- Nem mondod, volt szerencsém megtapasztalni, hogy mennyire képes vagy frászt hozni másokra. – fogalmaztam meg finoman, de eléggé határozottan. Kár lenne tagadni azt, hogy nem az-az eset miatt kerültem őt, hiszen a frászt hozta rám. S ezt talán neki is be kellene látnia, vagyis remélem megérti. Főleg, hogy akkor még maszkot is viselt, gondolom azért, mert valakivel szétszedték egymást, legalábbis erre tudok gondolni most, hogy kiderült ő is farkas. - Más inkább örömöt szokott érezni, ha meglátja a gyerekét… - pillantottam rá kicsit meglepetten, hiszen tényleg általában ez szokott lenni a reakció, nem pedig az, hogy miként is menne neki másoknak, vagy éppen a saját gyerekének. Az se túlzottan tudott meghatni, hogy esetleg csak viccnek szánta azt a korábbi megjegyzését, mert féltem attól, hogy talán tényleg megtenné, ha bepöccenne. Amikor pedig a nagyok beszélgetnek, akkor én csöndesen állok ott a Teremtőm mellett. Szerintem az utcán elhaladok is inkább azt hiszik, hogy Lilihez van közöm, mintsem a velünk szembeálló férfi lenne az apám. Tény, hogy jobban hasonlítok Lilre külsőleg és belsőleg is, mint a saját apámra, de hát a családját legtöbb esetben az ember nem válogathatja meg. S annak ellenére is, hogy nem túlzottan tetszik mind az, amit hallok, ahogyan az se, hogy sikerült esetleg kicsit kizökkenteni a Teremtőmet a béketűréséből. Pedig őt aztán nehéz, így kicsit szerintem érthető volt az aggodalmam. Amikor pedig apa pontosít, akkor nem mondok semmit se, hiszen nem is értem, hogy miért kellett egyáltalán ilyet tenni. Előbb talán illett volna eldönteni, hogy mi szeretnénk-e azt, ha ő tudna rólunk. Főleg, hogy szerintem külső alapján senki se veheti azt biztosra, hogy rokonok vagyunk, meg gondolom eléggé öreg is farkasként, így gondolom ritka az, amikor valaki rájönne arra, hogy füllent, nem mond igazat. - Ezt lehet kedvesebben és szebben is mondani. – lehet, hogy nem illik a felnőtteket kioktatni, de pontosan ezzel a stílusával is rám tudja hozni a frászt. Főleg akkor, ha még olyan mozdulat sort is tesz, de végül azért mesélek neki, még ha nem is hegyiről tövire mondom el. Kap egy rövidebb változatott és most szerintem ennyivel be is kell érnie, mert eléggé nyilvános helyen vagyunk, meg attól még, hogy nem olyan régen az ölelésébe bújtam kicsit még mindig tartok tőle és félek attól, hogy esetleg később másoknak árthat. Az pedig nem tetszik, amikor hirtelen nagy lesz a csend, mert biztos vagyok abban, hogy most a háttérben beszélgetnek. Pedig én is szeretnék róla tudni, hogy miről is van szó, így egy picit megköszörülöm a torkomat, hogy amúgy én is itt vagyok és nem vagyok szőkeség se, hiába pompázik abban a színben a hajam. Persze ezt se egyből teszem, hanem hosszú percek múltán, mert azért udvariatlan se vagyok. Nem olyannak neveltek.
