam, hogy szükséges. - Most lesz annyi a hajamnak, ugye? - nevettem, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget - Két perc. Csak kettő. Talán annyi sem. Egy kicsit meglapogattam a térdét, aztán visszahúztam a kezem, de a közelében hagytam, hogyha esetleg kapaszkodót keresne, könnyedén rá tudjon találni. Teltek a percek, lassan minden szabad ülés megtelt, és egy döccenéssel lassan megindult a csörlő, vele pedig mi is. Hangosan kattogott alattunk a fémszerkezet. Az aranyszemű is ugrált bennem, mert neki idegen volt az élmény, de csitítva lefektettem. Ő a kölyökre figyeljen, a többit bízza rám. Lassan és szinte lélekölően jutottunk fel az első, lendületet adó emelkedő tetejére, hogy onnan egy pillanat alatt bukfencezzünk a mélységbe, majd a felhajtóerő segítségével át, keresztül az első hurkon. A magam részéről szabadon kiabáltam, az adrenalin közel úgy öntött el, mint harc közben, és emiatt nem csak élveztem, de mindenre figyeltem is. Főleg Bessie-re.
//Dobást szeretnék kérni az alábbiak szerint
Az borítékolható, hogy a farkasod ezt nem igazán fogja szó nélkül hagyni ilyen vagy olyan módon, ezért egy komplexebb dobást kérnék:
1. Dobás 2 opcióval: Élvezetet vagy Félelemet vált ki az élmény? 2. Dobás 3 opcióval: Az élmény intenzitása: képes vagy nem váltani magadtól, legfeljebb a szemeid és az agyaraid, amik éppen senkinek sem fognak feltűnni, VAGY váltanak a végtagjaid is, VAGY teljes kontrollvesztés 3. Dobás 3 opcióval: Az idő. Már az elején, VAGY a közepén, VAGY az utolsó huroknál, a vége felé.
Magyarázat: nincs rossz dobás ebben az esetben, egy ilyen élménytől még az emberek is teljesen ki tudnak készülni, szóval ezen ne aggódj Ez a dobás azért kell, hogy a jelenlegi önkontrollod mértékét és idejét fel tudjam mérni, és nyilván: nem fogom hagyni, hogy válts Ha valami nem tiszta, egyeztetünk privát //
*Hullámzott a jókedv, ahogy a múlt kéretlenül ránk verte az ajtót, akárcsak odakint, úgy bent is. Más ás más okból, na meg a jelen is kissé helyre tett, kerülgettük egymást, ismerkedtünk a másik gyengeségeivel, erősségeivel és bár kaptam megrovó pillantást és morgást is a nevetés és viccelődés mellett, örültem minden megnyilvánulásának. A határok, ha halványan is, de kezdték felvenni végső formájukat, ugyan biztosan marad még hiány a kerítésben, de azokat ráérünk később betömködni. A legmélyebb pontunk Alignak felemlegetése volt, a lelkünk sötétbe burkolózott és ehhez jócskán hozzátett a tükörterem homálya. Éreztem felőle is, az enyémben is ott burjánzott, jóllehet a farkasomat én magam rángattam ebbe bele, mert ő még a korábbi jókedvemben feredőzött és mivel Alignaknak nyoma sem volt, nem is értette miért komorultunk el. A tükörképünk nem változott, ugyanolyan kövér maradt mint amikor elé álltunk és a látvány segített a felszínen maradni. Sajnáltam, hogy nem a lakban elhíresült edzésem előtt jöttünk el ide, mert remek ötletet adott, amit persze már nem süthetek el, hacsak nem török össze még egy tükröt, de annak már komolyabb következményei lennének. Lynx legalább értékelte, ha a falka vezetői nem is tennék. * -Na igen. A kötelesség mindenek előtt. *Azt hiszem sikerült nem savanyúan közölnöm ezt és nem is gúnyosan. Mondjuk a szándék sem volt meg, csupán pici csalódottság, hogy még egy kis humort sem lehet belevinni a komoly dolgokba, pedig attól nem szenvednének kárt és jókedvűen eredményesebb. Vagy csak én gondolom így. Mindenesetre túlléptünk Alignakon és az edzőterembe nem telepített görbe tükrön, visszaengedtük a derűt és ideje volt, hogy megkeressük a kijáratot. A labirintus viszont nem véletlenül kapta a nevét, nekem meg eszembe sem jutott, hogy a farkasom segítségét vegyem igénybe. Bele is buktam, vagy csak a korább sötét árnyak borultak rám láthatatlanul és akadályoztak meg abban, hogy kijussak, inkább dühös voltam magamra, hogy nem ment. Frusztrált, naná és nem azért voltam ideges, amiért Lynx gondolta, természetesen le is tagadtam. A végső megoldás, hogy az összes tükröt összetöröm, és a cserepeken sétálva megyek ki, elmaradt, Lynx könnyedén kivezetett. Az bosszantott igazán, hogy nekem nem jutott eszembe a farkast segítségül hívni, ahogy az is kellőképpen kaparta a tarkómat, hogy neki sem. Lynx vállára akartam csapni, úgy ahogyan korábban is tettem, barátian, kifújva magamból a farkas iránt érzett csalódásomat, de a visszájára sült el. Meg kell tanulnom mi az amit még tréfaként kezelhetek és mi az, amit egy farkas komolyan vesz. Achillesszel nem voltak ilyen problémák, igaz őt már régóta ismertem, és fokozatosan szoktam hozzá a személyiségéhez, míg Lynxből szinte mindent egyszerre kaptam meg. A játékos mozdulatnak és vádnak szánt reagálásom hamvában holt, a csuklóm az ujjai között találta magát enyhén megszorítva és megkaptam a fejmosást. Megértettem, épp csak fura volt ebben a helyzetben a tanítás. * -Csak vicceltem, ne vedd a lelkedre. Azt hittem ez most csak rólunk szól. Hogy érted, hogy épp ezen dolgozunk? *Szemöldökeim összerándultak és a homlokom is meggyűrődött kicsit ahogy a kijelentésén való rágódást felszínre engedtem. Mégis min dolgozunk amikor mulatni jöttünk ide? Vagy egy kölyök életében minden a tanulásról szól? Persze mindig együtt vagyunk, ami rám hatással van, az rá is és viszont, de az amit mondott, nagyon is tudatosnak tűnt. Akármi is volt erre a magyarázata, a hullámvasút emlegetése arra kényszerített, hogy ezt félretegyem. Már csak azért is, mert én tudtam mi vár rám, a bestia viszont nem és egyértelműen válaszcsapásnak éreztem a tükörlabirintus után. Lynx tekintetébe gyorsan visszatért a korábbi derű és szelídség, magával ragadt és már mosolyogva vártam a következő játékot, amiről nem tudtam, hogy ez fordulópont lesz az életemben. Újabb mérföldkő. A hangszórókból szóló zenével versenyre kelt a hullámvasút zaja, a kocsikban ülők sikoltozása és a még lent maradt emberek nevetése. A bestia kezdte magát pocsékul érezni, érzések csomagjába bugyolált kérdések zakatoltak a fejemben, miszerint biztos vagyok-e abban, hogy oda fel akarok ülni? Miért? Mi a jó benne? Miért jó ha közben sikoltoznak? A kérdések után egy határozott kijelentés is következett, amivel arra utalt, hogy minden ember bolond. Én meg csak csitítottam, hogy nyugodjon meg, jó lesz ez. Már-már látni véltem ahogy a borostyánszemek forognak. * -Élvezni….el fogom törni a kapaszkodót. *Ahogy aztán egyre közelebb értünk a nekünk jutott kocsihoz, kezdtem érezni mind jobban, hogy nem akarok felülni, de nem futamodhattam meg. Egyszerre éreztem izgalmasnak és félelmetesnek, kalandnak és szörnyű ballépésnek, a farkas meg idegesen téblábolt és az aranyszemű mellett keresett menedéket. Most aztán nem tűnt fel Lynx udvariassága, mikor a kezeménél fogva segített be a kocsiba, egyszerűen lezöttyentem és az jutott eszembe, nem hiába nem próbáltam ezt ki korábban. Miért is most kell, amikor egy mindig kitörni készülő fenevaddal osztom meg szerény porhüvelyem? Ahogy a védőkorlát ránk csapódott, rögtön ráfogtam mind a tíz ujjammal és szorítottam, hogy kifehéredtek az ujjpercek, de még mindig éreztem a boldog izgatottságot