*Egyet értek. Különös tehetség vagy teszem azt adottság kell ahhoz, hogy valaki úgy eltévedjen ahogyan én tettem. Nem vagyok rá büszke, de azt is tudom, hogy ez csupán egy picike gyenge láncszem az életemben és nem sötétség a fejemben, mert igenis vannak értékeim és az élet más területein penge vagyok. Másrészt nem igazán érzem magam itt otthon, nem hiányzott, a családom viszont igen, és van épp elég gondolkodni valóm ahhoz, hogy a nap bármely szakában csak úgy elmerengjek és ne figyeljek a környezetemre. Egyébként meg remélhetőleg nem maradok itt sokáig és nem is kell nagyon megjegyeznem hol lakom. *-Önszántából senki nem jön egy ilyen isten háta mögötti helyre, a fogvacogtató hidegbe. *Én sem, bár a valódi okokat nem oszthatom meg vele, igyekszem azért úgy alakítani a magyarázatot, hogy ne legyen hazugság, noha ilyesmi miatt nem nagyon szokott lelkiismeret furdalásom lenni, azért szemrebbenés nélkül sem mindig megy. Azt viszont őszintén és mosolyogva állíthatom, hogy imádom a munkámat, pláne ha nem jár az életemre törő veszélyekkel, fenyegetésekkel. Csak a kiskapuk, melyek végül az ittlétemet okozták közvetve, azok a legfurfangosabbak. Én is csak egy gyarló emberi lény vagyok, imádom azt amikor legálisan vagy félig legálisan de ki lehet játszani a rendszert, és a számokkal játszva meg lehet kerülni a kerítést is. *-Igen, nagy kihívás a számomra. Imádom a számokat. *Hellyel-közzel ez a helyes megfogalmazás, de nem vehetem bele a többit, az adókulcsokat, a törvényeket, szabályokat, a kamatlábat, a társasági adót, a nyereséget és a visszatérítést. Innen oda és vissza, egyik zsebből ki a másikba be. Nagykutyák kizárva…kivétel Ramos, de ő más, és amikor segítettem apámnak az ügyében még nem tudtam kivel van dolgom. Azt hiszem apám sem gondolta, hogy ez lesz belőle, csak tanítani akart, bevonni a furfangos dolgokba, eleinte nem is tudtam kinek a részére forgatom a tollamat a papíron. Az is lehet, hogy végül olyan megoldással szolgáltam amire apám sem számított, túlnőttem a mesteremen és vérszemet kapott. * -Még lehet. Szívesen adok leckéket romantikából. A nők oda vannak érte, könnyebben meghódíthatja őket, vagy azt az egyet. *Engem anélkül is. Ezt persze nem mondom ki, eléggé zavarba tudom hozni mással is, szerencsére ott van nekünk a kutyi, miatta nem menekült még el, pedig kis híja volt. A kis dög azonban ad nekünk munkát bőven, bár hagyhattuk volna az utcán kóborolni, elég a napi kiscserkészi jócselekedethez, hogy megetettük – jobbára én – de valamiért csak összehozott minket egy közös projekthez. Mindenesetre remekül szórakozom Jonathan erőfeszítésein, azok a fintorok az arcán, a megfeszített izmok a nyakán – sajnos sokkal többet nem látok – megfűszerezve az enyhe pírral és kapkodó tekintettel, férfiasan dögösek. *-Nem is tudom elképzelni mérgesen.*Bár a bika már szóba került a társalgásban, mérgesen fújtatva, vöröslő fejjel képtelenség elképzelni. Megkegyelmezek rajta és átvonulok a kocsi másik oldalára, hogy ott beszállva magam felé húzzam szegény harcoló kutyust. Ki tudja mire gondolhat most, mit akarunk vele csinálni, szerencsére ezzel a nagy harccal nem vonjuk magukra a figyelmet. Senki nem jön oda hozzánk, hogy kérdőre vonjon a kutyarablással kapcsolatban. Sikerül, ha nem is minden gond nélkül a kocsiba tuszkolni, húzni-vonni a blökit, az ajtó zárja kattan mikor a nyakamba kapom. Nem egyszerű azonban bent is tartani, a kabátomnak annyi, az arcomat is megkarcolja az egyik tappancsának körmeivel, szép kis vöröslő csíkok viríthatnak most ott. Magammal és a kutyával vagyok elfoglalva, fogalmam sincs miért nyújtogatja a kezét Jonathan, oda sem figyelek rá.* -Jó kutya, aranyos kutya. Shiva ne karmolj….ül a kutya, ül szépen.*Persze rám nem hallgat, eddig is Jonathan volt a Suttogó.* -Olyan eleven, hogy Shivának tűnik. Tudja a sok karú hindu Isten….ne nyújtogassa a kezét hanem segítsen leültetni, maga a kutyasuttogó.*Fel sem tűnik, hogy nem indultunk el, pedig nagyon sürgette, az sem, hogy a kulcs nincs a kezemben, mivel mind a tíz ujjam a kutyához használom, hogy lefogjam és távol tartsam az arcomtól. Ha kérné a kocsi kulcsot, visszakérdeznék. Hol van a kulcs?*
//Elnézést kérek a várakoztatásért, be voltam zsongva, hogy írjak végre de nagyon ellenem játszott az élet. cserébe kapsz egy kis finomságot, boldogsághormon :raffaello: //
- Meg tudom érteni. De a másik oldalon meg, vannak olyanok akik itt születtek, és a világ minden pénzéért sem költöznének el innen. - példának okáért mondjuk én sem. Igaz, nem jártam még soha Alaszkán kívül, de a szívemhez nőtt annyira a környék a maga zordságával együtt, hogy ne is vágyódjak ilyesmi iránt. - Hát... biztosan tud érdekes is lenni. Engem valahogy sohasem tudott lekötni az ilyesmi. - költségvetés-kalkulációk, számlázások, adóbevallások... bőven elég gyűjtögetnem a számlákat, aztán a megbízott könyvelőnk meg szépen minden egyebet kézben tart, részemről tökéletes megoldás. Egymagam úgy sem boldogulnék velük, másrészt meg nem is igazán hoz lázba a matematika ilyen szinten. - Hogy nekem? - kérdezek vissza némileg megszeppenve, mielőtt a lehető leghamarabb elhessegetném az ajánlatot - Köszönöm, de igazán nem szükséges, nincsenek ilyesmi terveim, és biztosan akad magának is jobb elfoglaltsága. - nem elég, hogy a húgom meg a sógornőm már mióta rágja a fülem azért, hogy ne csak a munkával foglalkozzak, hanem mozduljak ki néha emberek közé, most még egy alig pár perces ismerősöm is felcsapna kerítőnek?! Lehet, hogy igazuk van, és ideje lenne már így, majd’ 5 év után túllépni a feleségem elvesztésén, de egyszerűen képtelen vagyok rá, nem tehetek róla. Talán, majd egyszer, de most tökéletes nekem így, ahogy van. Vagyis... tökéletes akkor lenne, ha Gabbie még élne, de mivel ez nem kívánság kérdése, így mindegy is. - Örüljön neki. A húgom tudna mesélni róla nem keveset. - hiába, egy kamasszal sosem egyszerű az élet, pláne, ha ilyen nagy korkülönbség van a testvérek közt, mint köztünk, és a szülői aggodalmaskodást is tőlem kapja. Mondjuk amikor szó nélkül kiszökik itthonról, hogy az erdőbe menjen túrázni a barátaival, aztán meg a rendőrségtől kapjak hívást, hogy egy lavina kis híján maga alá temette őket. Hát igen, tudok én is mérges lenni, igaz, többnyire azt is az aggodalmaskodás fűti. Már azt hinném, hogy túl vagyunk a nehezén, már ami a kutya állatorvoshoz szállítását illeti, de hamar rájövök, hogy tévedtem. Még csak most jönne a neheze...? - Megkarmolta? - fordulok hátra némi aggodalmaskodással a hangomban, nesze neki, kellett emlegetni... - Hát, ha maga mondja, elhiszem. - valahogy a vallás sosem volt a szívem csücske, kezet foghatna a matekkal, én meg úgy tűnik, hiába nyújtom a kezem a kulcsért, az útitársam csak nem veszi a lapot. - Nem vagyok kutyasuttogó, csak kellően határozott vagyok vele. - vonok vállat, bár lehet az is közrejátszik, hogy az elmúlt évek alatt sokkal több időt töltöttem háziállatok közt, mintsem emberek társaságában, érthető talán, ha jobban ismerem a testbeszédüket, viselkedésüket, vagy jobban tudom kezelni őket mint egy olyasvalaki, akinek alig volt köze hozzájuk. - A kocsikulcs merre van? - kérdezek rá, ha már hiába tartom a kezem, kulcs nélkül bajos lenne elindulni, viszont azt én is hamar észreveszem, hogy Bessie kezében nincs... óhogyazajóédes... - Elisabeth, mondja, hogy nem hagyta el... - kérem szinte könyörögve, majd már pattanok is ki a kocsiból, hogy megkeressem – körberohanom az autót, nem-e maradt a zárban, sőt, még az ülések körül is körbenézek, nem-e esett le, miközben ezzel a négy lábon járó bolhafészekkel birkóztunk, de csak nem találom, így csak némileg kétségbeesett tekintettel fordulok ismét a nő felé - Vagy hogy nem ette meg ez a dög, mert akkor... - nem, nem fogom élve megnyúzni, sem kiszedni belőle, de majd valami más kreatív dolgot majd kitalálok. Én marha, miért kellett egyáltalán rábólintanom erre az egész állatorvosos témára? Már csak azt remélem, hogy póráz akad hátul a platón valamelyik ládában...
// Semmi gond, meg se merem nézni, én meddig várattalak előtte :'DDD És ú, csoki O.O Azt most el bírnám pusztítani //
-Az más.*Legyintek, hiszen ha itt születtem volna minden bizonnyal imádnám a helyet, mivel úgy egyébként, eltekintve a hidegtől, csodaszép. Jó helyen fekszik, gyönyörű erdeje van – már amennyit láttam belőle, nincs túl nagy zsongás és tömeg, és ott a folyópart, a távoli hegyek, egyszóval szerelmes is tudnék lenni a városba ha nem koccanna össze minduntalan az összes fogam. *-Igen, néha nagyon, de nem untatom a részletekkel.*Már csak azért sem, mert örülök, hogy nem kérdezett rá. Nekem ugyan nem unalmas a könyvelés és a számokkal való bűvészkedés, de most kifejezetten jól jön, hogy másnak igen. Úgy is rátérünk ez engem jobban érdeklő dolgokra, a romantika kiegészíti azokat a réseket az életemben és a lelkemben, melyeket a számok nem tudnak, másrészt a felajánlás nem volt véletlen, így valamennyit megtudtam Jonathan életéről. Van egy farmja, kutyái és marhái, és van gyereke viszont nem beszélt még feleségről. Érzésem szerint nincs. Vagy elváltak vagy meghalt. Az a baj, hogy ez eddig nem derült ki, mert ha az utóbbi akkor nagyon bele tudok tenyerelni ha burkoltan, hátulról jövősen rákérdezek és azzal nagyon el lehet rontani a bimbózásra alkalmas kapcsolatot. Mivel nincsenek romantikára utaló tervei, tuti biztos, hogy feleség nincs a képben, de nem derül ki, hogy miért nincs. A nagy kapkodásban nem tudtam megnézni, hogy van-e gyűrű az ujján, bár a farmerek olykor nem is viselik mert útban lenne, állandóan beleakadna valamibe és balesetveszélyes is. Szóval ha nincs rajta sem mérvadó. *-Kár. Pedig szívesen. Nem, nem igazán.*Sóhajtok fel már-már fájdalmasan de nem túlzom el, nehogy azt higgye, hogy rá akarok hajtani, mert nem is…pedig de. Viszont még magam előtt sem vallanám be, hogy mennyire ki vagyok éhezve egy kapcsolatra és nem feltétlenül a szexre gondolok. Rossz az aki csak arra gondol. Az élet igazságtalan! Adva van egy jóképű, rendes, normális pasi aki szereti a gyerekeket és az állatokat, mint a legjobb – értsd legcsöpögősebb – romantikus filmekben és nincsenek tervei. Húga viszont van. Felderülök.* -Tényleg? Nahát, szívesen meghallgatnám milyen amikor mérges.*Ez talán túlzás volt, de sosem tudok lakatot tenni a számra, Big ügynök is ezért van mindig kiakadva rám, de nem maradhatok egész nap néma mint a mesében az a törpe, amelyiknek nagy fülei vannak. Az olyan cuki. A blöki is az míg meg nem karmol, persze nem direkt csak szabadulni akar, ki tudja miért nem szereti az autókat, talán klausztrofóbiája van. Meg is harcolok vele rendesen mire Jonathannak sikerül becsuknia a kocsiajtót és szerintem én küzdöttem többet. *-Meg. Két hétig nem mehetek randira…..na nem mintha lenne kivel.*Ez nem volt szándékos, a végét már inkább magamnak morgom az orrom alatt de akár meg is hallhatta. A kutyával foglalkozom, de nem igazán tudom lenyugtatni, nyüszít rendesen hiába becézem, nevezem el egy istenségről és próbálom a fejét simogatni, azzal, hogy Shivának neveztem cseppet sem túloztam. Jó néven venném ha Jonathan segítene mint az utcán amikor rám ugrott, de letagadja a szerény, hogy bármilyen különleges képességgel rendelkezne. *-Akkor legyen most is kellően határozott vele! Szeretem a szimmetriát de nem kívánok az arcom másik felére is csíkokat. *Egyébként is érzékeny a bőröm, szinte minden meglátszik rajta azonnal, ezért nem is szoktam napozni, ami most jól jön mert hihető, hogy Montanából jöttem. Napbarnítottan még egy nyaralást is ki kellett volna találni. *-Milyen kulcs?*Kapom fel a fejem a kérdésre. Valami rémlik, hogy nekem adta, én kinyitottam a kocsit, de aztán….jött a móka és nevetés majd a harc Shivával. *-Nem hagytam el.*Bár fogalmam sincs hol lehet, minden valószínűség szerint elhagytam, de ő mondta, hogy azt mondjam nem hagytam el. Talán így megnyugszik, mert most eléggé vörös a feje és mintha a szeme is tikkelne. Ha el is hagytam ott lehet valahol a kocsi körül….vagy leraktam az ülésre mikor bemásztam? *-Ha megette én nem nyúlok le a torkán.*Rázom a fejem tócsányira kerekedett szemekkel, hát bolondnak ne nézzen. Kezdem elveszíteni a türelmemet, Shiva még mindig olyan mint egy angolna, állandóan kicsúszik a kezeim közül, nem tudom egy helyben tartani, a kabátom már olyan a tappancsaitól mintha valamelyik hajléktalan szálló előtt szedtem volna össze. Most jól jönne egy tréningbögre, vagy kettő. *-ÜL!*Rákiáltok a kutyára, próbálok _kellően_határozott_ lenni és lám! Shiva meglepetten pislogva a fenekére csücsül. Diadalittas mosolyra húzom az ajkaimat és „na látja milyen ügyes vagyok” pillantással nézek Jonathanra, bár azt hiszem ezt ő most nem tudja értékelni, a kulcsot ugyanis még mindig nem találta meg. *
Magamban csak elmormolok egy halleluját, hogy nem érzi szükségét, hogy velem is megszerettesse ezt a szerintem rendkívül unalmas témát. Igaz, ha nagyon mesélni szeretne róla, nem bánom, biztosan van érdekes abban is, csak vissza ne kérdezzen, mert kapásból lebuknék, hogy egy mukkot sem értek az egészből, nem hogy bármit is megjegyeznék belőle. Csak halkan sóhajtok Elisabeth válaszára, gondolhattam volna... ha lenne valakije, biztos inkább vele töltené az időt, mintsem egy szakadt kóborkutyával meg velem szerencsétlenkedjen. Vagy csak ő is olyan reménytelenül jószívű teremtés mint a húgom, hogy minden kóbor állatkát meg akar menteni az utcán való élettől...? - Hajjaj... - csóválom a fejemet a kérdésére, igazából Hannah az, aki talán a legjobban ismer minden ember közül, de hála az égnek, nincs itt, így megmenekülök a családi kínos sztoriktól, veszekedésektől, meg minden egyébtől - Nos... remélem, odáig nem jutunk el. - nézek némileg furcsállva a nőre, igaz, meg kell hagyni a blöki egészen kitartóan táncol az idegeimen. De vagyunk ketten, felnőttek, csak elbírunk egy kölyökkutyával, nem? Kínos lenne, ha nem. - Ó, ha ezen múlik, akkor én a következő három életemre is el vagyok tiltva az ilyesmitől. - mormolom az orrom alatt, ahány zúzódást, vágást, heget, meg kisebb-nagyobb sérülést szedek össze heti rendszerességgel, már a számolással is rég felhagytam. Bár különösebben úgy sem dédelgetek ilyesfajta álmokat, így pláne nem zavar, maximum a sógornőm folytonos nyaggatása, hogy nézessem meg orvossal. Könyörgöm, minden apró kis karcolást minek?! - Remélhetőleg nem marad heg utána. Csak jussunk el az állatorvoshoz, majd lefertőtleníti, addig meg van papírzsebkendő a kesztyűtartóban. - teszem hozzá, ha kell, hátra is nyújtom a nőnek, miközben továbbra is a kocsikulcsot keresem, ahelyett, hogy segítenék. Mert ha megtalálom, ő mégsem vezethet, ha pedig a kutya ennyire képtelen nyugton maradni, akkor hogy a fenébe jutnánk el vele a dokiig? Legalább próbálja meg... - A kocsikulcs... - nézek a nőre értetlenül, mégis, milyen kulcs lenne? A lakáskulcsom... Ilyen aranyhal memóriája csak nem lehet, hogy ne emlékezzen rá, nem olyan rég adtam oda neki. Vagy azért nem emlékszik, mert épp a korábbi zavaromon nevetgélt olyan jól? Keresem, keresem, egyre kétségbeesettebben azt a nyamvadt kulcsot, de hiába. Sem az autó körül, sem a zárban, vagy az ülések környékén nem találom, így egyre inkább nő bennem a gyanú, hogy ez a négy lábon járó átokfajzat zabálta meg azt is, sütinek nézve a kulcstartóval együtt. - Ha maga nem, akkor majd én. - jelentem ki elszántan, s már megyek is, hogy kerítsek egy nyakörvet és pórázt a platón lévő dobozok egyikéből, ami aztán rekordidő alatt landoljon a megszeppent kutya nyakán - Látja? Erről beszélek. - szerencsétlen blöki gondolom azt se tudja hirtelen, hogy mi van, mire pedig kettőt pislogna, én már egy elemlámpával felszerelkezve huppanok be a másik oldalára a hátsó ülésen. - Világítana? - passzolom át a pórázt és az elemlámpát Elisabethnek, annyi kezem sajnos nincs, hogy azt is én csináljam, s amíg ő a lámpával barátkozik, addig én sietve ledobom magam mellé a kesztyűimet az ülésre. A gyűrűmet eszem ágában sincs, hiába jön mindenki azzal, hogy milyen balesetveszélyes tud lenni, ha beleakad valamibe, de lévén eddig sosem lett semmi baj belőle, különösebben most sem izgat. Gabbie halála óta nem vettem le, nem egy kölyökkutya kedvéért fogom majd. - Na lássuk... - helyezkedek egy darabig, majd egy sort birkózok a kutyával, mire a karommal sikerül az oldalamhoz szorítani a törzsét úgy, hogy a feje felém nézzen. Nincs más hátra, mint szétfeszíteni az állkapcsát, hogy ha Bessie úgy tartja a lámpát, akkor közelebbről is megnézzem, akad-e bármi nyoma a kocsikulcsomnak. Mily meglepő, annak nem sok, ellenben ahogy alaposabban szemügyre veszem a kutya pofáját, a hátsó fogainál észreveszek egy kis darabka bőrt, pont olyat, amilyenből a kulcstartóm is készült, nekem pedig több se kell, már nyúlik is a fogai közé, hogy kiszedjem onnan, megbizonyosodva arról, hogy tényleg az, aminek gondolom. Csak azzal nem számolok, hogy négylábú barátunknak most fogy el a türelme, a nagy riadságában pedig másra sem gondol, csak arra, hogy szabaduljon. Ha Elisabeth fogja is a pórázt, kétségbeesetten vergődik, ugrál, a nagy izgágasága közepette pedig hiába próbálom gyorsan kirántani a kezem a fogai közül, az egyik sajnos beleakad a gyűrűmbe. Reflexből cselekszem, egy hirtelen mozdulat, s bár megmarad mind a 10 ujjam, egy pillanattal később már érzem is a kezembe hasító fájdalmat, ami még mindig elviselhetőbb, mint az egyre növekvő pánik, hogy képtelen vagyok megmozdítani az ujjamat. - Ó, az az istenverte dög... - szállok ki végül a kocsiból, rácsapva a dögre az ajtót, mielőtt még kiszökhetne. Nem, nem, barátocskám, ezek után aztán nem menekülsz, ha eddig nem is sok kedvem volt állatorvoshoz menni vele, így, hogy a gyomrában pihen a kocsikulcsom, fordult a kocka – addig nem menekül, amíg vissza nem kapom, a kis sérülésem meg csak hab a tortán mellé.
