- Ezt látod, megértem. De a feletteseinknek még mi se mondhatjuk meg a tutit, bármennyire is szeretnénk, az ő szavuk a döntő. - Szusszantam, s kívántam a legjobbakat, egyelőre elengedve mindezt, elvégre... évekre van mindez még, ha nem is sokra, de nem holnap fog bekövetkezni, nem igaz? Addig meg igazán kár Lenát plusz stressznek kitenni miatta, hiszen szemmel láthatóan is - nem csak a telefonon keresztül hallhatóan - mérgezi magát azért olykor mélyen a kérdéskör kapcsán.
Felnevetek Ana-Sophie megjegyzését hallva, hamisan csendül az én kacajom is, miként az ő karcos tónusa, csak épp az enyém a vajtól a fülem mögött. - Ha előbb szólt volna róla, hová is költöznek pontosan, eskü' továbbállok! - Sem. Így meg különösen nem, hogy tudom, valami gáz van az édesanyja táján. És ez érezhető is a hangomból különben, de betudható a kornak, nem igaz? Nem való egy vénembernek már az ide-oda költözgetés... Timtől így is megkaptam a minap, hogy lassan "mentorkorba" lépek. Meg még mit nem! Örüljenek, hogy ennyi idő után a tanulásra rászántam ismét magam, nemhogy én tanítsak. - Miért, ki másé lehetne? Bolond nőszemély...! - Fejcsóválok kissé, lopva pillantva csupán Lennie felé a hanghatásra, nem tudva hirtelen mire vélni, így kissé kérdőn szalad fel szemöldököm rá tekintve, miközben az édesanyját hallgatom a vonal túlfelén. Megjegyzésére felhorkanok, a szurkálódó, tüskés hozzáállás mögött némi önvédelmet is sejtettem és ez nem töltött el mással, csupán keserű érzéssel. - Sosem éreztem úgy Lena felől, hogy szarban a haza, ha rólad kérdeztem, egészen mostanáig. Szóval ki vele öreglány... mivel riogatod?
- Meghiszem azt. - komorodik el a hangja, veszti játékos élét, kedvességét. Sok év telt el, megemésztette, de azért van, amit nem lehet megemészteni. Úgy tűnik mégsem lehet. Pedig hitte ő is, hogy sikerült. Viszont a régi idők emlékére gyakorolja azt a kegyet, ami miatt nem mondja azt, hogy "ahogy szoktál, ugye?". Ez is valami. Hiszen nem haragos, tulajdonképp sosem volt, ennyi év után meg pláne nem az. - Valamiféle mutáció. Mindig is annyi volt benne belőled, mintha két marokkal szórta volna az Úr, s belőlem épp kifogytak volna a készletei. - neveti el magát kicsit passzív-agresszív módon. Mit szépítse? Minden egyes napon képen törölte a lét, amikor a lánya arcába nézett. Bár tény ami tény, jellemének nehezen viselhető részeiben hasonlatosságot talált magával, többet mint eleget. - Nem akarom, hogy tudja. Ezt képes vagy tiszteletben tartani? - kérdez vissza élesen, ám sokkal halkabban, mint az előbbi szavait mondta volt. Érezhető rajta, hogy nem viccel, ujjaival köröket ró a fényképeken - Lena első születésnapja és azok a nevetséges kalapok - és addig bizony nem hajlandó egy szót sem kinyögni, míg megerősítést nem kap arról, hogy Kyle nem fogja kiadni őt. - Csak idő kérdése, hogy elfelejtek mindent és mindenkit, aki valaha az életem része volt. Szóval akár el is mesélhetnéd, hogy miért mentél el. - hátradől a székében, leteszi a kihangosított mobilt maga elé az asztalra. Így helyezkedik a kényelmetlen téma kényelmébe. - Ha van kedved, meg is látogathatnál. Nincs vesztenivalód. De csak nélküle..
- Ana... - Szusszanok megadóan, bár érzem, az évek által keményre edzett női/anyai lélekhez a bújtatott sárm kevés lesz, ekképpen valami megadó is hangszínem mögé szökik. Arra, hogy a gyerekünk valamiféle mutáció volna, azért kiszakad belőlem egy hangosabb kacaj. - Ugyan már...! Soroljam, mennyi mindent kapott tőled? Most is ahogy forgatja itt a szemeit nekem... - bökök játékosan Lena felé, mert bár csak fél beszélgetést hall a szentem, szerintem könnyedén leszűri, miről is folyik a társalgás. Aprót nyelek, ahogy felvezetem kérdésemet a hívás apropója kapcsán, s aprót bólintok a kérdésére komolyan, ám gyorsan rá kell jönnöm, ez bizony nem megy át telefonon keresztül, hát kurta, ám annál mélyebb és őszintébb szavam: - Ígérem, hogy így lesz. - Rendeződnek a redők homlokomon, kissé mintha megfeszülne állkapcsom is, ahogy húzza az időt a nő, hogy aztán ellágyulva, őszintén riadtan kerekedjen el magam elé vetett pillantásom - mintha csak a tányér levesben lenne a megoldás a hallottakra - s ajkaim is elnyílnak kissé, ahogy keresem a szavakat. - Én... igazad van, ennyit igazán megérdemelsz, de nem a betegség miatt, madárka. Hanem mert elfogadtad, hogy mennem kellett akkor és... amiért ilyen csodálatos, erős felnőtt nőt neveltél a lányunkból, az unokákról nem is szólva! - Húzódott suta mosoly képemre, ahogy fejemet vakartam meg. - Sosem fogom tudni igazán megköszönni neked mindezt. - Apró sóhajjal készültem a féligazsággal való előálláshoz, melyből Lena is elcsíphetett egy-két újdonságot, hiába a halk szó és hiába mered úgy a levesébe ő is, kanalazva azt lassan. A gyerek nem szűnik meg gyereknek lenni, ha a szülők beszélgetésének kifüleléséről van szó, mindegy, hány éves legyen. - Igazad volt az első pillanattól kezdve. Több voltam egy egyszerű szabadúszó riporternél és idővel olyan mélyre keveredtem, ahonnét nem tudtam másként kijönni. Túl sokat tudtam egészen egyszerűen, az információ pedig hatalom. Akire káros lehet, mindent megtesz érte, hogy ne szivároghasson ki... Vagy leléptem végleg, vagy veszélybe sodortalak volna titeket is a kislányunkkal. Nem igazán hagytak időt magyarázatra, már az is nagy szó volt, hogy egyáltalán elköszönhettem tőletek. - Nem mondom, hogy sajnálom, mert ma ugyan így döntenék. Vannak dolgok, amiket szerintem egészen egyszerűen nem éri meg egy lapra feltenni a világunk rulettkerekén. A családom pedig pontosan ilyen. A látogatást elengedem a fülem mellett, mert olyat nem ígérhetek, amit ki tudja, mikor fogok megtenni, ha egyáltalán oda jutok... Most kicsit minden olyan zavaros hirtelen, pedig eddig csendes állóvíz volt számomra ez a város. Csak szeretném, hogy ne legyen későn, mire alkalmam nyílik hozzá utazni... ne úgy, mint apánál egykor.
- Mondd csak meg neki, hogy az anyja üzeni, csak forgassa a szemeit, legfeljebb több ránca lesz. - jegyzi meg kedélyes nevetéssel., mentesülve az előbbi kellemetlen érzésektől. Azt se bánná, ha az üzenete nem lenne átadva, csak mondani akart valamit, ami kissé természetesebbé tette ezt a beszélgetést, amely oly fura számára. Mert ennyi évvel a háta mögött sejti ő, hogy nem az észbejutás az, ami miatt hallgatja épp az évek óta nem hallott, de el soha nem feledett hangot. Jön a kérdés, érkezik a csend, majd a határozott, szinte szigorú esketés arra vonatkozón, hogy közös gyermekük nem tudhat meg semmit az egészből. Hiszen nem, nem haldoklik ő, nincsen ebben semmi rossz, nem kellene felfújni. Megmarad lélegző, üres kagylóhéjnak, s ezzel az igazsággal hamarosan az ex is tisztába jöhet. Egy olyan betegség van - legjobb tudomása szerint - mely efféle tüneteket okoz, nem kell hát kiejtse Miss - mert csak nőként tudja aposztrofálni a betegségét, más ilyen céda nem lehet - A. nevét.
Torkomba ugrik szívem apa tekintetét látva. Úgy kapaszkodom a kanalamba, mintha az életem múlna rajta. Tudom, hogy tudja. S bánom is meg nem is, hogy nem hallottam én is a nagy igazságot. Könyörgő lenne pillantásom, ha apa felé fordulnék, így inkább a levest fixírozom, nem lévén kész arra, hogy mindentudó legyek.
- Akármennyire is izzadsz rajta, nem fogok bőgni. - közli önérzetesen, de remegő hangjában ott van a kijelentésének ellentéte. Sose tartotta magát rossz - de jó se - anyának, ám azt sem gondolta, hogy ennyire a piedesztálra lenne emelve Kyleban. Furcsa érzés az, hogy mennyire jólesnek neki a szavak. Rég volt, hogy neki kedveskedtek volna. Ő is rég tette. Maximum a Lányokkal, mert cuki nagyi sosem szűnt meg lenni, akkor sem, amikor amúgy a saját lányával olyan szigorú volt és megmondó, amilyen csak nem szégyellt. Lenáé a dicséret, inkább az övé, de magáénak érzi. Hogy is ne érezné? Nem véletlen volt köze annak idején ehhez a férfihoz. Sosem feledte el mit szeretett benne. - Nincs mit megköszönj. De azért meghálálhatod, egye kutya. Emlékezz rá és légy eztán vele. - karcol hangja árkokat, mintha búcsúzna. Pedig elvileg lehetnek még évei a teljes felejtésig. De nem bízott sosem az orvosokban, nyilván nem most fogja elkezdeni. És egyébként is. Túlságosan sok mindent vesztett már el az utóbbi időben. A lapokat visszaolvasva már az első napló semmiképp sem ismerős. És ez felveti a gyors lefolyást. - Mags is ugyanígy tudja? - kérdezi mintegy a miheztartás kedvéért. Vagy tán ösztönös gyanakvással. Nem mindegy? Úgysem fog emlékezni semmire, nem hazudott. - Legalább azóta már biztosabb a talaj a lábad alatt? Olyan rég beszéltünk. Nem is tudom mit mondhatnék. Aggódsz értem? Ne tedd. Kérlek, ne tedd. Nincs semmi baj.
