Újabb földhöz vágós információ, Liliann halott. Nem tudom, hogy ennél lehet-e még jobban egyébként a földbe döngölni képletesen, az viszont tény, hogy az utóbbi napokban rendesen kijutott az ilyen és ehhez hasonló vallomásokból. - Ezt... sajnálattal hallom. - részvét vegyül a hangomba, mert abszolút így érzek. - Részvétem. - teszem még halkan hozzá és bár talán nem időszerű most tovább zaklatni őt a kérdéseimmel, de szükségem van a válaszokra, így némi szünet után újra megszólalok. - Mikor halt meg? És... hogyan? - őrző volt és még koránt sem annyi idős, hogy az időt lehetne okolni, én pedig egyszerűen csak tudni akarom mi lett vele. - Hát... megtaláltál. - hümmögök, bár azt még nem tudom, hogy most mégis mi legyen? Egyelőre szeretnék levegőt kapni az újabb sokk után. Nem mondom, megáll bennem az ütő egy pillanatra, mikor azzal jön, hogy neki már csak én vagyok. Uhh... Oké, nem mondom, hogyha tényleg az én fiam - és nem hiszem, hogy ezzel poénkodna csakúgy - akkor nyilván nem fogok neki hátat fordítani. A család az szent dolog, számomra legalábbis, legyen szó falkáról vagy a saját véremről. Találomra választok egy kávézót és el is indulunk felé. Nem mondhatni, hogy kifejezetten egy dolgon rágódok, mert nagyjából minden a fejemben kavarog. Azt hiszem ma este tuti inni megyek, rövid idő alatt épp elég katyvaszt öntöttek a nyakamba... - Hogy? - kérdezek vissza, de végül csak eljut a tudatomig, hogy mit is mondott az előbb. - Ja, igen-igen, érdekel. Mikor születtél pontosan? - a fiam és ezt a legalapvetőbb információt sem tudom róla. Fasza. Amikor a kabátomba kapaszkodik megállok és felé fordulok. Amit pedig a kis monológja végén mond, arra akaratlanul is elnevetem magam, noha nem vagyok a legvidámabb hangulatomban éppen. Azonban... nem is tudom, annyi ártatlanság van ebben a srácban és... látom, hogy próbálkozik. - Én is bírom. Na gyere, menjünk be. - intek a fejemmel a kávézó felé és ha nincs más, amit még közölni akarna hirtelen, akkor belépek a helyiségbe és rögtön az egyik szabad asztal felé veszem az irányt, majd le is ülök. Persze már ott is terem egy bájos felszolgáló lány, aki mindkettőnkre széles mosolyt villant. - Mit kérsz? - nézek a srácra, hogy rendeljen csak és, ha felmerülne benne esetleg, hogy kinek a kontójára is megy, akkor megnyugtatom. - Én állom, a vendégem vagy. - nem tesz semmit a dolog, eleve én mondtam, hogy üljünk be ide, szóval tiszta sor a dolog, plusz a fiam - elvileg - szóval ez a minimum részemről. - Nekem egy duplakávét tejjel és cukorral. - Bastien után adom le a rendelésemet és amikor elmegy a lány, akkor fordulok megint a fiatal ember felé. - Ez eszembe sem jutott. Viszont... remélem nem veszed nagyon rossz néven, de... nem mindennap állnak elém ezzel a... bejelentéssel. Szóval... megvan esetleg a születési anyakönyvi kivonatod vagy legalább a kórház neve, ahol születtél? - nem akarom én megbántani azzal, hogy kétségbe vonom a szavát, de azt hiszem talán elég idős ahhoz, hogy értse, kicsit több kellene ahhoz, hogy tényleg a fiamnak tituláljam. Bár megvallom, nem szívesen kérem ezt tőle. - Amúgy hol laksz most? Hogy találtál meg? És mennyit tudsz rólam? - vannak kérdéseim, nem is kevés és gondolom neki is, amikre nagyon szívesen válaszolok, ha felteszi őket. Döbbent vagyok még mindig attól, hogy csakígy elém állt azzal, hogy az apja vagyok, de ezzel együtt valahol jó érzéssel is eltölt, amitől a lelkem mélye kellemesen bizseregni kezd.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Érzem a részvétet a hangjában, noha kár ezt firtatni. Ami volt elmúlt, én pedig már elég időt töltöttem anya nélkül, hogy feldolgozzam a hiányát. Persze nem mondom; most is van egy kiégetett pitvar a szívemben, ami érte halt el. De ez szerintem normális. - Kösz. - bólintok - talán, ezt én se tudom igazán eldönteni, ahogy azt se, hogy mit kéne ilyenkor mondani. Az, hogy érdeklik a részletek, én megértem. Mégis nehezen kaparom csak elő elmém elzárt zugából az emlékeket... - Nyolc éve... - a hangom egysíkú; igyekszem nem beengedni a rossz és fájóan ismerős érzést, amit mindez okoz. Sóhajtok, majd keserű pillantást vetek apámra. - Fejbe lőtték. Legalábbis nekem ezt mondták. Aztán, hogy a valóságban mi volt... - vonok vállat szomorkásan. - Nem tudom. Ne haragudj. - az ajkaim lekókadnak, a tekintetem pedig elvándorol a másikról. Persze csak egy ideig, és miután összevakarom a saját hülye hamvaimat, már fel is világosítom ugyebár, a pontos koromról. Kérdésére azért furcsa ívbe emelem a szemöldököm. De jól esik. Akármi is az ok, amiért érdekli; jól esik. - '98. Júni 18. - hadarom el, felengedve egy kisebb mosolyt a szám szegletére.
A kávézóban még mindig feszengek, noha igyekszem lenyugtatni az izgatottságomat, a zavaromat, de leplezni nem tudom. Nem is igazán tanították meg a kóterben, úgyhogy így jártam. Engem különösebben nem zavart, csak az a csomó, ami a gyomromban vert sátrat. Idegesítő volt, hogy nem tudom onnan kipiszkálni! - Ööö... - állok meg az ujjtördelésben, miközben az agyamban hatezer féle verzió villan fel arról, hogy miként is tudnék én itt bármiféle italt rendelni. A napi kosztom kb' arra elég, hogy egy kiló kenyeret, meg valami felvágottat vegyek estére. De ugye azt mára alapból buktam - meg szerintem véglegesen is -, mikor úgy döntöttem, hogy elrántva magammal a vevőt, futásnak eredek. Szóval, már épp kinyögném, hogy: "ááá nem vagyok szomjas, kösz... reggel már amúgy is lenyomtam két liter vizet a közeli kútnál!", amikor épp meghív. Kicsit kellemetlen érzés amúgy, de nem akartam annyira szerencsétlennek tűnni, mint amennyire az voltam. - Hát... legyen egy forró csoki(?). - pislogok csak, felfelé a felszolgáló lányra. - Vagyis, legyen egy forró csoki! - ezúttal már határozottabb vagyok, noha a gesztusaim még mindig nem ezt mutatják. A kezeimet "zárkózón" kulcsolom össze az asztalon, közvetlen a mellkasom előtt, amire immel-ámmal rá is dőlök. Csak akkor szólalok meg, mikor ő is beszélni kezd. Jobban mondva: miután befejezi a mondandóját. - Az nincs. - mármint kivonatom. Se anyai se semmilyen. Valószínűleg sok egyébbel, azt is a kóterben hagytam az elzárt dolgaimmal együtt. - És persze, megértem, ne parázz. Ez nem hétköznapi dolog, ennyit én is tudok. - kicsit fancsali a mosolyom, de őszinte. - A kórház neve: Henry Ford. Ezt mondjuk tudom. És ne aggódj, tök világos, hogy kétségeid vannak. Ha akarod, adok vért! - vizsgálatra, vagy mire. Igazából azt se tudom miket hablatyolok neki össze, csak azt akarom elérni, hogy tudja: én bármiben benne vagyok, ami segít neki. Akár hinni, akár elfogadni, akár megemészteni... - Fú, már csak a lámpa hiányzik a képemből! - kacagok fel, de hamar rá jövök, hogy szar humor volt. - Vagyis, izé... vicceltem. Bocs. Ömm... - vakarom meg a tarkómat kellemetlenkedve. Nem a kérdései miatt, hanem az igazság az, ami zavar... - Ha tényleg tudni akarod... Itt lakom nem messze. Az első sikátor aljában alszom pár hete. - ó, nagyon nem vagyok erre büszke! - A hideg gáz, de van egy meleg kabátom, meg néha Johnson - a főnököm, vagyis a volt főnököm - ad egy kulacs meleg teát. Kibírható. - bólogatok biztatón, noha én magam is tudom, hogy elég gyér duma. - Gondolom nem az érdekel, hogyan vettelek észre. - nevetek újra, viszont most már halálosan biztos vagyok benne, hogy hülyének néz. Nem vagyok normális! - Ide jöttem. Anya mesélte, hogy itt találkoztatok, és igazából adtam egy esélyt az ördögnek, hátha nem feleslegesen jövök el ide. És nyertem! - megint mosoly... komolyan felakasztom magam... Időközben a rendelésünk is kiér, én pedig elég félszegen húzom magam elé a bögre csokit. Eleinte csak forgatom, a fülénél, bele-bele kortyolva csak, mígnem a gőzölgő ital újra megtalálja az asztallapot. Az öklömmel törlöm meg a szám szélét; kicsit már kevesebb bennem a görcsösség, ennek örülök. - Tudom, hogy skót vagy. Meg, hogy énekelsz. Hangosan, és hamisan! - kaccanok, de el is nyelem. - Bocs. - sütöm le a szemem, de csak egy röpke pillanatra. - Én is szoktam. Anya azt is mondta... izé vagy. Hát tudod... Ilyet lehet hangosan mondani? - mintha tudná miről beszélek, édes istenem, ölj meg! - Na jó... - hajolok közelebb - farkas. Meg elég öreg. Na nem úgy, hogy... ah, ebből úgy se jövök ki jól! - most már a mosolyom szélesebb, és kevésbé idegesítő - számomra -, de még mindig ott lapul mögötte az a nyavajás idegesség. - Igazából azt mesélte, hogy rendes vagy, és kedves. És, hogy biztos szeretnél, ha egyáltalán tudnál rólam. Nyugi, már akkor is vágtam, hogy csak azért mondja, hogy egészséges legyen az életem. Nem baj, ha nincs így, végül is miért is lenne? Mindenesetre ezzel az érzéssel nőttem, és aztán csak ez az érzés volt - még ha talán hamis is -, miután anya elment. - már könnyebben beszélek, a forró csoki is könnyedén fogy a bögrémben. - De tényleg hasonlít az állad. - bökök rá, csak úgy mutatólagosan, ezúttal már hátra dőlve a székben. Annyi mindent kérdeznék tőle, tényleg. De egyszerűen annyira tele vagyok izgatottsággal, hogy semmi nem jut eszembe... Tulajdonképpen, én így is többet tudok róla, mint ő rólam. Tekintve, hogy a létezésem is egy hideg zuhany számára. Nem látszik úgy, de tudom, hogy ez ilyen.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nyolc éve... Hogy-hogy nekem nem szólt senki akkor? Elvégre úgy kellett volna lennie... Lili ennyire nem akarta volna, hogy gondoskodjak róla? Bár... ha logikusan végiggondolom, egy kisgyerekkel nem tudom mit kezdtem volna akkoriban. Nem az kérdéses, hogy gondoskodtam volna-e róla, de farkasok közt élek, falkában és nem helyezhet(t)em (volna) a magánügyeimet a falka elé... De most utólag már egyébként is hülyeség lenne ezen rágódni, Bastien most bukkant fel és nem akkor. - Semmi baj. - szusszanok egyet. Ha elárulja majd, hogy hol is született és mikor, talán utána tudok járni azzal együtt, hogy tényleg az én fiam-e.