*A titkos dolgokat magunk mögött hagyva egy másikkal kell megküzdenem, nem tudom melyik nehezebb. Befogni a számat vagy nyugalomra késztetni egy kölyökkutyát. Ha lenne pár másodpercem elgondolkodni ezen, rávágnám az előbbit. A munkám csendet és odafigyelést kíván, ráadásul eléggé magányosnak mondható, hiszen nem vagyok összezárva egy csapat másik nővel, akikkel kibeszélhetnék mindent amit a nők szoktak, bárhol és bármikor. Így a munka nélkül fennmaradó időben teszem ezt, mint például most. *-Én a húgára gondoltam, hogy ő mesélné el.*Nem, azt én sem szeretném ha a kutyára kellene mérgesnek lennie vagy teszem azt rám, de még nem felejtettem el mit ajánlottam neki, ha esetleg zöldágra vergődünk a kutyával, eljutunk az állatorvoshoz és kiderül, hogy nincs gazdája, még mindig vihetjük a farmra. Akkor legalább megtudhatnám, hogy van-e felesége, vagy volt és most miért nincs. Egyelőre azonban túl kell jutnom a harcon, amiben már sérülést is szereztem. Ezek után természetesen alább hagy a lelkesedésem, és legalább az arcomtól próbálom távol tartani Shivát, a kabátomnak már úgyis mindegy, ahogy kinéz, simán beállhatnék még egy órára Jonathan farmján lapátolni. *-Három életre? Átlagban számolva mondjuk hetven évet egy életre, és ha csak kéthetente sérülne meg az is…7460 de ez nagyon durva becslés. *Nekem viszont ez az egy is elég.* -De egy férfinál a sérülés inkább szexi, szóval nem kell elbújnia.*A megjegyzésre önkéntelenül is az arcomhoz nyúlok, de csak egy vastag hurkát tapogatok ki, nedvességet nem érzek hála az égnek, mert ha felszakította volna a bőrt is a kutya körme, akkor biztosan nyoma maradna.* -Szerencsére csak karcolás, nem vérzik.*Megkönnyebbülten sóhajtok, de a neheze még hátravan, a blöki nem és nem marad nyugton, csoda, hogy fogalmam sincs olyan fontos dolgokról, mint például hol van a kocsikulcs? Nálam volt, tudom, kinyitottam az ajtót, de aztán….a kutyával való harc közben látom, ahogy körberohangál a kocsi körül, felforgatja belül is, az ülés alá néz és én remélem valahol megtalálja, mert ha szegény kutya megette, akkor baj van. Az állatorvoshoz így is úgy is el kell jutnunk, megoldjuk taxival, viszont egy kulccsal a gyomrában már nem csak gazdit fogunk keresni és ha van neki, bizony a haját fogja tépni, hogy meg akartuk ölni a kutyáját. *-Most mit csinál? Tényleg le akar nyúlni a torkán? *Nézek rá nagy szemekkel, mert én nem úgy gondoltam, hogy majd mi…vagy ő, mert ha elképzelem a nagy kezét…először a derekam jut eszembe amire rásimul és csak utána a kutya torka. Elment az eszem, hogy ilyesmiket fantáziálok mikor Jonathan feje már vörösödik, de még így is vadítóan szexi. Minden magamra irányuló feddésemet a kutyára borítom, rákiáltok Jonathan pedig pórázt köt a nyakára. Láss csodát! De persze nekem semmi sem jó.* -Ezt miért nem tudta azelőtt csinálni, hogy megkarmolt volna?*Tényleg, miért nem? Megkímélt volna attól, hogy nap mint nap a tükörbe nézve szörnyülködjek magamon és ne akarjam kitenni a lábam a lakásból, pedig ezek miatt a kis séták miatt nem bolondulok bele kényszerű életembe. Eszembe jut Big ügynök, és az, hogy mit fog szólni ha meglátja rajtam a horzsolást, bár az is lehet, hogy a közelben van és két marokra röhög rajtam. Szó se róla, ha filmen nézném a mi kis szerencsétlen kettősünket, elmenne egy csúcskategóriás vígjátéknak, csak a főszereplő nő szőke lenne, mert jobban mutat. Ez diszkrimináció, de nem megyek bele, Jonathan úgy sem tudná felvenni a fonalat. Elveszem tőle a lámpát és forgatni kezdem a kezemben, még mindig remélem, hogy nem akar lenyúlni a kuyta torkán.* -Azt tudja, hogy ez állatkíííínzás?*Kissé elnyújtom a hangot mert közben lekapja a kesztyűjét és meglátom rajta a gyűrűt. Ha nem kaptam volna olyan nevelést a nagyimtól mint amilyet igen, most egy cirkalmas káromkodás hagyná el az ajkaimat. De én még csak nem is gondolok olyan szavakra, bezzeg Achilles remekül tudná tolmácsolni az érzést, ennek hiányában marad a hirtelen döbbenet, néhány szívdobbanásnyi idő elteltével a csalódás. Minden jó pasiról lekések. Megadóan kattintom fel a lámpa fényét és világítok a kutya szájába, vagy majdnem oda. A gondolataim száguldoznak, sajnálom magam rendesen, most nagyon jól jönne egy doboz csokoládé, nem is figyelek Jonathanra és a kutyára csak amikor már kész a baj; megint. Fogalmam sincs hogyan történhetett, hiszen nem oda figyeltem, csak amikor Jonathan nagyon harcolni kezdett a blökivel. Először normálisnak gondoltam, elvégre senki nem szereti ha egy hatalmas kéz a szájában turkál, vigyázok is rendesen a fogaimra, hogy ne kelljen gyakran fogorvoshoz járnom, de aztán meglátom a kezét és már tudom, hogy erre a sérülésre nem mondhatom, hogy szexi, mert a két szemével fog meggyilkolni. *-Ó istenem, nagyon fáj? Annyira sajn….*Átlépek a káromkodásán, jobban összerezzenek azon, hogy ránk csapja az ajtót. Shiva nyüszög egy sort, a mellső mancsával a száját piszkálja, de végre nyugton marad. Megsimogatom a fejét.*-Jól van, el fog múlni, ne nyüszögj már. Ha jól sejtem Jonathannak jobban fáj.*Az ajtó felé mocorgok, kiszállok én is és a táskámért nyúlok amit korábban a hátsó ülés elé tettem. Rácsukom a másik ajtót is a kutyára, had szokja a helyet egyedül, hátha úgy jobb neki. A heves ugatásból ítélve nem igazán, kérdés mi marad az ülésből mire visszaülünk. A táskámban zsebkendőt keresek, nedves törlőkendőt a kabátomra, bár azt hiszem azzal csak jobban elkenem….és míg keresgélek, megkerülöm a kocsit és Jonathan felé tipegek….a táskában pedig olyasmibe akadnak az ujjaim, aminek nem kellene ott lennie. Megtorpanok, ijedten nézek Jonathanra, de legalább most ez nem is néz ki furcsának, hiheti azt is, hogy őt sajnálom, ami igaz, de jelenleg magamat még jobban, mert azt nem teszem zsebre amit azért kapok majd, hogy a kocsikulcs végig a táskámban volt. Mert abba akadtak bele az ujjaim és most már emlékszem, hogy amikor a kutyáért nyúltam, letettem a táskámat és beledobtam a kulcsot. *-Mutassa. Remélem nem tört el. *Odalépek és a kezemet nyújtom az övéért, a másikban már ott a csomag nedves kendő, borogatásnak jó lesz. Az a kérdés, hogy most kit vigyünk előbb orvoshoz, tud-e így vezetni Jonathan?* -Nagyon sajnálom, ez az én hibám. Jóvá teszem, ígérem. Teszek rá borogatást…..ó, az ég szerelmére! Borzalmasan néz ki.*Legalább olyan elkínzott arccal nézegetem a kezét mintha nekem tört volna el az ujjam. Ez persze rajta nem segít de a lelkének jót tehet ha együtt érzek vele. Ha hagyja akkor óvatosan betekerem a nedves, hűvös kendővel…*
- Ó, vagy úgy... - kapcsolok, hogy sikerült félreértelmeznem kissé a szavait. Ha tudnám, hogy nem sokkal később pedig pont azt fogom latolgatni, hívjam-e a húgom mint erősítés, miután úgy tűnik, egy kutya lenyelte a kocsikulcsot, és szükség lenne a pótkulcsra... - Jesszus, ezt csak így fejben? Ez azért egy kicsit félelmetes... nem mondták még soha magának? - nézek rá kissé elképedve, mert oké, hogy én a különféle haszonnövények vetési idejét rázom ki hozzá hasonlóan kisujjból, de a matek... maradjunk annyiban, hogy sosem szerettük egymást ennyire, és örök hálám annak, aki feltalálta a számológépet. - Hát... utólag lehet, de amikor megtörténik, a legtöbbre nem mondanám, hogy az. - mert egy-két heg, még fogjuk rá, talán... bár azt sem igazán értem, azokon mit talál bárki is szexinek, de hogy amikor ömlik a vér, mert favágás közben megcsúszott a fejsze, és a saját lábadban állt meg... nos, azt határozottan nem mondanám annak. Csak megkönnyebbülve bólintok arra, hogy ő is megúszta a kutyával való birkózást, fogjuk rá, egész jól, azért némi lelkiismeret-furdalásom lenne, ha heg maradna utána – még úgy is, hogy nem az én ötletem volt, hogy vigyük ezt a négy lábon járó átokfajzatot orvoshoz. Vagyis... azt én vetettem fel, de nem én ragaszkodok ehhez a kóbor ebhez kettőnk közül. - Nem, annyira elvetemült én sem vagyok, csak a szájüregét akarom megnézni, utal-e bármi arra, hogy megette. - még csak azt kéne, szerintem meg is fulladna szerencsétlen dög, ha tényleg lenyúlnék a torkán. Igaz, túlzottan nem rajongok érte, de azért a halála ne az én lelkemen száradjon már...! - Mert... abban sem voltam biztos, hogy van pórázam. Nem gondoltam volna, hogy ketten is ilyen nehezen bírunk el vele. - vallottam be bocsánatkérő tekintettel, mert igaza van, lehettem volna okos előbb is, bár az sem jelenti azt, hogy megúszta volna a karmolást. Lehet, hogy a pórázt se akarta volna a blöki, ha előre látja, és akkor azért pánikolt volna? - Dehogy állatkínzás, szőre szála se görbül. Akkor az állatorvosok mit mondjanak? - jelentem ki, elvégre nyúlkálnak ők cifrább helyre is, mint egyik-másik állat szájába, drága sógornőm biztos jókat tudna sztorizni róla, milyen egy „vidéki” állatorvos élete. Szóval nem, nem hat meg különösebben a hiszti ezzel az állatkínzós szöveggel. Nos, mit mondjak, nem vagyok állatorvos, és látszik, mert valószínűleg akkor nem ilyen könnyelműen bántam volna egy olyan kutyával, amit először látok életemben – és nem is csapnám pár perccel később sajgó ujjal az ajtót a kutyára és szerencsétlen nőre. Azt mondjuk nem tudom, a kutya hogy viselte, de felé lesek, esélyes, hogy semmi baja, akkor nem lenne ilyen nyugodtan. Tipikus, mondhatom, az én formám... Miért van ennyi baj egy kutyával? Nem értem, miért vág Bessie olyan ijedt arcot, talán az előbbi számlájára írandó? Vagy azt hitte, valami nagyobb baj történt? Talán mindegy is, igaz, először nemigen akaródzik mutogatni a sérülésemet, de ha már a kezét is nyújtva, végül csak engedek, néhány pillanatnyi hezitálást követően. - Mondanám, hogy én is... de eléggé úgy tűnik. – jegyzem meg lemondóan, elvégre még egy perce sincs talán, de már látszik, hogy kezd bedagadni, és szép, vöröses árnyalatot felvenni. Mozgatni sem igazán bírom, szóval... inkább csak hagyom, hadd kerüljön rá borogatás, jobb ötletem nekem sincs éppenséggel. - Mindegy, úgy sem maga tehet róla. - csóválom a fejem, elvégre az én díjnyertes ötletem volt, hogy a kutya fogai közé dugom az ujjam, ő még próbált is lebeszélni róla, teljességgel magamnak köszönhetem. - Köszönöm. - felelem végül, igaz, fájni még mindig fáj, de legalább a hideg jól esik rá egy kicsit - Tényleg ennyire szörnyen néz ki? - mert ha igen... hát, legalább nem valami természetellenes szögben van kicsavarodva, ha még azt is a helyére kéne tennünk, édes istenem... - Viszont attól tartok, így kizárásos alapon marad a séta. Én meg szerintem szólok a húgomnak, hogy keresse meg a pótkulcsot. - nézek az autóra lemondó tekintettel, nem mint ha olyan szívesen hagynám itt, nyitva, de nem éppen az a típus, amiért annyira kapkodnának, szóval csak nem lopják el, mire visszaérek. Meg hála az égnek, az állatorvos se a város túlfelén van, hogy órákig kéne gyalogolni addig, úgyhogy ha nincs más, az ép kezemmel már nyúlok is a zsebembe, hogy előhalásszam a telefonomat.