is. Fura volt ez a kettősség. * -Cyrano, mi? *Utaltam rögtön a szépirodalom egyik remekére, nem tehetek róla, ez jutott eszembe mikor Lynx a hajával ugratott, de nevetést is kicsalt belőlem, jóllehet picit remegős volt. * -Két perc egy örökkévalóság. *Biztosan száznak fogom érezni és amikor elvette a kezét a térdemről, utánakaptam és azt szorongattam a korlát helyett. Persze a másikkal még kapaszkodtam, biztos ami biztos. Kapkodtam rendesen a levegőt, főleg amikor nagy döccenéssel elindultunk és a kerekek kopogtak, csattogtak az illesztéseknél. S aztán elindultunk, a szívem majd` kiugrott a helyéből, mert már vártam a zuhanást az emelkedő tetejéről, de olyan lassan jött el. Lefelé már sikítottam…érdekes volt ahogy a bestia egészen más reakciót éreztetett velem, mint amire számítottam volna. Élvezte. Ez pedig átragadt rám is. Már nem féltem, boldogan sikítottam és nevettem. Szerintem a farkasom mazochista, mert otthagyva korábbi aranyszemű menedékét már kifejezetten jól érezte magát, és most éreztem először azt, hogy nem féktelen dühében tombol. Félúton aztán jött az a fejenállós hurok amitől lent még pánikoltam…na jó, azért pánik nem volt, de attól költözött belém a félsz. Felbuzdulva azon, hogy a bestiából nem vált ki rosszat ez az egész, csak élveztem és már vártam, hogy sikíthassak, kapaszkodtam mindenbe amit fogtam, Lynx kezébe is rendesen, csak nem töröm el az ujjait, a bestia viszont megtalálta azt a pillanatot amikor nem figyeltem és a felszínre tört. Lynx kezébe karmok mélyedhettek, és a mosolyom sem volt már világszép, mert gyöngyfogaim helyett agyarak fehérlettek. Éreztem már, hogy nem minden olyan, mint kellene….pillanatok műve volt, hogy a koromfekete farkas megmutassa magát, még ha csupán néhány részletében is….jobban megijedtem mint amikor átfordultunk és már lefelé száguldottunk. Újabb szorítás Lynx kezén, a korláton és igyekeztem visszagyömöszölni a helyére. Felőlem élvezheti a hullámvasutat, de csak odabent. *
Jó volt a kedvünk. Aztán abból a helyzet miatt egy kisebb feszültség és majdnem szomorú letargia lett, amit szerencsére gyorsan magunk mögött hagytunk. Jól esett, hogy Bessie minden érzelmi kilengésnél velem tudott tartani, nem kellett külön és túl sokat magyarázkodnom. Elég volt őszintének lennem. A jelen legnagyobb feladata pedig az volt, hogy egyben és épségben kijuttassam mindkettőnket ebből a tükörlabirintusból. Nem kezdtem el vele azon fontoskodni, hogy márpedig érzem a feszültségét, csak nyugtatni akartam és kivezetni végre a csillagos ég alá. Amit meg is tettem. Aztán olyasmivel "vádolt", amitől kénytelen voltam felemelni a fejem, és a játékosan felém csapó kéz csuklójára fogva felállítani a határokat. Csak viccelt. Hát rendben. A csodálkozó, szinte értetlenkedő vonásait fürkésztem már akkor, amikor elkaptam és amíg nem döntöttem úgy, hogy el is eresztem. A szavai azonban kétségeket ébresztettek bennem, ha a farkasom alakjában lettem volna, biztos megrázom a füleimet. - Persze, hogy rólunk szól... - nem akartam értetlennek tűnni, csak meghökkentem azon, ahogy fogalmazott - Ki másról szólna? - előbb kérdeztem, hogy egy kis időt hagyjak neki, hogy ezen kicsit gondolkozzon, de mivel éreztem, hogy mi lehet a baj forrása, és miért a dolgozással kapcsolatos kérdése, kicsit kivártam, aztán megosztottam vele a "miértemet" - Négyen vagyunk ketten. A "rólunk" és a "mi" már erről szól. Nem vagy... Nem lehetsz különálló lény a Társadtól függetlenül, mert már egyek vagytok. Egyek lesztek. - az aranyszemű szeretve morrant a lelkemben, hiszen az Ő mozdulata már már az enyém, az enyém az övé és ez így volt minden tettünkkel, kimondott szavunkkal együtt. Én csak vele és miatta vagyok én. És éppen ezért... - Amíg ezt az egységet nem éritek el, addig számodra minden munka és tapasztalás. Még a reggeli fogmosás is. A mulatásod az övé is, hozzád idomul, megismer. A vadászata a te örömöd és sikered. Nem létezhettek ketten, nem válogathatsz. Amikor azt mondod, hogy "én vagyok Catherine Benedict", az Ő nevében is bemutatkozol. Egyelőre nem tudom felmérni, hogy ettől mennyire van távol, és rendben is van, hogy ilyen fiatalon ezt még nem érzi, de... Muszáj azt éreznie, hogy minden lélegzetvétele, pislantása, lépése számít, hogy eljuthasson oda, ahol példának okáért most én vagyok. Nem tudom, melyikünk ragadta meg a csuklóját. Én vagy az aranyszemű? De nem is számít. Mert végső soron én tettem. Kérdés, kérés nélkül, reflex volt, pont úgy, mint a merülés után a víz felszínén levegőért kapni. És azzal, hogy ezt elmondtam neki, teljesen elégedett voltam magammal, és csak egy kissé féltem attól, hogy két külön entitásként kezeli saját magát, és komoly határokat szab farkas és ember közt. Az ilyesminek jó végét még nem láttam, de még bőven időben van, nem kell annyira elsietni a dolgokat. Mivel tényleg semmi komolyabb nem történt egy kis szolid helyre rakáson és bölcselkedésen kívül, tényleg könnyedén visszarázódva tudtam vele végül megindulni vele a Nagy Falat Hullámvasút felé. Igaz, a minket körülvevő általános hangulat elég erőteljes volt, én is igyekeztem benne megtalálni magam és közben azért Bessie-re is figyelni és biztatni, hogy minden rendben lesz. Felnevettem a kommentárján. - Az Erő Lánya vagy, egy korláttörésnél kevesebbet nem is várok! Természetesen csak ugrattam és próbáltam oldani benne a feszültséget, ami egyre intenzívebb lett az idő múlásával, és akkor kezdett a tetőfokára hágni, amikor megindult a sor, és vele együtt mi is. Aztán nem sokkal később már besegítettem a saját ülésünkre és mellé huppantam magam is, hogy a nyugtatás mellett még a hajamra is megjegyzést tegyek, hátha segít kicsit feloldódni. Cserébe viszont olyan visszakérdezést kaptam, amiről fogalmam sem volt, és eszem ágában sem volt letagadni a dolgot. Nem igazán vagyok irodalmi típus, én az Őseink meséit szeretem. - Fogalmam sincs, miről beszélsz, de majd ha végeztünk, elmondod részletesen. Rámosolyogtam és a műveltségem helyett inkább azzal bizonyítottam, hogy itt vagyok, hogy hagytam, hogy elkapja a kezem és hogy úgy és addig szorongassa, amíg csak jól esik neki. Nem vagyok teljesen hülye, akkor is felfognám, hogy min megy keresztül, ha nem érezném cikázni a bőrömön. - Akkor hát, tényleg a Végtelenbe és tovább! Idéztem Buzz Lightyeartől (nem Cyranótól), ahogy végül megindultunk. Bár Ő nem tudhatta, de a saját örömöm mellett a reakciói sokkal fontosabbak voltak. Persze én is élveztem és kiabáltam örömömben, ahogy megindultunk először lefelé, de egy percre sem vettem le róla a szemem úgy igazán. Annak kifejezetten örültem, hogy örömében próbált volna majd' kikelni a bőréből, de a farkas örömében is képes lehet egy kicsit... Eltúlozni bizonyos helyzeteket, szóval résen voltam. Épp félúton, a hurkon mentünk át, amikor az Erő Lánya karmai egyik pillanatról a másikra lyukasztották át a kézfejem. Az egyre inkább kitörni készülő kölyök nyakába pórázt kötöttem, és úgy húztam vissza az emberi forma felé, miközben kicsit morogva szívtam a fogam a fájdalomtól. Nem baj. Többet is kaptam már az Erő Gyermekeitől. Sokkal rosszabb szándékkal.
