- Akkor jó, nem hiányzik megint a kórház… Húzom el a szám, mondjuk, fene tudja, mennyire ért az ilyesmihez Allison, de azt csak meg tudja mondani, hogy egy seb mélynek számít, vagy sem. Aggódni nem szokásom, mondjuk, ha elfertőződne, akkor elég büdös lenne, szóval már csak ezért sem rajonganék túlzottan eme lehetőségért, de a nő szerint nem lesz gond. - Köszi! Érzem, hogy letörli a kezem, legalább ő látja, hogy mennyire, és hol vagyok véres, én jobb híján tuti a farmeromba kenném, még jó, hogy nincsenek vámpírok, most tuti rám akarnának harapni. - Hát, őszintén, jó volna, nem szívesen hívnám fel ezzel az ápolónőmet, kicsit kiakadna. Jó sokkal fogok már tartozni, ennyiszer szerintem életemben nem hálálkodtam még senkinek. Merre van a gyógyszertár? Remélem, ügyelet is van, és még nyitva vannak. Elég késő van már, nem vennék rá mérget, hogy így van, de reméljük a legjobbakat. Nem mondom, hogy jól esik, hogy ennyire másokra vagyok utalva, de kénytelen vagyok nem makacskodni, és elviselni a dolgot. A csoszogást én is hallom, a szagot meg érzem, hajaj, de még mennyire, te jó isten, mit vétettem én. Vajon egy nap mennyi szar borulhat egy ember nyakába? Remélem, még egy repülő is a fejünkre esik, úgy aztán már tutira minden rendben lenne… Tüzem, na, az sajnos nincs, de inkább nem szólalok meg, mert iszonyatosan nagy tahó lennék, és közölném vele, hogy Kínáig bűzlik, minimum, szóval lesz szíves arrébb húzni. Szerencsére Alli megoldja a helyzetet, és leszereli az öreget, bár, én meg kérhettem volna tőle cigit, mert nekem meg az nincs. A gyufás doboz csörgése mondjuk meglep, mégis, manapság ki használ ilyesmit? Tök fura… - Te komolyan gyufát hordasz magadnál? Eskü, ilyet még nem pipáltam, pedig azért láttam már pár dohányos alakot. Jegyzem meg, de közben azért remélhetőleg már a gyógyszertár felé haladunk, és talán azt már el is érjük úgy, hogy ne akarjon még valaki ártani nekünk, vagy lejmolni tőlünk bármit is…
~ Biztosan, rossz emlékei vannak a kórházakkal kapcsolatban. - Gondolom magamban, mikor is hallom, hogy a mondatát abba is hagyja, és nem felyezi be. De, a köszönetére, már én is nyitom a számat. - Szívesen. - Mondom neki rövíden. Mikor, felhozom a gyógyszertárat, úgy hallom, hogy benne van a dologban. Egy mosoly jelenik meg az arcomon, mikor arra gondolok, hogy Angie ápolója milyen képet vágna, ha ezt meglátná, sőt szerintem, még túl is reagálná a dolgot, de ezt csak én képzelem, így és ennyi. De, a kérdésére válaszólok. - Igen, van a közelben egy, és nyitva szokott az lenni, még ilyenkor is. - Mondom neki. Angie, meghallotta a gyuás doboz zörgését, és meg is jegyzi nekem, hogy furcsálja azt, hogy gyufát hordok magamnál. - A dobozt, legalább el is lehet égetni, ha már nincs rá szükség. Mig,az öngyujtó pedig, csak szemetelésre való ha már kifogyott. Bár, vannak újra tölthető változatok is, de látszik, hogy többen is inkáb szemetelnek, ezért maradok a gyufánál. Dohányozni, nem szoktam, a doboz is csak a nadrágomban maradt. - Mondom neki, de hidegen hagy engem a dolog, hogy dohányosnak nézz-e vagy sem. Közben, azért már a közeli gyógyszertár felé tartunk. Amint oda érünk, én kinyitom neki az ajtót, és előre engedem őt, és én is belépek utánna. A gyógyszertárban, amint belépünk megérzem a gyógyszertárak jellegzetes illatát. Apultnál, egy öreg hölgy támaszkodik, és közben az eladóval beszélget. Még, hogy beszélget, inkább panaszkodik az időjárásra, vagy valami más miat panaszkodik. Amint, meglát minket, elköszön az eladótól, és megfogja a szatyrát amiben a gyógyszerei vannak, és a botját aztán indul is el. - Viszlát. - Köszönök az öreg nőnek, aki meg látja Angie kezét, de nem mond semmit, csak a ejét csoválja, és a kijárat felé csoszog. Mi következünk, és én egyből oda lépek a pulthoz, remélhetőleg Angie vel az oldalamon. - Jó estét, kérnénk egy seb fertőtlenitőt, és kötszert is kérnénk. - Mondom, és már veszem is elő a pénz tálcámat. Az eladó hozza is a kért dolgokat, majd a kod leolvasó elött el húzza a terméket, és lehet hallani a pigyegést. Majd, kérdezi, hogy kérek e még valamit, amire én csak nemmel felelek. Aztán, mondja az összeget, amit én minden szó nélkül ki fizetem. Nem maradunk bent, ha nem, ki megyünk, de azért még vissza fordulok az eladóhoz, és elköszönök tőle, mire ő fogadja a köszönésemet, és ő is elköszön, gondolom mind a kettőnktől. Kilépve, egyenesen a közeli padhoz kisérem Angiet, hogy letudjam őt kezelni. Szerencsére, a pad egy útcai lámpa közelében van, de ha nem is lenne a közelben lámpa, engem azsem izgatna, mert jól látok a sötétben. Először, le fertőtlenitem a sebet, majd a kötszerrel kötöm be a kezét. Majd, attól fügetlenül, hogy hogyan is viselte a dolgot, szólok hozzá. - Gratulálok, jól viselted a dolgot, és most fájdalom díj ként kapsz tőlem valamit. - Mondom neki, és közben, el teszem a többit, a szatyorba, majd meg ragadom a kezét, és a leg közelebbi éjjel nappali felé húzom magammal a csajt.
- Megnyugtató, hogy legalább akkor ez a város, hogy legyen benne egy ügyeletes gyógyszertár. Ezt én speciel nem hittem volna, szóval tök jó, még jobb csak akkor lenne, ha látnék is valamit ebből a helyből… Ez azonban már egy egészen más lapra tartozik, s ki tudja, hogy valaha lesz-e rá lehetőségem. - Ha engem kérdezel, nem túl praktikus, bár, ha nem dohányzol, akkor úgyis tök mindegy. Nekem nem lenne türelmem minden alkalommal gyufával szórakozni, amikor rágyújtok.. Perpill le is vagyok tiltva róla, de ezt nem fogom híresztelni, mer akkor mások is nehezményeznék talán a dolgot. Az mondjuk nem érdekel, hogy valaki dohányzik-e, vagy sem, max akkor, ha flegmán, és lekezelően bánik azokkal, akiknek van ez a szenvedélye. A gyógyszertár jellegzetes illatától kiver a víz, valahogy a kórház jut róla az eszembe, pedig kifejezetten nem volt gondom sosem ezekkel a létesítményekkel, de a balesetem óta inkább kerülném. A vásárlás gyorsan lezajlik, és zavartathatnám magam amiatt, hogy ő fizet, de valahogy eme érzet eltörpül a sajgó kezem mellett. Kár, hogy a piám elúszott, az legalább némi fájdalomcsillapítóként hatna. Kifelé menet én is elköszönök, némileg már idegesít, hogy menet közben nem tudom fogni a karom, és átkozom magam, hogy ilyen béna legyek, és szétvágjam magam. Mikor leülök a padra, akkor már neki is támasztom a botomat, és ráfogok az alkalomra, nem hiányzott most nekem ez a műsor, és tényleg úgy érzem, hogy jobb lenne végre hazamenni, és bebújni az ágyamba, ott legalább nem érhet semmi baj. A fertőtlenítő kicsit csíp, de egy hangot sem hallatok, ennél rosszabb is történt már velem bőven, nem fogok itt picsogni. Előre látom, hogy holnap Margaret mindenképpen meg akarja majd nézni, és ott fog nekem sápítozni, hogy miért nem mentem vele kórházba, vagy legalább szóltam neki. A dicséretre megdöbbenek némileg, mert szerintem ennyi miatt a legtöbben nem akadnának ki, de mindegy, ha szerinte jól viseltem, nem fogok tiltakozni. - Köszi, de igazán nem szükséges semmi, a fertőtlenítőt meg a kötszert is te fizetted... Aztán már megint visz valahová, én meg tehetetlenül sodródom, kicsit olyan érzésem van, mintha kezdene elszakadni a cérna. Nem miatta, inkább az este történései okán van rendkívüli módon elegem. - Figyi, ha van benn más is, ne menjünk be, illetve, meneküljünk, ha látunk közeledni bárkit... Nem akarok még valami finomságot ma estére… Fontolgatom már erősen, hogy tényleg hazafelé vegyem az irány, rohadtul elég volt már a mai napból.