Épp csak megfeszül Lena keze kicsit a kanálon. Lopott pillanat, nem is szúrnám ki, ha nem oda merednék magam elé, s eme gesztusra az én nyakamon is pattanásig feszül nem egy izom, ahogy hümmentve igyekszem összeszedni magamat és Ana egyetlen mondatára szerteszaladó gondolataimat. Sosem voltam tökéletes. Sosem akartam az lenni! Mégis, ha valamit megtanultam apám halálának "kárán", hogy addig kell a dolgokat kimondani, míg lehet. Tudom, hogy a betegség nem gyors lefolyású, évei lehetnek hátra még... de ki tudja! Minek után a Véletlen ma elébem sodorta a lányomat, már kezdek nem bízni abban, hogy ok nélkül történne bármi is. Különösen errefelé, fajtánk és a farkasok ősi otthonában. Kényszeredett, mégis őszintén megkönnyebbülő kacaj szakad fel belőlem megjegyzésének élére. - Nem is azért mondtam, te nő! - Ingatom lassan fejemet, mintha eme mozdulattal lerázhatnám magamról a terhet. Bizony, a tudás hatalom... és egyben mázsás súly is. Tökéletesen megértem, miért akarják távol tartani mindettől Helenát, míg lehet. Ezért távoztam én is a kedves és az imádott gyermek életéből. - Csak szerettem volna, hogy tudd. - Békül meg hangom végül, szeretetteljessé válik csengése az éteren át. Egyedül búcsúzó tónusa, hangjának elköszönő mivolta az, mi megtöri az amúgy is ingatag, pillanatnyi - meg merem kockáztatni, hogy csupán látszat - idillt bennem. - Bele se kezdj, Ana! ... kérlek... - Persze, hogy nem felejtek! Sem őt, sem téged. - Ha mégis így alakulna, örök mementóként viselem emléküket a "szárnyaim" tollai közé rejtve. Azt se kell kérned, hogy legyek vele. Azt hiszem, ez már elkerülhetetlen, hacsak máshová nem szólítja párját idővel a kötelesség. Tudom, menne vele, de hát ez az élet rendje, nem igaz? A fiatalok előbb utóbb mind kirepülnek, a maguk útját járva. Ki korábban, ki később... De tudod jól, hogy akkor is mellette maradnék, így-vagy úgy, miképpen tettem ezt eddig is, elválásunk pillanatától fogva. A lányunkat érintő kérdésre felé sandítok. - Végig itt ült velem szemközt, miközben neked elmondtam. Szerintem nem fogja azt gondolni, hogy a tündérek raboltak el, mert nem fogadott szót neked... - Fejcsóváltam kissé, a magam módján igyekezve élét venni a társalgás lefelé robogó hangulatának és kissé feljebb rángatni azt. Nem jó ez a keserűség. Megüli a lelket és hirtelen rettentő öregnek érzem magamat... és mindenki mást is. Ha csak egy pillanatra megállíthatnám az idő kerekét... nem ez lenne az a momentum, az ziher. Visszatekerném. Jóval előrébb. - Ne mondj semmit akkor. - Szusszanok meglelve korábbi mosolyom szelíd ívét, remekül ignorálva első kérdését. Lesz valaha is teljesen biztos az a talaj alattam eme vidéken? És Lenáék pont ide költöztek! Jézusmáriatupilek! - Én... - Igen, aggódom, mert egyedül vagy, te szentimentálisan szeretni való nőszemély és a kottyant barátnőid kétlem, hogy ott lennének melletted, mikor igazán kellene a segítség. Mit mondhatnék? Már akkor sem csíptem őket igazán, mikor született feleségeket játszottatok a nappalinkban, babázva. - Csak jó lenne látni téged. Valahogy majd megoldom, hogy lehessen. Bárhogy...! Oké, madárka? - Képemre siklik tenyerem, államat dörzsölöm, mintha a bőrt akarnám leszedni róla, holott a hangomat igyekszem kordában tartani, nehogy a végére összecsukoljon nekem, mint ministráns a szentlecke közepette.
- Már szépítheted. - feddi meg egy nyelvcsettintéssel, nevetésbe temetve kicsorduló könnyeit. Mindig szerette, hogy ilyenek voltak egymásnak, hogy az övé lehetett az utolsó szó, s bár fiatalon nem értette, mára megérett arra, hogy tudja: azért lehetett így, mert hagyták neki. - Örömmel hallom, hogy a korral nem csak én lettem szentimentálisabb. Nos, már tudom. És köszönöm, de csak óvatosan, nehogy túlhízzon a májad, nem tesz jót a vén bensőnek. - jegyzi meg, ellökve magát - nem oly fürgén, mint hajdanán - a székétől, s füléhez tartott telefonnal a konyha felé indulva meg. Nem bír egy helyben megülni, mehetnékje van, a múltjukba sétálna és a férfi nem eresztené. Ez lehetetlen viszont, így hát marad az, hogy a hűtőbe nyúl, s egy doboz tejet vesz elő, fintorogva pótolva így csontjaik kálciummennyiségét. Legalább a szervezete legyen friss, ha az elméje nem lesz az. Groteszk, ugye? Mondjuk a macskabenzint mindig szerette. Ennyi haszna van. - Nyilvános helyen vagy, mi? Ott kínos lenne a sírás férfi létedre, jól van.. megkíméllek. - hagyja abba, s tesz úgy, mintha a búcsúszót tovább szerette volna csűrni, csak épp kegyet gyakorol. Valójában még mindig félelmetes számára, hogy a másik mennyire ismerni tűnik őt. Hiszen neki sem esett jól a beszéd, csak úgy érezte, ki kell mondania. De így méltóságteljesen tarthatja vissza lélektépő szavait és ezért nem tud eléggé hálás lenni most. - Pedig hej, de sok dolga lett volna akkor a tündéreknek! - horkan fel, belenevetve az emlékekbe, melyek még megvannak neki. A konyhaasztalhoz ül bögréjével, kipillant az ablakon. - Megkopaszodtál már, mondd? - kérdez újabbat, hátha ez megválaszolásra lel. Belekortyol a tejbe, visszateszi a bögrét az asztalra, majd szalvéta után nyúl, hogy akkurátusan megtörölje száját belé. Meglepetten kerekednek el szemei, az ablakpárkányon üldögélő, melegvérű galamb furcsán burukkol, nem értve mi olyan szemgúvasztó a tisztes idős hölgy számára jelenlétében. - Még mindig szereted a keserű csokoládét? Talán van itt számodra valami a spájzban. Megtalálod, ha ideérsz. - adja beleegyezését, háláját bele ebbe a kurta-furcsa mondatba. - Mags tudja a címemet. Na, hess, beszélgessetek, töltsétek úgy az időt, hogy féltékeny legyek rá, amiért nem lehetek ott. - nem, mintha valaha féltékeny lett volna az apja-lánya programokra, de viccelnie kell, ha nem akarja megengedni magának a hangremegést megint. - Nem muszáj elégetned a telefonszámomat. Szép napot, Magst is puszilom. - köszön el ezzel, s még azelőtt bontja a vonalat, hogy a férfinek ideje lenne tiltakozni. A telefonkészüléket bögréje mellé helyezi, hogy aztán megint felvegye onnan és pár elintézett hívással lemondja a délutáni programot. Végül naplóiba temetkezve kezdi róni emlékeit. Mert van, amit elfelejteni semmiképp sem érdemes. Emléktelenül hagyni meg pláne nem.
Halk, nevetős horkanás hallatszik a telefon reám eső része felől szentimentális voltunk kapcsán. Sosem voltam az érzelmeit kámzsa mögé rejtő férfiember, csupán megválogatom közönségemet hozzá. S valóban, ez nem épp a legalkalmasabb pillanat pár elejtett, kósza könnycseppre, hát egy szusszanással "lenyelem" azokat szavai hallatán, felnevetve keserédes kacajjal. Inkább a távozásomat taglalom, majd Lennie felé pillantva megerősítem benne az egykori kedvest, hogy ugyan azt a verziót tudják mind a ketten. Nincs értelme mást mondanom, főleg, hogy lányunk könnyedén olvashat nevesített konkrétumot kis mértékben tartalmazó soraim között. - Azt élveznéd, mi? - Húzódik csibészes félmosoly ábrázatomra a kopaszodást illetően, de nem hagyom válasz nélkül a vonal túlsó felén levő nőszemélyt: - Csak rövidebbre nyíratom manapság. - Szusszanok, majd való igaz szentimentális kis szikrák, könnyen szárba szökő ígéretek vezetnek oda, hogy szavam adjam neki, ha sikerül úgy intéznem, mindenképpen meglátogatom valamikor. Jó lenne... őszintén jó, még úgy is, ha közben keserűen marja is torkomat a gondolat: úgysem ismer majd meg, mire odaérek. Nem ez számít! - Jó, jó, persze... - Hagyom rá a dolgot, épp csak nem hessegetek mellé kezemmel a térben. Mit kell itt temetnie magát előre? - Kellemetlen gondolat ölt alakot elmémben, bekúszik a legrejtettebb zugokba is, sugdosva mérgét mindenfelé. - Ana. - Szakítom félbe kedves óvatossággal, mint mindig, mikor idejekorán élte bele magát olyasvalamibe, ami korántsem volt biztos. - Mennyire...? - Nem fejezem be a mondatot, Lenával kapcsolatos kérésére való tekintettel. Úgyis tudja, hogy miről van szó és bátorkodom remélni, nem üti el valami szórakozott labdával ezúttal az egészet. Válaszát követően búcsúzóra veszi a formát, én pedig bármennyire is húznám, halasztanám a dolgot, csupán egy kósza "Szia!"-ra futja. A többit bontja a vonallal együtt, nem szakadnak fel belőlem, ott ragadnak torkomban, számon, ahogy a süket telefont markolom még kicsit, mielőtt kelletlen mozdulattal nyújtanám Lena felé azt. - Köszönöm. - Törik meg a csend, de épp csak rianás ez a vastaggá acélosodott jégen, ugyanis a kanalamért nyúlva az időközben undorítóan ehetetlenné hűlt levest kavarom meg. - Ő... puszil. - Ereszkedtek meg kissé vállaim. - Mit is mondtál, Celeste mikor látogat errefelé? - Kóstolok a levesbe. Pont olyan "plötty" az egész, mint amilyen hangulatom lett a találkozás felett érzett eufóriát követően most.
- El nem tudom mondani, hogy mennyire. - nevet fel azzal az idős hölgyektől megszokott, kicsit remegős, magas hangú nevetésével, amit az idő vékonyított ilyenné valamikori kicsit öblösebb, már-már mély tónusú kacagásából. - Igazad is van, úgy nem látszik majd, hogyha kikopik itt-ott. - évődik tovább, s közben fél kézzel nyúl saját, mindig decensen rendben tartott tincseihez, hogy meglapogassa kicsit a lakkal beállított ősz hajkreációt. Szeretett bíbelődni a frizuráival, ez mindig sajátja volt. Mostanában viszont egyre kevesebbszer jut odáig, hogy magának csináljon frizurát. Ezért is vált meg a kontyoktól - akkor, amikor tanácstalanul állt a kezében egy csomag hajtűvel a fürdőszobában és bár tudta, hogy miket néz, nem jutott eszébe mi módon kellene használnia azokat - és hordja már csak egyszerűen befelé szárítva állig érő tincseit. - Azt mondták, hogy készüljek rá, mert hamarosan eljutok oda, hogy egy otthonban kell éljek. Nem tudom. Néha minden tiszta, néha azt sem tudom, hogy mire kell használjam a vasalót. - húzza el a száját, s igazítja meg a kötést megégetett kézfején. Rásiklatta a vasalólapot pár napja, mert elfelejtette, hogy bedugta és azt sem realizálta, hogy oka van annak, amiért a vasalódeszkán húzgálja egy blúzanyagon. - Nem akarok így élni. - közli nagyon komolyan, már-már ijesztő határozottsággal vallva be, hogy amíg még emlékszik rá hol tartja a gyógyszereit vagy a késeket, addig nem is fog így élni. Sosem volt egy élettagadó asszony, de amiből nem kér, az éppen az, ami felé halad. - Hallo, kivel beszélek és miért nem szól bele? - akad meg egy másik univerzumban egy pillanatra, mielőtt visszatérne önmaga, s kedvesen el nem köszönne Kyletól átadva a férfi fülének a bontott vonal süketségét. - Nem is szeretem a tejet. - áll fel az asztaltól, hagyva mindent ott, ahol van, s tárcsázza a Lányokat.