- Város, állam? - mert ilyen nevű kórházból azért lehet több is, és ez az ország majdnem egy fél kontinenst foglal magába. - Oké, rendben. - mosolyodok el végül a szavaira és ennyiben hagyom a dolgot. Farkasként akárkinek nem adnám oda a véremet - vagy bármimet, amiben ott a DNS-em - vizsgálatra, de majd körbekérdezek a falkában, hogy ki tudná esetleg elvégezni. Normál esetben Willowhoz fordulnék, hogy segítsen, most azonban, ahogy állnak a dolgok közöttünk, nem feltétlen lenne jó ötlet... A lámpa dolgon felnevetek. Van egyfajta humora, az tény. - Bocs. - nem akarom én faggatni, de vannak kérdéseim, ami azt hiszem a minimum azután, hogy közölte, az apja vagyok. Valljuk meg, nem mindennap állnak elém ezzel a hírrel. Utoljára pedig nagyjából háromszáz évvel ezelőtt tetszelegtem ebben a szerepben. A jó kedvem azonban elég gyorsan elszáll, amikor kiderül hol is lakik pontosan. Míg folytatja a mesélést, addig teljes csendbe burkolózom. Ez így nem lesz jó, csak nem hagyhatom, hogy az utcán éljen, főleg, ha az én felelősségem a kölyök. A kedvem közben jobb nem lesz, de elmosolyodom, amikor a hangomat méltatja. Aztán meg jön egy instant szívroham, amikor abba kezd bele, hogy mi is vagyok. - Ne mondd ki! Értem. - próbálom csendesíteni. Azért Lili elég szépen ellátta infóval ahhoz képest, hogy nem akarta tudatni velem, szült nekem egy fiút. Erre a gondolatra pedig keserűen húzom el a számat. - Úgy tűnik, elég sokat tudsz azért... - sóhajtok fel, amikor már érezhetően nem marad több mondanivalója, legalábbis egyelőre. Előre hajolok, mindkét alkarom az asztallapját érinti, ahogy azokra támaszkodok részben és Bastiennek is intek, hogyha lehet, akkor ő is jöjjön közelebb. - Mindazt, amit most elmondtál, ne hangoztasd másnak. - nyilván nem arra gondolok, hogy hamisan éneklek - kikérem magamnak, nem vagyok hamis! - vagy, hogy kedves vagyok-e. - Majd egy nyugodtabb helyen, ahol kevesebb a kíváncsi fül, beszélünk erről is, de most előbb van egy pár más dolog. - nem akarom csak ennyiben hagyni, hogy tudomása van a farkasokról, nem is hagyhatom. Nem véletlenül titok a létünk az emberek számára és ez továbbra is így kell, hogy maradjon. - Ha kiveszek neked egy szobát, itt a városban, ígéred, hogy ott maradsz? - nem maradhat az utcán és nekem is kell egy kis idő, amíg eldöntöm, hogy mi legyen, haza pedig nyilvánvalóan nem vihetem, bár ő ezt nem tudhatja. - Nézd, ha tényleg az vagy... mármint a fiam, akkor nem hagylak cserben, ezt biztosra veheted. - ígérem meg neki, de azt már tudom, legyen akárhogyan is, eszemben sincs csakúgy szélnek ereszteni ezek után és nem csupán amiatt, hogy túl sokat tud rólam és arról, hogy mi vagyok. Könyörgöm, csak egy gyerek, nem maradhat az utcán, főleg itt nem, mert egyik reggelre odafagy a sikátorba. - És igen, tényleg hasonlít. - adok neki igazat az áll dologban. Megmagyarázhatatlan, de tényleg szeretném, ha a fiam lenne. - Te aztán tudod, hogy indítsd el valakinek a napját. - dőlök most már hátra a széken, somolyogva az orrom alatt és beleiszok a kávémba. - Ettél ma már valamit? - pillantok rá, mert ha az utcán él és minden cucca az, amit most is visel, akkor efelől igen nagy kétségeim vannak.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Ó de hülye vagyok. Lényeges infókat meg nem osztok meg... Persze korrigálom, mikor már rákérdez, gyorsan és határozottan. - Detroit, Michigan. - ha ez segít hát legyen. Elmondok én neki bármit, ami egy kicsit is bizonyosságot nyerhet benne arra, hogy tőle vagyok. Mert én tudom, még ha ő - érthető módon - kételkedik is. Mondjuk annyira nem látom rajta. De meglehet azért, mert ő velem ellentétben ért hozzá. Nem is ez számít. Sőt, semmi más nem számít azon kívül, hogy végre megtaláltam. Annyi éven át akartam, most pedig itt van. Még mindig nehezen hiszem el.
Egyébként rendes, tényleg. Persze, csak magamban nyugtázom, és őszintén örülök neki. Na, nem arról van szó, hogy anya nem mondott volna igazat, de egyrészt Horatio is változhatott volna, másfelől pedig azért nyilván anya is próbált elém gyerekként egy szebb képet festeni. Mikor rám szól, hogy ne mondjam ki már késő, noha igyekszem csak suttogni, mielőtt illetéktelen fülekre lelnek szavaim. Tudom én hogy megy ez, vagyis ezt a részét tudom. Ezt nagyon is. Ahogy int, úgy én is "mászni" kezdek az asztalon, hogy közelebb hajolva hozzá figyeljek minden egyes szavára. Aztán elmosolyodok, bár csak szelíden. - Héj, fafej! Nyugi már... ettől kell a legkevésbé félned. - rázom is a fejem, habár hamar leesik, hogy minek is neveztem. Az arcom pedig változni is kezd azonnal, és a felfelé ágaskodó ajkaim sík egyenesbe váltanak. A szemem kissé elkerekedik, megdermed a retinám. - Ne... nem akartam ezt mondani, ne haragudj. - lököm is vissza magam a helyemre, a tekintetem pedig sietősen vándorol a padlóra. - Szóval... - köszörülöm meg a torkom, majd egy halk köhécselést követően folytatom. - Ne aggódj. Sose mondtam senkinek. Soha nem is fogom. Megígértem anyának. Tudom, hogy ez titok, és nem hétköznapi dolog. - magyarázok, eleinte csak az asztalnak, míg nem végül újra apámra emelem a tekintetem. - Ha akarod, neked is megígérem. Amúgy is... valahogy úgy érzem, anyát megölték... emiatt, hogy tudom. Mert elmondta. Hogy is tehetném meg, hogy beszélek erről akárkivel? - kicsit zavart vagyok, és feszengek. De most nem Horatio miatt, hanem a bennem nyüzsgő gondolatok teszik ezt. Voltaképpen mindig is volt bennem egy ilyen... ez az oldal, és nehéz volt lebeszélnem magamat erről a verzióról. - Szerinted lehet, hogy miattam történt? - kérdezek rá némileg félve, hisz ha azt állítja majd, hogy lehetséges, akkor nem tudom mit fogok érezni... Így is fáj. - Egyébként persze. Majd máskor, máshol. Ha úgy akarod. - bólogatok megadón, nem is akartam belemászni most ebbe. Sok is lenne talán, és jelenleg csak a társaságára vágyom, amit eddig még sosem kaptam meg. Persze, az újabb kérdése kicsit megüt, és hirtelen nem is tudok rá mit mondani. Hirtelen, aztán meg zagyválni kezdek, de jó... - Ne. Vagyis... Én nem azért jöttem, hogy bevégezd apai dolgodat, vagy micsodát! Én... csak látni akartalak, megismerni... és idővel talán a fiadnak lenni. - őszintén beszélek, még akkor is, ha a hangomban némi remegést észlel. Mindemellett talán fogalma sincs mennyire jól esik amit mond, amit kér... És isten a tanúm rá, baromi jó lenne végre egy ágyban aludni... melegben! De király lenne! - Tényleg ezt szeretnéd? Úgy értem, megvagyok én az utcán is. Nem rosszabb, mint a kóter. - vonok vállat, habár utólag végig gondolva, ez neki teljesen új dolog; megint csak... Én mondjuk nem forszírozom, inkább azon kattogok továbbra is, amit kért. Vonogatni kezdem a számat jobbra, majd balra, mint aki mélységesen morfondírozik, pedig csak rá kéne vágnom, hogy: igen! De én... én nem vagyok ingyen élő! Tényleg nem ezért jöttem... - Az nem cserben hagyás, ha a dolgokat meghagyod úgy, ahogy vannak. Mármint, ne érezd ezt kötelességnek, meg ilyenek. Jó? - egész komolyan kapaszkodok bele a tekintetébe. - De oké... Jó... ha neked úgy jobb, akkor legyen. És persze. Megígérem. - válaszolok végre, sikeresen kiküszködve magamból a szavakat. Igazából nem tudom miért érzem magam kellemetlenül, hogy segíteni akar. Szerintem ő anélkül is ilyen lenne, ha nem lennék történetesen a fia. Azt hiszem kedvelem. Első nekifutásra majdnem olyan, mint amilyen kép él bennem, róla. El is mosolyodom a gondolatra, na meg a szavaira, miszerint szerinte is hasonlít az állunk. - Na ugye. - apró gesztus csak, ahogy a mutatóujjam rászegeződik, de hamar vissza is gördítem a tenyerembe. Kortyolok újabbat; jól esően engedve a forróságnak, hogy átjárjon. Talán napok óta nem éreztem ilyen meleget. Jó volt! - Enni? Ja hát ettem... persze. - kamuzok, de szar. És tuti, hogy tudja! Tutira tudja! Nem, nem így kéne indítanom... nem akarok neki hazudni. - Jó. Nem ettem. Pontosabban csak egy almát, még pár órával ezelőtt. De estére beterveztem egy szalámis kenyeret, és még sajtot is veszek rá! Vagyis, azt hiszem már csak kenyér lesz belőle... - nem estem kétségbe amúgy, de az arcjátékom erősen utalt rá, hogy nem tesz túl boldoggá a helyzet. A fizut buktam, és hát a melót is. Úgyhogy mihamarabb kaparnom kell egy másikat, akár a föld alól is. - Gondolom érdekel, miért nem tudtál rólam... - nyögöm be hirtelen, meggondolatlanul, ahogy az utolsó kortyok után nyelek egyet. Talán azért, mert erre még nem tértünk ki, és tulajdonképpen elég fontos tényezője az egész helyzetnek...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Bólintok egyet röviden és közben megjegyzem, amiket eddig a születésével kapcsolatban megtudtam. Talán ki tudok valamit deríteni Liliann-el és azzal kapcsolatban, hogy Bastien tényleg az én fiam. Az idő mindenesetre stimmel, ha jól rémlik '97 év vége felé ment el innen az anyja. Akkor már tudnia kellett arról, hogy gyereket vár, mégsem árulta el. Egy pillanatra felszalad mindkét szemöldököm a homlokomon, amikor fafejnek hív, az arca pedig igen nagy változáson megy keresztül ezután, amit nem tudok egy széles mosoly nélkül nyugtázni. Nem veszem fel a dolgot, van egy stílusa a srácnak, ami szerintem bájosan szórakoztató. Jó pofa kölyök. - Ne kapj szívrohamot, nem foglak megenni. - intek egyet, jelezvén, hogy tényleg ne rágja magát emiatt, mert nem kell. - Nagyon mást nem tehetek, szóval hiszek neked. - egyébként sem érzem, hogy hazudna és amíg kitalálom, hogy mi legyen, szükségem lesz egy kis időre, ami alatt jó volna, ha nem állna mások elé is ezzel az egész farkas dologgal. - Elég az, hogy anyádnak megígérted. - nem, nem szükséges nekem is megtennie. Ha valóban tartja a száját, így is megteszi, ha meg nem, akkor azon az sem segítene, ha most nekem esküdne, hogy megtartja a szavát. - Nézd. Fogalmam sincs mi történt anyáddal, de nem hiszem, hogy ez lett volna az oka. Veszélyes volt a munkája, az ilyenek olykor... megesnek. - tudom, hogy ez mennyire érzéketlenül hangozhat, de ez az igazság. Legyen bármi oka Liliann halálának, vagy azért történt, mert őrző vagy akkor is megtörtént volna, ha csak egy egyszerű ember. Bólintok egyet én is, hogy megérti, máskor beszélünk erről az egész farkas témáról. Itt viszont biztosan nem. Túl sok az illetéktelen fül, ennél egy jóval nyugodtabb helyet keresünk majd. Először nem igazán értem, hogy mit mond, vagyis pontosabban, hogy mit is akar. Ha nem azért jött, hogy az apja legyek, akkor miért keresett meg?! De hamarosan javítja magát és így már azért érthetőbb a dolog. - Hé-hé, Bastien figyelj rám. - emelem meg a kezem, tenyérrel az asztallap felé, hogy jelezzem, egy pillanatra álljon meg ebben a nagy magyarázkodásban. - Akkor sem valószínű, hogy az utcán hagynálak, ha épp nem azzal keresel meg, hogy a fiam vagy, oké?! Nekem is egyszerűbb, ha tudom hol keresselek, ráadásul gondolom nem szeretnél egyik éjszaka a sikátorba fagyni. Szóval igen, szeretném, ha elfogadnád a lehetőséget és tényleg ott is maradnál. Nem fogok eltűnni és ráadásul hidd el nekem, van még olyan, amit meg kell beszéljünk később. - egy gyereket nem szívesen hagynék az utcán egyébként sem, de úgy meg aztán egyenesen nem, hogy lehetséges, az én vérem csörgedezik az ereiben. - Remek, akkor ezt megbeszéltük. - jobb, hogy tudom, mégis hol keressem majd. Már azt is tudom hová viszem majd. Tudom, hogy nem mond igazat az evéssel kapcsolatban, de mielőtt szóvá tenném, pusztán a szemöldökeim szaladnak feljebb a homlokomon. Korábban kell ahhoz felkelni, hogy engem becsapjon, de próbálkozni azért szabad persze. Viszont javítja magát, én meg egy nagy szusszanással veszem tudomásul, hogy mennyire rossz a helyzet. - Akkor reggelizzünk. - bár már lassan inkább az ebédidő felé hajlunk. Intek a pincérlánynak, hogy jöjjön vissza. - Én palacsintát kérek. Te? - a lány felfirkálja a jegyzettömbjére, majd arra vár, hogy Bastien is rendeljen valamit. Ha ezen túl vagyunk, már libben is el és megint magunk maradunk. A kávémat keverem meg a kiskanállal, amikor olyasmit mond, ami miatt ismét rá függesztem kék íriszeimet. - Liliann elmondta neked? - kérdezek vissza azonnal, de mielőtt még válaszolhatna, folytatom is. - Igen. Érdekel. - nagyon is, ami azt illeti