Hallom, hogy nekem szól, amit szó nélkül hagyok, és egyből indulok az egyik éjjel nappali felé. Angie, is mét hozzám szól, mire én is megszólalok. - Nyúgi Angie, most jó elő érzetem van, most nem fog történni semmi rossz velünk. Mondom neki, és közben megsimitom azt az édes kis pofiját. Majd belépek vele a boltba. Körbe nézzek, hiszen tudom, hogy pontosan mit is keresek. Egy ilyet vett abban a másikban is. Elveszem, és indulok is a pultfelé, hogy fizessek. A pultnál, egy vörös haju rocke csajszi áll, és egy magazint olvas. Ráteszem az üveget, mire a csaj fel nézz, és meg kérdi. - Adhatok még valami mást? - Kérdi tőlelm, de én válaszólok is neki. - Nekem semmit. - Mondom, de nem tudom, hogy Angie akar-e valamit, minden esetre, a csaj megmondja az üveg árát, mire én azt is ki fizetem, majd ha Angie is meg veszi azt amit szeretne, utánna ki kisérem, majd kinyitom neki az üveget, és a kezébe adom. Most, viszont nem szagolok bele az üvegbe, hisz már ismerem az illatát. - Ezt, neked vettem hisz az előzö üveg eltört. - Mondom neki, de nem várom eltőle, hogy megköszönje, csak mondom neki, hogy tudja. De, még azt sem váromel, hogy könnyekig hatódjon, vagy bármi más, csak megtettem szimplán. - Gyere, mostmár tényleg haza kisérlek. - Mondom, neki és közben megengedek magamnak egy mosojt is.
A hozzászólást Allison Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 01, 2014 9:52 pm-kor.
- Örülök, hogy te ilyen optimista vagy. Többnyire én is, de ez az este eddig minden téren elcsesződött, ahogy csak lehet. Rántom meg hanyagul a vállam, be kell vallanom, kicsit zokon vettem a sorstól ezt a káoszt, amivel most megajándékozott. Egyszerűen nem érzem fairnek, hogy a szemem világának elorzása után még ilyesmivel is zaklassa kicsiny lelkemet. Hát már sosem lehet nyugtom? Komolyan nem értem, annyira, de annyira elegem van mindenből. Várok valahol a bejárat környékén, nem nagyon van már kedvem bármerre is mocorogni, egyszerűen elegem van ebből az estéből, ez persze nem Alli hibája, mondhatni, ő az egyetlen jó benne, de egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy semmi sem sikerül. Botrányos. - Egy piros Marlborot kérnék még! Ennyi, nem érdekel, hogy Margaret meg fogja tudni, majd hallgatom fél napig a kioktató szövegét, de nekem egész egyszerűen most el kell szívnom minimum egy fél doboz cigit. Letojom, ha ez esetleg valakinek nem tetszene. Végül kifizetem én is az összeget, mivel kártyáról történik a dolog, remélem, nem basznak át, bár édes mindegy, nem a saját pénzem verem el. - Köszönöm! Viszlát! Köszönök el az eladótól, aztán már indulok is kifelé, reményeim szerint nem verve le semmit a botommal. Mikor a kezembe nyomja az üveget, elmosolyodom, haha, cigi, pia, kell ennél több? Mondjuk, valami pofás kis kant is el tudnék képzelni, hogy helyrejöjjön az estém, de nem vagyok telhetetlen. Francokat nem… Na mindegy, beérem ennyivel. - Sokadik köszi ma estére, nem is tudom, hogy ezt valaha tudnám-e viszonozni. Nem mintha lelki problémát okozna, hogy valakinek esetleg tartozom, még mit nem. Elvagyok én úgy is, ha tahónak tartanak az emberek, tényleg nem fogom miatta telesírni a párnámat. - Az szuper lenne... Vakarom meg a tarkóm, és alig várom, hogy hazaérjek, és telefüstöljem a tornácomat, addig is inkább iszom, és kész. - Amúgy… mivel foglalkozol? Elég jól keveredsz ki szorult helyzetekből, az már feltűnt. Teszek közben kísérletet a beszélgetésre valamiféle komolyabb formában is, mert az eddigiek alapján kiérdemelte nálam, hogy jobban érdekeljen, mint az átlag. No, még ez sem túl sok lelkesedés a részemről, de legalább valami.
- Úgyan már, azért volt jó része is a dolognak, mondjuk, hogy találkoztunk. - Mondom neki, mosojal az arcomon, miközben bemegyünk a boltba. Jól gondoltam, hisz ő is akar venni mit, még hozzá cigit. Kilépve a boltból megköszöni nekem az italt, meg gondolom, úgy mindent. - Nekem annyi is elég, ha megköszönöd, és kész viszonozni meg nem kell. - Mondom neki, majd mikor mondom neki, hogy mostmár tényleg haza kisérem, hallom, hogy mond valamit, de nem felyezibe a mondatot, de ezt inkább rá hagyom. Út közben, kérdez is tőlem, amire válaszólok is neki. - Jelenleg munka nélküli vagyok, de Szeptembertől, úgy is át képzésen leszek, hogy azzal foglalkozhassam, ami engem érdekel, és szeretek is. Ami pedig a verekedést illeti, azt a nagybátyámtól tanultam, mikor hozzá költöztem. Ő egyébként, angol csak egy kissé különc szegényke. De, egyébként volt egy salyát kocsmám, és dolgoztam még kaszinoban is. - Mondom neki, és hamár rá kérdezett, akkor én is ezt teszem. - Na, és neked mi a munkád? Mit dolgozol? - Kérdezek rá nála, ha már erre a témára terelődött a szó. Végig hallgatom, hogy ő mit mond, bár ha szégyenli a munkáját, előlem mondhatja azt is, hogy az tabu.
- Persze, az jó dolog, új ismeretségeket kötni hasznos, de attól még lehetett volna kicsit vidámabb az este. Nem mintha nem örülnék neki, hogy találkoztam valakivel, aki tök jó fej velem, de azért el tudok képzelni nyugisabb programokat meg helyzeteket is az ismerkedésre. Nem baj, legalább nem mondhatom, hogy unalmas az életem. Nem mintha eddig az lett volna… nem, sosem volt az, eztán se nagyon lesz, már csak ama apropóból sem, hogy nem látok. - Nem mintha tudnám... Azért, örülök, hogy nem várja el, nem szeretném, ha csalódna bennem, mármint, nem magam miatt, engem nem érdekel, ha bárkinek szálka vagyok a szemében, inkább amiatt, hogy neki ne kelljen úgy éreznie, fölöslegesen áldozta valakire az idejét és a kedvességét. - És mi az, ami érdekel? Kérdezek rá, mert ezt nem árulta el, lehet, hogy nem is akarja, de akkor majd úgyis közli, hogy semmi közöm hozzá. - Nekem sosem volt nagybátyám, de inkább különc lett volna, minthogy ne legyen. Sóhajtottam fel, én sem vagyok épp egy matyó hímzés, szóval nem lógott volna ki mellőlem a különcségével senki sem. - Mi lett a kocsmáddal? A kaszinó tök menő, olyan helyen szívesen dolgoznék. A kérdésére felsóhajtok, tök vicces, hogy mindenki kinézi belőlem, hogy dolgozom, pedig szerintem még tizennyolcnak se nagyon lehet nézni. Sosem tartoztam azok közé a fiatalok közé, akik már kamaszkorukban dolgozgattak, hogy meglegyen a saját kis összekuporgatott pénzük. - Én egyelőre nem dolgozom, nem rég fejeztem be a középsulit, előbb majd egyetemre mennék, aztán jöhet majd a munka. Nincs okom arra, hogy ezt ne áruljam el, nem titok, van belőlük bőven nekem, de hogy nincs munkám, az jelen pillanatban nem zavar. Ha látnék, még úgyse érdekelne, mert akkor megszerezném magamnak azt, amire szükségem van.
A mondatára, már nem tudok mit reagálni, így már nem is mondok semmit. Egy újabb kérdést kapok, amire számítanom kell, hisz nem mondtam neki, hogy mivel is szeretnék foglalkozni. - Kertészet az ami engem érdekel. - Mondom röviden, neki és hallgatom őt tovább, amikor is a rokonságrol beszél. Jó neki, hogy nincs nagybátyja, főleg nem olyan, mint az enyém. Föleg, ha még vérfarkas is lenne. Egy újabb kérdés, amire válaszólhatok, de azért még végig hallgatom a mondatát, és majd csak utánna szólalok meg. - El adtam, hogy elköltözhessek onnan. A Casinot, pedig nem ajánlanám neked, amíg meg nem műtetted a szemeidet, bár annyira nem ismerlek, így nem is tudhatom, hogy vakon hogyan is boldogulnál ott. - Mondom neki, majd én is kapok választ a kérdésemre. Tehát, még nem dolgozik, még csak tanul majd az egyetemen. - Találtál, már olyan egyetemet, ahova felvesznek, így vakon is? - Kérdezem tőle, őszintén, bár nem értem ilyért is hisz csak egy vadidegen vagyok a számára. Miközben sétálunk, én egy kicsit azért, közelebb lépek hozzá, és megint a sötét eget igyelem. Az ég bámulásával, egy kérdés merül fel bennem, amit fel is teszek neki. - Angie, te hiszel az idegenekben? A földönkivüliekben? - Kérdezem tőle, bár szerintem, inkább ő is amolyan szkeptikus félének nézném, de kitudja, hátha meglep, és kiderül róla, hogy hívő. Majd meg tudom.