*Végre megértjük egymást, bár gyanítom a későbbiekben még elő fog fordulni hasonló egymás mellett elbeszélés, ez a férfiak és nők között gyakran előfordul. Nem sokkal később magamra leszek büszke, még soha nem mondták, hogy félelmetes vagyok azért mert fejben számolok, de ez a mostani szövegkörnyezetben egész jól hat. Fülig szalad a szám s megrázom a fejem, láthatóan ki tudnék bújni a bőrömből, épp csak a kutya nem hagyja. Tény és való, ez a titkolózás nem nagyon megy nekem, az ösztönök működnek és a számolás az nálam olyan mint a kutyánál a terület körbepisilése, vagy a szaglászás, magától megy. Persze nem vagyok fejszámoló zseni, de rákényszerültem a munkám miatt, mert míg könyvelés közben a számológépet néztem, visszatérve a számolt táblázathoz és grafikonhoz már elvesztettem a fonalat. Természetesen a végén mindent leellenőrzök, de az már gyorsan megy. Ezt a racionális énemet meglehetősen lágyítja a végtelen romantikus, ez is ösztönös volt, így kompenzálom magam és szinte mindenhez képes vagyok legalább egy csöpp romantikát társítani, ide tartoznak a szexi hegek is.* -Nem is arra gondoltam, hogy a patakokban folyó vér szexi, hanem a forradásokra. Ez korábban, úgy értem a vad barbarizmus idején, amikor a férfi ember még csak vadászott, érdemnek számított. Akinek több forradása volt az volt a csapat kanja, a vad és erős férfi aki minden nőt képes megvédeni, naná, hogy tapadtak rá. Szerintem innen van belénk kódolva az is, hogy oda vagyunk a rossz fiúkért, csak mára ez kissé elferdült. *Némileg szakadozva mondom mindezt, mert közben a kutyára koncentrálok, de ahogy fejben számolni is megy harc közben, úgy minden másról csicseregni is. Szerencsére több karmolást nem kapok de nem Shiva érdeme hanem az én megfeszített figyelmemé, annak is örülök, hogy nem marad nyoma, hiszen csak megkarcolt és nem szakította fel a bőrt. Szépen is néznék ki forradásos arccal, a nőknél ez nem szexi, ellenben egy pasinak az arcát markánsabbá teszi. Hát nem igazságtalan? Jonathan megnyugtat, hogy nem akar lenyúlni a blöki torkán, elhangzik tőlem egy „Ó, ja, akkor jó” megkönnyebbült sóhaj mielőtt még leszedném mind a tíz körméről amiért csak most jutott eszébe a póráz mint megfelelő fékrendszer egy elszabadult, kamaszkorát élő kutya számára. *-Hihetetlen, hogy milyen erő van benne. Persze le is teríthette volna, ha ráveti magát csak hát a maga súlya ugye, szegényt talán összenyomta volna. *Sajnos nem ez az egyetlen dolog ami a lelkemig hatol. Jonathan gyűrűjét látva majdnem lenyelem a nyelvemet, mondjuk szép lenne ha megtörténne, a legjobb Hollywood-i forgatókönyvíró sem kreálhatna mesésebbet, mint harc a kutyával és a főhősnő megmentése a saját nyelvétől. A gyűrű látványa nyújtja el a szó végét, ez a döbbenetem jele és egyben fájdalmas lemondás. Azt hiszem elmegyek egy karmakutatóhoz és számon kérem, miért osztott a sors rám ilyen gyalázatos szerencsétlenséget. Kizárt, hogy Jonathannál is jobb vár rám valahol, de ha így van, az biztos nem Fairbanks és szerencsétlen várhat az idők végezetéig. *-Az állatorvosnak nem fáj bárhova is nyúl be. *Ez a lényeg és ha gonosz lennék – de nem vagyok az – akkor kis idő múlva nem sajnálkoznék majdhogynem könnyet ejtve hanem a fejéhez vágnám, hogy „Én megmondtam!” De nem teszem, mert erősebb a gondoskodó, kényeztető női oldalam és hiába gyűrűs az a kéz, még ellátásra szorul. Elég nekem ez is ijedtségnek, hiszen én hoztam rá a kutyát, minden bajjal együtt, de még azzal is meg kell küzdenem, hogy a sérülése is miattam van, mert ha megtalálom a kulcsot, ami ott lapul a táskámban, most nem tört volna el az ujja. Egy kicsit törleszthetek mielőtt leszedné a fejem, betekergetem nedves törlőkendővel, ami hűsíti egy ideig, bár meggyógyítani nem fogja. Arra, hogy nem én tehetek róla, egyelőre nem mondok semmit, fővök a saját levemben és magamban azon merengek hogyan adjam elő a kulcsos dolgot. Mindeközben Jonathan ujja rohamos ütemben dagad, ami azt jelenti, hogy a gyűrűt már nem fogja tudni lehúzni. *-Tényleg szörnyen néz ki és a gyűrűje. Tartok tőle, hogy le kell vágni az ujjáról. *Még ez is. El leszek átkozva még a következő hat életemre is. Sajnálkozva nézek rá, ez könnyen megy, mert tényleg nagyon, nagyon sajnálom ami történt. Egész életemben ezét fogok vezekelni, csak még azt kell kitalálnom hogyan. Óriási lelkiismeret furdalással teszem a kezem Jonathan telefon után matató kezére, felnézek rá, már-már könnyes szemekkel. *-Hagyja csak. Ne zavarjuk ilyesmivel, bár tény és való, szívesen megismerném.*Természetesen nem ilyen első találkozásra gondoltam. Aztán elfordulok és megindulok a kocsi felé, hogy minél távolabb legyek Jonathatnól amikor közlöm vele, hogy: -Egyébként megtaláltam a kocsikulcsot. Ez jó hír nem?*Az a látvány azonban nem jó hír ami elém tárul mikor a kocsi felé tekintek. Shiva szájában az anyósülés fejtámlája van, a kutya pedig épp azt harapdálja, ám amikor megérzi, hogy őt nézem, ijedt szemekkel – van ilyen egy kutyának? – néz szembe velem, a fejtámla viszont még mindig a fogai rabja. Próbálok úgy állni, hogy kitakarjam a kutyát Jonathan látóteréből, és reménykedem abban, hogy közben elengedi, hogy nem szakította ki, hogy nem marad nyoma sem az egész akciónak.* -Szerintem hagyjuk egyelőre a kutyát, magát kell előbb orvoshoz vinni, szívesen vezetek.*
Még szerencse, hogy szerencsétlen ebbel birkózunk továbbra is, így egy-két hümmögéssel elégnek tartom lereagálni a nő szavait, ahelyett, hogy belemennék a töriórába, vagy abba, hogy mennyire számítanak a sérülések és hegek, khm... szexinek. - Szerintem tudat alatt megérzik, hogy állatorvoshoz készülnek velük. - jegyzem meg cinikusan, a saját kutyáink sem különbbek, kész művészet elcibálni őket az orvoshoz... már csak ezért is mázli, hogy történetesen, a szomszédban lakó sógornőm is állatorvos, inkább szokott ő házhoz jönni, mint hogy én kínlódjak egy fél falkára való kutyával. - Lehetséges, nem hiszem, hogy túlzottan díjazná. - végtére is, mennyi lehet? Úgy 20-30 kg között, saccra? Bár tény, mozdulni meg ficánkolni tényleg nem nagyon bírt volna, az meg más kérdés, hogy az autóban elég kicitelezhetetlen lett volna az ilyesmi helyhiány miatt, az utcán meg valószínűleg furcsán néztek volna ránk. Elengedem a következő megjegyzést a fülem mögött, inkább azon ügyeskedem, hogy kiderítsem, megzabálta-e ez a négylábú átokfajzat a kocsikulcsot, ám nem elég, hogy nem sikerül biztosra mennem, csak a gyanú erős, ráadásul még az ujjam is kárát látja. Egy szempillantás alatt szökik a vérnyomásom az egekbe, holott tisztában vagyok vele, hogy inkább a saját hülyeségemnek köszönhetem, mintsem a kutya hibája lenne. Ráadásul az sem nyugtat meg, ahogy Elisabeth méregeti a – valószínűleg – törött ujjamat. - Hogy mi?! Azt már nem. - rándul görcsbe a gyomrom egy szempillantás alatt, mondanám, hogy inkább vágják akkor az ujjamat, anélkül még úgy is megvagyok, de hogy a jeggyűrűmet tegyék tönkre...! Sietve oda is kapok, hogy megpróbáljam lehúzni, mielőtt még nem késő, de be kell látnom, jól látta Bessie... már most bedagadt annyira, hogy ne járjak sikerrel, sőt, csak fájdalmas grimaszba rándul az arcom. A francba... - Lehet, hogy magának semmi különöset nem jelent, de mégiscsak az én autóm, nem örülnék, ha lába kélne... - nézek furcsállva a nő után, igaz, a telefont még nem ejtem vissza a zsebembe, csak akkor, amikor közli, hogy megvan a kocsikulcs. - Tényleg? - buki ki belőlem meglepettségemben, majd már indulok is felé és az autó irányába, hogy ne vesztegessük az időt - De, az. Hol volt? - kérdezem érdeklődve, és még csak az sem érdekel különösebben, ha Shiva szétrágza az összes kárpitot... Nemsokára úgy is megszabadulok tőle, nem igaz? - Vezetek én, csak egy ujjam tört el, nem a karom. Kérem a kulcsot. - nyújtom az ép kezem az említett tárgy felé, miközben meg is állok Elisabeth mellett, igaz, a kutyára én is vetek egy rosszalló pillantást. Remélhetőleg veszi a lapot, mert ha még mindig a fejtámlát fogja csócsálni, amikor beszállok a kocsiba, akkor olyan taslit kap, hogy többet sem jut eszébe... én meg valószínűleg újra megkapom, hogy de ez állatkínzáááás! - Francokat, kutya bajom, menjünk csak az állatorvoshoz. Majd utána elnézek a dokihoz. - nem, valójában eszem ágában sincs, de hát nőből van a másik, sejtem én, hogy ha kerek perec kijelentem, hogy megvagyok doki nélkül is, úgy sem enged addig, amíg el nem rángat. Mást nem majd szólok az állatorvosnak, hogy rakja sínbe, az neki is megy, nem? Aztán majd meggyógyul, ha esetleg kicsit ferdén forr össze, még azt is túlélem, úgy sem órás vagyok...
*A szexi hegek témáját Jonathan könnyedén félretolja, szerintem zavarba hoztam ezzel, bár nem látom, hogy elpirult volna. Persze ez a férfiaknál nehezebben megy. Maradunk a kutyánál, akik szerinte olyanok mint a gyerekek, valamitől nekik is van egyfajta belső riadórendszerük, ami figyelmezteti őket az aznapi fehérköpenyes túrára. Tudom, régen nekem is volt, de már elfelejtettem, jobban járok ha időnként felkeresem az orvosokat panasz nélkül, minthogy döglődve rossz élményekkel távozzak. Most én hümmögök csak, ezen nincs mit túlragozni, ő meg aztán pláne tudja, hiszen van gyereke. Ha nem kellene a kutyával harcolnom, most elképzelném egy karon ülő csecsemővel és elalélnák. Ám e helyett megpróbálom Shivát megzabolázni, ami lássuk be nem igazán sikerül, de hát Jonathan a kutyasuttogó nem én.* -De legalább nyugton maradt volna.*Jegyzem meg némileg epésen az orrom alatt morogva, elvégre nekem kell vele hadakoznom, jogom van hozzá. Mindaddig így gondolom míg Jonathan ujja nem szenved kárt a kulcskeresés miatt, amit a kutya szájában végez. Az állatorvosra tett megjegyzésem kommentár nélkül marad és milyen szerencse, mert Shiva felülírja azt s bár Jonathan nem állatorvos, neki fáj amiért benyúlt valahova. Megtörténik a baj és én némi bűntudattal viaskodom míg végre kieszközlöm, hogy megfoghassam a kezét. Biztosan sűrűn krémezi, mert nem olyan durva mint egy kétkezi munkával kenyeret kereső férfié, csak az a gyűrű ne lenne rajta. Azt hiszem, elnézve m ilyen ütemben dagad, nem is lesz rajta sokáig, a levágása célszerű ám Jonathan megmakacsolja magát, bennem pedig felmerül a kérdés, hogy miért védi ennyire, hiszen csak egy gyűrű, a felesége is biztosan megértené és egy ékszerész két nap alatt megjavítja. *-Pedig muszáj lesz, különben elszorítja a vérkeringését és elhal az ujja. Mondjuk akkor már az ujját kell majd levágni, de a gyűrűje ép marad. Igaza van, az fontos. *Nézek rá megemelt szemöldökeim alól, hátha veszi az enyhe szarkazmust, de talán nem most kellene ilyesmire vetemednem, mikor a kulcs ott lapul a táskámban. Ami minden bajnak okozója volt. Nem vallanám be most, hogy mindeddig nálam volt, de mivel hívni akarja a húgát, muszáj. Pedig várhattam volna vele, talán még azt is sikerült volna kitalálnom hogyan ne hagyjuk nyitva, vagy elvihető állapotban, de ha a húga potyára jön ide….persze nálam is maradhatna….sosem vallanám be….de ez a hajó már kifutott a kikötőből. Próbálom jó hírnek beállítani, örüljön csak, hogy meg van és ne firtassa hol volt eddig.* -Ugyan, nem mindegy? Meg van és ez a lényeg.*Na most kellene húzni az időt, hogy ne lássa amint a táskámból szedem elő, de ezek a férfiak mindig mindent azonnal akarnak. Shivát nézve nem hiszem, hogy megúszom ép bőrrel ezt a napot, hiszen őt is én hoztam az álompasi fejére. A kutya mindkettőnk figyelmét érzékelve, először csak megmerevedik, szájában a fejtámlával, hófehér fogai még ebből a távolságból is tisztán látszanak, szinte virítanak az árnyékból. Majd lassan, továbbra is minket nézve engedi el, összecsukja a száját és eltávolodik az inzultált kocsi tartozéktól. Tisztára úgy csinál mintha mi sem történt volna, látszik rajta mit gondol, vagy mit próbál közvetíteni. „Nem én akartam, hidd el, egyszer csak belemászott a számba! Na de ilyet!” *-Máris adom. *A táskámba nyúlok, készen a kimentésemet szolgáló mondattal.* -A táskámba tettem miután megtaláltam, nehogy megint elvesszen.*S diadalittas mosollyal nyújtanám át….*-Szerintem meg előbb magát kellene orvoshoz vinni. Ki tudja meddig tart a kutyával. És ha addig elhal az ujja? *Ahogy vetek rá egy pillantást, már enyhén lilás színben játszik, az nem jó jel.* -Biztos, hogy tud vezetni? Nem igazán néz ki jól.*Elhúzom a kulcsot előle, nem szívesen játszom az idővel, de amíg nem ígéri meg, hogy előbb emberorvoshoz megyünk, addig nem adom oda, sőt, hogy meggyőzzem elindulok a kulccsal a vezető oldal felé, azzal az elhatározással, hogy majd én vezetek és neki ha tetszik ha nem, be kell ülnie mellém. Fogalmam sincs merre van a kórház vagy rendelő ahol elláthatnák, de majd mondja az utat. Addig míg eldönti, legalább megismerkedem a kocsival, ilyen nagyot még nem vezettem, előre kellene tolni az ülést is. Remélem lesz elég nagy parkolóhely ott ahova megyünk.*
Igen, igen, talán nyugton maradt volna... aztán az első keserves nyüsszentésnél megint megkaptam volna, hogy ez is állatkínzás! Ha leitatjuk, vagy összekötjük a lábait mint valami piaci csirkének, akkor is nyugton maradt volna, csak esélyesen azok még kevésbé nyerték volna el Elisabeth tetszését. Csak összeszorított foggal hallgatom az orvosi szakvéleményét az ujjam kapcsán, s bár sejtem, hogy valószínűleg igaza van, csak azért is még jobban megmakacsolom magam. - Még jó, hogy nem a hüvelykujjam, nem igaz? - kérdezek vissza, hisz hiába hiányzik az embernek 1-2 ujja, amíg nem pont az az, addig annyira nem gáz. Anélkül azért már neccesebb lenne az élet, úgy, hogy lehetetlenség bármit is megfogni, de a hüvelykujjakat meg egyébként sem sűrűn fenyegeti az a veszély, hogy egy gyűrű szorítja el, szóval... mindegy is. A felvont szemöldök sem fog változtatni azon, hogy csak úgy beáldozzam a gyűrűmet, amit az esküvő óta nem vettem le, egy törött ujj kedvéért. És mióta ezt megvettük, ékszerésznél sem igazán jártam, így teljességgel analfabéta vagyok olyan tekintetben, hogy mennyiből tartana helyrehozni a hibát. A szememben helyrehozhatatlan lenne, nem úgy, mint a törött ujjam. Végül csak közelebb sétálok az autóhoz, vetve pár nagyon csúnya pillantást az ülést rágcsáló kutyára, ami szerencsére úgy tűnik, hatásos, legalábbis lekushad a hátsó ülésre az az átokfajzat szőrgolyó. A lényeg, hogy megvan a kulcs! Amikor azonban meghallom, hogy egyenes válasz helyett milyen köntörfalazás kezdődik... Atyaég. - Ettől még az ovis fiam is jobban kamuzik. Na kérem vissza. - ismétlem el újra, a kezemet is nyújtom a kocsikulcsért, menjünk már végre az állatorvoshoz, aztán szabaduljunk meg a kutyától egyszer s mindenkorra. Nem mint ha lenne bármi extra programom így estére, de no... - Szerintem meg nem. Meddig tart amíg az állatorvos megnézi, van-e chip a kutyában, meg a tulaj címét? Kemény öt perc. Se. Mire a rendes dokinál sorra kerülünk, addigra meg az állatorvos is rég hazamegy. - valójában ennyire nem vágom fejből a pontos nyitvatartást, de tapasztalataim szerint a sima dokiknál mindig órákat kell várni. Kutyát nem lehet bevinni a váróba, azt meg nem akarom tudni, hogy mit művelne ez a sátánfattya az autómmal két óra alatt, amikor öt percre se bír nyugton maradni. Úgy tűnik azonban, Elisabethet nem sikerült túlzottan meggyőznöm az érvelésemmel, mert mire a végére érnél, már helyet is foglal a sofőr ülésen, s ezúttal én vagyok az, aki csak felvont szemöldökkel pislog nagyokat, hogy most mi van?! Hogy ő vezessen? Na azt már nem! - Ha ez az előbbi nem lett volna szimpatikus, van egy másik javaslatom is. - sétálok végül oda hozzá, hogy aztán az ajtónak támaszkodva, némi hatásszünetet követően adjam elő díjnyertes ötletemet, amivel remélhetőleg, már tényleg sikerül jobb belátásra bírnom - Vagy szépen átül az anyósülésre, és vezethetem én a saját autómat, vagy... gratulálok, ön mostantól a hátsó ülésen dekkoló kölyökkutya boldog tulajdonosa. Ami meg az autót illeti, ne aggódjon miatta, pár napon belül majd felkeresi valaki a helyi rendőrségről, hogy visszaszolgáltassák. Minden jót, én hazamentem! - közöltem nemes egyszerűséggel, majd a válaszától függően, vagy beülök a kormány mögé, ha felszabadul a helyem, vagy tényleg elindulok haza, gyalog. Egy kis séta úgy se vág földhöz.