- Madi, drágám, az öröm az egyik legerősebb érzés, ami csak létezik. – Toldom meg óvatosan a mondandóját, ezzel talán rejtve azt is elismerem, hogy a hím érzései között az is megbújt valamelyest, igaz, számos egyéb dolog is, noha egyértelmű, hogy leginkább velem, vagyis a lánya farkassá válásának tényével volt baja. - Nem, erről történetesen nem tudtunk. Ha tudtam volna, már felkerestem volna. – Madi miatt mindenképpen, hisz tudom jól, hogy bár egy része fél az apjától, attól még hiányolja, és zavarta, hogy csak úgy eltűnt. Ebből kifolyólag nagyon is biztos vagyok abban, hogy szeretné, ha az apja az élete részese lenne, természetes, hogy kíváncsi rá. A félelem ugyan nem, de úgy gondolom, arra még igazán bőven van ideje, hogy megszokja az apja küllemét és stílusát, hisz egyik sem épp bizalomgerjesztő. - Ez azért megnyugtató. – Biccentek, felfogtam, mondhatni a probléma ezen része, ekképp majdhogynem fellobbant érthetetlenség szülte haragom elszáll, és nem húzom rá senkire sem a vizes lepedőt. Az attól még igaz, hogy Mike szólhatott volna, de ezt majd alkalomadtán vele fogom közölni, másra egyébként sem tartozik. - Meggyőző lenne csúnya szavak nélkül, szépen lassan, higgadtan. Madisonra pont ezzel hozza a frászt. – Tudom, személyes problémám, hogy nem díjazom az ilyen megnyilatkozásokat, s egy ilyen idős vérfarkas már nem változik könnyen, a jellemünk formálódik ugyan az évszázadok alatt, de tudatosan változtatni berögződéseken még számunkra is rettentő nagy falat. ~Igen, indián mindenképpen, és kicsinek sem nevezném.~ Vajon belehalna, ha nem beszélne ilyen ocsmányul? Vannak, akiknél az önkifejezés része, de mindig rendkívül sajnálatosnak találtam ezt a tényt. Szerencse, hogy Madi sem folyamodik ilyen szavakhoz, hogy kifejezze magát. ~Nem szokásom senkit sem csesztetni, nem az a típus vagyok, de vannak dolgok, amiket azért nem árt megemlíteni. Ez még nem jelenti azt, hogy nem hagyom majd élni, pusztán felhívom a figyelmét arra, hogy elárulhatta volna.~ Nem csak ő vesztette el szem elől a lányát, hanem a lánya is őt. ~Nem hiszem, hogy újdonság lenne, ha azt mondom, Madisont meggyötörte az élet. Magamra ismertem benne, és esélyt szerettem volna adni neki. Kiszabadítani a kalitkájából. Ha esetleg felmerült volna benned az ellenkezője, volt választása. Felajánlottam neki a lehetőséget a létünkre. Ő döntött.~ Én csak mérhetetlenül szerettem volna, ha pozitív választ kapok, és szerencsére így is lesz. - Ne haragudj, drágám, csak próbáljuk elsimítani a frontvonalakat. – Nem mintha ennek jó része nem ment volna élőszóban, de nem fogok mindenbe belekötni. ~Illetve, itt van vele egy szellem, állítólag a Teremtője, egyelőre nem vagyok benne biztos, de szerintem a védőszelleme szeretne lenni.~ Adok a dolgok ezen részére is magyarázatot a kölykömnek, ne érezze annyira egyedül magát, nem szeretném kizárni, de sokszor a kimondott szavaknak túlságosan is nagy ereje van. ~És be volt rágva, amikor megtudta, hogy beharaptak, szóval ezért nem akart a közelünkbe jönni, ami azért valljuk be, elég pozitív dolog.~ Nem gondoltam volna, hogy ennyire képes ura lenni a tetteinek, ámde a jelek szerint mégis, aminek azért valahol örülök, mert kevésbé féltem tőle a kölykömet, ha képes felismerni, mikor van gáz, és esetleg mihamarabb lelépni. ~Karba font kézzel áll, és egész szigorúan néz, nem tudom, hogy alapból is ilyen volt-e, vagy szimplán nincs jókedve.~ Egyelőre még nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mit akar a szellem, noha nem úgy tűnik, mintha le akarna lépni.