Ettől a ponttól kezdve teljes kontroll alatt tartottam Bessie farkasát, onnantól, hogy sebet ejtett rajtam, már érezhetően nem kellett aggódjon, hogy együtt, épségben a menet végére érünk. Lelassultunk, a sebzett, még vérző kezemet a farmerem zsebébe dugtam, mielőtt kiszálltunk volna. - Nézzenek oda! A kapaszkodó egyben maradt! - nevettem rá, aztán amikor ránk került a sor, kipattantam és a szabad kezemet a kis nőstény felé nyújtva felrántottam Bessie-t is - Látod? Mondtam én, hogy élvezni fogod. Megint csak átfogtam a vállát és úgy vezettem kifelé, ha egy kicsit még össze is volt esve, legalább valami támaszt akartam adni neki, ott lenni vele, mellette. Az sem zavart, hogy a farmerem bal oldala már elég szép, bordó árnyalatot vett fel. Sötét van, egyébként is, ki látja, és ez nem ár azért, hogy olyan jó és talán meghatározó emlékünk legyen, mint a vasúton volt. Ahogy kiértünk a tömegből egy kissé szabadabb részre megálltam, és széles mosollyal gratuláltam neki. - Bevallom, ennél sokkal rosszabbra számítottam, szóval... Megleptél! - nevettem fel őszintén - Király volt, nem? Legyőzni a félelmeid, kockázatot vállalni és végül nyerni... Úúúúgyhogy, azt hiszem, jutalmul... - kissé körbe néztem - Nem tudom. Ennél? Innál? Üljünk fel a vizes dologra? Esetleg vattacukrot? Amit tudnom kellett és tudni akartam, azt úgy hiszem, mindent sikerült megszereznem a jelentésemhez. Minden egyéb mostantól csak plusz ajándék, színesítő elem. Egy-két kikötéssel, de hittem abban, hogy ősszel el fog tudni járni iskolába, és erről akartam jelenteni is. Nyilván akkor, ha az este nem hoz valami hatalmas meglepetést.
*Minden mélységével és rossz hangulatával együtt, élveztem a mai estét és mosolygós voltam, talán túlságosan is beleéltem magam ebbe a jókedvbe…és talán Achilles hatása is maga alá gyűrt, mert bár én tényleg csak tréfáltam azzal, hogy csalással vádoltam Lynx-et, nem jól sült el. Éreztem, hogy megbántottam, és ő is éreztette ezt, amit viszont nem értettem, az a legutolsó megjegyzése volt. Értetlenül néztem rá és vártam a magyarázatot, mintha a lelkem mélyén valami másra, komolyra számítottam volna. Komoly is volt, csak egészen másképp. Lynx könnyed játékossága és lazasága mögött felfedeztem Niall nyugodt, kifejtős, gondolkodó énjének másolatát. Kezdett derengeni a lényeg, jóllehet még nem tudtam ezt úgy elfogadni, a magamévá tenni, ahogyan ő mondta, pedig Sátánka felől egyetértő energiahullámok nyaldostak. S ahogy Lynx mondta, most is tanultam valamit, ami természetesen még mindig hihetetlen volt ha arra gondoltam, hogyan próbálok fel egy fehérneműt magamat a tükörben nézegetve, a farkassal karöltve. Vajon ő akkor mit érez és mit lát, mit gondol? Hogyan képes emberi hangulatokra, amikor én nem mindig vagyok egy hullámhosszon vele ha olyasmit tesz ami rossz és én nem akarom? Hogyan lehet nem szabni határokat kettőnk között? Ezen túl azonban éreztem, hogy igaza van és a kettő az egyben nem csak a nescafé kiváltsága. Csak azt tudtam, hogy kiválóan tudok reflexből fogat mosni és a vadászat már nem okoz gondot, ugyanúgy örülök a sikerének és vele együtt habzsolom be a nyuszit ha úgy alakul.* -Azt hiszem, értem. Nos, akkor sokat kell még dolgoznom…nunk. *Elhúztam a kezem és ez még akkor is kísértett amikor már némi félsszel a lelkemben, de tettre készen és derülten lépkedtem a végzetünk, vagyis a hullámvasút felé. Aztán a körülöttünk lévő emberek zsibongása elfeledtette velem a kis közjátékot és már teljesen arra koncentráltam, hogy mikor fog belőlem kibújni a „kis ördög”. Tippem arra volt inkább, hogy mit teszek én kapaszkodás címén, amire Lynx olyat mondott, amin megint csak megakadtam, de jó értelemben. Szélesre futott a mosoly az arcomon és csillogó szemekkel néztem fel rá, mintha csak azt mondta volna, szebb vagyok a ragyogó napnál is. * -Erő Lánya? Ez milyen szép! *Valamiféle amazonnak képzeltem magam méla vigyorral mielőtt besegített volna a hullámvasút kocsijába. Aztán már ott is volt az a korlát aminek épségére nem sokat tett egyikünk sem. Korábban baráti szeretetből cikiztem a haja miatt és kaptam is egy csúnya nézést, most viszont ő poénkodott vele, amiről azonnal Cyrano jutott eszembe, de nem értette. Én meg az ő felkiáltására nem reagáltam, fogalmam sem volt, hogy ezt valaki más mondta és mennyire ikonikus szöveg, ezért neki tulajdonítottam. Azt nem mondom, hogy megnyugodtam, de a feszültség más