-Igen, szerencse, különben nem tudná mutatni, hogy minden rendben.*Felmutatom az enyémet, jelezve mire gondoltam. Ezek a pasik, ha egy nő jót mond, csak azért is megmakacsolják magukat, nehogy nekünk legyen igazunk. Ego. Persze tudom mire gondolt amikor a hüvelykujját emlegette, de komolyan bosszant, hogy még a szarkazmus sem képes jobb belátásra bírni. Ha nem lenne ennyi gondunk, minden bizonnyal ráérnék elgondolkodni azon a nagyon erős tényen, hogy Jonathannak komoly oka van fontosnak tartani azt a gyűrűt. Eddig nem beszélt a feleségéről, de talán olyan házisárkány akitől félni kell és ha levágnák a gyűrűt az ujjáról, az is lehet, hogy utána a férfiasságát veszítené el, azért meg nagy kár lenne. Ám mivel Shiva és a bedagadt ujj épp elég egy hideg délelőttre, nem állok le merengeni és nem is kérdezem meg miért olyan fontos, hogy még egy pár dolláros javítást sem kockáztat meg. Egyébként is van elég vaj a fejemen, otthon Floridában már olvadna. *-Nem _hazudtam_! Meg van a kulcs!*Ha szűken vesszük, akkor igazam van és maradjunk a tényeknél. Kikerültem a kulcs hollétére vonatkozó kérdést, de az attól még nem „kamu” ahogy Jonathan mondta. Shivát nézem, azért elég mókás ahogy emberi módon visszakozik és az a vicsor, még pofátlan vigyorgásnak is elmegy. Jonathant persze nem hatja meg, és a csúnya nézése célt ér, Shiva lekushad az ülésre. A kezembe akad a kulcs de még sem adom oda, valahogy rá kell vennem Jonathant, hogy az ujjával törődjünk előbb. A kérdésre hitetlenkedve kerekítem ki a szemeimet.* -Fél órája próbáljuk _csak_ a kocsiba betuszkolni, maga szerint meddig tart míg a fertőtlenítő szagú rendelőbe cipeljük, két és fél kézzel? A _rendes_ dokihoz pedig bejuttatom ugyanannyi perc alatt mint amennyi kezünk van kettőnknek. Bízzon bennem.*Nem rég kíváncsi voltam arra, hogy Jonathan milyen amikor mérges, elvégre a húga szerint tud olyan is lenni. Most megtudom, legalábbis nagyon közel állunk ahhoz az állapothoz, és ez csak fokozódik amikor kijelentem, hogy vezetnék én. Feltételes módban. Vagyis ki sem ejtettem ilyet a szépen ívelt ajkaimon, de már a feltételezése is annak, hogy ő nem képes rá, valami állatias ösztönt hív elő belőle amivel a kocsiját védi. Mint régen a vademberek a nehezen megszerzett zsákmányt. Az újabb javaslat miatt nem gyanakszom, sőt még örülök is, hogy képes kompromisszumra.* -Nocsak, rendben, mondja csak.*Korán örültem, a mosoly lefagy az arcomról. Lassan,minden egyes szótól egy árnyalatnyit fakul, végül elnyílt ajkaim úgy maradnak mint egy gyereknek amikor olyat lát amilyet még soha. Mondjuk a helyzet ugyanaz. *-Ezt nem gondolhatja komolyan! Nem mehet haza! Leesik az ujja mire hazaér gyalog! *Velem lehet beszélni, ha a társalgás ésszerű, de ez most nagyon nem olyan.* -Rendben, vezethet de akkor előbb a maga ujjával megyünk orvoshoz. De! Ha még sem tud vezetni, én vezetek, vagy elmegyünk taxival ha annyira félti a kocsiját. *vetek egy riadt pillantást az emlegetett testrészre ami a szivárvány sötét színeiben pompázik és olyan akár egy kötözött sonka. Mi meg alkudozunk. Remek. *-Csak gyorsan döntse el, különben nem lesz mit megmenteni és pont az a gyűrű fogja a vesztét okozni amit annyira félt.*A kulcsot amit az előbb elhúztam az orra elől, most meglóbálom előtte, de csak annyira közel, hogy ne érje el, vagy el tudjam kapni időben, ha esetleg nekem nem tetsző választ adna. A riadtságom ellenére próbálok kedvesen mosolyogni, hogy tudja, én csak jót akarok neki. A bánatos kutyaszemek eddig nem jöttek be.*
Szerencsére ellen bírok állni a kísértésnek, hogy az érvelés hallatán a tenyerembe temessem az arcomat, így csak némi megrökönyödött tekintettel csóválom a fejemet, miközbe lerí a képemről, hogy én ezt nem hiszem el... - Jó, jó értettem, megvan a kulcs. Akkor mire várunk még? - emelem fel a kezemet védekezően, bánom is én, csak haladjunk már valamerre ahelyett, hogy úgy civakodunk minden értelmetlen apróságon mint a rossz házasok. Szerencséje a kutyának, hogy inkább fedezékbe vonul, már csak azt az egyet sajnálom, hogy a csúnya nézés Elisabethnél nem működik legalább ilyen hatásosan. Álmodik a nyomor, tudom, de hogy még a saját kocsikulcsom visszaszerzéséért is ennyit kell küzdenem, hát azon meg egyenesen megáll az eszem. Tudom, én voltam a hülye, kellett nekem nő kezébe adni azt a fránya kulcsot, de sebaj, tanultam belőle. Többet se! - És maga szerint, ha ezzel megyünk előbb orvoshoz, akkor mennyit fogunk ott ücsörögni? Mert valószínűleg ez sem öt perc lesz. Akkor sem, ha ennyi alatt bejutunk. - emelem fel a kezemet úgy, hogy jól láthassa a törött ujjamat. Nem ez az első csonttörésem, tudom, hogy mivel jár... sebészet, aztán röntgen, aztán vissza a sebészetre, aztán mire helyre rakják meg begipszelik, lepapíroznak mindent, huszonötször megkérdezni mindenki, hogy „és hogyan sikerült eltörni?”... lejár a személyim, mire felkerül az a nyomorult gipsz. Vagy rögzítő, vagy tudja a fene, hogy mi. Bizzak benne. Bízzak benne? Egy vad idegenben, akivel most találkozok először? És rám akar tukmálni valami kóbor kutyát, és még a kocsikulcsomat sem akarja visszaadni, most meg már lerázni sem bírom? Bízzak benne, kedves, mondhatom. Mondom hát én is a saját ötletemet, és akármilyen aljas dolog is, de némi elégtételt azért éreztem, amikor lehervadt a mosoly az arcáról, sőt mi több, ilyen kétségbeesve próbálta menteni a menthetőt. - Halál komolyan mondtam. Miért ne mehetnék? Ha leesik, leesik, az én ujjam, nem magának fáj. - bár ha végül tényleg menthetetlennek bizonyulna, valószínűleg nem néznék rá túl kedvesen, ha eztán még találkozunk, de lássa kivel van dolga, még a visszakozása ellenére is maradok és végighallgatom, ahelyett, hogy sarkon fordulnék és ott hagynám ahol van, kutyástól-autóstól. - Nem ülök autóba, ha más vezet. - szögezem le még most, az elején, mielőtt még beindulna a fantáziája, szóval ha nem tetszik neki a vezetési stílusom, taxizhat egyedül, vagy gyalogolhatunk. És nem, nem a férfiegó, szimplán csak annak tudható be, hogy a szüleim autóbalesetben haltak meg, egyszerűen nem vagyok nyugodt, ha más vezet. Ha neki sem, akkor meg nem muszáj jönnie... Csak csendben morgolódva mérlegelem a lehetőségeket magamban, amikor végre elhallgat – mert amennyit fecsegni tud, aközben képtelenség koncentrálni, valljuk be. Valahol bánom, hogy egy idegen, mert ha a húgom nyomna le ilyen hisztit, már rég belevágtam volna a hóba, hogy lehiggadjon, ami valljuk be, elég hülyén venné ki magát jelen helyzetben. Másrészt meg... hála az égnek, hogy nem ismer jobban, mert akkor egyből tudná, hogy szoríthatna rekordidő alatt sakk-matt helyzetbe. - Nem bánom, menjünk. - adom be végül a derekam, amolyan előbb szabadulok módon, mert van egy olyan érzésem, előbb követne hazáig, mint hogy itt hagyjam. Azt meg inkább nem kockáztatnám, így csak a kezemet nyújtom a kulcsért, már azt sem tudom, hanyadszorra, ha pedig a sofőrülés is felszabadul, akkor remélem, elindulhatunk végre, és nem jut eszébe semmi „meglepetés”.
*Most komolyan, miért olyan nehéz megérteni, hogy az ujja fontosabb mint a kutya aki jól van, nem éhezik és most már biztonságos helyen is van a kocsiban, ott aztán nem fogja elütni más autó. Persze a kárpit biztosan kárát látja majd, de azt meg lehet javíttatni, míg az ujját egy bizonyos idő után már nem. *-Magára, hogy végre belássa és eldöntse, hogy mi a fontosabb.*Szemeket forgatok és meresztek rá. Miért ilyen nehézfejű minden férfi? Miért nem lehet egyszer, csak egyszer az életben egy nőre hallgatni mikor jót akar? Nem azt mondtam, hogy menjünk együtt világgá, csak annyit, hogy előbb az ő ujjával törődjünk mert ha sokáig aszalja, elhal, és már nem tudják megmenteni. Természetesen munkál bennem a lelkiismeret-furdalás is, hiszen közvetve én voltam a baj okozója, miattam nyúlt le a kutya torkán a kulcsért, ami nem is volt ott. Nem lenne ekkora a baj, ha nem szorulna rá a gyűrű, hagynám én is az egészet, elvégre az ő döntése, de így. Néha vetek rá egy aggódó pillantást és egyre rondább, gondolom fáj is. *-Az már mindegy, ha kell az asztalra csapok, de legalább foglalkoznak magával és végre lekerül az a gyűrű az ujjáról, már azért megéri előbb odamenni. Elszorítja a vérkeringését. Ha azért aggódik, hogy mit csinál addig a kutya a kárpittal, megnyugtatom, hogy amikor már jó kezekben lesz, vigyázok rá amíg ellátják.*Már van bennem némi könyörgés is, hogy menjünk már, döntse el végre, mert ha annyira akar vezetni, akkor bizony muszáj meggyőznöm, hogy előbb a kórházba menjünk és csak utána az állatorvoshoz. Abba is belemegyek, hogy ő vezessen, felnőtt ember, el kell tudnia dönteni felelősségteljesen, hogy képes-e rá úgy, hogy közben nem veszélyeztet másokat az úton.* -De nekem is fájna, borzasztó érzés lenne ha maradandóan sérült. Egyébként miért ennyire fafejű?*Néha a férfiak annyira gyerekek tudnak lenni. Elég belengetni az orruk előtt a fehérköpenyt és végük, egy náthától is úgy tudnak szenvedni mintha rájuk esett volna egy tank. Már-már belemegy az ajánlatomba, de nem férfi lenne ha csak úgy simán rábólintana. Nagyot sóhajtok, csak menjünk már.* -Jól van, nem fogok vezetni. Most megnyugodott? Mehetünk végre?*Azért szurkolok közben, hogy Shiva ne csináljon semmilyen őrültséget míg megérkezünk, persze utána se, addig biztosan, mert akkor megint kezdődik minden előröl és a lelkiismeretem már nem bír el több veszteséget. Csak nézek rá várakozón, reménykedve, hogy eldönti végre és a nekem tetsző választ adja, mehetünk a kórházba, képes lesz vezetni és nem esik le az ujja. Természetesen ha nemet mond és elindul gyalog, utána hajtok a kocsival, ha letarolok mindent akkor is mellette fogok csorogni míg jobb belátásra nem bírom. Big ügynök minden bizonnyal nem értékelné, hogy így kerülök majd be az újságokba, hirdetve, hogy hol is tartózkodom, de a lelkemre venném ha miattam kellene levágni Jonathan ujját. Magamban szuggerálom, százszor is kérem, könyörgöm minden szenthez és a szűz Máriához, hogy adjon neki józan észt, majd mikor végre beadja a derekát, megkönnyebbülten sóhajtok fel, még egy mosolyra is futja.* -Köszönöm. Nehéz menet magát bármiről is meggyőzni.* Természetesen én nem bízom benne, és tartok attól, hogy amint a kezében lesz a kulcs, villámgyorsan képes beülni és elindítani a kocsit még azelőtt, hogy mellé ülnék, és igen, azt is kinézem belőle, hogy megkockáztatja Shiva nyakán maradását, csak tőlem szabaduljon. Szánalmas, hogy sikerül mindig elrontanom a legjobb partikat. Megkerülöm a kocsit, beülök és a vezetőülésre dobom a kulcsot. Most már mehetünk.* -Siessünk, minden percért kár.*Shiva megörül, hogy végre van társasága és senki nem néz rá csúnyán, előrehajtja a fejét és nyalakodni kezd, kit hol ér. Egy legyintéssel hajtom el a fejét.* -De tájékoztatásul közlöm, ha esetleg azon törné a fejét, hogy az állatorvos felé indul el, kihasználva, hogy fogalmam sincs hol a kórház, nagyon megbánja. *A mutatóujjammal fenyegetem meg, de közben bájosan mosolygok. Azt még nem tudom mivel büntetném meg, de majd kitalálom*
- Könyörgöm, csak _ezt_ ne. - grimaszolok én is egyet, ahogy meghallom a kioktató hangnemet, miszerint az egész az én hibám – természetesen, mert mindig a nőknek van igaza, nem? – mellé pedig még azt a szemforgatást. Akármennyire is próbál megfélemlíteni vele, vagy akár meggyőzni, egyelőre nem sok sikerrel jár, van bennem annyi dac, hogy ne hagyjam magam ilyen könnyen. Még mit nem! - Persze, magának könnyű, senki sem ismeri itt, én szívok amiatt, ha jelenetet rendez a dokinál. - csak ezért meg könyörgöm, hadd ne váltsak dokit... igaz, ha nem veri ki a balhét, akkor meg sanszosan ücsöröghetünk órákat, szóval ott vagyunk, ahol a part szakad. Csak hallgatom, és hallgatom, és most már én vagyok az, aki az ég felé emeli a fejét kínjában, miközben egyik fülemen be, a másikon ki, amit mond, csak próbálom megőrizni a hideg véremet. Nem, nem a húgom, hogy nekiálljunk úgy istenesen veszekedni a semmi közepén, hanem valami vad idegen. Végül csak megadja a kegyelemdöfést az önsajnálattal, hogy még bennem is felébred némi lelkiismeret-furdalás miatta, és azt hiszem, ott jutunk el odáig, hogy végül megadom magam. - Oké. Akkor előbb a kórház. - sóhajtok fáradtan, azt meg csak az orrom alatt morogva jegyzem meg, hogy nem vagyok fafejű. Ha én az vagyok, akkor ő micsoda, hogy ennyire erősködik, holott nem is ismerjük egymást? Mint ha minimum az anyám lenne, bár ennyire talán ő se vitte túlzásba az aggodalmaskodást, amíg élt. - Nem, de menjünk. - annyi jómodor azért szorult belém, hogy csak magamban jegyezzem meg, majd akkor nyugszok meg, ha végre elválnak útjaink, és egyedül, kutya meg vendég nélkül végre hazaérek, egy darabban. Nem, hangosan még csak véletlenül sem, a végén még sikerülne úgy a lelkébe gázolnom, hogy tényleg itt hagy, aztán még szarabbul érezném magam miatta. - Hát... ezt inkább veszem bóknak, mint sértésnek. - jegyzem meg, mialatt mindketten odakeveredünk a saját helyünkre, és a kulcsot is megkapom végre, már az ég tudja, hogy hányadik nekifutásra. A leckét mindenesetre megtanultam, kocsikulcsot nő kezébe nem adunk, legyen akármilyen vészhelyzet. Pont. - Hip hip hurrá. - kapom el a kulcsot, igaz, jobb kézzel, lévén jobb kezes vagyok, ezért is külön élmény, hogy a jobb gyűrűsujjamat sikerült eltörni. Csak egy halk felszisszenés, majd mint ha mi sem történt volna, már indítom is az autót. Vetek még egy pillantást Shivára, de szerencsére amint meghallotta a motor búgását, csak remegve lapult le a földre az ülés mögé, így úgy néz ki, egyelőre tőle sem kell tartani, indulhatunk. - Nagyon megbánom? Na, erre kíváncsi vagyok. Miért is? - vonom fel a szemöldököm, ahogy Elisabeth felé sandítok. Egyébként nem is lenne rossz ötlet, ha már ott vagyunk, úgy is hülyeség lenne átmenni a kórházba, de félek, őt nem lenne ilyen könnyű meggyőzni. Mindenesetre ha van is kétsége, egy szót sem szólok az úticélunkat illetően, csak amikor bő öt perccel később beállok a kórház előtti egyik parkolóhelyre, válhat számára világossá, hogy nem, nem vertem át. - Inkább szeretne bejönni és balhézni egy sort az asszisztensekkel, hogy előbb sorra kerüljek, vagy bébiszitterkedne a kutyával a kocsiban? - ha az utóbbit választja, a kulcsot akkor sem hagyom itt neki, tanultam az esetből, szóval fagyoskodhat a kocsiban, amíg én nem végzek. Ha viszont kitalálta, hogy mit szeretne, akkor vele vagy nélküle, de el is indulok befelé a kórházba, igaz, amilyen lendületesen indultam meg a kocsitól, az hamar alább marad. Mire a bejárathoz érek, már nyugdíjasokat megszégyenítő sebességgel vánszorgok, jobbra, balra nézelődve, mint ha azt nézném, merre menekülhetnék... hiába, túl sok rossz emlék köt ide.