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Emlékszem rá, hogy nagyon félt tőlem már az első találkozáskor és akkor is, mikor megrángattam Jyotsana előtt. Borzasztóan viselkedett, túl nagy volt a szája. Ketten olyat picsogtak, hogy inkább elmentem volna piálni. - Meg fogod ezt érteni, Madison. Én nagyon is örültem, mikor megláttam őt az emlékképeken és most is. A haragom pont annak szólt, hogy akinek örülök, annak elveszett a szabadsága. Tudom, hogy nem így van, de az első reakció ez volt. Madi fél és dacoskodik, most hiába magyarázok. A tetteim és az érzéseim majd meggyőzik. - Szóval úgy tudta, egyszerű az ember az apja is. Szar ügy, nemrég találtunk egymásra. Tök normálisnak néz ki ez a nőstény. Ha Madi egy rendes családban nőtt volna fel, akkor talán nem ragadja ki így ki onnan. Amit hallhatott rólam, az alapján egy távoli, alig látott és nem igazán kedvelt apa lehettem. Ezen változtatni akarok. Jó apja akarok lenni a gyereknek. A farkasát nevelgesse Lilianne, áldásom rájuk, de támaszként ott akarok lenni. Egy féloldalas mosolyt eresztek meg, mikor a nagy nőstény végre megnyugszik. Egy mondat és áll a bál. Értem. Tiszta fejjel meg tudom érteni, hogy félnek tőlem. Be nem vallanám, de én is tartottam attól, hogy komoly bajt csinálok, ártok az én kis Madikémnek vagy annak, aki jól bánik vele. - Francokat, fél ő már mindentől, ami én vagyok. A lányomra nézek. Emlékszem, hogy hányszor ijesztettem meg. Fenét, nem is tudnám megszámolni. Én szeretem őt, nem hiába kerestem hetekig és hónapokig. Csak sose jó helyen. A stílusomat most érzem alakíthatónak. Valami változhat. Csak több ilyen pillanat kell. Elcsendesedünk, mikor olyanról beszélünk, ami nem tartozik az utca emberére. ~Nawat. Így hívták, mikor beharapott.~ A sírjánál volt valami más név, de nem jegyeztem meg. Nekem Nawat marad és a lánya Adelaide, bármilyen nevet is választott később. Itt vannak a hátamon. Érzek valami viszolygást Lilianne-ben. Egyelőre nem tudom, hogy a szellem csinálja-e vagy én. A második valószínűbb. ~Majd én is beszélek Mike-kal.~ Nem örülök, hogy ilyen szarul indul az egész. Cooper kurva nagy arc, jó fej és hálás vagyok neki. Ettől még megmondom, mit baszott el. Nekem is megmondják. ~Király. Most, hogy már előttem állsz, azt kell mondanom, jó, hogy jöttél.~ Megmentette Madit. Én csak a férjét nyírtam volna ki, az lett volna a hozzám illő feladat. Egy nő tud olyan támaszt adni, ami egy felnőtt, fiatal felnőtt nőnek kell. Érti a gondolatait. Én izomerőt és támogatást nyújthattam volna, ő meg egy barátnő is, nem "csak" a teremtője. Szar élete lehetett, ahogy mondja és aki ezen túl tud lépni, azt én kurvára meg tudom becsülni! - Nem egyszerű ez, kicsim - szólok Madinek, mikor jelez, hogy még itt van ám. - Elhiszem, hogy úgy lett, ahogy ketten akartátok. Lilianne meggyőzött. Nem egy zsarnok. Ajtót nyitott és csak hívta Madit, nem rántotta be. A gyerek meg kíváncsi volt és belépett. Azért szeretném majd tőle is hallani, hogy mit érzett akkor, mire vágyott, hogy omlottak le a falak, amiket minden ilyen találkozás porig rombol. Ez nem az a hely, ahol meg lehetne beszélni. Nawat