- Kertészet? Na ezt nem hittem volna. Kicsit csodálkozom, mert nem is tudom, az eddigiek alapján ennél valahogy… nem is tudom, kevésbé komolynak gondoltam. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkozhat ilyesmivel, egyszerűen csak kicsit… áhh, hagyjuk, talán csak nekem nem túl érdekes, attól még más szeretheti. Én tuti nem lennék képes mindenféle gazzal foglalkozni, egyszerűen nem nekem való az ilyesmi. Mondjuk, a munka már önmagában nem való nekem. - Nem fogom megműttetni a szemeimet, mivel az nem hozná helyre őket, de ettől függetlenül nem akarok Casinoban dolgozni. Max olyan értelemben, hogy ott fogok magamnak egy-két palimadarat, akit megkopaszthatok. Ám jelen állapotomban még az sem menne sajnos, pedig úgy hiányzik már, hogy valakit teljesen behülyítsek. - Nem tudtam, hogy a vakság hatással van az agyi tevékenységre is. Húzom el a számat, mert nem nagyon tudom hová tenni ezt a kérdést. Szerintem ez nem lehet kizáró ok, máskülönben olyan csúnya diszkrimináció lenne, amiért perelhetnék is. Inkább arról van szó, hogy nem akarok egyetemre járni, amíg vak vagyok, így is épp elég nehéz egyelőre boldogulnom. Persze, ha egy-két év múlva sem fog változni semmi ilyen téren, akkor kénytelen leszek elindulni így is ezen az úton. - De egyébként addig nem szándékozom beiratkozni sehová, amíg nem jön helyre a látásom. Nem konkrétan a kérdését válaszolom meg, de egyértelmű belőle, hogy nem találtam, mivel nem is kerestem. - Én inkább abban hiszek, hogy van még élet Földön kívül is. Lehet, hogy máshol is ugyanolyan emberek vannak, a galaxis egy tök távoli pontján, és ők is ugyanezen gondolkodnak. De a gülüszemű zöld izékben nem hiszek. Csóválom meg a fejem, nem igazán tudom, hogy jutott eszébe, bár erről a témáról is lehetne jó sokat vitatkozni, ám sokra nem jutnánk úgy sem. Nagyjából fél órába telik, amíg eljutunk az én kis otthonomig, ahol valószínűleg véget ér az esténk, de különösképpen nem bánom, túlságosan hosszú volt már így is. - Köszönök mindent, Ally, valamikor megismételhetnénk, bár, jobban örülnék kevesebb idegbeteg pasasnak. Kacsintok rá, nem törődve azzal, hogy miként festhet ez világtalan tekintetemmel. - Akkor… jó éjt, és remélhetőleg majd találkozunk még. Búcsúzom el tőle, s ha nincs más, akkor besétálok az ajtómon, és szerintem egy gyors zuhany után már sietek is aludni, meglehetősen elfáradtam. Bár mindezen elképzelésem addig tart, míg ki nem jövök a zuhany alól, és köntösben kiállok a verandára elszívni pár szál cigit, de utána már tényleg húzok aludni.
- Sajnálom, hogy csalódnod kellett. Mondoom neki hisz nem erre számított tőlem. Bár, nagyon nem érdekel. Hallom, hogy nem akarja megműtetni magát, amitől ökölbe szorul a kezem, és érzem, hogy érne neki egy pofon is. Még is, hogy a kurv@életbe akar újra látni? Annak viszont örülök, hogy minden esetre, Casinoban nem akardolgozni. - Hát, nem is. - Mondom neki. - Hát, igen a szemek márcsak olyanok, hogy maguktól jönnek helyre. - Mondom neki szarkasztikusan az elöbbi mondatára . Még, a kérdésemre is kapok választ, amire csak fintorgok egyet. - Értem. Mondom ki röviden, mást nem is tudnék neki mondani. Majd, meg is érkezünk, a lakására. Majd, mond nekem valamit, amire oda is figyelek. - Szívesen, bár a mai este sem rajtam mulott. De, legközelebb jobb lesz. - Mondom neki, és látom, hogy rám kacsint azzal a gyönyörű szemével, majd jó éjt kiván, és már megy is. - Jó éjt neked is Angie cica álmogy szépeket. - Szólok utánna, és közben azt nézem, hogy Angie gyönyörü formás alakja, eltünik az ajtóban, én pedig meg fordulok és haza megyek énis.
A nap szinte csak percekre hagyta magára Alaszkát az év egyik legrövidebb éjjelén. A új otthonomul szolgáló szemetesben nyomott el az álom, melyből mint már oly sokszor, most is verejtékemben fürödve ébredtem. Mindenütt tüzet láttam és egy homályos pillanatra felrémlett édesanyám arca. Kínt és félelmet olvastam le róla, mielőtt újra az árnyak közé vonult. Nyoma nem volt a kedves mosolyának, amit úgy szerettem, menteni próbált a lángok elől, saját magát feláldozva. Egy forró könnycsepp keresett utat arcom bőrén, hogy landolhasson egy papírzacskó maradványain a kuka fenekén. Mire sikerült felülnöm már csak a rémálom okozta nyomasztó érzés tartott markában. Nem emlékeztem az álomra magára és továbbra sem tudtam ki is vagyok. Egy árva kislány a szemetesben, ennyi voltam nem több. Kezeim körbe tapogatták a penészes szemetet, mely eddig párna, most pedig élelem volt. Egy negyed perec és egy korty kóla egy törött üveg oltalmában. Ennyiből állt a terülj-terülj asztalka. Mohón vettem magamhoz ezt a keveset, de tudtam ezzel nem lakom jól. Három konténer volt a sikátorban, átkutattam a másik kettőt is. Semmi ehetőt nem találtam, de egy fontos dologra mégis ráleltem. Egy kopottas rongybaba lapult az egyik kuka mélyén. Valamikor egy halász inge lehetett az, ami a testét adta, haja vörös vastag fonal, szemei fekete nadrág-gombok. Pociján egy hímzett név, Betty. Az utóbbi pár hónap során nem éreztem magam ilyen boldognak, mint ebben a pillanatban. Az apró rongybaba elvarázsolt és végre, oly sok év után nem voltam egyedül. Ugrálva emeltem magasba Betty-t, beletartva a delelő felé közeledő nap szikrázó fényébe. ~Szia Betty! Te leszel a barátom! ~ Szavak ugyan nem jöttek ki belőlem, de Betty hallotta a gondolataim. A kedves kis baba melegséget árasztva nézett szemeimbe, haját megfújta a gyengécske keleti szél. ~Gyere Betty, keresünk valamit enni neked is. Mosolyogva léptem ki az apró sikátorból és vágtam neki a városnak. A sok felfedezni való, a sok finom illat csak tovább korbácsolták kíváncsiságom és persze éhségem. Pár száz métert már magam mögött tudtam, mikor egy Hot-Dog árus mellett megállapodtam. A virsli finom illata, oly csodás volt mégis olyan távoli. Egy cent sem lapult a zsebemben, ami amúgy is lukas volt. Nem volt mit tennem, csak álltam ott némán és ábrándoztam. Az árus rosszalló pillantásai kergettek el percekkel később. Újra úton voltam Betty-t jobbomban szorongatva. Újra finom illat csiklandozta meg érzékeim. Frissensült kenyér illata. Egy pékség tárult szemeim elé még gőzölgő finomságaival. Hipnotikus állapotban taszítottam be ajtaját és már bent is voltam, köröttem fonott kosárkákkal, melyben mindenütt finomságok. Tudtam, hogy nem szabad, hogy nem helyes és bűn, de nem tudtam ellenállni. Az egyik kosárból egy kiflit vettem magamhoz és mohón toltam magamba. Az illatánál csak az íze volt mesésebb. Egyenesen mennyei volt, ám ami ez után következett, azt nem nevezném mennyországnak.... Szúrós tekintet érzete döfött belém éles késként, mikor megfordultam egy mázsás férfi meredt rám, kezében jókora botot tartva. Tudtam, éreztem... bántani akar! Zavartan hátráltam egyik kezemben Betty, másikban a fél kifli, de egy polc utamat állta. A férfi egy pillantás alatt termett mellettem, lapát tenyere szorítani kezdte vékonyka kiflit tartó karom. -Te büdös kis tolvaj! Most majd ellátom a bajod! - üvöltötte a képembe. Moccanni se mertem, bár minden bizonnyal nem is lettem volna képes rá.
