A park területén elszórva helyezkednek el a padok. Szinte minden játék mellett található valamiféle ülőalkalmatosság, szemetesek azoknak, akik szeretnének maguknak pár perc nyugalmat.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 30, 2012 10:45 pm-kor.
- Hát, a hallásoddal is akadnak problémák, de sebaj. Vontam meg hegykén, érdektelenül a vállam, mit sem törődve a szemétnek szánt megjegyzéssel. Ami azt illeti, alkalomadtán valóban kihasználtam a férfiegyedeket, meg úgy mindenki mást is, csak hogy nekem jobb legyen, de ezt ő nem tudhatta. Az már ne az én problémám volt, hogy szerencsétlennek a fülével is gebasz volt, majd helyrejön… - Sejtettem. – Húztam el a számat, már be is dobva a pasast a nem érdemes vele különösebben foglalkozni kalapba. - Nem, igazából azt szerettem volna, ha lángoló karikán veted át magad értem. Fűztem szavaimat nem kevés iróniával teletűzdelve, az is biztos, hogy legközelebb előbb harapom magam fenékbe, minthogy valakivel megpróbáljak jó fej lenni. Valahogy nem működik a dolog, lehet, bennem nincs meg valami hozzá, a franc tudja… Mindenesetre nem is érdekel különösebben. Csak az volt igen mélységesen felháborító, hogy egy tacskó ilyen büdös görény, komolyan, az eszem elszállt, hogy mennyi bőr van a képén. Na mindegy, ha túl sokáig nyújtózkodik, úgyis a nyaka köré tekerem azt a takarót. - Jah, akartam, de eléggé lelomboztad a lelkesedésem. Húztam el a számat, noha úgy tűnt, kezdi kapizsgálni a dolgot, és nem kell pofán vágnom, hogy visszavegyen egy keveset az arcából. Akárkikhez is tartozik, iszonyat nagy szerencséje, hogy nem vagyok annak a falkának a tagja, lévén magányosként tengetem a napjaimat. - És még mindig szívatsz... Sóhajtok fel komoran, már-már lemondóan csóválva meg a fejem, marhára nem értem a tagot. Ennyire nem lehet valaki ostoba, márpedig, én nem bírom a buta embereket, hát még a farkasokat, azt hiszem, ideje lenne lassan megpattannom. - Fairbanksben, a vidámparkban, tuti, hogy egy kórház sincs a közelben, úgyhogy nem tudom, hogy keveredtél ide. Szívesebben oltanám be valamivel, de őszintén, már beszélni sem akarok vele, mert túlságosan nagy a valószínűsége, hogy előbb-utóbb beverem a képét, akkor pedig már nem csak a koponyájával lesznek bajok. Ennek ellenére türtőztetem magam, egészen normálisan viselkedek, pedig nem akarok… Nem nehéz kiszúrni a kártyát, pláne úgy, hogy azonnal megragadom a karját, hagy nézzem meg kicsit jobban, de hamar megbizonyosodom arról, hogy jól láttam. Ezek szerint Castor az Alfája, még jó, hogy nem ütöttem le… cseszhetném akkor a férfi további segítségét. Jellemző, most bébi csőszködhetek itt, míg hazatoloncolom a jómadarat. Hát, ez a nap se nagyon lehet már ennél pocsékabb, az holt biztos. Csak senki ne higgye azt a szállodában, hogy én láttam el a baját. Hamar elengedem a kezét, alig telik el pár szívdobbanásnyi idő, elvégre nem megtépni akarom, úgyhogy végül elteheti azt a papírjait. - Hm, előbújt az elviselhetőbb oldalad? - Kérdésem ellenére elfogadom a felém nyújtott kezet, és megrázom, erőteljesen, nem túl nőiesen, lévén illik ilyen módon is érzékeltetnem az erőviszonyokat. - Emma. A következő kérdésre azonban felszalad a szemöldököm, majd végül megvonom a válla, végül is miért mondanék nemet, a grillcsirke finom. Az viszont tuti, hogy ezután a móka után az erdőben töltök pár napot, szükségem volna némi tényleges kikapcsolódásra, távol a civilizációtól. - Meg, utána pedig hazaviszlek... Gondolom, nem emlékszel semmire, különben nem kéne a személyidet előkapnod bemutatkozásnál. Jelentettem ki, és ha kell, felcsapom a vállamra, mint egy hisztis kisgyereket, és úgy vonszolom el a Hotelbe, de előtte legalább tömjük meg a hasunkat, úgy elviselhetőbbnek ígérkezik a dolog. - Már-már hízelgő lenne, hogy megelőzött a hírem, de ha nem emlékszel semmire, rólam sem hallhattál, úgyhogy fogalmam sincs, hogy is érted. Inkább térjünk vissza arra a csirkére. Indulok el az ínycsiklandozó illatok irányába, ha át akar verni, és meglépni, úgyis hamarabb rájövök, mint sejtené, és akkor nagyon morci leszek.., Ám nem sok esélyt látok rá, egyértelmű, hogy nagyon éhes. - Tudod, mi történt a fejeddel? Ez az emlékezetkiesés nem tarthat nála sokáig, ugyanaz a képessége, mint nekem, tehát lényegesen gyorsabban gyógyul, mint a legtöbb farkas. Meglehet, túl sok károsodás érte az agyat, sok mindent kell helyreállítani, így ezért nem tiszta még neki a kép. Hamarosan meggyógyul majd, és akkor megint képbe kerül, azt viszont nem fogom megvárni vele, majd gondoskodnak róla a falkában.
- Tessék? - kérdezek vissza a hallással kapcsolatos megjegyzésre. Ha már így elkezdtünk belemelegedni a másik óvatos bosszantásába, vagyis az ugratásba, akkor ez a kérdés pont ide illik. Bár nem igazán érzem, hogy problémák lennének a hallásommal, hiszen egész jól hallom, amint a tőlünk pár méterre beszélgető csoportban éppen aktív telefonszám cserék mennek. Meg is fordul a fejemben, hogy ~ Hol élnek ezek az emberek? Az őskorban? Ma már ott a facebook! Senki se adja ki a telefonszámát elsőre! ~ de méltatlankodásom elmém ködébe vész, és a következő pillanatban már nem is emlékszek arra, hogy egyáltalán foglalkoztattak azok az emberek. Visszatérve a témára, mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy angyalok nem élnek a földön, márpedig ha egy nő megfelelően el van látva mindennel, amivel csak kell, akkor már jó ember nem lehet, ha meg ráadásul még farkas is... akkor ide a bökőt, hogy minden első férfit, akivel találkozik, kihasznál azzal a céllal, hogy valamivel kapcsolatban előrébb legyen. Nem mintha én másként élnék, csupán kisebbek az esélyeim, mert nem megfelelő a karosszériám. Magam sem értem, hogy miért vagyok általában ilyen kretén, bár ennek sok köze lehet az amnéziámhoz is. Talán pár órával később -i-i-i-igen, _én_ regenerálódok- már erre is emlékezni fogok, sok más szarság mellett, amire nem akarok emlékezni, de muszáj lesz. Szóval igen, ha valaki feltenné azt a kérdést, hogy élvezem-e, ha gyökérként viselkedhetek, akkor azt kell mondjam, hogy nagyon is! Sőt! Azért elvigyorodok, de nem abban a bugyuta fajtában, hanem abban a szerencsés önelégültben, amit tudtommal, akik ismernek, kedvelnek bennem, hiszen ilyenkor nagyon jól látszik rajtam, hogy -ha most nem is- de általában tudom, hogy mit akarok és hogy azért mekkora energiát vagyok hajlandó felhasználni. - Ho-hogyne... feleségül ne vegyelek? - szánkázik a röpke válaszom csillogó fehér fogaim között, amik csak úgy mosolygás közben szándékolatlanul is elővillannak. Még hogy karikán átugrálás. Persze nem ettem meszet, hogy elhiggyem komolyan gondolja, de azért, na... hogy lehet ilyen pimasz valaki, akinek még falkája sincsen? Hogy honnan tudom ezt az információt, azt magam sem értem, de nem állok meg rajta értetlenkedni. - Minek nézel engem, akrobatánk? Mert akkor rossz ajtón kopogtatsz – és ha ehhez még hozzá fűzném, hogy orvos vagyok, akkor valószínűleg sírva-röhögőssé válna a szituáció. - Nem kell lelkesedned az iránt, amit csinálsz – mondom, és ez is egy olyan sablon válasz, ami nem azért jön, mert oda illik, hanem, mert jönnie kell. Azt hiszem, hogy meg van bennem annak a kényszernek a magja, hogy mindig válaszoljak valamit arra, amit mások mondanak nekem. Az emberek többsége nem igazán lelkesedik az iránt, amit csinálnia kell, és a farkasok nagy többsége is így van ezzel, hiszen, ha nem így lenne, akkor nem lenne a folytonos harc a hatalomért. - A vidámpark nekem is leeset. Ez a Fairbanks olyan ismerősen cseng – tűnődök el, a gondolataimba merülve. Közben felvillan előttem egy-két ismerősnek tetsző arc, de nem tudok hozzá neveket vagy eseményeket csapni, csak úgy egyszerűen megjelennek, és abban biztos vagyok, hogy a városhoz mindegyiknek köze van. - Elviselhetőbb? Nekem olyan oldalam nincs – újabb ezer karátos vigyor mellett megpróbálom megjegyezni a nevét. Közben még egyszer jól végig nézek rajta, hogy testet is társítsak a névhez, ne csak arcot. Lehet, hogy azon kapom magamat, hogy a levegőt is szaglászom, de sokkal valószínűbb, hogy ez már annyira vérembe ivódott, hogy észre se veszem, mit csinálok. - Emma, akkor a grillcsirke megfelelő lesz? - ismétlem meg nevesítve a mondatot, hátha úgy közelebbinek érzem magamhoz a nőstényt, de még így is biztos vagyok benne, hogy eddig sosem láttam. Pedig rengeteg helyen jártam már -rengeteg helyen vertek már el- isten a tanúm rá, de vele még nem találkoztam. - Haza? Ezek szerint tudod, hogy hol lakok? - ez azért egy cseppet megdöbbent, mert ha tudja, hogy hol lakom, akkor valami közünknek mégis lennünk kellene egymáshoz. Vagy a személyimen szereplő helyre akar elvinni? Mert ott biztos, hogy nem lakhatok. Annyira hülye nem lennék, hiszen azaz irodám címe, ott meg csak az alkalmazottaimat lehet megtalálni. Újabb információra bukkantam saját elmémben, aminek nagyon megörültem, még a szemeim is felcsillantak, de nem mondtam a nőnek erről semmit. Valószínűleg nem a legjobb ötlet mindenkinek kifecsegni a saját magammal kapcsolatos információkat. Még a végén megütöm a bokámat, vagy megüttetem valakinek a bokáját a falkából. - Szóval van híred – nyugtázom magamban, de mégse hagyhatom annyiban a dolgot, főleg nem azt, hogy abbahagyja a csicsergést, ha már így elkezdtünk összemelegedni. - Mit kellett volna rólad hallanom? - kérdezem, mert feléled bennem az a furcsa vágy, hogy minél több információt gyűjtsek magamba. Ez is egy jellemző tulajdonságom. Tudom, hogy milyen értéke lehet egy-egy elejtett szónak vagy mondatnak. Ha lenne hegyezőm, akkor már beletoltam volna a füleimet, hogy jobban halljam, amit mond. - Közben rátérünk a csirkére, félni nem kell – bár, ami azt illeti én szívesen harapnék egy darabot az eladóból is, de ennek a jelen holdállásban semmi értelme, szóval mélyen magamba űzöm a gondolatot, miközben magamban azon méltatlankodom, hogy juthatnak az eszembe ilyen dolgok. Ja persze, farkas vagyok... És eszembe se jutna meglógni, mert minek is futnék bárhová, ha úgyis utol lennék érve? Bár van egy sanda gyanúm, hogy egyébként