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Őszintén örülök, hogy nem vette udvariatlanságnak a fafej-t. Mert hát azért ha más nem is, a jobbik modorból ragadt rám a kóterban. Mondjuk az is igaz, hogy nem sűrűn alkalmaztam, de ennek is meg van a maga oka. Csak mosolygok, és apró bólintással jelzem, hogy vettem: szóval nem fal fel. Azért ez előny nem? Elvégre mégis csak farkas, simán ketté roppanthatna. Vajon esznek embert? Hmmm... ezt majd egyszer megkérdezem tőle, az biztos! - Tudom, hogy az volt. Mármint veszélyes. Azt hiszem félt is, néha... vagy nem tudom. Zavaros volt, és még gyerek voltam, szóval... talán csak rosszul emlékszem. - vonom meg a vállam, noha nem leszarom módra. Sokkal inkább a tudatlanságot tükrözi a gesztusom. Viszont jól esik amit mondd, és csak remélni merem, hogy nem azért történt mindez, mert nem akart nekem hazudni. Mármint anya... Sosem tette. Mindig azt vallotta, ha már megszült a minimum az, hogy nem néz hülyének. Ebből kifolyólag számomra a télapó is smafu volt, de ettől függetlenül szerettem a karácsonyokat. Amíg véget nem értek... Ahogy megállásra int, mind szóval, mind gesztussal, csendben is maradok. Nem mondanám, hogy megszeppenten fürkészik őt szemeim, de egyelőre még nem vagyok olyan határozott, mint amilyen egyébként. Mert azt muszáj. Aki az árvák közt alszik, annak a minimum az, hogy megtanul kiállni magáért, és persze másokért. - Nem, azt nem szeretnék. - mármint jégcsappá avanzsálni. Még a fejemet is megingatom, ahogy eltöprengek a szavain. - Tudom, hogy nem hagynál. Vagyis... reméltem, hogy ilyen vagy. Mert mindig is ilyennek képzeltelek. - mosoly ugyan nincs az ajkaimon, de a kék szempár elismerő, kedves fényben kapaszkodik az övébe. - Akkor ott maradok. Habár... - kezd kattogásnak az agyam. - Valami melót kell találnom. Annyira elmehetek? - mert hát nem egyértelmű, hogy mit takar az, hogy "tényleg ott is maradnál". Arra gondol, hogy végig? Vagy csak simán arra, hogy ne szívódjak fel? Nyilvánvalóbb a második, de ha már eddig is beégettem magam, még egy mit számít? Aztán jött a kellemetlenebbik fele. A kaja dolog. Mert, hát... lehet, hogy neki ez evidens, na meg ez a legkevesebb... blabla... Viszont bennem kettős érzés veti fel a fejét. Mert, na... Persze, hogy ennék, hát kopog a szemem, tökfej! Másfelől pedig... épp mint a forró csoki. Ő hív meg... ő etet-itat, és ez rendjén is lenne; ha legalább biztosan tudná, amit én már tudok. Mindenesetre ellent már nem akarok neki mondani, és némi csendbe nyugvó fogaskerék mormogás után csak bólintok: legyen. - Egy... - ööö, mit egyek? Most tényleg!? Mondjuk egy... - húsos melegszendót kérnék. - villannak íriszeim a felszolgáló lányra, aki széles mosoly kíséretében libben is tovább. Aztán szép lassan apámra emelem a tekintetem. - Amúgy... köszönöm. A meghívást. És, hogy itt vagy. - azt nem mondanám, hogy azért számítottam rá, hogy ilyen lesz; de reméltem. Na, nem arra gondolok, hogy etet meg minden ilyesmi. Hanem, hogy... emberi lesz. A hirtelen feltörő kérdésem viszont látszólag nagyon is felkelti az érdeklődését, amit mondjuk nem is csodálok. Mosolyba szalad a szám, ahogy kicsit előrébb hajolok ültemben. - Annyira nem szívmelengető, és talán már rég nem is érdekel igazán. Mármint anya. De úgy gondolom, esetleg könnyít benned, még akkor is ha már nyilván túl vagy ezen. - komolyan beszéltem, mégis kedvesen. - Talán hét éves voltam, mikor elmondta, mert engem is érdekelt, miért nem tudsz rólam, miért nem vagy ott, velünk. Azt mondta, túl veszélyes volt. Igen, az. És ne nézz így... nem neki, és nem is nekem. Hanem neked. - bökök rá az ujjammal; csak a motoros reflex. - Azt mondta, akkoriban más idők voltak, noha még ma - már az akkori ma - sem díjazzák túlzottan az... - kicsit rágtam a szavakat, mielőtt olyat mondok, amit nem kéne... - ilyenféle kapcsolatot. A protektora a nyakára járt, és cseszegette, meg ultimátumot osztogatott neki... Aztán meg rólad akart... tulajdonképpen minden infót. Eleinte nyelte, rejtett téged, ilyen-olyan meséket, meg kifogásokat szülve... De aztán lettem én. És ezt már sehogy se tudta volna... kezelni. Úgy értem... - gesztikulálok, a maga módján egész aranyos, habár én sose láttam annak. - Az ő félék... rád voltak tapadva, már ezt is nehezen bírta, de azt végképp nem akarta, hogy egy gyerek miatt romba dőljön az életed. Jó, ez mondjuk rám nézve gázos, meg hááát meg is sértődhetnék, de! Értem... - régóta értem, és megértem, ami azt illeti. - Szóval, nem akarta, hogy a... haverjaid, és a tradícióid ellen menj; mert úgy vélte: az esetleges családodért megtennéd. Ömm... - hallgatok el egy pillanatra, ahogy az arcát fürkészem. - Mélyebben már nem megyek bele, ha nem baj. Szerintem ennyiből is érted... - már csak azért sem, mert már nem tudnék ennél kacifántosabban fogalmazni úgy, hogy még ő is vágja mit gagyogok. Persze, ha kérdése van - és még tudok is rá válaszolni -, akkor feltétel nélkül megteszem neki, hogy elmondom. Nem tudom, hogy érinti, és csak remélni merem, hogy így összeáll neki, és nem marad benne sem kétely, sem rossz érzés... - Haragszol? - talán sok, talán meg se kéne ezt kérdezni, de annyi minden kavarog bennem, hogy lassan túl is csordul rajtam... Időközben az étel is kiér, én pedig hiába kívánnék rábukni, mint valami beduin kis gyerek a száraz tésztára, nem teszem. Ezúttal a tányért forgatom, a szélénél... lassan...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem igazán tudok ahhoz mit hozzátenni, hogy miként is volt Liliann annak idején, mert elég régen kilépett az életemből és fogalmam sincs, hogy később mibe keveredett. Olyan furcsa azt hallani, hogy mindig is ilyennek képzelt, tudni, hogy ő eddig is pontosan tudta, hogy vagyok valahol a világban és gyakran gondolt rám, míg én nagyjából húsz perce hallottam először arról, hogy Bastien a világon van és úgy néz ki, hogy azért elég sok közünk is van egymáshoz. - Akkor ezt megbeszéltük. - reméltem, hogy egyetértünk abban, hogy nem akar esetleg a sikátorba fagyni. Részemről ezzel le is zárhatnánk ezt a témát, de úgy tűnik neki még azért tisztáznia kell pár dolgot. Halvány, de kedves mosoly szalad át a képemen. - Persze, nem kell folyamatosan bezárkózva lenned. - nem gondoltam, hogy rázárom az ajtót és elviszem a kulcsot. Nem is hiszem, hogy nagyon hosszúra nyújtanám annak a kitalálását, hogy mi is legyen vele a későbbiekben vagy, hogy egyáltalán én mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. Tényleg maximum néhány napról lesz szó és nem többről. - Nincs mit megköszönnöd. - rázom meg a fejemet, mert egy reggeli az kb semmi, amit tehetek érte, az meg, hogy itt vagyok... hol máshol lennék?! Itt a helyem, már nagyon hosszú ideje és azt hiszem azaz ötéves eltáv jó hosszú időre bőven elég volt. Egyhamar nem megyek innen sehová, legalábbis önszántamból nem. Csendben és figyelmesen hallgatom annak a történetét, hogy az anyja miért is titkolta el azt, hogy gyermeket várt, tőlem. A sztori közben jó párszor húzom össze a szemöldökömet vagy épp szaladnak fel azok a homlokomon. Nekem ez az egész több helyen is sántít, de azt nem vonom kétségbe, hogy Bastien őszintén hiszi, így történt annak idején minden. Nem tudom már pontosan, hogy akkoriban már Mortimer volt-e a Protektor, talán. Tény, hogy nem volt egy puhakezű valaki, de valahogy ez az egész nekem akkor sem áll össze. Ráadásul az őrzők szeretik a farkasokat szemmel tartani, így teljesen érthető, hogy minden infó kell nekik, mindenkiről. Nem hiszem, hogy nagyon kivételezett figyelmet kaptam volna bármikor is. Abban igaza van, ha akkor megtudom, hogy gyerekem lesz, az megbonyolította volna a dolgokat, de azt hiszem utólag kár lenne már ezen rágódni. Van egy olyan érzésem, hogy Liliann kerített egy mesét a fia számára azzal kapcsolatban, hogy én miért is nem vagyok velük, aminek megvoltak a valóságalapjai, de őszintén... kétlem, hogy tényleg minden így lett volna annak idején. A fene se tudja. Ahogy a végére ér az egésznek, megvakarom a fejem hátul és úgy döntök, ennyiben hagyom az egészet. Nem tudok én sem biztosra semmit, így felesleges is volna bármivel is előjönnöm a történet kapcsán. - Mi?! Dehogy haragszom! - pontosabban Bastienre nem haragszom, ő aztán végképp nem tehet semmiről sem. Liliannre meg felesleges is volna, mert nem érnék el azzal semmit sem. - Egyél, aztán menjünk. - közben én is nekilátok a palacsintámnak. Ha megette a szendvicsét, elviszem valahová, ahol el lehet, fedél lesz a feje felett és nem mellesleg meleg is. Valamennyi pénzt is hagyok majd neki, én pedig a magam részéről azt hiszem elmegyek és jól berúgok ma este. Aimée, Willow és Bastien után azt hiszem rám fér... nagyon is.
//ha nem írsz már olyat, amire feltétlen válaszolnom kellene, akkor ez lenne a záróm és köszönöm a játékot, nagyon élveztem *-* és akkor mindjárt megy egy pm a folytatással kapcsolatban is //
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Na, azért ez jó. Mármint, hogy nem kell bezárkózva ücsörögnöm majd. Persze, ha ő kérné még ezt is megtenném, csak hogy ne nyaljam el magam nála. Mondjuk nem tűnik úgy, és ennek kifejezetten örülök. Persze, annál jobban nem, hogy egyáltalán megtaláltam. Mert... én nem is tudom, hogyan sikerült. Csak eljöttem, megszöktem, és igen, elég elszánt is voltam... de voltaképpen... én nem számítottam rá, hogy végül meglesz. Reméltem, jóhogy! De biztos... na az egyáltalán nem voltam. A kis mesém után csendesen figyelem az arcát. Látom, hogy nem stimmel neki, és hogy olykor-olykor a szemöldöke is északnak szalad. Szó se róla, én nem kérdőjelezem meg, hogy nem feltétlen okés ez neki... meg tudom is én. Csak látom rajta. De nem firtatom. Nem is az én reszortom, és már elég az is, hogy nem haragszik. Mert nem, ő mondta! Úgyhogy nagy levegő, nyugi van. - Jó csak... én ennyit tudok sajnos. Nekem anya ennyi mondott. Mindegy. Eszek. - bólintok megadón végül, nem akarok én szabadkozni. Egyrészt: mert úgyse tudom mi volt akkoriban, másrészt: már mindegy is. Semmin se változtat az egész, maximum Horatio-ban kelt jobb érzést. Már, ha azt kelt.