- Tényleg igaz? - teszem fel a kérdést, amint egy kis, fanyar mosollyal sikerült fogadjam, hogy anyám puszil. Apa is hallhatta, beszélt vele, nem mindig tiszta. És nekem is feltűnt már, főleg az utóbbi időben. De ha anyát kérdezem, módszeresen tagad. És egyébként sem tudhatom, hogy mit árult el, épp ezért a kérdésem is nagyon furcsa, kurta, kissé összeszedetlen jellegű. A levesem közben elfogyott, nincs mivel matassak, így csak azzal tudom lefoglalni magam, hogy mutatóujjamat órám számlapjára siklatom, s a mutatójárásnak ellentétes íveket simítok az üvegre. Ez is egyfajta megnyugtatás a magam számára. - Karácsonyra szeretne eljönni. Neked mik a terveid az ünnepekre?
Állkapcsom feszül, a pillanatnyi ijedelmet igyekszem elűzni tekintetemből, s nem veszem észre, hogy az erőlködéstől egy-egy könnycsepp ül meg szemgödreimben. Csak hirtelen váltásként érő visszakérdezése zökkent ki a néma, lassított felvételként csorgó eseményfonatból, melyről alig akarom felfogni, hogy tényleg velem történik meg. Vigyázz magadra, Ana! - kérném, de már bontja is a vonalat, én pedig dacosan söpröm félre az el nem hullajtott könnyeket egy mozdulattal szemeimből, mielőtt Lenára tekintenék. Aprót nyelek kérdésére. - Segítségre lenne szüksége, de nem kér belőle. Bár ezzel talán nem mondok újat. - Szusszanok hangosabban kissé, mint az megszokott. Igyekszem összekaparni magam, mert legyek bármennyire is jó kedélyű és társasági ember alapjáraton, az évek mindezen tulajdonságok mellett keserűséget és fájdalmat is osztottak nekem bőven, kórlapomon meg esélyesen a "hajlamos befelé fordulásra" is ott szerepelne az ex-alkoholista plecsni mellett. - És szeretné, ha meglátogatnám. - Bukik ki belőlem a kéretlen infó, mely után a levest kezdem el fixálni sután, a témát is sokkal inkább más mederbe próbálva terelni, miután visszanyújtom a telefonját Lenának. - Kate, a féltestvérem is a városban van, valószínűleg vele, meg Cathyékkel leszek. Előbbi még mindig zabos kicsit, hogy kiköltözök a közös házunkból, de... - Legyintek lemondóan, majd megbékél a húgom, hiszen nem gyerek már. Megérti. - Mikor hívhatlak titeket? Jó lenne hallani már a nagylány hangját is. - Húzódik halvány mosoly képemre, ahogy ismét meglelem tekintetét a lányomnak. Talán ki se kell mondanom, sejtheti, mennyivel jobban szeretném, ha más mód akadna a velük való kapcsolattartásra. De Helena végett még ez nem játszik és ezt tiszteletben tartom, mint tartottam egykor Celeste kapcsán is, miután Lenától kibukott, hogy tud a mi világunkról a férje közbenjárásának köszönhetően.
Rettegés üli meg tekintetemet, látva apám arcán lejátszódni a beszélgetésük morzsáit. Elkapnám pillantásomat, visszafordulnék a leveshez, de nincs már belőle, nincs mentsváram, így illetlen bámulásba fagyaszt a pillanat. Kérdeznék, de nem merek, s bár legszívesebben odalépnék mellé, hogy átöleljem, rájövök, hogy gyerekként minden egyszerűbb volt. Akkor még az ölébe fészkeltem magam, s addig puszilgattam, amíg jobb kedve nem lett. A felnőttek világában viszont nincs semmi vigaszom apám számára, pláne úgy, hogy nem is tudom mit kellett hallania. Csak sejtem, de ez ügyben is homokba dugtam a fejemet. Anyámnak talán igaza volt, amikor azt mondta: úgyse tudnám helyén kezelni a helyzetet. - Ugye nem csak szimpla, aggkori szenilitás? - remeg bele szám szegélye a kérdésbe. A végére pedig megrázom a fejemet, mintegy védekezőn emelem magam elé kezeimet. - Inkább ne is mondj semmit! - reagálok ugyanúgy, ahogy Walterre sikerült akkor, amikor megkérdeztem, hogyha akkor és ott September maga végzi a piszkos munkát, akkor én is farkas lennék-e, s örök fiatal. Már a kérdés kimondásakor rájöttem akkor is, hogy nem szeretnék élni a válasszal, a homályban egy fokkal kellemesebb. Így is tudom - nem vagyok ostoba - de ráfoghatom, hogy csak sejtem, s nem kell foglalkozzak vele, ha nem akarok. Nem nyomaszt annyira. - Említette, hogy én ne menjek veled, ugye? - ez viszont olyan kérdés, ami szinte válasz nélkül is egyértelmű, költői színezete van annak, ahogy felteszem. - Elmész hozzá? - érdeklődöm őszintén. Nem véletlenül. Hiszen anya nem tudja, amit én tudok, fogalmam sincs róla, hogy apa miként magyarázná meg neki a küllemét. Bár az is tény, hogy amit szintén nem tudok az az, hogy anyám erre az arcra emlékszik, ez az, akiről még tud valamit, s nem furcsállná az ő állapotában a látványt. A világa már más, mint az enyém. A telefont átveszem, fülétől és arcától átmelegedett felszínét simítom meg, mintegy apám arcára simítva szentimentálisan tenyeremet. - Kicsit erős jellem, nem igaz? - idézem beszélgetésünkbe mindazt, amit Kate nénikémről hallottam már telefonbeszélgetéseink során. - És hova költözöl? Cathyékhez? - kérdezem, mert emlékeim szerint erről még nem esett szó és egyébként is, ennek legalább a jelenhez van köze, s eltávolít a kellemetlen percektől. Belesüllyesztem a telefont a táskámba időközben. - Esténként bármikor, egyelőre nem fenyeget senkit az a veszély, hogy Helena kimenőt kérne. Még mindig azon puffog, hogy a csoporttársai nem elég izgalmasak és nem ismer itt senkit. Szóval otthon találod. Celeste meg.. megadjam a számát? Vele könnyebb lenne, gondolom. - célzok arra, hogy idősebbik unokájával akár találkozhatna is, bár tény, hogy New York azért nincs a szomszédban, szóval a megjegyzés csak feltételes. Órámra siklik pillantásom, kissé kelletlenül realizálom ekképp, hogy mennyi az idő. - Imádom, hogy itt lehetek, de sajnos hamarosan vissza kell mennem. - vezetem fel, hogy mennyire elszaladt az idő. Nem mozdulok viszont, egyszerűen nincsen hozzá lelkierőm, kedvem, nevezzük aminek akarjuk. Túl jó itt és túl rég volt már, hogy apát láthattam. Igazságtalan az idő, hogy ilyenkor akar rohanni, gondolom dacosan.
Már szám szegélyén csücsül a válasz, de egyazon pillanatban sikerül meggondolom magamat vele. Ironikus, nem? Sóhajom kissé megkönnyebbült a hárításra, ennek ellenére - vagy éppen ezért - igencsak árulkodó is egyúttal. - Igen, de... ha kicsit is önzőbb lennék felétek, arra kérnélek, gyere velem. - Szórakozott, keserű kacaj szakad fel belőlem. Ez mindenhonnét szar helyzet, nem igaz? Mondjuk ki... így van. Azt mégsem mondhatom, hogy jöjjön velem, úgyse emlékszik rá az anyja majd, mit ígértem neki! Ettől becsületesebb gazember vagyok és ha már eddig sikerült, eztán is szeretnék nyugodt képpel tükörbe nézni a tetteim után, bármennyire is jól esne a lányom támogató közelsége ezen az úton. Mert nem Ana miatt szeretném... magamért és kicsit Lenáért is. Nem ostoba, szerintem tudja jól, vagy legalábbis sejti, mi lehet a baj. És nem futhat előle sokáig már. - Nem tudom Lena, szeretnék. Megérdemelné és te is hallhattad, hogy azt mondtam neki, megyek, ha tudok. - Tárom szét kissé kezeimet, megadóan dőlve hátra a szék támlájának, eltolva magamtól kissé a leveses tálcát. Pocsékolás, tudom én, de max megkérem, csomagolják már el nekem, utólag felmelegítve még nem lehet olyan rossz... - Meghiszem azt! És nem, nem hozzájuk, teljesen külön. Több szempontból is így lesz a jobb. Egy ideje udvarolok valakinek, meg most te is itt vagy... - Udvarolok. Joana körberöhögne a kifejezésért, de lányom jelenlétében nem tudok nem az apja lenni, éveket "öregedve". Még mosolyfélére is futja mellé, kiszélesedő görbület képében. A hívás kapcsán aprót biccentettem. - Na majd beszélek a kiscsajjal, hátha kicsit felrázza az. - Fejcsóváltam szeretetteljes mosollyal mely bizonytalanságba fordul kissé, amikor Celeste számát ajánlja. Tekintetem beszédes. Biztos jó ötletnek találja ezt? - Igen, én kérem ki az ő véleményét ezúttal, hiszen az ő lánya, az ő családja. - Ha úgy látod jónak, akkor tudod mit? Add meg! - Szélesedik mosolyom, elvégre ha már ilyen véletlen futottunk egymásba, miért is ne változhatnának a dolgok a lányok terén is kicsit. Ana-Sophie állapotának tudatában szükségünk lesz egymásra a lányommal és ez által családjával is. Jobban, mint eddig bármikor. Órájára tekint, én is ösztönösen arrafelé kapom hát pillantásomat, hogy szavaira kissé megereszkedjenek vállaim sajnálkozó némasággal. - Igen, nekem se árt majd lassan... szerintem elcsomagoltatom ezt, aztán mehetünk is, mit szólsz? - Javaslom, s remélem, ennyit azért még bír várni, hogy közben visszakanyarodva írói karrierjére lépjünk ki a levesezőből, ahol kérem, vigyázzon magára és bízva a mihamarabbi újratalálkozásban egyszerűen csak azt kívánom, legyen szép - és gondtalan - napja a továbbiakban.