jobban ismerem a várost, el tudnék előle tűnni, ha egy szokványos hétköznapon lennénk. - Gondolom nem az orvosi blablára gondolsz – sandítok rá, sandítok rá elég gyakran, mert még mindig elég bizalmatlanok vagyunk egymással ahhoz, hogy rendszeresen eszembe jusson, hogy vajon mikor akarhat megtámadni, és egy kicsit megagyhelyelni. - Persze azt is elmondhatom, ha elég erős a szaktudásod vagy latinod – itt majdnem felnevetek, mert nem szoktam ilyen tudást kinézni a csinos pofikból, legyenek bármennyire idősek. Ennek persze sok köze van a neveltetésemhez, hiszen családomban -és felmenőim között se- jellemző, hogy a nők bármi módon tanuljanak takarításon és alapvető elsősegélyen kívül más értelmes dolgot. - Egy beton villanyoszloppal próbálták darabokra zúzni a koponyámat, de csak darabosra sikerült. Iszonyatos mákom, hogy pont azaz egy apró szegmens maradt sértetlen, ami a regenerációs folyamatokért felelős – talán az emberek számára hihetetlennek tűnhet, amit mondok, de megpróbálok annyira halkan beszélni, hogy ne hallhassanak belőle túl sokat. - A hivatalos álláspont szerint nekimentem egy motorral – mondom, közben hozzáfűzve egy vállvonást. Valamit be kellett adni a rendőri szerveknek, mert nem nézett volna ki szépen az, hogy egy vérfarkas kitépet egy póznát és párszor fejbe kólintott vele. Közben eszembe ötlik, hogy Castor elégedett lesz, mert nem azért csaptak le, hogy elvegyék tőlem a cuccot, hanem azért, mert nem vehették el tőlem, hiszen már leszállítottam. Elégedettnek érzem magamat a verés ellenére is, amiért sikerült megcsinálnom ezt a küldetést. - Te merről jöttél, Emma? - kérdezem, mert azt már min a ketten láthatjuk és tapasztalhatjuk, hogy míg én ide tartozom, addig ő nem. És ha nem tartozik ide, az gyakran nem jelent túl sok jót. - És mit keresel a városban? - csapok hozzá még egy kérdést, abban reménykedve, hogy megválaszolja miután kiszolgálnak minket. Habár meg tudnék enni többet is, de a biztonság kedvéért egyelőre csak kettő mellett döntök, mert az emberi szemszögből nézve annyira nem látszik durvának, viszont a „fiúknak is kell vinnem” szöveggel kifizetek még kettőt, amit étkezés után magammal vinnék, persze nem a fiúknak, mert nekik toll a fülükbe, hanem magamnak, hogy pár sarokkal arrébb majd azt is betömhessem. Már gyerekként is nagy evőkém volt. Ha szegények lettünk volna, anyámnak még a szoknyája is ráment volna az etetésemre. Amikor végre újra félrehúzódunk a padokhoz, akkor megismételem a kérdést, figyelve arra, hogy újra kimondjam a nevét. Meglátjuk, mennyire zavarja, ha gyakran mondogatják neki. Értékes tanúságok szoktak születni az ilyenekből. - Mit is mondtál, Emma, mi a teljes neved? - érdeklődőm meg, mert tudom, hogy nem mondta végig, viszont jobb lenne tudni. Később, ha utána akarnék nézni, mert van egy olyan érzésem, hogy általában utána nézek vagy kérdezek a dolgoknak. Főleg, ha valamit érdekesnek találok. - És foglalkozol valami érdekessel is, vagy csak tengsz-lengsz hasznavehetetlenül? - hogy miért teszem fel ezt a kérdést, azt magam se értem, de általában nyomós oka szokott lenni. Valószínűleg a szerint értékelem az embereket, hogy mennyire lehetnek hasznosak a számomra.
- Isten mentsen engem attól. Legyintettem, nyilvánvalóan csupán költőinek lett szánva a kérdés, ez azonban nem akadályoz abban, hogy válaszoljak rá, lévén ő sem volt rest reagálni a hülyeségre, amivel megbombáztam. Akkor már nehogy elússzon a lehetőség még egy odamondásra. - Jah, biztos vagyok benne, hogy elég rosszak az akrobatikus képességeid… Célzok némileg övön alul, de hát na, ő kezdte, én meg a majom vagyok, aki folytatja, lévén egészen élvezem, hogy valakin végre én is köszörülhetem a nyelvem, és nem kell úgy viselkednem, mint egy meghunyászkodó pincsikutya. Arra meg amúgy is tojtam mindig, hogy kinek mi a véleménye becses személyemről. Egy szinte kölyökfarkas pláne nem fog érdekelni ebből a szempontból. - Ez marhaság. - Feleltem könnyedén, olyan magabiztosan, hogy kétség sem férhetett hozzá, valóban így gondolom. - Lehet, hogy neked jó mindent ezzel a savanyú ábrázattal művelni… – Köröztem egyet nyitott tenyérrel az arca előtt szemléltetésképp, és nem átallottam mosolyogni mellé, s ha már ő villogtat, úgy előkerültek az én fehér fogaim is. - … de én jobb szeretem élvezni az életet. Egészen sajnáltam azokat, akik így állnak a világhoz, de felőlem tegye csak, nekem nem szokásom olyasmit csinálni, amiből nem származik hasznom, vagy nem okoz akár egy cseppnyi jó érzést is bennem. Történetesen csak azért hagytam, hogy szívja a vérem, mert már tudtam, hová tartozik, és akár még jól is kijöhettem abból, ha visszaviszem a hotelbe. - Milyen édes gondolat, mindenkinek van. Vontam vállat, nekem is volt, egész kellemes is, de azt nem villogtattam, sebezhetőnek éreztem magam olyankor, ehhez az érzéshez meg érthető módon sosem ragaszkodtam. - Remek lesz a grillcsirke, igen. – Bólintottam, majd azt követően még egyszer, elvégre, a következő kérdésére történetesen tudtam a választ. Nem biztos ugyan, hogy ott lakik ténylegesen, de a Betolakodók közül valaki biztosan meg tudja mondani, sőt, talán segít majd az emlékei visszatérésében, ha köztük lesz. Abban mondjuk határozottan nem voltam biztos, hogy bárkinek is jót tesz majd, ha újra önmaga lesz a pasi. - Ezek szerint tudom. – Toldottam meg azért a fene nagy bólogató mániámat néhány szóval. A következő kérdésre nagyjából úgy nézek rá, mint egy ütődöttre. Csak nem gondolja, hogy ilyen egyszerűen kiadom magam olyannak, aki egymaga képtelen lenne kiszedni belőlem bármit is, amit nem akarok elmondani? Eszemben sincs magamról csacsogni, azt már eljátszottam részegen Castorral, elég is volt úgy egy évtizedre. Aki akar, majd megismer szépen lassan, azt meg nyilván nem fogom az orrára kötni, hogy annak az elhagyott kölyke vagyok, akit a jelenlegi Alfája megölt, és átvette a helyét. - Csupa lényegtelen apróságot, szóra sem érdemes. Természetesen csont nélkül a képébe hazudtam és még az sem érdekelt, ha esetleg erre ráeszmél. Maximum csak még csodásabb lesz röpke kis ismeretségünk, mire a kellemes jelző abszolút nem aggatható, még ha nagyon erőszakoljuk, akkor sem. Vajon azok, akik ekkora gyökerek már alapból, milyen kapcsolatokkal rendelkeznek? Én legalább vissza tudom fogni magam, ha a helyzet úgy kívánja. Na, most nem kívánta… - Félni egy grillcsirkétől? Még meggondolom, talán nem fognak annyira remegni a térdeim. Őszintén, ha nem vendégelne meg, akkor is bármikor szereznék magamnak kaját, így vagy úgy. Nem szokásom az ilyesmi miatt kétségbe esni, alapjában véve semmiért sem, annál azért jóval erőteljesebb személyiség vagyok. - Nem, a józan paraszti elmémnek a közérthető verzióra van szüksége. – Nem igazán érdekelt, hogy mire juthat ebből, bár nem volt nehéz kitalálni a reakciókból, hogy még csak nem is feltételezi, hogy megérthetné a dolgot. ~Seggfej.~ Szívem szerint ki is mondtam volna, de már egészen belekúszott az orromba a grillcsirke illata, jól esett volna kicsiny kis ízlelőbimbóimnak. Úgyhogy kussban hallgattam, mintha érdekelne is a dolog, pedig igazából hullára hidegen hagyott a nyomora, csak igyekeztem a minimális szinten kulturált és normális ember, azaz vérfarkas látszatát kelteni. Sikerem mondjuk nem biztos, hogy túl sok volt benne, no de ez megint olyan volt, ami felett könnyedén siklottam el. - Ezek szerint már van, amire emlékszel. Állapítottam meg roppant elmésen, talán itt is hagyhattam volna a francba, úgyis mindjárt helyrejön, bár, ha valaki megcsókoltatott vele egy villanyoszlopot, az jó eséllyel még mindig pályázhat rá. Jobb, ha vigyáz a hülye fejére, amíg biztonságba nem kerül, még a végén ráhúznák a vizes lepedőt. - Detroitból egész pontosan. – Erre végül is válaszolhatok, semmi komoly következtetést nem vonhat le belőle, maximum azt, hogy valahol azért mégiscsak akad valahol egy falka, amihez több közöm van, mint amit ő gondol. A következő kérdésre azonban megrebbennek sötétbarna tincseim, ahogy megrázom a fejem. A kíváncsiság nem mindig kifizetődő dolog. - Pillanatnyilag szórakozást, festői tájakat, jó pasikat, tudod, ilyen semmitmondó dolgokat. – Mondjuk, valahol ez még igaz is volt, de nem emiatt voltam főként a városba, azt viszont nem óhajtottam elárulni neki, egyébként sem tartom valószínűnek, hogy végül maradok. Elég rideg és hideg volt ez a város az én ízlésemnek. Közben elveszem az egy csirkémet, nekem bőven elég ennyi, sosem voltam nagy zabagép, bár a kedvenceimből képes vagyok elég sokat felfalni, de még mindig jobban szeretek főzni, mint enni. - Úgy látom, rég jutottál kajához. Ledobom magam az egyik padra, nem vagyok én ló, hogy állva egyek, és elkezdek kisebb darabokat leszántani a csirkéről. A kérdés megmosolyogtat, bájos próbálkozás, talán van is olyan hülye, aki beugrik neki, de az nem én voltam. Az tökre nem zavar, hogy gyakorolja a nevem, elvégre, szeretem, semmi bajom vele, és még bónuszként meg is jegyzi. Hát nem csodás? - Nem mondtam. Mosolygok rá bájosan két falat között, ezzel talán egyértelműsítve, hogy így is fog maradni, a vezetéknevem nem az, amit sokat hangoztatnék errefelé, még akkor sem, ha ő nem ismerhette a Teremtőmet. Arról már biztosan hallott, miként lett Castorból Alfa. - Tökre hasznavehetetlen vagyok. Jelentettem ki gondolkodás nélkül, ha már ilyen kedves ez a drága hím, akkor teljesen biztos, hogy nem áll szándékomban reklámozni magam, nézzen inkább olyan egyszerűnek, akár egy vasszöget, az sem érdekelt volna. Igazság szerint, vannak, akikkel egyszerűen nincs kedvem beszélgetni, Damien is ilyen, lévén eleve úgy kérdez, hogy attól minden idegesebb természetű egyénben felszökne a pumpa. Ha nem lenne egy emlékeit vesztett tacskó, vélhetőleg már nekiugrottam volna, hogy vegyen vissza a világegyetem méretű arcából. - Tömd a búrád, aztán elviszlek… Nem volt kedvem több időt vele tölteni a szükségesnél, találok én magamnak szórakoztatóbb időtöltést is, mint a nem igazán bújtatott sértések hallgatása. Inkább ettem, és reméltem, ő is így tesz, legalább addig se beszél.