A meghívás után követem őt, ahova visz, ahova menni akar. Egyedül a sikátornál fékezek le, míg összedobom a személyes holmijaimat. A kabátot ott hagytam George-nak, a szomszéd hajléktalannak. Neki most már nagyobb szüksége lesz rá, mint nekem. Legalábbis remélem, hogy nekem már nem kell ilyennel foglalkoznom most már, hogy Horatioval vagyok...
A delet már elkongatták a város templomainak tornyai, mikor végre úgy éreztem, nyugodt szívvel hagyhatom magam mögött az irodámat, némi betevő falat reményében az alig egy órás ebédszünetben, amiből tizenöt percet már így is lecsíptem. Nem mintha nem a magam főnöke lennék... Minden esetre nem akartam kihúzni nagyon a dolgot, így a megrezzenő telefon kijelzőjét már aközben csekkoltam, hogy sálat kanyarítottam nyakamba és kabátot vettem magamhoz, meg a pénztárcámat. A kijelzőn megjelenő név őszinte mosolyt csal képemre, lelkesen veszem fel, miközben kifelé lépdelek a szerkesztőség épületéből. - Szia kicsim! - Rég hallottam a hangját, de biztosan lefoglalták a költözés körüli teendők, hát nem rovom fel neki, miért nem hívott korábban hetekig. - Mi újság? Már az új helyen? - Érdeklődöm, s közben kilépek az utcára, köröttem megsokasodik a zaj az éteren keresztül is. A belváros legtöbb üzletében és irodájában most van az ebédszünet, ilyenkor igencsak megtelik élettel minden, különösképpen a bevásárlóutca bizonyul vendégcsalogatónak a maga kajálóival, kávézóival. - Na és milyen így elsőre? Mit is mondtál, hova költöztetek? - Érdeklődök, noha pontosan tudom, hogy nem említette - igaz, én sem kérdeztem - múltkori beszélgetésünk alkalmával.
Elég nehezen ismerem még ki magam a városban, ami nem csoda, ha azt vesszük figyelembe, hogy mennyi ideje vagyok itt. Mégis örömmel vettem a nyakamba a métereket, az új feladatom helyszínére is ki kell találjak, le akartam hát mérni, hogy mennyi idő eljutni oda autóval, ne adj' ég gyalog. Ha jobb idő lesz tavasszal, akkor kerékpárral is megteszem az utamat, mert szeretek biciklizni, van abban valami felszabadító. Persze a kosztümös munkának nem kellene elengedhetetlen része legyen, de nekem csinos topánban is megy a tekerés, s a szoknyáim néhány évtizede már pláne nem olyan rövidek, hogy bármi ízléstelen legyen abban, ha nyeregbe pattanok bennük. Mivel ma nem kell már visszamennem a Lakókocsipark meglátogatása után, a gyalogtúrát választottam. A telefonomat kihalászva a zsebemből kétszer megforgattam kezemben, mielőtt kiemeltem volna tokjából, hogy feloldva a billentyűzárat feltárcsázzam apát. - Szia Apa! Mosolygok bele a beszédbe, szeretem hallani a hangját, ennyi év múltán egyáltalán nem tűnik már olyan furcsának az, hogy nem látjuk egymást soha, mint az elején. - Ma voltam először bent az új munkahelyemen, érdekes lesz ez. Épp kifelé tartok a városból, valami lakókocsik felé. Képzeld, közös képviselő is lettem. Jó, mi? Nem láthatja, de kacsintok egyet, amolyan megszokás. Teljesen úgy viselkedem, amikor vele beszélek, mintha szemtől szemben lennénk egymással, pedig nagyon rég nincsen már erre lehetőségünk. Így, ezzel a követhetetlen szentimentalizmussal ragaszkodom ahhoz, amik vagyunk, s így kevésbé hiányzik, azt hiszem. - Veled minden rendben? Ebédelni mész épp, ugye? Telik meg feddéssel a hangom. Nem tehetek róla, ez az evés az örök vesszőparipám, nyilván azért, mert ez is olyan, amit mindenki életében - családanyaként és háziasszonyként - kontrollálhatok. Apámat illetőn sem tudok leszokni róla. Befordulok egy sarkon, majd hirtelen meg is torpanok, észlelve a velem szemben érkező lendületét. Jé, hát van aki ilyenkor is be meri vállalni a kerékpározást? Én valószínűleg már megfagynék. Ez a klíma nagyon új nekem, nem akklimatizálódtam hozzá még. Az épület fala mellé húzódom, s ha már így alkalmam lett megállni, fél kézzel a táskámba túrok, hogy előkapjam a headsetemet. Ha valaki tényleg legázol, nem akarom a telefont elejteni. - Fairbanksbe. Alaszka. Jártál már errefelé? Kérdezem közben, míg felhúzott vállal fülemre szorítom a telefont, hogy ki tudjam bogozni a fülhallgatóm zsinórját. Épp csak felpillantok, hogy lássak is bármit a járókelőkből, amikor ösztönösen kapom fel a fejem. A telefon tompán puffan az utcakövön, s a fehér füles is csak azért nem esik utána, mert abba kapaszkodom. A megilletődöttségtől felkapni is elfelejtem a készülékemet a földről. Csak zavartan a fülem mögé seprem a hajamat, nehogy az arcomba lógjon, nehogy ne lásson meg.. Apa! Tényleg te jössz velem szemben épp?
Ahogy kifelé lépdelek a szerkesztőség épületéből és igazítok telefonmentes kezemmel dzsekimen, még gyorsan csekkolom azt is, elraktam-e a tárcámat. Elég kínos lenne, ha fizetéskor derülne ki, hogy a nagy lelkesedés okozta sietségben pont azt felejtettem el. Nem mintha ne ismernének már a kis olasz beülősben a kiszolgáló lányok, de azért mégse erről maradnék meg emlékezetükben, ha már lehet választani.... De megvan a tárca és a telefont sem ejtem el, ahogy kezet váltok, ami a ketyere fülemnél tartását illeti. - Érdekes, mint fura vagy pozitívan érdekes? - Firtatom és lelkesedése észrevétlen ragad át rám is egy pillanat alatt az éteren keresztül. Még rosszallásom és játékos éllel, árnyalt komolysággal hangzik el a lakókocsikkal kapcsolatosan. - Azért csak óvatosan! Ki tudja, milyen alakok akarnak majd felcsípni ott... - Nevetős mosolyra húzódik képem, de a beépített aggódás detektort nem lehet kikapcsolni, hiába nem láttam évek óta. Egészen pontosan az esküvője napján láttam utoljára, ám ott még egy kósza összenézésre sem futotta. Édesanyjának és neki sem akartam magyarázkodni akkor még zsenge külsőmet illetően. Azért az elmúlt évtizedek rajtam is fogtak, meggyűlt nevetőráncok formájában. - Minden a legnagyobb rendben, épp... - Szemeimet az égnek emelve nevetek fel feddő kérdésére. Van egy olyan érzésem, pofátlanul jól kijönnének Savannah-val. - Ha-ha... - Ciccenek. - Honnét tudtad? Még a végén elkezdek aggódni, hogy lefüleltetsz! - Tekintek körbe az kerékpárosok számára fenntartott úttest szélét elérve, mielőtt elgázolna egy kétkerekűvel közlekedő, hogy kivárva az elsuhanó fazont átlépdeljek utána a túlsó oldalra. Közben a hollétéről érdeklődök Lenának. Válaszára nem kissé fagy belém a lendület, meg is fordulok a tengelyem körül, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna a hátam mögül, nyakamba vetve magát. Oké, talán a nyakamba már nem ugrana, mint nyolc éves korában tette, de merem remélni, a lelkesedés irányomba mit sem változott. Nem voltam minta-apa sosem, de igyekeztem kihozni a legtöbbet mindabból, ami az életvitelemmel járt, mielőtt Fairbanksbe jöttem Kate után. Sosem mondtam le róla, ahogy "szárnyaimról" se voltam hajlandó, de úgy vélem, azért megtaláltam a módját, hogy a világom veszélyétől távol tartva is megmaradjon közöttünk a kapocs, még ha sajátos módon is. Persze, utólag kiderült, francnak erőlködtem, mert a drága szentemnek csak sikerült egy őrzőbe habarodnia... A Karma egy hisztis dög, ha engem kérdeztek! - Meglehet. Eléggé éles váltás ami az időjárást illeti, nem? - Firtatom szórakozottan odázva el a kérdést, amit szívem szerint kacagva kiabálnék a készülékbe, mégis tartok tőle valahol. Én a nagy mamlasz, aki leélt már kilencven évet, tartok tőle, hogy... áhh! Vicc. Mire nekidurálnám magamat, hogy rákérdezzek, mégis merre van most, - mert milyen poén, épp én is az északi környéken leledzem - a vonal túlsó végén fület sértő koppanás, majd meghal a vonal. Homlokomon ránc gyűlik, két lépés után meg én is lefagyok, mint beszélgetésünk Lenával. Ismerős vonások, rémlik, mintha látnám, tekintetének életteli, mosolygós csillogását és azt a sajátos árnyalatot pedig semmivel össze nem keverem... Szerelem kapcsán csépelik unalomig a kifejezést: "ezer közül is megismerném", holott jóval több ez holmi romantikus kórságnál! Nem lépek közelebb, meghagyom neki a lehetőséget, hogy ő közeledjen, ugyanakkor a kezdeményezést valamiképp mégiscsak magamhoz ragadom, ahogy sután boldog, idióta félmosolyra húzódik képem és ekképpen intek felé szabad kezemmel, másikkal zsebembe süllyesztve telefonomat. Nem is mi lennénk, hercegnő. Nem is mi lennénk...