- Bármikor jutsz el önzőséged ezen fokára, tudod jól, hogy veled megyek egy szó nélkül. Nem érdekel a Sárkány elsöprő haragja. - jegyzem meg csendesen. Nem szemtelenségből és kamaszos hévből - de rég is volt - aposztrofálom így anyámat, egyszerűen csak van a megjegyzésnek egy viccesen átvitt értelme, amivel könnyedebbé kívánom tenni a szituációt. Valójában nyilván nem az, de ez is olyasmi, mint amikor gyerekként már sejtjük, hogy nincs Mikulás, de még ragaszkodunk az illúzióhoz. Egy család lennénk, ha csak pár pillanatra is. Illúzió, mondom én. - Biztos vagyok benne, hogy úgy fogsz tenni, ahogy a legjobb mindenkinek. Még sose csalódtam benned és nem is most fogom elkezdeni. - eresztem el a témát ekképpen. Nem akarom, hogy nyomást érezzen felőlem azt illetőn, hogy márpedig azonnal meg kell látogassa anyámat és a kémemmé kell váljon, ugyanakkor azt sem szeretném, ha hazudnom kellene. Mert valótlanság lenne azt állítani, hogy nem akarom, hogy elmenjen hozzá. Ezzel az udvarias mondattal így épp elég volt a témából, én azt gondolom. És remélem apa is úgy fogja érteni, ahogyan szántam neki. - Udvarolsz? - kerekednek el szemeim, de nem a rossz meglepettség, sokkal inkább a lelkesség keretei között. Olyan rég volt már, hogy elhagyta anyát, egyébként is marhaság lenne féltékenykedni apa "barátnőjére" (jó, azért ebbe fura volt belegondolni), így a kérdésem tényleg a kellemes kíváncsiság színezetét ölti magára. - Bemutatsz majd neki, vagy nagyon fura lenne? - célzok itt arra, hogyha a nő fiatalabb, mint én magam, akkor az azért tényleg gázos lehet. Meg mit tudom én, hogy őrző-e, farkas-e vagy sima ember.. valamit biztos kitalálhatunk, ha apa úgy érzi, megismertetne a párjával. Maximum nem, mint a lányát mutat be. Nagy dolog. Én azért komolyan kíváncsi vagyok. Bólintással jelzem, hogy részemről biztosan jó ötletnek tartom a dolgot. Nem, nem csak az én családom, hanem apáé is, s aligha hiszem, hogy bárkinek kifogása lehetne az ellen, hogy társalogjon egy unoka a nagyapjával és viszont. Most én vagyok az, aki apa telefonja után érdeklődik, s ha odaadja, akkor bepötyögöm Celeste számát neki, ha pedig nem így, akkor cetlin kapja meg. A lényeg ugyanaz. - Tökéletes lesz. Köszönöm a meghívást, apa! - várom ki türelmesen, amíg elcsomagolják a levesét, majd elindulunk. Mielőtt elköszönnék tőle, még hosszan megölelem - végre megtehetem, ennyi év után ki nem hagynám - majd engedem a dolgára, ahogy én is nyakamba veszem az enyém.
Újra elkezdtem rajzolni és varrni is, de legfőképpen Lili ruhájával foglalkoztam. Nagyon reméltem, hogy tényleg tetszik neki az, amit a nagynapra készítek, hiszen szeretném, ha olyan lenne, amilyet megérdemel. S szerintem neki a legjobb jár és az, hogy a vágyott ruha életre keljen. Még kelleni fog egy-két anyag hozzá, meg más egyéb kiegészítők, de nem bánom, mert örömmel csinálom neki. Nem mehetek egyedül a városba, ezt már megtanultam és nem is szegtem meg azóta az eset óta. Nem tagadom, hogy hiányzott az a nőstény. Nem csak arcának a vonásai voltak nem hétköznapinak nevezhetőek, hanem a viselkedése és a kisugárzása se. Én nem gondoltam azt, hogy veszélyes lenne rám nézve, hiszen igazán aranyos és kedves volt velem. Remélem, hogy majd láthatom még, ha másképpen nem is, de esetleg egy véletlen találkozás közepette. Én legalábbis örülnék a társaságának. Egészen korán felébredtem, így ma én készítettem el a reggelit, nem volt nagydolog, de jobb, mint a semmi, miután pedig megreggeliztünk jöhetett a készülődés is, hiszen ma Lilivel fogok a városba menni. Megvesszük még a szükséges kellékeket is, meg benézünk az egyetemre is, hogy milyen szakok indulnak és esetleg van-e még esélyem jelentkezni bármire is, hiszen már itt a nyakunkon az iskola kezdés, de talán azt elfogadják, hogy most költöztem ide, s nem volt lehetőségem korábban jelentkezni, vagy nem tudom. Ha nem jön össze, akkor majd a következő évtől, legalábbis én szeretnék új dolgokat megtanulni. A mosolyt szinte le se lehetett vakarni az arcomról, mert igazán boldog voltam és igyekeztem azon lenni, hogy ne okozzak a Teremtőmnek csalódást és remélhetőleg sikerült is. - Izgulsz? – kérdeztem meg óvatosan, miközben már az utcaköveket koptattuk, hiszen biztos olyankor izgul az ember, meg határtalan boldogságot is érez, ha hamarosan hozzá mehet ahhoz a személyhez, akit mindennél jobban szeret. - Az lesz az a bolt… - mutattam végül egy távolabbi boltra, hiszen abba igyekeztünk. Ott lehet a legtöbb dolgot megkapni varráshoz, igazán kedves az eladó is, de pár lépés után egyszer csak lefagytam és csak pislogtam, hiszen megláttam Papítót. Nem értettem, hogy kerül ide, de még a kis bundásom is felkapta a fejét, hiszen megérezte a másik farkasát, de ő se mozdult. Számára teljesen idegen volt mind a férfi, mint a farkasa. Engem pedig egy kisebb sokk ért nem csak amiatt, mert itt van apa, hanem amiatt is, mert tényleg farkas lenne? Vagy csak az érzékeim csalatkoznak?! - Apa? – szólaltam meg alig hallhatóan, de nem mozdultam el Lil mellől, hiszen az utolsó találkozónkkor történtek miatt kicsit tartottam az édesapámtól és a „nővérem”, a Teremtőm mellett biztonságosabbnak láttam maradni, még akkor is, ha azért meg is öleltem volna azt a férfit, aki az édesapám. Még ha nem is éppen a legjobb a viszonyunk, vagy kicsit fura szerzet.
Amikor Madison mondta, hogy el kellene ugranunk a belvárosba anyagért a ruhámhoz, örömmel vetettem bele magam a dologba, már hetek óra ott állt a nappali közepén, éppen ezért nem is engedtem meg Emmettnek azóta, hogy idejöjjön, mert elég macerás lett volna bevonszolni Madi szobájába, helye se nagyon lett volna utána. Fogalmam sincs, hogy nevezik azt az állványt, amin elkészítik ezeket a ruhákat, de olyanon tüsténkedett egy ideje a kölyköm, mióta volt egy szintén komolyabb bevásárló körutunk, hogy mindent beszerezzünk, ami ehhez az egészhez szükséges lehet neki, de mindig kimaradt valami, meg aztán, az anyagnak szokása elfogyni, szóval különösképpen nem csodálkoztam rajta, és mivel esküvő lázban égtem, ezért mindenbe ezer százalékos lelkesedéssel vetettem bele magam, aminek ehhez van köze. Ez tulajdonképpen azt is jelentette, hogy nagyon sok időt töltöttünk kettesben Madisonnal, mert szinte mindenbe bevontam, ha mást nem, az ötletelés részében jelen volt. Még abba is beavattam – így éreztem fairnek -, hogy itt van a városban a vérszerinti lányom, és ne csodálkozzon, hogy ellenszenvben lesz része, hogyha netán találkoznak. Meséltem már neki róla korábban, a kapcsolatunk nagy részével tisztában van, egyedül a friss fejlemények azok, amik még nem tiszták előtte, de nem is akarom mindig a saját dolgaimmal zaklatni, szörnyen önző lenne a részemről. Egyébiránt a tanulmányait illetően sem vagyok rest hajtani, többek között otthon már csak mentálisan vagyok hajlandó kommunikálni vele, és ezt fordítva is elvárom, másrészt inkább a mentális védelem, és pajzshasználat az, amiben erősíteni vágyom, a fizikai dolgokat inkább a többi mentorra hagynám, mert valljuk be, nem szívügyem az ilyesmi, sőt, igyekszem elkerülni a fizikai erőszakot, de tudom, hogy szükség van rá, hogy ilyen téren is fejlődjön. A reggeli láttán kapott két nagy cuppanósat az arcára, ami azt illeti, mostanság elég gyakran voltak pozitív érzelmi kirohanásaim, és gyakran ölelgettem, remélem, nem megyek vele az agyára. Az egyetemet illetően igyekeztem mindent bevetni, hogy kezdhessen már szeptemberben, de úgy néz ki, a legközelebbi esélye erre a februári keresztfélév, mindenesetre még nem adtam fel a reményt azért. - Nagyon. Bár, most, hogy kiderült, nem kell annyira rohanni, mert szeptemberben lesz, megnyugodtam kicsit. A helyszínben még nem egyeztünk meg, és ennyi idő alatt már nem is sikerülne összehozni. – Mindenesetre én nem siettem, minél messzebb voltunk időben Savannah temetésétől, annál kevésbé éreztem rosszul magam, amiért a szerelmünket kívánjuk ünnepelni. Tudom, hogy ő sem haragudott volna ránk ezért, sőt, pontosan ezt akarta volna, de ettől bennem még volt egy gát ezzel kapcsolatosan. - Rendben, emlékszem még, ennyire azért nem vagyok elvarázsolva. – Magyarázom mosolyogva, tény, hogy annyira nem járok a földön újabban, de nem felejtettem még el a dolgot, de azt elég hamar észlelem, hogy a kölyköm megtorpan, s mivel a pajzsom mindig le van kissé eresztve, hogy érezzem, ha valami baj van odabenn vele, ezért most is elég hamar rájövök, hogy a farkasa is hegyezi a füleit. - Mi a baj? – Értetlenségem kiül az arcomra, és mikor meghallom az apa szót, akkor valahogy még inkább megdöbbenek. - Hogy mi? – Pillantok körbe, nem nehéz követnem Madison tekintetét, és meglehetősen nehezen fért a fejembe a látvány, ugyanakkor, falkaszaga volt, ellenben még nem találkoztunk. ~Kicsi a világ… a falkába tartozik.~ Küldöm Madinek a gondolatfolyamot, ugyanakkor azért valljuk be, nem épp bizalomgerjesztő az elém táruló látvány.