most kicsit nyugszik. Nem érzem, hogy tenne valamit. Csak a jéghideg levegőt érzem. Látom a lélegzetemet. Libabőrös vagyok és a jelenlét még mindig nem tűnt el. - Holnap ráértek? Főzök valami tökös mexikói cuccot és zabálhatunk egy nagyot. Kacsintok egyet. Ha benne vannak, akkor tényleg így lesz. Szoktam szakácsnőt is fizetni, de amióta Fairbanks-ben vagyok, előszedtem a főzőtudományomat. A dzsungelben nincs luxus, minden ilyet tudni kell. Jó alap volt, hogy később még tegyek rá egy-egy lapáttal. Aztán ha bevesszük magunkat a Lakba vagy a hotelbe, ott mindent kitárunk. Akarom látni Madi farkasát is és szerintem ő is az enyémet. Meg Lilianne-é is kell. Fontos lett, mert a gyerekemnek fontos. Ahogy túljutottam a dühön, egy anyát látok magam előtt. Egy törődő nőstényt, aki még törődőbb élőben, mint az emlékképeken. - Ő is ilyen. Félszavak még beleférnek élőben is. Nawattól hoztam a természetemet, a dühöngő farkast. Tudom, hogy ez fontos esemény az életemben. Egy szellem látogatása nem véletlen. Már négyen vagyunk. Én nem fogom látni, de Nawat Madisont nézi, aztán Lilianne-t. Mutat valamit, indián jelzést, egy ősi köszöntést, a suttogó felé. Én még felismerném, a nőstény csak akkor akkor, ha sok indiánnal találkozott már. Ez is könnyen lehet, ha szellemekkel kel és fekszik. De meg is lehet érezni, mi a szándék. A teremtőm már nagyon öreg volt, mikor meghalt. 500 fölött járt és tuti, hogy a szellemi képességei a toppon voltak, a véreres mentalitása meg csillapodott. Most csak beköszön. Zavar, hogy nem látom. Jól vállba verném és megölelném. - Huh. Nem tudom, kire figyeljek. Nincs gáz, ugye? - Lilianne-t kérdezem. Egy szellem félelmetes, mert nem tudom leütni. Alignak állkapcsát is kitörtem volna, ha tehetem. - Kicsim, tavasszal...mi volt? Téged elért? És téged, Lilianne? Biztos fogják érteni, hogy a Vörös Holdra gondolok. Én kaptam belőle, jó nagyot, majdnem halálos adagot. Az a nőstény is, akivel nem sikerült megbeszélni a dolgokat. Basszus, abból is mikor lesz valami? Durva arcok lettünk, durvábbak, mint voltunk. Közben próbálok valahogy nyitottabb lenni, hátha megérzem, mi történik. Nem tudom, hogy kell. Nem tudom és ez idegesítene kicsit, idegesítenie kéne, de nem úgy történik. Jó kis pia volt...
Tudtam, hogy Lilinek igaza van, de akkor se olyan egyszerű elfelejteni, amit tett annál a nőnél, aki megerősítette, hogy a lánya vagyok tényleg. Vannak olyan dolgok, amik bizonyos érzéseknél erősebbek, ilyen volt a félelem is, ahogyan azt se tudtam, hogy megbízhatok-e teljesen az apámban. Ismertem, de nem is láttam. Láttam már egy részét annak, hogy miként viselkedni és hinni szerettem volna abban, hogy képes változni, de nehezen ment. Főleg az újabb találkozás alatt elhangzottak miatt is. - Az apám részben egyszerű ember! – csúszott ki ajkaim között eléggé határozottan, hiszen azt a 7 évet senki se tudja elvenni tőlem, amit az egykori családomnál töltöttem születésemtől kezdve. Talán nagyobb részben vagyok még mindig jelenleg Bianchi, mint a velem szemben állóférfihoz tartoznék, aki a vérszerinti apám. Őt alig ismertem, viszont a Bianchi családban nőttem fel, vagyis valamennyire, amíg