A kérdést hallva egy pillanatig csendbe burkolózom, csak elgondolkodott szusszanásaimat hallhatja apa a vonal másik végén. - Pozitívan érdekes, azt hiszem. – válaszolom meg végül kedves hangon, s úgy érzem, hogy ezzel remekül kivágtam a rezet. Valójában mondjuk nem vagyok annyira biztos ebben az egész pozitivizmusban, de az egyértelműen nem a munkám hibája. Megbecsülöm magam, amiért itt is az Őrzők keze alá dolgozhatok, de ettől még az eltelő évek alatt semmikor nem lett édesebb ez az egész keserű pirula. Hiszen akármerre nézek, mindig azt találgatom önkéntelenül is, hogy vajon kinek mennyi lehet a valódi kora és mit ne mondjak, ez rányomja a bélyegét a beszélgetéseimre is. Ha nem mutatom, akkor is. - Felcsípni? – szalad fel szemöldököm, hiába nem látja. Nem tudok erre másképp reagálni, még a halk kacaj is késik, úgy meglepődöm az egész megjegyzésen. Aztán aminek jönnie kell, az jön, elnevetem magam, s még rosszallóan bele is ciccegek a vonalba, hadd érezze életem elsőszámú férfija – hiába, egy lánynak mindig az apja a Hercege, s legyen akármilyen remek férjem, ezt a jó kapcsolatot és apához való hozzáállást nem tudtam és nem is akartam kinőni – a törődést. - Engem legfeljebb már csak a nyugdíjas klubban próbálnának kardélre hányni, de egye kánya, megígérem neked, hogy azt elkerülöm! – teszek önironikus megjegyzést a koromra, megspékelve némi soha el nem hagyott, fiatalos lendülettel és kétértelműséggel, ami talán nem való egy apja-lánya kapcsolatba, de mely miatt mégsem szégyenkezem. - Nagyon helyes! – nevetek vele együtt, magam elé képzelve a régen látott arcvonásait csupa c-s felszólalásakor. - Nem tudtam, de mertem remélni, hogy ennyire azért már ismerlek. Egyébként pedig ne felejtsük el, hogy van egy munkamániás férjem és két lányt neveltem fel. Ismerem az evés nem szent szólamokat, s nem értek egyet velük. Enni kell. – toldom meg a gondolatmenetemet egy kicsit hosszú kifejtéssel, ímmel-ámmal válaszolva a kérdésére. Mármint, mondjuk inkább, hogy érintőlegesen. Hiába, sok minden jut eszembe, ha vele beszélek. Képzelem – képzelném, ha nem fájna – mi lenne velünk, ha egyszer személyesen is találkoznánk. Nem tudom hány napig nem aludnánk, amennyi megbeszélnivalót magunk közé képzelek. - Nem a titkosszolgálatnál dolgozom, hanem egy polgármesteri hivatalban, meg egy lakókocsi parkban, szóval még nincsenek meg rá a megfelelő eszközeim, de tudod, ami késik az nem múlik! – kacsintok egyet, megtartva magamnak az éteren keresztül a gesztust. A fülhallgató keresésébe merülök, ezért a falhoz húzódom egy ház tövében. Nem akarok én útban lenni senkinek. A beszédet pedig véletlenül sem hagynám abba, hiszen kérdeztem valamit, s az iylet nem véletlen teszem. Érdekel a válasza és oda is figyelek rá. Ebben nem sem vagyok Walter. Sose tenném meg senkivel, hogy eleresztem a fülem mellett a válaszait, ha már én kérdeztem tőle valamit. Nem, mintha haragudnék emiatt az uramra, egyszerűen csak azon felül, hogy megszoktam, még nem kell üdvözöljem ezen cselekedetét. Rá nem szólok miatta, de ha Celeste vagy Helena csinálják, őket azért megfeddem, ha tetszik nekik, ha nem. - Ha ezzel finoman arra akartál célozni, hogy errefelé a lovak szarva is lefagy, akkor a válaszom igen. De mondd csak, honnan vagy ilyen jól tájékozott. Ennyi év alatt egyszer sem mesélted, hogy jártál volna Alaszkában. Csak nem titkaid vannak előttem, Édesapám? – teszem fel az erősen költői jellegű kérdést, nevetés ízével. Nem nevetek viszont, mert akkor elejteném a telefonomat. Felpillantok inkább, hogy jön-e erre valaki, akinek a legnagyobb jó szándékom ellenére is útjában vagyok, s akkor már nem kell a visszafojtott nevetés, mint mentőakció, siklik ki a telefon a vállam és arcom közül, elég hozzá egy döbbent fejfelemelés. Ajkaim elé kapom fülhallgatót markoló kezemet, döbbent tekintettel meredek előre, majd mit sem törődve az évtizedek ótga beröhgült rendmániámmal és azzal, hogy mindennek vissza kell kerülnie a helyére, a fülhallgatót még mindig markolva, de a telefonon nemes egyszerűséggel átlépve lépek kettőt, hogy aztán megtorpanjak, majd elengedve minden kétségemet mégis apám felé mozduljak, s ha nem hiszh valami őrült, öreg nőnek, akkor egy pillanaton belül már karjaim fonódnak köré. - Mondd, hogy megismersz! – suttogom megszeppenten, s csak akkor erősítek az ölelésen, ha még mindig nem lépett el tőlem. Akkor viszont úgy kapaszkodom belé, mintha még mindig gyerek lennék, s még azon is elfelejtek gondolkodni, hogy mennyire furcsa a fiatalsága még így is. Hiszen ha csak anyára gondolok, sokkal több ráncot kéne lássak rajta. Ha tudnád, mennyire hiányzott ez már!
Pozitívan érdekes... - Erre azért én is megeresztek egy elgondolkozó hümmentést a készülékbe, de nem kommentálom, elvégre, az ő élete. Ha tanács kell, úgy érzi, tudok valamiben segíteni neki, akkor úgyis kérni fog. Ez már csak így megy közöttünk. Megilletődöttségére én is megtorpanok kissé - elengedve egy babakocsit toló nőt magam előtt az utcán keresztbe - nevetése ugyanakkor visszaköltözteti az iménti mosolyt a képemre. Válaszára azt hinné az ember, menten elsütöm azt a kéretlen poént, hogy akadnak, akik az érettebb, idősebb nőket csípik - és bizony, meg is fordul fejemben eme gondolat, de el már nem hangzik. Nem vele szemben. Ugyanakkor nem hagyom mégse szó nélkül a dolgot: - Ugyan már, Lena! Messze vagy te még nyugdíjas klubtól. - Csóválom fejemet, s őszintén így gondolom. Az ebéd kapcsán csupán fejemet csóválom, mert egy ilyen érveléssel nem nagyon lehet és nem is akarok vitatkozni - legfeljebb a vonal túlsó végén levőt összekötni egy bizonyos szőke perszónával, aki ugyan ezt a kis litániát lezongorázza nekem mostanság, ha épp unatkozik a könyvtári melója közben ebédidőben. Hanem a titkosszolgálati meló kapcsán fel kell, hogy nevessek. - Még jó! - Bajban is lennénk, én is, meg a kedves férjura is, azt hiszem, ha a hölgyemény efféle babérokra törne! Holléte őszintén meglep, mert... oké, hogy kicsi a világ, na de ennyire?! Egyszerre ébred lelkesedés és páni félelem bennem a tény kapcsán, hogy egy városban tartózkodunk, a találkozás lehetőségét pedig éppen ezért nem vetem fel. Korai lenne még! Vagy nem? Felnevetek hasonlatára a helyi mínuszok kapcsán, s nem fogok hazudni neki a firtatás kapcsán: - Inkább csak nem mondok el mindent, ha nem kérdezel rá... Őrző betegség, de ezt te nagyon jól tudod. - Sóhajtok. - Emlékszel, mikor a féltestvérem, Kate kutatásáról meséltem? Nos, az a helyzet, hogy... - Az pontosan itt van, mondanám, de ekkor szúrom ki a nőt, akinek tekintete mosolyt csal képemre és sután integető mozdulatot karomba. - Aztán őt magát is, miként épp csak kitárom kissé karjaimat invitálóan felé, habozását látva. Karjaim közé zárva őt, egy pillanatra mintha megszűnne a világ, s talán szívem ritmusa is kihagy egy ütemet. Ha tudnád hányszor, de hány ezerszer vágytam vagy pusztán csak gondoltam erre az egyszerű és mégis őszinte mozdulatsorra. Mennyire bántam, hogy nem köszönhettem be legalább az esküvődön nektek, gratulálva, ha már többet nem is. Mennyire szívesen utaztam volna hozzátok, mikor a lányok sorra megszülettek... - Le se tagadhatnád, hogy Prescott a mosolyod, hercegnőm! - Súgom füléhez hajolva, hajának illatát szívva magamba parfümével együtt, mintha csak az elmúlt évek kimaradott pillanatait szeretném megszerezni ez által tőle. Habár nem a mosolya volt árulkodó, azért nem én lennék, ha nem ilyesféle megjegyzést teszek, s remélem, ahogy finoman elhajolok tőle, sikerül mosolyt csalnom arcára vele. Az enyémen az ül, ahogy lepillantok az élet súlya által barázdált arcára. - Ez annyira... - Arcára simítok, csókot hintek homlokára hirtelen és ösztönös kedveskedéssel, mint tettem, mikor még csak akkorka volt, két tenyeremben is elfért törékeny kis teste, s nem engedem közelemből. Mintha csak csodát őriznék. - Basszus ne haragudj, de ez annyira... hihetetlen! És király. És... - Meglepettségemnél már csak lelkesedésem nagyobb.
A hummentese igen sokat elarul, de ahogy o nem kommentalja, ugy en sem mondok errol semmit. Legalabb annyira beszedes ez igy is, mint amikor Walternak azt mondtam, higy vadregenyes a lakovilaga a helynek. O sem kulonben huzta ra a szajat. Meg megkerdezte, hogy aggodnia kellene-e. Nem akarom, hogy barki aggodjon ertem. Nincs miert. Tudom, hogy szeretetbol csinaljak, de akkor sem szeretnek senkit olyan helyzetbe hozni, hogy aggodalmaskodnia kelljen. -Az csak a mai nyugdijrendszer hibaja. - nevetek bele a vonalba. Tudom en, tenyleg messze vagyok, de egy orok fiatal ferj mellett, egy hosszuletu apaval, lannyal..nem egyszeru. Mi nok tartsunk ossze az egeszsegmegorzesben, mondanam, ha ismernem alam gondolatait. Nem tudom viszont mi jar a fejeben, ezert hallgatok, pontosabban a temat hagyom masfele elsiklani. -Tipikus. - jegyzem meg nemi feminista-szexista felhanggal, ami kifejezetten nem sajatom, de ide valahogy jol elfert. Persze mivel nem tettem hozza, hogy tipikus ferfi, igy csak hozzakepzelos az egesz. Kerdes, hogy eszebe jut-e. -Emlekszem, hogyne. Bar nem sokat meseltel rola az utobbi idoben. Mar nem tartjatok olyan gyakran a kapcsolatot? Nem akarok en nyulat ugrasztani semmifele bokorbol, egyszeruen csak kerdezek mindent, ami eszembe jut. Higy aztan elfogyjanak a szavak feluton a fulhallgatokabel es a dobbenet kozott. Nem tudok megalljt parancsolni a labamnak, ha akarnam, se lennek ra kepes, pedig nalam a kenyszer nagy ur. Ahogy karjait kitarja, lelvelel invital magamhoz kozelebb en mozdulok, hogy nem sokkal kesobb mar a karjai kozott talaljam magam. -Csak egy kicsit meg ne engedj el.. - kerem halkan, mert felek tole, hogyha megszakad a mozdulat, akkor megint eltunik, s evekig nem latom. Vagy talan soha. -Hianyoztal! - jegyzem minden vad nelkul. Nem panaszkodtam soha, nem szoltam semmi rosszat, de ettol meg hianyzott. -A legszebb reszem. - utalok vissza a mosolyra az olelest annyira kibontva, hogy apa arcara tekinthessek. Ujra gyerek vagyok, homlokcsokja nyoman visszautazom az idoben eletem elso boldog idoszakaba. -Ejnye apa! - szalad ossze a szemoldokom a szolid karomkodasara. Nem, mintha ne lennek hozzaszokva, altalanosan elterrjedt kifejezes a basszus es nem is annyira csunya, meg elnezest is ker.. Nem is az ejnye a mondatom lenyege, hanem az, hogy szemtol szemben azt mondhatom neki: apa. Legszivesebben minden mondat vegere odabiggyesztenem. -Megnyugtat a tudat, hogy azert valtoztal egy kicsit. - mosolyodom el, s elhelyeztem udvozlopuszimat az orcajan. -Akkor.. Ebedelunk egyutt? - kaptam az alkalmon, visszaterve kis, hamiskas felhanggal az elozo temahoz. Nem hazudtolhatom meg onmagam.
Van valami végtelenül nosztalgikus és mégis keserédes az egész mozdulatsorban, ahogy kitárt karjaim közé "röppen". Már régóta nem az a törékeny kis madárka, akit kacagva kaptam karjaim közé, fel a magasba... Nyakadra nő ez a gyerek. - Mondják, s bár nem centikben, de más tekintetben ijesztően igaznak tűnik esetünkben ez az átok. Nem engedem, kérnie sem kell, mert kicsit én magam is szeretnék beleveszni ebbe az időt megfagyasztó pillanatba. Nem számít mennyi ideje nem láttam, mióta nem beszéltünk a költözésüket megelőzően, mindez jelentéktelenné válik a tudattól, hogy itt van. Velem egy térben! - De csak a tekinteted és a csodálatos jellemed után. - Szélesedik mosoly képemre atyai csókom közepette megjegyzésére, finoman feddő megszólalása pedig őszinte, a helyzet hihetetlenségétől még kissé meglepett, adrenalin-dús kacajt csal elő belőlem, mely szelíd mosolyba vált a változás említésére. Elüthetném valami poénos megszólalással az egészet és lehet, más esetében meg is tenném, de Lena minden tekintetben különleges az életemben, így hangosabb sóhaj közepette annyit jegyzek meg mackós csendességgel: - Mindannyian változunk idővel, ez elkerülhetetlen. - Még a farkasok is, igaz, kissé nagyobb léptékben mért esetükben a változás, mint nálunk, őrzőknél, az átlagemberekről nem is szólva. Nem mennék ebbe most bele, sokkal örömtelibb dolgokat érdemel beszédtémaként a Sors véletlen összjátéka, a találkozásunk. Puszijára széles vigyor húzódik képemre. - Naná, hogy! Csak előbb szabadulj ki a hálódból, pókasszony, mert érdekes lesz így kibújnod a kabátból majd... - Jegyeztem meg kedves szórakozottsággal, de közben (hacsak nem előz be) kiakasztottam a kabátja gombjába akadt fejhallgató vezetéket, kezébe nyomva az összegabalyodott mobiltartozékot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Van egy jó kis beülős hely két saroknyira, remek leveseik vannak, mit szólsz hozzá? - Ebben az istenverte hidegben nincs is jobb annál, ha engem kérdeznek. Jelenleg mondjuk bármire rábólintottam volna, azt hiszem. Ha Lena indulásra készen állt, karomat nyújtottam felé, a figyelmességen túl tudat alatt közelségének reményében, hogy ekképpen indulhassunk meg a választott hely irányába. - Na és mi a helyzet a többiekkel? Helena megbarátkozott a megváltoztathatatlannal már? - Walterről nem kérdezek külön, élek a gyanúval, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül lesz szerencsénk egymáshoz, már csak informátori mivoltunkból kifolyóan is.
