A park területén elszórva helyezkednek el a padok. Szinte minden játék mellett található valamiféle ülőalkalmatosság, szemetesek azoknak, akik szeretnének maguknak pár perc nyugalmat.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 30, 2012 10:45 pm-kor.
Visszaérkezésünk másnapján már hívtam is a kapott számot, hogy leegyeztessük a csodálatos találkozónk dátumát. Azt túlzás lenne, hogy lerágtam a körmöm idegességemben, de egyáltalán nem voltam nyugodt ezt az egészet illetően. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy felesleges előre stresszelni, hiszen úgyis minden a személyes találkozó alkalmával fog kiderülni, addig pedig pattoghatok, teljesen felesleges. Helyszínnek a vidámparkot adtam meg, a jeles nap pedig hétfőre esett. Tudom, hogy a tavaszi szezonban hétköznap nincsen nyitva a mókagyár, de egy cseppet sem érdekelt. Egyrészt szerettem volna letesztelni hősszerelmesünk, hogy mennyi vér van a pucájába, képes-e belógni a vidámparkba, másrészt pedig itt tuti, hogy senki sem fog bezavarni. Tökéletes helyszínnek véltem, egy amolyan apa-udvarló randevúra, a többi pedig majd úgyis kiderül. Esti időpontot adtam meg a hímnek, én már jóval előtte itt grasszálok. Nem volt nehéz a kerítésen bejutni, a hátralévő időmben pedig a helyszínt járom be. Végignézem a játékokat és még a késztetés is elfog, hogy felmásszak az óriáskerékre, de végül leteszek erről az ötletről. Arra azért persze figyelek, hogy az esetleges biztonsági őrök - már ha vannak - még véletlenül se szúrhassanak ki. Végül egy félreeső padnál verek tábort magamnak, az asztal lapjának támasztva a csípőmet. Cigarettára gyújtok és türelmesen várakozom, remélhetőleg nem is kell majd túl sokáig. Pajzsom annyira engedtem le, hogy érezzem, ha a hím közeledik és ő is időben észrevehessen, ám ne szivárogjon ki semmi olyasmi, amit nem szeretnék vele megosztani. Érzelemmentes arckifejezés ül vonásaimon, farkasom fel és alá grasszál, türelmetlenül. Furcsa módon én magam teljes mértékben nyugodtnak érzem magam, ez pedig egy picit megrémiszt, hiszen amennyire paráztam mindentől az elmúlt hetekben, annyira nem érzek most semmit. Csupán gyanakvó vagyok és a legrosszabbra készülök, így csalódás nem érhet, legfeljebb pozitív irányban. Már így is hatalmas szarkupacban lubickolunk, kétlem, hogy lehetne ennél lejjebb, szóval rosszul nem sülhet el ez a találkozó. Legalábbis nagyon bízom benne.
A cirkusz talán egy fokkal találóbb lett volna, majdnem közöltem is a kedves papával, de végül szemtelenül – apához képest mindenképp – és igen baltával faragott csiribirikastély örömforrású szavai meggyőztek arról, hogy ne a távrecsegőn keresztül álljak neki csillogtatni stand up színpadra való dumámat. A tényekre szorítkozva megjegyeztem a helyet, s az időt, majd a megfelelő nap eljövetelével felöltöttem magamra vérvonalam ajándékát, s az árnyakat kanyarítva magam köré indultam meg a Vidámpark felé. Nem először török be valahová, bár először maszk nélkül. Általában tanító célzattal játszottam besurranót, utoljára egészen pontosan spájzbabesurranót – bár nem loptam még meggyet se, ami legott nagy önuralomra vall – de most azért az alkalomhoz sokkal inkább illő ruházatban teszem mindezt legalább. S mivel farkasként vagyok jelen a találkozón, lemondtam arról is, hogy a komolytalanság felé elvigyem a dolgokat. Hagytam hát otthon a whiskysüveg szerelésemet, bár egy egészen szépre rittyentett jelmez vala az is, de nem túl könnyed benne a járás, s nyélvesztett baltaként nem szívesen zuhantam volna apósom – ez a legegyszerűbb szó rá, még ha nem is igaz – lábai elé. Bár nem lehetett volna egy szava se, biztos vagyok benne, hogy ilyen deli legények, mint magam vagyok nem gyakran borultak szőrös, de nem Hobbit patái elé. A pajzsom fent, de nem teljesen, hadd érezze, hogy nem félek tőle. Mert valóban nem is. Az árnyakból viszont csak akkor csusszanok elő, mint vazelines lyukból a gyerek, amikor már kellő közelségben vagyok a hímhez. Farkasomat hagyom kikandikálni a pajzsrésen, tisztes távból, de hadd illesse figyelmével a másik hímet. Kéne mondani valamit, de egy kalózos Ahoj-on kívül más nem kúszik elmegöcsörtjeim közé. Marad hát az idült vigyor, s a szavak szabadjára eresztése. - Üdvözlet SiennApa! Ennyit a szelek szárnyán születő értelemről. Nem zavartatom viszont magam. Ha halni kell, szerintem azt is tökig – meg talpig – idétlenül teszem majd, amint eljön az ideje. Innentől kezdve meg nyisson ő, én léptem, most pedig terepszemlére vetemedem. Energiáimmal az övéi után nyúlok, letapogatási – határozottan nem test-a-testet módon - célzatból. Amit érezhetek, azt mind feltérképezem.
Közeledtének hangját előbb érzékelem, mint magát az energiáit, ám sokáig arra sem kell várnom. Az első azonban, amit érzékelek, az nemes egyszerűséggel az, hogy idősebb nálam. Hát ez pompás. Úgy fogok itt pattogni neki, hogyha akarja, akkor egész egyszerűen le is szerelhet. Bár nem adnám olyan könnyen magam, azt hozzá kell tenni, de a tudat valahol bosszant. Arról nem is beszélve, hogy Sienna vajon tudja? Az én koromról még nem kérdezett, magamtól pedig nem fogom elárulni neki, de hogy erről a hímről mit tud, arról fogalmam sincsen. A szavait hallva féloldalas mosolyra húzódik a szám, a fejem fordítom csupán a hím felé, kellemesen, nyugodtan szívok egy utolsó slukkot a cigimből, hogy aztán nemes egyszerűséggel dobjam a földre és tapossam a még kissé fagyos földbe. - Ha tudsz komolyan is beszélni, akkor maradj. Amennyiben nem, úgy akkor azt hiszem itt be is fejezhetjük a dolgot - nyitok egy nem túl kedves megjegyzéssel, mert alapjáraton én is egy vicces egyéniségnek tartom magam, de vannak olyan helyzetek, amikor a humor és a poénkodás nem helytállóak. Ezt én igencsak annak érzem. Sajnálatos, ha a másik nem. - Daniel - mindenesetre én kezet nyújtok neki, a vezetéknevem nem lényeges. Nem igazán érdekel, hogy adott esetben bunkónak tűnhetek, magasról tettem mindig is az ilyesmire, ráadásul ez most igencsak kényes téma, nem fogom elbohóckodni a dolgot. - Nos, kedveském - igen, tisztában vagyok vele, hogy még mindig ő az idősebb -, azt hiszem ideje, hogy csicseregj kicsit magadról. Ki vagy, honnan jöttél, minek jöttél és talán legfőképpen az érdekelne, hogy mit akarsz a lányomtól - nem cicózok, csapjunk egyből a közepébe. - És őszintén, lécci. Próbálom nem figyelembe venni azt a tényt, hogyha kamuzik, akkor még csak kiszagolni sem tudom. Remélem elég világosan beszéltem, örülnék, ha flottul menne minden és nem kellene szarul éreznem magam amiatt, hogy olyasmi történt kettőnk között, amit jobb volna eltitkolni Sienna elől.
Nem sokba tart kiszagolni, hogy van közöttünk hangyakukinyi korkülönbség, s az én javamra dől a mérce. Ezen még vigyoroghatnék is, de így is vigyorgok, szóval nem tudok szélesebbre húzni szájszerkezetet. A megjegyzését hallva először farkasom reagál egy morgással, aztán jövök én. - Pofa súlyba! Közlöm vele nem undok hangnemben, továbbra is kedélyes fütyürészéssel kísérhetőn akár, bár nem füttyögök. Igazság szerint nem kedvelem, hogyha megmondják, hogy miképpen viselkedjek. Ennek nem sok köze van a korhoz, ha idősebb lenne nálam, akkor se tetszene, de akkor talán nem szóltam volna vissza, elég lenne a morgás. Most viszont kiszaladt, s bár vigyort nem ölt, azért ennek így kellett lennie. A „na, ugye megy ez?” sziporkát kihagyom, csak határozottan megrázom a kezét. - Matt. Ha ő nem mond vezetéknevet, akkor én meg nem mondok teljes nevet, így nem világlik ki, hogy Franciaországhoz is van némi közöm. Az akcentusom elég erőteljesen elhalványult az évek alatt, így abból csak akkor jöhet rá bárki, ha nagyon tud franciául, s saját magán is felfedezi ugyanezeket a tanult-angol jeleket. Nagy szerencséje van, hogy fontos nekem a lánya. Ezért nem kaffantok bele a valagába, hanem nyelek egy nagyot és a felszólításához híven először füttytrillába kezdek, majd pedig röpke szórakozásom – mert tudom, hogy azt mondta, hogyha nem tudok komoly lenni, akkor húzzak el, de tisztában kell legyen vele, hogy egyrészt nem húzok el, másrészt pedig nem úgy fogok megkomolyodni, ahogy ő fütyül – abbahagytával ledobom pajzsomat, hadd toljam az orrába azt, hogy nem hazug egyetlen szavam sem. Értelme van, van kiért teszem. És tudom milyen céllal jöttem ide, ha ez a Daniel nincs vele még tisztában, akkor is. - New Yorkból jöttem és azért, mert aggódtam Siennáért. Naponta beszélünk egy éve, s kicsit furcsálltam, hogy olyan kurtán-furcsán akart ennek véget vetni. Nem, mintha olyan lehengerlő lennék, hogy ne akarjanak megszabadulni tőlem a nők, egyszerűen a nőies agyfelembe bekúszott egy rossz megérzés. Megvonom a vállamat. Nem fogok itt ácsorogni, ha már vidámparkban vagyunk, akkor vidáman ledobom magam egy padra, a támlára téve hátsómat, lábaimat meg az ülőkerészre feldobálva. - Feleségül szeretném venni, azt szeretném, ha ő lenne a gyermekeim anyja, boldogan élnék vele, míg csak ki nem öregszik mellőlem, majd békében gyászolnám hosszú életem végéig tovább. Akarsz? Olyan csúnya szó. Nem utasítom rendre miatta, de nem is teszem bele a mondataimba. - Viszont mivel nem egyedül vagyok ebben a szorzóban, akkor mondom azt, ami konkrétan és a jelenben rád tartozik. Szeretem a lányodat és óvni kívánom. Boldoggá tenni, ahogyan az neki jó. Célzok ezzel arra, hogyha nem kér a szerelmemből, nem fogok erőszakoskodni nála. Viszont mivel ez a kettőnk magánügye, nem fogom Danielnek elcsicseregni, ha kéri, ha nem. - És akkor most te jössz. Nem lánykérésre folyamodtam hozzád találkára, hanem számonkérésre. Mi a szart csináltál vele, amiért ennyire retteg? Talán a kérdés nyers, de lám, nem csak az a vicces fickó tudok lenni, akinek Sienna megismert. Van egy másik, kevésbé szeretett és használt oldalam is, a határozott, már-már érdes felem. Pajzsom felrángatásával még mindig nem nagyon foglalkozom, jól van az úgy, csak annyira rántom vissza, hogy kóborként ne mindenkinek üssem meg a szimatát a környéken. A vérvonalképességem valamennyire úgyis rejt, ebben a formában is.