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Itt rontom a levegőt már hónapok óta, ideje volt a lábamra állnom és saját kecót szerezni. Találtam is egy klassz helyet a város kertes részében, jól elkerítettet, olyat, ahol nem csak én fogok elférni. Belevágok a kutyabizniszbe. Előtte még annyi papírmunka, meg egyeztetés, szarakodás van, hogy az valami pokol. Valakit meg kell bíznom, mert eldurranok. Telefon, e-mail, ezekhez nem is értek! Anchorage-ben is az eladóm intézett minden ilyesmit. Én az ötleteket adtam, ő megvalósította. A kutyákkal kicsit más lesz, oda egy adminisztrátor kell. Valami tökös, életképes, de irányítható fazon. De először legyen meg a ház! Éppen jövök a sok papírozás egyikét intézni. Nem időre. Azt mondták, délután nézzek be, ahogy ráérek. Még mielőtt lemegy a Nap. Elhoztam azt a csodaitókát, amit az őrzők kifőztek. Mikor meghallottam, miről van szó, a fejükhöz akartam vágni, de a falka meggyőzött, hogy most egy kicsit tegyem félre a büszkeségemet. Ezt direkt nekem csinálták, az én erőmhöz, az én koromhoz. Azért, hogy én ne váljak időzített bombává, akit majd ki kell iktatni. Szar ügy ez a tőrös hülyeség. Szóval elfogadtam. Még meg is köszöntem, pedig rühellem az őrzőket! Nem kellett használnom, csak hordozom egy laposüvegben, mint valami zugivó. Höhö. A háztömb másik sarkán van az iroda, ahová jövök. Gyalogosan indultam el. Jolly Joker most pihen egy pont neki való helyen. Ilyen kis távolságra nem kell ló. A szagát érezni rajtam, mert nemrég váltunk el. Meg egy jó adag tabasco szószos tortillát nyomtam be, attól is bűzlök. Jó idő van, úgyhogy nem szaroztam a ruhával. Farmernadrág, bőrmellény, ennyi. A mellkasomra varrt vörös bögyöst majdnem tisztán látni. Feltámadt a szél, most fújja a hajamat. Beletúrok, aztán megyek is a dolgomra. Egy fodrászüzlet, egy cukrászda, aztán valami varroda. Nem is, inkább szaküzlet a szabóknak, meg ilyeneknek. Ahogy a bolt előtt elhaladok, megérzek valamit. Figyelnek. Morcos fejjel odanézek, ráncolom a szemöldökömet és a szám félig nyitva van. Nem úgy, mintha mondani akarnék valamit. Inkább mintha harapni készülnék. - Azt a mocskos kibaszott kurva életbe, baszd meg... - mondom hirtelen felindulással és a páros felé fordulok. A farkasom már ugrana is a szőke nőstényre, aki elvitte a lányomat. Megérzek viszont valami egészen furát. A hátamon mintha kidudorodna a mellény. Megvakarom, hátha bemászott valami rovar, az csesztet. Tudom, milyen érzés ez, de hátha mégis rovar. Hátha nem Nawatot képzelem oda. A Teremtőm néha meg szokott zavarni. Amióta jártam a sírjánál és elengedtem. A nagy hátvakarás közben csak nézem őket. - Kicsikém! - szólok Madihez olyan semmilyen hangsúllyal a viszontlátás öröme és a fejlődésben lévő düh között lavírozva. A fejemben pörögnek a gondolatok. Tudom, hogy Madi nálunk él. Tudom, hogy az egyik suttogó lett a Teremtője. Kedves nőstény, segítőkész és abszolút hűséges. Távol tartottak, hogy ne csináljak balhét, de láthattam, hogy vannak egymással. A lányom boldog, erőt is kapott, hosszú életet is és egy igazi barátot. Ezért nem mentem a közelükbe, láttam, hogy jó kezekben van. Én meg elmebeteg vagyok, amióta szart álmodtam. - Te... Vársz egy kicsit - szólok erre a Lilianne nevezetűre. Vége a vakaródzásnak. Még mindig itt érzem a Teremtőmet. Nem látom, nem hallom, a szaga sincs velem, csak valahogy tudom, hogy jelen van. Mintha lelki szemekkel látnám őt karba tett kézzel, ahogy figyeli a kölykét. A nagyfiút. Benyúlok a mellényzsebbe. Lehet, hogy frászt kapnak. Se pisztoly, se kés nem kerül onnan elő. Csak a lötty, ami kell a gyilkos ösztön ellen. Kinyitom a butykost és húzóra megiszom az egészet. Kezd hatni. Bebaszom az üveget a szemetesbe, ami a lámpaoszlopnál van és megindulok a csajok felé. - Na, szevasztok! Még mindig morcos az arckifejezésem, de enyhül. Lassan kezd hatni a szer. Nyugtatót szedek, baszd meg. Most kezdem érezni, mekkora szégyen ez. Még egy ilyet nem fogadok el, azt már tényleg földhöz baszom! Madisont nézem. Csak nézem, csak nézem, hogy kivirult. Madarat lehetne fogatni vele. A szobám falára tűztem ki a papírt, amit kaptunk az indiaitól. Ott a bizonyíték, hogy ő belőlem született. Ha Lilianne nem áll be elém, akkor a gyerekhez lépek és megölelem. Talán kicsit túl szorosan, de bordatörés nem lesz belőle. Csak piros karok és megmozgatásra szoruló váll. Megfogom a két karját és úgy nézem meg, mint ő a ruhákat, amiket tervez. Nézem, hogy mi lett belőle. A másik nőstényre addig rá se hederítek, feltéve, hogy nem akadályozta meg mindezt. Az arcomra vigyor kúszik, aztán abból mosoly lesz, egy békésebb mosoly. Egy büszke apáé. Én nem tettem volna meg vele. De egy másik komoly farkas látott benne valamit. Amit ki lehet hozni belőle, az ő módszerével. Büszke akarok lenni rá! Most nézek Lilianne-re. Elsőre nem túl kedvesen, inkább mogorván. Mint az apa, aki méregeti a lánya körül legyeskedőket. Pedig tök más. - Achilles Kilpatrick - nyújtom a kezemet és jól meg is szorítom, ha elfogadja.
A puszit is boldogan fogadtam, ahogyan az öleléseit is, igazából sokszor viszonoztam is mind a kettőt. Egyáltalán nem ment velük az agyamra, hiszen néha tettekkel is ki lehet fejezni azt, hogy valaki fontos számunkra. Sőt, néha tettekkel jobban. Nem mondom azt se, hogy a mentális kommunikációban teljesen profi lettem volna, de egyre jobban fejlődtem, még akkor is, ha néha talán inkább feladtam volna azt, hogy szinte csak úgy beszéljünk. Részben kicsit fárasztó is volt, meg nem mindig elsőre sikerült végig mondanom valamit, ha nagyon felpörögtem, de akkor meg neki estem másodjára, vagy harmadjára is, aztán végül eljutott Lilihez is, hogy mi fordult meg a fejemben, vagy mit szeretnék mondani. Idővel biztosan ez is jobban fog menni, ahogyan a pajzs dolog is, vagy minek kellene nevezni. - Szerintem nincs miért aggódnod, se izgulni. Te gyönyörű leszel és minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj. – szólaltam meg sietve, hiszen itt nem beszélhettünk mentálisan, az eléggé fura lett volna. Ha úgy sétálunk egymás mellett, hogy egy szót se ejtünk. Bár lehet senkinek fel se tűnt volna az utcaforgatagában, hiszen legtöbben saját magukkal vannak elfoglalva. – S elképzelés sincsen a helyet illetően? Itt szeretnétek tartani, vagy másik városban? – kíváncsiskodtam tovább, mert ez valahogy nem rémlett, hogy milyen helyekben is gondolkodtak eddig. Csak találnak valami olyan helyet, ami mind a kettőjüknek megfelel. Bár azt se tudom, hogy mennyi ember lesz meghívva rá, így gondolom ezt is figyelembe kell venni. Ha Dorothy is itt lenne velünk, akkor biztosan tudna valami jó helyet javasolni. Dada létére mindig mindenre volt valami frappáns megoldása, vagy csak remekül tudott hallgatni. Hiányzik, nem is kicsit, de ő már jobb helyen van, vagyis nagyon remélem. Mielőtt pedig reagálhatnék arra, hogy nem felejtette el a dolgot, addigra a mosoly is lefagy az arcomról és a meglepettség jelenik meg, a lábaim pedig földbe gyökereznek. Csak figyelem az ismerős alakot, ahogyan arcot is. Nem értem, hogy mit kereshet ebben a városnegyedben, vagyis utcán. Nem olyannak tűnik, aki egy bevásárló utcában töltené a napjait, de talán az lep meg leginkább, amit megérzek. Bár teljesen biztosra ekkor még nem vettem a dolgot. Hallom Lili kérdését, de szinte nem felelek, vagyis de, hiszen kimondom azt az egy szót, ami sokat elárul arról, hogy mi történhetett velem és miért nem mozdulok meg. ~ Tényleg? ~ pillantok meglepetten Lilire, amikor azt mondja, hogy a falkába tartozik, de pontosan akkor vesz minket észre ő is és hozzá "méltó" szavak hagyják el az ajkait. Nem először hallom már így beszélni. Sőt, majdnem minden mondatában helyet kap a „Bazz meg” szópáros is. Néha még én is képtelen vagyok elhinni, hogy az ő lánya vagyok, nem csak azért, mert kinézetre se hasonlítunk, hanem azért a stílusunk is másabb… Amikor viszont megszólít, akkor egy picit összerezzenek, hiszen nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy éppen rossz, ahogyan kiejti azt, hogy „kicsikém”. Nem túlzottan volt szerencsénk megismerni egymást, hiszen én is eltűntem, mert eléggé a frászt hozta rám a legutóbbi találkozókor, amit mostanra se sikerült teljesen elfelejteni. ~ Sajnálom, ő ilyen… ~ küldtem Lilinek ezt a pár szót, ha nem is elsőre, de remélhetőleg célba ért hozzá. Ő tényleg nem egy úriember volt, de akkor is a papám. Fontos számomra, még ha nem is ismertem igazán, de idővel talán jobban meg fogom ismerni. Csendesen figyeltem azt, amit művel, amikor viszont megindult, akkor talán még a farkasom is kicsit megijedt, mert mind a ketten sasszéztünk egyet hátra, majd kicsit oldalra, mintha csak félig meddig el akarnánk bújni az a személy mögött, akire tudjuk, hogy mindig számíthatunk. Lehet, hogy gyerekes dolog volt, de nem vágytam arra, hogy újra megszorítsa a kezemet, vagy ismét frászt hozza rám. Szeretnék esélyt adni neki, de ahhoz az is kellene, hogy ne ijesszen meg állandóan, vagy ne hagyjon vörös foltot sehol rajtam. - Szia Apa! – csak ennyit mondok, amikor közel ér hozzánk, de így vélhetően az ölelés kimarad, mivel nem állt szándékomban Lili takarásából kijönni. Jó volt ez a félig itt vagyok, félig nem dolog. Amikor viszont meglátom, hogy miként pillant a Teremtőmre, akkor csak sóhajtok egyet. – Lehetnél kedvesebb is vele... – csak ennyit mondok, de nem sértően, inkább csak a hozzám illő cukisággal, hiszen Lilinek sokat köszönhetek. Még akkor is, ha ez neki nem tetszik. – Mit csinálsz itt? Mióta vagy falkatag? – kérdeztem meg óvatosan, ha csak az előbbi megnyilvánulásért nem akart megenni úgy, ahogyan anno tette a vizsgálatok során, ha valami olyat mondtam, ami nem tetszett neki, mert akkor tuti, hogy inkább csendben maradtam és vélhetően újra összerezzentem.