onnan el nem vittek erőszakkal. Következő dologban Lilinek is igaza volt és apának is. Tény, hogy a legtöbb dologgal már rám hozza a frászt apa, de Lilnek meg abban nagyon is igaza volt, ha kicsit másabb stílusban adná elő, akkor lehet kevésbé ijednék meg tőle. Láttam már rossz fiúkat, voltam már olyan társaságban, ahova a többség nem akarna menni, de valahogyan Achilles mindegyiken túltett. Persze, idővel talán én is jobban megszokom, hogy ő ilyen, de azért örülnék, ha kicsit ő is változna, vagy mi is lenne erre a legjobb szó. Hamarosan pedig egy kisebb csönd telepszik ránk, vagyis inkább csak látszólag, mert a pillantásukból ítélve ők nagyon is beszélgetnek egymással. Nem értem, hogy miről vagy miért nem lehet előttem is kimondani azt, amit kell, viszont rövid ideig egészen jól viselem, de utána már azért kicsit rossz érzés is, hogy kihagynak belőle. Kicsit megköszörülöm a torkomat, de igazából, ha nem szólalnának meg, akkor szerintem én inkább azt mondanám, hogy elmegyek addig a boltba, hiszen nem akarom őket se zavarni, de szerencsére nem utóbbi történik meg. Csak egy aprót bólintok, amikor mind a ketten megszólalnak, majd amikor Lili gondolatban is üzen, akkor is próbálok teljesen higgadtan és normálisan viselkedni, de még ennyi idő után is kicsit még szokatlan ez az egész kommunikáció. ~ Egy szellem? S te látod őt? Ő segíthet apának? ~ üzentem vissza, ha nem is egy nekifutatásra, hanem többre is, de feltettem a kérdéseket. Abban pedig biztos voltam, hogy a Teremtőm érteni fogja a segít dolgot is, mármint, hogy apa kicsit lehiggadjon, kedvesebb legyen, vagy mi lenne a legjobb szó rá. ~ Ohhh, értem… ~ nem értem, hogy miért volt berágva, de az tény, hogy megnyugtató és jó dolog, hogy nem egyből talált meg minket és tett olyat, amit esetleg később megbánt volna. Egy pillanatra ismét apán állapodott meg a tekintetem, majd pedig kíváncsian pillantottam körbe ismét a téren, vagyis az utcán és a hömpölygő embereken. Szabad lettem, vagyis valamilyen értelemben, de imádtam ezt az új életet, még ha sokszor még fura, szokatlan és ijesztő is volt. - Nem voltunk itt. – mondok csak ennyit, hiszen nem akarok arra gondolni, amikor Lili csak úgy összeesett és jó ideig magához se tért. Többen is voltak, de én legjobban érte aggódtam és aggódok még mindig, hogy nehogy valami baja essen. Kaja fölött meg először direkt siklottam át, majd végül a Teremtőmre pillantottam, míg végül apán állapodott meg a pillantásom. - Szerintem rövid időre igen, de sok még a tennivalónk és nem akarok kapkodni Lili ruhájával se. – azt nem tudtam, hogy mennyire tudja apa, hogy hamarosan lesz esküvő is, de számomra tényleg fontos volt az, hogy a ruha is gyönyörű legyen és olyan, amit a mellettem álló szőkeség szívesen viselne a nagynapkor. Remélhetőleg össze is fog jönni.