*Esküszöm sokkal könnyebb egy világméretű cég tíz éves adóbevallását elkészíteni mint a férfiakkal zöld ágra vergődni, főleg az előttem álló mintapéldánnyal. Pedig nagyon jóképű, még haragosan is, kár érte. Persze biztosan nem unatkoznánk ha mi ketten…nem gondolom tovább, az álmodozásnak nincs most helye, Jonathannak van a kórházban, betegágyon, röntgen alatt. *-Ha ismerik akkor nyílván jobban bánnak majd magával és gyorsan.*Azt nem ígérem meg, hogy nem rendezek jelenetet, de ha nem szükséges akkor nem hívnám fel magamra a figyelmet, a végén még belekerülök a helyi hírekbe, valami szaftos szalagcímmel és Big ügynök foghatja a fejét. Meg én is, amit azért kapok tőle. Hiába beszélek, úgy tűnik mindent elenged a füle mellett, nem is rám néz hanem az eget kémleli. A változás akkor következik be amikor arról győzködöm, hogy ha bármi komoly történik vele az nekem is fájna, a lelkemnek és nagyon oda lennék meg vissza. Szélesen elmosolyodom, egy kis siker persze nem vezet a mennyországba, de azért csak sikerült meggyőznöm. Ezt megjegyzem magamnak, szóval ha bűnbánatot gyakorlok és uram bocsá` még el is sírom magam, azzal kifogom a szelet a vitorlájából. Nem is érdekel mit morog az orra alatt, csak morogjon, a lényeg az, hogy végre elindulhatunk és a végcél a kórház lesz. A kocsiban persze nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg mennyire nehéz dolgom volt vele.* -Egyik sem volt igazán. Inkább csak puszta tény.*Azért legyünk pontosak. Nem akartam én megsérteni, de nem is jó értelemben mondtam amit mondtam. Lehet, hogy volt benne némi szarkazmus is, erre már nem figyelek, mert végre beadta a derekát és nem szeretném ha meggondolná magát. Azok után pedig ahogy felszisszen a kulcs elkapásától, vetek rá egy sötét „na ugye megmondtam” pillantást és szegény Shiván csattan az ostor mindkettőnktől, hiszen én is elhajtom a kezemmel és Jonathan is csúnyán néz rá, a motor duruzsolása pedig végképp a hátsó ülésbe gyömöszöli. Na, végül is minden pasihoz van ellenszer csak meg kell találni. Jonathanhoz nem a fenyegetés a megoldás de nem bírom megállni, hogy ne figyelmeztessem, bár fogalmam sincs, hogy hogyan bánná meg, de a kérdésre nagyon határozott arcot vágva fordulok felé.* -Ne akarja megtudni. *Magamat átkozom amiért ennyire képes voltam magamra haragítani, de a legrosszabbat hozta ki belőlem a makacsságával, persze én sem fogtam vissza magam. Nem hibáztatnám ha azonnal lefékezne és kilökne a kocsiból, persze úriember, nem tenne ilyet…azt hiszem. Nem is szólalok meg az út alatt, úgy lapítok mint Shiva hátul, és nagyon remélem, hogy a kórház elé érkezünk és nem azért mert számot kellene adnom arról hogyan bánná meg hanem mert féltem az ujját, tényleg. Sajnos mivel nem ismerem még mindig annyira a várost, hogy tudjam mikor hol járunk, csak akkor tudok megkönnyebbülni amikor a kórház parkolójába érünk, nem is palástolom. Nagyot sóhajtok és amint megállunk már szállnék is ki. *-Nem szeretnék feltétlenül balhézni, de nem engedném be egyedül. Bekísérem ha nem baj.*Mondjuk ha baj akkor is. Shiva persze kint marad, de megígértem, hogy nem hagyom azt sem, hogy tönkretegye a kárpitot, szóval majd később kijövök ha Jonathan már jó kezekben van. Ezt azonban még nem közlöm vele, mert még hisztizni kezdene, feltételezem az életben még egyszer nem adná a kezembe a kocsikulcsot. Kiszállok jelezve, hogy felesleges ellenkeznie és bele is karolok természetesen a bal oldalon, hogy ne törjem el még több ujját. *-Csak azért nehogy elszaladjon.*Mosolygok rá immár a győztesek diadalával és ugyanezzel a határozottsággal szólítom meg odabent a betegirányítót.* -Szép napot hölgyem! Kérem, tudna nekünk segíteni? Történt egy kis baleset, ide hívna egy orvost most azonnal? Nem, nem egy ápolót hanem orvost, köszönöm. Egyikünk sem szeretné ha Jonathan elveszítené az ujját, ugye?*Átnyúlok a már bátorságát vesztett Jonathan előtt a jobb kezéhez és óvatosan felemelem, megmutatva a lila és más sötét színekben játszó, kötözött sonkára emlékeztető ujját, amin valahol ott csillog az a fránya gyűrű is, minden baj okozója. Mert ha nem lenne már rég kicsikartam volna egy randit, az ő ujja nem lenne bajban és talán a kocsikulcsot sem felejtettem volna el. *-Kérem foglaljanak helyet, amint szabad lesz az orvos szólok neki.*Ó, hét ez így nem fog menni. Bájos, annál fenyegetőbb mosolyt csalok az arcomra.* -Nem értett meg engem. Nem várunk, különben elveszíti az ujját, már majdnem elhalt, látja? Fekete. Le kell vágni a gyűrűt az ujjáról. Emelje fel azt a telefonkagylót legyen olyan kedves és hívjon ide egy sebészt, traumatológust, akárkit akinek orvosi diplomája van és el tudja dönteni, hogy mire van szükség. Köszönöm.*Higgadtan, már gyanúsan higgadtan közlöm vele ezeket. A nagyom azt mondta, kiabálással nem megyünk semmire, de ha halkan beszélünk, hűvösen de mosolyogva, akkor az félelmetesebb mintha becsörtetne egy motoros banda. Határozottan mintha egy csapat ügyvéd állna a hátunk mögött. A betegirányító hölgy rám néz, majd Jonathanra, az ujjára majd megint rám és a telefonért nyúl. Én meg visszanyelem a diadalkiáltásomat, és a kabát takarásában megszorítom Jonathan karját.*
Csak a számat húzom arra, hogy csak azért gyorsabban sorra kerülnék, mert ismernek, inkább csak jönnek a szokásos jópofizó bájcsevej, hogy hogy van a család, hogy megy a munka, de ha valamit, hát azt most végképp nem kívántam. Nem egy idegen előtt. Halleluja, legalább már haladunk, és nem csak egy helyben állva toporgunk meg civakodunk. Igaz, nem feltétlenül olyan irányt vesznek az események, amilyet én terveztem, de a semmitől ez is jobb, nem igaz? Egyszer csak elválnak az útjaink, azt viszont bánom, hogy a lelki terrort meg a bűnbánatot ilyen rosszul viselem még mindig. Vagy nem szedtem magam némi immunitást, könnyebb dolgom lenne. - Ha maga mondja... pedig igazán kíváncsi lettem volna. - pláne, mert nem is igazán vagyunk egy súlycsoportban, és tudom, ettől még nem kell lebecsülni a másikat, de... a kíváncsiság nagy úr, no. Ha nem lenne már ennyire mehetnékem, biztosan addig provokálnám, amíg valami konkrétabbat is kiszedek belőle, így azonban... irány a kórház. - Ha nem baj... milyen kedves. Mert ha baj lenne, akkor talán itt maradna? - kérdezek vissza a szememet forgatva, legalábbis nem ilyennek ismertem meg, így hát jobb híján csak intek neki, jöjjön csak. Azt nem mondom, hogy az, hogy már megint szó nélkül belém karol, nem feszélyez, de előbb kezdek el pánikolni a kórház miatt rám törő rossz emlékek miatt, mint hogy ezen problémázzak... Sőt, anélkül talán lehet, hogy még mindig csak a kórház udvarán ácsorognék, ha nem lenne, aki óvatosan maga után húzna a recepcióig. Csak akkor eszmélek fel egy kicsit, amikor Elisabeth már a betegirányítónak darálja a mondandóját, majd a kezemet megragadva be is mutatja az említettnek, hogy mi a baj, azon meg, ami választ kapunk, már meg sem lepődök. - Nem megmondtam, hogy ez hosszú lesz? - fordulok Bessie felé, és már indulnék is, hogy szófogadó, jó gyerek módjára letegyem magam az egyik szabad helyre, amikor meghallom, hogy kedves kísérőm nem adja fel ilyen egyszerűen. Igaz, amilyen halkan beszél, kénytelen vagyok közelebb somfordálni, hogy rendesen halljam, mit is mondd – igaz, az elejéről lemaradok, csak a végére csoszogok vissza, de azt kell mondjam, tud a csaj... Valahol még örülök is, hogy nem nálam vetette be ezt a kártyát, valószínűleg nálam is olyan hatásos lett volna, mint szerencsétlen ügyintéző esetében. Nem is kell sokat ücsörögni a váróteremben, pár perc múltán, ahogy felszabadul a következő vizsgáló, már hallom is, ahogy a nevemet szólítják, én meg a kabátomat a széken hagyva Elisabeth őrizetében indulnék is befelé... Amíg meg nem hallom az asszisztens kedvesnek szánt, ám igencsak betaláló megyjegyzését. - Mr. Wilson, ha szeretné, a felesége is nyugodtan bejöhet, nem muszáj idekint várakoznia. - tette szóvá kedvesen, hisz nem ismerjük egymást, az én ujjamon a jegygyűrű is ott feszül, korban is hasonlók vagyunk, gondolom, előbb hinnék a feleségemnek azok után, hogy ő kísért el, mintsem a húgomnak, vagy bármilyen más hozzátartozómnak. Ettől függetlenül én egy szempillantás alatt vörösödök el kínomban, kijavítanám a korábban még sosem látott nőt, hogy félreértés történt, szó sincs ilyesmiről, kár, hogy egy épkézláb szót nem bírtam kinyögni a nagy meglepettségemben. Bessie-re nézni meg pláne. Lehet, az lenne a legjobb, ha csak elhúznám a csíkot be, a rendelőbe, mielőtt bárki megszólalna?
*Elfojtok egy megkönnyebbült sóhajt, mert nem kell bemutatnom mit nem találtam ki arra, hogy megijesszem, vagy az őrületbe kergessem. Azt hiszem azonban semmi ilyesmire nincs szükség, már most megbánta, hogy találkozott velem. Nem minden helyzetben vagyok jó improvizációból, valamit azért biztosan kitaláltam volna hirtelen, de mégis jobb, ha előre eltervezek valamit. *-Talán.*Nem! Na jó, lehet, hogy maradnék ha nagyon szépen kérne, vagy és ez egyre esélyesebb, ha úgy istenigazából leteremt és mint a kutyáknak, rám szól, hogy "maradsz!" Akkor maradnék, nagyon megsértődnék, de maradnék. Szerencsére Jonathan ezt nem tudja, másrészt nem sokkal később - miután kegyesen intett, hogy mehetek - érzem én, hogy minden egyes lépéssel egyre jobban fél, ha nem húznám magam után minden bizonnyal félúton megtorpant volna. Hiába; pasi. Míg a bejárathoz érünk párszor átgondolom mit fogok mondani ha várakozásra ítélnének minket és emlékszem a nagyi jó tanácsaira, amit most kamatoztathatok. A recepciós nagy szemeket mereszt, próbálja felmérni, meddig mehet el velem szemben, majd rájön, hogy már túl is lépett a határon. A hűvös mosoly, a vészjósló hang és azt az érzetet keltő visszafogottság, hogy mindjárt robbanok, ha olyat mond, amit nem akarok hallani; mindig bejön. Amíg műsoron vagyok nem reagálom le Jonathan szavait, csak felemelem a mutatóujjamat, hogy várjon és aztán pár pillanattal később egy még szélesebb mosollyal bezsebelem a sikert amint a recepciós rövid telefonálgatás után közli, hogy mi leszünk a következők. Az én kezembe nyomja a kitöltendő űrlapot, én pedig ismét belekarolok Jonathanba és húzom magammal az egyik széksor felé.*-Kishitű. Pesszimista. Negatív. *Sorolom a szinonimákat halkan, hogy csak ő hallja, de az utólagos kárörömöt kiérezze belőle. Leülök mellé jó szorosan, ölembe veszem papírt a hátlappal és nekiállok, hogy kikérdezzem.*-Neve? Jonathan Wilson. Születési helye, ideje? Társadalombiztosítási száma? Anyja neve? Lakcíme? Telefonszáma?...*Mert ugye láttam, hogy jobb kezes és pont azon a kezén sérült meg az ujja, feltételezem, hogy nem tud írni sem, vagy csak macskakaparás lenne az egész. Persze nem hagyom, hogy ő írjon, nem mellesleg akkor nem tudnám meg a telefonszámát.*-Nagyon fáj még?*Kérdezem ezt is, mert érdekel és mert bűntudatom van és mert emlékeztetni akarom, hogy megsérült. Gyorsabban beszólítanak mint végeznék a kitöltéssel, már adnám Jonathan kezébe a felvételi lapját mikor az asszisztensnő engem is beszólít. Mármint Jonathan feleségét. Nos ez igen csak váratlan fordulat, villámsebesen száguld végig az agyamon, hogy most mi is legyen. Mert ugye Jonathant elvileg itt ismerik, ám eddig egyetlen ismerősbe sem botlottunk bele, ezért gondolhatják, hogy a felesége vagyok. Ha ellenkezem, azzal hozom kínos helyzetbe mert naná, hogy rögtön mindenki azt fogja gondolni, hogy a szeretője vagyok. Ezzel még ki is békülnék, ő nem hiszem, hogy örülne neki. Ha a feleségének vallom magam és kiderül, hogy még sem az vagyok, akkor azért lesz kínos, szóval nagy dilemma ez. Az asszisztensnőre mosolygok és várom, hogy Jonathan mondjon valamit, ő viszont megkukult, hiába tologatom a felvételi laphoz adott kemény hátlapot az oldalának. Az asszisztensnő mit sem vesz észre a rövid hezitálásból, integet, hogy jöjjünk ha már sürgettük őket. Ugyan, had legyek egy kicsit gonosz és önző...egy kis kaland senkinek nem ártott még meg. Felkapom a kabátját a kartont tartó kezemre, a másikkal megint belekarolok, mert megint megtorpant. Ahogy mellé érek látom, hogy olyan az arca mint az én hajam amikor nincs barnára festve. Nocsak, Jonathan zavarban van, kínosan érzi magát, borzasztóan kellemetlenül és fogalma sincs, hogy mit mondjon vagy csináljon. Nem rég még azon gondolkodtam, hogy megpendítem neki a kocsi kulcs témát és kimegyek a kutyához – feltéve ha odaadja a kulcsot megint a kezembe – de ez…ez sokkal jobb. Másrészt akár lehet ez pszichológiai placebo is, mert amíg zavarban van, nem figyel a sérülésére.* -Gyere drágám, minden rendben lesz, én majd melletted leszek.*Százkarátos mosollyal az arcomon nézek rá és terelem beljebb a rendelőbe és innentől át is veszem az irányítást ahogy jó feleséghez illik. Mivel sürgettem az ellátást, úgy illik, hogy meg is köszönjem, akkor nem gondolnak rám rossz szájízzel és még meg is enyhülnek. Ez tapasztalat. *-Igazán nagyon kedvesek, hogy előre vesznek minket, bevallom nagyon aggódom. Még sosem láttam ilyen ijesztő sérülést. Köszönjük…*Ha eddig nem rohant el fejvesztve, akkor már nem is fog, az ajtó becsukódik mögöttünk, belefolyunk a fertőtlenítő szagba. Odakísérem ahova mutatják, és maradok is, feltéve ha Jonathan nem zavar ki, bár az eléggé furán jönne ki. Az orvos bemutatkozik, vet egy röpke pillantást Jonathan kezére és úgy dönt nem nyújt kezet, ellenben mosolyogva, maximális részvéttel fordul felénk és helyet mutat Jonathannak.* -Alexander Gasior vagyok, kérem Mr. Wilson foglaljon helyet….tegye ide a kezét, csak nyugodtan tegye le és pihentesse….úgy, lássuk csak. Hogyan történt?*Alaposan megvizsgálja, forgatja, tapogatja, gondolom azt nézi nem halt-e el az ujja és mennyire dagadt meg.* -Ó, az egészen kalandos. Igazából a kutya volt. Nem a mi kutyánk, csak találtuk és Jonathan belenyúlt a szájába, de Shiva nem harapta meg, csak azt hiszem a gyűrűje beleakadt a fogába. A kutya fogába. Nagyon súlyos?*Most kezd dobogni a szívem, a történet maga banális, Jonathan ujja viszont egyáltalán nem úgy néz ki mint egy apró kis ügyetlenségből fakadó baleset. Természetesen néznek is ránk nagy szemekkel, mivel csak lényeget próbáltam elmondani, ám a történet egésze nélkül az egész csak zagyvaságnak tűnik.* -Először megvizsgálom, és meg is kell röntgenezni, addig nem szeretnék semmit sem mondani míg nem láttam a felvételt, ugye megérti asszonyom? *Persze, hogy megértem, bólintok mosolyogva, kedves vagyok és elbűvölő, csak tegye rendbe azt az ujjat.*-Biztos, hogy a kutya nem harapta meg? Ha nem a maguké, és nem tudják, hogy be lett-e oltva, akkor még veszettség elleni injekciót is kell adnunk. *Nos erre sem gondoltam, a szívemhez kapom a kezem, miután az asszisztensnő elvette tőlem a kórlapot vagy tudom is én hogy hívják. *-Ó, istenem! Én nem hiszem, hogy megharapta, nem láttam rajta sérülést. Én mondtam, hogy nem kellene belenyúlni a kutya szájába, de azt hittük, hogy lenyelte a kulcsot. A kutya a kocsi kulcsot, épp az állatorvoshoz indultunk, hogy megtudjuk kié. Tudja a chipből, mert nincs rajta nyakörv. De elveszett a kocsi kulcs és anélkül…majdnem tíz percbe telt mire szegény kutyát betuszkoltuk a kocsiba…ketten, elég eleven. Persze nem bántottuk, most is ott fekszik a hátsó ülésen…de megtaláltuk a kulcsot és teljesen felesleges volt a szájba nyúlni, végig ott volt nálam a táská….szóval azt mondja doktor úr, hogy röntgen és utána többet tud mondani. De a gyűrű, azzal mi lesz? *Kezd kerekedni a történet, így már érthető mit keresett Jonathan egy szegény kutya szájában, én viszont elárulom magam kikotyogom a valóságot, de próbálom menteni a menthetőt. Nem is nézek Jonathanra, csak a vállára teszem a kezem, mint egy jó feleség aki aggódik és szeretné megnyugtatni a férjét. Legalábbis gondolom, hogy így szokták csinálni.*-Nos, igen a gyűrű, sajnálom de azt még a röntgen előtt le kell vágni Mr. Wilson ujjáról, de ne aggódjanak, egy ékszerész könnyedén megcsinálja, nyoma sem marad….Kérem Ms. Berger készítse ki azt a kis gyémánt fissurát.
[/color]
Jonathan&Bessie
A hozzászólást Catherine Benedict összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 16, 2017 2:37 pm-kor.