Nincs szükségem arra, hogy leüljek a padra ahhoz, hogy jól érezzem magam. Lehet, több közöm van a lovakhoz, vagy egyszerűen hozzászoktam ahhoz, hogy mindig talpon (vagyis ringben) kell lennem ahhoz, hogy ne eshessek el.
Az a baj Damiennel, hogy olyan fene nagy pofával áldotta meg a sors. Már, ha áldásnak lehet ezt egyáltalán nevezni. Régebben se volt mire fel vernie a mellkasát, mégis megtette. Már, ha leszámítjuk azt a tényt, hogy milyen családba született. Mert azért mégis...! Seattle alvilági elitjébe tartozni már születésed pillanatától fogva mégis kell, hogy jelentsen legalább annyit, hogy van valamire fel. Egyfajta kék vér folyik az ereidben, még ha ezzel gyermekként nem is vagy tisztában. Ráadásul a Vezért fiának jobbik jobb karjának lenni se utolsó tizenévesen.
Egy kézzel az arcomhoz nyúlok, hogy megdörzsöljem a halántékomat. Nem kell félni attól, hogy kinyomom az agyamat a helyről, mert itt már minden rendben van, ahogy attól se hogy a masszírozástól összevérezek valamit, mert az érhálózatom az elsők között állt helyre. Ezekkel a lágy szövetekkel mindig olyan egyszerű volt. A probléma csontotokkal van, amiknek a visszanövesztése gyakran hetek kérdése.
Az a fene nagy baj Damiennel, hogy nem akar maga mellé semmit: se kutyát, se macskát, se feljebb valót, se barátokat, se segédeket, se szeretőt, se az alja népet. Egyszerűen nem akar semmit se, semmi olyat se, ami érzelmekkel, kötelességekkel járhatna. Hogy miért? Mondjuk azt, hogy túl fiatal, vagy hogy túl frissek még azok a sebek, még akkor is, ha pár tíz év már elmúlt a feje felett, mióta történt. (Ejj, Damien fiam, még mindig ugyan azokat a sebeket nyalogatni!) Ha őszinték akarunk lenni, akkor egy olyan személy számára, aki mindig mindent elveszített, amihez ragaszkodott -a saját életén kívül, persze- akkor be kell vallanunk magunknak, hogy ezek azok a dolgok, amiktől Damien igazán fél: a tárgyakból mindig vehet újat az ember, de az „emberi” kapcsolatok, ha elvesznek, nem hozza vissza azokat senki.
Halkan sóhajtok, hogy elengedjem a hirtelen felgyülemlő gondolatokat, mielőtt újra szabadjára engedném az események folyását. Pontosabban megzaboláznám azokat. Innentől már egész ismerős a téma, még úgy is, hogy emlékeim nagy része az amnézia homályába vész. A forgatókönyv a következő: Még egy-két nem éppen óvatos megjegyzés, némi egészségtelen zsörtölődés, aztán, ha nagyon kikel magából, akkor úgy fog viselkedni, ahogy emberek között nem illene. Szerencsésebb esetben nem „csiklandozza” meg az agyamat a karmaival, csak kijelenti, hogy mekkora egy kretén vagyok. Jobb esetben azt mondja, hogy mégse akar elkísérni és lelép. Rosszabb esetben elég idióta helyzet fog kialakulni.
Damien észre se veszi, hogy elkezd benne dolgozni az ösztön. Apró téglácskák kerülnek helyére, ahogy az elméje köré építendő falat, mint egy pajzsot kezdi el felhúzni, egészen addig, míg rá nem döbben arra, hogy nincs egyedül: Olyan arccal pillantok a nőstényre, mintha egy pillanatra -jó hosszúra- elkalandoztam volna ~ Ne haragudj, nem figyeltem! Mit is mondatál? ~ kérdezném, de ehelyett csak annyit nyögök ki, hogy – He? - az arcomon hagyom elülni az értetlenséget, mintha újra nem egészen lennék annak tudatában, hogy hol vagyok. Ez azért már eléggé jól megy.
~ Nem az a feladatom, hogy megkedveltessem magam, hanem, hogy meggyógyítsam őket ~ jut eszébe egy régi bölcs mondás valakitől miközben falatozok tovább, akire egykor felnézett. Az első mentorom használta ezeket a szavakat. Ő sem volt egy könnyen emészthető fajta, de megfelelő mennyiségű együtt töltött idővel hozzá lehetett szokni ahhoz, hogy ő így fejezi ki magát. Talán tőle tanulta el ezt a modort... bár ő valamivel illemtudóbb volt a fajtársakkal szemben... és, ha mégsem, akkor is volt mire fel vernie a mellét. Damien is felépített egyfajta hátteret maga mögé, amire büszke lehet és itt van ez az „Emma Detroitból”, aki még csak nem is tartozik ide, és van pofája fölé ülni a padon.
Damien kezei között hangos reccsenéssel törik darabokra a csont, míg a szélrózsa ezer irányába apró húscafatok reppennek, így valószínűleg kerül belőle a nőstény hajába és ruhájára is, nem beszélve Damien világos trikókkal vetekedő ujjatlan pólójáról, amin jól meglátszanak a zsírfoltok. Mintha csak erre kapna észbe. Nem olyan meglepő, hogy egy _jól_ átsült csirke csontja törik. ~ Bocs, ne haragudj ~ tolul elméjébe az első reakció, de hamar elfojtja magában a jófiút, és valójában csak annyit mond, hogy – Ezt nem így képzeltem el – közben szívja a fogát, mert... ha ezt mondjuk a paddal tette volna, az kicsit se lenne vicces. - Nesze, papírkendő, vakard le magadról – húz a zsebéből elő egy tízes csomagot, és ejti a nőstény ölébe, annyira azért vigyázva, hogy ne a csirkére ejtse a csomagot, és farkasként van annyira ügyes, hogy a porban se landoljon. - Így máris nem nézel ki olyan jól – vigyorodik el, mintha legszebb öröme mások kára lenne. Közben a maradék szalvétájával megpróbálja leszedegetni magáról a kárba ment csirkét. - Maradtam volna a kórházi köntösben - morogja maga elé, miközben már nem deríti az a tudat, hogy nem csak neki lett rossz. Azon méltatlankodik magában, hogy mocskos lett a ruhája. Persze a bőrkabátról könnyű letörölni, viszont a bélés kényes anyagból van ebben a drága ruhán, aminek nem tesznek jót a rostok között rothadó csirkemaradványok.