Valamilyen csoda folytán – magam sem értem, hogyan -, de sikerült felkelnem ma reggel úgy, hogy nem lett rohanás a vége. Ez alkalommal nem volt áramszünet, és kedvem sem szottyant még tovább az ágyban időzni munka előtt. Szokásaim közé tartozott ugyanis, hogy az utolsó percekig kihúzzam az időt, aztán csak kapkodás lett a vége, meg természetesen késés. Nem mintha az a sok bűncselekmény, ami itt történt, ne tudott volna megvárni még félórán át, de sohasem lehet tudni. Még szerencse, hogy a rendőrfőnök-helyettesünk is őrző, ráadásként tanonc is. Nem valószínű, hogy nagyobb problémám lehetne. Miközben ezen gondolkoztam, a hirtelen rám szakadt időt igyekeztem a lehető legjobban kihasználni. Ez igazából abból állt, hogy éppen a kedvenc pékségem felé igyekeztem, hogy vegyek egy kis reggelit. Általában nem szokásom enni, vagy otthon bekapok pár falatot indulás előtt, de most erre nem került sor. Maradjunk annyiban, hogy így nyertem még plusz pár percet, amit ráfordíthattam erre a kis sétára. Én ostoba módon azt gondoltam, hogy ez egy remek napnak ígérkezik így az indítás után, ám amint elhaladtam az utca első pékárus kirakata előtt, azon nyomban meg is torpantam, és néhány lépésnyit visszatolattam. Ismertem a férfit, volt már hozzá szerencsém, úgyhogy a szemöldököm egyből a homlokom közepéig ugrott, a düh pedig valamelyest végighullámzott aprócska termetemen. Körülbelül tíz másodpercig álltam még ott, mielőtt arra a döntésre jutottam volna, hogy én fogok a megmentő őrangyal szerepében tetszelegni. - Mike! – hangom egészen erélyes volt, bár a közvetlen környezetem számára ez valószínűleg nem lett volna meglepő. Képes voltam én leteremteni egy több száz éves vérfarkast is, ha éppen ahhoz volt hangulatom. – Azt hiszem, hogy a legutóbb már beszéltünk erről… - két karomat összefontam magam előtt, szigorú tekintetem pedig csak akkor vált láthatóvá, amikor feltoltam a fejem tetejére a napszemüvegemet. Nem voltam hajlandó megvárni, hogy bántsa azt a kislányt, úgyhogy léptem is egyet feléjük. – Akkor azt mondtam, hogy még egy ilyet meglátok, vagy érkezik egy bejelentés, és mehet dühkezelési tanfolyamra. Tényleg ezt akarja?! – nem mertem addig tenni semmit, amíg el nem engedi a kislányt. - De Miss Bishop, én igazán… - a magyarázkodásnak abban a pillanatban vége is lett, mikor tekintetem újra találkozott az övével. – Lopni akart, és én… - próbálkozott újra, ám én még egyet léptem feléjük. Annak ellenére, hogy nagyjából kétszer akkora volt, mint én, nem nagyon hátráltam meg tőle. - És maga móresre akarta tanítani, igaz? – kérdeztem még mindig szigorúan, mire a szeme egyből reményteljesen csillant. – Nem hiszem, hogy éppen egy gyerekkel kéne ezt kezdeni – folytattam, még mielőtt helyeselve megszólalhatott volna. – Engedje el szépen! – sürgettem most már, mire láthatóan észhez tért valamelyest. Most már egészen mellettük álltam, és amint felszabadult a babát tartó, elég koszosnak látszó leányzó, leguggoltam mellé. – Szia, Csillagom! – ajkaimon barátságos mosoly jelent meg. – Igaz tudod, hogy nem szép dolog lopni? – kérdeztem kicsit feddőn, de egyáltalán nem fenyegetően. – Kérj szépen bocsánatot a bácsitól, és akkor ő is biztosan így fog tenni! – ezúttal jelentőségteljesen pillantottam fel a mellettünk tornyosuló tulajdonosra. – Igaz, Mike?! – zavartan bólintott egyet, most már a botot is szégyenkezve tartotta a háta mögött. – Biztosan csak rossz napja van, de többet nem fordul elő! – újabb pillantás következett, majd jött a bólogatás. - Többet nem fordul elő! – ismételte a szavakat, mire elégedetten ő is kapott egy mosolyt.
Gomolygó sötét árnyékba burkolódzik a férfi alakja. Érzem az ártó szándékot, mindig is megéreztem. Keze satuként szorul vékony csuklómra, szemeiben szinte látom a lángokat, melyekkel fel akar emészteni. Megpróbálom kitépni karom a szorításból, de ha varázsütésre erőm megháromszorozódna, talán akkor sem sikerülne. Szabadulni reménytelen, de mégis megpróbálom újra. A férfi talán semmit nem érez a harmatgyenge kísérletből, mindeközben lepereg előttem rövidke életem. Minden mozzanat, amire emlékszem egy röpke pillanatra éles képpé válik, majd mikor már felkészülök az elmúlásra a bejárati ajtó csengettyűje tonnás harangként hallatja hangját. Még valaki van a boltban, de még mielőtt meglátom önnön valójában az eddigi fenyegető érzés mellett egy másik, valami egészen más is hatalmába kerít. Valami nyugtató, valami biztonságos, mint egy altatódal hangja a távolból a csillagok alatt fekve. Langyosan simogató nyári szellő, mely a lelket is megmelegíti mely addig csípős hidegtől szenvedett. Előbb énjét pillantom meg, mint ahogyan szokott lenni, nyoma sincs ártó szándéknak. Segíteni akar, tudom jól! Csak állok ott némán, oldalamba belemélyedve az alsó polc éle. Nem szólok, nem is vagyok képes rá, csak figyelem ahogyan a nő leteremti a nála kétszer nagyobb boltost. Szinte nem is hallom kettejük szavait, hiszen akad látnivalóm. Figyelem, szinte bámulom ahogyan kettejük belsője, a fekete és fehér árny összecsapnak. Vad tornádóként kavarognak, villámlás módjára cikáznak, míg a sötét démon szép lassan kiszürkül az őt maga alá utasító erő alatt. Karomon lassacskán enyhül a szorítás s mikor végleg abbamarad babát tartó kezemmel ösztönösen kapok oda és simítom végig a skarlátszín foltokat, melyek időlegesen formázzák a jó Mike ujjainak nyomait. Hátrálni próbálok, de a polcsor továbbra is utamat állja. Megmentőm leguggol mellém, valamit mond de nem hallom a hangját. A magát megadó sötétes árnyat figyelem. Ha Mandy nem lenne itt újra nekem esne. Lángbetűkkel a homlokára van írva! Csak akkor érintik tudatomat a hölgy szavai, mikor a lopásról beszél. Szemeibe tekintek, saját lélektükreimből kiolvasható a megbánás és hála. Mike-ra pillantok, majd ismét Amandára. „Kérj szépen bocsánatot” ha képes lennék rá biz Isten megtenném. Hangom viszont, mint az eset óta minduntalan, most is cserben hagy. Jobb híján a polchoz sétálok és visszateszem a rágott kiflit a többi közé és nagyra nyílt őzike szemekkel nézek fel a boltosra. Az egész kontaktus nem tart tovább egy lélegzetvételnél, tekintetem újra Mandy-t keresi. Hozzá lépek, majd egy fél lépést vissza. Szégyenkezve pillantok fel de nem csak az elcsent kifli miatt. Szégyenlem az átható penész illatom is, melyet magamon érzek. A szutykos kis kezecskéim, maszatos arcom. Legszívesebben elrebegnék egy köszönömöt, de hangom továbbra sincs. Csak a hálás pillantások maradnak.
Hiába próbáltam meg szót érteni a kislánnyal, egyszerűen nem ment. Egyelőre még nem estem emiatt kétségbe, mert úgy voltam vele, hogy biztosan csak Mike hozta rá annyira a frászt, hogy nem mert megszólalni a jelenlétében. Az azért már most felkeltette a figyelmemet, hogy milyen furcsán nézett ránk, de talán minden gyerek furcsán néz a felnőttekre igaz? Annyira sokszor még nem volt szerencsém hozzájuk olyan formában, hogy a viselkedésüket tanulmányozhassam, de minden emberrel jól kijöttem, így ez a kis Tökmag sem okozhatott túlzottan nagy gondot, igaz? Már csak azért sem, mert a kinézetét tekintve minél előbb szerettem volna megtalálni a szüleit. - Nos, Mike, azt hiszem, hogy ezt tekinthetjük bocsánatkérésnek! – jelentettem ki elégedetten, amikor a kislány visszatette a kiflit a polcra. Magamban még jót is mosolyogtam rajta, mert nagyon aranyosnak találtam, ám mire az óriásra tévedt a tekintetem, máris szigorúbbá váltak a vonásaim. – Most maga jön! – szóltam rá, mire sértetten, alig hallhatóan eldörmögött az orra alatt egy bocsánatkérést. Nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy őszintén tette, de nem is érdekelt. Nekem kellett ez, hogy a gyerek előtt normálisan viselkedjen, különben bizony isten képes lennék itt helyben lecsukni és bevinni a rendőrségre. - Jól van! – zártam le az egész szituációt ezzel az egyszerű két szóval, aztán lehajoltam a leányzóhoz. – Fogd meg szépen azt a kiflit, amit visszatettél! – buzdítottam, és ha eleget tett a kérésemnek, akkor én addig előbányásztam a pénztárcámat. – Kifizetem azt a kiflit, és már itt sem vagyunk, rendben? – kérdeztem a férfit, miközben oldalra pillantottam, hogy megnézzem az árát. Még többet is fizettem érte, mint ami a cédulára volt írva, pedig egyáltalán nem érdemelte meg. Amennyiben a kis védencem visszatér mellém, úgy ismét leguggolok hozzá. - Tudok egy másik pékséget nem messze, ahol sokkal több finomság van. Velem jössz? – a hangomat suttogóra fogtam, mintha valami titkot mondanék el neki. Próbáltam kissé bensőségesebbé tenni a helyzetet, mosolyom pedig továbbra is bizalmat és nyíltságot árasztott magából. Az sem zavart, hogy Mike felhorkantott mellettünk, a szavaim hallatán. Tényleg a másik pékségbe igyekeztem egyébként, ha már egyszer az volt a kedvencem az egész városban. Ott sokkal szívesebben vettem volna valami ennivalót ennek a kislánynak, akinek egyelőre még a nevét sem tudtam. - Gyere, induljunk! – nyújtottam felé a kezemet, miután felegyenesedtem. Amennyiben elfogadta, úgy megszorítottam bátorítóan, és megindultam az ajtó irányába, hogy immár együtt, kéz a kézben lépjünk ki az utcára, ahol kellemesen sütött a nap. Ha esetleg mégsem fogta meg a kezemet, úgy csak óvatosan terelgettem kifelé, és amikor már csak ketten maradtunk, a napszemüveget újra az orromra biggyesztettem, mosolyom viszont maradt a helyén. – Elárulod nekem, hogy hogy hívnak? – kérdeztem mindenféle sürgetés nélkül, megpróbálva kicsit elnyerni a bizalmát a korábban történtek után. Mivel látszott, hogy felfogta minden egyes szavamat, így meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem fog reagálni valami miatt. Egyelőre még mindig csak azt gondoltam, hogy az ijedtség tehetett róla, hogy nem beszélt.