- De, nekem van, Emmettel még nem beszéltem meg a dolgot. Nagyon tetszik a Northern Lights, és szerintem megfelelő is lenne, de még nem jutottunk el oda, majd a napokban sort kerítünk arra is, és meglátjuk, mit szól hozzá. – Ha nem, hát nem, erőltetni semmiképpen sem fogom, az a fontos, hogy mindkettőnknek tetszen a hely, és meg tudjunk egyezni, ilyesmi a mi kapcsolatunkat úgysem fogja kikezdeni, mindenképpen találunk megoldást. A mosolya elillanását első körben nem értem, de aztán meghallom azt a rövidke szót, és immár biztos vagyok benne, hogy ez a nap közel sem úgy fog alakulni, ahogy szerettük volna, de tekintettel arra, hogy tudom, Madit mennyire bántotta, hogy az apja eltűnt, nem gondolnám, hogy kellemetlen, amiért így alakult. Legalábbis addig kétségkívül így vélekedek, amíg meg nem hallom a hím megnyilvánulását, s nem szalad az égbe szemöldököm önkifejezésének mocskos mivoltától. Hogy lehet egy ilyen férfi Madison apja? Az anyja tán egy angyal volt, vagy micsoda? Minimum annak kellett lennie, hogy ezt a stílust ellensúlyozni tudja. ~Igen, nem olyan rég, de az. Kicsi a világ.~ Ha engem kérdezne bárki, most túlontúl is kicsi, mert bármennyire is rosszul esett Madinek, hogy az apja eltűnt, de egy része tartott is tőle, megbeszéltük… S most is úgy tűnik nekem, hogy nem kifejezetten a lelkesedés vezérli, máskülönben nem húzódna be mögém. Nem tetszik, ahogy a kicsikém kicsúszik a száján, túlfejlett empatikus érzékemmel hála, plusz annak köszönhetően, hogy suttogó vagyok, illetőleg a vérvonalam is lehetővé tesz hasonlót, tökéletesen érzem, hogy mi játszódik le a mocskos szájú hímben, engem egyébiránt nem zaklat fel, maximum sérti a fülemet a kinyilatkozásaival, ellenben akkor nem leszek rest a képébe mászni, ha Madi ellen tesz bármit, amit a kölyköm nem akar. Odabenn a farkasom méltóságteljesen toppan be a kölyke elé, az élete árán is védelmezné, elvégre belőle egy darab ott lüktet benne, sosem hagyná, hogy ártsanak neki, ha bármit is tehet ellene. ~Bűbájos, annyi bizonyos.~ Nem nyilvánulok meg semmilyen tekintetben a hím felé, mert leereszkedni nem vagyok hajlandó az ő szintjére, ellenben megijedni sem fogok, a stílust, amit megüt velem szemben, édesen cirógatja a toll által kapott békés nyugalom, ami bennem lapul, bár előtte sem voltam idegbeteg, sosem nyílik bicska a zsebembe, nagyon kevés dolog van, ami valóban felingerel, de azt is remekül tudom palástolni. ~Élek a gyanúval, hogy most itta meg a tőr hatását semlegesítő szert, amit az őrzők alkottak meg nekünk. Ez elég rossz hír… Mármint, valószínűleg úgy gondolta, hogy anélkül elfajulhatnának a dolgok. Gyengébb vagyok nála, Madi, szóval… ígérd meg, ha bármi balul sülne, te futsz, ahogy a lábad bírja. A hotel nincs messze…~ Innentől azt hiszem, nem kell ragoznom, hogy mit kell majd tennie, de bízom benne, hogy tényleg hat az a lötty, és nem kell attól tartanom, hogy ez az állat nekem ront. - Szép napot! – A citromba harapottak ábrázata is kellemesebb az övénél, de nem szándékozom ingerelni a részemről, arcomon könnyed mosoly honol, nem okoz nehézséget köszönni neki, csak az zavar, hogy Madi láthatólag nincs kibékülve a helyzettel. Ez még gondot okozhat, ellenben nyilvánvalóan nem fogom a hím elé tolni, hogy tessék, itt van apuci, hagy szaglásszon meg, ha ő távolságot akar tartani. Az talán valamelyest segít a helyzeten, hogy bár elé nem áll, ellenben beszél hozzá, ugyanakkor fene tudja, hogy mennyire gurul el a hím gyógyszere. Részemről én védelmezem Madit, ha úgy akarja, nem állok el előle, nem azért fogadtam kölykömmé, hogy valaha cserben hagyjam. Amennyiben még így is bemutatkozik, felé nyújtom a kezemet jómagam is. - Lilianne Beauchene. – Megszorítja istenesen, a magam részéről nem veszem fel a kesztyűt, ellenben elhúzom a kezem relatíve gyorsan, nehogy elrántson Madi elől, kinézem belőle, elég erőszakosnak tűnik. Nem szokásom külső alapján ítélni, de a megnyilvánulásai alapján már egészen biztos vagyok benne, hogy pontosan olyan.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A lányom nem nagyon örül nekem. A farkasa nyilván érzi a veszélyt, a nagyobb vadat. Vágom. Minden farkas volt kölyök. Nem érti az egészet. Nem tudta rólam. Vajon Darrent ismeri már? Kiderül, hogy aki fontos volt vagy emlékezetes, az mind farkas. Azt az indiai pinát is nagyon bírta. Lehet, hogy ez volt a sorsa. Közénk kell tartoznia, kijelölték a szellemek. A másik megfontoltabb, finomabb. Idős és erős. Hozzám persze nem mérhető, de azért nem akárki. Kicsit megáll benne az ütő. Lenyűgöző vagyok, tudom. A farkasom vicsorog rá, amíg meg nem issza a piát. A járókelők azt hihetik, nálam már korán indul a görbe este. Pedig csak az életüket mentem. Mindenkiét. Ahogy megiszom ezt a vackot, a fenevadam leül a seggére és néz. Nézi a nagy nőstényt, meg a kicsit. Fura élmény ez neki, nem szokott így járni. Nézi a félős kislányt, aki még így is telenyomja a tangát. Tudja, mi vagyok, tudja, hogy egy faj vagyunk. Láthatta, hogy nem bántom komolyan, csak fegyelmezem. A fasz férje után még az is jobb lehetett. A farkasom csendesen, lassan indul meg feléjük. Körbe akarja járni őket. Semmit rosszra nem készül, csak kíváncsi. A szagokra, a mozgásra, a tartásra. Mindenre, ami a lányom és mindenre, ami a teremtője. A farkasom tudomásul vette, hogy Madison olyan lett, mint ő. Nekem még nehezebb. Látom, mennyire nyalják-falják egymást. Óriási a szerelem. Madi elbújik. nincs ölelés, nincs érintés. Tompán lesek ki a fejemből. A szorítás még megvan, de utána mintha elvágták volna a düh fonalát. Nyomott ellenkezés van. Kedvesség még nincs. Ahhoz sokat kell tenni. - Madi, fogd már fel, mi történik... Nem hülye a gyerekem. Ha egy kicsit megáll és rájön, hogy apaként hónapokig kutattam utána és nem találtam... Ő a lovát is sajnálta, én ne bánkódtam volna a lányom miatt? Megtudtam, hogy jó kezekben van, oké. De szemtől szembe látni és azt is meglátni, aki fogta és kirángatta az emberi létből, a megszokottból... Cuki akar lenni, de nem látom benne. Feszülten rázom meg a fejemet. ~Fogd már be! Tudsz így beszélni?~üzenek a fejébe, hogy az utcának ne pofázzon már a falkáról. Néhányan így is megálltak, balhéra számítanak. Keselyűk, le akarnak csapni valami kis érdekességre. Unalmas életű szarrágók. A suttogóhoz fordulok. Már finomabb a tekintetem. Nagyon furán érzem magam. - Madi a lányom, tuti. Ki van vizsgálva. Csak hogy tudja, miről is van szó. - Ha balhét akarnék, már állon vágtam volna. Először téged, aztán őt. Szeretném megölelni a lányomat. Mint aznap este. Lilianne-re nézek, aztán a gyerekre. Most már mást láthatnak, mint ezelőtt. A suttogó elég idős, nekem meg deréktájt jár a pajzsom. Érezheti, hogy igazat szólok és egyenesen közeledem. A szeretetemet akarom kifejezni és érezni akarom a gyerekemét. Tudom, hogy szeret. Megölelt a játszótéren is. Akkor nem tudtam ezzel mit kezdeni. Félig hittem el. Most más a helyzet. Tiszta fejjel minden más. Ha tényleg sikerül, az ölelés már nem olyan vad, inkább meghitt. És jól megnézem a lányomat, megdörgölöm a fejét, beletúrok a hajába. Rávigyorgok, vidáman és utána ugyanígy a suttogóra. Beszívtam, bakker. - Meséljétek már el, hogy volt. De... Megvakarom a halántékomat. Még Madinek is értenie kell, hogy fejbe várom az adást, nem élő szóban. Meg kell tanulnia a titkosított üzengetést. Mindkettejüket meg akarom hallgatni. Karba tett kézzel állok. Érzem, hogy mögöttem van valaki. Hátranézek, de senkit nem látok. Pedig határozottan azt érzem, hogy figyel valami nagy. Valami nagyon nagy és erős. És ismerős.
- Biztosan neki is tetszeni fog. Ahogyan mondani szokták, nem mindig a hely a fontos, hanem maga a pillanat. – szólalok meg, majd kicsit megvakargatom a fejemet is. – Vagyis azt hiszem, hogy van valami ilyesmi mondás, de lehet, hogy most keverem valamivel. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, hiszen tényleg nem vagyok mindentudó és még sok mindent meg kell tanulnom. Ahogyan a világ eléggé apró szegletét ismerem csak, de remélhetőleg idővel majd jobban fogom ismerni a világunkat, mint eddig. Legalábbis engem hajt a kíváncsiság és a tudás utánivágy. Ez pedig szerintem nem baj, ha tényleg szerencsém van és én is szép kort megélhetek, ahogyan a Teremtőm is, akkor a tudás még a hasznomra is lehet, vagy akár a számomra fontosakéra is. ~ Akkor azt hiszem, hogy eléggé meglepő, hogy nem futottunk eddig össze... ~ nem bántásból mondtam, hanem inkább a meglepettség beszélt belőlem, hiszen lehet, hogy még csak kétszer találkoztunk, de akkor is már eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy nem éppen békés személy az édesapám, ahogyan a szóhasználata is eléggé sajátos. Tudom, hogy nem mindenki olyan kedves és aranyos, mint Lili, de akkor is számomra meglepő volt, hiszen vélhetően az édesapám inkább belemenne az erejét használva a konfliktusba, mintsem elkerülje azt. Csak bólintok egyet, amikor éppen azt mondja a Teremtőm, hogy bűbájos teremtés. Ezzel nehezen tudnék vitába szállni. Még akkor is, ha egy részem szereti az apámat, míg a másik felem inkább tart tőle. Nem értem, hogy hirtelen mit iszik, de az biztos, hogy annyira nem tetszik ez a helyzet. Ki tudja, hogy mennyire lesz békés ez a találkozás, azt pedig nem akarom, hogy Liliannenek baja essen. Főleg azt nem, hogy miattam. ~ Az eddigi találkozók alapján nem éppen egy nyugodt személyiség. Inkább erejét használja, mintsem mást… ~ feleltem óvatosan, miközben az íriszeimmel nem engedtem el azt a férfit, aki az apám és akit megölelnék, de még se merek. Ritka az, amikor ennyire megijedek valakitől, de ha már kaptam egy új esélyt az életre, akkor inkább elkerülném azon helyzeteket, amik esetleg fájhatnak, vagy újra csalódást okozhatnak. Tudom, hogy nem bújhatok ki mindegyik alól, de arra most nem álltam készen, hogy az újabb rosszul elsült találkozás miatt ismét csalódjak az alig ismert édesapámban. Lili szavai pedig kicsit megrémisztenek és aggódva pillantok még a Teremtőmre is. ~ Én nem… ~ kezdenék bele, de látom, hogy komolyan gondolja, így csak bólintok. ~ Ígérem, hogy elszaladok, ahogyan csak tudok és hozok segítséget. ~ az utóbbit nem kérte, de sejthette, hogy nem hagynám azt, hogy baja essen, így inkább ki is mondtam azt, amit tennék akkor. Biztosan jönnének segíteni, még akkor is, ha egykoron két külön falka voltak, hiszen most már mindenki egy család, nem?! Vagyis nagyon remélem. - Pontosan tudom, hogy mi történik, de nem jelenti azt, hogy egykoron nem hoztad rám a frászt. – mondtam neki alig hallhatóan és még mindig félig Lil takarásában. Nem akartam ellökni magamtól, de ő se kérhette azt, hogy