Az én szimpátiámat nem volt egyszerű elnyerni, pláne ha valaki még harcolt is ellene. Az biztos, hogy ez a hím nem fog a kedvenceim közé tartozni, legyen akárkinek az akármije… De hát, mint azt tudjuk, nagy az isten állatkertje, bőven megfér benne pár címeres ökör. Érzem, ahogy kezd a helyére siklani a pajzsa, bár most már azt is tudom, hogy könnyen be tudnék törni mögé, ez azonban már nem állt szándékomban. Nem érdekeltek az érzései, az erejével, korával és a vérvonalával már így is tisztában voltam. A többivel úgyis csak az agyamra menne, mint ahogy a puszta lényével is teszi. Jó, én sem vagyok szinte senkivel sem kompatibilis józanul, de a pasas még rám is rám tett jó pár lapáttal. Komolyan, idegesítőbb volt, mint bárki, akit ismertem, komolyan késztetést éreztem rá, hogy viszonozzam eme csodás tulajdonságot, nekem sem esett nehezemre mások agyára menni. - Semmi. Felelem kurtán, most mit szívjam a fogam ama mérhetetlen tahóságon, hogy bár kérdez tőlem, de a válaszra figyelni már nem hajlandó. Ha eddig nem tanulta meg, hogy némi illemet magára hányhatna, akkor eztán sem fogja. Csodálkozom azon, hogy Castor még nem tépi meg állandó jelleggel. Na mindegy, nem érdekel, csak legyen annyi cérnám, hogy haza tudjam szállítani, a többi már abszolút nem érdekelt, csak aztán ne lássam soha újra… A szemöldököm a magasba szaladt, ahogy szétroppant a csirke az ujjai között, lám, volt némi dühkezelési probléma odabenn. Ez igazából pofátlanul kaján vigyort csalt az arcomra, láthatóan én is idegesítem. Öröm és boldogság. Mára már nem is kell egyéb. Láthatólag abszolút nem érdekel, hogy megbombáztak pár húscafattal és csontdarabbal, bár ami azt illeti, jobb szeretem, ha ehhez vér is társul, és épp egy farkas tépi szét az áldozatát. Remélem, azzal is ráteszek a jó hangulatára egy lapáttal, hogy nem viselkedek hisztis picsaként a helyzetet illetően, és nem sápadok le, hogy úúúúristeeen, zsíros lett a ruhám. Ami amúgy rohadtul nem érdekel, van másik, ezek ilyen fogyó eszközök nálam, de szerintem a legtöbb farkas ugyanígy van vele. - Azt hiszem, nem akarom tudni, hogy képzelted el. Tényleg abszolút hidegen hagyja, biztos benne ugyanis, hogy csöppet sem lenne hízelgő számára, nem mintha ez az lenne, de vélhetőleg még mindig a kisebbik rossz. Nyugisan a számhoz emelek még egy falat csirkét, és bepuszilom, miközben végigmérem, aztán csak felsóhajtok. A papírkendőt nem óhajtom megköszönni, a nesze az egy olyan szó, ami úgymond fölöslegessé teszi, hogy megpróbáljam tartani magam az illemhez, lévén, úgyis csak a bunkóság lesz a válasz rá. - Az lehet, viszont biztos, hogy finomabb vagyok. Jelentem ki pofátlan magabiztossággal, miközben innen-onnan eltűnnek a foltok a kendőknek köszönhetően, a hajamból is előhalászok pár darabkát, a ruhám pedig hivatalosan is megkapja a kukára érett címkét. - Jah, mert az utána nem a te problémád, mi? Gúnyolódok, majd végül megadom magam, mert ha tovább hergelem, még a végén rosszul alakulnak a dolgok, és meglehet, nem csak az ő fülét fogják megcibálni. - Nyugodj le, nem kell a műsor, túl sokan vannak… Állok fel könnyed mozdulattal, majd karolok bele, mintha mi sem lenne természetesebb, így kívánom jelezni, hogy ideje menni, jobb a feszültséget biztonságos falak közt lerendezni. A szállodában biztos van olyan hely, ahol kieresztheti a gőzt… Mivel nem volt teljesen ép eszénél, nem tartottam jó ötletnek az erdőbe vinni, nem tudtam volna elmagyarázni, hogy miként engedje ki a farkasát. - Menjünk, elviszlek a tieidhez, ott majd tiszta lesz minden. Én nem fogok kiselőadást tartani, nem az én műfajom volt, kifejezetten röhejes lettem volna mentornak, lévén inkább vertem volna bele a kölyköket a földbe, minthogy utat mutassak nekik. Remélem, volt annyi esze, hogy tényleg velem jöjjön, és így hamar eljuthatunk a bérelt kocsiig. A sajátom még Detroitban volt, és ott is marad, amíg rá nem jövök, mit is akarok kezdeni magammal.
- Azt én nem tudhatom – játszik egy leheletnyi mosoly az ajkaimon, és azért mégis minden belső ellenkezésem ellenére az ösztöneim vezetik pillantásomat, ahogy tekintetem végig siklik a magabiztosságtól sugárzó testen. Jól van. Elismerem magamban, hogy kívülről minden rendben van, de ettől még nem fog kenyérre kenni. Jól ismerem én a nőket, tudom nagyon jól, hogy minél szebben ragyog az alma héja, annál férgesebb a belseje. De foglalkozok inkább a ruhámmal, amit úgy érzem, hogy menthetetlen, mihamarabb a tisztítóban kell végeznie. És a kedvemet se támogatja az, hogy úgy tűnik a közöttünk -már nem a ruha és közöttem, hanem a nőstény és közöttem- létrejött vibráló kapocs kezd megszilárdulni kölcsönösen negatív, taszító irányban. - Cöh.. - na erre már nem tudok mit mondani. - Csak nem a kórházi takarító személyzet védőszentje személyesen? - na, mégis csak sikerült, pedig valójában nem akartam belemenni ebbe a játékba. Közben leszedegetem a mellkasomra tapadt csirke darabokat egy papírkendővel, de az éktelenkedő zsír folttal nem tudok mit kezdeni. - Nyugodt vagyok – villantom rá a tekintetemet, egyáltalán nem nyugodtan, miközben felfortyanok azon, hogy úgy kezel, mint egy taknyos kölyköt, pedig nem ma jöttem a falvédőről. A belém karolástól felülemelkedik a feszültségemen az értetlenség. - Most meg mi van? - először megpróbálok egy helyben megállni, de aztán gyorsan leesik, hogy erősebb nálam, és cseppet se lenne vicces, ha végig vonszolna a padlón a járókelők szeme láttára. Valahogy olyan érzésem támad, hogy a lehetőségeim és a türelme is fogytán van. És senkinek se tenne jót, ha engem újra belevernének a betonba. Amúgy is beszélnem kell Castorral. Valószínűleg az az igen kedves farkas, aki ellátta a bajomat nem annyira kedveli a mi vezérünket, és arra a csomagra is szüksége lett volna, amit sikeresen leszállítottam. Más különben nem lett volna annyira dühös, hogy megpróbáljon velem végezni. - Te mindig így szeded fel a hímeket? - szakítom meg a kialakulni készülő csendet, mert az első pár lépésnél elkalandoztak a gondolataim azon, hogy vajon mi lesz a sikeres küldetésem jutalma. Közben erre a mondatra talán Emma is elenged, mert tudok én járni a saját lábamon is, segítség nélkül. Bár ezt nem teszem szóvá, mert még a végén rám sütné, hogy tényleg úgy viselkedek, mint egy kölyök. Valahogy megpróbálok erőt venni magamon és nem megszólalni, míg az autóhoz nem érünk, ha csak nem áll elő valamilyen újabb idegesítő mondattal, mert az ilyeneket szükségesnek érzem lereagálni. Majd a kocsiban, ha már úton vagyunk, néha megjegyzem, hogy merre lenne rövidebb, mert úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet.
~Még jó, hogy nem…~ Ha rajtam múlik, ez nem is fog változni, nálam nagyon könnyű negatív megítélés alá esni, s ha ez megtörtént, onnan visszakerülni a semleges szintre közel sem egyszerű, annyira azonban nem gondolok sokat magamról, hogy úgy gondoljam, Damiennek ez célja lenne. Őszintén, nem is szeretném. Ha már valakivel ilyen tökéletesen lehetetlen az első találkozás, akkor maradjon is olyan. - Nem, de nem kedvelem azokat, akik mástól várják el, hogy kinyalják a seggüket. Vontam vállat, engem nem érdekelt, ha magára veszi, vegye csak, még ha csak egy francos tisztíttatásról van is szó. Nem ismertem, az igaz, de őszintén, nem is akartam, és úgy gondoltam, ez tökéletesen kölcsönös is. Szívjuk egymás vérét egy ideig, aztán ő balra én jobbra. Ebből csak akkor lesz bonyodalom, ha úgy döntenék, hogy csatlakozom a Betolakodókhoz, bár akkor a kutya sem fogja tiltani, hogy a pofátlanságát erőszakosabb módon toroljam meg, mint a felvágott nyelvem csillagtatása… - Aha, én meg a dalai láma. Vonok vállat, nem tudom, mit ugrál itt, lehet, hogy már nem kölyök, de épp annyira nincs fogalma arról, hogy miként is kell viselkedni, ha valaki bizony erősebb nálunk. Minimum nem hergeljük, és adjuk alá a lovat minden megmozdulásunkkal. - Az van, amit mondtam. Megyünk. Vagy viszlek. Nekem rohadtul mindegy, de nem foglak itt hagyni, hogy belefuss egy nálam is nagyobb marhába, és beleverjen a földbe… Morgom gondolkodás nélkül, és ha nem jó, hát rángatom, ha jön, akkor jó, legalább nem keltünk feltűnést, és nem kell előadnom a féltékeny barátnőt, aki a sírás küszöbén állva rángatja a pasiját, mert épp ma értékelték le a kedvenc boltjában a legtutibb topánkát a világon. - Nem, olyankor bűbájos vagyok. ~Meg részeg…~ Azt a feltételezést figyelmen kívül hagyom, hogy úgy gondolja, én fel óhajtom szedni. Ahhoz azért minimum egy kicsit szimpatizálnom kellene vele, vagy a tahóságát oly mértékben kellene férfias kiállással elnyomnia, amire szerintem nem képes… - Ahhoz képest, hogy mennyire nem vágtad eddig, hogy hol vagy, most igencsak jól megy. Kedvem támadna megkérdezni, hogy ő meg így csajozik-e, de úgy döntök, nem süllyedek le erre a szintre, inkább kussolok a továbbiakban, míg az autóban vagyunk, majd ha már elértünk a szállodába, akkor tyúkanyó módjára felterelem a negyedikre, utána pedig gondolkodás nélkül tenyerelek az egyes gombra, ezt az eddig szar napot mindenképpen helyre kell hozni valamivel, de előtte nem árthat rendbe hozni csirkeszószos valómat…
//Részemről vissza vagy szállítva a hotelbe, hacsak nem akarsz még valamivel a karim idegein táncolni. Köszi a játékot! <3//
Unom az erdőket, azaz másikat keresek, és Lucának pofázom ezerrel, hogy higgye el, fasszentos helyet találtam, ott aztán olyan lazán vadászhatunk, hogy csak na, és nem lesz nyakunkban a falka, bízzon bennem, én tudom a tutit. Már igencsak éjjel van, és hogy miért kell most kerítést mászni, amikor a múltkor még nem kellett, hát azt én nem tudom, de légvonalban megyek, ahogy a múltkor is... oda fogunk találni. -Hapsikám, ne aggódjál már, elég, ha én aggódok. Tudod mekkora hely? Tudod mekkora? Nem, mi? Na majd figyelj csak Ryan bátyádra, megmutatja neked a tutit. Annyi szarvast terítesz le, amennyit csak akarsz, szabad prédák, de van ott más is, bár nem vártam meg, míg minden előkerül. Folyamatosan pofázok, megy az nekem, és haladok. Pad, pad, pad... na ez nem volt a múltkor, rét igen, de pad? Úgy látszik a város vezetősége felújítást végzett, szuper brigád, legalább el tudok heveredni, ha úgy van kedvem. Befelé megyek, egyenesen középre, de hogy miért van itt gokart pálya... biztos valami búcsú lesz, nem olvastam a híreket. Még nem állok meg, csak a rét kellős közepén, és az egyik kisebb fás területre mutatok. -Na ez az apukám, a béke szigete... bár kastélyra sem emlékszem. Te Luca... szerinted én ide akartam jönni? Itt van szarvas? Leutánzom a mozdulataimat.... kijöttem a lakból, balra fordultam, stimmel, jobbra fordultam, stimmel, egyenesen haladtam, stimmel, jobbra fordultam... hm... ez kimaradt... egy bagót nyomok a képembe, és azt kezdem el rágcsálni. Ha jó a megérzésem, hát baromira szar helyen vagyunk. Végül vállat vonok, idáig elsétáltam, hát nem megyek innen sehová, még a szar is le van szarva. -Nyisd ki a szád, gondolkodom. Ha Luca kinyitja, cigarettát kezdek felé dobálni, azt sem nézve, mi talál be és mi nem. Agyalok, és rá kell ébrednem, hogy olyan kurva ügyesen tévedtem el, ahogyan kell. Ez itt nem erdő, hanem egy vidámpark. Na és? Apuskám, majd farkasként hullámvasutazok, még úgy sem csináltam.