Annyi hosszú éven keresztül csak a hangja létezett számomra és a régi fényképei, hogy a közelségét érezni egyszerre jelenti számomra az idő végtelenségét és rohanó múlását is. Hiszen régen volt már, amikor a karjaiban tartott, rég érezhettem, hogy együtt dobban szíve az enyémmel és ettől egyik pillanatban újra gyereknek, a másikban pedig iszonyatosan öregnek érzem magam. Kapaszkodom belé, megfagyasztani kívánom a pillanatot, mert nem tudom, hogy meddig lehet az enyém, a miénk. Hiszen semmi sem állandó abban az életben, amit a maguk fajta él, s Walter által részint élek én is, csak a változás. - Hízelegni mindig tudtál. - kuncogok fel, s bár megjegyzésemet csak a beszélgetéseink bizonyossága szüli és nem a találkozásainké, ettől még valós, s hirtelen olyan természetesnek tűnik az, hogy látom is őt és nem csak hallom, mint az, hogy levegőt veszek. Elnyomom magamban azt a kellemetlen de nem elegetet, hiszen hálás vagyok a sorsnak azért, hogy lehetővé tette azt, hogy itt álljak ötvenen felül és még élő, egészséges, ereje teljében levő apám társaságát élvezzem. Annyira boldog vagyok, hogy legszívesebben azonnal megosztanám legkisebb lányommal - aki Prescott papát sosem átallott üdvözölni - a jó hírt.. és ez az a pont, amikor kicsit, pár röpke, elnyomni nem tudott módon keserű szívdobbanásnyi időre el is komolyodom. Hová ne engedjem? - szalad ki majdnem a számon, megóvni kívánva mind apát, mint kisLenát attól, hogy hazugságok hálójába keveredjenek, de még idejében nyelem magamba egy mosoly mögé rejtve mindezt. Hiszen Walter is megmondta, évek óta tudom, hogy eljön majd ez az idő, így nem szabadna rosszul érintsen az, hogy közeledik. Vészesen. - Jaj, ez a fránya.. - szalad ki a számon tőlem nem megszokottan a szó, mely szintén nem csúnya, épp annyira elterjedt, mint a basszus, de most magamat is megfeddhetném miatta. Nevetve konstatálom, hogy nekem is ugyanaz a vaj ül a fejem búbján, mint amiért édesapámat megdorgáltam, s míg ezen lamentálok, köszönetteljes mosollyá szelídítem nevetésemet és átveszem a kiszabadított fülhallgatót. - Vehetnék már egy vezeték nélküli headsetet, zenehallgatásra úgyse használom a fülest. - elmélkedem el ezen egy duplikált hajlesimítás keretei között, bólintásba mozgatva bele a mozdulatsort. - Vezessen, mester, én teljesen helyszűz vagyok. Egyelőre csak a munkahelyemet ismerem ebben a városban, s a hazafelé vezető utat. Meg az olasz éttermet, ahol Walterrel vacsoráztunk legutóbb. Óh! - jutok el ennél a pontnál odáig, hogy belekarolok apába, s le is kattan valami abból, ami őt meg a férjemet összeköti. - Ő tud róla, hogy ebben a városban vagy te is? - kérdezem. Mint őrző az őrzőről.. bonyolult ez nekem, mindig szégyellem magam, ha valamire rákérdezek. Sose tudom melyik a legnagyobb balgaság. És azt sem tudom, hogy milyen választ szeretnék erre - vennék szívesen - hallani. - Helena berzenkedik és szidja az egész rendszert. Nem számították be a tárgyait az egyetemen, valami összeegyeztethetetlenség miatt. Néha komolyan elgondolkozom azon, vajon én is ennyire lázadó voltam-e. Aztán mindig rájövök, hogy igen, s olyan alkalmakkor nevetve hívom fel anyát, hogy elnézését kérjem mindenért. - somolygok oldalra menet közben. - Remélem hamar beleszokik a beilleszkedési kényszerbe. Fog ő is költözni még eleget.. És melyik kipróbált levest ajánlanád?
Mint bűvész a porondon, vagy előkelősködő kurafi, úgy tárom szét karjaimat megjegyzésére széles mosollyal képemen. Még kissé meg is hajolok felé, nem fogom tagadni azt, ami igaz. - Bolond, aki nem így tesz egy ilyen csinos hölgy társaságában! - Persze, az se én lennék, aki nem told hozzá kéretlen, már-már kacérkodó megjegyzést az őt érő bókhoz, miközben újfent karjára simít tenyerem, mintha csak ekképpen is őrizni akarnám. Érezni, hogy itt van és valós, nem csupán az elmém játéka. Nem másnak szól a természetesnek tetsző figyelmesség sem, amivel kiszabadítom a fejhallgató hálójából, kiszélesedő mosollyal figyelve, míg elrendezi maga körül a kis dolgait. Kicsit olybá érzem magam, mint valami eszelős, de egyszerűen... képtelen vagyok levenni róla a szememet. Mosolya a régi, csak a nevetőráncok gyűltek köré rendre. A mozdulat, amivel előreomló tincseit zabolázza, echte az édesanyja, míg céltalannak tetsző kis "töltelék" magyarázkodásában meglelem saját magamat valahol. - Azért már ez is sokkal több, mintha tényleg nem ismernél semmit! De ezek szerint Walter könnyedén feltalálta magát a városban. Jól megvagytok különben mostanság? - Semmiféle ellenőrzés nincs a vejem felé a kérdés kapcsán, egyszerű rutinkérdés, ha úgy tetszik, mindig is érdeklődő voltam a lányom élete, ekképp a családja irányába is. Csupán a lányommal lefolytatott telefonbeszélgetésekből ismerem a férfit, ekképp aligha törhetnék pálcát felette bármiben is. - Fú... Ez egy remek kérdés, hallod! Ha még nem is, előbb-utóbb biztosan tudni fog róla. - Fura belegondolni abba azért így hirtelen, hogy Lena születése óta ez az első olyan hely az államokban, ahol nyíltan, ismerten informátorként, őrzőként tevékenykedem. Ezidáig személyazonosságom rejtve volt még a sajátjaim elől is sok esetben. Helena viselkedésére bólintok, megmosolyogva az egészet, s röpke nevetéssel "nyugtázom" a költői kérdést: Vajh ilyen volt-e ő is? - Hajajj! - De sose akartál meglépni mellőle legalább! Eléggé aggódott ezen eleinte, most már bevallhatom! - Fejemet ingatom. Akkor még beszéltünk, de kettőnk társalgásai, a közös témák megfogyatkoztak, ahogy éveink száma gyarapodott. Hogy hiányzott-e? Kezdetben igen. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyén, a helyükön tátongó űrrel. Akkor fogadtam meg, hogy nem vagyok hajlandó megszakítani velük a kapcsolatot. Utazó ügynök lettem, ha úgy tetszik, aki a családja jólétéért él és dolgozik. - Nem akarom magam holmi romantikus hősnek beállítani, ami nem vagyok, egyszerűen csak semmi elítélendőt nem látok a történtekben. Szerettem az édesanyját, tisztelem mindazért, amit egyedülálló anyaként véghez vitt és őszinte hálával tartozom neki mindenért... de lássuk be, az évek kikoptatták kettőnk kapcsolatából a rózsaszín ködös szerelmet. - Vele mi a helyzet különben? - Firtatom, miközben előre engedem az ajtónál, belépve a választott helyre, ahol párát nyelne az ember szemüvege a kinti hidegről belépve. - Ezt meg hogy érted? És Celeste? - Finoman megütköző hangom azon kijelentésére, mely szerint "fog ő költözni még eleget", olyannyira, gyorsan meg is toldom másik unokám hogylétének megérdeklődésével. A levesre aprót sóhajtok. - Igazából mindegyik jó, ami nem valami nagyon extrém, én szerintem egy mezei tyúkhúslevesnél maradok most, de nézz körül nyugodtan, hátha megakad valamin a szemed! - Hogy meghívom, az számomra teljesen evidens, szóvá se teszem éppen ezért.
- Jaj már, apa! - nyüszítek fel, mint zavarban levő kamasz az első bálja előtt, édesapja tekintetének vizslató kereszttüzében. A vége persze nevetésbe fúl. Olyan hihetetlen, mégis olyan könnyed ez az egész.. - Köztünk maradjon, de szerintem ő sem ismer arányaiban többet, mint én, csak mást legfeljebb. A lakókocsiparkhoz például nem gondolom, hogy segítség nélkül kitalálna, míg az Egyetemhez nekem is taxis kell egyelőre. Mondjuk vele, meg Helenával hármasban talán lefedünk egy normális városismereti keresztmetszetet. - fejtem ki nézeteimet hirtelen jött sokat beszélésemben. Arról pedig nincs szó, hogy mi nem szoktunk társalogni, szinte napi kapcsolatban vagyok apával, szóval nem ez az újszerű része a mainak.. mégis, a találkozás hihetetlensége előcsal belőlem valamit szertelen gyermekéveimből, beléoltva korosodó szellemembe azt, aki soha nem felejtettem el lenni az utam során. Jól, igen. - adok választ szívből, mert komolyan így is gondolom. Nincsenek konfliktusaink egymással, még a szokásos házastársi civódások is elmaradnak így ennyi év után. Nincs min felbosszantsa magam, a viselkedési mintáit épp annyira ismerem, mint ő az enyémeket. Legfeljebb Helenával vívunk, ha tesszük egyáltalán. A súlyos témáink pedig nem szolgálnak a "nem jól" bélyegeiként. - Sose kérdeztem, de.. ugye többet tudsz te róla, mint ő rólad? - éled fel bennem - talán a viszontlátás örömére, talán az idővel való megérésre - egy kérdés, melyet ugyan kissé szégyenlősen, de azért felteszek. Kapargatta már egy ideje koponyám belső falát, de valahogy nem formálódott szavakká. Most sem volt talán ideje, de így alakult. És különben is: kíváncsi vagyok. - Már miért akartam volna meglépni? - rökönyödöm meg anyám soha nem hallott aggodalmainak hallatán. Soha nem akartam megszökni, ez így igaz. Bár apás voltam és hiányzott egy részem, mégsem fűtött a "majd én megkeresem" vágy apa után. Elfogadtam, amit el kellett fogadjam, mert már gyerekként is olyan voltam, amilyen felnőttnek maradtam. Meghajló. Talán. Behúzom nyakamat vállaim közé a kérdés hallatán. Tekintetem őszinte örömittasságából egy pillanat alatt lesz gondterhelt elfelhősödés. - Biztosan én meséljem el? - kérdezem tétován, mint aki arra céloz ezzel, hogy neki kellene felhívni anyát. Viszont ha bólint, ha bármivel jelét adja annak, hogy tőlem akarja hallani, akkor leszek én a rossz hír hozója itt, a fagyos, alaszkai utcáról bekanyarodva a levesezőbe. - Celeste már az, aki. - célzok egyértelműen arra az adományra, mellyel én soha nem rendelkezhetem. Kelletlen a hangom, de csak halványan, épp csak felvillantva magában ezt a nemtetszést. - Helena még nem tudja, hogy mi áll előtte. - magyarázom tovább hogy is értettem azt a költözést. Abba most az étvágyam megtartása érdekében nem mennék bele, hogy mennyire időleges nála ez a nemtudás. Sajtkrémlevesre esik a választásom, sok sajttal, kenyérkocka nélkül, s ha apa fizet, köszönetteljes mosollyal jutalmazom. Amolyan "nem kellett volna" színezettel ebben a görbületben. - És te hogy vagy? Mikor keveredtél.. ide? - értem ezalatt természetesen nem a levesezőt. És így hirtelen halvány gőzöm sincs arról, hogy ezt kérdeztem-e már. Kissé - jólesőn - összezavarodtam, azt hiszem.