azok után ahogyan viselkedett akkor csak úgy a karjaiba vessem magam. Még ha egy részem nagyon is vágyott erre, de a félelem aprócska manója ott ült a vállamon és óvatosságra intett. ~ Igen, de… ~ kezdtem bele, majd határozottan megszólaltam. – De ha szeretnél valamit mondani, akkor mondhatod így is, hiszen nincs titkolnivalóm Lilianne előtt. – most se volt semmi dac, vagy sértettség a szavaimban. Inkább csak őszinteség, hogy jelenleg jobban pártolnám a rendes kommunikációt, mint esetleg a fejben valót. Főleg úgy, hogy a Teremtőm is itt van és tényleg nem akartam semmit se eltitkolni előle. Miért is tenném meg? Ő egyszerre volt a Teremtőm, a legjobb barátom és a bizalmasom, mondhatni olyan volt számomra, mint egy nővér részben. - Ha megtetted volna, vagy ha valaha megteszed, akkor többé nem fogsz látni! – érezhette mind a kettő, hogy nem viccelek, de hiába az apám, hiába vágytam arra, hogy megismerjem és egy család lehessünk, ha Liliannet bántaná, akkor képtelen lennék megbízni benne, vagy esélyt adni neki, vagyis képes lennék, de bármennyire is fájna sose mondanám ki. Valahogy még hirtelen az is eltörpült, hogy engem is simán bántana... Mondhatni igazán "rendes" apa... Habozok rövid ideig, mintha csak azt akarnám tudni, hogy tényleg nem fog-e bántani egyikünket se, majd óvatosan lépek egyet, de nem többet. Biztos távolságban maradok, amit ha akar, akkor ő könnyedén átszelhet, hiszen engedem, hogy megöleljen. Én is átölelem őt, ahogyan egy gyermek tenné az apjával, de a félelem továbbra is érezhető. Miután az ölelés abba marad kicsit megigazítom a hajam, de továbbra is csak a Teremtőm mellett maradok és figyelek, mintha félnék attól, hogy egyik pillanatról a másikra baj történhet…
~Igen, ez számomra is egészen hamar kikristályosodott.~ Nem tetszik, hogy félelmet érzek felőle, sőt, kifejezetten zavar, nem szeretem, ha bármi ilyesmit vált ki belőle, épp eleget félt már életében, s most még nem volna szükséges, hogy így legyen. Próbálom olyan nyugtatóan körbeölelni energiáimmal, hogy elűzzem az érzést belőle, itt vagyok, és neki csak az életem árán lesz baja, ez is biztos. ~Megbeszéltük, én is így gondoltam.~ Örülök, hogy vág az esze, és nem kell mindent a szájába rágnom, nem kifejezetten az életem miatt fontos az, hogy segítséget hozzon, hanem azért, hogy ne szabaduljon el egy falkatagunk dühében, nagyon kellemetlen következményei lehetnének az egész falka számára, amit nem engedhetek meg. A farkasom odabenn óvatos távolságtartással viseltetik. Tudom, hogy nem bánthat, jobban mondva, nem kellene, hogy bántson, falkatársak vagyunk, de abszolút nem nyugtat meg, hogy szükségét érezte meginni azt a löttyöt, ez azért óvva int. - Tisztában vagyok vele. – A bólintásommal is jelzem, nem áll szándékomban nem elfogadni, vagy éppenséggel bármiféle akadályt gördíteni az útjába, ha akar kapcsolatot építeni a lányával. Egyetlen egy dolog van, amitől kinyílna a bicska a zsebembe, ha el akarná venni tőlem. Azt nem fogom engedni. - Remélem, nem kell magyaráznom, hogy ez nem rajtam múlik. – Nem fogom semmi olyanra kényszeríteni, amit nem akar, legalábbis a kapcsolatait illetően, amit vérfarkasként elviselnie illik, az már egészen más tészta, de az apjával való kapcsolata olyasmi, ami eddig is megviselte, én nem akarnám tetőzni az ezzel kapcsolatos fájdalmát. Arra a kisstílű és mélyen elítélendő hozzáállásra, hogy állon vágta volna őt is, s engem is, nem vagyok hajlandó reagálni, megvan róla a véleményem, de ezt megtartom magamnak. Csak egyszer emeljen kezet rá, el fogom törni, teszek rá, hogy utána kibelez. Az már Madi dolga, hogy engedi-e az ölelést, én a magam részéről várok, és figyelem a pasas minden mozdulatát, mert bár őszintének hat, de az öregjeink tudják, miként kell úgy forgatni a lapjaikat, hogy féligazságokkal takarózzanak. - Madison beavathat, ha akar, de ez is az ő tisztje, én a részemről nem tartozom elszámolással. – Megmutathatnám, és vélhetőleg meg is tettem volna, ha nem olyan a felütés, amilyen, és nem irányoz elő szép kis állon vágásokat, és nem akkora faragatlan tuskó, amilyen. Türelmes vagyok és nyugodt, de eszemben sincs olyan hímmel huzamosabb ideig közösködni, aki gondolkodás nélkül nőket ütne meg, csak mert gond van az idegrendszerével. Különösképpen akkor nem, ha az a nő történetesen az egyetlen kölyköm.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A félelem Madisonban erős, de rettenetesen. Nem vagyok biztos benne, hogy az öklöm ijeszti meg. Az egész helyzet szar. Baszki, ha nekem emiatt változik át itt az utcán... Abból kurva nagy botrány lehet, még ki is nyírhatják, a másik nősténnyel együtt. Nem lehet. Azt nem engedhetem. Vissza kell vennem, most még sikerül is. Nagyon rég éreztem nyugalmat. Nem is rossz! - Nagy baj nem történt, kislányom. A fülcibálás, meg az ordítozás? Meg az, hogy Dr. Sharmával majdnem megettük egymást? Gyenge lány. Majd most megerősödik. Ez a nőstény finom kiadás. Remélem, hogy több rejlik benne. Komolynak tűnik, felelősségteljesnek. Vigyáz a gyerekre. Jól van. A farkasom kezdi körbejárni őket. Lecsillapodott, most csak szagolgat, nézelődik. Esetleg odadörgölőzik Madihez, ha elég közel tud kerülni. A nőstényt is megnézi. Szemtől szembe. Na, ez lesz kurva nehéz! Madison már-már elfogad. Anyuka nagyon nem kedvel. Érzem rajta, mennyire menekülne inkább. A gyerekre nézek, mikor a teremtője rábízza a döntést. Ez tetszik. Hagy neki szabadságot. Fejben nyilván megkapta az ukázt, meg nevelgeti, terelgeti. Ésszel. Úgy is van. Inkább tanítsd meg halászni a kölyköt, minthogy mindig viszel neki halat. - Vágom. Madi még habozik. Dumál itt nekem. Én nem szoktam szarozni, nem titkosügynök vagyok. A lényeg, hogy ne kiabálja világgá azt, hogy mi lett belőle. Ő járná meg és ezt nem akarom. - Jól van, látom, szépen tanulsz. Csak tudod, a falnak is füle van. Semmi bundatéma. Szám elé teszem a mutatóujjamat jelezve, hogy szeretném, ha nem csinálna meggondolatlanságot. Baszki, ezek komolyan vették, amit mondtam. Azzal kezdtem, hogy ha. HA. Fintorogva rázom meg a fejemet Madi előtt. - Megittam a nyugtatómat. Tudod, a rossz álmok miatt kell. Remélem, érteni fogja. - Tudok rólatok. Cooper kinyomozta, hogy itt vagy és láttam képeket is. Láttam, hogy jó kezekben vagy. Okés a dolog, csak érteni akarom. A nőstény behúzta a féket. Nem tetszik neki a nagyfiúzásom. Majd megismer. Én ilyen vagyok. És Madison végre elindul! Nagy kő esik le a szívemről. Hihetetlen jó érzés. El is mosolyodom és magamhoz ölelem, megszeretgetem. A farkasom is haverkodik, ráteszi a mancsát a kicsire. A végén meglapogatom a vállát és várom, hogy akkor kinyögje a sztorit. Egyszer már kértem, nem ismétlem magam. Többször fordulok közben hátra, mert nagyon is érzek még valakit. Szinte megkopogtatja a fejemet, hogy hé, kisember, én vagyok az óriás. És a hátamon mocorog valami. Bemászott valami rovar? Nem, ez sokkal nagyobb. Mintha leesne a bőröm egy darabja. A tetkó. Már máskor is éreztem. A tükörben úgy láttam, megmozdult. Konkrétan egy alak, a teremtőm, Nawat alakja integetett róla. Nagyon mocorgok, figyelek a történetre, de eléggé zavar a dolog. Nem tudom megfogni. Mellettem van? Mögöttem? Bennem csak nem lehet, pedig kicsit olyan érzés.
Csak alig láthatóan bólintottam egyet, hogy rendben van, mert tényleg megbeszéltük. Én szaladok és hozok segítséget, amennyire csak lehetséges, de nem hiszem, hogy apa ennyire butus lenne, hogy nyílt utcán akarna bárkinek is neki menni. Ennyire még rajta se uralkodhat el a többet erővel, mint ésszel dolog. Legalábbis szerettem volna reménykedni ebben, még akkor is, ha megitta azt a löttyit. - Kinek mi számít nagybajnak… - szólalok meg alig hallhatóan, majd Lilire pillantok óvatosan. Azért örülök annak, hogy nem zárkózik el ő se teljesen, de azért észre lehet venni, hogy ez nem éppen egy felhőtlen találkozás. Mintha csak arra várnánk, hogy mikor robban a levegő és áll minden a fejetetejére. Remélem, hogy soha, inkább csak hűljön le és ne essen senkinek se baja. Nem akarom, hogy Lilnek baja essen, ahogyan apának se, de szerintem a Teremtőmnek nagyobb baja eshet, mint a másik félnek. S erre a gondolatra kicsit görcsbe rándul a gyomrom, mert azt nagyon nem akarom. Inkább meg kell próbálnom a félelmeimet odébb pakolni és javítani a helyzeten, mielőtt esetleg pont a távolságtartásom miatt törne itt ki egy kisebb, vagy nagyobb botrány. Csak bólintok, hiszen nem mondtam hangosan, így kötve hiszem, hogy bárki is meghallotta volna. Erre azért figyelni szoktam, meg amúgy se vagyok egy túlhangoskodó személy. Én inkább higgadt és kedves vagyok, mint Lilianne, de ez nem baj. Kellenek ilyenek is, hiszen ha neki helye van a falkában, akkor nekem is lehet, még ha kicsit emiatt ki is lógok a sorból. - Mert ennyire rossz lenne akkor a helyzet? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen szeretném tudni. – Meddig fog hatni? – pillantottam rá kérdőn, mert nem árt felkészülni, mert inkább sétáljunk el időben, mint bárki megüsse a bokáját. Ő is falkatag, így akár még később is láthatjuk egymást, ha kicsit jobban lesz. Ha szüksége van nyugtatóra, vagy mire is, akkor nem biztos, hogy egyedül célszerű lenne felkeresni. Ha múltkor képes volt a frászt hozni rám, akkor lehet simán máskor is képes lesz. - Miért számít, hogy miként történt? – kíváncsiskodom tovább, de végül közelebb lépek és hagyom, hogy a karjaiba zárjon. Még ha kicsit félek is, végül sikerül elengednem magam és átölelem én is őt, már amennyire sikerül a kezeimmel. Amikor a farkasa is belendül, akkor először a farkasom még összerezdül, majd végül, amikor érzi, hogy nincs mitől tartani, akkor kíváncsian fürkészi az apa farkasát, szimatol nagyokat és néha még meg is érinti őt óvatosan, ha eléggé közel van. - A virágüzletében találkoztunk, akkor még itt volt a férjem is, aztán egyedül is betévedtem. Beszélgettünk, a többit pedig a sors alakította… - fogtam rövidre, hiszen tényleg jobb óvatosnak lenni és talán nem a nyílt utcán kellene hangosan beavatni. A fejben beszélés is megy, de jobban örültem annak, ha Lili is hallotta azt, ami történik. – A lényeg az, hogy szerencsés vagyok, amiért Lilianne rám talált és megajándékozott egy új lehetőséggel. – tettem még hozzá széles mosollyal és csillogó tekintettel néztem a szőkeségre, hiszen tényleg így gondoltam. Kicsit virágnyelven fogalmaztam, de jobbnak láttam így, mint esetleg véletlen mégis meghallja valaki és bajt hozok a falka fejére, vagy csak Liliére. - És te hogy kerülték közénk és mióta? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ha én mondtam egy-két dolgot, akkor igazán mondhatna ő is valamit.