Menjünk teliholdazni, mert az jó, ha a farkasom elszabadulhat. Királyság van, mondhatni, alig várom a hónap ezen éjjelét! És miért ne mennék Ryannel? Az Atanerk vérvonal testvére, még jó pont lehet egy együtt töltött éjszaka... teliholdas vadászat. Rábíztam magam, mert azt hinné a farkas, hogy ennyi idősen, és ennyi év Fairbanksben éléssel már tudja, mi hol van, és nem téved el. (Valójában pocsék a tájékozódási képességem, de ez jó kifogás volt.) - "Ryan bátyám", én csak egy mezei orvos vagyok, de az biztos, hogy még mindig nem az erdőben caplatunk - sóhajtottam, majd megvakartam a tarkóm. Szerettem volna már egy tisztásra érni, vagy legalább zöld övezetbe, hoy ledobhassam a szakadt gönceim és alakot váltsak. A hold szinte húzta a farkasom, amúgy is könnyen ugrana ki, de ilyenkor még nehezebb a helyén tartani. Pad, pad és még egy pad... meg mertem kockáztatni, hogy nem egészen ott vagyunk, ahol a tervei szerint lennünk kéne. - Szerintem kérdezzük meg azt a gyerek hullámvasutat, hogy nem látott-e errefelé szarvast - mutattam egy Mickey Egeres játékra fapofával, mialatt Ryan levonta a következtetést hangosan is, hogy ő biza nem ide akart jönni. Megmozgattam a vállam, kezdtem baromi szűknek érezni a helyet a saját testemben. - Most már tök mindegy - hajoldoztam félre a bagólövedékek elől, a hangom pedig kicsit morgós volt. - Menjünk vissza és keressünk embert, vagy fogjunk madarat, éhes vagyok, és az ordas is jönne. - A levegőbe szimatoltam ehető után kutatva, mire a következő bagódarab orrba talált. - Befejeznéd? - mordultam rá a farkasom ingerlékenységével, és elindultam, de hogy merre... fogalmam sincs. - Legközelebb hozok GPS-t - dohogtam, majd megálltam a vattacukros stand előtt. Komolyan, lassan bármit meg tudnék enni, főleg egy vattacukorárust... ja nem, csak vattacukrot. Belerúgtam a bódé oldalába. Mi vagyok én, rozsda, hogy vasat vacsorázzak? Mert csak az volt itt, de kifogyhatatlannak tűnő mennyiségben.
Oké, szellemvezetésben iszonyatosan ász vagyok, fejből tudom az összes kanyart, az összes ugratót és falat, na de hogy ez itt nem erdő, az tisztán látszik. Igazat kell adnom Lucának, itt minden van, de erdő nincs, csak néhány kósza fa, és pad... felé fordulok. -Nem? Ez nem az erdő? De ott van egy fa, az nem elég erdő? Oké apuskám, oké. Az hülyén hangzik, ha azt mondom, tegnap még tutira itt volt, mára meg ellopták? He? Vagy hagyjam a pics@ba a rizsát, és mondjam azt, hát apuskám, eltévedtem, ja. Kemény, itt lakom vagy 60 éve és eltévedek egy kisvárosban, telihold van, és kikötök egy vidámparkban. Akkor bulizzunk, bár Ed nem lesz túl boldog, ha kiderül, hogy itt alkottunk. Mé nem jött velünk? Ő is bulizhatna, de nem, mert neki olyan fontos feladatai vannak most, hogy marha komolyságot erőltetett magára. Majd beveszem, hogy megkomolyodott, igen, pont én fogom elhinni. Viszek neki egy bokrot... vagy jobban örülne annak a Mickey egeres cuccnak? -Hajrá, faggasd ki, ne kíméld. Megvárom, mit alkot, ha szóra bírja azt a vasszerkezetet, seggen fogom csókolni. Elkúrtam, na és? Legközelebb majd hozok térképet, mint valami idióta turista. A gáz az, hogy a hold hívása egyre erősebb, innen át nem jutunk az erdőbe emberként, azt meg azért nem játszanám meg, hogy elindulunk futva, és mint valami idióta reklámban, előtte-utána verzióként farkasként bukkanunk fel valamelyik játék mögül. -Igyá red bullt, ha szárnyalni akarsz, Ikaroszt felejtsd el, nem tudok neked szárnyakat összerittyenteni. Macska jó? Ott van egy? Mégis mit vár tőlem, mi vagyok én? Majd azt mondom csiribú, csiribá és hoppanálunk, vagy mi a szösz? Iszonyatosan jól célzok, lassan egy csomag bagót kidobáltam rá, és félrehajol. Nem vagyok én Tyson, nem kell ijedezni. -Ne idegeskedj, nem tesz jót a farkasnak. Azt a standot meg erősebben rugdosd, mert abban van kaja. Szar, de ehető. Addig... amíg. A f@szt, én megyek dodgemezni, igen farkasként, ne nézz ilyen bután, már tök nyóc, hova akarsz kullogni. Enyém az a vas. Lehet, tájékozódásom nulla, de azt érzem, hogy eddig tudtam visszatartani a bestiát, muszáj engednem neki. Kinézem a legszebb hercegnős kocsit, oda vonulok el levetkőzni, azaz mögé... mert az aztán olyan nagyon takar, hogy ki sem látszom, dehogy. Az átalakulás gyorsan megy, azonnal lekushadok a kocsi mögé, mert... én most elbújtam. Tutira hihető, de na. Játsszunk.
Ryan nem százas, és az ő vérvonaltestvére az Atanerk... mind meghalunk! Kész, passz, holnap kilépek. - Nem mondod? Nekem fel se tűnt, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne - húztam gúnyos mosolyra a szám, ami hamar eltűnt a képemről és nagyot sóhajtottam. Ez nem az a helyzet volt, amiben sokáig kedvemet leltem más vérének szívásában. Mert én is szívtam. Elengedtem a fülem mellett a kifaggatásra való biztatását, az én agyam nem zápult meg, hogy egy fémhalmazt faggassak az éjszaka közepén, lerészegedve talán megtenném, de még akkor is kétséges. Röhejes, de a macskára felkaptam a fejem, a farkasom még inkább. Pici jószág, ami megijed, ha rámorgunk és menekülni kezd mi meg üldözhetjük, hát mi kellhet még? Mondjuk egy nagyobb falat állat, de aki a kicsit nem becsüli... Ne idegeskedjek? Jó vicc, aranyapám! Elég volt meglátnom azt a macsekot, egy pillanatnyi szemezés, némi fújás, és a farkasom már jött is, gyorsan, feltartóztathatatlanul. A ruhalevételből semmi se lett, szétszakadt rajtam minden gönc, ahogy emberi testem kifordult magából, hogy a fekete-fehér szörnyetegnek adja át a helyét. Jégkék szemem megvillant a hold sápadt fényénél, hátamon a szőr felborzolódott, torkomból öblös morgás szakadt fel. Ennyit az önuralomról. Úgy megiramodtam a macska felé, mint akit puskából lőttek ki, érdekelt is engem Ryan bújócskája, nekem a macska kellett, loholtam, mint egy megveszett kutya. ~ Vasazz, én cicázok! ~ üzentem még gondolatban és berongyoltam a cicus után a felfújt ugrálóvárba... Nem kellett volna azt hiszem.
A fene érti Lucát, amíg ő morog, én igénybe veszem a dodgemet, azaz egyenesen rajta landolok, hogy akkor lendkerekes autót játsszunk. Erre kilapul alattam. Milyen jószág ez? Nem vagyok én több tonna, hogy ne bírjon el. Átbámulok a mellső lábaim között, de a dodgem hátulja sem néz ki jobban, ennyit a korszakalkotó ötletemről. Mire megfordulok, Luca már száguld is, egyenesen a macska után, hát nekem sem kell több, azonnal utána vetem magam, és olyan sprintet vágok ki, hogy mindenki megirigyelhetné. A macska kell, amit sikerül sarokba szorítanunk, és úgy állok előtte, mint a Himalája a hegymászó előtt. Nőstény macska. ~Héj kisasszony! Nem érdekel mennyire szeretné akkor sem izélem meg a mosdóban! Nem, ott én nem fogok kefélni senkivel sem, még ezzel a nyamvadt macskával sem, mert a mosdók mocsosak. Itt meg azért nem, mert Luca éhes. Na jó, mindjárt átengedem neki a terepet, egye meg a dögöt, nem kell nekem. Nem is formás a hátsója. Hirtelen megfordulok és Lucára meredek. ~Gyereket akarok! Lassan habzik a pofám, mert így van, nekem kell egy kölyök, de minek? Csak úgy, olyanom még nincs, Victor meg had örüljön. Aztán farkas pofámon a döbbenet jelenik meg, mert ha most Luca azt hiszi, hogy tőle... nem vagyok homokos, félre ne értsen már, ez csak úgy jött, most először mondom ki 285 év után. Jobb, ha most lelépek, elugrom mellette, vigye a macskát, nekem dolgom van. Kaját keresek. Jó pár percig üldözök minden élőt ami ehetőnek tűnik, de nem sokat lelek, csupán még egy macskát, egy sünt és egy sérült galambot. Szét fogom szedni a helyet, iszonyatosan kajás vagyok, és ez nem lesz így jó. Visszaszáguldok Lucához, vagy feltörünk mindent, vagy nem tudom mi lesz. Őrült módjára kezdek szimatolni. ~Nem láttad a kis sárga csipogós gumikacsámat? Nélküle nem tudok fürdeni! Atya ég, ennyire elvette az eszemet az éhség? Már sípolós gumikacsát keresek és pont a vidámparkban? Ez beteg, kezdek bekattanni. Legalább egy kóbor dög járna erre, vagy valami, vagy akárki, de reggelig itt nem fogom kibírni, vagy lebontom a parkot. ~Döntsük fel a hot-dogost, meg minden kajásat, kell itt lennie még valaminek, nyersnek is, ha mást nem találunk. Nem éppen a legjobb ötlet, Luca önuralma sehol, az enyém is fogytán, ez nem jelent semmit jót. Valamit sürgősen ki kell találnunk.