Meglepetten és kissé hitetlenül pillantok Mandy-re. Tényleg az enyém lehet a kifli? Olyasmi érzés volt ez számomra, mint az új életem első ébredése. Ott a semmi közepén a fiatal kempingezők által körbeállva éreztem hasonlót. Gondoskodás és önzetlenség. Segíteni akarás enyhén meghintve a szánalom kesernyés fűszerével. Arcomra mosolyt rajzolt az érzet és egy már már magabiztosnak tűnő lépést tettem a kiflis kosár felé, mikor a mosolyt letörölte egy jeges fuvallat. Mike alakját újra körbefonta a fekete démon. Lábaim megmerevedtek ahogyan az ártó szellem tekintetét kerestem. Mindenütt ott volt és figyelte legapróbb rezdülésem is. Egy őzgida voltam akit már becserkészett az éhes puma. Az őzike érzi a veszélyt valahol az elméje mélyén nyugtalanítja valami, de a pumát nem látja, csak tudja valami nincs itt rendben. Én láttam. A szellem fekete ködével materializálódott lelki szemem előtt, fenyegetően szívdobogásként duzzadt majd húzódott újra össze. Hátrálni kezdtem, míg Mandy mögé nem faroltam. Pajzsként állt már köztem és démonom között. Újra hozzám guggol és amit mond, mintha csak egy mentőövet hajítanának egy fuldoklónak. Egy másik pékség bár ez nem számít most ebben a pillanatban. Bárhová és bárkivel, csak ki innen! Mikor kezét nyújtja boldogan fogadom el azt. Szutykos kis ujjacskáim vidáman ölelkeznek az övéivel. Vissza sem merek nézni ahogyan elindulunk a kijárat felé immáron hármasban. Mandy, Betty és én. A nap sugarai bántják a szemem, hunyorítok majd Bettybabát emelem a magasba, aki óvó árnyékot nyújt. A lágy langyos szellő simogatja arcom kezem pedig megmentőmében. Olyasféle érzés ez, mint mikor a madárfióka először élvezheti a repülést. Ahogy a szél tollai alá kap és repíti egyre feljebb és feljebb. A fészek már csak borsószemként hat, majd eltűnik a szemei elől, de nem érdekli. Szárnyal tovább és tovább ismeretlen tájak, hegyek völgyek folyók felett repülve. A nevemet kérdi és a legnagyobb örömmel válaszolnék, de.... a kérdésére nincs válasz. Alvócica, csak ezt ismerem. Hogyan adjam tudtára? Rajzoljam az út porába? Vagy egyszerűen kuporodjak össze a betonon? Nem tehettem semmit, hangom továbbra is a messzi távolban, ahol nem érhetem el. Ez is egy olyan emlék, melyet elfeledtem. Saját hangomra sem emlékszem, csak álmomban pillanatokra csupán. A szerencse azonban mellettem volt az elmúlt pár napban, miért lenne a mai nap kivétel? És igen, Fortuna újra csókot lehel homlokomra. Utunk egy újságos stand előtt vezet el és az egyik napilap címlapján szinte a képembe röhög a vastagon szedett szöveg. Egy Catherine valakiről szól a vezércikk, de nem is törődöm a szöveg többi részével. Megállok és ha védelmezőm tovább indulna megpróbálom odahúzni az újságra meredve. Elengedem kezét és szottyos ujjamat az újságra tapasztom, kitakarva a név végét. Csak ennyi olvasható immár: CATH! Elégedett, fülig érő mosollyal nézek Mandy-re, szemeimben diadal szikrázik.
Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mi ment végbe a kislányban, csupán az őszinte félelmet láttam rajta, amiből következtetni tudtam egy-két dologra. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy ezt mégis mi váltotta ki ennyire, hiszen a férfi nem volt túlzottan fenyegető azt követően, hogy én beléptem a helyiségbe. Mégis, a leányzó úgy viselkedett, mintha még valami más is történt volna, amiről én lemaradtam. Ezt szépen meg is jegyeztem magamban, de egyelőre nem tettem szóvá, mert célszerűbbnek tűnt minél hamarabb a távozás mezejére lépni. Mikor elfogadta a felé nyújtott kezemet, némi diadalt éltem meg, ajkaimon pedig meg is jelent a széles mosoly. Úgy értékeltem a viselkedését, hogy bizalmat szavazott bennem, még ha nem is annyit, amennyit én szerettem volna elérni nála. Egyelőre nekem az is bőven elég volt, hogy Mike-kal szemben inkább engem választott és velem tartott a verőfényes napsütésbe, amitől szerintem már eleve jobb lesz az ember kedve valamelyest. - A babád is éhes? – kérdeztem mosolyogva, igyekezve még inkább belopni magam a szívébe. Igazából nem volt túlzottan megterhelő feladat, mert nem volt más dolgom, minthogy magamat adjam. Mivel általában is kedves voltam az emberekkel, így egy kislányt a gondjaimba venni abszolút nem okozott gondot. Másnak talán teher lett volna és meg kellett volna magát játszania, de isteni szerencsémre nekem nem volt rá szükségem. Valahogy mintha ösztönösen értettem volna a gyerekekhez, valószínűleg ezért is vágytam mindig sajátra, csak eddig még nem adatott meg a röpke hat és fél évtized alatt, amit már leéltem. Miután megkérdeztem a nevét, türelmesen vártam a választ és nagyon reméltem, hogy nem hiába. Sajnos azonban néhány másodperc elteltével olybá tűnt, hogy ezt az aprócska információt mégsem fogja a tudomásomra hozni, amit őszintén sajnáltam, mert így nehezebb dolgom lesz vele, ha meg akarom találni a szüleit. Míg ezen gondolkoztam, ő váratlanul megtorpant, engem is visszafelé rántva egy kicsit, tekintve, hogy fogtam a kezét még mindig. Kíváncsian fordultam hát oda, hogy mit szeretne, aztán valahogy minden világossá vált. - Cathnek hívnak? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért, de a mosolyát látva kétségem sem volt felőle. Ez már haladás, a gondot most már az okozta, hogy nem volt hajlandó megszólalni. Nem voltam benne biztos, hogy mi ennek az oka; az, hogy nem tud, vagy az, hogy nem akar. – Akkor Cathynek foglak hívni, rendben? – törtem meg végül a néhány pillanatnyi hatásszünetet. – Gyere, nézzük meg azt a pékséget! – újra felé nyújtottam a kezemet, remélve, hogy most is éppen úgy el fogja fogadni, mint odabent, amikor még félelemtől csillogtak a szemei. Most már bizonyára sejtette, hogy nem vagyok ellenség, vagy legalábbis mertem remélni. - Mondd csak, Cathy, hol vannak a szüleid? – sejtettem, hogy nem fogok rá választ kapni, de azért egy próbát megért. Sokszor a gyerekek elszöktek otthonról, és nem akarták, hogy megtalálják őket. Akkor viszont, ha nem kérdeztem volna rá, biztosan rosszul érezném magam a későbbiekben.