Talán, talán... tipikus nő, képzelem, hogy mennyire őszinte az a talán, vagy milyen kisregény futott át az agyán, mire kinyögte végül. Mindegy is, mert pár perc múlva már az információs pultnál ácsorgunk, hogy Elisabeth közbenjárásának hála, a sor végéről egyből az elejére is ugorjunk. Hát... talán mégis jó, hogy nem a kocsiban maradt. Szerintem még két óra múltán is itt dekkolnék a váróban, ezt a tömeget elnézve. - Ezek most nekem szóltak, vagy szerencsétlen dolgozónak? - kérdezek vissza a sok-sok negatív jelzőt hallva, mert őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy ki is a címzett. Ledobom magam az egyik székre, és már nyúlnék is a kitöltendő papír után, ha már vezetni tudtam, biztos az írás se lesz gond alapon, de hiába, túl lassúnak bizonyulok, így csak egy beleegyező sóhajjal veszem tudomásul, hogy elég diktálnom. Mondjuk... így utólag nem is bánom, mert megint elkezdett fájni az ujjam, ráadásul a nők amúgy is olvashatóbban írnak többnyire. - Jonathan Anthony Wilson - szólok közbe, csak hogy kijavítsam, majd jó gyerek módjára diktálom tovább az adataimat, amíg nem kapcsolok - Fairbanks, 89. december 22. Anyám neve Dorothy Wilson, született Dorothy... a fenébe, ez tényleg mind szükséges? A TB számomat meg a telefonszámomat fejből nem tudom, de ha leolvassák a kártyát a gépen, akkor úgy is látják az összes adatomat. Nem most vagyok itt először. - nos, nagyjából eddig tartott a türelmem, ahogy megunom az adataim diktálgatását. Annyira kegyes még vagyok, hogy a társadalombiztosítási kártyámat elővarázsoljam a kabátzsebemből, ha már pont azt emlegettem, Elisabeth fel tudja jegyezni a lapra, ha meg érdekli az orvosokat a többi, majd kinyomozzák. Mert az persze meg sem fordul a fejemben, hogy nem csak egyedül őket érdekelné, hanem a mellettem ülő hölgyeményt is. - Nem, egyáltalán. Ugyan miért is fájna? Végtére is csak eltört. - süt a cinizmus a szavaimból, és szerencse, hogy sokkal több időnk nem is nagyon marad vitázni, mert szólítanak, én pedig már pattanok is fel a helyemről, hogy menjek – csak épp azzal nem számolok, hogy a kísérőmet a feleségemnek fogják hinni. Arra meg pláne nem, hogy Elisabeth meg se próbálja kimagyarázni magát, hanem szívbaj nélkül megy bele a játékba! - Hát azt látom, azért vagyunk most itt, nem igaz? - préselem ki a fogaim közt, miközben egy nagyon-nagyon csúnya pillantást vetek rá, kiolvashatja a tekintetemből a ki nem mondott kérdést ist – ezt most mégis, miért?! Kár, hogy mielőtt még válaszolhatna, vagy jobban kiakadhatnék, már be is zárul mögöttünk az ajtó, csapdába ejtve minket a rendelőben – és ebben az eszeveszett színjátékban – és már az orvos is csak rám vár. - Örvendek, doktor. Nos... tudja, csak a szokásos. Egy hirtelen tett mozdulat közben beakadt a gyűrűm, aztán reccs. - fogom rövidre és lényegre törőre a sztorit, mert ha az elején kezdeném, az életben nem végeznénk, ráadásul a többi úgy is csak körítés, gondolom én. Kár, hogy a drágalátos kamufeleségem nem így gondolja, és színt vall az orvos előtt. Miért van olyan érzésem, hogy mégiscsak rossz ötlet volt ide jönnünk? - Biztos, hogy nem. Annak csak lenne nyoma, nem igaz? - kérdezek vissza, abba meg hirtelen bele sem gondolok, hogy ha nem is Shiva fogaitól, de a kétkezi munkától azért akad pár parcolás, karmolás a kezemen, az egyik például még ma reggelről, ahogy fapakolás közben felsértette egy törött gally. Hála az égnek, most legalább Bessie sem alattam vágja a fát, mert őszintén szólva, ha nem muszáj, inkább kihagynám azt a veszettség elleni oltást – vagy inkább oltás-sorozatot, hogy őszinték legyünk, mert ez nem olyan, amit egy darabbal megúszna az ember. És ha tényleg nincs gazdája a kutyának, se papírja, akkor még vihetem őt is haza, karanténba, megfigyelésre, ha meg akarom úszni, hogy szitává szurkálják a hátsó felem. Már épp azt fogalmazom magamban, hogy milyen védőbeszédet adjak elő a dokinak, kezdve azzal, hogy két hete sincs még, hogy tetanuszt is kaptam, amikor eljutott a tudatomig egy aprócska információ... - HOGY MI VAN?! - bukik ki belőlem akaratlanul is a kérdés, ahogy kapcsolok, mit is mondott Bessie az imént, s ezzel együtt szakad a cérna is nálam. Talán egy hajszálnyival hangosabban is, mint az illendő lenne, de valahogy most az érdekel a legkevésbé, hogy épp egy rendelőben ücsörgük - Javíts ki, ha tévednék, de jól értettem? Végig a táskádban volt az a nyomorult kocsikulcs? - kérdezem nem kicsit feldúlva, arról is egy szempillantás alatt megfeledkezve, hogy eddig végig magáztam... De azt hiszem, jogos a kiakadásom. Mert ha szólt volna, vagy nem felejtette volna el, akkor én sem hittem volna, hogy a kutya akarta megenni, a kutya, ami ráadásul nem is az enyém, csak annyira rám akarja tukmálni, én meg annyira nem akarom, és tessék! A végén még tényleg az lesz, hogy nálam köt ki az a dög is. Az ujjam eltörve, a gyűrűm nemsokára darabokban, ő meg röhögve elsétál, mint aki jól végezte dolgát? - Csak legyünk túl ezen a sok szarságon... - morgom az orrom alatt bosszúsan, a folytatást meg azt hiszem, nagyon is jól sejtheti.
*Persze, hogy neki szóltak a szavaim, kételkedett bennem és abban, hogy egy perc alatt bejuttatom. Megemelt szemöldökkel nézek rá és elmosolyodom amikor felém fordul. *-Nem szerencsétlen, nem bántottam.*Távol álljon tőlem, hogy az asztalra csapva bárkit is megfenyegessek, az nem nőies és nem elegáns, így azonban minden megoldódott és szerintem a recepciós pultnál ülő hölgy lelke sem sérült. A kötelező papírmunkát nem bízom rá, vezetni még tudott de az írás finom munka, ráadásul a tapasztalataim szerint a férfiak – tisztelet a kivételnek, de Jonathan írását még nem láttam – borzalmas macskakaparást tudnak produkálni. Ezáltal pedig nem kell kigúvasztanom a szemeimet, hogy megtudjam az adatait, első kézből kapom és meg is jegyzem. A kijavításra felkapom a fejem.* -Anthony? Jonathan Anthony….nagyon jó hangzása van. Előkelő. *Hümmögök még egy kicsit és tovább mosolygok az orrom alatt. *-December 22. Nem akart karácsonyi ajándék lenni? Nagyon sietett.*sajnos a telefonszámot nem tudom meg, az édesanyja lánykori nevénél elakadunk és csak a kártyát kapom a kezembe aminek a számát fel is jegyzem.* -Ha nem kellene nem kérdezném. A kérdések itt állnak a papíron.*Közlöm ezt már némi sértődéssel a hangomban, és végül is igazat mondtam, mert az adatok kellenek de én nem vagyok kártyaleolvasó. Többre nincs is idő mert szólítanak, csak egy részvétteljes és őszintén bűnbánó arcot tudok vágni a cinizmusára, most egy kicsit meghúzom magam, mert az egész az én hibám és figyelmetlenségem miatt történt. Aztán elkövetek még egyet frissiben amiért meg is kapom a csúnya nézést, de igazán élvezem a helyzetet. Ha nem tanított volna a nagyim arra, hogyan kell viselkednie egy nőnek bármilyen helyzetbe is kerül, a ki nem mondott kérdésére csak vállat vonnék, így viszont a tekintetemben van benne a válasz, némán ahogy ő is kérdezett. „Nem én kezdtem…de miért ne mulatnánk egy kicsit?” És a mosolyomban is. Bűnbánat? Van még időnk bőven, hogy kiteljesedjen. Sosem voltam még feleség, de aggódni tudok, nem mellesleg azt még őszintén is, teljesen átérzem a fájdalmát, főleg amikor azt magyarázza tipikusan férfimód, velősen és tömören, hogyan tört el az ujja. A „reccsnél” összerándulok picit, de nem annyira, hogy ne tudjam részletesebben elmondani mi történt. Azért annyinál, hogy „beakadt és reccs” több kell egy orvosnak. Dr. Gasior figyelmesen hallgat és mosolyog mikor én beszélek, így roppant jóképű…de még így sem érhet Jonathan nyomába. Mindketten tagadjuk, hogy harapás történt volna, egyébként nem is történt, azt azért észrevettem volna, bár a korábbi sérüléseket láttam, gondolom a marhatenyésztés következtében történtek. Bele sem merek gondolni hova kell nyúlkálnia egy marhatenyésztőnek nap mint nap. Az orvos gondolkodón ingatja a fejét és mintha egy halvány somolygást is látnék az orra alatt, az biztos, hogy a történetünk nem szokványos, főleg az a rész nem amikor Shivát tuszkoltuk a kocsiba, na és a szájbanyúlás…még most is azt mondom, megérne egy filmet. Káprázatos jelenet volt. Ezen nem merengek tovább, újra magyarázkodásba kezdek, közben talán a kelleténél többször is kimagyarázom magunkat nehogy azt higgye, hogy állatkínzók vagyunk, de végül beleesem a saját csapdámba, kibuggyan belőlem a kulcs bujkálási helye, de hiába próbálok szépíteni, Jonathannak olyan füle van mint egy denevérnek. Az orvos csak mondja, hogy mi a helyzet és mi a teendő, de már egyikünk sem figyel rá. Jonathan azért nem mert, nos azt hiszem nem sokára robbanni fog, én meg azért nem, mert most jött el az ideje annak, hogy a bűntudatom kiteljesedjen. Ha nem az én hibám lett volna, most visszavágnék néhány epés megjegyzéssel, megsértődnék és a fejéhez vágnék valamit, mindegy, hogy szóban vagy tárgyban de repülne. Ám pocsékul érzem magam és ezen a ponton már az sem javítja a kedélyemet, hogy épp az aggódó feleségét játszom. Jonathanra nézek és látom rajta mennyire igyekszik visszafogni magát, de nagyon, nagyon dühös. Rám. Jogosan. Vagy egy kicsit jogosan. Nem javítom ki, mert nem téved, feketén-fehéren tényleg így volt, de a körülmények…azok nem ennyire sarkítottak. Az orvos és az asszisztensnő felől döbbent várakozás áramlik, kettőnk között pedig megfagyott a levegő. Néhány röpke pillanatig súlyos csend ver éket közénk, szinte tapintható a feszültség, és ez gombócot gyúr a torkomba. Érzem ahogy az egész arcom lángba borul, melegem lesz mint akit hazugságon kaptak, izzad a tenyerem is, tisztára mint a szerelem, csak ez roppant kínos és hiányzik a szapora légvétel, de a szívem az nagyokat ver a bordáimra. Ezzel együtt a szemeimbe szúró fájdalmat érzek és tudom, hogy a könnyeim is gyűlnek már, hogy tükröződő tóként felnagyítsák az amúgy is világos és fénylő íriszeimet. *-Sajnálom..én, nem vettem észre, hogy beleesett. Csak a kutyára figyeltem. *Tettem következménye a szemem előtt lilul és Jonathan szavai amivel lezárja ezt az egészet, engem is elás mélyre. Tudom, bocsánatot kell kérnem, de azt hiszem a jelenlegi állapotában úgy is felesleges próbálkozás lenne, az orvosra pillantok segélykérőn, de ő csak várja a percet amikor újra visszakapja a figyelmet. *-Jonathan kérlek, ne beszélj így.*nem feddő és nem is rendreutasító, csak kérő hangnemben adom elő a szép beszéd iránti igényemet, mert a „szarság” már kimeríti a vulgáris beszéd fogalmát az én nézetemben. Persze ezzel nem segítek magamon, a sírás fojtogat és úgy gondolom jobb ha nem vagyok Jonathan szemei előtt.* -Jobb lesz ha kimegyek…én sajnálom. Kérem tegyen meg mindent.*Mindezt az orvosnak mondom, Jonathanhoz nem is szólok, persze attól még hozzátehet valamit amivel bánthat és istenemre mondom még igaza is lenne. Fogom a kabátját, és elindulok kifelé, hogy nyalogassam a sebeimet, az biztos, hogy odakint elbőgöm magam, de amíg a szeme előtt vagyok visszatartom. Igazából azért megyek ki, hogy ne lásson amíg elsírom a bánatomat, amiben benne van az is, hogy a figyelmetlenségemmel fájdalmat és gondot okoztam valakinek, de az is, hogy megint sikerült elrontanom egy jó partit és ez már az én keresztem. Tutira vénlány maradok, s természetesen egyre jobban belelovalom maga a helyzetbe és a rám váró jövőmbe. Az asszisztensnő együtt érzőn kísér az ajtóhoz és simogatja a hátam, próbál nyugtatni. Persze ők egészen mást látnak a helyzetben mint ami és teszik a dolgukat. Odakint meg majd azt hiszik rossz híreket kaptunk és azért borultam ki, nos a színjáték legalább hiteles lesz és a pult mögött ülő nő is úgy érzi majd, hogy mégiscsak jót tett velünk azzal, hogy előrevett minket.*-Nyugodjon meg asszonyom, minden rendben lesz, vigyázunk a férjére. Addig foglaljon helyet a váróban Mrs. Wilson. *Mrs. Wilson. Ez aztán feltette az i-re a pontot. Remegőn felsóhajtok és igyekszem kifelé, ha Jonathan nem tart vissza a váróban ülve és pityeregve várom meg, ha viszont bent kell maradnom, akkor nem menekül meg a női könnyektől én meg attól, hogy kisírt szemekkel lássanak.*
Csak a fejem csóválom, mint ha csak úgy lehetne bántani valakit, hogy fizikailag bántalmazzák, szavakkal nem. Mindegy is, eszem ágában sincs leállni vitázni vele, valószínűleg hozzászokott már a nő, hogy időről időre ilyen betegeket is kifog, másrészt meg, az eredménye megvan, nem kell órákat várnunk a kórházban, amit annyira gyűlölök. Inkább essünk túl az adatfelvételen. - Apám után. - teszem hozzá mentegetőzve, őt is Anthonynak hívták, de az igazat megvallva, nem igazán szoktam használni – maximum ha valahol pontos születési nevet kérnek, akkor kerül elő. Arra meg, hogy mennyire lenne előkelő, vagy sem, nos... passzolom. Valahogy inkább jut eszembe az a nevemet hallva, hogy „egyszerű”, mintsem, hogy „előkelő”, bár az is lehet, hogy csak a farmer életmód nyomja rá a bélyegét. Egész nap a földet túrni meg marhákat terelgetni minden, csak nem előkelő. Szerintem. - Most erre mit mondjak? Sok beleszólásom nem volt a dologba. - vonok vállat. A húgomnak összejött a január elseje. Ellenben hamar elmegy a kedvem a kérdezz-felelektől, így csak a kártyámat adom oda Bessie-nek, hogy amint feljegyezte a lapra, újra el is süllyesszem a zsebembe, pláne, hogy idő közben sorra is kerülünk. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar tovább romlik a helyzet? Nem elég, hogy a feleségemnek hiszik, de még a száját sem bírja befogni. Szerintem bőven elegendő információval láttam el az orvost ahhoz, hogy ellássák a sérülésem, és a halálnak sem hiányzik az, hogy túlkomplikáljuk az egészet olyanokkal, hogy megharapott-e a kutya mindeközben? Csak reménykedni tudok, hogy miközben próbálom menteni a menthetőt, nem dönt úgy a doki, hogy mégiscsak szeretne injekciót adni veszettség ellen, mert... csak ne. Volt már szerencsém hozzá, ráadásul nem is csak egyről lenne szó, hanem egy egész sornyi oltásról, hogy rendesen kifejtse a hatását, egy csomó nem kívánt mellékhatással, szóval nem, nem kérek belőle. Legszívesebben csak a fejem fognám, miközben Bessie a dokinak magyaráz, segítségkérő tekintettel próbálok üzenni neki, hogy nem fejezné be végre...? De túlságosan is belejött, úgy néz ki, így csak hallgatom tovább, roppant „lelkes” arckifejezéssel, amikor egy aprócska kis elejtett információ megragadja a figyelmemet, én pedig mint valami vadászkopó, úgy kapom fej a fejem, miközben már bukik is ki belőlem ma meglepett véleményem... Most valahogy nem tud érdekelni sem a nővér elképedt arckifejezése, sem az orvos magyarázkodása, ahogy próbálja menteni a helyzetet, vagy az, hogy épp civakodó házasoknak hisznek minket, csak azt várom, hogy Elisabeth előálljon valami ésszerű magyarázattal erről az egészről – hiába. [color=dimgray]- Hát persze. Tipikus. – morranok válasz gyanánt, akaratlanul is ökölbe szorítva a kezem, inkább ez, mint hogy még jobban elszakadjon nálam a cérna, így viszont ismét fájdalmas grimaszra rándul az arcom a sérülésem végett. Csoda hát, hogy a szép beszéd és a kérlelés sem sokat ér most nálam? Csak egy dühös, pillantással válaszolok, ezt inkább el se kezdjük, mert amit eddig hallott tőlem, még csak apró töredéke annak, amit gondoltam. Ha már ezt sem bírja... Csak egyetérteni tudok a döntésével, hogy inkább kimegy, igaz, még csak felé sem nézek, tüntetőleg fordítom a fejem az ellenkező irányba. Nem akarok bűnbánatot látni, sem könnyeket, vagy más trükköket, amikkel próbálna sajnálatot kelteni bennem, minden szó nélkül hagyom, hogy kimenjen, sőt... miután meghallottam az ajtó záródását, még utána sem szólalok meg, csak az orvos kérdésére bólintok határozottan, amikor azt kérdezi, kezdhetik-e a vizsgálatot... Annak ellenére, hogy egészen jó az időérzékem úgy általánosságban, most mégis képtelen lettem volna megmondani, hogy mennyi időt töltöttem bent a rendelőben. Röntgen, vizsgálatok, fertőtlenítés, kötözés, rögzítés, papírmunka, meg még ki tudja, mi minden történt odabent, s csak annak örülök, hogy miután Bessie kiment a teremből, egészen lefoglalta a figyelmemet az, hogy mit művelnek a sérült ujjammal. Csak miután mindennel kész vagyunk, az ujjamon műanyag rögzítővel, másik kezemben a papírokkal, a belső kabátzsebemben pedig a félbevágott gyűrűmmel lépek ki az ajtón, hogy visszamenjek a váróba, annyira, hogy megnézzem, Bessie ott van-e még, vagy kint vár az autónál inkább? Így vagy úgy, akármennyire is szeretnék, nélküle úgy sem megyek el innen, lévén, a kutyája, akit próbált rám tukmálni, még mindig a kocsimban dekkol, ha már belerángatott ebbe az egészbe, az a minimum, hogy tartson ki a végéig. - Mehetünk? – csupán ennyit kérdezek, próbálok tudomást sem venni a kisírt szemekről, vagy bármi más sírásról árulkodó jelről, ha pedig nincs semmi akadálya, akkor indulok is az autó felé sebes léptekkel. Tudjuk le végre az állatorvost is, aztán menjünk dolgunkra. Sőt... lassan ott tartok, hogy hazaviszem a kutyát is, még csak az ő előrhetősége sem kell, csak legyen már vége a napnak.