A macseküldözésbe Ryan is beszáll, semmi perc alatt mellettem terem és együtt üldözzük a fene nagy prédát, amit pofátlanul rövid időn belül sarokba is szorítunk. Már bevittem volna valami marha halálos csapást, amikor Ryan... ~ Magatokra hagyjalak? ~ Néztem rá, s emberként sokkal beszédesebb képet tudtam volna vágni, így csak oldalra biccentettem a fejem, ahogy ránéztem és a hangsúlyozásomba adtam bele azt a "bolond-vagy-maradj-távol-tőlem-mielőtt-ragályos-lesz" módit. A következőre viszont már az állam is leesik, a szó szoros értelmében eltátom a szám és teszek a macskára, seggre ülök. ~ Figyelj, szerintem sürgősen látogasd meg Howardot, neki van kapacitása a macskadugós-gyerekes dolgaidra, én legfeljebb a májaddal csevegek el, ha kitépik. Vagy én tépem, ha tőlem akarod azt a kölköt! ~ Ezt azért itt tisztázzuk le. Liberális vagyok, de nem szeretnék folyton hátrapillantgatni, ha Ryan a közelben van, és attól rettegni, hogy valamiért le kelljen hajolnom előtte. A macska megint nekiiramodott, de ezek után inkább nem akartam üldözni, még a végén Ryan előbb beéri és... hát ha nem is mosdóban, de itt a nyílt placcon megerőszakolja. Nem, köszönöm, ilyen műsort nem kérek. De rám se startoljon! Te jó ég, eljöttem egy anál-kukkerrel telihold idején egy elhagyatott vidámparkba, ahol tinikislányokat és védtelen szüzeket tűznek olyan karókba - a durvább filmekben. Lehet, hogy nem is macsekot, hanem engem fog leteperni? Körbenéztem, fedezékbe kéne vonulnom, vagy legalább parafadugót kerítenem. Mikor visszajött a gumikacsás dumával és a fürdéssel, már tényleg kezdtem aggódni... WC-szex, gyerek, fürdés. Ha ezt ebben a sorrendben akarja, én elpucolok innen. Felálltam és megráztam magam, karmaimmal a földet kaparásztam, tépni, szaggatni akartam, húst marcangolni, friss vért nyelni. Méghozzá minél előbb. ~ Hot-dog? Nincs itt éjjeliőr? ~ Jégkék szememben állatias tűz égett, a farkasom éhsége kezdte ledönteni bennem az évek munkájával felállított tabukat, így jutott vérgőzös eszembe az emberevés. Jó lenne minél előbb valamit keríteni, különben elrohanok visszafelé és betörök a legelső utamba akadó családi házba.
A macskaüldözést olyan komolyan csinálom végig, ahogy kell, aztán még előadom azt is, rágerjedek itt farkasalakban. Luca arca tanulmány, majdhogynem leesik az álla szó szerint, felhorkantok, ezt veheti úgy, hogy röhögtem, illetve elfojtottam. ~Nem kell, nem kell a dög. Aztán elé ugrok, hogy tudassam vele 285 évem legnagyobb álmát, amitől egyszerűen seggre ül, kölyök kell nekem. Menjek Jameshez, gondolhattam volna, oda akar majd küldeni, főleg, hogy most abban hitben él, én őt akarom meghágni, és őt akarom rávenni arra, hozzon nekem össze egy porontyot. Doktorálni készülnék, akkor biztos valami ilyen témából írnék értekezést, mert ezt a pofát, ezt az ülést nem lehet kibírni fapofával, se farkassal, de muszáj, még egy kicsit muszáj. ~Gondolod, ő segít? Ártatlan pofa bevág, ártatlan hang is mellé, mert kérdeznem kell, bár roppant nehéz, de tudtam én, nem áll messze tőlem a színészet. Ha már kaja nincs, akkor keressünk alapon, marha komoly pofát erőltetve magamra indulok el kutatni, hogy utána visszatérjek szerencsétlen sráchoz, és egy sípolós gumikacsát keressek rajta. Amikor ettől végképp kifekszik, és kezd ideges lenni, akkor felmorranok, azaz horkantok folyamatosan, mert rám jött a röhögőgörcs. ~Maradj már, azt hiszed komolyan gondoltam? Mit kezdenék egy nőstény macska satnya testével? Hagyjál már lógva, kölyköt sem akarok, magam sem nőttem fel. Ja, és nem vagyok homokos, kösz, a nőstényekre bukok. És úgy nézek én ki, mint akinek pont egy kurva sárga sípolós gumikacsa minden álma? Te bevetted ezt a maszlagot? Hapsikám, ne már, csak ökörködtem. Ha most nekem ugrik, azon sem fogok csodálkozni, mert hát adtam rá okot rendesen. Én még farkast így seggre esni életemben nem láttam, biztos fetrengenék a röhögéstől, ha nem éppen farkasként lófrálnék a vidámparkban. Kajás vagyok, enni akarok, és egyre nagyobb az erő, ami kitörni készül, tehát vagy lecsillapítjuk az éhséget, vagy tényleg katasztrófa lesz a vége. ~Nem tudom, de most már kell valami, és ha az ember lesz, akkor ember. Már nem érdekel túlzottan, kínomban átrendezem a dodgem részleget a céllövöldéket és a körhintákat is. Rongálás? Az, de nem bírok az éhséggel lassan én sem. Kellett nekem éhgyomorra idejönni, mi? Lucára is figyelnem kell, mert ha elindul, valahogy meg kell állítanom, bár röhögve elég nehéz, mert ha szerencsétlen eddig nem nézett teljesen zakkantnak, hát most már annak néz, ez tuti.
Visszaérkezésünk másnapján már hívtam is a kapott számot, hogy leegyeztessük a csodálatos találkozónk dátumát. Azt túlzás lenne, hogy lerágtam a körmöm idegességemben, de egyáltalán nem voltam nyugodt ezt az egészet illetően. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy felesleges előre stresszelni, hiszen úgyis minden a személyes találkozó alkalmával fog kiderülni, addig pedig pattoghatok, teljesen felesleges. Helyszínnek a vidámparkot adtam meg, a jeles nap pedig hétfőre esett. Tudom, hogy a tavaszi szezonban hétköznap nincsen nyitva a mókagyár, de egy cseppet sem érdekelt. Egyrészt szerettem volna letesztelni hősszerelmesünk, hogy mennyi vér van a pucájába, képes-e belógni a vidámparkba, másrészt pedig itt tuti, hogy senki sem fog bezavarni. Tökéletes helyszínnek véltem, egy amolyan apa-udvarló randevúra, a többi pedig majd úgyis kiderül. Esti időpontot adtam meg a hímnek, én már jóval előtte itt grasszálok. Nem volt nehéz a kerítésen bejutni, a hátralévő időmben pedig a helyszínt járom be. Végignézem a játékokat és még a késztetés is elfog, hogy felmásszak az óriáskerékre, de végül leteszek erről az ötletről. Arra azért persze figyelek, hogy az esetleges biztonsági őrök - már ha vannak - még véletlenül se szúrhassanak ki. Végül egy félreeső padnál verek tábort magamnak, az asztal lapjának támasztva a csípőmet. Cigarettára gyújtok és türelmesen várakozom, remélhetőleg nem is kell majd túl sokáig. Pajzsom annyira engedtem le, hogy érezzem, ha a hím közeledik és ő is időben észrevehessen, ám ne szivárogjon ki semmi olyasmi, amit nem szeretnék vele megosztani. Érzelemmentes arckifejezés ül vonásaimon, farkasom fel és alá grasszál, türelmetlenül. Furcsa módon én magam teljes mértékben nyugodtnak érzem magam, ez pedig egy picit megrémiszt, hiszen amennyire paráztam mindentől az elmúlt hetekben, annyira nem érzek most semmit. Csupán gyanakvó vagyok és a legrosszabbra készülök, így csalódás nem érhet, legfeljebb pozitív irányban. Már így is hatalmas szarkupacban lubickolunk, kétlem, hogy lehetne ennél lejjebb, szóval rosszul nem sülhet el ez a találkozó. Legalábbis nagyon bízom benne.
A cirkusz talán egy fokkal találóbb lett volna, majdnem közöltem is a kedves papával, de végül szemtelenül – apához képest mindenképp – és igen baltával faragott csiribirikastély örömforrású szavai meggyőztek arról, hogy ne a távrecsegőn keresztül álljak neki csillogtatni stand up színpadra való dumámat. A tényekre szorítkozva megjegyeztem a helyet, s az időt, majd a megfelelő nap eljövetelével felöltöttem magamra vérvonalam ajándékát, s az árnyakat kanyarítva magam köré indultam meg a Vidámpark felé. Nem először török be valahová, bár először maszk nélkül. Általában tanító célzattal játszottam besurranót, utoljára egészen pontosan spájzbabesurranót – bár nem loptam még meggyet se, ami legott nagy önuralomra vall – de most azért az alkalomhoz sokkal inkább illő ruházatban teszem mindezt legalább. S mivel farkasként vagyok jelen a találkozón, lemondtam arról is, hogy a komolytalanság felé elvigyem a dolgokat. Hagytam hát otthon a whiskysüveg szerelésemet, bár egy egészen szépre rittyentett jelmez vala az is, de nem túl könnyed benne a járás, s nyélvesztett baltaként nem szívesen zuhantam volna apósom – ez a legegyszerűbb szó rá, még ha nem is igaz – lábai elé. Bár nem lehetett volna egy szava se, biztos vagyok benne, hogy ilyen deli legények, mint magam vagyok nem gyakran borultak szőrös, de nem Hobbit patái elé. A pajzsom fent, de nem teljesen, hadd érezze, hogy nem félek tőle. Mert valóban nem is. Az árnyakból viszont csak akkor csusszanok elő, mint vazelines lyukból a gyerek, amikor már kellő közelségben vagyok a hímhez. Farkasomat hagyom kikandikálni a pajzsrésen, tisztes távból, de hadd illesse figyelmével a másik hímet. Kéne mondani valamit, de egy kalózos Ahoj-on kívül más nem kúszik elmegöcsörtjeim közé. Marad hát az idült vigyor, s a szavak szabadjára eresztése. - Üdvözlet SiennApa! Ennyit a szelek szárnyán születő értelemről. Nem zavartatom viszont magam. Ha halni kell, szerintem azt is tökig – meg talpig – idétlenül teszem majd, amint eljön az ideje. Innentől kezdve meg nyisson ő, én léptem, most pedig terepszemlére vetemedem. Energiáimmal az övéi után nyúlok, letapogatási – határozottan nem test-a-testet módon - célzatból. Amit érezhetek, azt mind feltérképezem.