- Hogy is hihette volna másként, akkor még ő sem tudott a mi világunkról. - Madi közbevetésére bólintok, igaz, nem vagyok benne biztos, hogy pont úgy hangzott ez, ahogy szánta. Tudom, hogy nem a vérszerinti szülei nevelték fel, ámde ez kicsit úgy hangzott, mintha arra próbálna emlékeztetni minket, vagyis leginkább Achillest, hogy végtére is mind egyszerű emberekből lettünk. Ezt én magam nem tartom hibának, ámde remélem, Achilles nem fog megorrolni rá. Éppen ezért inkább próbálok szavakkal is kiállni Madi érzései mellett. - Természetesen, drágám, sőt, tudod mit? Ha szeretnél, valamikor meglátogathatjuk őket. – Vetem fel, most még nem lenne belőle baj, 10-20 év múlva már nem merném megtenni, de jelenleg még nem szülne ezernyi kérdést a fiatalsága, hisz születése okán az, nem vérfarkas mivolta miatt. - Mert felettébb hirtelen ember, és rettentően mocskos a szája. Ha csak kicsit is moderálná magát a közelében, már sokkal jobb lenne a helyzet. Már mindenféle külső segítség nélkül. – Aggasztó belegondolni, hogy mi lenne, ha nem itta volna meg azt a szert. Vajon akkor hogy viselkedne? Már vélhetőleg nem lenne a helyén a farkasa sem. Nem bízom a habitusában, és amíg Madi fél tőle, addig nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel, és esetleg elengedni őket kettesben. Ha majd Madin azt látom, hogy majd megfeszül, annyira szeretné, akkor nem lesz akadálya, de egyelőre egyáltalán nem ez a helyzet. ~Megjegyzem.~ A jövőben szükségem lehet majd rá, mert ha most itt van, akar valamit, de talán annyira még nem fogalmazódott meg benne markánsan, hogy mi is az, idővel ki fog derülni, és akkor én vagyok a legkézenfekvőbb ötlet, hacsak nincsenek belsős barátai az őrzőknél. A Mikeot érintő dologra csak bólintok, őszintén szólva úgyis azt csinál, amit akar, szóval meg sem próbálom lebeszélni. Nem tűnik éppenséggel könnyen jobb belátásra téríthető figurának. ~Köszönöm.~ Már, ha reagálhatok így a szavaira, mindenesetre egész kézenfekvő, bóknak hangzott, vagy legalábbis valami olyasminek. ~Igen, látom a szellemet, és egyelőre még nem tudom, mit akar édesapádtól, de szerintem segíthet, igen. Általában azért jönnek, és amit eddig sejtek az egészből, nem volt rossz a kapcsolatuk.~ Magyarázom tovább Madinek is a dolgokat, bízom benne, hogy nem neheztel, amiért kihagytuk ezekből a körökből, de olykor mindenkinek nehezére esik többfelé figyelnie gondolatban. - Amennyiben Madi belemegy, szívesen elmegyünk, de tőle függ, ráerőszakolni semmit sem fogok. – S ami azt illeti, ő sem, mert azt meg nem fogom hagyni. Mindennek megvan a határa, annak is, hogy megfélemlítse, én hiszem, hogy képes nyugiban maradni Madi kedvéért, de azért valljuk be, egyszerű dolga nem lehet, elvégre a megszokottal nehezen szakít az ember. - Nincs gáz, tulajdonképpen köszöntött bennünket. Szerintem menni készül, de… nem hinném, hogy sokáig maradna távol. – A szellemről beszélek, de nem akarom mindkettejüknek külön elmondani, s ebben idegen fülnek sincs semmi kellemetlen, aligha jutnának el az igazság leghalványabb pontjára. Azt meg egyébként hagyjuk is, hogy túl sok kárt nem tudnak okozni, hisz nem ezen a síkon vannak. Maximum mentálisan mehetnek az ember agyára, ha már össze vannak kötve, én meg már megszoktam a szellemesdit. - Elvittem innen tavasszal, szóval nem esett semmi baja, már a sokkon túl, hogy látott elájulni. Veled esetleg történt valami? – Nem magam miatt kérdezem, inkább Madiért, ha esetleg érdekelné, de megkérdezni nem szeretné. Sosem lehet tudni. Rettentő régi