*Akármit is mond vagy nem mond de sejtet Jonathan, akinek két ilyen szép és hosszú keresztneve van az előkelően hangzik. Én már csak tudom, a nagyim megmondta és ha nincs az anyukám, akkor nekem is több nevem lenne. Apám mesélte, hogy Mayflower nagyi ragaszkodott a Catherine Charlotte névhez, mert az ő családjában ez volt a hagyomány, a két név, de az anyukám hallani sem akart róla. Azt mondta állítólag, hogy egy névvel is ugyanolyan jól nevelt lehetek, nem a nevek száma határozza meg ki milyen ember lesz ha felnő. Az egészben az a vicc, hogy a véleményét végül pont Mayflower nagyi igazolta. Az apró kis poénon halkan kuncogok, miközben szorgalmasan körmölöm Jonathan adatait. Még nem érzem a vesztem, bár a tapasztalataim alapján gyanakodhatnék, mert ha valami elkezd jól alakulni, akkor biztosan el is fog romolni. Egyelőre örülök annak, hogy viszonylag hamar sikerül bejuttatnom az orvoshoz és ehhez még csak az asztalra sem kellett csapnom, nem mintha megtettem volna. Azért így még is csak elegánsabb és odabent sem néznek ránk mint kutya a véres rongyra. Az egyetlen szórakozás most a számomra, hogy Jonathan feleségének néznek és nem igyekszem kijavítani az asszisztensnőt, annál is inkább mert úgy gondolom jelen helyzetben ez a kevésbé kellemetlen. Bekísérem hát Jonathant és részletesen elmesélem mi történt, szerinte túl részletesen, mert nem kerüli el a figyelmemet ahogy a szemeivel biluxol, hogy hagyjam abba. Volt már dolgom veszett kutyával, Achillesnek hála csak közvetve, tudom mi lett volna ha ő nincs ott és az a kutya rám támad a parton, de arra már nem gondoltam, hogy mindez az oltás dolog ennyire körülményes. Egy apró vágást vagy horzsolást le tudok fertőtleníteni és be tudok kötözni, pont mint egy gyakorló feleség és anya, de ennél többre nem vagyok képes, az első utam a kórházba vezet ha történne valami. Most pedig itt vagyok, Jonathan sérülése picikét több egy vágásnál és az egész miattam van amit persze nem igyekeztem közölni, de sajnos kicsúszott a számon. Van az úgy, hogy megsértődöm és megkukulok, Big ügynök ettől tud néha a falnak menni, most viszont ömlött belőlem a szó és olyan is aminek nem kellett volna. Talán utóbb amúgy is kiderült volna, egy elejtett szó, vagy Jonathan nagy kíváncsian újra rákérdez…jobb, hogy most, mások előtt mint ha kettesben vagyunk, akkor valószínűleg nem venné a fáradtságot, hogy visszafogja magát. Ám ez a vihar előtti csendnek is mondható robbanás előtti pillanat sokkal rosszabb mintha kiabálna velem. Akkor legalább kiadná a mérgét, így azonban csak forr benne az indulat, hiába próbálom megmagyarázni az akkori helyzetet és menteni magamat egy kicsit, nem igazán használ. A szemeimet a készülődő könnyek égetik, a jól ismert szúró érzés elindul és már ettől is újabb sós cseppek termelődnek. Az orvos nem szól egy szót sem, úgy veszem észre inkább nem akar belefolyni a házastársi viszályba, az asszisztensnő is csupán a hátamat simogatja és az ajtóig kísér. Az egész olyasmit sejtet előttük, hogy az ideérkezésünk előtt is gondok voltak, a kis baleset és az én oda nem figyelésem pedig csak tovább szította a torzsalkodás lángját. A váróban ücsörögve aztán leveszem a kabátomat és azt ölelgetve szabad utat engedek a könnyeimnek, muszáj kiadnom magamból és nem értem miért veszem az egészet annyira a lelkemre. Legszívesebben hazamennék, pedig pont Big ügynök Mariana-árok mély szarkazmusa nem hiányzik, de még azt is szívesebben elviselném most, mint újra Jonathan szemeibe nézni. Reménykedem abban, hogy miután sínbe tették az ujját és a fájdalmát is csillapították, picit jobb hangulatban lesz, a haragja elszáll hacsak annyi időre is, hogy elrendezzük Shiva ügyét. Na igen, a kutya köt össze minket, különben azt hiszem már ketten kétfelé mentünk volna. Persze akkor az ujja sem sérül meg és….ahhh! Teljesen feleslegesen jártatom ezen az agyam, már megtörtént, jobb nem lesz de remélem rosszabb sem. Míg Jonathan nem tűnik fel, nem maradok ülve, az üvegajtóhoz megyek és a kocsi felé nézek, hogy lássam ha Shiva nekiesne megint az ülésnek, de ilyen nem történik és gondolatban agyon puszilom azt a kutyát, hogy ezzel sem tesz alám. A hátam mögül hallom a hangját és a gyorsan közeledő lépteit, melyek még így is ingerültséget sejtetnek, ezek szerint a reményeim szertefoszolhatnak, az idő nem törölte el a haragját. Megtörlöm a szemeimet mielőtt felé fordulnék, ami persze teljesen felesleges, hiszen láthatóan vörösek mint a paradicsom és gondolom az orrom is, de most nem ez érdekel.* -Igen, persze.*Nem sok időm van az arcát fürkészni, mert azonnal elindul öles léptekkel a kocsi felé, én csak tipeghetek utána menet közben magamra kapva a kabátot, ami nem egyszerű, lévén még a táskámat is rakosgatnom kell egyik kezemből a másikba. Ugye azt ne is várjam, hogy felsegíti? A kocsinál érem utol, az ablak alsó szélénél felbukkan a kutyus feje és a kíváncsi, boldog szempár, de csak ennyi. Lesi a férfit aki egyetlen hanggal az ülésre parancsolta. *-Jonathan!*Nagy levegő. Túl kell esnem ezen a bocsánatkérésen mielőtt elindulunk, akkor is ha ő nem akarja, akkor is ha még csak felém sem fordul.* -Kérem ne haragudjon rám. Bárkivel előfordulhat, hogy nem vesz észre valamit, mert épp egy sokkal fontosabb dologgal van elfoglalva. Nem szándékosan titkoltam el, hogy a kulcs a táskámban volt. Te jó ég, én nem akartam, hogy ez történjen és…és…igazán nagyon sajnálom az ujját és, hogy megsérült, hogy fájdalmai vannak és a gyűrűjét is. Persze feltételezem, hogy ezek után a pokolra kíván és igaza is van, de ha gondolja én szívesen megcsináltatom a gyűrűjét, még csak nem is kell velem találkoznia, elküldöm egy futárral. Kérem!*S már ismét magázom, elvégre itt már „nem vagyok a felesége” . Ha felém fordul végig a szemeibe nézek, bár elég nehéz. A vallomás, beismerés sosem könnyű, főleg ha még baja is lett abból amit tettem, függetlenül attól, hogy úgy érzem nem hibáztathat komolyan. Ettől még persze bűntudatom van és ez lett volna a bocsánatkérés, amit feketén-fehéren nem mondtam ugyan ki. *
Bár míg az ujjam körül sürögtek-forogtak az egészségügyisek, nem igazán gondoltam arra, hogy milyen feladatok várnak itt még ránk ma, miután végeztünk, s az utolsó papírt is a kezembe nyomták, elég volt kilépnem a váróba és meglátnom Elisabeth-et ahhoz, hogy megint egy szempillantás alatt szökkenjen az egekbe a vérnyomásom. Nem vagyok kíváncsi sem a kisírt szemekre, az arcpírra, meg a többi árulkodó jelre, ami azt bizonyítaná, hogy mennyire rosszul érzi magát, mert nem és kész. Nem is időzök hát sokáig, amint jelét adja, hogy mehetünk, már indulok is. Úgy is visszatalál az autóhoz egyedül is, nem igaz? Ha meg nem, annál jobb! Pláne, hogy egy csapásra világossá válik, hogy valószínűleg az a szokatlanul kedves viselkedése is csak a bűntudatnak tudható be... már rég azon kattog az agyam, hogy ha már képes volt ilyen sokáig elhallgatni, hogy nála volt a kocsikulcsom, vajon mit tervezett valójában, amit nem sikerült véghez vinni, mert megakadályozta a kis balesetem? Sejtem, hogy valószínűleg már rég túlkomplikálom az egészet, és köze sincs a valósághoz, ami sokszor sokkal egyszerűbb, mint sejtenénk, mégis, amíg a kocsiba ülve meg nem szólal, képtelen vagyok leállni az összeesküvés-elméletek gyártásával. Ahogy a nevemet mondja, türelmetlen tekintettel fordulok felé, hogy most mégis, mi van? Az előbb nem volt semmi kifogása, miért ne indulhatnánk, most már ne gondolja meg magát, ám úgy tűnik, hiába, csak mondja, én pedig felé fordulva, gyanakvó tekintettel hallgatom. Legalábbis az elején még biztosan, azt azonban magam sem értem, hogy pontosan melyik résznél enyhültek meg a vonásaim egy kissé. Mire pedig a gyűrűig ér, már ismét a nagy semmit szuggerálom távolba meredő tekintettel, a szélvédőn keresztül. - Hagyja csak, semmi szükség rá. Majd én elintézem. - szólalok meg végül, s a hangom inkább cseng szomorúan, mintsem dühösen. Ha a kocsikulcsomat nem, hát akkor a gyűrűm maradványait pláne nem adnám a kezébe, mert a valódi értékénél sokkal nagyobb számomra az eszmei értéke, és ha esetleg elhagyná... nem, arra gondolni sem akarok. Nem és kész. Inkább elindítom a motort, hadd haladjunk végre, mert sosem végzünk így, és még az a négylábú szőrgolyó is ott lapít a hátsó ülésen. Nem tudom, hogy a burkolt bocsánatkérés, az óvatos, riadt hang, vagy a bűnbánó arckifejezés, esetleg ezek együttesen értek el valamit, de már magam is kezdtem belátni, hogy kissé túlreagáltam a szituációt odabent az orvosnál. Nyilván, a sérülésnek sem örültem, de valahol magamnak köszönhettem, és eddig se azért haraptam le a fejét... hisz egy torott csont összeforr, nem igaz? Amúgy is volt már rondább sérülésem is. Ami zavart, az inkább az, hogy a gyűrűm végül csak darabokban végezte, a zsebemben. Tudom, már eltelt pár év azóta, hogy Gabbie meghalt, és hiába próbált a húgommal elkezdve az anyósomékig szinte mindenki noszogatni, hogy lépjek túl az elvesztésén, és ne úgy próbáljam meg elengedni, hogy helyette a munkába temetkezem, de különösebb sikerrel egyikük sem járt, hiába volt szándékos részükről. Erre? Jön egy idegen, akit még életemben sosem láttam, szinte semmit sem tud rólam, nem ismer, és mégis, egy délután alatt akaratlanul is eléri azt, amit a hozzátartozóimnak évek alatt nem sikerült. És magam sem tudom jobban, hogy inkább megrémít, vagy bosszant ez a tudat? Az út hátralévő részén hacsak Bessie nem szól hozzám, kizökkentve a gondolataimból, úgy én sem fecsegek különösebben, amíg el nem érünk a háziorvoshoz. Csak már a kocsiból kiszállva jut eszembe, hogy felhívhattam volna Ronnie-t, hogy dolgozik-e, vagy sem, de már úgy is mindegy, megtudjuk pár percen belül, nem igaz? Inkább a hátsó ajtóhoz megyek, hogy kiszedjem a kutyát, ám hiába ragadom meg a pórázt, eddig beszállni nem akart, most meg úgy tűnik, hogy kiszállni nem. Eszem megáll, komolyan...! Hagyom is a francba, csak a halándékomat masszírozva támaszkodok az autó oldalának, szusszanva egy kicsit. - Elisabeth? - szólítom meg, mint ha épp segítséget kérnék a kutya kapcsán, de mielőtt még nekiállnánk kivarázsolni az eber, folytatom a mondandómat - Korábban, a kórházban... Egy kissé sikerült túlreagálnom a történteket, nem kellett volna. - nem mondom, hogy nem az ő hibája, mert nem kis szerepet játszott benne, viszont ha mondjuk az éjjeliszekrényemen pihent volna a gyűrűm, ugyanúgy elkerülhető lett volna a baj. Lévén, már megtörtént, visszacsinálni nem lehet, utólag meg könnyű okosnak lenni, és történhetett volna nagyobb baj is. Az orvos is azt állította, hogy könnyen javíttatható. Ellenben úgy érzem, részemről eléggé sántít a bocsánatkérés, így végül erőt veszek magamon, és a kiakadásom okát is megosztom a másikkal. Ha itt végzünk, úgy sem látjuk többet egymást, nem igaz? - Mióta... mióta a feleségem meghalt, még egyszer sem vettem le, és az igazat megvallva, nem éppen így terveztem. Vagy most... De úgy tűnik, jelzett a sors, ideje tovább lépni. - teszem hozzá csendesen, vállat vonva, mint ha semmiség lenne, közben továbbra is a pórázzal babrálva, szándékosan kerülve a szemkontaktust. Majd, mint ha sem történt volna, olyan természetességgel váltok témát - Segítene? - intek a kutya felé, ha esetleg nem lenne nyilvánvaló.