- Komolyan? - kúszik feljebb mindkét szemöldököm azt a bizonyos két szavacskát hallva, amolyan „még egy ilyen és nem állok jót magamért” arckifejezéssel. Nem tudom elhinni, hogy így válaszolt, ráadásul az a vigyor a képén.. Tipikusan olyan most számomra, amit baromi szívesen letörölnék onnan. Komolyan, már csak az hiányzik, hogy elkezdjen itt nekem fütyörészni. Túlesünk a formalitásokon, legszívesebben ezt is elhagytam volna, de nem akarok akkora tuskónak tűnni. Tessék, én adok az első benyomásra, míg felőle eddig annyi jött át, hogy nagy a pofája és akkor is vigyorog, amikor szerintem egyáltalán nem kellene. Persze a jókedv és a többi marhaság, mindenki azt csinál, amit akar, de igenis vannak olyan helyzetek, amikor még én is komolyságot követelek. Megkapom a csodás füttyögést is és tényleg nem sok kell, hogy elpattanjon az a bizonyos cérna. Nem vagyok egy túl türelmes személy, ráadásul a farkasom is a falat kaparja, szabadulna, egyáltalán nem tetszik neki, hogy egy ilyen jött ment senki itt a bolondját járatja velünk. Türelem. Inkább arra koncentrálok, amit mond nekem, az első kisebb monológot hallva bólintok. Igen, ennyit már én magam is leszűrtem, mert habár a sztorinak ezt az oldalát nem ismertem, Sienna azért mondott egyet, s mást, amiből nem volt olyan nehéz összerakni a dolgot. - Igencsak határozott tervek - jegyzem meg, hangomon és arcomon is teljes érzelemmentesség uralkodik, furcsállom ezt az egészet. Egy éve találkoztak, akkor együtt voltak pár napot, utána beszélgettek, telefonoztak, és a többi, erre tessék, most itt van és kapásból feleségül szeretné venni. Nem mondom, hogy a lányomból ne lenne jó feleség és családanya, de kicsit elhamarkodottnak érzem ezt a döntés. Nyilván nem holnap fogja megkéri a kezét, de számomra akkor is furcsa. Főleg azért, mert én mindig is a szabadság híve voltam. Mindegy, ebbe nem fogok beleszólni, a lányom élete, ha neki jó, akkor legyen, olyanra úgysem fog rábólintani, amire nem szeretne. - Pompás! - csapom össze a tenyereimet, legalább erre fény derült, hogy óvni kívánja. - Akkor beállhatsz a sorba - húztam mindenféle érzelemtől mentes félmosolyra számat. Bizonyára azt nem kel neki ecsetelnem, hogy a bizalmamért meg kell dolgoznia, nem fogok egyetlen kijelentéstől hasra vágódni, hiába dobta le teljesen a pajzsát és hiába érzem, hogy igazat beszél. Számonkérésre... Beszéltem már az előbb arról a bizonyos cérnáról, ugye? Hát ez az a pont, amikor képtelen vagyok tovább türtőztetni magam. Hirtelen mozdulok és mivel nem állunk egymástól túlságosan messze, így remélhetőleg a meglepetés erejével sikerül elkapnom a grabancát. A nyakára igyekszem ráfogni, hogy egyetlen határozott mozdulattal rántsam hátra, le egyenesen a földre. Egyből a mellkasára térdelek az egyik lábammal, a kezem továbbra is a nyakán, a szabaddal pedig az esetleges ütéseket, ellentámadásokat igyekszem kivédeni, ha akadnának. - Számon kérsz? Igen?! Mégis mi jogod van neked ahhoz, he?! - szemeim kékjében megjelenik a borostyán örvény. - Még egyszer ilyet mersz szólni nekem és esküszöm, hogy kitépem a torkodat... - hajolok kicsit közelebb az arcához, hogy úgy szűrjem fogaim között a szavakat, mellkasán is megnehezedik a nyomásom, ahogyan egy rövidke időre a kezem szorítása is erősebbé válik. Mintha bele akarnám nyomni a földbe, nyomatékot adok a szavaimnak. Aztán eleresztem és hátrébb lépek, megigazítva a dzsekimet, kiroppantva vállam csontját. Ha nincs semmiféle ellentámadás, akkor ismét cigire gyújtva állok meg az asztal mellett és nézek rá a hímre. - Ha megfogalmazod újra a kérdést, úgy, hogy az elfogadható legyen, akkor majd válaszolok - közlöm vele, emellől nem tágítok. Ne nézzen palimadárnak, aki holmi jött-ment ficsúrok előtt fog ugrálni. Zavarja, hogy úgy kellene ugrálnia, ahogyan én fütyülök? Hát engem is rohadtul zavar, szóval vegyen vissza a képéből, akkor én is hajlandó leszek normálisan beszélni.
Probléma egy szál se. Terveket kérdezett én meg vázoltam neki mindent, precízen és alaposan, nehogy azt tudja mondani, hogy nem veszem komolyan méhének gyümölcsét. Vagyis, szóval vérének gyümölcsét. Bár tőlem méhe is lehetne, igazából egy egész méhraja is, hidegen hagyna. Mert nem az a lényeg, hogy kinek mennyi fullánkja van. Mondjuk meg kell hagyni, ennek a Danielnek elég sok. Szerencse, hogy nem állok háttal neki, így nem eregeti bele a farpofámba őket. - Számot is kell húzzak? Visszakérdezésemben – hiába van kellemes és kedélyes felhangja – éppen annyi a kelletlenség, mint abban, ahogyan ő beszél velem. A bizalomért dolgozni kell, ez így van, de nem én vagyok itt az egyetlen, akinek teperni kell. Szerintem így is gyakoroltam elég nagy önfegyelmet azzal, hogy nem öltöztem whiskys üvegnek, így nem tudok visszább venni. Főleg azért nem, mert engem az elmúlt százkilencven év formált ilyenné és mindennek megvan az oka a viselkedésemben. Semmiféle cifra szitok nem szalad ki a számon, pedig meglep azzal, hogy leránt. Mert meg tudja tenni, hiszen nem számítottam rá, hogy ennyire elguruljon a gyógyszere. Talán kéne vegyek neki egy repülőjegyet, amivel elmehet Timbuktuba a piruláért, mert biztos vagyok benne, hogy annál közelebb nem is áll meg a józanészt imitáló kis tabletta a nagy görgésben. Csak felmorgatom a farkast, de nem váltok alakot és nem is ugrálok. Tudomásom szerint az is bosszantó lehet, ha az erőember izomkodására nem reagálnak rettegéssel. Hát ha már így kényelembe helyezett, akkor maradok is lent, jó, hogy tarkóm alá nem teszem kezeimet, mintha napozó pózt akarnék felvenni. - Helyesen látod a helyzetet. Jegyzek ennyit. Több nem is menne, ha szorongatja még a nyakam, akkor pláne nem. Most minek magyarázzak? Pontosan azt tettem, amit a nyakamba köpött. Számon kértem és nem lenne ilyen agresszív kismalac, hogyha nem tapostam volna a tyúkseggére vele. - A római jog könyvemet otthon hagytam, így nem tudnám megmondani, hogy melyik cikkely jogosított fel rá, de nem mindegy? Vállat sem vonok, de bennem van. Hagyom, hadd puffogjon, bár sejtem, ebből nem megyünk messzire. Ha meg akar tépni, meg fog tépni. Mert hagyom neki, de csakis Sienna miatt. Nem emelek kezet a szeretett nő apjára. Se mancsot, se fogat, ha nem muszáj. Azt, amit kért viszont nem tudom teljesíteni. Idétlenkedve – szerinte, szerintem meg nem – állok a dolgokhoz, mert a renoméját lerombolta ezzel a földreteremtősdivel. Meg nem téphetem, de kifejezhetem, hogy nem ő szarta a világot. Mégpedig azzal, hogy a magam szintjén engedelmeskedem a kéréseinek. Szeretem Siennát, de ettől sajnos – illetve nem sajnos – nem tudok szubmisszívebb lenni. És nem csak nekem kell engedni, ha Daniellel dűlőre akarunk jutni valaha az életben.
//Tekintve, hogy IC túlhaladtuk nem gyengén, itt zárnék. Nagyon köszönöm, rövid volt – miattam – de élmény nagyon! Írok a másik szálunkba is a napokban. //
Közel sem hiszem úgy, hogy ennek a kis nyikhajnak annyi joga lenne itt pattogni és ugrálni. Lehet, hogy még egy éve sem ismerem a lányomat és ha úgy nézzek, akkor ő már sokkal előbb találkozott vele, mint én, akkor is az én lányom és én tartozom érte felelősséggel. Szóval amíg így beszél velem és teszi itt az agyát, tőlem se várjon mást. Nem szimpatikus, minő meglepő, de azt hiszem van az a dolog, hogy tök mindegy, milyen az udvarló, az apának egyik sem lesz jó, mindben lát majd valami hibát, pláne akkor, ha egyetlen szem lánykájáról van szó. Matt-ben már alapból az nem tetszik, hogy vérfarkas. Sorry, ez van. - Remélem te is képes vagy erre - köpöm a képébe még a szavakat, örülnék, ha ő is tisztában lenne azzal, hogy hol vannak azok a bizonyos határok, mert hosszútávon ez egyáltalán nem lesz kifizetődő. Lehet már most sokkal jobban beleépíteném a környező cuccokba, egyedül az tart vissza, hogy Siennának fontos és valószínűleg közel sem örülne annak, ha kiderülne, hogy kicsit megtépáztam a barátját. Pontosan ezért eresztem hát el. - Nem, kurvára nem mindegy - tudod mi lenne, ha itt lenne a római jog könyved? Eskü bizony azt is a fejedhez vágnám, biztos szép vaskos kötet, jó kemény borítóval. Helyette inkább mély levegőt veszek, mert úgy érzem szélmalomharcot vívunk egymással, én pedig jelenleg túlságosan felhúztam magam ezen az egészen, hogy hajlandó legyek normálisan kommunikálni vele. - Ha képtelen vagy normálisan beszélni, hagyjuk a picsába az egészet - legyintek aztán, már így is sokkal jobban sikerült feltornáznia a vérnyomásom, mint az elfogadható lenne. - Te megtanulod moderálni magad, én pedig lenyugszom és később újból nekifutunk - nem várok választ se, ellenkezést se, semmit se, amúgy sem fog érdekelni. Fullra új nekem ez az egész és ilyen alakra nem készültem fel lelkiekben. Úgyhogy inkább itt is hagyom a fenébe a srácot, tényleg le kell higgadnom és felvérteznem magam a következő alkalomra. Szeretném, ha működne, de ma este biztos nem fog, hát kérek kis haladékot, hogy én magam is rendbe szedjem magam, akkor aztán lehet következő alkalommal már meg tudom állni, hogy beleépítsem a talajba.
Egészen sikerült már megszoknom Anchorage-t. Sikerült berendezkednem is már, és megszoknom az egész város hangulatát. Itt nincsen falka, de szerencsére akadtak ismerősök, akár farkasról van szó, akár őrzőkről. Mégiscsak hosszú ideig éltem Fairbanksben, illetve úgy összességében sem vagyok már egy mai gyerek. Az egyetlen dolog, amit ténylegesen sajnálok, hogy a szeretteim nagy része maradt abban a városban. Nem haragszom rájuk – remélhetőleg ők sem rám -, mert megértem, hogy miért döntöttek végül amellett, hogy nem hagyják el a falkát. Viszont hiányoznak, mert így ahelyett hogy naponta látnám őket, csak ritkább esetekben van rá esélyem. Persze, ha úgy hozza össze az időnk, akkor bárkivel nagyon szívesen leülök akár egy videóhívást intézni, vagy ténylegesen személyesen találkozni. Én nagyon szívesen fogadok bárkit, ha jönnének ide, illetve én is szoktam visszamenni a városba néhány órára, amennyiben nincs más dolgom. De a falkaterületeket inkább kerülöm, érthető módon szerintem. Nem véletlen, hogy a döntésem ez lett, mert nem érzem már ugyanannak ezt a falkát, mint akkoriban. Szerencsére az emberek, akikkel igazán jóban voltam, ők viszont nem változtak. Ennek csak örülni tudok. Azt viszont sajnáltam, hogy Corinával sem tudtunk még mindig tüzetesebben beszélni, és elmondani mindazt, amik történtek a falkán belül. Hiányzik már, hisz olyan régen volt, hogy utoljára láttam. Egyszer viszont csak sikerül kifognunk egy olyan időpontot, hogy mindkettőnknek van egy kis pihenési ideje. Időközben nyitottam egy saját szerelő műhelyet, ami csakis az enyém, és azzal is voltak kezdetben bőven teendők, és most látom csak az alagút végét, hogy úgy igazán el fogja érni a végleges formáját. Na de ez most lényegtelen is igazából.