formát öltött bennem, izgatott öröm is vegyült az előttünk álló megpróbáltatásom keltette félsz közé és csak azért nem futottam ki a világból, mert Lynx mellettem volt és foghattam a kezét. Tudtam, hogy nem hagyná a bestiát kiugrani a bőrömből, tapasztaltam már elégszer az öregek ezen képességét, és azt hiszem most először örültem neki. Azt hiszem nem is a hullámvasúttól féltem igazán, hanem attól, hogy mit vált ki a farkasomból az élmény, ezért igyekeztem én sem félni, inkább élvezni, de az első zuhanáskor mást tapasztaltam felőle. Ezt a farkast nem sok mindennel lehet megijeszteni, élvezte a mocsok, aminek mindaddig örültem, amíg nem akarta ezt kívülről megtapasztalni. Azt éreztem, ahogy Lynx visszahúzza, de a heveny szívdobogás közepette azt már nem, hogy mennyire mélyedtek bele a karmaim a kezébe. Én csak szorítottam és szorítottam, a végére már megnyugodtam, hogy nem lesz gond. Kedvet is kaptam még egy menetre, de teljesen le kellett nyugodnom előtte, kiengedni a majdnem görcsbe szorított ujjaimat, hagyni, hogy az élmény leülepedjen bennem és a farkas is kitombolhassa. Amikor megálltunk, éreztem a vér szagát, de Lynx megint elvonta a figyelmemet amikor bedobta, hogy a korlát épségben maradt, én meg igyekeztem kiszállni a kocsiból.* -Majd legközelebb eltöröm, nem akartam kérkedni az erőmmel. *Szerénytelenül vágtam vissza és sóhajtottam egy nagyot, amikor szilárd talajt éreztem a lábaim alatt ami nem mozgott. * -Igen, mindketten élveztük! Nem hittem volna, de te sem tudhattad. Azért volt egy pillanat amikor meleg lett a helyzet. *Remegtek a lábaim, a véremből felszívódó és sebes iramban eltűnő adrenalin utóhatásaként, ha Lynx nem karol át, akkor én kapaszkodom belé. A kedvemből azonban szemernyit sem vett el és mosolyogva lépkedtem le a lépcsőről lelkesen.* -Ez eszméletlen volt! Nem is gondoltam….sosem mertem felülni rá! De ez most…hűűűűűű! _Azt_ kivéve egyszerűen isteni volt, hátborzongató, csodálatos és izgi! Köszönöm! *Mögöttünk újra teltek a kocsik, gyerekek nevettek vagy épp nyafogtak, szülők biztatták őket, de én csak lelkesedtem és büszke voltam magunkra. Persze azért beleszőttem az örömködésembe a bestia apró kis szösszenetét amit nem kívántam mégis megtörtént, de mindent egybevetve pozitívan zárhattam ezt is. A vér szaga azonban folyamatosan betöltötte az orromat, nem illant el attól, hogy távolodtunk a hullámvasúttól és ez belefúrta magát az elmémbe. Egy viszonylag csendesebb helyre értünk ahol Lynx elengedett én meg szembe fordulhattam vele. Eufórikus állapotban voltam, a vigyor az arcomra ragadt és amikor már nem remegtek a lábaim, majdhogynem ugráltam örömömben, ráadásul Lynx is megdicsért, és úgy éreztem nem csak nekem szól. * -Hát én is! Jobban féltem mint a hullámvasúttól….Király volt igen! *Végül is legyőztem a félelmemet, mert nem borított el a kétségbeesés, nem omlottam össze és, hogy ki nyomta vissza a bestiát a helyére, sosem derül ki. Reméltem, hogy nekem is van benne részem és nem csak Lynxnek köszönhető a siker. Ő már sorolta is a lehetőségeket de a farkasom érezhetően nyugtalan volt és muszáj volt rá figyelnem. A vér szaga ismét megcsapta az orromat, erősebben mint korábban és tudtam, hogy a forrása nem lehet más, mint Lynx. Olyan erőteljes volt és most már meg tudtam különböztetni az ő szagát. Leltárt készítettem róla a tekintetemmel ahogyan végigszaladt rajta és árnyék ide vagy oda, nem tudtam nem észrevenni a sötétlő foltot a nadrágján. Az ijedtség seperc alatt elborított a farkasom az aranyszeműt kerülgette, én meg Lynxet vettem górcső alá. * -Te vérzel? Te vérzel! *Fojtott hangon kérdeztem és meg is válaszoltam rá, csak épp azt nem tudtam, hogy hol és miért vérzik. Nem kellett hozzá két lélegzetvételnyi idő, hogy rájöjjek mi történhetett, egyből beugrott az emlékkép arról, ahogy szorongatom a kezét és tudtam, hogy a bestia felbukkanása okozott galibát. Megérintettem a karját, azt amit zsebre dugott, és megpróbáltam kihúzni. * -Mutasd! *A lelkiismeret-furdalás rögtön áthullámzott rajtam és a hangomban már nyoma sem volt a korábbi lelkesedésnek, csak sajnálkozás volt benne.* -Én voltam ugye? Vagyis mi. Annyira sajnálom. Nagyon megsérültél?....ez…ez nagyon vérzik. *Persze tudtam, hogy hamar eláll a vérzés, nem mai kölyök ő, hogy percekbe teljen mire összeforr a seb, de a nadrágján elég terjedelmes volt a folt. * -Bocsánat. Mégis a korlátot kellett volna eltörnöm.