Közeledtének hangját előbb érzékelem, mint magát az energiáit, ám sokáig arra sem kell várnom. Az első azonban, amit érzékelek, az nemes egyszerűséggel az, hogy idősebb nálam. Hát ez pompás. Úgy fogok itt pattogni neki, hogyha akarja, akkor egész egyszerűen le is szerelhet. Bár nem adnám olyan könnyen magam, azt hozzá kell tenni, de a tudat valahol bosszant. Arról nem is beszélve, hogy Sienna vajon tudja? Az én koromról még nem kérdezett, magamtól pedig nem fogom elárulni neki, de hogy erről a hímről mit tud, arról fogalmam sincsen. A szavait hallva féloldalas mosolyra húzódik a szám, a fejem fordítom csupán a hím felé, kellemesen, nyugodtan szívok egy utolsó slukkot a cigimből, hogy aztán nemes egyszerűséggel dobjam a földre és tapossam a még kissé fagyos földbe. - Ha tudsz komolyan is beszélni, akkor maradj. Amennyiben nem, úgy akkor azt hiszem itt be is fejezhetjük a dolgot - nyitok egy nem túl kedves megjegyzéssel, mert alapjáraton én is egy vicces egyéniségnek tartom magam, de vannak olyan helyzetek, amikor a humor és a poénkodás nem helytállóak. Ezt én igencsak annak érzem. Sajnálatos, ha a másik nem. - Daniel - mindenesetre én kezet nyújtok neki, a vezetéknevem nem lényeges. Nem igazán érdekel, hogy adott esetben bunkónak tűnhetek, magasról tettem mindig is az ilyesmire, ráadásul ez most igencsak kényes téma, nem fogom elbohóckodni a dolgot. - Nos, kedveském - igen, tisztában vagyok vele, hogy még mindig ő az idősebb -, azt hiszem ideje, hogy csicseregj kicsit magadról. Ki vagy, honnan jöttél, minek jöttél és talán legfőképpen az érdekelne, hogy mit akarsz a lányomtól - nem cicózok, csapjunk egyből a közepébe. - És őszintén, lécci. Próbálom nem figyelembe venni azt a tényt, hogyha kamuzik, akkor még csak kiszagolni sem tudom. Remélem elég világosan beszéltem, örülnék, ha flottul menne minden és nem kellene szarul éreznem magam amiatt, hogy olyasmi történt kettőnk között, amit jobb volna eltitkolni Sienna elől.
Nem sokba tart kiszagolni, hogy van közöttünk hangyakukinyi korkülönbség, s az én javamra dől a mérce. Ezen még vigyoroghatnék is, de így is vigyorgok, szóval nem tudok szélesebbre húzni szájszerkezetet. A megjegyzését hallva először farkasom reagál egy morgással, aztán jövök én. - Pofa súlyba! Közlöm vele nem undok hangnemben, továbbra is kedélyes fütyürészéssel kísérhetőn akár, bár nem füttyögök. Igazság szerint nem kedvelem, hogyha megmondják, hogy miképpen viselkedjek. Ennek nem sok köze van a korhoz, ha idősebb lenne nálam, akkor se tetszene, de akkor talán nem szóltam volna vissza, elég lenne a morgás. Most viszont kiszaladt, s bár vigyort nem ölt, azért ennek így kellett lennie. A „na, ugye megy ez?” sziporkát kihagyom, csak határozottan megrázom a kezét. - Matt. Ha ő nem mond vezetéknevet, akkor én meg nem mondok teljes nevet, így nem világlik ki, hogy Franciaországhoz is van némi közöm. Az akcentusom elég erőteljesen elhalványult az évek alatt, így abból csak akkor jöhet rá bárki, ha nagyon tud franciául, s saját magán is felfedezi ugyanezeket a tanult-angol jeleket. Nagy szerencséje van, hogy fontos nekem a lánya. Ezért nem kaffantok bele a valagába, hanem nyelek egy nagyot és a felszólításához híven először füttytrillába kezdek, majd pedig röpke szórakozásom – mert tudom, hogy azt mondta, hogyha nem tudok komoly lenni, akkor húzzak el, de tisztában kell legyen vele, hogy egyrészt nem húzok el, másrészt pedig nem úgy fogok megkomolyodni, ahogy ő fütyül – abbahagytával ledobom pajzsomat, hadd toljam az orrába azt, hogy nem hazug egyetlen szavam sem. Értelme van, van kiért teszem. És tudom milyen céllal jöttem ide, ha ez a Daniel nincs vele még tisztában, akkor is. - New Yorkból jöttem és azért, mert aggódtam Siennáért. Naponta beszélünk egy éve, s kicsit furcsálltam, hogy olyan kurtán-furcsán akart ennek véget vetni. Nem, mintha olyan lehengerlő lennék, hogy ne akarjanak megszabadulni tőlem a nők, egyszerűen a nőies agyfelembe bekúszott egy rossz megérzés. Megvonom a vállamat. Nem fogok itt ácsorogni, ha már vidámparkban vagyunk, akkor vidáman ledobom magam egy padra, a támlára téve hátsómat, lábaimat meg az ülőkerészre feldobálva. - Feleségül szeretném venni, azt szeretném, ha ő lenne a gyermekeim anyja, boldogan élnék vele, míg csak ki nem öregszik mellőlem, majd békében gyászolnám hosszú életem végéig tovább. Akarsz? Olyan csúnya szó. Nem utasítom rendre miatta, de nem is teszem bele a mondataimba. - Viszont mivel nem egyedül vagyok ebben a szorzóban, akkor mondom azt, ami konkrétan és a jelenben rád tartozik. Szeretem a lányodat és óvni kívánom. Boldoggá tenni, ahogyan az neki jó. Célzok ezzel arra, hogyha nem kér a szerelmemből, nem fogok erőszakoskodni nála. Viszont mivel ez a kettőnk magánügye, nem fogom Danielnek elcsicseregni, ha kéri, ha nem. - És akkor most te jössz. Nem lánykérésre folyamodtam hozzád találkára, hanem számonkérésre. Mi a szart csináltál vele, amiért ennyire retteg? Talán a kérdés nyers, de lám, nem csak az a vicces fickó tudok lenni, akinek Sienna megismert. Van egy másik, kevésbé szeretett és használt oldalam is, a határozott, már-már érdes felem. Pajzsom felrángatásával még mindig nem nagyon foglalkozom, jól van az úgy, csak annyira rántom vissza, hogy kóborként ne mindenkinek üssem meg a szimatát a környéken. A vérvonalképességem valamennyire úgyis rejt, ebben a formában is.
- Komolyan? - kúszik feljebb mindkét szemöldököm azt a bizonyos két szavacskát hallva, amolyan „még egy ilyen és nem állok jót magamért” arckifejezéssel. Nem tudom elhinni, hogy így válaszolt, ráadásul az a vigyor a képén.. Tipikusan olyan most számomra, amit baromi szívesen letörölnék onnan. Komolyan, már csak az hiányzik, hogy elkezdjen itt nekem fütyörészni. Túlesünk a formalitásokon, legszívesebben ezt is elhagytam volna, de nem akarok akkora tuskónak tűnni. Tessék, én adok az első benyomásra, míg felőle eddig annyi jött át, hogy nagy a pofája és akkor is vigyorog, amikor szerintem egyáltalán nem kellene. Persze a jókedv és a többi marhaság, mindenki azt csinál, amit akar, de igenis vannak olyan helyzetek, amikor még én is komolyságot követelek. Megkapom a csodás füttyögést is és tényleg nem sok kell, hogy elpattanjon az a bizonyos cérna. Nem vagyok egy túl türelmes személy, ráadásul a farkasom is a falat kaparja, szabadulna, egyáltalán nem tetszik neki, hogy egy ilyen jött ment senki itt a bolondját járatja velünk. Türelem. Inkább arra koncentrálok, amit mond nekem, az első kisebb monológot hallva bólintok. Igen, ennyit már én magam is leszűrtem, mert habár a sztorinak ezt az oldalát nem ismertem, Sienna azért mondott egyet, s mást, amiből nem volt olyan nehéz összerakni a dolgot. - Igencsak határozott tervek - jegyzem meg, hangomon és arcomon is teljes érzelemmentesség uralkodik, furcsállom ezt az egészet. Egy éve találkoztak, akkor együtt voltak pár napot, utána beszélgettek, telefonoztak, és a többi, erre tessék, most itt van és kapásból feleségül szeretné venni. Nem mondom, hogy a lányomból ne lenne jó feleség és családanya, de kicsit elhamarkodottnak érzem ezt a döntés. Nyilván nem holnap fogja megkéri a kezét, de számomra akkor is furcsa. Főleg azért, mert én mindig is a szabadság híve voltam. Mindegy, ebbe nem fogok beleszólni, a lányom élete, ha neki jó, akkor legyen, olyanra úgysem fog rábólintani, amire nem szeretne. - Pompás! - csapom össze a tenyereimet, legalább erre fény derült, hogy óvni kívánja. - Akkor beállhatsz a sorba - húztam mindenféle érzelemtől mentes félmosolyra számat. Bizonyára azt nem kel neki ecsetelnem, hogy a bizalmamért meg kell dolgoznia, nem fogok egyetlen kijelentéstől hasra vágódni, hiába dobta le teljesen a pajzsát és hiába érzem, hogy igazat beszél. Számonkérésre... Beszéltem már az előbb arról a bizonyos cérnáról, ugye? Hát ez az a pont, amikor képtelen vagyok tovább türtőztetni magam. Hirtelen mozdulok és mivel nem állunk egymástól túlságosan messze, így remélhetőleg a meglepetés erejével sikerül elkapnom a grabancát. A nyakára igyekszem ráfogni, hogy egyetlen határozott mozdulattal rántsam hátra, le egyenesen a földre. Egyből a mellkasára térdelek az egyik lábammal, a kezem továbbra is a nyakán, a szabaddal pedig az esetleges ütéseket, ellentámadásokat igyekszem kivédeni, ha akadnának. - Számon kérsz? Igen?! Mégis mi jogod van neked ahhoz, he?! - szemeim kékjében megjelenik a borostyán örvény. - Még egyszer ilyet mersz szólni nekem és esküszöm, hogy kitépem a torkodat... - hajolok kicsit közelebb az arcához, hogy úgy szűrjem fogaim között a szavakat, mellkasán is megnehezedik a nyomásom, ahogyan egy rövidke időre a kezem szorítása is erősebbé válik. Mintha bele akarnám nyomni a földbe, nyomatékot adok a szavaimnak. Aztán eleresztem és hátrébb lépek, megigazítva a dzsekimet, kiroppantva vállam csontját. Ha nincs semmiféle ellentámadás, akkor ismét cigire gyújtva állok meg az asztal mellett és nézek rá a hímre. - Ha megfogalmazod újra a kérdést, úgy, hogy az elfogadható legyen, akkor majd válaszolok - közlöm vele, emellől nem tágítok. Ne nézzen palimadárnak, aki holmi jött-ment ficsúrok előtt fog ugrálni. Zavarja, hogy úgy kellene ugrálnia, ahogyan én fütyülök? Hát engem is rohadtul zavar, szóval vegyen vissza a képéből, akkor én is hajlandó leszek normálisan beszélni.