A lényeg abban van, hogy beszéltem a lányommal, mert akartam már végre újra látni és felajánlottam, hogy találkozzunk az Aurora Miracle előtt este 8 körül, és aztán beszélgessünk, és úgy összességében kapcsolódjunk ki. Szokás szerint túl korán érkeztem meg, és ezt követően pedig csak vártam rá, hogy aztán mikor megérkezik, akkor odaléphessek hozzá közelebb, és szorosan magamhoz ölelhessem őt. – Szia, lányom. Hogy vagy, mi a helyzet? – kérdezem tőle kedvesen mosolyogva, aztán pedig, ha váltottunk néhány szót, felteszem a kérdést. – Mehetünk? – ha pozitív a válasz – és miért ne lenne az, ezért jöttünk -, akkor pedig már indulhatunk is a jegypénztárhoz, ahol megveszem a jegyeket, és már bent is vagyunk. – Na, merre menjünk először? – pillantok le a lányomra.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Sok minden történt mostanában, ahogyan sok minden is nyomasztott. A falka szép lassan eltűnt, vagyis ez nem lenne helyes kifejezés rá, hanem egyre kevesebben lettünk. Apa is úgy döntött, hogy távozik és nem marad. Láttam rajta, hogy hiányzik neki Daisy, de ő régebb óta nem volt velünk, ahogyan még a másik kettő személy se, aki a kölyök után indult. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történhet Madisonnal és még rosszul éreztem magam, hogy nem siettem elébe, amikor hívott, de franc se gondolta azt, hogy el fogja őt valaki rabolni. Meg egyébként is volt elég bajom, hiszen a házasságomat is valahogyan helyre kellene hoznom. Apát se avatattam be a mélységekbe, hogy BB mit tett. Nem akartam halott férjet se, ahogyan azt se akartam, hogy „kiherélje” netán, mert annyira felhúzza magát, hogy a lányával valaki ezt tette. Inkább csak azt mondtam, hogy volt egy nagyobb vitánk és még nem sikerült igazán megbeszélnünk, ezért is lakunk külön. Kegyes hazugság, megesik. Amennyire eleinte fura volt megszokni, hogy ő is az apám, annyira is szoktam meg az idő múlásával és lett egészen szoros a kapcsolatunk. Meglepett, amikor hívott, de örömmel mondtam igent. 10 perccel a megbeszélt időpont előtt elérkeztem, de természetesen már itt is itt volt. Mosolyogva ejtettem a kocsi kulcsot a táskámba, majd megigazítottam annak a pántját a vállamon, hogy utána viszonozzam az ölelését. Kicsit megforgatom a szemeimet arra, amit mond. – Azért nyilvánosan ne, mert hamarabb néznének a dögös húgodnak, mint a lányodnak. – szólalok meg játékosan, miközben kibontakozom az öleléséből és elindulok a bejárat felé. – Kicsit fáradtam, de jól. Te? – nem volt túlzottan nagy a hazugság, de pajzsom fennvolt, így amúgy se érezhette meg, hogy nem mondok igazat. Az, hogy még nem sikerült BB-vel rendezni a dolgokat ránk tartozik, azt hiszem. – És veled mi a helyzet? Nem bántad meg a döntésedet, sikerült vele beszélned? – érdeklődtem én is apa felől, miközben kifizettük a jegyeket, hogy utána elvesszünk kicsit a játékok között. – Mit szólsz a hullámvasúthoz? – pillantok rá kérdőn, hiszen ezer éve nem jártam ilyen, azt meg pláne nem tudom, hogy itt mi van, mert nem néztem utána. Egyébként se a játékok miatt jöttem el, hanem apa miatt.
- Vagy csak jó génekkel rendelkezem, és meg sem látszik rajtam az idő múlása – mondom neki ugyanolyan jókedvűen. Fogalmam sincs, hogy az igazságtól mennyire állok távol, vagy milyen közel, hiszen nem ismertem egyik szülőmet sem, testvéreim pedig kétlem, hogy lennének, akik jó referencia-alapnak számítanának. Farkasként pedig eleve eléggé másfajta az öregedésünk, mint az embereknek, szóval… De lényegtelen igazából, mert mire meglátszik rajtam a korom, az se hiszem, hogy az elkövetkezendő 5 évben fog bekövetkezni. - Hát… egész jól. Jobban lennék, ha Daisy már hazajött volna, de úgy néz ki, még várnom kell erre is – teszem szét kicsit a karjaimat, hogy ezen a téren nem nagyon tudok mit tenni. Vagyis… lehet, de mire ezt mondanám neki, már jön is az újabb kérdése. A jegyek megvétele és miután beléptünk, csak azt követően válaszolok neki. - Őszintén szólva, nem, nem bántam meg. Már egészen megszoktam Anchorage-et, nyitottam is egy saját kis műhelyet azóta, hogy ott vagyok. Persze nem is teljesen örülök, hogy így történtek a dolgok. Hiányoztok ti is, Kristin és te egyaránt, illetve Jo is, meg még sokan mások. Na meg ahogy említettem, Corina. Azok a kis gyors szóváltások, amik voltak köztünk az elmúlt hónapokban meg nem valami túlzottan kielégítőek számomra… gondolkoztam azon is, hogy lehet utánuk megyek, segíteni őket, ha tudom. Csak hát mindeközben megfordult a fejemben az is, hogy a falka vajon mennyire díjazná ezt. Bár szerintem egy rossz szavuk sem lehetne, mégiscsak segítek nekik. Méghozzá úgy, hogy semmit nem várok el cserébe – sóhajtok egyet, aztán pedig enyhén megrázom a fejemet. Nincs jó megoldás erre, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy én nem találom rá a jó megoldást, hogy mit kellene tennem. Hagynom, hogy befejezzék, amit elkezdtek, vagy kontárkodjak oda, hogy hátha ki tudom őket segíteni. Mégiscsak elég régóta élek, és ha valamiben, hát az emberek megtalálásában jó vagyok, elég csak arra gondolni, mikor a régi falkám tagjai után eredtem… - Akkor hullámvasút. Benne vagyok. Válassz egyet – mondom neki mosolyogva, aztán pedig már meg is indulhatunk arra, amerre ő vezet. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy melyikre szállunk fel. Eléggé őrült személyiség vagyok, az extrém dolgokkal meg egyáltalán nincs bajom, szóval tényleg csak az szabhat határt az egésznek, hogyha valamire a lányom nem akar felülni. – Utána meg esetleg kérsz egy vattacukrot? Előtte nem feltétlen hiszem, hogy a legjobb ötlet lenne – kérdezem tőle mosolyogva, kedvesen, mikor már a kiválasztott hullámvasútnál várunk, hogy az előttünk lévő kör lemenjen, és mi következhessünk.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem reagálok semmit se arra, amit mond, mert felesleges lenne. Orvos vagyok részben, így pontosan tudom, hogy ennyire jó géneket nem lehet örökölni. Értem én, hogy egy-két 40-50 éves pasi is még észvesztően tud nézni, meg néha 35-40 többnek nem mondanád, de apa és én? Mondjuk azt, hogy első körben inkább lehetnénk testvérek, mint más módon rokonok, ha a korunkat tippelnék. Róla még én se hinném el, hogy 50 év körüli lenne már, így inkább mindegy is. Sejtettem, hogy nem lesz rövid beszámoló a részéről, de abban se voltam biztos, hogy jelenleg tényleg én lennék-e a megfelelő arra, hogy végighallgassam őt. Elég sok rossz dolog van az én kapcsolatomban is, meg amúgy se voltam sose jó tanácsadó ilyen téren, így mindegy is. Inkább csak hallgattam, ahogyan egyre inkább a cél felé sétáltunk, meg közben olykor kicsit elkalandoztam is. Tudom, nem szép dolog, de nem tehetek róla. Mostanában megint egyre többet gondolok a férjemre, meg arra is, hogy mit kellene tennem. - Miért nem mondod ezt el neki abban a pár percben, amit beszéltek? Miért nem erről beszélsz neki, ahelyett, hogy azt kérdeznék, hogy miként vannak és társai? Akkor lehet tudna időt szakítani rád is, vagy talán csak történt valami tavasszal, ami miatt kicsit menekülni akar és egyedül lenni? Erre még nem gondoltál? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen a hold megint vörösbe borult, ezt láttuk, még ha nem is történt semmi se. De mégis páran leléptek, megváltoztak és társai, azt hiszem. Igaz, én csak utána jöttem haza, de akkor is, mintha már nem ugyanaz lett volna a légkör, mint egykoron volt. Olykor szükségünk van valakire, de néha meg kell látni azt is, hogy a másik mire vágyik. – Én nem mennék utána, ha akarná, akkor vélhetően megkért volna rá. Másrészt ő még falkatag, így ne bolygasd. Várj, néha megéri. – mosolyodom el haloványan, hiszen emlékszem, hogy én is vártam olykor BB-re és végül megérte. Igaz, most nem érzem teljesen ezt, de még mindig szeretem és ennek jelentenie kellene valamit. Ahogyan annak is, hogy most megint az ujjamon viselem a gyűrűt, erre mindig is figyeltem, hogy apa előtt ne a nyakláncon lógjon, ha éppen nem dolgozom. - Szerintem egyik se lehet annyira vészes. – rántom meg a vállaimat, de végül az állítólag legijesztőbbre bökök, hogy legyen az. Egyszer érünk, legalább sikítunk egy jót, vagy legalábbis én. Ő meg maximum üvölthet, de azt nehezen tudom elhinni, hogy ez lenne a legrémisztőbb dolog a világban, amitől féltünk mi valaha is. – Remekül hangzik. – egyezek bele, bár attól se tartok, ha előtte ettem volna meg, akkor kijön belőlem. Mindegy is. Inkább csak beállok a sorba. – Ezek szerint, akkor még mindig autókkal és motorral foglalkozol? Maradni fogsz tovább is, vagy inkább egyszer majd a végleges távozás mellett döntesz? – jobb előre felkészülni, mintha egyszer csak nyoma veszett és már ott se lehet őt elérni.
Észreveszem ám az elhallgatását és hogy nem reagál semmit arra, amit mondok. Néhány esetben ez tényleg azt jelenti nála, hogy csak le akarja zárni a témát, de azért előfordult már az is bőségesen, hogy nem értett velem egyet, és egyszerűen csak nem tartja fontosnak, hogy az adott témát a kelleténél tovább zargassuk. - Nem tudom… De nem mondasz hülyeséget. Viszont azt is szeretném tudni, hogy nincsen vele semmi baj, hogy minden rendben van, és nyilván azt is, hogyan állnak a dolgokkal, mikor láthatom őt újra viszont – azt viszont nem is tudja, mennyire ráhibázott azzal, hogy történt valami tavasszal. Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor megláttam. Én olyan hatalmas örömöt és megkönnyebbülést éreztem, amit szerintem még azelőtt soha sem. Ő viszont… szinte rá sem ismertem azon az estén. Ami teljesen érthető volt, tekintve a történteket. Majdnem meghalt, majdnem bekövetkezett az, amit szerintem szíve legmélyén ő sem akart – magunkra hagyni minket. Engem. Odie-t. És még sokan másokat, akik annyira szeretik és akiket annyira szeret Corina. Nem haragszom rá azért, amit tett. Ha megtörtént volna a legrosszabb, előbb-utóbb valószínűleg belenyugodtam volna, de hogy ez mikor következett volna be… na az már egy másik kérdés, amire nem tudom a választ és nem is akarom. - Talán igazad van. Csak érted, már rettentően hiányzik - húzom el kicsit a számat, de aztán inkább legyintek, hogy mozduljunk tova erről a témáról, beszélgessünk inkább valami vidámabb dologról meg úgy összességében élvezzük jól magunkat. Azért jöttünk, nem, hogy egy kis produktív apa-lánya programunk legyen? Végül sikerül választani egyet, aminél hamarosan be is állunk a sorba. Kérdésére csak kifújom a levegőt a számon, és kicsit gondolkozóba esem. - Pfú… ez egy jó kérdés. Igazából nem csak rajtam múlik. Szeretem Alaszkát, és már jó ideje itt élek, illetve a számomra fontos emberek is, szóval annyira nagy szándékom nincs a tényleges távozást illetőleg. Ha Corinával viszont mégis úgy döntenénk, hogy el akarjuk hagyni ezt a helyet, akkor el fogjuk. De természetesen szólni fogunk mindenkinek. Viszont ez még a jövő zenéje - bólintok egyet a mondatom végéhez érve. Közben kicsit haladtunk is a sorban, de még van egy menetnyi ember előttünk. - És amúgy igen, még mindig azokkal foglalkozom. Miért változtassak rajta, ha egyszer jól bevált? - ennyit mondok csak ezt illetőleg. Szeretem a kocsikat és egyebeket bütykölni, jól le tud foglalni. - Na de te is mesélj valamit. Történt valami érdekes mostanság? Munkában, a városban, ilyesmi?