- Igen, de ebben nincsen semmi rossz. Én már a százon is jóval túl voltam, amikor életem legnagyobb leckéjét kaptam meg Teremtőanyámtól, szóval nem akartam, hogy rosszul érezze magát vagy úgy érezze, hogy le van maradva. Ostoba voltam, hogy hittem Akutinak és hagytam magam elcsábítani, legyőzhetetlennek hittem magam, amikor a kedvéért lemészároltam mindenkit az ivóban, gőgös, amikor legyőztem Shesht, a Bátor Medvét és borzasztóan elesett, amikor Anyám száműzött a családomtól, amiért a törzsi utakról letérve a sápadt arcúak módszereivel éltem. Azt hiszem, hogy mégis sikerült megválaszolnom a ki nem mondott kérdésit, szóval ideje volt, hogy visszatérjen az esténk a rendes kerékvágásba és végre letudjuk a lényeget, amiért végső soron eljöttünk a sok más apróság mellett. Én is izgatottam álltam be a sorba, és várakoztam Bessie oldalán, miközben körülöttünk egy nagy egészként zsibongott mindenki, és éreztem, ahogy a bőrömön cikázott a tömeg minden érzelme. Jól esett egy kicsit elmerülni benne, mert már ritkán tapasztaltam és ilyesmit, annak pedig külön örültem, hogy látszólag a Naturalak is jól viselte. Ez fontos volt, bár lehet, hogy erre az is rásegített, hogy a saját maga félelmével és várakozásával volt elfoglalva a külső ingerek helyett. Hiszen mindkettejük előtt nagy feladat állt. Ezért sem csodálkoztam volna, ha valóban eltöri majd a korlátot, de ha így is lesz, majd azt is megoldjuk. Ezért nem is csináltam már a felvetésből sem nagy dolgot, csak próbáltam elviccelni az egészet. Azon viszont igen meglepődtem, ahogy szinte a cipőmre olvadt, amiért az Erő Lányának neveztem. Először csak értetlenül pislogtam párat, aztán röviden felkacagtam. Általában nem szokták értékelni mások ebben a szavam járását, legfeljebb hibbantnak néznek vagy egész egyszerűen ignorálják a megnevezést. Csak egyetlen valaki volt, aki őszintén szerette ezeket, de... - Örülök, ha tetszik. Tényleg örültem, én, az Ezüst Fia, aztán jól nevelt módon besegítettem Bessie-t a kocsiba és mellé fészkeltem magam. Minden jól is alakult, vagy legalább is úgy, ahogy az elvárt volt ebben a helyzetben, kivéve azt a "bakit", hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy a hajam kapcsán mire utal, neki pedig arról, hogy konkrétan egy animációs karakter szlogenjével indítottam, amikor a menet is beindult. Annyi baj legyen. Volt már ennél cikibb is az életben, most pedig egyébként is elvette a dolog élét a tény, hogy megkezdődött a kalandunk. Végig ott voltam vele amellett, hogy saját magam is élveztem az élményt. Sokkal jobban sikerült, mint vártam, hiszen a "problémák" nem az első adandó alkalommal kezdődtek, hanem némileg várattak magukra. Ráadásul nem is azért, mert a pániktól váltott volna, ha nem vagyok ott, hanem az extázistól, és ez is olyasmi volt, ami számomra pozitív volt. A dolog egyetlen "szépséghibája" az volt, hogy a farkasa nagyon szerette volna saját testében érezni az élményt, és ahogy hirtelen a felszínre tört volna, a lány ujjai végén hegyesedő karmok felszántották a kézfejemet. Nyilván fájt. De Fakír vagyok, és ha nem is kimondottan szeretem, ha fáj, jobban hozzá vagyok szokva, mint a legtöbbek. Talán az Élet Gyermekeit leszámítva. Ettől még felmordultam. Már korábban is visszafoghattam volna, mert nem tettem, mert tudni és érezni akartam, hogy magától meddig ment volna el. Viszont azt sem akartam, hogy amint leszálltunk, ezzel kelljen szembesülnie, szóval amint lehetőségem volt rá, zsebre dugtam a balom és eltereltem mindkettőnk figyelmét a dologról. Ügyes volt, annyit minimum megérdemelt, hogy ezt ki is élvezze. Megint felnevettem azon, ahogy visszavágott a korlátos dologra. Amíg a humora azon keretek közt maradt, amíg az nem tapintott érzékeny pontomra, kedveltem és jól szórakoztam rajta. - Nem, azt tényleg nem tudtam. - feleltem neki az élvezetére, aztán átkaroltam, hogy szilárdan tartsam, ahogy megindultunk kifelé a többi leszálló utassal együtt - Azt viszont igen, hogy nem fogjuk megúszni meleg helyzet nélkül, arra számítottam. Csak kíváncsi voltam, hogy mikor jön el. És éppen ezért dicsértem meg, mert jobban teljesített, mint gondoltam volna, hogy fog. Már csak azért megérte, amilyen örömmel és boldogsággal fogadta a szavaimat. Eddigre már a kezemmel mit sem törődve csak felváltva néztem a ragyogó arcát és az utat előttünk, ahogy lassan, egymásba karolva ballagtunk távolabb. - Szívesen. Bár, azért magadnak is, hogy nem hátráltál ki belőle! Mert végső soron az volt a lényeg, hogy ő képes volt bevállalni, én csak arra "kellettem", hogy megadjam az ötletet, a kezdő lökést és olyasmi felé tereljem, ami új volt, félelmetes és minden kényelmet felrúgó élmény. Ezen a vonalon arra jutottam, hogy igazán megérdemli azt, hogy ő válassza ki a következő megállónkat. Nekem az is teljesen rendben lett volna, ha csak leülünk egy padra, amíg lenyugszik, de akár mehettünk is a következő játék felé, rajta állt. Már épp fel akartam vetni, hogy ha akar, menjünk vissza a térképhez és nézzük meg, mi van még, amikor szinte végig mért, én pedig csak a fejem oldalra döntve fürkésztem az arcát. Nem igazán értettem a benne hirtelen beállt változást. Ó, hogy vérzek... - Igen, vérzek, de már nem sokáig és különben is, kutya bajom! -igyekeztem megnyugtatni, de úgy tűnt, hogy nem igazán sikerült - Bessie, várj már, hagyd... Próbáltam volna ellenkezni, de ahogy megpróbálta húzni a karomat, végül egy megadó sóhajjal és egy pofavágással emeltem közénk a karmok szántotta bal kézfejemet. Az én mércémmel mérve egyáltalán nem volt vészes, ha Tarkként egyáltalán foglalkoznék ilyesmivel, akár le is mondhatnék. De úgy tűnt, hogy Bessie nem képes ezen túltenni magát ennyire egyszerűen. Bár, várható volt. - Éganyára, Bessie, semmi bajom! - csattantam fel, miután még bocsánatot is kért valami olyanért, amit én engedtem és ami tényleg nem jelentett semmit - Fenéket kellett volna a korlátot, jó volt ez így. Egy kicsit még zsörtölődtem, az aranyszemű a lelkem mélyén járkált fel-alá, mert hát, minek néz minket a kölyök, de csak felszusszantam, kicsit megcsóváltam a fejem és ha netalántán Bessie elmerült volna a kézfejem fixírozásában, a jobbommal az álla alá nyúlva emeltem fel a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. - Jól vagyok. - jelentettem ki már-már ellentmondást nem tűrve, aztán egy sóhaj után ellágyultam - Kedves tőled, hogy aggódsz, de tényleg nincs miért. Ilyen az életünk, ez vele jár, hidd el, hogy mire annyi idős leszel, mint én, már neked sem fog számítani. Az edzéseimen sokkal jobban szétszednek az idősebbek, és hidd el, még az is normális. Nem azt mondom, hogy kijárna neki pár verés, mert az udvariatlanság lenne, de emlékszem, hogy mi már kölyökként hobbiból kaptuk egymást darabokra csak azért, mert mókás volt. - Elmehetünk mosdóba lemosni, de még mindig várom, mit akarsz csinálni legközelebb. Visszavettem a kezem és kihúzva magam, mosolyogva zsebre dugtam megint a balomat. Nem voltam hajlandó ezzel többet foglalkozni. Kivéve persze, ha nem sikerült meggyőznöm arról, hogy ne érezze rosszul magát, mert ha nem tudja elfogadni a farkas-lét ezt a velejáróját is, akkor lehet, hogy jobb lesz leülni és megbeszélni a dolgot, mielőtt valami olyan rossz emléket hagyok benne, aminek nem szabadna léteznie.