Az biztos, hogy nem esélyes, hogy az én kölyköm a nyílt színen elveszítse a kontrollt, erre kényesen ügyelek, ekkora baklövést én nem követek el, az teljesen bizonyos. Szerencsére itt még nem tartunk, vélhetőleg olyan mélyen nem gyökeredzik a félelme, hogy felpirickálja a farkasát, ha így lenne, azt könnyedén kiszúrnám, és tennék ellene. - Tudja, már mondtam neki. – Célzok arra, hogy sejtelmeit beigazolva valóban kommunikálok fű alatt a kölykömmel, és azt sem voltam rest észrevenni, hogy mit fogyasztott el. Éppen ez az, ami miatt sokkal feszültebb vagyok, mint alapesetben lennék. Elvégre, mennyire kell idegbetegnek lenni ahhoz, hogy egy találkozástól, a puszta látványunktól el akarjon gurulni a gyógyszere? Még ha terrorizálnám a kölykömet, vagy valami hasonló, megérteném, hogy vannak aggályai, de így… Nos, ötletem sincs, mitől akadt ki ennyire. - Milyen figyelmes Coopertől, hogy erről szólt nekünk is. – Nem kenyerem az irónia, de most elsütöttem egy-két keresetlen szót, noha nem ennek a hím felé irányulnak. Eszem megáll, komolyan, tudtommal egy falkáról lenne szó, és nagyon tudnám értékelni, hogyha már nyomoztat valaki a kölyköm után, akkor értesít róla. Az meg pláne, hogy még képeket is csináltak. - Megnyugtató, hogy a tudtán kívül fényképezgetik ahelyett, hogy megkeresnék. Remélem, tisztában van vele, hogy ez gyakorlatilag a személyiségi jogok megsértése. Amellett eszement nagy hülyeség is, lévén Madison az ideje nagy részét otthon tölti. – Szerintem Cooper kiérdemelte, hogy egy cseppet se legyen számomra szimpatikus, és kezdem úgy érezni, hogy egyre undorítóbb dolgok folynak ebben a falkában. Komolyan falkán belül nyomozgatunk, meg fényképeket készítgetünk? Menten lefialok… Elég pocsék érzés ilyesmire leszállni az esküvőszervezés habcsókos kis ködjéből, és abszolúte nem tetszik. A legnagyobb felháborodásom közepette suhan el felém az eddig a hímet zaklató szellem, és mászik bele az arcomba. Észrevettem én, csak nem szokásom semmit kezdeni az ilyesmivel egészen addig, míg nem keresnek meg a problémával. Sokaknak ugyanis elég bosszantó tud lenni a dolog, ugyanakkor elég egyértelműnek tűnik, hogy ez a szellem nagyon is fel akartja kelteni a hím figyelmét. ~Ne fáradj, úgysem fogod látni.~ Pusztán ennyit lökök a hátra pislákoló, forgolódó férfi elméjében, jelezvén, hogy vele ellentétben én pontosan tudom, miért van olyan érzése, mintha valaki buzerálná. Így is van, csak éppen a legtöbben még közülünk sem hajlandóak felfogni a szellem témát. Közben Madi nyugodtan elmesélheti neki azt, amit szeretne, ebbe én biztosan nem szólok bele, az ő élete, az ő döntései. Én maximum irányt mutathatok. A mosolya azonban viszonzásra talál, és örülök, hogy ilyesmit láthatok az arcát, azt sugallja vele mindig, hogy jól döntöttem, és ő sem bánta meg, hogy belevágott ebbe a kalandba. Némileg fölösleges elemnek érzem magam, de ez így vagy jól, tudom, hogy Madinek hiányzott, akkor is, ha most kéreti magát, de ettől még eszemben sincs arrébb állni, nem, maradok szépen biztos távolságban, amíg megbeszélik, amit meg kell beszélniük. Madison hiába pislogott rám, én csak megcsóváltam a fejem. Én nem fogok felülni a követelőzésnek, és egyelőre közel sem állok szimpátia szintjén a pasassal, sem olyan bizalmi szinten, hogy beavassam abba, mi végre haraptam be kölykömnek. Ez nem tartozik rá. Madison részéről igen, azt aláírom, éppen ezért mondtam, hogy nyugodtan mondja el neki, amit szeretne. Ráadásul a nyomozgatás kapcsán erősen negatív irányba tendál a megítélésem, és ez jelenleg bőven elég nekem ahhoz, hogy a saját lelki dolgaimról - mert nekem az volt a beharapása - beszélni óhajtsak vele.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Tudom én, neki minden nagy baj volt. Nem győztem rászólni, mikor a dokihoz mentünk. Kötözködős egy némber, jól meg is ráncigáltam, akkor menekült el azzal a kurva taxival. Ehh... Egy félarcos mosollyal bólintok Lilianne-nek. Én szeretem, ha egy gyerek vagy egy kölyök jól van nevelve. Akadnak olyan mihaszna teremtők, hogy csak na! Ez a nőstény foglalkozik a gyerekemmel. Látom. Madi rákérdez arra, ami nyilván a mamának is eszébe jutott. Pislogok egyet és nagyot sóhajtok. - A helyzet elég szar. Már volt rá példa, hogy... Nem tudom, hogy kéne körülírni? Hogy egy idegbeteg állat vagyok, aki képes felhúzni magát azon, ami eszébe jut? - Erős érzéseket váltasz ki belőlem, kicsim. Aggódtam érted, kerestelek és most, hogy megint látlak, hát na. Éreztem, ami jött. És beugrott, hogy kikapták a kezemből a gyerekemet. Jobb így neki, később már láttam, de ez a dühroham most annyira ösztönből jött, hogy piálnom kellett. Én is remélem, hogy legközelebb nem így lesz. El akarom fogadni Lilianne-t, mert tudom, hogy a gyerek jó kezekben van nála, de ez nem egyszerű. Mi egyszerű mostanság, a kurva életbe? - Majdnem másfél órás. Szóval dumálhatunk bőven. Az az őrző punci valahogy így mondta. Biztos, ami tuti, én sátrat bontok egy óra múlva. - Ne már! Frankón nem tudtatok erről? - kérdezem a suttogót már majdnem felháborodva. Nehéz elhinni. Mike csörgött valakinek és mikor kiderült a dolog, próbált nyugtatni, aztán rohantunk a Lakba. Én rohantam, ő autóval ment. Pont nem találtuk meg őket, de kaptam cserébe képeket. Láttam, hogy mi van. Mike elég erős volt, hogy meggyőzzön. Felfogtam, hogy mi lehetne, ha hirtelen, nekifutásból találkoznék velük most. Vártam, baszki. - Állj! - emelem magam elé a mutatóujjamat figyelmeztetésképpen. - Nem olyan kép. Megvakarom a halántékomat, jó hosszasan és elhúzom a számat. Faszom üzenget kétfelé, inkább így jelzem, hogy mentális képeket kaptam. Fejből fejbe. Nekem ne csesztessék se Mike-ot, se mást, ha már úgy van, hogy emiatt lett béke! Kurva jó volt látni Madit, úgy is. Lassan vettem tudomásul, hogy szeret azzal lenni, akivel van. Az arca, a mosolya mindent elárult és az is, ahogy ez a nőstény nézett rá. A Falka vezetése is áldását adta rájuk, különben nem élnének ott. Na, ezt láttam én a képekben. - Madi, baszd meg... Azért, mert érdekel, ami veled történik. Minden. Ahogy a lányomat hallgatom, Lilianne-t figyelem. Úgy nézek, ahogy szoktam. Mintha tűző napsütéssel küzdenék. Ha már kussban van, látni és érezni akarom, mit szól, mikor a gyerek mesél el mindent. Nagy egymásra találás. Úgy hallottam, kedves punci ez. Akkor összeillenek, mert Madison is az. És ha olyan finom, azt is értem, miért ilyen csökönyös. Irritálom, mint kutya orrát a romlott zöldség. A lányom farkasával már sikerült kijönni, végre. A nőstényével még nem. Egy idő után hátrafelé nézegetek, nem a suttogóra. Már ölelés közben is fura érzések bizsergettek. Most van valami más is. Egy ismeretlen erő. Nem igazán tudom megmagyarázni. ~Tényleg itt van?~ kérdezem Lilianne-t. ~A Teremtőm rá van tetoválva a hátamra és most olyan, mintha levált volna onnan. Egy kibaszott nagy indián. Ő az?~ Értem, hogy nincs értelme nézelődni. A nyugtató nélkül most szakadna el a cérna. Egy szellem, akit nem tudok vállba verni, nem látom, nem rázhatok vele kezet. Mit csináljak én vele? Nem tudok kétfelé figyelni. Lilianne rendes, hogy szólt, mikor én nem is tettem szóvá a dolgot. Magyarázattal tartozom. ~Visszatérve az előzőre. Összefutottam Cooperrel és szóba került, hogy keresem a lányomat, mert eltűnt. Ismerős volt neki a név, telefonált, nemtomkinek és kiderült, hogy a Lakban éltek. Ne tudd meg, mennyit papolt, hogy nyugodjak le, csak úgy kísér el. Megmondta, hogy egyedül nem enged hozzátok, mert... Vágod. Nem voltatok ott, mikor megérkeztünk, de találtunk valakit, aki mutatott emlékképeket. Ti ketten a folyosón, beszélgettetek. Minden benne volt. Szóval nem tudom, Cooper miért nem szólt, de rendes arc, őt ne csesztesd!~ Jó lenne mégis látni azt, aki negyedikként beszállt. Nawat szelleme velem van? Mit akar tőlem? Ezer éve lelépett, úgy jöttem utána, hogy nem is tudott róla. Mire ideértem, már rég halott volt. Elkezd rázni a hideg, szinte olyan, mintha hirtelen télre váltott volna a klíma. Mi a fasz van? Körülnézek, az eget figyelem. Sehol egy felhő, tök tiszta. Megborzolom a hajamat. Nem vagyok ideges, ez a fura. De jó érzés! ~Még egy dolgot tudnia kell. Mikor csak annyit tudtam, hogy Madit beharapták, éktelen haragra gerjedtem. Úgy éreztem, elvette tőlem valami faszkalap. Biztos mondta, hogy csak nemrég ismertük meg egymást. Véletlenül vagy inkább a szellemeknek köszönhetően. Kerestem őt és baszott az ideg, hogy mit csináltak vele. Azt hittem, valami bűnöző kapta el és már nem is él. A maga dolga, hogy mit látott benne és mondom, okés is. Láttam és most is látom, mennyire odavannak egymásért. Ez fasza.~ Hirtelen bevillan elém valami. Nawat képe, ahogy megáll karbatett kézzel. Morcosabb, mint én. Ez már az idős Nawat, jóval idősebb, mint amikor utoljára láttam. Nincs itt, olyan, mintha egy emlék lenne. Geci fura az egész.
Kezdőlap
// 
Köszönöm, imádtam! :* 
//