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Nem ismerem igazán a nőstényt, annyira biztosan nem, mint te, de… - egy pillanatra elhallgatok, amikor egy árus lép oda hozzánk. Sietve rázom meg a fejemet, ő tovább halad, én pedig apára pillantok. – De szerintem, ha baj lenne, akkor szólt volna. Másrészt meg olyan vadászatra mentek, amikor két esetben térnek haza, ha megtalálják, akit keresnek, vagy pedig, ha hamarabb hazatér az illető és szólnak nekik. – ebből pedig apa is könnyedén rájöhetett, hogy úgy gondolom azért nem mond időt, mert nem tud. Felesleges hitegetni, hogy két hónap múlva látják egymást, ha csöppet se biztos ez az egész. Szerintem ilyenkor nem lehet megmondani, mikor találkoznak megint, így apának ismét türelmesnek kell lennie, de ha éveket képes volt rá várni, akkor gondolom a hónapok se lesz annyira vészes, mint másoknak lenne. – Elhiszem, hogy hiányzik, hiszen szereted, de neki még feladata van. Ő még hozzánk tartozik, nem pedig a távozok közé, ezt ne felejtsd el. – és nyomtam egy puszit apa arcára, hogy ne legyen annyira mélabús. Szeretnék neki segíteni, de még se megy olyan egyszerűen, mint azt bárki is képzelné. Tényleg nem, pedig jó lenne, ha nem csak az orvosláshoz értenék, hanem a lélek gyógyításához is, akkor most is tudnám mit mondjak, vagy tegyek, de nem tudtam, így csak azt mondtam, amit gondoltam. Remélhetőleg kicsit segítettem. Követem őt a sorba, majd pedig kíváncsian fürkészem a környéket, miközben hallgatom őt. Sejtettem, hogy valami ilyesmi választ fog adni, de azért hallanom is kellett. – Ezek szerint, te szívesen maradnál, de ha ő menni szeretne, akkor belemennél abba, hogy menjetek. Sok mindent feladnál érte, túlzottan is szeret, mi? Ha így van, akkor hogy-hogy sose kérted meg a kezét, vagy tudod, ahogyan szokás? – tudom farkasoknál sokaknak nem jelent semmit se az esküvő, de tényleg érdekelt, hogy ő miért nem lépte meg. Én se hittem volna, hogy valaha feleség leszek, de mostanra Mrs. Bluefox lett és még ennyi időmúltán is olykor fura az új nevemet leírni. – Igaz is, szerelőkre mindig is szükség lesz. – kuncogom el magam, ahogyan kicsit húzom őt. Szerintem ő is komoly munkát végez, mert ha hibázik, akkor az akár valakinek az életébe is kerülhet. – Nem sok minden. Sok a munka és még több lesz, ahogyan egyre inkább be fog jönni a rossz idő. Így még több munka várható, de egyébként semmi érdemleges, hiszen arról már úgyse beszélhetnék neked. Fura, hogy páran a menés mellett döntöttek. Egy család, de mintha bizonyos családtagokat elveszítettünk volna. – vallom be egy kisebb vállrándítás keretében, de szerencsére sorra is kerülünk, én pedig sietve ülök fel az első „játékra”, hogy kezdődjön egy kis móka is.
- Hát… van igazság abban, amit mondasz. De ki tudja, hogy nem-e olyan baj történt, ami miatt nem tud szólni? Nem tudok mit tenni, Mae… féltem őt és hiányzik is, pedig tudom, hogy meg tudja védeni magát. Szerintem ez teljesen jogos, és érthető. Neked ugyanúgy, mert láttál már minket együtt, és tudhatod, mennyire fontosak vagyunk a másiknak – majd pedig kicsit számat is elhúzom, miután befejeztem a mondandóm. Nem voltunk, azaz vagyunk Corinával olyanok, akik mások előtt vagy a nagy nyilvánosságban nyalják-falják egymást – a hazaérkezése utáni estét azért nem számítom annak, mert az nagyon nem számít ennek az utóbbi kategóriának, és azért lássuk be arra volt még azóta is egy-két példa, de ez Corina származását tekintve egyáltalán nem meglepő… Visszatérve, nem szoktuk mások előtt túl nyálasan kinyilvánítani a szeretetünket, érzéseinket, de szerintem elég az a néhány pillantás, amivel a másikra nézünk, az a pár apró simítás a karon, vagy a kézen, hogy világossá váljon. Amit viszont ez után mond a lányom, az teszi fel az i-re a pontot és adja meg a végső szót, amit tényleg nem ártana megjegyeznem. Corina még egyelőre falkatag, én már nem. Bár tudom, hogy amint hazajön, valószínűleg a döntése hasonló lesz, mint nekem. Úgy is meg fogom ezt még említeni neki, hogy mik történtek vagy mikor legközelebb beszélünk, vagy mikor lesz egy kicsit több ideje egy hosszabb beszélgetéshez. - Igen, sok mindent képes lennék feladni érte, de nem a családomat. Se téged, se Krist, de Joanát, de még sorolhatnám a neveket. Számomra mindig is a család lesz az első, és ebbe Corina is beletartozik már nagyon régóta – válaszolom neki őszintén. Következő kérdése kicsit meglep, de egyáltalán nem vészesen. – Nos… az az igazság, hogy már nagyon sokszor megfordult a fejemben. De… hát hogy is mondjam. Tudod, mennyire nem vagyok oda az olyan giccses dolgokért, hogy megkérem újévkor, karácsonykor a kezét vagy ilyesmi. Ez túl elcsépelt számomra. Utána meg nem találtam meg rá a megfelelő időpontot. Április előtt nem sokkal meg volt egy elég csúnya vitánk, amit sikerült megbeszélnünk, de akkor meg nem éreztem volna helyénvalónak. Április után meg… nos, igazad van, történtek dolgok vele akkor, és az után pedig szintén nem éreztem úgy, hogy ez lenne a legjobb döntés, amit meghozhatok. Majd jött ez a küldetés, vagy minek nevezzem, ami miatt most is nélkülöznöm kell. De el fog jönni az ideje, elhiheted – mondom neki mosolyogva, reménykedve abban, hogy minden rendben lesz, mikor majd Corina hazajön. Hogy nem lesz olyan vagy hasonló állapotban, mint tavasszal, mikor Odie-ra és rám is a frászt hozta. Hát még magára… Végighallgatom csendesen, amit mond, de válaszra már nem jut időm, mert az előző menetről letántorogtak az emberek, és rajtunk állt a sor, hogy felszálljunk rá. Tudunk még utána úgy is beszélni erről, ez most a mi időnk, amit nem cserélnék el semmire.
Kicsit megszédülve, de hatalmas vigyorral az arcomon és nevetgélve kászálódok ki a játék területéről, Mae-vel az oldalamon. Nem volt rossz, sőt, kifejezetten élveztem, de azt azért látom a lányomon is, hogy ezen ő is kicsit megszédült. Vagy lehet azért mondom, mert nekem is kicsit forog még a világ. Amint sikerül a képet stabilizálni, végül megszólalok. – Na… akkor jöhet az a vattacukor? Gyere - kérdezem tőle vigyorogva, majd fel is ajánlom neki a karom, hogy belém karolhasson és úgy haladhassunk tovább. – A korábbi témára visszatérve egyébként… azt remélem tudod, hogy engem soha nem fogsz elveszíteni. Egyszer már kiléptem az életedből, többet nem akarom meghozni ezt a hibát. Akármire van szükséged, akármikor, tudod, hogy elég csak egy szót szólnod és máris ott termek… - mondom neki komolyan, hogy ezzel is nyomatékosíthassam a szavaimat. Örülök, hogy végül sikerült megbocsátania nekem és el tudott fogadni az apjának. Nem tudom, mennyire érdemeltem ezt meg, de annyi biztos, hogy cserben nem fogom soha többet hagyni. Azt képtelen lennék megbocsátani magamnak.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Elhiszem, hogy félted őt, de tud vigyázni magára, eléggé idős hozzá, ahogyan szerintem eszes is. Nem véletlenül engedték el őt a többiekkel együtt. Nem lesz semmi baj és szerintem, ha baj lenne, akkor biztosan tudnál róla. Én emiatt tényleg nem aggódnék, úgy tartják, hogy akik szeretik egymást, azok megérzik, ha baj van. – felelek csak annyit, elhiszem, hogy aggódik érte, vagy hiányzik neki a nőstény, de attól még nem tudok mást mondani. Ha szeretünk valakit, akkor elfogadjuk a döntését. Ő menni szeretett volna, vélhetően nem csak a fiatal nőstényt meglelni, hanem neki is időre volt szüksége netán? Mi történhetett áprilisban, hiszen kötve hiszem el, hogy semmi se. Pláne a tavalyi után, hogy idén ne tette volna tiszteletét. És anyám leve is sok mindent sejtetett. Elmondanám, de még se lehet. Egy titok, amit rám bízott és egyedül Rockyval, vagy a férjemmel beszélhetek meg. Sokan csak legendákból ismerik az elsőket, de én az egyik kölyke vagyok, vajon apám elhinné? Magam sem tudom, hiszen sose került szóba, hogy ő mennyire is hisz abban, hogy ők még mindig léteznek, azt meg pláne nem sejtettem, hogy ő ismeri az egyiket. - Talán itt lenne az ideje, hogy elfelejtsd azt, hogy létezik tökéletes pillanat. Szerintem sose létezett olyan, hogy tökéletes pillanat, inkább csak mi tehetünk azzá egy-két percet, vagy hosszabb időt. És talán olykor rémisztő. Elhiheted, én sose hittem volna, hogy férjhez megyek, erre? – nevetem el magam és mosolyogva pillantok rá, hiszen tényleg sose hittem volna. Meg az egész bolondozásnak indult, aztán tessék. Már a nevem is másabb, a családunk pedig bővült még egy taggal ténylegesen is. Még mindig olykor fura volt a gyűrű, pláne, hogy mostanság még az ujjamon se viseltem, hanem a nyakláncomon. Mindenki elhitte, hogy így egyszerűbb, mert a kórházban nem lehetne rajtam. Így viszont legalább mindig velem és tuti nem hagyom el, de közben teljesen másról volt szó. – De persze ezt neked kell tudni, de mi se élünk örökké és remélem, hogy hamarosan újra visszatér hozzád. Addig meg élvezd ki a függetlenségedet. – ugrattam őt kicsit széles mosollyal az arcomon. Utána pedig jöhetett is a hullámvasút. Természetesen egy-két sikoly az én számon is kiszalad, de roppantmód élveztem.
Szédültem-e? Maximum egy hangyányit, de az is eléggé hamar elmúlt. Annyira nem volt vészes, mint talán a többségnél szokott, de lehet tényleg jó ötlet volt nem előtte enni, de ki tudja. – Még szép, hogy jöhet. – kúszott ismételten széles mosoly az arcomra, majd elindultam mellette. Mosolyogva hallgattam, azt amit mond és eléggé határozottan bólintottam, de mielőtt felelhettem volna kértem egy epres vattacukrot az árustól, majd az egyik közeli padon foglaltam helyet. – Tudom, és örülök annak, hogy nem futottál el, amikor kiderült az egész. Eléggé fura mi kis családunk, de akkor is jó. Szeretem. – vallom be őszintén, majd felé nyújtom, hogy kér-e belőle, ha netán magának nem vett volna. – De akkor is fura, hogy inkább távoztál. Miért tetted? – pillantok rá kíváncsian, hiszen mi se fogunk tudni gyakran találkozni. Idővel biztosan a vezetőség szemét is szúrná, ha egy exfalkatárssal találkozgatnék és pont nem érdekelné őket, hogy az apámról van szó.
Vizsgáztatnom kellett. És a vezetőktől elhangzó dolgok alapján komoly dologról volt szó egy olyan Naturalak kapcsán, akit igencsak megkedveltem. Hiába volt fiatal, talán már elég idős ahhoz, hogy egyetemre járhasson. Amikor az eligazításon szó esett Bessie ügyéről, önként álltam fel elsőnk és jelentkeztem a feladatra. Úgy éreztem, hogy tartozok neki, és nem akartam, hogy feleslegesen megszenvedjen egy olyan Mentorral, aki egy kicsit sem ismeri. Ez persze nem jelentette egyből azt, hogy csak azért is át fogom lökni. Legfeljebb annyit, hogy tudhatja, hogy nem idegennel megy majd bele a világba. Persze Bessie-nek nem szóltam arról, hogy vizsgázni fog. Az eligazítás utáni másnapon nem nyitottam ki a műhelyet, hanem belépő karszalagokért siettem - háromért. Aztán még délelőtt találkoztam egy Kevin nevű barátommal, akit az önkéntes programból ismertem... Odaadtam neki az egyik belépőt, elmeséltem neki a kérésemet még egyszer, részletesen. Szívességet tett, de mivel még mostanra sem gondolta meg magát, megbeszéltük, hogy este nyolc és tíz között majd találkozunk valahol a parkon belül. Pontban hétkor kopogtam be a nőstény szobájába, a vállamat az ajtófélfának támasztva vártam, hogy ajtót nyisson, és ha megtette, csak mosolyogva lengettem meg az arca előtt a maradék két karszalagot. - Szia Bessie! Látod ezt? - eltoltam magam az ajtótól és a két karszalag közül az egyiket felé nyújtottam - A tiéd. Megyünk a vidámparkba. Ne öltözz ki, én sem vittem túlzásba. Ne, ne keress kifogásokat, mint Tarkod és Mentorod viszlek, ha valaki beleköt, az az én számlámon lesz. A Teremtője sem fog belekötni, mert vele is egyeztettünk arról, hogy sajnálatos módon az ő ráhatása nélkül kell megbizonyosodnunk arról, hogy a kölyke alkalmas az emberek, tömeg közt való létezésre. Nyilván nem volt egyszerű Achillest meggyőzni a dologról, de ha már mindketten a falka tagjai voltak, a falka szabályai szerint is kellett működjenek. Nem csak a Naturalak, ő is. Megvártam türelmesen, amíg összekészült, aztán az autómhoz vezettem és megindultam vele az Aurora Miracles felé. Út közben halkan hallgattuk valamelyik rádióállomást, és könnyedén beszélgethettünk arról, amiről akart. Nem zavart semmi, igyekeztem a laza, baráti hangulatot fenntartani, a pajzsom is csak annyira volt lent, amennyire egyébként muszáj volt - nem őriztem a kölyköt. Leparkoltam. A bejárat előtt hatalmas sor hömpölygött, bentről zene és sikítások szűrődtek ki, a tömeg egészének felszabadult, felajzott érzései táncoltak mindkettőnk bőrén. - Felteszed? Segítek neked is... Így nem kell sorban állnunk. A kocsiból kiszállva léptem elé és nyújtottam felé a saját karszalagomat, majd a jobbomat is. Ha minden rendben ment, úgy csak jókedvűen átfogtam a vállát, és húztam magam után, magam mellett, hogy a tömeghez, és minden impulzus forrásához egyre közelebb vigyem a kis nőstényt. A karszalagokkal hamar bejuthattunk sorban állás nélkül. Még engem is letarolt a pattogatott kukorica, a kóla, az izzadtság masszív szaga, de ez nem igazán kellett problémát jelentsen számára sem. - Voltál már itt? - kérdeztem, ahogy beléptünk a parkba és kicsit megállítottam, hogy a villódzó fények játékában gyönyörködjünk - Én még nem, szóval.. Fogalmam sincs, mire akarok felülni. Kérsz valamit enni? Inni? Nem hazudtam, tényleg ez volt az első alkalmam ennyi év után. Egy kicsit a saját élvezetemnek is átadva magam néztem körbe, és eleresztettem a vállát, hacsak nem közeledett jobban. Nem, még továbbra sem őrködtem felette. Két barát voltunk, akik szórakozni mentek a vidámparkba. Semmi több.