*Mostanában mindig azt hallgattam, hogy már ideje lenne, hogy szót értsek a farkasommal, hogy ennyi évnek elégnek kellett volna lennie és ezzel azt éreztették velem, hogy nem vagyok jó farkasnak. Most viszont Lynx azt mondta, hogy nincs abban semmi rossz, hogy még mindig hadilábon állunk egymással, hogy még sok tanulni valónk van, és ezért hálás voltam. A mosolyomban a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak, és sokat hozzátett a jókedvemhez az az egyetlen, őszinte mondat. Ennek ellenére azért bennem volt a félsz amikor arra vártunk, hogy legyen szabad kocsi a hullámvasúton, mert nem véletlenül nem ültem fel még soha ilyenre, másrészt attól is féltem, hogy a bestia kiugrik a bőrömből, szó szerint. Azon voltam nagy erőkkel, hogy elnyomjam a sajátjaimat, hogy az övéi szárba se szökkenhessenek és elég jól ment, de persze nem bíztam el magam. Lynx is próbálta a helyzetet elviccelni, másfelé terelni a gondolataimat, rámutatni arra, hogy másféle reakció is származhat abból, ha a bestia nem bírná a „kiképzést”, és ebből nagy nevetés fakadt. Eltörni a korlátot, na igen. Előfordult már Mexikóban, hogy magyarázkodnunk kellett egy-egy eltört szék, asztallap miatt, de Achilles személyisége és stílusa roppant megnyerő volt ezen a téren és rögtön megoldotta a dolgokat. Itt talán észre sem vennék míg valaki be nem ül a helyünkre, ahogy a büfénél is, az emberek csak magukra figyelnek, addigra mi már messze járhatunk. Lynx azonban valami egészen mással keltette fel az érdeklődésemet, megint olyat mondott amin meghökkentem és szint teljesen elolvadtam és ez biztosan a romantikus énemnek köszönhető. Olyasmit érzek dolgokba, amiket más nem. * -Jaj, nagyon! *Tetszett, olyan fenséges volt a hangzása és ösztönösen jobban kihúztam magam tőle. Lynx másnak talán fura lett volna az ilyen megjegyzéseitől és talán korábban én is annak találtam volna, de most olyan természetesnek tűnt. Azután viszont, hogy beültünk a kocsiba, már nem volt visszaút. Bár csak a lelkemnek egy apró pici pontján éreztem a noszogatást, nem akartam elmenekülni. Végül amitől féltem, bekövetkezett, de előtte még olyasmivel szembesültem, amire nem számítottam. A bestia élvezte a hullámvasutazást és már kezdtem örülni a játék élvezetén túl, hogy nem lesz nagyobb probléma, előre ittam a farkasom bőrére. Tulajdonképpen szó szerint, ott a büfénél egy szépen kivitelezett jobb egyenes után. Eléggé el voltam foglalva azzal, hogy visszakönyörögjem a helyére, nem érzékeltem, hogy közben Lynx-et is megsebesítettem. Na, nem mintha végzetes lett volna, esetében még a gyógyulás is gyorsabban végbemegy, mint mondjuk nálam, de azért később lelkiismeret furdalást volt képes okozni. Mindennek a lelkesedésemmel ágyaztam meg miután megálltunk és kiszálltunk a kocsiból, magunk mögött hagyva a zsibongó népet, az újabb beszállókat és egy viszonylag nyugalmasabb saroknál kerestünk „menedéket”. * -Én azért reméltem, hogy nem történik meg. Főleg azután, hogy éreztem mennyire tetszik neki is. *Na igen, az egy fordulópont volt, aztán jött a feketeleves, de ez a bestiában egészen másként zajlott le. Nem frusztráció volt hanem mint….a szex. Öröm volt, élvezet, egy másfajta élvezet. Mint amikor ő vadászik és én lelkesedem, csak én nem bújok ki az ő bőréből. Persze nagy kérdés, hogy kettőnk közül ki a megfontoltabb. * -Egyedül nem vállaltam volna be, szóval ne kicsinyítsd a jelentőségedet. *Nevetve vágtam vissza, mert így volt igaz. Mellette biztonságban éreztem magam, és ez adta meg a végső lökést arra, hogy rábólintsak és végig is csináljam. Hogy mikor próbálnám meg újra egy nálam idősebb farkas nélkül? Jó kérdés. Az izgalom csitulásával azonban a külvilág is visszatolakodott közénk és az érzékeim is felszínre lökdösték a nyilvánvalót, hogy a vér szaga amit eddig éreztem nagyon is valóságos és nagyon is közeli. A lelkiismeret-furdalás rögtön képen törölt és kicsit túlreagáltam tekintve, hogy Lynx nem akárki farkas. Elő is rángattam a kezét a zsebéből ahova előlem dugta – ezt értékeltem – de nem tudott megnyugtatni, és a saját szemeimmel akartam látni mit tettem. * -Éganyára?!.... *Ez megint egy olyan szó volt amit csak Lynx szájából lehet hallani, de most nem ájultam el tőle, csak egy szívdobbanásnyi időre torpantam meg a sajnálatban, aztán továbblendültem. A kezét nézegettem, amelyen a farkas karmainak nyoma volt és tacsakos, ragadós a vértől. Arra nem is gondoltam jelen állapotomban, hogy ez hogy esik neki és a farkasnak, az enyém még csak nem is szégyellte magát és amikor Lynx felemelte a fejem, a szavaiból kiderült, miért nem. * -Tudom, hogy ilyen….de ez nem edzés volt….és ha a korlátot töröm el az nem neked fáj. Bármikor behúznék neked ha az lenne a program, de most szórakozni jöttünk. *Igen, valójában az volt a problémám gyökere, hogy elrontottam a szórakozását…egy kicsit és tehernek is éreztem magam ettől, mert kicsi vagyok és vigyázni kell rám. Lynx végül megenyhült és kompromisszumot ajánlott amit azonnal elfogadtam. * -Van nálam nedves kendő. De csak azért, mert eléggé horrorisztikust látvány nyújtasz így, a végén még mindenki kimenekül a vidámparkból. Mondjuk akkor csak a miénk lenne minden….*Néztem fel rá mosolyogva, közben már vakon a táskámban kotorásztam a csomag után. Tapintásos módszerrel meg is szereztem és diadalittasan mutattam neki. S még adós voltam az újabb játék megnevezésével. * -Szerelmesek tava? *Kérdeztem már „csőre töltött” illatos nedves kendőt lobogtatva a kezemben, amivel eltüntethettem a nyomaimat a kezéről. A nadrágjával most nem tudtam mit csinálni, de ha nagyon megnézik, majd azt mondom, hogy leöntöttem egy pohár vörösborral. Otthon majd kitisztítom, vagy kap újat. Hamar túltettem magam a „bűnömön” , már mosolyogtam rá, hogy ezzel is megmutassam, nem aggódtam túl magam. Nem a fenéket nem, de ez láthatóan bosszantotta. * -Utána kipróbálhatjuk azt a vizes csónakot, vagy mit. *Ha engedte végül, bőszen takarítottam le a vérét a kezéről, ne nézzen már ki úgy, mint a texasi láncfűrészes. Amint viszonylag szalonképes lett, már mehettünk is a romantikus énemet simogató szerelmesek tavához.*