Örömömet csak fokozta, mikor Mandy kimondta a nevem. Ugyan nem a sajátom, de jó ideje ez a név az, amit magaménak éreztem, igazából tetszett is. Talán az emlékek előtti ködös időben is így hívtak? Félő, hogy soha nem tudom meg. Minden esetre megnyugtató, hogy védelmezőm tudtára adhattam, ha ilyen suta módon is sikerült. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha hangszálaim végre engedelmeskednének, de nem teszik. Belül szinte üvöltöm a nevem, de nem vagyok képes rá, hogy gégém hangokká alakítsa a gondolatot. El akarok mormolni egy köszönömöt, de nem sikerül, pedig próbálom újra és újra. A pékség említése feledteti a belső vívódást. A perec és valami édeskés túrós sütemény. Összefut a nyál a számban. Kezecskémet újra Mandyébe dugom és újra úton vagyunk a takaros boltocskák előtt. De hogyan fogom meghálálni a kedvességét? Mit tehetnék, hiszen korom ellenére tisztában vagyok azzal, hogy ő is csak pénzből él. Nekem ugyan soha nem volt, de tudtam nem olyan könnyű azt előteremteni, de mit hallok? Egy újabb kérdés, mire nem tudok felelni. A szüleim. Bár emlékeznék az arcukra. Hogy hol lehetnek most? Vajon élnek egyáltalán? És hogyan mondjam el neki, hogy nem tudom a választ? Az újság most nem segíthet. Tehetetlenségem megőrjít. Lassítom lépteim és arcomon sincs már nyoma sem az előbbi boldog mosolynak. Ki vagyok és miért vagyok? Keres valaki egyáltalán, vagy csak egy kósza lélek leszek egész életemben? Nem tudom és nem is tudhatom. Nem szabad sírnom! Erős vagy Cathy, mondogatom magamnak de egy árva könnycsepp mégiscsak kibújik szemem sarkából. Lopva letörlöm, csak reménykedni tudok benne, hogy Mandy nem vesz észre az esetből semmit. Újra mosolygok, de ez már koránnsem őszinte örömöt tükröz.
Miután tovább indultunk kettecskén, kéz a kézben, természetesen igyekeztem nyugalomra inteni magamat, de nem volt egyszerű. Szerettem volna tudni, hogy mi történt a szüleivel, honnan jött és ki ő, de így elég nehéz dolgom volt, hogy nem beszélt. Türelmetlenné azonban még most sem váltam, úgy voltam vele, hogy azzal semmit nem érnék el egy gyereknél, aki nemrég még megszeppenve keresett a hátam mögött oltalmat. Valószínűleg szeretetre, gondoskodásra és sok-sok türelemre lett volna most szükség, amit én meg is tudtam adni neki, vagy legalábbis elég nagy késztetést éreztem rá, hogy segítsek rajta valamilyen módon. Mivel Cathy lelassított mellettem, így a gondolatmenetemet is félbeszakítottam és lenéztem rá. Sejtettem igazából, hogy ez nem lesz túlzottan jó kérdés, ha már egyszer egyedül van, de muszáj volt feltennem. Csak nem vetkőzhettem ki magamból, és az emberi segítő szándékom mellett rendőr is voltam, akinek az a feladata, hogy az elkóborolt gyereknek segítsen megkeresni a szüleit. Most nagyon rosszul érezném magam, ha nem próbáltam volna meg. - Mi baj van? – kérdeztem, és természetesen, ha akarta, ha nem, én bizony láttam azt a kibuggyanó könnycseppet, mire majdnem megszakadt a szívem. Mit sem törődve azzal, hogy az utca kellős közepén vagyunk, és esetleg feltarthatjuk a forgalmat, leguggoltam elé, hogy a szemeibe nézhessek. – Jól van, jól van! – nyugtatgattam, és ezúttal más taktikát választottam, mert nagyon olybá tűnt, hogy csak kérdezősködéssel fogok menni valamire. Választ ugyanis nem kaptam, ha egyszerűen csak feltettem egy kérdést, de szerencsére jó voltam abban, hogy minden részletre kiterjedően tudjak faggatózni. Általában a kihallgatásoknál is ezt alkalmaztam, csak persze most nem úgy fogtam fel. - Mondd meg őszintén, Kicsikém! Elszöktél otthonról? – kérdeztem rá kerek perec. – Élnek még a szüleid? – tettem fel a következőt, amennyiben választ kaptam az előzőre. – Fairbanksben laktál eddig is, vagy esetleg Anchorageban? – már folytattam is fáradhatatlanul, bár volt egy sanda gyanúm, hogy inkább az utóbbi lesz a befutó, mert ha itteni lenne, akkor már biztosan feltűnt volna nekünk. – Van valaki, aki vigyázott rád vagy a gondodat viselte? – ez volt a legfontosabb kérdés, amire szerettem volna választ kapni. Ha igennel felel, akkor egyértelmű lesz, hogy valamilyen úton-módon elkeveredett és nekünk segítenünk kell majd neki hazatalálni. Ha azonban nemleges választ ad, akkor már kezdhetek aggódni, hogy mi legyen vele a továbbiakban. A helyzet ugyanis az, hogy papírok és minden elintézés nélkül senki nem vehetné magához, márpedig egy kislánynak szerető és nyugodt közegre lenne szüksége. Már arra is alig mertem gondolni, hogy mi lehet az oka annak, hogy nem beszél. Mert biztosra vettem, hogy nem betegség vagy fogyatékosság okozza, sokkal inkább lelki trauma. Láttam már ilyet, nem is egyszer, de a megoldást már nem ismertem. Talán a szeretet segíthet és a gondoskodás, a biztonságérzet. Jobb ötletem nem akadt. - Tudom, hogy sokat kérdezek, de segíteni szeretnék neked. Ha még elárulod, hogy hány éves vagy, akkor megígérem, hogy meg sem állunk most már tényleg a pékségig, és azt választasz, amit csak akarsz. Rendben? – ajkaimon ragyogó mosoly jelent meg, ahogyan őt figyeltem a napszemüvegem nem túlzottan sötét lencséi mögül.
Újra hozzám guggol, arcaink egy magasságban. Tengernyi kérdés, melyektől normál esetben megijedtem volna, de most nyugodt vagyok. Tudom, legbelül érzem nincs mitől tartanom. Körüllengi valami ezt a hölgyet és ilyen hófehér aurát még életemben nem láttam. A ködszerű képződmény, melyet harmadik szemem jól lát lassan örvénylik körülötte. Olyan, mint a pára egy hegyi tavacska felett egy forró napot követő csípős hajnalon. Gomolyog, olykor egész testét beborítja, de van mikor csak pillanatokra láttatja magát és takarja alakját tollakként. Nem tudom, hogy ezen dolgok látása ajándék-e vagy egy rám rótt büntetés, egy azonban biztos. Sokszor kihúzott már a slamasztikából és számtalanszor fülembe súgta már melyik a helyes út. Most is ezt teszi. Mandy ha figyelmes néha elkaphatja pillantásom, hogy mögé bámulok, mintha csak a járókelőket nézném, de senki nincs mögötte, persze egy átlagos ember szemével látva. Az óvó szellem utat mutat ismét. Örvénylő kavargásával szinte arcomba kiálltja! Válaszolj Cathy! De miként tegyem? Hogyan mondjam el? Hogyan mutassam meg? Sehol egy színes ceruza, mellyel papírra vethetném életem történetét és nincs képességem rá, hogy egy érintésemtől szememmel láthasson. Legjobban azt szeretném ha fejébe ültethetném gondolataim, mint egy virág palántáját, hogy ott nőhessen keresve az életet jelentő napfényt. Ott várja az esőt, melytől megerősödhet és növésnek indulhat. Ott bontson szirmot és árassza illatát. Nem tudom hogyan csináljam, zavartan nézek körbe és... egy újabb csókot kapok a szerencse kiszámíthatatlan istennőjétől. A sikátor végénél állunk, ott ahol az elmúlt éjszakát töltöttem. Egy válasz lehet a kérdésére. Kezét el nem eresztve húzom befelé a pucolatlan és jócskán összefirkált tűzfalak közé a már messziről kéklő szemetesek közé, majd megállok egyikük tövében. Szabad kezem végigsimítom az egyik kukán. Sokaknak csak a kulturált hulladéktárolás volt ez a tárgy, nekem éjszakai oltalom. Felnézek Mandyre, majd szemem újra a kukára siklik. Nem voltam elégedett a válaszommal, hiszen sok kérdése maradt még megválaszolatlan. Hátat fordítok őrangyalomnak, majd kihajtom felé ruhám gallérját. Rajta olvashatja az árvaház nevét és címét, melynek mind a ruha, mind én is tulajdona voltam pár nappal ezelőttig.