//Azt kérném kihangsúlyozni, hogy a "zubogó" tömeg mennyire zavarja közvetlen behatás nélkül a farkast. Nincs közvetlen kontakt senkivel, csak a zörejes élmény, ami mondjuk az iskola folyosóján szünetben, akármikor elkaphat kis helyen, nagy mennyiségben. Kérlek dobj, ha az IC/OOC tükrében úgy érzed, hogy kérdéses a dolog, egyébként írj, ahogy kariból jön.//
*A gyanútlanok boldog tudatlanságával készültem az unalmas estére, a még unalmasabb és fárasztó nap után. A délelőttöm edzéssel telt, de nem a pályán voltam hanem az erdőben futottam, emberi testem fittesítése volt a cél, a reflexek élesítése, a figyelem edzése. Jól esett, örömömet leltem benne, bár régen nem annyira szerettem futni, de a farkaslét sok minden mást is megszerettetett velem. A könnyű ebéd után megcsináltam a lovarda könyvelését, és jöhetett az ejtőzés a kedvenc romantikus regényemmel. Estére filmet terveztem, nem számítottam vendégre és már át is öltöztem a sírós-filmnézős hálóingembe, amikor valaki kopogott a szobám ajtaján. Felkeltem hát az ágyból és kezemben a bekészített papírzsebkendős dobozzal és a távirányítóval libegtem, hogy ajtót nyissak. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mert le sem tudtam volna tagadni. A szemöldökeim a homlokomra csúsztak és az ajkaim is elnyíltak. * -Ó, nahát! Lynx…! *Ránézni olyan volt, mintha soha nem láttam volna még a szemeit, talán azért, mert a lelkesedés amivel felmutatta a karszalagokat – milyen karszalagok ezek??? – szétkergette a nevetőráncokat a szemei körül. * -Én látom, te is látod? *Aprócska humorral fogadtam és várakozón tekintetem rá a folytatásra. A meglepetések sorozattá nőtték ki magukat amikor közölte, hogy vidámparkba visz. A farkasom felébredt a lusta szunyókálásból és érezhetően lelkes lett. Mindig az volt amikor kimozdultunk a lakból, mindegy volt, hogy vásárolni megyünk, vagy csak meginni egy finom kávét, esetleg elkísértük Achillest valamilyen ügyének elrendezésére. * -Az enyém? Óóóó! Mint Tarkod és Mentorod? De ugye nem csak azért, mert….nem rég a segítségedre voltam, mert azért tényleg nem szükséges. Nem tartozol semmivel. *Miután nyilván biztosított arról, hogy nem azért….és nem is ellenkeztem túlságosan, elfogadtam a meghívást.* -Máris átöltözöm. Várj meg a nappaliban. *Láthatóan örültem a váratlan esti programnak és nem is tartott sokáig elkészülnöm, elvégre már letusoltam és megfésülködtem. Csak felöltöztem, egy kicsit kisminkeltem magam és beszóltam Achillesnek, hogy elmegyek a VIDÁMPARKBA!!!! Lynx-szel. Annyira boldog voltam, hogy fel sem tűnt amikor zavartan ráncolta a homlokát és olyan furán nézett rám. Ennek csak később lesz jelentősége, most csak egy futó puszit nyomtam az arcára és már siettem is le a nappaliban. Lynx minden bizonnyal a másoktól már megszokott reakcióval fogad, de nem tudom magamat megtagadni. * -Nem öltöztem ki….nadrágot vettem. *Közöltem a látható tényt és nem foglalkozva azzal, hogy esetleg túlöltöztem, már indultam is kifelé belekarolva. A kocsiban ülve azonban nem bírtam tovább és rákérdeztem, mert ilyen nem szokott velem előfordulni, de még mindig nem gyanakodtam. * -De most komolyan és őszintén, miért viszel magaddal? Miért pont engem? És hogy jutott eszedbe pont a vidámpark? Kései gyerekkorodat éled? *Nevettem is, mert elképzeltem Lynxet a vidámparkban, valami idétlen szuvenír sapkában, vattacukorral a kezében. Nekem még nagy erőfeszítésbe telt, hogy teljesen felhúzzam a pajzsomat, így az optimistán félig fent volt, akárcsak a félig teli pohárban a víz. Érezhető volt az egészséges izgatottságom, az örömöm és a farkasom lelkesedése. Megérkezve ez csak tovább fokozódott, az esti fényekben gyönyörködve néztem körül arcomon a letörölhetetlen mosollyal. * -Persze….te mindenre gondoltál. *Viccből megkérdeztem volna azt is, hogy „Ugye nem akarsz feleségül venni?” de Lynx-szel szemben ez gorombaság lett volna, ismerve a történetét, így ezt a poént kihagytam. Feltettem a karszalagot a csuklójára és a magamét tekergetve hagytam, hogy magával vigyen. Éreztem a teste melegét, kellemesen lengett körbe, és megnyugtatott. Nem mintha ideges lettem volna, de emlékeztetett arra amikor Niall ölelt át. Nem volt benne semmi romantikus, nem volt szemtelenül rám akaszkodó, egyszerűen csak egy baráti ölelés volt, egy farkas ölelés. A tömeg egyáltalán nem zavart, sem a hangzavar, sem pedig a kissé már fullasztó szagok amik egymással keveredtek és még egy farkasnak is dicséretére vált volna szétválogatni. * -Örülök, hogy lecseréltem a ma esti romantikus filmes programomat rád. *Amikor megálltunk rögtön kibuggyant belőlem a lelkesedésem, aztán csak néztem körbe boldogan, majd meglepődve Lynx elejtett mondatán.* -Akkor ez most mindkettőnknek tűzkeresztség? Utoljára nyolc éves koromban voltam vidámparkban. Nézzünk körül mik vannak itt, aztán majd eldöntjük. Nem vagyok éhes, de ez még változhat. *Cinkosan néztem rá, és kétsége sem lehetett afelől, hogy maximálisan kihasználom ennek az estének a szórakozási lehetőségeit. Mivel elengedett, én fogtam meg a kezét és húztam magammal akár egy gyerek az anyját. A tömeg nem volt nagyobb, csak zajosabb, mint annak idején a karácsonyi vásáron, ahova pár hónapos „koromban” Achilles vitt el. Már majdnem egy évesek voltunk a bestiával, és egy életre szóló élmény volt. Eszembe is jutott mindaz amit ott csináltunk, mert hát nem csak vásároltunk.* -Forralt bor vajon van? *Kérdeztem miközben sietős léptekkel vetettem bele magam a forgatagba. A farkasom is élvezte, valószínűleg legjobban az én érzelmeim hatottak rá és nem gondoltam, hogy bármi gond lehet vele. Persze még nem próbáltam ki milyen az amikor mondjuk egy hullámvasúton ülünk, de Lynx mellett mi történhet? *
- Igen, most már látom. Nem, nem azért, mert bármivel is tartoznék. - amilyen gyorsan csak lehetett, ezt hazugság nélkül hessegettem el a gondolatai közül vidám könnyedséggel; az más kérdés volt, hogy maga a vizsga esetleg emiatt lett volna, de a vidámpark az... az nem - Van jobb programod vagy nincs itt, a négy fal között? Gyaníthatóan nem volt, főleg, ahogy mosolyogva végig néztem a pizsamás-zsepis fizimiskáján. Hacsak nem fullad teljes kudarcba az este, azt hiszem, hogy ennél sokkal jobb programok és élmények vártak rá a következő néhány órában. Ráadásul micsoda öröm akkor, ha minden jól sikerül és elmondhatom neki, hogy mehet ősztől egyetemre! Őszintén akartam, hogy így legyen, bár ez tényleg nem rajtam múlt. Csak bólintottam, ahogy időt kért, és a nappali falának dőlve vártam rá, amíg elkészül. Nem vagyok egy kimondottan türelmetlen típus, szóval feltaláltam magam - pár szóban elcsevegtem azokkal, akik erre időztek, amíg Bessie fel nem bukkant. Aprót nevettem a megszólalásán. - Nem is kell, nem az operába megyünk! - igyekeztem biztosítani arról, hogy semmi gond nincs a megjelenésével - Okos, így nem lesznek kellemetlen pillanatok a menetszéltől. Mert hát... terveim szerint nem csak a dodzsemben fogunk nyolcévesekkel ölre menni. De ez még odébb volt. Egyelőre csak az autóhoz vezettem, a kocsihoz érve kibújtattam a karom az övéből, hogy ajtót nyissak, aztán mellé huppanva vezetni kezdjek - a halk rádió automatikusan bekapcsolt, amint indítottam. Megint felnevettem a kérdésein, és csak azért nem túrtam a hajamba, mert véleményem szerint sikerült egész jól belőnöm. Helyette csak kicsit balra dőltem az ablak felé. Sokkal többet akart tudni, mint amennyire számítottam, hogy fog. Rögtönzésből azt hiszem, hogy.... ha nem is remek, de használható vagyok. - Most komolyan és őszintén, nem fér rá mindkettőnkre egy kis szórakozás? - pillantottam felé, főleg a múltkoriak után - Mégis kit vigyek el, szerinted? A Vezetőséget? - a kérdés teljesen megállt a lábán, de azért tettem még hozzá némi őszinte fedősztorit - A közeli barátaim már nem a falka tagjai, egyedül Payne-t rángathattam volna el, de nem akarok mindig rá akaszkodni. - Ő volt az egyetlen, aki a Fakírok közül visszatért, akit kedveltem, és aki elvolt velem, amikor éppen úgy ért rá - Lehet ám. - rántottam vállat a kései gyerekkorra - Szeretek olyan helyen lenni, ahol pezseg az élet. Ez sem volt hazugság. Ami a Naturalak számára kihívás lehetett, az engem egyúttal kicsit visszarántott a Szellek világába való vágyakozástól. Igazából nem akartam ennyire részletesen belemenni a dologba, csak reméltem, hogy örömmel fogadja majd, és mindketten jól fogjuk érezni magunkat, miközben a felszín alatt jóval többről volt szó. Ha nem is folyamatosan bámulva, de figyeltem Bessie energiáit, reakcióit. Egyelőre semmi baj sem volt, a teljesen érthető izgatott örömöt véltem benne felfedezni, amikor pedig egymásra adtuk a karszalagot, megint csak somolyogtam. - Addig jó. Majd akkor érzem magam rosszul, ha azt mondod, hogy mindent túlgondoltam. Mert hajlamos voltam rá, persze egészen más esetekben, de akkor is. Ha végeztünk, átkaroltam, magamhoz húztam és a már szalagos bejárat felé menve csipogtattuk le mindketten a vonalkódot, és már bent is voltunk. Engem is magával ragadott kicsit az élmény, de részemről ennek inkább emberi oldala volt, mintsem az aranyszemű nyugtalakodása. Ő csak és kizárólag azért volt rejtve talpon, hogy a kicsire vigyázzon. De nem volt mire, ennek pedig a pajzsom árnyékában nagyon örültem, ígéretes kezdetnek bizonyult. - Nem tudom. Az lenne? - néztem felé egy vigyorral, aztán magyaráztam tovább - Fúú, én nem is tudom... Talán a nyolcvanas években. Borasztó régen volt, tudom. A cinkos pillantását elkapva örültem - egyrészt, mert úgy tűnt, hogy tényleg jól érzi magát, másrészt ez egy újabb előszobája lehetett annak, hogy valóban örömhírekkel zárjuk majd az estét. A kérdésére a szabad kezemmel megdörzsöltem az állam, miután pár métert repültem vele, amíg húzott maga után egészen addig, amíg mg nem állítottam magunkat egy pad mellett. - Forralt bor? Júliusban? - kacagtam fel kissé, és a habzó tömegben közelebb húztam magamhoz - Kötve hiszem, de tudod mit? Csüccs le itt, hogy ne keveredjünk el, én futok egy gyors kört a büfésoron, megnézem. Helyette esetleg valami mást? Biztosan kellett a forralt bor helyett így a nyár közepén valami más, így hát kivártam, amíg eldöntötte. Persze a zajok miatt már kicsit kiabálva tettem fel a kérdést is, és mondtam el az instrukciókat is: belefért. - Várj meg itt! Kértem mosolyogva, ha megbeszéltük, hogy mi pótolhatná számára a forralt bort. Igazából még örültem is, hogy alkoholra vágyott, az egyébként is túl sokszor kerülhet előtérbe egy esetleges egyetemi napon az új barátaival. Aztán belevetettem magam a tömegbe, magára hagyva a felajzott tömeg közepén a kis nőstényt: hangos, túlbuzgó, esetleg lökdösődő emberekkel körülvéve, miközben úgy figyeltem rá távolabbról, hogy az neki fel sem tűnhetett. Már nem értem hozzá, lassan a sziluettem is elveszett - nyilván, ha kellett, ugrottam. Forralt bort akkor sem találtam volna, ha akarok, úgyhogy a komplett büfésoron sem mentem végig - épp csak annyira, hogy Bessie elveszettnek érezze magát esetleg, én pedig még mindig kellő rálátással legyek. Közben pedig még Kevinnek is írtam, hogy itt vagyunk, a nagy hullámvasútnál várjon, idő kérdése, és ott leszünk. Ha minden gond nélkül megvárt, úgy két, műanyag pohár csapolt sörrel tértem vissza hozzá, bűnbánó arccal, mert hát... Vérfarkas és sör, két jó barát... Akár limonádét is ihattunk volna. - Bocsi ezt tudtam megszerezni anélkül, hogy másfél órát álltam volna sorban. Alaszka... - nyújtottam felé a poharat, aztán a sajátomat koccintásra emeltem, mielőtt ittam volna belőle - Közben láttam dodzsemet, vizes vasutat, VR szimulátort, játéktermet, az óriáskereket, meg persze... - a fejemmel az égig magasodó hullámvasút felé biccentettem - Állítólag egyszer élünk, nem igaz? Állítólag igen. Gyakorlatilag... Úgy élünk és halunk, ahogy a Nagy Szellemek, ahogy Éganya döntenek a sorsunk felől. A terv az volt, hogy elsőre letudjuk a nagy-nagy falatot, aztán némi körítés, és utána a levezetés... Alapvetően szívesen kiélveztem volna az elejétől, fokozatosan, de... hiába mentem át eddig a hazugság-teszten, a cél nem a szórakozásunkról szólt. Az jöhetett utána.