Míg én teljesen biztos voltam abban, hogy mindentől függetlenül mindenképp kénytelen leszek majd Bessie farkasára egy ponton pórázt rakni, ő látszólag sokkal nagyobb reményekkel indult neki a dolognak. Legalább is azok alapján, ami a szavaiból kiderült. Ha nem lettem volna kénytelen a balomat a zsebemben tartani, biztosan megvakarom a fejem. - Azért ez nem így működik. - néztem rá szelíd mosollyal - Ők nem úgy gondolkodnak, ahogy mi. Állatok, ezért félig mi is azokká válunk. - örömmel és már szinte büszkén kezdtem el erről beszélni - Nekik nincsenek szavaik, csak ösztöneik. Teljesen mindegy, hogy valami "jó" vagy "fenyegető" és veszélyes. Minél nagyobb mértékben, annál radikálisabban reagálnak. Ennél pedig nehezebben lehetett volna alágyújtani, mert mondjuk... Elvenni az életed nem áll szándékomban. Elvigyorodtam, és igyekeztem megnyugtatni, ha esetleg kétségei lennének, bár szerint az eddig együtt töltött idő ezt világosan megmutatta. Fogalmam sincs, hogy mondjuk egy előre eltervezett aktus alatt mennyire kell visszafogni a partnerének, nem is az én dolgom volt ezt eldönteni, de abból, hogy gyakorlatilag féltáv-körülig kibírta, a korához képest teljesen jól teljesített. Ez nagyjából megalapozza azt is, hogy például egy normál egyetemi közegben nem fog galibát okozni, az pedig meg senkinek sem ártott, ha kapott egy erősebb pofont szexuális zaklatásért. Persze mondjuk, amikor egyedül hagytam a tömegben és még konfliktusba is került, akkor akadtak gondok, de baj akkor sem történt. Éppen ezért erre is találtam kibúvót, amivel talán ezt is meg tudjuk oldani, de erről a Vezetőséggel fogok majd egyeztetni. Egyáltalán nem állt szándékomban lekicsinyíteni a jelentőségemet, csak megjegyeztem, hogy az is dicséretes, hogy nem kellett magam után rángatva felültetni, estleg egyenesen ráparancsolni, hogy márpedig ki fogja próbálni a hullámvasutat. - De nem is arra kértelek, hogy egyedül ülj fel rá! Ott voltam vele együtt, végig ez volt a szándékom, az meg sem fordult a fejemben, hogy magára hagyjam. És miközben ilyen jól elbeszélgettünk és odébb battyogtunk, teljesen el is feledkeztem a kezemről. Ha a kis nőstény most nem érzi meg a vér szagát, szerintem csak akkor döbbentem volna újra rá, ha valamiért reflexből kiveszem a zsebemből a kezem. Persze nem csak azért nem akartam, hogy nagy dobra verje, mert tényleg számára is felesleges rossz érzés volt, hanem azért sem, mert ennyi idős Tarkként ez számomra gyakorlatilag sértés. Ha róla, a falka bármelyik tagjáról vagy az egészéről összességében lenne szó, az utolsó, még le nem szakított végtagommal is harcolnék egy nyikkanás nélkül az utolsó pillanatig. Egy ilyen karcolás tényleg nem számított semmit. Szóval egy kicsit tényleg sértetten viselkedtem nagy hirtelen. - Igen, Éganyára! - kaffogtam vissza fennhangon - Vagy az isten szerelmére, ha úgy érthetőbb! Viszonylag hamar sikerült túltennem magam a saját hiúságomon és belegondolni abba, hogy a benne létező Nő még nincs teljesen tisztában az ilyen helyzetekkel. Gondolom, még nem sokszor volt abban a pozícióban, hogy akarva vagy akaratlanul sérülést okozzon valakinek. Így hát megköszöntem neki az aggodalmát és próbáltam türelmesen biztosítani róla, hogy a világon semmi oka nincs rosszul éreznie magát. Mondjuk, még mindig keverte a szezont a fazonnal, hiszen ez nem beosztás alapján működik a való életben, és hát... Voltaképpen most is "tanulni" jöttünk, csak erről a részéről ő nem tud semmit. Sóhajtottam. - És nem úgy néztem ki, mint aki jól szórakozik egészen addig, amíg el nem kezdtél feleslegesen aggodalmaskodni? - néztem rá sejtelmesen - Úgyhogy megmosom a kezem, és elfelejtjük, hogy az egész megtörtént. Elmosolyodtam. Ha attól tartott, hogy ezzel megölte a hangulatot, nagyot tévedett. Inkább azzal tenné, hogyha most nem lépne túl az egészen. Nm vagyok már száz alatti ficsúr, aki csak azért törte-zúzta össze magát, hogy a Napgyermekek sátrában élvezhesse mágiával teli Gyógyítóasszonyok finom kezeinek érintését. Azóta történtek dolgok. - Nem hiszem, hogy rajtunk kívül bárkinek feltűnne, de persze, lemosom. Az mondjuk nem biztos, hogy mókás lenne, a vidámparkhoz és az érzéshez egyszerűen kell az, hogy sikoltozzon az ember körül a tömeg. Jó, egy nagy adag sorban állást megspórolhatnánk vele, de szerintem borzasztó kényelmetlen lenni csak ketten sikítani és kiabálni bele a csendbe. Az összes alkalmazott is bennünket nézne, azt pedig nem szerettem. Sosem vágytam a reflektorfényre ebből a szempontból, és a sok más mellett mára már hiszem, hogy ez is közös bennem és a Hiúzomban. Szeretünk a köd mögött a magunk dolgával foglalkozni. - Köszönöm szépen. Mosolyogva néztem a törlőkendőkre, egy pillanatra átfutott a lelkemen az érzés, hogy az egész Lét ide vagy oda, valahol hiányzott ez a fajta női gondoskodás. Jól esett, hogy ilyen apróságokban olykor-olykor visszatalált hozzám, ahogy Rebeccával is, bár ott az alkalom volt szégyenletes. Már nyúltam volna, hogy átvegyem a csomagot, amikor felfogtam, hogy Bessie maga szeretne megszabadítani a mostanra inkább csak alvadt vértől. Ezzel együtt közben a következő játék javaslata is visszhangot vert a fejemben - Ha ezt szeretnéd, akkor persze, mehetünk. Könnyedén bólintottam rá a dologra, miközben minden bennem kavargó érzelmet tőle eltakarva, hét lakat alatt tartottam. Az összes emléket, soha be nem teljesült vágyat, a hiányt, a fájdalmat, hiszen... Ma szórakozunk. És különben is, nem csak rá akartam tekintettel lenni, hanem magamra is. Egyszer tényleg el kell kezdenem valahogy normális életet élni, nem zárhatok ki az életemből mindent, amiről Ő jut eszembe. Nézzük a jó oldalát. Legalább egy kicsit mindketten kifújhatjuk magunkat, és a látvány is biztos szép lesz. - Az vizes hullámvasút! Javítottam ki tudálékosnak tettetve magam, aztán hagytam, hogy helyettem Bessie tisztogasson le úgy, ahogy jónak látta. Igyekeztem nem gondolkodni, nem átadni magam a régi érzéseknek, csak lehajtott fejjel figyeltem, ahogy szép lassan eltűnt a vér a bőrömről. Egytelen arcizmom sem rezdült, amikor véletlenül néha túl közel került a sebhez a kendővel. Mondtam már. Ez igazán semmiség. Aztán, amint szalonképesnek nyilvánított, először egy szemeteshez, aztán a szerelmesek tavához vezettem, és tényleg mindent megtettem azért, hogy kikapcsolódjunk, hogy jól érezzük magunkat. Amikor pedig kicsit elbizonytalanodtam, abba a büszkeségbe próbáltam burkolózni, amit azért éreztem, mert a ma este mindent összevetve jól sikerült. Teljesítettem a feladatot a Falkám felé, tanítottam és talán többé tettem az új nemzedék egy tagját és mindezt ráadásul úgy, hogy egy váratlan és különleges élményt adtam neki. Ez volt a lényeg. Semmi más.