Lassan elérjük a levesezőt, odabent kellemes az időjárás, bár ettől a kinti istenverte hidegtől bármi jobb, aláírom. Ajtót nyitok előtte, kérdésére kissé megereszkedik vállam, ellenben mosolyom mintha egy pillanatra szélesebbé válna. Nosztalgikus a kép, mi átsuhan elmémen a férjével kapcsolatosan. Hogy többet tudok-e? - Csak egy szemhunyásnyival, azt hiszem! Az informátorokról nem igazán adnak ki még az őrzők között sem információkat fentről. - Vonok vállat, s mint mindig, most is egészen egyszerűen munkaként, hivatásként kezelem magát őrzői mivoltomat. Egyszerűbb volt annak idején így hivatkozni rá, mint az okra, amiért el kellett váljak fizikai térben a lányomtól, s egyszerűbb volt akkor is, mikor lehullt a lepel mindenről. Egyszerűbb most is, csak már miatta és nem magam miatt. Tudom, mi bántja, s valahol vérzik érte az én szívem is, hogy sosem lett/lesz őrző a gyerekemből, de az sokkal jobban, hogy tudom, miként éli meg mindezt. - Mikor említetted a nevét, persze, le akartam nyomozni, de gyorsan falakba ütköztem, úgyhogy lógva hagytam az egészet. - Csak annyit tudtam meg, hogy őrző az illető, mely tény egyszerre töltött el apai megnyugvással és kétkedéssel egyaránt még ismeretlenül, a távolból "hallva" kapcsolatuk alakulását Lena szavain keresztül. Sálamat letekerem nyakamból, ahogy suta mosollyal és szinte bocsánatkérő pillantással folytatom. - Az esküvőtökön kezet ráztunk és tettem egy kósza megjegyzést felé arról, hogy becsülje meg a kis feleségét, de nagyon. Fogalma sem volt róla, ki vagyok. - Fejcsóválok kissé, mosolyom árnyalt és aprót nyelek is az emlékképre, ahogy tekintetem a sorban állva lányomét fürkészi. - Bocsánat, amiért azt mondtam nem mehetek... - Azt KELLETT mondanom Lena, érted? - Így is sokat kockáztattam azzal, hogy oda mentem, de mégsem hagyhattam ki a lányom nagy napját, nem igaz? - Húzódik félmosoly a bocsánatkérő pillantás mellé képemre. Ha tudnád, mennyire marcangolt és marcangol mai napig minden kihagyott, közös pillanat... nem csak a fordulópontok az életedben, de a másoknak oly semmitmondó apróságok is. Mindig azt hajtogattam, sose leszek olyan, mint anyám volt. Ha gyerekem lesz, sosem hagyom magára ebben a világban, s mégis csak félig sikerült megtartanom mindezt a magamnak tett ígéretet. - Annyira... boldog voltál. - Simítok arcára lapát tenyeremmel, még mielőtt az előttünk levők kikapnák levesüket, majd megtörik az érzékeny pillanat varázsa, s rajtunk a sor, hogy rendeljünk. - Nem tudom, miért voltak ilyen félelmei anyádnak... - Ingatom fejemet időközben visszatérő jókedélyűséggel, mely valamiféle alapbeállítás lehet nálam. Kézhez kapva ebédünket egy félreesőbb asztalra esik választásunk, oda pakolunk le, én pedig édesanyjáról érdeklődöm, ha már így feljött. Reakciója, gesztusai árulkodóbbak, mint szeretném. Mellkasom lassan emelkedik és ugyanilyen intenzitással csökken, ahogy kifújom a levegőt, majd vele szemközt foglalva helyet nyújtom kezemet irányába. - Kérem a telefonodat! - Inkább megadó, aggódó a hangom, semmint atyaian utasító, bár akaratlanul belefészkelődik némi él mindebből is. Hozzám, hozzánk tartozik, ha akarnánk, se tudnánk levetkőzni. Ha hozzám kerül a készülék, gyávaság vagy sem, de nem tárcsázom azonnal, ész nélkül az édesanyját. Kell pár pillanat, míg összeszedem gondolataimat, melyet szerte zavartak Lena jelzései és a tény, hogy évtizedek után újra beszélni készülök egykori szerelmemmel. Addig a lányokról kérdezem, mindig is érdeklődő voltam irányukba (is). Celeste kapcsán bólintok, volt bennem valami keserű örömérzet, mikor megtudtam, miféle irányt választott magának. A dédnagyapja igazán büszke lehet fentről rá. Én is az vagyok persze, meg azért egy kicsit irigy, hogy ez a mágus-dolog úgy fest, ugrott egy generációt esetünkben. Helena kapcsán kissé fel kell nevessek. - Úgy mondod, mintha minimum a világot kellene megváltania szegény lánynak... - Szusszanok kissé fejemet csóválva, tompítva élét az egész drasztikusságának, legalábbis igyekszem, hisz sejtem, miként éli meg ő mindezt. A rám vonatkozó kérdéseire csak legyintek. Nem én vagyok a fontos most - az én szemszögemből legalábbis - hanem ő, meg a világa. - Megvagyok, köszönöm. A helyi újságnál dolgozom, mint főszerkesztő... Emlékszel Kate-re, a féltestvéremre? Úgy két-három éve ide költözött egy ásatás miatt, én meg úgy döntöttem, jövök vele. Azóta itt esz a fene. - Szusszanok, majd mintegy mellékesen fűzöm hozzá: - Jó étvágyat, hercegnőm! - Ezzel mintegy jelzem felé, egyen nyugodtan. Én is így tennék alapjáraton, ám van valami, ami fontosabb ezúttal, ez pedig az, hogy tárcsázást követően fülemhez emeljem a telefont. Minden egyes kicsörgést jelző hangnál érzem, szívem a torkomban dobog várakozó tam-tamot verve.
Bólintással jelzem, hogy nyugtáztam, nem sokat tud a férjemről. Aztán ajkaimra forr a szó, s a levegő is bennszakad, amikor az esküvőt emlegeti. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna, de még mindig valahol fájt az, hogy apám nem jött el. Vagyis.. eszerint mégis. És bármennyire is vágytam rá, hogy így legyen - akkor még nem tudtam semmit ebből a világból - most még elevenebben lüktet bennem a fájdalom. Mert szerettem volna, ha ő kísér az oltárhoz, ha nem csak egy név az üdvözlőlapokon. Sose mondtam neki, nem terheltem vele, de ettől még így van. A sállal, viselt sildes-kötött sapkámmal foglalkozom, azok levetésébe és gondos kézben való elrendezésébe menekülök, legalább arra az időre, amíg megtalálom a mosolyom. Megint. - Semmi baj, megértem.- jegyzem, s így is gondolom. Már azt, hogy semmi baj. Valójában nem értem viszont, ez az ő világuk, de Walternak is azt szoktam mondnai, amit apának most. Mert nem tehetnek arról, amik, s ami én nem vagyok. Ennek így kell lennie, homályban kell maradnia, tudom. Érteni nem értem, de tudni tudom. - Örülök, hogy el tudtál jönni. Életem legszebb napja volt és a legjobb ígéret, amit akkor tettem. A része voltál, mindig is. Akárhová mentem, te velem jöttél, ha nem lehettél ott testben, akkor is. Mert szeretlek, s ebben a szeretetben hordozlak a világban. Mindazonáltal nagyon jó, hogy most itt vagy. - nyúlok a keze után, s ha engedi, akkor megszorítom azt. Mert kell az érintés, kell a tudat, hogy tényleg itt van nekem. Hogy nem csak egy hang a vonal túlsó végén, hogy nem álmodom. A levest megkapva, a tálcával sétálva rántok aprót vállamon, de csak gondolatban. Kifinomult nő ne rángassa a vállát csak úgy. - Anyának mindig voltak fura dolgai.- jegyzem, s csak gondolatban teszem hozzá, hogy lesznek is, valószínűleg. Bár nem sokat tudok a betegségéről, sőt, de az épp elég ahhoz, hogy a legrosszabbat lássam. Felszalad a szemöldököm, de nem ellenkezem. Leülök, elrendezem a szék támláján a kabátomat, táskámból kihalászom a teledont és apa kezébe adom. Nem felécsúsztatom az asztalon, hanem rendesen a kezébe kapja. Valamiért fontos, hogy így kivitelezzem a mozdulatot. Én én a rituáléim.. - Mert nem azt kell? - szalad ki belőlem egy fáradtam nevetős, kissé zavart kuncogással kísért kérdés, amolyan ki tudja, apa, ha te nem? - féle. Hiszen az ő világuk, nem az enyém. - Az újságnál? Ó, jézus! - szakad fel belőlem a kis kétségbeesés. - Már úgy értem.. voltam nálatok, interjúzni az önkormányzatról. Hallottam, hogy nagyon érdekli bizonyos kollégáidat egy író személye. Apa.. ha oda tudnál hatni, hogy ejtsék a C. E. Rise ügyet, annak nagyon örülnék. - kérem tőle, bár kissé zavarban vagyok. Egyrészt ő sem tudja, hogy írok, pláne nem, hogy milyen néven. Meg egyébként is, nem tudom hirtelen mi a hatásköre. A szavak viszont ettől még utat találtak belőlem. - Jó étvágyat! - mosolygok rá, s bár figyelmem - és feszültségem - az övé, lehajtott fejjel a leves kanalazásába-fújásába kezdek, a vonal túlfeléről a hangok csak gépi motoszkálásként jutnak el hozzám úgyis. Nem olyan hangos ez a telefon.
- Mags! - veszi fel köszönés helyett a nevem szajkózásával anyám a telefont. Csak ő hív így, senki más. - Minek köszönhetem a hívást ilyenkor? Azt beszéltük meg, hogy este beszélünk, hívlak ha hazajöttem a bingo-partyról.. Kedves és "törődő", mint mindig. Vagyis, más mint volt. A hangja megöregedett, ahogyan ő is. És ez az állandó eljárása és társadalmi élete is csak álca, egyfajta menekülés. De ilyet nem szokásom mondani neki, a végén még teljesen feldúlná magát.
Apró sóhajjal nyugtáztam szavait, ahogy mosolygós pillantásom kissé mintha komolyabb fénnyel tekintett volna le ezúttal rá. - Tényleg, Lennie? Mert így visszatekintve én nem igazán vágom, hogyan tudtam végigcsinálni. - Nehéz volt, hogyne lett volna! Válogatott igazságokat közölni, vagy pusztán csak hallani a hangját, ahogy csacsogva beszámol a napjáról... Idővel persze eltompultak ezek az érzések, a megszokás leple alatt tengődtek, s csak bizonyos alkalmakkor szakadtak fel a régi sebek. Esküvőjükkor, vagy az unokák születése kapcsán... - De most itt vagyunk és ez a lényeg, nem igaz? - Szélesedik kissé mosoly képemen, igyekeznék elütni a mélyebb témákat, mert egyszerre furcsa és mégis jóleső valahol, hogy ennyire könnyedén helyezkedünk bele a helyzetbe. Mintha sosem lettünk volna egymástól igazán távol, csupán pár saroknyira... Szavaira állandósulni látszik a halovány mosoly képemen, ekképpen szorítok rá finom egyetértéssel kezére is, mikor az az én tenyerembe siklik. - Ha tudnád mennyire jó lett volna... - Szalad ki a mondat, de elharapom a végét. Túl sok verzió létezik a befejezésére és valóban kár lenne ezen rágódni, hát közelebb húzom kissé, s nem törődve azzal, hogy ki és mit gondol kívülállóként az egészről, homlokára hintek puszit. - Én is szeretlek, hercegnőm. - Vigyorodom el szélesen, ahogy letekintek rá, s egy mozdulattal intek neki: hölgyek előre, válasszon csak kedvére a levesek közül, hogy rendelésünket megkapva elfoglaljunk egy asztalt menten, vállunkról pedig csak nem akarnak tovaszállni a kellemetlenkedő érzések, gondolatok. Valami nem kerek az édesanyja kapcsán, de látom rajta, hogy nem akaródzik neki beszélni róla. Annyi baj legyen, felhívom én a hajdanvolt kedvest, ha valaki, hát ő igazán értékelni fogja - legalábbis egykoron értékelte volna - az élet efféle iróniáját, hogy épp most futottam bele a tulajdon lányomba, ebédszünetben. - Nem, dehogy kell! - Horkanok fel kissé nevetősen, de szerencsére időben észreveszem magam. - Tudom, hogy nem egyszerű, mármint... dehogy tudom! Honnét is tudhatnám, nem igaz? - Tárom szét kissé karjaimat. - De nem vagyok sem vak, sem pedig süket, rád különösen nem, kincsem. Talán egy kicsit az apai elfogultság is benne van, de a mögöttem levő kilencven év tapasztalata alapján is megerősíthetem, hogy elképesztő vagy! Amit csinálsz és ahogyan és... Tudod, mi szeretjük úgy beállítani a dolgokat, mintha szuperhősök lennénk vagy tudom is én, pedig frászt vagyunk! Tőle sem vár senki csodákat és ugyan az a lány marad, aki! Oké, egy kicsit talán... óvatosabb, de az meg lássuk be, nem jön rosszul az ő korában. - Szélesedik kissé mosolyom, szabad kezemmel keze után nyúlok. - Semmi nincs kőbe vésve Lena, mondhat nemet is még, ha eljön az ideje. Ez az ő döntése lesz, de bárhogy legyen, ugye tudod, hogy én veled vagyok? - Persze, a kicsilánynak is segítek, nem erről van szó, de neki ott lesz az apja, a mentora, az esetleges tanonc-társak meg ki tudja még ki! Ha nagyapai tanács kell a sok dolog között, megtalál majd, bízom benne, de Lenának ki más adna válaszokat, ha nem a párja meg én? A telefonért nyúlnék eztán, kétségbeesett ábrázata azonban megakasztja a mozdulatsort. Felszalad szemöldököm, ahogy a lányomra tekintek. Ennyire azért nem mondtam rosszat! Amikor azonban kibukik a riadalom oka, akaratlanul is elvigyorodom kissé, tarkómat vakarva meg. - Nem is tudom, hercegnőm... mennyit ér ez meg neked? - Húzom, hogyne tenném, épp csak orrára nem koppintok finoman a kanállal, mint gyerekkorában a reggeli közepette, mert jelenleg már azért inkább lenne fura ez a gesztus, semmint aranyos. Tekintetemben mégis ugyanaz a kérdő-kétkedő fény ül, mint egykoron, hogy vajon mivel áll elő az alku kapcsán.