//Egyedül maradsz egy darabig: "de Lynx mellett mi történhet?" - egy kicsit nincs Lynx. Te nem érzed őt a tömegen át, az emberek meg tömegben bunkók: fellöknek, levállaznak, akár be is szólnak, hogy mit vagy útban, miattad löttyent ki az akármijük. Lehet olyan, aki bocsit kér, de ez kissé kevésbé van előtérben. Ami az elsődleges kérdés, hogy: a te érzékelésed szerint teljesen egyedül hogy bírod ki úgy 15-20 percig (egy sulis szünetnyi ideig), hogy "szerinted" önmagadban téged hogy érnek ezek a behatások, rápakolva még az alap érzéki túlnyomással (tömeg, szagok, érzések + közvetlen hatások). Javaslat: ha megvan a kellő karis ismeret, akkor írj nyugodtan (voltál már ezelőtt is tömött helyen, bár talán nem ennyire magadban). Ha dobsz, akkor a 6-os "Sikeresség" kockára felesben vagy-vagy javaslatom lenne azért, mert a farkasodról tudjuk, hogy nem viseli jól a lekezelést farkastól sem - pláne embertől. Közben pedig emberként biztosan nem lenne belőle probléma.//
-Ennél jobb nincs. *Nem csak azért mondtam ezt, hogy megtartsam a lelkesedését, hanem mert tényleg jobb program volt a vidámpark, mint a magányos romantikus filmnézés, fél doboz zsepit elhasználva közben. Szerettem a romantikus filmeket, de azért ennyire nem. Már csak azért is igyekeztem becsukni az ajtót előtte, azzal a szöveggel, hogy várjon meg a nappaliban, mert ahogy végignézett rajtam, kicsit elpirultam. Hálóingben vagyok, lengében, nem számítottam ilyenkor vendégre, pláne olyanra nem aki még el is vinne valahova. Életemben ilyen gyorsan nem készültem el, de hát nem is kiöltözős estére mentünk ahogy azt Lynx legalább elárulta. Értettem a dress code-ot és nadrágot vettem fel, de abból egy finomabb anyagú, elegáns fazonút. Még a vidámpark kedvéért sem tudtam kibújni a bőrömből. Magamhoz vettem egy kis táskát amibe a legszükségesebbek fértek el, iratok – mert az mégis csak kell – egy csomag nedves törlőkendő, kis kiszerelésű dezodor, telefon és a pénztárcám. Lynx nem is borult ki annyira mint vártam, és ezért hálás voltam neki.* -Menetszél? Ó, jaaa, a hullámvasútra gondolsz? *Na ebbe majd később jobban belegondolok, hogy vajon a farkasomnak mennyire fog tetszeni ez a fajta adrenalin löket. Már maga a gondolat adott némi zamatot a vérembe, de inkább az örömteli izgatottságnak tudtam be. A kocsihoz érve már nyúltam volna a kilincsért, hogy kinyissam magamnak, de Lynx beelőzött, amivel meglehetősen ledöbbentett. Néztem is rá, mint borjú az új kapura és beletelt két lélegzetvételnyi időbe, mire napirendre tértem afölött, hogy úriemeber módjára, előzékenyen kinyitotta előttem. Van még remény ebben a megveszekedett világban, nem vesztek ki teljesen az igazi férfiak! A kocsiban ülve, immár a vidámpark felé gurulva azért feltettem a kérdést az ötletének eredetére, mert érdekelt, hogy miért most, miért engem, miért a vidámpark.* -De, ránk fér, főleg rád! *Eléggé meggyőző volt a válasza és egyet is értettem vele.* -A világért sem! ….igazad van…..én vagyok a tökéletes választás! *Rábólintottam minden érvére és derűsen mosolyogtam hozzá, ezzel is tovább növelve a jó hangulatot. Lynx szeretett mulatni és tökéletesen is csinálta. * -Én is, csak eddig érthető okokból kimaradt. Majdnem. *Azért ne feledjük Achilles kedveskedését és bár a szilveszteri buli, amin utoljára voltam itt kissé vérbe fulladt, az elején azért elég jó volt. Na és Pat szülinapi bulija….de az a lakban volt, nem számít. Megérkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy Lynx ezt már előre eltervezte, mert a karszalagokat is beszerezte a gyors bejutáshoz, de annak ellenére, hogy nem volt szülinapom, nem gyanakodtam.* -Velem szemben nem könnyű túlgondolni semmit. *Szerettem ha törődnek velem, noha soha nem kívánkoztam önszántamból a középpontba, a farkasommal ellentétben. Szerettem ha gondoskodnak rólam és szerettem ezt viszonozni is. Odabent nagy volt a zsibongás és mellbevágott a szagkavalkád, de sikerült kizárnom annyira, hogy ne zavarja a farkast. Mondjuk ő is elemében érezte magát, élvezte a szabadságot és nem érdekelte a túl nagy zaj, a visítozás ami a hullámvasút felől jött, sem pedig a sok ember szaga. * -Ha ez az első alkalom, akkor igen. *Kinek mi számít elsőnek, nekem az volt. Farkassal együtt most voltam először vidámparkban, felnőttként most voltam először vidámparkban, mondhatjuk hát, hogy tűzkeresztség. * -Teee nagyon öreg vagy! *Elkomolyodtam és úgy öregeztem le, de rögtön utána el is nevettem magam. A forraltbor kérdése azonban nem volt cseppet sem komoly, csak a karácsonyi vásár miatt jutott eszembe, akkor is Achilles noszogatott, hogy kóstoljam meg. * -Jól van, tudom, hogy nem valószínű, de amikor a karácsonyi vásárban voltunk, azt ittunk. *Nos, azóta nem voltam ilyen forgalmas és hangos helyen, és ez mindent elmond a magánéletemről. Hálás voltam amiért elhozott és elhatároztam, hogy nagyon jól fogom érezni magam. * -Nem olyan fontos, tényleg. *Ellenkeztem de csak azért, hogy ne hagyjon egyedül. Nem mintha féltem volna egyedül maradni, biztos voltam magamban és a farkasomban, legalábbis amíg fel nem kell ülni a hullámvasútra, de azt nem hagytam volna ki semmiképp. De ha már eljöttünk, ne váljunk szét. Lynx-et azonban nem lehetett visszatartani.* -Mindegy. Gyümölcslé? *Későn eszméltem, hogy a „mindegy” felelőtlenség volt tőlem, mert akkor tényleg bármit hozhat, olyasmit is, amit mondjuk nem szeretek, de nem utasítottam volna el, nehogy letörjem a lelkesedését. Az is lehet, hogy nem hallotta a választ, vagy csak egy részét, mert a zsibongásba már zene is vegyült és neki is kiabálnia kellett. Magamra maradtam hát a padon ülve és egyelőre csak néztem azt, ahogyan mások mulatnak, nevetnek, sikítva szállnak harcba az adrenalinnal. A bajok lassan csorogtak be a tudatomba és a zsigereimbe. Először csak mellém dobtak egy táskát, amiből kiborult a pattogtatott kukorica. Az érzékeim összezavarodtak a nagyzajban és mivel próbáltam mindent kizárni, nem figyeltem magam köré. A hirtelen zaj és a nagydarab férfi felbukkanása mondhatni megijesztett és ugrottam egy aprócskát a padon. Csúnyán nézhettem rá, mert nem tetszett neki valami és böfögött egyet, érzésem szerint szándékosan. Soha nem értettem hogyan képesek erre a férfiak. Fel is álltam, hogy arrébb menjek, de persze ez sem tetszett neki és beszólt. A „kisanyám” és a „muffom” emlegetése lángba borította az arcomat, de ez talán nem is látszott. * -Megválogathatná a szavait egy hölgy társaságában. *Részemről ez volt a legudvariasabb válasz, de csak olaj volt a tűzre. A pasi artikulátlanul röhögött és megszívta az orrát. A farkasom pedig egyetlen pillanattal megelőzve lobbant haragra, mikor a pasi felém indult. Halk morgás köszörülte a torkomat én meg nem tudtam, hogy meglepetésszerűen behúzzak egyet a fickónak, vagy a farkasomat csitítsam. * ~ide figyelj! Ha most nekiugrunk, az életben többé nem mehetünk sehova…..nem, nem esszük meg! Nem, csak a kezét sem! Óaszűzmáriára! ~*A pasi egészen az arcomba tolakodott és büdös volt a szája.* -Valami nem tetszik te kis luvnya? -A szájszaga! *Léptem egyet hátra, s közben félszemmel Lynx után kutattam. Mi tart ennyi ideig??? Ha a táskámmal szájon vágom az elég lesz? Hol vannak a boldogan visongó gyerekek? Egészen hátrahajoltam a penetráns szagtól, közben éreztem ahogy a bestia határozottan ficereg és az ajkaim vicsorba húzódnak. Ekkor egy rengeteg cigarettától karcos, ámde női hang szólt közbe, rikácsolva.