Fogalmam sem volt róla, hogy miféle gondolatok cikáztak a kislány fejében, de ha tudtam volna, akkor valószínűleg én is hasonlóan éreztem volna azzal kapcsolatban, hogy bárcsak tudna nekem válaszolni. Direkt raktam fel eldöntendő kérdéseket neki, hátha így könnyebb lesz és bólogat vagy rázza a fejét, de láthatóan ezzel sem mentem túl sokra, hiszen csak nézett rám azokkal a hatalmas szemeivel, mintha a csodára várna. Igen, valahol én is arra vártam. Arra, hogy megszólal végre és elmondja a történetét, de olybá tűnt, hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni. Miközben feltettem a kérdéseimet, nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy állandóan mögém nézett. Egyelőre nem tudtam mire vélni, de magamban alaposan elraktároztam ezt az információt, mert sohasem lehet tudni, hogy mi lesz végül fontos, és mi nem. Mielőtt még bármit mondhattam volna ezzel kapcsolatban, már meg is ragadta a kezemet, hogy a sikátor felé húzzon. Nem nagyon értettem, de nem ellenkeztem, hiszen valószínűleg valamelyik kérdésemre próbált meg ezzel választ adni. - Mi van ezzel a kukával, Cathy? – kérdeztem kíváncsian, miután kicsi kezét a szemetes oldalára simította. Ezúttal nem volt tippem, csak halvány sejtésem, de azt inkább megtartottam magamnak. Értetlenségem csak fokozódott, amikor hátat fordított és a ruhájával kezdett babrálni. Egészen addig nem is értettem, amíg meg nem láttam az írást a galléron. A szívem egyből elszorult, ajkaimon sóhaj szökött ki. – Ó, a fenébe… - dünnyögtem magam elé, de nagyon reméltem, hogy nem hiszi azt, hogy rá haragszom. Szabad kezemmel a hajamba túrtam tanácstalanságomban, hiszen tisztában voltam vele, hogy mit kéne most tennem. A gondot inkább az okozta, hogy nem szívesen tettem volna meg, hogy visszaküldöm oda ezt a kislányt. Biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül szökött el. Mindenesetre azt már megtudtam, hogy az intézményen kívül más nem fogja keresni és a gondját sem viselte senki. Az ilyen mindig annyira szomorú és szívszorító. - Igaz tudod, hogy kénytelen leszek őket felhívni és szólni, hogy itt vagy? – láthatta rajtam, hogy mennyire kelletlenül mondtam ki ezeket a szavakat, ami elég bizonyíték lehetett még egy gyerek számára is arra, hogy valamit nem akartam megtenni. – Nagyon nem szeretnél oda visszamenni, hm? – húztam oldalra a számat szánakozva, immár a napszemüveget is feltoltam a fejemre, hogy ténylegesen is a szemébe nézhessek. Kék íriszeimben ezúttal nem csillogott vidámság, ami egyébként általános jellemzőm volt. - Ha megkérlek, megpróbálod nekem elmondani, hogy miért féltél annyira attól a bácsitól? – kérdeztem rá kerekperec, mert ez volt az, amin már a pékségből való távozásunk óta gondolkoztam. Jobban belegondolva pontosan olyan furcsán nézett Mike-ra is akkor, mint ahogyan az előbb a mögöttem lévő teret vizslatta. Az a dolgom, hogy észrevegyem az apróságokat, márpedig ez kellőképpen felkeltette az érdeklődésemet, hiszen nem nagyon találkoztam még ilyennel. Persze, a gyerekeknek voltak képzeletbeli barátaik, lehet, hogy most is csupán erről volt szó. A mi világunkban azonban már semmin nem lepődtem volna meg.
Sajnos pontosan tudtam, hogy még ha átlagos polgár is lenne, kötelessége értesíteni az árvaházat az elcsatangolt kóbor macskáról. Egyetlen porcikám sem akart oda visszamenni, de nem volt más választásom. Féltem, hogy ha nem vagyok teljesen őszinte Mandyvel magara fog hagyni, be kell ismernem szörnyen féltem ettől. Szinte már láttam a kisbuszt, amely lefékez mellettünk, oldalán a boldog gyerekeket ábrázoló logoval. Valóban, voltak akik boldogan éltek az intézmény falai között, jómagam nem tartoztam közéjük. A néma, dilis lány voltam akit beledobtak egy ládába, melyen egy felirat állt: „csak a verésből ért”, és annyi de annyi dolog volt, amit meg akartak értetni velem. Mikor megkérdi, hogy nem szeretnék-e visszamenni csak vadul rázom a fejem és eszembe ötlik hirtelen, hogy ezt bizony el tudom mondani, mégpedig a színek nyelvén. Felhúzom ruhám ujját, láttatva a derék Mike még mindig vöröslő szorításának nyomait, majd a kopottas ruhácska ujját tovább ráncigálom egészen vállamig. A skarlát folt felett újabbak kerülnek Mandy szeme elé. Kékek, zöldek, lilák. Sárgák és feketék, mindegyikük egy-egy jól sikerült nevelési módszer szószólójaként. Esetlen mozdulattal mászom be a kukába. Talán választ adok a kérdésére, hogy mit is akartam vele. Az új otthonom volt és nem voltam képes másként elmagyarázni. Még az is lehet, hogy foltjaimat látva megsajnál és magamra hagy. Kitörli emlékem az elméjéből és nem szól a lelencháznak. Szörnyen féltem attól, hogy magamra maradok, de még ez is jobb, százszor jobb lenne, mintha vissza kellene térnem oda, ahonnan jöttem. Talán most elmegy és néha meglátogat. Láttatja csillogó auráját és megnyugvást hoz, vagy olykor egy fél pogácsát. Ahogy fészkelődöm a szemetes alján egy újabb isteni csoda történik. Nem hiába, ez az én napom. Egy széndarab akad a kezembe és jól tudtam, hogy egy kérdése még megválaszolatlan maradt. Kimászom hát, reménykedve benne, hogy Mandy még ott van. Látása újra mosolyt csal arcomra, de nem lépek most közel hozzá. Szégyenlem az átható szemét szagát, ami ez alatt a pár pillanat alatt is képes volt ruhámba, hajamba ivódni. Keresek valamit és egy alapos szétnézés után meg is találom. Egy viszonylag tiszta falfelület, odalépek kezemben a szénnel. Rajzolni kezdek rá, ez az egy dolog volt, melyhez igazán értettem. Rajzaimmal még az árvaház vezetőjét is meg tudtam enyhíteni olykor, most azt remélem a firkálás a falra a szavam lehet, mely elér Mandyhez. Először őt mintázom meg. Karcsú alakját, hajának hosszát és arcvonásait. Rücskös fal a vásznam és formátlan szén a ceruzám, de ennek ellenére is meglehetősen hasonlít. Mikor készen vagyok még egy utolsó simítás jön. Angyalszárnyhoz hasonló formával látom el a rajzot. Csak a körvonalakat, belsejét fehéren hagyom, majd jöhet Mike rajza. Alakja marcona, feje és karjai az arányokat nem követve nagyobbak. Szája üvöltő és a bot, melyet kezében tart egy középkori harcos buzogánya. A vége csak úgy mint Mandy rajzánál itt sem marad el. Kiterített állatbőrhöz hasonló ábrát rajzolok köré, ez esetben azonban besatírozom az egészet. A fekete alak körül lengi Mike alakját, de nem vagyok elégedett magammal. A rajz közel sem adja vissza az ártó szellemet, amit látni véltem és látok most is ha behunyom a szemem.
Valahogy sejtettem, hogy nagyon nem szeretne oda visszamenni, és igazából meg is értettem. Nem voltam túlzottan jártas az árvaházakban, de valahogy úgy tudtam elképzelni, hogy a legtöbb gyerek utál ott lenni, méghozzá okkal. Egy ilyen kicsi lányt pedig nem lett volna szívem oda visszaküldeni, még ha haladásként is értékeltem, hogy ennyit megtudtam róla most már. Nagyon reméltem, hogy valamilyen úton-módon megpróbál majd válaszolni a többi kérdésemre is, mert nem kérdeztem volna, ha nem lenne fontos tudnom ezeket a dolgokat. És akkor még nem is tudta, hogy rendőr vagyok. Egyelőre igazából nem volt szívem megmondani, mert attól tartottam, hogy leijeszteném őt ezzel az információval. Kíváncsian pislogtam rá, amikor elkezdte felhúzni a ruhája ujját, és elég volt csak meglátnom az első foltot, hogy elszoruljon a szívem. A szemeimben valószínűleg megjelent némi baljós, dühös fény, de nem Cathynek szólt, hanem a foltoknak, amiket a karján láttam. Azokat, akik ilyeneket műveltek egy gyerekkel, legszívesebben fellógattam volna egy fára. Ezt ugyebár nem tehettem meg, de valamit mégiscsak intézhettem az ügyükben, még ha hivatalosan kell is végigjárnom ezt az egészet. - Te jó ég… - hüledeztem, immár szavakba öntve a felháborodásomat. – Több is van még? – kérdeztem rá azért, bár szinte biztosra vettem, hogy a válasz egy bólintás lesz. Nagyon felháborítónak találtam azt, hogy egy gyerekkel így bánjon akárki is. – A társaid műve, vagy a nevelőké? – érdeklődtem tovább, mert ezt muszáj volt tudnom. Ha utóbbi, akkor nem sokat tehettem, ha az előbbiről volt szó, akkor viszont kutya kötelességemnek éreztem, hogy áttelefonáljak Anchorageba, vagy esetleg én magam autózzak át. Ezen aztán ne múljon, igaz? - Kicsim, gyere ki abból a kukából! – amennyiben nem mászik ki, úgy bizony mit sem törődve a kosszal, benyúlok és kiemelem én magam. Egy kilenc éves gyerek súlya azért nem olyan nagy, hogy ne bírnám el, ráadásul állandó edzésben vagyok. Egyébként nagyjából így is megértettem, hogy mit akart kifejezni, csak éppen egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, hogy itt töltötte az éjszakát. Míg ezen bosszankodtam magamban, addig észre sem vettem, hogy mi akadt a kezébe. Már csak arra lettem figyelmes, hogy rajzolni kezdett. A szemöldököm persze egyből a homlokom közepére ugrott, és közelebb sétáltam hozzá. - Szeretsz rajzolni? – kérdeztem, immár mosolyt erőltetve az arcomra. Ahogyan elnéztem a kibontakozó formákat, már ara is rájöttem, hogy engem akart mintázni. – Mondták már, hogy nagyon jól rajzolsz? – hangomból meglepettséget hallhatott ki, közben pedig közelebb hajoltam a falhoz. Nem nagyon tudtam, hogy mit is akar egészen pontosan megmutatni nekem, így türelmesen vártam, hogy kibontakozzon a teljes egész. Igazából az első gondolatom az volt, hogy csak ezzel akarja ábrázolni, hogy Mike gonosz volt, én pedig jó, mint ahogyan bármelyik gyerek tenné. A viselkedésében azonban volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Már akkor sem, amikor láttam azt az elemi félelmet rajta a pékségben, és most már az is beugrott, hogy eddig is mögém nézegetett folyton. - Azt akarod mondani, hogy te így látsz minket? – próbálkoztam meg vele jobb híján. Hallottam már arról, hogy gyerekként van egyfajta harmadik szem, amivel látják a szellemeket, meg az emberek auráját, de igazából soha nem hittem az ilyesmiben. Pedig őrzőként igazán elképzelhetőnek tarthattam volna, igaz? Ha ez igaz lenne, akkor idővel talán ő is tartozhatna közénk, ha nem szippantaná be a rendszer. – Mint egy aurát? – kérdeztem néhány pillanatnyi szünet után, mikor megtaláltam a megfelelő szót. – Most is látod? – közben magam köré mutogattam, mintha meg akarnám érinteni azt, amiről szó van. – Azt is tudod akkor, hogy mikor vagy veszélyben? – ha fel is tűnt neki, hogy komolyabban veszem, mint egy átlagos felnőtt venné, akkor sem tudhatta, hogy mi ennek az oka. Egyelőre pedig tökéletes is volt így. – Vagy hogy működik ez? – mintha a kérdésekből soha nem tudnék kifogyni, legalábbis kezdett olyan érzésem lenni.