Válaszát követően kezdeményezem csupán az evés megkezdését, meg mellé a telefonhívást. Merthogy jó ebédhez szól a... hívásvárakoztató hang! - Szerencsére vagy szerencsétlenségemre nem sokáig, mert a túloldalon felhangzik hangjában is őszbe forduló édesanyjának "recsegése". Szusszanva mosolyodom el a becézés hallatán. De utáltam mindig is... Túlságosan komolynak tartottam az én kis tündérhercegnőmhöz. Bár be kell látnom, az évek múlásával "belenőtt" eme becenevébe. - Minden bizonnyal így is lesz, kétlem, hogy kihagyná a lehetőséget, hogy veled beszéljen. - Nyelek aprót, észrevétlen, hangom nem árulkodik idegességről, csupán szabad kezem játszik a kanalammal közben, ebben vezetve le az egész beszélgetés végett érzett izgatott zavartságomat. - Szia madárka. - Jön önkéntelenül is egykori becézése a számra, de azon nyomban meg is bánom, felhagyva a kanál forgatásával egyúttal. Hiba részemről ez, ami azt illeti, innét kevéssé tűnhetek összeszedettnek: - Rég volt már, hogy hallottam a hangod. Igaz se volt talán... Lennie üdvözöl különben! - Csak ne nyeljél le keresztben az éteren át, légyszi. És legfőképpen ne bontsd a vonalat...
- Mi mást mondhatnék? - mosolygok rá. Nekem is nehéz volt, hogy nem láthattam, hogy nem volt ott, de szerintem azzal, nem segítenék a múlton - nem is kell rajta segíteni - hogyha belemásznék apa lelkébe. Sajnálom, hogy csak így lopva lehetett ott az esküvőn, de nem csak magam miatt, miatta is. Mert biztos vagyok benne, hogy épp annyira szeretett volna eljönni "rendesen", ahogy ott akart volna lenni - és ott lett volna a helye - Celeste érkezésekor, Helena születésének idején vagy életem bármilyen jeles és nem jeles eseményén. Nem csak anyának járt volna. De így esett, nem szeretnék keseregni. Főleg mivel itt van, láthatom, s ezért nem tudok eléggé hálás lenni a sorsnak. - Így igaz! - cuppantok puszit arcára, mintha megint kislány lennék, olyan lendülettel és intenzitással. Nem fogom összerúzsozni, ettől nem kell tartania. Károsodást legfeljebb a dobhártyájába kúszó nem túl hangos, de életteli örömkacajom okozhatna, de az sem valószínű, hogy megteszi. Jólesőn fogadom a pusziját, belesóhajtok a pillanatba. Senkit nem ismerek ebben a városban, s ha ismernék se érdekelne a véleményük akkor, amikor az édesapámmal múlatom az időm. - Annak ellenére, hogy azzal élek, akivel, semmit sem tudok erről az egészről. Illetve tudok én, de sosem tudom, hogy tudok-e. - apám lánya vagyok ebben a határozottságban tudom vagy nem tudom terén. Ebbe bele kell mosolyogjak azért. - Szóval, nem tudom. Bizonyára ugyanaz marad, de valahol azért mégsem. Már nem az én kislányom lesz, hanem az apjáé. Akármilyen nevetségesen hangozzon is ez így. Igen, tudom. És köszönöm. - vallom be szégyen nélkül félelmeimet. Kinek tenném, ha nem az apámnak? Végül csak egy röpke szájhúzással engedem el a témát, s az újságra terelek inkább, az talán könnyedebb. Helena és a nem? Nem hinném, hogy ez elő fog fordulni. És őszintén nem is szeretném, hogy tegye. A hideg is kilel az emléktörlés lehetőségétől. - Az inkognitómat, Édesapám. - kacsintok rá, miközben lehalkítom hangomat. Sose mondtam, hogy írok. Senkinek, neki sem. De ez a nagy érdeklődés kicsit megijesztett azért. És nem bírtam tovább tartani a szám. A mobilt átnyújtom, én magam pedig a leves kanalazásába merülök. Szeretnék is bolha lenni az éterben kettejük között, meg nem is.
- Mi a vak róka térdkalácsa? - szalad ki anyám száján a szokásos cifraság. Sosem káromkodott, de olyan kifacsartan tudott beszélni, hogy abból mindenki érezhette, hogy ezt kisípolnák egy filmben. Döbbenete viszont amilyen hamar jön, oly hamar múlik is, hogy aztán megint előtérbe kerüljön. Nem egyszerű nő, a korral pláne megbonyolódott. - Hát szervusz, te csirkefogó. Rég volt, bizony. Hogyan keveredtetek ti egymás társaságába és Mags miért nem szólt erről előre nekem? Sose szerette, ha a feje fölött folyt az élet. Viszont hallik a hangján, hogy örül annak, aki a vonal túlsó feléről szólt hozzá.
Nevetése gyógyír, felszíni kezelése a találkozás keretében felszakított sebeknek, ahogy betérünk a sokat emlegetett étkezdébe, s helyet foglalva Helena helyzete, ezzel pedig az ő kettős érzései kerülnek előtérbe. Vele ellentétben nekem eszemben sincs elengedni oly könnyen a témát és lapozni egyet. Telefonban könnyebben elodázza, ha ilyen van, ez a szemtől-szemben dolog minden bizonnyal új még ilyen téren (is) a számára, én mégis akképpen érvelek, mint ahogy az éteren át tenném, a magam vigasztalóan könnyed higgadtságával. - Túl éles határvonalakkal látod a helyzetet, kicsim... - Szusszantam felé nyúlva, hogy mutatóujjamat arcélén vezessem végig simítóan, miközben képemre mosoly került. - És mint mondtam, semmi nincs kőbe vésve. Helenát ismerve, bőven sok fejfájást okoz még mindenkinek...! - Ha csak sejteném, hogy ebbe én is beletartozok... Eme szavak után lépek csak tovább, őszintén meglepődve a jelenlegi foglalkozásomból kibontakozó írói álnév mögött megbúvó kilétén, ám szavamat apasztja a kezembe nyomott telefonnal, s mutatóujjammal bökök csupán felé. Erről még mindenképp hallani szeretnék! Hogy nem szúrtam ki eddig? És mi az, hogy titkolta? Mondjuk megértem valahol, mindenkinek szüksége van egy saját, magán kis zugra. Én meg nem igazán vagyok az a romantikus történeteket olvasgató típus ráadásul... Fejcsóválva és nevetősen kívánok neki jó étvágyat, hogy közben gyomrom felére zsugorodik, s tárcsázom a megfelelő számot, várva az édesen ismerős hangot, hogy beleszóljon a vonal túlsó feléről a készülékbe.
Felnevetek kissé hitetlenkedő hangja hallatán, csibészes félmosoly költözik képemre, ahogy tarkómat vakarva hallgatom a cifraságot tőle. Évtizedek választanak el tőle és mégis közelebb van mai napig a szívemhez, mint nem egy olyan, akivel nap, mint nap van lehetőségem találkozni. - Ne őt okold, teljesen véletlenül futottunk össze. Meghívtam kajálni, ha már... tudod. - Szusszantam egy kiszélesedő mosoly közepette. - Egy kicsit még magam is alig hiszem el, hogy tényleg itt van és ő az... - Somolyogtam, majd lesz-ami-lesz alapon egy műugró lendületével ugrottam fejest a hívásom konkrét céljában: - Nem valami beszédes, mikor rólad kérdezem.
- Az lehet. - mosolyodom el, bár ebben már nem sok maradt a vidámságból, könnyedségből pedig pláne nem. - Nyilván naivság azt hinni, hogy nem fog okozni. Szeretném, hogyha nem úgy lenne, ahogy elrendeltetett, de ennek ellenére tudom, hogy sok mindent tökre tenne, ha nem mondana igent. Vagy ha nem az apjának mondana igent. És valljuk be, engem is összetörne, ha nem lehetnék ott, amikor a titkok megszűnnek titkok lenni előtte. - sóhajtok fel. Walter megígérte, hogyha beavatja, ha elhívja, akkor ott lehetek velük. Nem vállalhatom magamra, hogy én tegyem, nem vagyok a világuk része - jó nagy pofon volt - de legalább hallhatom. Az is több, mint amit remélhetnék, ha September nem tett volna szívességet nekem annak idején. Bólintok, jelezve ezzel, hogy értettem a célzást, nem úszom meg kérdések nélkül. Hagyom viszont, hogy telefonálásba merüljön, bár nem örülök neki. Nem akarom, hogy tudja és mégis szeretném. Mert talán anyám beavatja őt, s talán akkor nem egyedül fogja viselni a betegsége terheit. Mert hiába mondja nekem, tudom, hogy szenved miatta. Rágja belülről, ettől csillog úgy jelleme. A legfényesebb alma a legférgesebb, ha Ana-Sophia Swanlakeről vala szó.
~képileg is hangulat~
- Több, mint negyven év után a véletlen elég hihetetlen. - bújik elő belőle a gyanakvó. Hangja reszelős, lebukik azzal, hogy rászokott a cigarettára, s nem is tegnap volt. Bár igaz, mindig volt egy boszorkány-tónusa érdes hangjának, de ennyire sosem volt.. milyen is? Hamis. - Nem-e? Meglep, hogy legalább akkor az anyja lánya tud lenni, amikor nem velem beszél. - horkan bele a telefonba, ezt én is hallom, s el kell nevessem magam (nem annyira jókedvemben, mint inkább szégyen- és szomorúságcsaltan). szám elé tapasztom kezem, de hangosra sikerül a megnyilvánulásom, biztos vagyok benne, hogy a tüzérlóhoz is eljut. A hallásával - szerencsére - semmi baj. - Mit szeretnél tudni olyat, amit nem tudtál megkérdezni ennyi év alatt? Sosem volt titkos a telefonszámom. - mar oda, mint egy kifinomult kígyó, s közben bár nem látjuk, az íróasztalához ül, s szentimenalista rohamában rántja ki a legfelső - általában kulcsra zárt - fiókot, ahonnan is kiemel egy albumot. Míg hallgatja egykori élete egykori értelmét, a múltban kotorász vizuálisan is. És még mindig utálja a frizuráját, amit az első találkozásukkor viselt.
Kezdőlap
és akkor mindjárt megy egy pm a folytatással kapcsolatban is 
//
//
//