*Borzalmas az a csend ami kettőnk közé feszül, ezt még a bűntudatom is megspékeli és persze nem bírom sokáig hallgatagon. Senki nem szeret bocsánatot kérni, mert nehéz és fájdalmas, de még mindig jobb ezen túlesni mint akár örökre elrontva hagyni a dolgokat, másrészt az idő múlásával egyre nehezebb lesz. Ezért kezdek bele gyorsan, bár magamban megterveztem mit és hogyan mondok, amikor Jonathan rám néz a hűvös és némileg ingerült vonásaival, elbizonytalanodom. Láthatóan biztos abban, hogy minden amit tettem szándékos volt, arra persze nem gondolok, hogy ő ezen felül sokkal többre is gyanakszik. Szerencsémre csak haragot feltételezek felőle ami nem jobb és nem is könnyebb kezelni, de legalább érthető mert jogos. Nem számítottam a kis monológom után felhőtlen jókedvre és egymás kebelére borulásra, de azért az az egyetlen rideg mondat amit kapok szíven üt. Csak ennyi? Tényleg csak ennyi? Majd elintézi és kész? Legalább annyit mondhatott volna, hogy „fátylat rá” vagy ilyesmi, még egy hanyag legyintéssel is beértem volna, ami jelentheti azt, hogy nincs harag, ha nem is felejtjük el, hiszen hetekig rajta lesz az ujján az emlékeztető. Jonathan azonban nem bocsát meg, nem mondja ki de még csak nem is utal rá, szóval sokkal nehezebb a helyzet mint gondoltam. Észre sem veszem, hogy a vonásai megenyhültek, hogy némileg kisimultak a haragráncok, a kocsiban ugyanúgy meghúzom magam mint Shiva és még mélyebben belesüllyedek az önsajnálatba. Soha rosszabbul nem csinálhattam volna semmit, ahogy lehet, úgy el is szúrtam. A tudat pocsék hangulatba taszít és az állatorvosig tartó út mély hallgatása még kínosabb. Csak fészkelődöm az ülésen, néha veszek egy nagy levegőt, hogy újra megtegyem, bocsánatot kérjek, de aztán felülkerekedik a büszkeségem és elhasználatlanul fújom ki a levegőt. Egyszer megtettem, nem fogok még hason is kúszni, hogy kegyesen legyintsen, noha korábban még az is elég lett volna. Ahogy ő ki tudja milyen elméleteket gyártott magában a történtekről, úgy most én is gyártok épp eleget ahhoz, hogy ne kezdjek bele semmibe újra. Néha persze odapillantok felé az arcát nézve, egy-egy nagyobb kanyar után, hogy lássam mennyire viseli meg a kezét a vezetés, ha vannak fájdalmai minden bizonnyal látszódna az arcán, de csak annyit veszek észre, hogy rutinból vezet, de a gondolatai egészen máshol járnak. Persze nem feltételezem, hogy körülöttem, legfeljebb akkor ha ezek a gondolatok hasonlítanak némely horror film képsoraihoz, mikor a főszereplő sorozatgyilkos kéjesen fojtogatja áldozatát. Az utolsó percekben azon merengek, hogyan éljük túl egymás társaságában az állatorvosnál eltöltendő időt. Nem tehetünk úgy mint két idegen akik behoztak egy talált kutyát, le sem tagadhatjuk, hogy történt köztünk valami, a női énem pont ezen kesereg, hogy ami történt az korántsem az amire vágytam volna. Hmmm….volna nélkül. Amikor megérkezünk nem szállok ki azonnal a kocsiból, Jonathant követem a tekintetemmel ahogy a hátsó ajtóhoz lépked és megpróbálja kiszedni Shivát. Egy hosszú pillantást váltok a vonakodó kutyussal, mintha kérdőn tekintene rám, érdeklődve, hogy most akkor mi is van és ő mit csináljon, mintha eddig annyira hallgatott volna rám. Talán szolidaritást vállalt mellettem a nagy és mérges bácsival szemben aki mindkettőnket a kocsi ülésébe préselt. Nem áll szándékomban segíteni, csak kiszállok a kocsiból megállok mellette. Nem dőlök neki, noha a kabátom már így is foltos Shiva miatt, másrészt egy nő nem támaszkodik hanyagul semminek, hanem egyenesen áll, ahogy a nagyi tanította…bár azt is mondta, hogy így magabiztosabbnak érezhetem magam, de jelenleg ez az utolsó amit érezhetnék. A nevemet hallva már mozdulnék, hogy segítsek, noha fogalmam sincs hogyan vegyem rá a kutyát arra, hogy elhagyja a nehezen rátukmált helyét, ám a nevemnél még nincs vége a dolgoknak. Minden egyes újabb szó elhangzásával melegebb lesz a kabátom alatt, a szívem ugrálni kezd, de mivel nem hiszek a füleimnek fürkészőn nézem Jonathant, hogy megtudjam, vajon tényleg bocsánatot kért vagy csak képzelődöm? Mondhatnám azt, hogy „Minden rendben, megértem és felejtsük el, igyunk meg inkább egy kávét vagy egy pohár bort és beszéljünk meg egy randit kutya nélkül” de azt hiszem ez túlzás lenne. Nem, már csak azért sem szólalok meg holott belül igenis ujjongok….mindaddig míg a gyűrű igaz története felszínre nem kerül. Elővesz az „ezzel most mit kezdjek?” érzés. Beletenyereltem egy szerelmi drámába, igazi Love story, Oliver története. Én sem így terveztem, hogy megtudom, még sincs felesége. Lázasan kutatok az elmémben a megfelelő szavak után, de persze ilyenkor leblokkol az agyam és csak nézem némán ahogy a pórázt gyűrögeti zavartan és minden bizonnyal az emlékek súlya alatt megy egyre összébb. Shiva kidugja az orrát a kocsiból de csak annyira, hogy beleszimatoljon a levegőbe, minket néz felváltva, kajla fülei zászlóként lengedeznek, mókás a látvány és roppant bájos, de a hangulatot előre megölte Jonathan vallomása. A kérdésénél eszmélek, önkéntelenül a kezére simítom a magamét, abszolút ártatlan részvét megnyilvánulás.* -Természetesen….sajnálom…*sajnálom, ez annyira bugyuta és nem megfelelő szó. Mit sajnálok? A feleségét, hogy meghalt és nem lehet már vele? Vagy őt? Hiszen nem sajnálatra méltó hanem egy erős ember aki túlélte a mindennapokat, mindegy hogyan. *-Sajnálom, hogy így történt. Ezt nem lehet tervezni, mármint a továbblépést, csak megtörténik.*Szinte suttogom és az apámra gondolok aki velem nem lehet már soha együtt. Ezen a ponton túl pedig megindul a lavina. Nem tudok gátat szabni a gondolataimnak. Még annak sem tudok örülni, hogy Jonathan facér, pedig jobban kellene érdekelnie mint a halál gondolatának, az azon túl lévő semminek. Mert nincs ott semmi. Nincs napfény, nincs zöldellő erdő, csörgedező patak, nincsenek épülő házak, rohanó emberek gondolatokkal teli fejekkel, nincs finoman keserű kávéillat a konyhában….nincs semmi…annak aki meghalt. Shiva fejére simítom a kezem de nem érzem már a vastag és selymes bundát a bőröm alatt, az ujjaim zsibbadnak, már kapkodom a levegőt ahogy az elmémet eltelíti a semmi érzése. A rettegés attól, hogy nem leszek, egyszer én sem leszek. Szédülök a gondolattól, és tudom, hogy a roham máris kitör rajtam ez pedig újabb rettegést generál, hogy Jonathan így fog látni úgy három másodperc múlva. Érzem a homlokomon a hideg verejtéket ahogy megül a hajszálak tövében, a szívem a bordáimat üti, a bordáim pedig a szívemet nyomják, örökös harc közöttük ilyen alkalmakkor és mindig én veszítek. Shiva mintha megérezné, hogy valami rossz fog történni, nyüszít és ugat, a kezemet harapdálja persze finoman, nem úgy, hogy a szájában maradjon, de ezt sem fogom fel, ahogy Jonathan arcát sem. Teljesen elmosódik, szürke lesz és távoli. *
Túlságosan is lekötnek a saját gondolataim ahhoz, hogy feltűnjön akár a már-már kínos hosszúságúra nyúló csend, vagy Elisabeth nyugtalan fészkelődése, zavara, az arcára kiülő érzések. Míg ő feszengve várja, hogy véget érjen az út, én jószerivel semmit sem érzékelek ebből az egészből, csak akkor térek vissza a valóságba, miután leparkolunk az állatorvosi rendelő előtt. Jóval otthonosabb terep számomra, mint a kórház, így már szó nélkül mozdulok is, hogy kivarázsoljam a kutyát a kocsiból, de mielőtt nekikezdenék, érzem, hogy nem lesz ez így jó. Nem Shivával, hanem Bessie-vel ez a korábbi műsor, ami még a kórházban kezdődött, és csak lógnak a szálai elvarratlanul... Veszek hát egy nagy levegőt, és belekezdek, előbb a bocsánatkérésbe, majd az egész kiborulásom okát is megosztom vele, ha már letépjük azt a bizonyos ragtapaszt, tépjük egyszerre mindkettőt, ne fájjon kétszer. Tudom, elég elcseszett helyzet, mert mégis, mihez kezdjen vele? Már csak azért sem szívesem kötöm senki orrára a történteket, mert egyrészt így is túl sokan tudnak már róla, másrészt tudom, mit vált ki a legtöbb emberből. Feszengés, kényelmetlenség, sajnálat, csupa kellemetlen érzést. Nem az a célom, hogy mindezeket Bessie nyakába zúdítsam, de másképp hogyan is érthetné meg, miért vettem olyan rosszul a történteket, holott a sérülésem korán sem volt olyan súlyos? Csak hálásan bólintok a részvétnyilvánítására, ahogy az azt követő szavaira is. - Semmi baj. Nem akartam az eddiginél is jobban elrontani a hangulatot, csak... mindegy, inkább menjünk. - sóhajtok végül, ahogy megragadom a pórázt, és már épp igyekezném kivonszolni szerencsétlen kutyát az autóból, aki idő közben egész otthonosan bevackolta magát félig az ülés alá, amikor feltűnik, hogy valami nincs rendben. Magam sem tudom igazán, minek mondanám, egy megérzés, ösztön, vagy valami hasonló. Először Shiva különös viselkedésére figyelek fel, nem normális ez egy kutyától, legalábbis jó esetben, és az eddigiek alapján nála is furcsának tűnik. De nem annyira, mint Bessie. - Elisabeth... minden rendben van? Sápadtnak tűnik. Miért nem ül le egy kicsit? - fordulok felé óvatosan kérdezve. Az, hogy sápad, még finom kifejezés, mert ahogy elnézem, alapból elég világos a bőre, a sötét hajjal kontrasztban, de most meg? Még a falnál is fehérebbnek tűnik. Az, hogy nem reagál semmi, mint ha se kép, se hang üzemmódba kapcsolt volna, már önmagában is elég félelmetes, de Shiva nyugtalan, ijedt viselkedése sem sok bizakodásra ad okot. Végül jobbnak látom megfogni a karjánál fogva, majd az első üléshez vezetve leültetni, mielőtt elájul itt és összetörné magát a betonon. Te jó ég, miért pont itt? Miért nem a kórházban? Próbálom megőrizni a hidegvérem, kitalálni, hogy hogyan tovább, mi lenne a legjobb? Mert sajnos attól többet, hogy valami nagyon nem stimmel, én sem tudok. Menjünk kórházba? Hívjak segítséget? Vagy csak hagyjam nyugton pár percre? Végül csak a telefonom után nyúlok, a 911-et tárcsázva. Ha csak túlzott aggodalmaskodás, akkor legalább tudjuk, de ha valami komolyabb baja esik, csak mert az időt húztam, akkor tuti én sem aludnék nyugodtan jó ideig éjszaka. Várom, hogy valaki jelentkezzen a vonal túlsó végén, ha pedig igen, miután gyorsan ledarálom a bemutatkozást, már vázolom is a helyzetet. - Igen, egy fiatal nő. Egyszer csak rosszul lett, sápadt, zavart... magánál van, de mint ha itt se lenne, nem nagyon reagál semmire. Nem tudom, mi lehet. Szívroham? Vagy valami roham? - próbálok találgatni, de igazából elképzelésem sincs, mennyire járhatok közel az igazsághoz. Amikor azonban a vonal végén a nő arról kérdez, hogy milyen a pulzusa, csak Bessie mellé lépve fogok rá a csuklójára, megpróbálva kitapintani az ütőeret - Elég gyorsan ver. Nem vagyok biztos benne, de szerintem túl gyorsan. - felelem óvatosan, amikor pedig a nő biztosít róla, hogy már úton van egy mentő, csak maradjak vonalban addig, csak szórakozottan hümmögök egyet. Bár eddig inkább tűnik ijesztőnek a helyzet, mint életveszélyesnek, de ettől függetlenül nem Shiva az egyetlen, aki most attól fél, mi lesz ennek a vége? Hiába nem ismerem, valahogy mégis úgy érzem, hogy felelős vagyok azért, hogy mi lesz Bessie-vel, így csak állok és várok, figyelek, ha esetleg rosszabbodna a helyzet.
*Vártam a bocsánatkérést, mert engem is bántott az egész helyzet, a nagy csend ami megölte a hangulatot, a saját baklövésem, a figyelmetlenségem és az, hogy Jonathan szándékosságot feltételezett mind e mögött. Ám a bocsánatkéréssel más is érkezik ami, nem tagadhatom, letaglóz. Az ember általában a saját vágyait vetíti ki az elgondolt okokra és ha már kisakkoztam, hogy nincs felesége mert nem beszélt róla, nem emlegette a közös dolgokat, a könnyebb dolgot feltételeztem. Összevesztek, elváltak vagy csak békében, közös megegyezéssel, utóbbi nem volt őszinte Jonathan részéről, még fáj neki, még emlékezik. Talán nem olyan régen történt, még nem dolgozta fel, még hiányzik a mindennapokból. A legrosszabbra senki nem gondol, mert az bonyolult, nehéz kezelni és sok időbe telik, az ember pedig gyarló és kényelmes. Ezen túl pedig nem egyszerű befogadni és bármit is mondani rá, a hallgatás pedig pont ugyanannyira rossz mint bármilyen közhely. Marad hát a gyalázatosan megszokott és semmitmondó „sajnálom”. Amikor az apám meghalt nekem nem kellett ezen átesnem, bár így utólag sokkal jobb lett volna annál mint ami történt. A sors nem hagyta, hogy végigmenjek a gyász fázisain és a barátok, rokonok hasonlóan apró részvétnyilvánításain, csupán egyetlen ember, a telefonhívás után kiérkező rendőr makogott egy „részvétemet” és még aznap este úton voltam a nagyiékhoz. Persze két egymásnak idegen ember között szó sem lehet olyasmiről amire ilyenkor szüksége van egy gyászolónak, a másik vállgödrébe való belebújás, a ruha könnyekkel való eláztatása, simogatás a fejen és a háton, csitító szavak súgása. Egyszóval nem tudom milyen érzés megkapni a „sajnálomot” és mi lenne helyette a legjobb, vagy csak jobb, akár egy „b”-vel. *-Nem…nem rontotta el.*Nem a fenét nem, de ez volt a szükséges rossz és nem bántom azzal, hogy még helyeselek is. Egyébként az egészet már ne is igazán fogom fel, mindez előhozza belőlem a saját gyászomat, az apám emlékét és mindazt amit már nem tehetek meg vele, amit ő nem tehet meg és az elmúlás tudata lassan belecsöpögteti mérgét az elmémbe. Mintha kívülről szemlélném magam ahogy egy sötét koporsóban fekszik a testem, megfosztva a tudattól, a világ körforgásától, az eltelt időtől és a változásoktól. Csak fekszem a semmi közepén, a világ pedig elrohan mellettem, sem én nem tudok róla, sem a világ nem emlékszik rám. Egyszerűen nem vagyok. Nem létezem és ez olyan fájdalmat generál bennem ami átcsap fizikai tünetekbe. A lelkem gyötrelme kínt szül a testembe és már nem vagyok ura önmagamnak. Halványan érzékelem ahogy Jonathan megfogja a karomat és terelget valamerre, de nem vagyok tudatában, a testem vegetál, önálló akarat nélkül hagyja, hogy bármit megtegyenek vele. Jonathan és Shiva hangja lassan és torzítva hatol át a roham vastag burkán, mintha a víz alól bugyborékolna, próbálom összerakni miről beszél, de lelassítanak a folyton közbetolakodó rémképek. A zsibbadás, a szédülés teljesen leblokkol, képtelen vagyok két normális szót kimondani, ennél a pontnál már kaptam egy jó erős pofont Big ügynöktől ami észhez térített, hiszen ez az egész olyan mint egy hisztériás roham, csak más váltja ki. Achilles pedig elterelte a figyelmemet, ahogy Frederick is, ám Jonathan láthatóan sokkal jobban beijedt mint ők. *-Csak..csak…pán..ik…nem kell…*…mentő. Már csak gondolom, a kapkodó levegővétel miatt egyre jobban szédülök, mint amikor gyorsan akar az ember felfújni egy lufit. Az agyam hátsó szegletében még jelen vagyok és tudom, hogy Jonathan nem fog lekeverni egyetlen pofont sem, ő nem olyan, másrészt fogalma sincs, hogy ez egy igen hatásos módszer, így nem fogom bokán rúgni sem. A fülembe sem duruzsol megnyugtató szavakat, épp csak a csuklómat fogja meg, majd aggódva tovább beszél a telefonba. Nem akarok mentőt, csak mentőt és kórházat ne! Elkeseredetten nézek fel Jonathanra, közben a táskám után kapok mert a megváltó bár lassan ható bogyóm ott van benne. Olyan vagyok mint a Pavlov kutyája, jön a roham, nyúlok a bogyóért. Persze úgy sem fogom megtalálni elég hamar, egy női táskában? *-A gyógyszer.*Makogom dadogva sűrű levegőkapkodás közepette, de tovább kutatok a táskában ami ki is fordul a kezemből mert nem érzem az ujjaimat, meg egyébként is remegek mint a nyárfalevél tavasszal. Ha Jonathan nem kapja el akkor a földre esik, kiontva magából a tartalmát, ami csupa női holmi meg az enyém. Kulcs, iratok, telefon, dezodor, parfüm, zsebkendő, higiéniai kendő egy csomagban, sebtapasz, sminkkészlet, fésű, egy nylon tasakban harisnya na és még több női dolog, és természetesen a kicsi narancssárga doboz benne néhány fehér tablettával, rajta a nevemmel és a gyógyszer nevével. Ezzel együtt, hogy már elkezdtem a megoldáson fáradozni, eszembe jut amit a pszichiáteremtől tanultam. Feladom a táskámmal valóharcot és a rémképek közötti apró szünetekben megpróbálok a légzésemre koncentrálni. Csak lassan, beszív, kifúj. Nagy levegő és lassan kifúj. Sajnálatos módon a mentő szirénáját is meghallom közeledni. Remek. Hogy mit kapok ezért Big ügynöktől azt nem teszem zsebre, mert ugye fő a láthatatlanság, a feltűnés nagy mértékű kerülése. Jonathan útmutatása alapján gyorsan meg is találnak minket, addigra úgy ahogy kilélegzem magamból a rohamot, de még mindig sápadt vagyok és szédülök, a kezeim remegnek, Shiva az arcomat nyalogatja. Egy kósza gondolat bukkan fel bennem, hogy ha Jonathan nyalogatná az arcomat, minden bizonnyal gyorsabban magamhoz térnék, ez pedig háttérbe szorítja a rémképeket, melyek a kiváltó okok voltak. A mentőorvos a kezét nyújtja Jonathannak. *-Üdvözlöm, Dr. Grant vagyok, rosszabbodott a hölgy állapota a hívás óta? *A választ már felém fordulva várja, odalép hozzám, mögötte az ápoló utasításra várva. Máris pulzusnézés következik, a szemembe való világítás amit egy erőtlen mozdulattal tolok arrébb.* -Csak…pánik….pánikroham.*Amit komolyan kell venni legyen bármennyire is komolytalan egy kívülállónak. *-Pánikroham? Milyen fóbiája van? Gyógyszere? …mérjünk egy vérnyomást is. Addig próbáljon a légzésére figyelni, lassan beszív, bent tart és lassan kifúj. Válaszoljon a kérdéseimre. Hogy hívják? Hány éves? Hol született? Van hozzátartozója akit értesíthetünk?* Mi az ami még remekül el tudja űzni a haláltól való félelmet? A titkokra való rákérdezés és ezzel a hazugságba való taszítás.* -Thanatofóbia….Cat….Bessie….Bessie vagyok, Elisabeth Smith…és nem….nem mondom meg…..*Majdnem elszóltam magam és Catherinet mondtam. Hogy a koromat nem mondom meg vagy a hozzátartozóm nevét az már nem derül ki, persze egyiket sem akarom, főleg az utóbbit, mert azt kellene mondanom, hogy a férjem a hozzátartozóm, de ez nem igaz és akkor annyi a Jonathannal való potenciális kapcsolatomnak. Úgy sincs rajtam a karikagyűrű….ezért is kapni fogok.*
Kezdőlap
cserébe kapsz egy kis finomságot, boldogsághormon :raffaello: //
:raffaello: //