* -Mit akarsz attól a kákabélűtől Charlie? *Hogy lehet Charlie-nak nevezni egy…egy ilyen alakot? A szülei biztosan nem látták előre a jövőjét. Már a kezemben volt a táskám vállszíja, kétszer körbetekerve a csuklómon, hogy jobb fogást biztosítson ha fejbe vágom vele Charlie-t, de nem volt szükség rá, hála a karcos hangú banyának. Charlie papucs. Összevesztek én meg jobbnak láttam eloldalogni, még ha Lynx azt is mondta, hogy maradjak a padnál. A farkasom felbőszült, én meg nyugtattam ahogy Nialltól tanultam. Átöleltem magam a karjaimmal és nagyokat lélegeztem. Sírhatnékom volt, hogy pont most és pont itt tönkreteszi nekem a szép estémet, de épp ez adott elég határozottságot ahhoz, hogy „leugassam”. * ~Nyugodj le. Az emberek ilyenek. Bunkók és nagyszájúak….nem, nem esszük meg őket. Fúj, az kannibalizmus lenne. De igen, részemről az! A nyuszi finom, a szarvas is finom, az ember nem. Keserű, rossz íze van, hidd el! ~*A bestiát nem lehetett könnyen meggyőzni, faltól-falig rótta a hosszokat és morgott bennem. Bármikor robbanhatott, az meg nekem nem jó. Amikor valaki hátulról lökött meg és még neki állt feljebb, hogy útban vagyok, hangosan felmorrant, én meg igyekeztem csukott szájjal rámosolyogni és eltűnni a tömegben. Egyre messzebb sodródtam a Lynx padtól, de még láttam. Ha Lynx feltűnik, pár nagyobb lépéssel oda tudok menni. Közben lélegeztem nagyokat és győzködtem arról, hogy legyen jó kislány, és meglesz a jutalom. Nem emberkéz, sem a lába, hanem a szabadság. Azon igyekeztem, hogy kikerüljem ezeket a hatásokat és a másik padnál arra jutottam, hogy lebújok mögé. Fura lesz, de még mindig jobb ha így nem kerülünk a középpontba. Ahogy régen is amikor rám jött a pánikroham, leguggoltam a pad mögé, magamhoz szorítottam a táskámat és lélegeztem. Nagyokat és lassan. Kizártam mindent ami zavaró volt és csak arra figyelni ami a közvetlen környezetemben történik. Kiváltképp a szomszédos padnál. Mivel így már nem kerültem közvetlen kapcsolatba az emberekkel, sokkal jobb volt, de ez persze nem megoldás. Tudtam, hogy nem bújhatok el akárhányszor egyedül leszek, de most ez volt a vészterv. Amikor megláttam Lynx-et, azonnal felálltam és hozzá siettem. A megkönnyebbült energiáim teljesen letarolhatták, beburkolták. * -Alaszka? Ez inkább sörnek látszik. *Sör. Nem szerettem. Büdös volt és keserű, de nem akartam elvenni Lynx kedvét, annyira igyekezett. Elvettem a poharat és tartogattam a kezemben.* -Köszönöm…ebben a sorrendben jöhet, bár a szimulátort kihagynám. Maradjunk a való világban. *Mosolyogtam és őszintén, mert örültem, hogy megint itt van mellettem. A farkasom feldúlt volt az őt (engem) ért sérelem miatt, de már nem lobogott, mint a győzelmi fáklya. ~Jó lesz az a hullámvasút, izgi. Olyan, mint amikor nem utolsónak ehetsz a zsákmányból. ~ Próbáltam az érzést közvetíteni, jóllehet soha nem ültem még hullámvasúton, hiszen nyolc évesen, az én magasságommal fel sem ülhettem. Utána valahogy elmaradt, felnőttként pedig, hiába győzködtek az egyetemi társaim, a világért nem ültem volna fel, ott patkoltam volna el a pánikrohamtól. *
A Laktól vidámparkig és a belépésünkig teljesen magamat adtam... Leszámítva a kissé kidekorált, ámbár igaz válaszaimat, amikből aztán végül nem lett probléma. Mindkettőnk tényleg megérdemelt némi szórakozást, ez tény és való. Az pedig, hogy udvarias vagyok vele, hát... nő. Természetesen udvarias vagyok, ahogy a helyzet megkívánja. Csak a fejemet csóváltam mosolyogva arra, hogy szerinte vele nem könnyű túlgondolni bármit is. - Ez nem rólad szól. Vontam vállat aprón. Talán beleszokott abba, hogy kölyökként, még ha negatívat is, de kiemelt figyelmet igényelt, holott emberként "egyszerűen" működött. De én simán túl tudtam gondolni a személyétől függetlenül mindent is. Jó feladatot választottam? Friss vagyok eléggé, hogy ítéletet mondjak a sorsa felett? Talán inkább valami akadálypálya kellett volna? Nem. Ezen a lejtőn nem kezdhettem el lecsúszni. Itt voltunk, a parkban: egy felnagyított lufijában az egyetemi folyosóknak, ahol a bunkó kötekszik, ahol zavaróan sokan vannak, ahol a baráti kiáltások vernek visszhangot a folyosón, ahova a büfé szaga, a szekrényeknek dőlt szerelmesek vágyának aromája az orrunk közé szökött: nagy adagban. - Nem is! Még csak kettőhatvanhat. Rendben, hozzá képest tényleg nagyon öreg vagyok, el is nevetem magam, de mindketten tudjuk, hogy én még jóindulattal is a középmezőnyben vagyok, nem a bajnokok közt. Biztos voltam abban, hogy forralt bort nem fogok tudni szerezni, és hiába ellenkezett vagy tartott volna vissza, inkább csak egy "mindegy" jelszóval indultam meg a pultok felé. Magára hagytam, és a köztes időben úgy tettem, mintha ott sem lennék, holott, ha hallani nem is hallottam semmit, mindvégig nyitott könyv volt előttem. Nagyon szerettem volna pattanni és elé állva megvédeni Bessie-t minden felkavaró élménytől, de az a lelkem volt, nem pedig a Mentor. A Mentor pedig távolról megfigyelt, az aranyszemű vigyázzba állva állt készen, elnyomva az emberi vágyaimat. Ez volt a rend, ez volt a helyes. De ő is bármikor velem együtt ugrott volna, ha úgy érezzük, hogy valós veszély forog kockán. Amint megkaptam a két sört, már trappoltam is a Naturalak felé, aki még ezen tömegben is lámpásként világított számomra, teljesen mindegy, hol lelt menedéket. Egy újabb dolog felvésve a listámra. A listára, ami most nagyon mocsok módon volt a háttérben, de szükséges volt Bessie fejlődéséhez. Éreztem, hogy mennyire feloldódott attól, hogy újra látott és még akár hozzám is érhetett. Menedék voltam neki, még annak ellenére is, hogy nem adtam magamból semmit a jelenlétemen kívül. Egy kicsit rosszul éreztem magam ettől, de mégsem annyira, hogy engedjek. De el sem vettem a puszta jelenlétemből semmit, hagytam, hogy úgy kapaszkodjon, hogy éppen akar. Inkább csak elhúztam a számat arra, hogy érezhetően és láthatóan udvariasságból fogadta el a sört, amit egy félmosollyal vissza is vettem tőle. - Akkor már ne menjen kárba. Fogtam magam, és egy lendülettel magamba döntöttem a pohara tartalmát, aztán nagy és elégedett sóhajjal a kukába gyűrtem a műanyagot. Elhajolva tőle, a könyökömbe hajolva azért nyilván felböfögtem, mert hát, természetes reakció volt. Aztán nagy levegőt véve a sajátommal is megismételtem az egész procedúrát, aztán kicsit elnevetve magam, benyúltam a zsebembe. - Ne aggódj, van rágóm... - azzal már be is dobtam egy borsmentás Orbitot - Csak azért nem kínállak meg, mert mielőtt belevetjük magunkat a játékokba, nem akarom, hogy elszáradj. Gyere! Megint kézen fogtam, és bár belengettem a szórakozást, mégis megindultam a büfésor felé megint, és minden gond nélkül "véletlenül" a sor elejére húztam magunkat, aztán letámaszkodtam a pultra, a jobbommal pedig a falra írt itallap felé böktem. - Azok vannak. Válassz valamit, de legyen benne alkohol! Ha nem lesz, a végén még elszégyenlem magam! Egy kicsit cukkoltam, nyilván nem tettem volna így. Csak két pohár sört húztam le, ilyen erővel akár narancslét is ihattam volna, és természetesen a mai alkalom nem arról szólt, hogy igazán berúgjak. Hanem a feladatról és a szórakozásról.
Amíg várakoztunk, az előzetes terveimnél hamarabb, és igazán tervezetlenül futott be a képbe egy újabb idegen. Mögöttünk egy már spiccesnek tűnő férfi bukkant fel, és magát semmitől sem zavartatva, "sorban állás" közben fogott rá Bessie fenekére. Az egész dolog nekem is csak amiatt esett le, mert éreztem a kölyök energiáiban beálló változásokat, ám még mindig csak inkább aktívan figyeltem a kibontakozó eseményeket. Csak két esetben avatkoztam közbe. Ha a Farkas lépett túlságosan elő, vagy ha Bessie bírta a strapát, és épp emiatt már csak elvi szinten is muszáj voltam közbe avatkozni. Mert nyilván, utóbbi esetben egy egyszerű "lánytól" nem tántorodott volna meg. Akár így, akár úgy kettejük közé lépve löktem félre a még mindig tapogató, idegen kezet. - Tesó! Higgadj le... - hagytam meg neki kihúzva magam, és ha kellett, közben lenyomva az Erő Lányát is - A hölgy társasággal van. A végletekig tartottam vel a szemkontaktust, miközben kissé oldalra döntöttem a fejem, szavak nélkül jelezve a "betolakodónak", hogy nagyon rossz helyen kopogtat, és azt sem biztos, hogy szeretné, hogy ezt soron kívül lejátsszuk. Szerencsére volt annyi belátása, hogy inkább el is somfordált, nekem pedig esélyem volt újra Bessie felé fordulni. - Minden oké? A balomat a lány vállára tettem, közben a jobbommal kifizettem az eddigre elénk tett italt, amit kért, aztán azt felmarkolva kihúztam a büfésor előtt felhalmozódott tömegből, és a kezébe nyomtam a poharat. - Egészségedre. Azt hiszem, ez most kell. Ha egyből lehúzta az italt, kivártam, ha nem, csak átvetettem a jobbomat a vállán és szinte andalogva indultam meg vele a nagy hullámvasút felé. Minden jó lesz. Jó este lesz. Jó helyet választottam. És igen, egy ponton át fogok ezeken a hülyeségeken is lendülni, és tényleg csak élvezni az estét.