// Köszönöm szépen, egy élmény volt újfent <3 És akkor a hét-határoknál találkozunk //
*Lynx szerint optimistább voltam, mint kellett volna, vagy ahogyan ő számított rá, de én…ha még nem is voltunk sokszor egy hullámhosszon a bestiával, annyira azért már ismertem, hogy tudjam, a jó dolgok, az élvezetesek már nem csalogatják ki a bőrömből. Ezen könnyebb volt dolgozni, mint az igazságérzetén, a büszkeségén és a haragján. Amikor azt éreztem felőle, hogy minden félelmem ellenére élvezi a hullámvasutazást, igenis optimista voltam. Nem jött be. Ezen is dolgoznom kell még, de arra legalább jó volt, hogy tisztában legyek bizonyos dolgokkal. Az ember a hibáiból tanul, persze jobb lenne mások hibájából, ahogy a nagymamám szokta mondani, de nem lehet minden tökéletes. * -Igen, tudom és érzem, mindig érzem, de a jó dolgokkal mostanában már nem volt gondom. De hééé! Reméltem is, hogy nem akarod! *Egyetértettem vele és hálás voltam az újabb leckéért, de a végén azért csak befutott egy vigyorgós poén. Reméltem legalábbis, hogy érti a humoromat, mert az utóbbi órában egyik sem sikerült túl jól. Ezért a vállon csapkodást is mellőztem, biztos ami biztos. Az különben sem én vagyok, hanem a bestia. Achilles kölyke. A lényeg, hogy megcsináltam, pontosabban megcsináltuk, mi ketten, vagy négyen. S nem is akartam elvenni Lynx érdemeit, mert ha azt nem is vettem észre, hogy megsebeztem, azt igen, hogy segített. Bármennyire is voltam optimista, az csak Lynx jelenlétének volt köszönhető, mert egyedül nem biztos, hogy vállalkoztam volna rá, legfeljebb csak akkor ha azt mondja, ez egy próba és muszáj. * -Nem, ez azért jó. Mondjuk ha muszáj lett volna, megteszem. *Valószínűleg csúfosan elbuktam volna, de az is lehet, hogy nem. Nem tudom. Talán mire leérünk a kocsival, oda ahol már mások is látnak és figyelnek, sikerült volna visszanyomnom a helyére a bestiát, de ezt már sosem tudom meg. Legfeljebb ha kipróbálom egyedül, de ez egy partizán akció lenne és nem biztos, hogy örülnének „otthon”. A viszonylag nyugodt helyen, ahol hagyhattam, hogy leülepedjen bennünk a korábbi izgalom, már képes voltam másra is figyelni, így esett meg, hogy eljutott a tudatomig Lynx vérének intenzív szaga és vele együtt a gyanú, hogy valami nem stimmel. Ezen aztán habkönnyen össze is szólalkoztunk, Lynx imádkozott, én meg a lelkiismeretemmel hadakoztam. Nem értette.* -Az Éganyát is értettem. *Jelentettem ki a magam védelmére, hát ne nézzen már tudatlannak, csak fura volt ez a szóhasználat, mert mástól még nem hallottam, másrészt én sem értettem miért akadt ki arra, hogy kiakadtam. * -De teljesen úgy néztél ki, én csak nem szeretek másnak fájdalmat okozni. Persze ha edzünk vagy valami komoly dologról van szó, szívfájdalom nélkül, de most szórakozunk. *Kaptam már eleget Achillestől amikor tanított és én is adtam neki, bármennyire is szerettem, kiprovokálta, mert úgy kellett és nem csak egy jobb egyenes csúszott be, hanem végigszántottam az amúgy is kráteres arcát éles, hegyes karmokkal. Nem érdekelt, hogy vérzik és fáj neki. * -Nem felejtjük el, majd pár évtized múlva nevetve meséljük a tűz körül. Jó, a tűz körül csak egy hatásvadász gondolat volt, de….hogy lehetne ezt elfelejteni? *Mosolyogva kérdeztem, miközben már vetem is elő a törlőkendőmet, hogy minden fakszni nélkül eltüntessem a vért a kezéről. * -Tényleg nem lenne mókás, fura lenne. Mint egy zombi filmben, bár én nem nézek olyanokat. Nincs bennük romantika. *Megrögzötten romantikus énem a felszínre került egy pillanatra és színpadiasan húztam ki az első kendőt, mielőtt még Lynx rávetette volna magát. Szerettem gondoskodni másokról, főleg azokról akik megérdemelték. Néha pont ez a nagyfokú gondoskodásom volt az ami véget vetett a kapcsolataimnak, de nem tudtam megtagadni önmagam és nem is akartam. Biztos voltam abban, hogy létezik a Henry által emlegetett hercegem, aki élvezi és értékeli ezt az oldalamat, és most már – ha minden jól megy – elég időm is van, hogy kivárjam. * -Ezt szeretném. *Néztem fel rá kéz törölgetés közben szelíden mosolyogva, mert már a gondolat is megpendítette bennem az érzelmes húrokat. Természetesen nem Lynx felé, hanem csak úgy, bele a vakvilágba. A lelkiismeret furdalásom is elillant, ahogy Lynx kezéről a vér, és meg tudtam nyugodni. * -Na, egészen csini lett. *Visszatoltam neki a kezét és összegyűrtem a tisztátalan kendőket amiket felhasználtam a vérmentesítésre. * -Vizes hullámvasút. Úgy is jó, mindegy. Az előbbi után már igazán nem lehet gond. *Én tudtam miről beszélek, de ha neki fontos volt kijavítania, ki vagyok én, hogy ellenkezzem? Amúgy a férfiak minden apróságra ugrottak. A kocsi ablaka is szélvédő volt nekik, pedig ugyanolyan ablak, mint ami a házon van, csak másképp nyílik. Vagy nem nyílik, mert elől van. Attól még ablak. Ezeket a gondolatokat a kendőkkel együtt dobtam ki a legközelebbi szemetesbe és belekaroltam Lynxbe, hogy megkeressük a szerelmesek tavát. Másféle izgatottsággal vártam, mint a hullámvasutat, s utána a vizes hullámvasutat. A bestiát megdorgáltam és megkértem, hogy odabent próbálja élvezni a mai estét, míg mi már mindenféle bonyodalom nélkül megtehettük „odakint”. Még vattacukrot is vettünk és popcornt, és nevettünk sokat, ahogyan azt elterveztük. Én meg gazdagabb lettem ismét néhány leckével és tapasztalattal. *
//Köszönöm az élvezetes játékot és örülök, hogy az élmény kölcsönös volt. Mehetünk a héthatárba! //
Kezdőlap
Túlbuzgó ficsúrunk hirtelen megtalált kevésbé udvariasan - bármi is lesz a reakciód, fedezve vagy, csak nem azonnal, hanem némi kifutási idővel.//
Első sorban inkább a végkimenetelre, hgy ki nyer. Másodsorban pedig arra (ha indokolt), hogy mennyire kapódik el esetleg a farkas úgy, hogy "én" vagyok a préda, és mindenféle külső tényező akadályoz meg abban, hogy a közelembe juss és/vagy adnak a kezedre könnyedén, mintha neked nem is kellene küzdened.//
//
//
Mehetünk a héthatárba! 
//