Probléma egy szál se. Terveket kérdezett én meg vázoltam neki mindent, precízen és alaposan, nehogy azt tudja mondani, hogy nem veszem komolyan méhének gyümölcsét. Vagyis, szóval vérének gyümölcsét. Bár tőlem méhe is lehetne, igazából egy egész méhraja is, hidegen hagyna. Mert nem az a lényeg, hogy kinek mennyi fullánkja van. Mondjuk meg kell hagyni, ennek a Danielnek elég sok. Szerencse, hogy nem állok háttal neki, így nem eregeti bele a farpofámba őket. - Számot is kell húzzak? Visszakérdezésemben – hiába van kellemes és kedélyes felhangja – éppen annyi a kelletlenség, mint abban, ahogyan ő beszél velem. A bizalomért dolgozni kell, ez így van, de nem én vagyok itt az egyetlen, akinek teperni kell. Szerintem így is gyakoroltam elég nagy önfegyelmet azzal, hogy nem öltöztem whiskys üvegnek, így nem tudok visszább venni. Főleg azért nem, mert engem az elmúlt százkilencven év formált ilyenné és mindennek megvan az oka a viselkedésemben. Semmiféle cifra szitok nem szalad ki a számon, pedig meglep azzal, hogy leránt. Mert meg tudja tenni, hiszen nem számítottam rá, hogy ennyire elguruljon a gyógyszere. Talán kéne vegyek neki egy repülőjegyet, amivel elmehet Timbuktuba a piruláért, mert biztos vagyok benne, hogy annál közelebb nem is áll meg a józanészt imitáló kis tabletta a nagy görgésben. Csak felmorgatom a farkast, de nem váltok alakot és nem is ugrálok. Tudomásom szerint az is bosszantó lehet, ha az erőember izomkodására nem reagálnak rettegéssel. Hát ha már így kényelembe helyezett, akkor maradok is lent, jó, hogy tarkóm alá nem teszem kezeimet, mintha napozó pózt akarnék felvenni. - Helyesen látod a helyzetet. Jegyzek ennyit. Több nem is menne, ha szorongatja még a nyakam, akkor pláne nem. Most minek magyarázzak? Pontosan azt tettem, amit a nyakamba köpött. Számon kértem és nem lenne ilyen agresszív kismalac, hogyha nem tapostam volna a tyúkseggére vele. - A római jog könyvemet otthon hagytam, így nem tudnám megmondani, hogy melyik cikkely jogosított fel rá, de nem mindegy? Vállat sem vonok, de bennem van. Hagyom, hadd puffogjon, bár sejtem, ebből nem megyünk messzire. Ha meg akar tépni, meg fog tépni. Mert hagyom neki, de csakis Sienna miatt. Nem emelek kezet a szeretett nő apjára. Se mancsot, se fogat, ha nem muszáj. Azt, amit kért viszont nem tudom teljesíteni. Idétlenkedve – szerinte, szerintem meg nem – állok a dolgokhoz, mert a renoméját lerombolta ezzel a földreteremtősdivel. Meg nem téphetem, de kifejezhetem, hogy nem ő szarta a világot. Mégpedig azzal, hogy a magam szintjén engedelmeskedem a kéréseinek. Szeretem Siennát, de ettől sajnos – illetve nem sajnos – nem tudok szubmisszívebb lenni. És nem csak nekem kell engedni, ha Daniellel dűlőre akarunk jutni valaha az életben.
//Tekintve, hogy IC túlhaladtuk nem gyengén, itt zárnék. Nagyon köszönöm, rövid volt – miattam – de élmény nagyon! Írok a másik szálunkba is a napokban. //
Közel sem hiszem úgy, hogy ennek a kis nyikhajnak annyi joga lenne itt pattogni és ugrálni. Lehet, hogy még egy éve sem ismerem a lányomat és ha úgy nézzek, akkor ő már sokkal előbb találkozott vele, mint én, akkor is az én lányom és én tartozom érte felelősséggel. Szóval amíg így beszél velem és teszi itt az agyát, tőlem se várjon mást. Nem szimpatikus, minő meglepő, de azt hiszem van az a dolog, hogy tök mindegy, milyen az udvarló, az apának egyik sem lesz jó, mindben lát majd valami hibát, pláne akkor, ha egyetlen szem lánykájáról van szó. Matt-ben már alapból az nem tetszik, hogy vérfarkas. Sorry, ez van. - Remélem te is képes vagy erre - köpöm a képébe még a szavakat, örülnék, ha ő is tisztában lenne azzal, hogy hol vannak azok a bizonyos határok, mert hosszútávon ez egyáltalán nem lesz kifizetődő. Lehet már most sokkal jobban beleépíteném a környező cuccokba, egyedül az tart vissza, hogy Siennának fontos és valószínűleg közel sem örülne annak, ha kiderülne, hogy kicsit megtépáztam a barátját. Pontosan ezért eresztem hát el. - Nem, kurvára nem mindegy - tudod mi lenne, ha itt lenne a római jog könyved? Eskü bizony azt is a fejedhez vágnám, biztos szép vaskos kötet, jó kemény borítóval. Helyette inkább mély levegőt veszek, mert úgy érzem szélmalomharcot vívunk egymással, én pedig jelenleg túlságosan felhúztam magam ezen az egészen, hogy hajlandó legyek normálisan kommunikálni vele. - Ha képtelen vagy normálisan beszélni, hagyjuk a picsába az egészet - legyintek aztán, már így is sokkal jobban sikerült feltornáznia a vérnyomásom, mint az elfogadható lenne. - Te megtanulod moderálni magad, én pedig lenyugszom és később újból nekifutunk - nem várok választ se, ellenkezést se, semmit se, amúgy sem fog érdekelni. Fullra új nekem ez az egész és ilyen alakra nem készültem fel lelkiekben. Úgyhogy inkább itt is hagyom a fenébe a srácot, tényleg le kell higgadnom és felvérteznem magam a következő alkalomra. Szeretném, ha működne, de ma este biztos nem fog, hát kérek kis haladékot, hogy én magam is rendbe szedjem magam, akkor aztán lehet következő alkalommal már meg tudom állni, hogy beleépítsem a talajba.
Egészen sikerült már megszoknom Anchorage-t. Sikerült berendezkednem is már, és megszoknom az egész város hangulatát. Itt nincsen falka, de szerencsére akadtak ismerősök, akár farkasról van szó, akár őrzőkről. Mégiscsak hosszú ideig éltem Fairbanksben, illetve úgy összességében sem vagyok már egy mai gyerek. Az egyetlen dolog, amit ténylegesen sajnálok, hogy a szeretteim nagy része maradt abban a városban. Nem haragszom rájuk – remélhetőleg ők sem rám -, mert megértem, hogy miért döntöttek végül amellett, hogy nem hagyják el a falkát. Viszont hiányoznak, mert így ahelyett hogy naponta látnám őket, csak ritkább esetekben van rá esélyem. Persze, ha úgy hozza össze az időnk, akkor bárkivel nagyon szívesen leülök akár egy videóhívást intézni, vagy ténylegesen személyesen találkozni. Én nagyon szívesen fogadok bárkit, ha jönnének ide, illetve én is szoktam visszamenni a városba néhány órára, amennyiben nincs más dolgom. De a falkaterületeket inkább kerülöm, érthető módon szerintem. Nem véletlen, hogy a döntésem ez lett, mert nem érzem már ugyanannak ezt a falkát, mint akkoriban. Szerencsére az emberek, akikkel igazán jóban voltam, ők viszont nem változtak. Ennek csak örülni tudok. Azt viszont sajnáltam, hogy Corinával sem tudtunk még mindig tüzetesebben beszélni, és elmondani mindazt, amik történtek a falkán belül. Hiányzik már, hisz olyan régen volt, hogy utoljára láttam. Egyszer viszont csak sikerül kifognunk egy olyan időpontot, hogy mindkettőnknek van egy kis pihenési ideje. Időközben nyitottam egy saját szerelő műhelyet, ami csakis az enyém, és azzal is voltak kezdetben bőven teendők, és most látom csak az alagút végét, hogy úgy igazán el fogja érni a végleges formáját. Na de ez most lényegtelen is igazából.
A lényeg abban van, hogy beszéltem a lányommal, mert akartam már végre újra látni és felajánlottam, hogy találkozzunk az Aurora Miracle előtt este 8 körül, és aztán beszélgessünk, és úgy összességében kapcsolódjunk ki. Szokás szerint túl korán érkeztem meg, és ezt követően pedig csak vártam rá, hogy aztán mikor megérkezik, akkor odaléphessek hozzá közelebb, és szorosan magamhoz ölelhessem őt. – Szia, lányom. Hogy vagy, mi a helyzet? – kérdezem tőle kedvesen mosolyogva, aztán pedig, ha váltottunk néhány szót, felteszem a kérdést. – Mehetünk? – ha pozitív a válasz – és miért ne lenne az, ezért jöttünk -, akkor pedig már indulhatunk is a jegypénztárhoz, ahol megveszem a jegyeket, és már bent is vagyunk. – Na, merre menjünk először? – pillantok le a lányomra.
Kezdőlap
Köszi a játékot! <3//