//A helyzet szerintem most adott Túlbuzgó ficsúrunk hirtelen megtalált kevésbé udvariasan - bármi is lesz a reakciód, fedezve vagy, csak nem azonnal, hanem némi kifutási idővel.//
*Egész jól alakult ez az este és Lynx még rátett egy lapáttal azzal, hogy kész úriember volt. Egyszerűen imádtam ezért és ez jó értelemben rányomta a bélyegét a hangulatomra. Az sem lohasztotta le amikor kiderült, nem rólam, vagy mondjuk úgy, nem csak rólam szól ez az egész. Hát persze, hogy nem, elvégre Lynx is szórakozni szeretne, nem azért hozott magával, mert muszáj volt ahogy a többi kísérőmnek. Ez egy kicsit még hozzátoldott a jó kedvemhez, mert az egész estének adott egy alapot amit ketten együtt tudunk majd feldíszíteni akár egy karácsonyfát. Természetesen a lelkem egy apró zugában voltak fenntartásaim és nem a tömeg, a zaj és a töményen keringő szagok miatt, hanem a hullámvasút miatt. nem akartam úgy befejezni az estét, hogy ki sem próbáltam, de kicsit féltem is, ami egy egészséges félelem volt, bárkiben benne lehetett. Hiába tudta az ember, hogy mi vár rá, és hiába várta pont azért, mert minden ember éhes az adrenalin fröccsre, bennem egy farkas is volt akinek mindez idegen. Nem tudtam csak az izgatott várakozást és örömöt felé vetíteni, az a félsszel együtt karöltve jelent meg benne. * -Csaaaak? Kétszázharmincnégy év előnyöd van! *Azért ez így kimondva is rengeteg, de ha belegondolunk mi minden történhet ennyi idő alatt, még többnek tűnik, szinte örökkévalóságnak. Teljesen más világ volt akkor amikor ő született, s azóta még hányszor és milyen mértékben változott? Ez tűnt nekem a legizgalmasabbnak a hosszú életben, lépést tartani, megélni, hozzá igazodni….de egyelőre a mai estére kellett koncentrálnom, mert bár gyanútlan voltam Lynx szándékait illetően, éreztem azt, hogy remek alkalom bizonyítani és nem csak a falka felé, hanem magamnak is és a farkasnak is. Ez nem sikerült olyan jól, mint reméltem amikor Lynx magamra hagyott. Jóllehet tisztában voltam a jelen hely hangulatával és az emberek természetével, volt egy apró pont ami még nem került kidolgozásra. Ebből pedig töményen kaptunk. A bestia büszke volt, talán túlságosan is és mindemellett meg akart védeni, helyet akart csinálni nekem a világban, ami jelen helyzetben nem volt túl jó ötlet. Nem tudom mi történt volna ha a banya nem sipítozik közbe, ha Charlie nem papucs….de nem is ezen agyaltam miközben próbáltam a pad mögött észrevétlen maradni. Igyekeztem a bestiát lehiggasztani, és érzelmek tömkelegével bombáztam, hogy megértse, miért nem kell belemenni az ilyenekbe. Ezekbe az érzelmekbe jók is kerültek, a vágy, hogy jól érezzük magunkat, a kellemesnek induló este folytatása, a szórakozás iránt érzett izgatott várakozás. Mindennek ellenére amikor Lynx visszatért, megkönnyebbülve siettem oda hozzá és akaratlanul is beborítottam az energiáimmal. Nem kételkedtem abban, hogy megérzi, de mit sem számított most ez… Nos, amint a helyzet mutatta, igenis sokat számított, mert azt is megérezte, hogy nem éppen a sör az amit kívánok és elvette tőlem az alig négy másodpercig melengetett poharat. * -Nem, nem ment volna kárba…bár ez a jobbik megoldás, igen. Hmmm…*Próbáltam mentegetőzni azt az elhatározásomat erősítve, hogy megittam volna, de végül nem kellett, mert Lynx úgy döntötte magába a sört, ahogy Achilles a tequilát, én meg csak meresztettem a szemeimet és szégyenlősen, sajnálkozva mosolyogtam amiért az igyekezete nem jött be. Ha azt hittem ma már semmi nem fog meglepni, tévedtem, mert a második pohár sör szinte szusszanásnyi idő nélkül követte az elsőt némi böfögő könnyítés után. * -Nem aggódom, nem szándékoztam csókolózni veled. *Jegyeztem meg kis könnyed humorral jelezve, hogy pusztán abban az egy tevékenységben zavarna a sörszagú lehelete. * -Nem száradok el, de értékelem, hogy nem egy vízágyúval próbálkozol. *Nevetve követtem, mert úgy sem tudtam volna mit tenni, mivel megfogta a kezem és magával húzott a büfék felé és megszólalni sem tudtam azt kifogásolva, hogy a sor vége nem egészen ott van, ahova mi beálltunk. Mégsem tette szóvá senki.* -Ezt hogy csináltad? *Kérdeztem rá az engem foglalkoztató kérdésre nem is agyalva azon, hogy talán nem érti majd a kérdés célját, de közben már néztem a kínálatot. * -A világért sem hoználak szégyenbe. Bár nem forralt, de bor. Olyat kérek. *S mutattam is a tábla felé, ahova a borok voltak felsorolva, nem akartam most tequilával indítani. A korábbi negatív érzéshullám már tovatűnt és azt hittem végleg, de a semmiből hirtelen bugyogott fel amikor valaki ráfogott a fenekemre. Egy pillanatra akadtam csak meg, amíg röpke két szívdobbanásnyi ideig azzal voltam elfoglalva, hogy tisztázzam, nem csak érzéki csalódás volt, vagy véletlen hozzámérés. Utána megfordultam és a bamba vigyorgásból beazonosítottam az elkövetőt. A bestia örült az eseménynek, mert okot adott arra, hogy végre kitombolhassa magát de tiszta sor volt, hogy én veszek elégtételt és bár egy kicsit meg kellett emelkednem ahhoz, hogy felérjem, de attól még elég isteneset húztam be neki. Dühösen fújtam egyet és elnyomtam magamban a fájdalmat amit a kemény, csontos állkapcsa okozott. A körülöttünk sorban álló tömeg felhördült, volt aki tapsolt és felénk fordultak, hátha lesz folytatás. A bestia elégedetten de várakozón húzódott a háttérbe, mert esélyes volt, hogy ennyivel nem rendeztem le a dolgot. A fickó az első döbbenet után – nyilván nem ehhez szokott – meg is indult volna, de Lynx kettőnk közé lépve ebben megakadályozta, én meg visszavedlettem gyenge, megvédendő hölggyé, aminek Lynx nevezett. A fájdalom gyorsan múlt és nem volt igazán óriási, másrészt a lelkem öröme, hogy elégtételt vettem, teljességgel elnyomta. Egy örökkévalóságnak hatott mire a fickó megértette a rávetett pillantásból, hogy most nem terem neki semmilyen babér és eloldalgott, mire én hallhatóan felsóhajtottam. * -Persze…kicsit keményebb volt az állkapcsa, mint gondoltam. *Röpke pillanatig Mexikóban éreztem magam, egy kocsmában ahova Achilles vitt edződni. Volt már pár nyoma az emlékeimben a fenekemre helyezett kezeknek és inkább az dühített, hogy a pasik erről nem és nem tudnak leszokni. Nem volt kérdés, hogy jól fog esni az ital, bár ezek után úgy gondoltam, jobb lett volna mégis egy tequilát választani, kísérő nélkül, de beértem a borral is. Azt viszont egy szuszra hajtottam le, miután megkaptuk és kikeveredtünk a tömegből. * -Ez most kellett. Köszönöm.*Bólintottam rá némi fáziskéséssel a szavaira és meg is köszöntem nem csak az italt, hanem a közbelépését is mosolyogva. Az arcom egyből kipirult az italtól, a megkönnyebbüléstől és az örömtől is, mert visszatért a jókedvem. * -Előbb egy kicsivel kezdjünk. *Kértem őt azután, hogy kidobtam a poharat a legközelebbi szemetesbe és a hullámvasúttól ellenkező irányba intettem a fejemmel. Be kell melegíteni a bestiát mielőtt az ágyúra ülünk, belekaroltam Lynxbe és elindultam…valamerre…*
Szinte ártatlanul elvigyorodva rántottam vállat arra, hogy mégis hány év korkülönbség van köztünk, mert hát... tényleg rengeteg volt, de ettől függetlenül nem akartam ezzel sem felvágni, sem pedig különösebben kihasználni, ha nem volt muszáj. Egyébként is, rengetegszer viselkedtem a koromnak nem megfelelően, főleg, ha a saját életem analizálásáról volt szó. Az pedig, hogy az érzései közé beszökött némi félsz, még nem volt intő jel. Az emberek többségében is akad félsz a vidámparkban, ahol ennyire radikálisan ki tudnak lépni a komfortzónájukból. Éppen ezért nem is az volt bennem, hogy a Naturalakot majd az alapján fogom "leosztályozni", hogy a hatalmas hullámvasúton hogy reagál. Nem G.I. Jane-t, nem Tarkot kellett belőle kihozni, hanem pusztán a tűréshatárával ismerkedni. Nem baj, ha nem lesz tökéletes. Nem baj, ha nem lesz olyan, mint akár én. Éppen ezért hagytam magára (látszólag), amíg elmentem az italokért. Nem ugrottam, mert nem volt rá szükség. Valahol tényleg mégis bántott, hogy a pad mögött kucorogva várta a megváltást (engem), miután nagy nehezen megúszott egy olyan helyzetet, ami Farkasa legtöbb érzékét szinte kiborította a tömeg közepén. Hagytam, hogy az energiáival is belém kapaszkodjon, de nem nyugtattam, nem babusgattam: csak ott voltam és az Ezüst Fiával együtt üdvözlően fogadtuk a közeledését. Meg persze azt a kissé csalódott, nemszeretemséget is, ami a sör kapcsán érkezett felőle. De aggodalomra semmi ok, nem fogom hagyni, hogy puszta udvariasságból megigya: megittam helyette, aztán a sajátomat is, és még szolidan félre is böfögtem. - Azt ígértem, hogy ma szórakozunk, nem? - mosolyogtam rá végül - Az nem móka, ha azért ittad volna meg, hogy esetleg meg ne bánts. Nem bántódtam meg. Tényleg nem, bár, egy kicsit sajnáltam, hogy elsőre mellé nyúltam. Elég kevés olyan személyt ismerek, aki nem szereti a sört, azt hittem, ez olyan univerzális ital, de hát, még kétszázhatvanhat évesen is tévedhet az ember farkasa. Azért a rágót bedobtam, és csak játékos grimasszal néztem Bessie-re, ahogy felhozta a csókolózást. - Én viszont terveztem nagyon közelről, nagyon hangosan az arcodhoz közel beszélni, mert itt máshogy nem lehet. - elnevettem magam, és ezzel a közben a már csócsált rágó okát is tisztáztam - Vízágyúval nem, de van vizes vasút is, azzal még próbálkozhatok! Talán fogok is, de más okból. Egyelőre csak kézen fogtam, és húztam magam után, mert akartam, hogy legyen benne némi alkohol. A "buli" kedvéért is szükség volt rá, és persze azért is, hogy még egy kis lépéssel közelebb kerüljünk a határaihoz. Nem, nem szándékoztam leitatni. Tudom, a múltkoriak után ez szinte hihetetlen, de pontosan tudom, hogy hol van az a pont, ahol csak egy kicsit mosódik össze az alkohol, a farkas és az ember tudata. Különben sem hiszem, hogy egy pohár valamitől elvesztené a fejét. Áttúrtam magunkat a tömegen, a kérdésére pedig aprón nevettem. - Kétszázharmincnégy év előnnyel! Menő, mi? - mosolyogtam tovább, mert hát... - Eddigre már megtanulod majd, hogy az ember, mint olyan, csak saját magával van elfoglalva. A környezetére elég keveset fordít. Akiket beelőztünk mind vagy a telefonjukon lógtak vagy a családi hisztiket pórbálták csitítani, esetleg valami jó sztorit hallgattak a mellettük álló barátjuktól. Ezek mellett tényleg észre sem vették, ahogy a sor elejére furakodtunk. Csak biccentettem, örültem, hogy tényleg alkoholt kért, és ahogy a pultos elém állt, kikértem a Bessie által választott bort, aztán az események kicsit jobban felpörögtek, mint vártam volna. Megfeszültem, ahogy a Naturalak ökle a tolakodó férfi állkapcsán csattant - baszki. Vajon mekkorát üthetett? Ment vele a farkas is vagy túl fogja élni? Túl élénk képeim voltak a saját, hasonló reakciómról. De mivel még megállt a lábán, még ha szédelegve is, gyanítottam, hogy nincs vészhelyzet. Főleg úgy, hogy Bessie farkasa felől sem éreztem azt a hevületet, amit esetleg egy alakváltás követett volna. Így csak kettejük közé állva tettem pontot a helyzet végére, fizettem sietve, kaptam fel a bort, rángattam ki szinte a lányt a tömegből és megitattam. - Szóra sem érdemes. - mert tényleg nem volt, sem az ital, sem az, hogy nem hagytam elfajulni a helyzetet - Ne aggódj, neki tovább fog fájni, mint neked. Szép ütés volt egyébként. Ennyit mg csak tudtam csepegtetni Mentorként anélkül, hogy túltoltam volna a dolgot, igaz? Tényleg az volt, ráadásul szerintem Bessie-nek is jót tett az, ha dicséretet kap. Már nem feltétlen azért, mert ütött, hanem ahogyan. - Jjjjó. Bólintottam rá a dologra, és miután kidobta a poharat, átkaroltam a vállát, és kissé irányt váltva inkább a dodzsem felé vezettem. Hmm. Jó lehet ez is. - Nincs ellenvetés, meg fogunk küzdeni! Itt és most, egyenlő feltételek közt! - ha tetszett, ha nem, behúztam a sorba, és amíg beszállásra vártunk, tovább ecseteltem - Aki jobban sarokba szorítja a másikat, az dönti el a következő játékot. Mit szólsz? Fogalmam sincs, hogy tud-e vezetni, hogy mennyire van benne gyakorlata, de ez legalább tényleg mókának tűnt. Ahogy lejárt az előző menet, és eljutottunk a kocsikig, először őt segítettem be a sajátjába, mielőtt beültem volna az enyémbe. Öt perc küzdelem állt előttünk, meg persze egy rakás akadály. Az áram megint bekapcsolt, a zene hangosan kezdett dübörögni és mehettünk is a pályán, amerre és ahogy csak akartunk. Kezdésnek telibe nyomtam a gázt, és valahol a pálya másik szélé kifaroltam, farkasszemet nézve Bessie (rémlem) kékjeivel. *Vártam, hogy először "támadjon" és csak az első rohamnál tapostam a gázba megint, hogy kitérjek előle, de onnantól kezdve igyekeztem korrekten játszani. Azt pedig nem tudtam, hogy Őt, a Farkasát és a célkitűzését mennyire zavarja és idegesíti az, hogy a rajtunk kívül dodzsemezők akár belé is keményen belementek, amíg Ő támadt, vagy hogy esetleg pont én lettem számára könnyű áldozat, mert valaki más nekem ütközve könnyebb céltáblát csinált belőlem.
//*Most majd kérlek, dobj Első sorban inkább a végkimenetelre, hgy ki nyer. Másodsorban pedig arra (ha indokolt), hogy mennyire kapódik el esetleg a farkas úgy, hogy "én" vagyok a préda, és mindenféle külső tényező akadályoz meg abban, hogy a közelembe juss és/vagy adnak a kezedre könnyedén, mintha neked nem is kellene küzdened.//
Kezdőlap
Túlbuzgó ficsúrunk hirtelen megtalált kevésbé udvariasan - bármi is lesz a reakciód, fedezve vagy, csak nem azonnal, hanem némi kifutási idővel.//
Első sorban inkább a végkimenetelre, hgy ki nyer. Másodsorban pedig arra (ha indokolt), hogy mennyire kapódik el esetleg a farkas úgy, hogy "én" vagyok a préda, és mindenféle külső tényező akadályoz meg abban, hogy a közelembe juss és/vagy adnak a kezedre könnyedén, mintha neked nem is kellene küzdened.//