Ahogy a foltjaimat nézi láttam, hogy lelkének eddig hófehérben izzó árnyéka egy szívdobbanásnyi időre vörössé válik, majd megállapodik a citrom színében. Nem ijedtem meg, tudtam jól ez nem nekem szólt, hanem a foltoknak, vagyis a belőlük kiolvasható szomorú történeteknek. Mindegyikük egy-egy novella volt életemből, egy óda vagy egy tragikomédia. Nem emlékeztem még a nevemre sem, de a foltokba írt históriák mindegyike éles és tiszta emléket adott. Ahogyan Mandy várta egy bólintás a válasz arra, hogy vannak-e még további foltok. Nem mutatom meg neki, sajnos eleget látott. Pedig lenne még mit elbeszéljen hátam bőre is a valószínűleg örökké ott maradó hosszanti csíkjaival, melyeket egy nadrágszíj jóvoltából szereztem és combom is beszédes azoktól a nyomoktól, melyeket egy rugalmas vessző okozott, amely egy szép napon még azon a mogyoróbokron díszelgett, amely kedvelt zarándokhelye volt a környék egereinek és mókuskáinak. Társaimtól vagy nevelőimtől szereztem ezeket? Mindkettő igaz volt, de nem tudtam elmondani. Nem is akartam, hiszen nem egyszer kaptam nyomatékos ígéretet rá, hogy ha ezt bárki megtudja..... Rajzolás közben elhangzik egy dicsérő szó. Széles mosollyal válaszolok, majd folytatom tovább a művem. Mikor elkészültem hátráltam pár lépést, odaengedve lelkes közönségemet művem megcsodálására. A kérdése azonban kissé megdöbbentett. Erről soha nem beszéltem még senkinek és senkivel és az, hogy rákérdezett..... meggyőződésem volt, hogy amit látok természetes és csak most kezdtem felfogni, hogy mások nem látják mindazt, amit én igen. Egy ajándék lenne, mellyel más nem rendelkezik? Mikor szerezhettem és miért? Megérdemlem ezt egyáltalán? Még vagy ezer kérdés, melyekre talán a válasz nem létezik, talán egy szép napon olthatom kíváncsiságom szomját. Ahogyan Mandy kérdez és az, ahogy maga köré mutogat csak erősíti bennem, hogy nem látja a körülötte lévő felhőpamacs mintákat. Hozzá lépek segítőn. Megérintem csuklóját és megpróbálom vezetni kezét. Nehéz dolgom van, hiszen óvó szelleme folyamatos, légies mozgásban van. Kezét térdétől pár arasznyira vezetem, a látott forma mentén felfelé. Kezeink hol eltávolodnak fizikai testétől, hol majdnem megérintik azt. Irányítom kezét amíg elérem, de lelke árnyékának egészét nem érhetem el. Sokféle formát ölt fel, de leginkább egy ködre hasonlít, mely körüllengi egészét. Újra hófehér, mint az égbenyúló hegyek csúcsa. Ehhez foghatót nem láttam még soha, tiszta volt mint egy forrás vize. Sok színnel találkoztam már és a jelentésükre is rá kellett jönnöm. A vörös dühöt jelentett, a kék félelmet a sárga pedig valamiféle bánatot és persze az elmaradhatatlan fekete, mely egyértelmű ártó szándékot. Ezen színek és keveredésük. Olykor erősebben lát6tam, volt mikor gyengébben de sosem volt pillanat, mikor teljesen eltűnt volna. Két szín volt, melyeket még nem tapasztaltam, zöldet és Mandy előtt a fehéret. Rámosolygok védelmezőmre újra, majd elindulok kifelé a sikátorból. Csak remélni tudom, hogy sok kérdésére választ adtam.
Nagyon igyekeztem nyitottam viselkedni és próbálni megérteni, hogy mit szeretne nekem Cathy elmondani és megmutatni, de nem volt könnyű dolgom: Főleg úgy nem, hogy ugyebár szavakba nem öntötte mindezt, pedig az igazán jól jött volna. Igazából alapvetően nyitottabb voltam, mint a legtöbb ember lett volna, hiszen őrzőként tisztában voltam nagyon sok dologgal és tapasztaltam is már rengeteg furcsaságot az életben, úgyhogy mondhatni szerencséje volt. Mármint azért, hogy nem valaki olyannal találkozott, aki gyerekes képzelgésnek tekintené ezt az egészet. Egy részem nekem is így fogta fel, a másik azonban azt súgta, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Willnek mindenképpen szólnom kell majd róla, a nálam sokkal okosabbak pedig majd tudják, hogy mi a teendő ilyen helyzetekben. Míg ezen törtem a fejemet, addig hamarosan ki is bontakozott előttem a rajz, én pedig nyilvánvalóan rákérdeztem azokra a dolgokra, amik érdekeltek. Már most eszembe véstem, hogy majd szerezzek egy színes ceruzakészletet a kislánynak, hátha azzal jobban tudja kifejezni a gondolatait. Az biztos, hogy ennél a girbegurba falnál minden jobb lenne, a színek pedig alapvetően is hasznosak egy efféle műnél, amit ő produkált itt nekem. Alig vártam, hogy láthassam mire képes még azokkal az ügyes kis kezeivel. Hagytam, hogy megfogja a csuklómat, aztán a kezemet magam körül vezesse. Sejtettem most már, hogy azt akarta megmutatni, hogy mit lát ő. Elképzelni nekem ugyan kicsit még így is nehéz volt, de nem rántottam el a kezemet csak azért, mert koszos volt a kis keze. Sokkal inkább érdeklődő voltam, igyekeztem elfogadni ezt az egészet és magam előtt látni mindazt, amit ő látott. Nyilván nem volt egyszerű annak tekintetében, hogy még sohasem tapasztaltam hasonlót, de mindenesetre én minden tőlem telhetőt megtettem. Még akkor is ezen igyekeztem, amikor megindult kifelé a sikátorból. Beletelt ugyan pár másodpercbe, de végül kapcsoltam, hogy utána kellene mennem, úgyhogy felegyenesedtem és tempósan utána eredtem. - Mindig is láttad ezeket a dolgokat? – folytattam a kérdezősködést, miután utolértem és felé nyújtottam a kezemet újra. Nem szerettem volna elveszíteni őt szem elől ezek után. – Na, jól van. Később majd beszélünk még erről, rendben? – zártam le végül a témát. – Most menjünk és reggelizzünk! – mondtam lelkesen, megindulva a pékség irányába. Már alig vártam, hogy én is egyek valamit, azt viszont nem szabadott elfelejtenem, hogy be kell szólnom az őrsre, hogy ma nem megyek be dolgozni. Reméltem, hogy egy napot túlélnek nélkülem valahogy. - Addig mondd el nekem, hogy hány éves vagy! – kértem tőle mosolyogva, cseppet sem parancsoló éllel. – Aztán kitaláljuk, hogy mi legyen az árvaházzal… - nem nagyon akartam erről beszélni, de muszáj volt gondolkoznom rajta, mert egyszerűen foglakozni kellett ezzel is. Csak úgy nem tarthattuk itt, hivatalosan kellett intézni, ha már arra a döntésre jutnánk az őrzőkkel, hogy jobb szemmel tartanunk őt a jövőre való tekintettel.
Kezdőlap
//