történetnek tűnik az idei április is, pedig nincs olyan messze. Túlságosan fájt, és előre rettegek, mi lesz jövőre. - Nos, ezek szerint akkor ebédelni átugrunk. – Bólintottam végül rá, és részemről esélyesnek tartom, hogy mostanra elég volt ennyi, de azt azért megvárom, hogy Achilles szeretne-e még valamit, amennyiben nem, úgy mindenki mehet a maga dolgára. Én most időszerűnek érzek egy kiadós fagylalt kúrát Madinek meg nekem, meg persze, a lelkizés sem hiányozhat, szegény nincs a legjobb állapotban ilyen téren, ez biztos.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Én arra gondoltam, hogy a beharapás után hírem mehetett. Egy zord tekintetű mexikói, aki lovon járja a várost, megfordul a szállodában, a Lakban. Még ha csak kevésszer. Az az informatikus punci 50 év után is emlékezett rám! Na, mindegy, nem rágjuk a gittet, nem söprögetjük a tiszta udvart, rendes házat. Madi szavaira elvigyorodom. - Apád majd elmeséli, milyen volt az "egyszerű" élete, baszd meg... Szerintem ámulni fog és bámulni. tök intelligens és tuti, hogy művelt csajszi. El fogom szédíteni, hogy én még majdnem ismertem aztékokat. Egy barakkban nőttem fel rabszolgaként, elég kalandos az életem. Tetszeni fog neki. Amúgy egyszerű vagyok, tudom én, hogy nem kell atomfizikával foglalkoznom. Madi egyszerűen aranyos, ahogy ezt mondja rólam. Most, hogy a piától józan vagyok, kezdem meglátni, milyen kis édes lányom van! - Ez örökség és szokás. Ilyen idősen már elég nehéz megváltozni. Pedig szeretnék. Most azt érzem, hogy szeretnék. Faszom tele van, hogy mindenkit beparáztatok, mikor nem is vagyok olyan veszélyes, mint hinnék. Jó, odaverek, ha úgy van, de kevesebbszer van úgy, mint hinnék. Madi azt hitte, tényleg szájbabaszom őt is, meg a teremtőjét is. Van egy pofám, termetem, stílusom, ez így para. Vágom. Finomodhatnék. Most jövök rá. Azt hiszem, egymással is dumálnak. Értem én. A szellemesdi nem tartozik a városra, meg még sok mindenről mondható el ugyanez. Nem itt kellett volna találkoznunk. - Jól van, nem kell órákig ülni az asztalnál. Ki se bírnám. Mozognom kell, tenni-venni, rohanni, rúgni és kapálni. A Lak a legjobb hely. Nem vagyok hegyi, de szívesen látnak ott és nekem az marad a törzshelyem, a szálloda nem annyira jön be. Régebbi kor terméke a kúria. Nekem való. És a hegy! Az főleg. - Fasza! Király, hogy jöttök! Akkor tali a konyhában. Olyan Taco-t csinálok, hogy mind a tíz ujjukat megnyalják, meg az én farkamat is. A lányom nem, azért az durva lenne. Baszki és ha nem tudom meg és máshogy keveredik elém? Fura ebbe belegondolni. És kicsit para. De csak kicsit. Az erő mindent legyőz. - Még sokszor fogom látni, tuti. Kíváncsi is vagyok rá! Tulajdonképpen miatta jöttem a vidékre. Ez nem titok, elmondtam már fűnek és fának. Lucas, Ryder és mindenki, aki a kóborokat vágja, tudhatja. Ahogy azt is, hogy egy Vörös Hold végzett a teremtőmmel. Beköszönt. Hát ez ő. Jön és megy. Mire öreg lett, a szellemi képességei felfejlődtek, az izomzata meg lefelé ment. Azért most is lebaszna a földre, tuti. Tuti. - Jól tetted. Király anya vagy, bakker! Kurvára örülök, hogy nem volt gáz! Hogy nem volt nagyobb. Madinek az is para lehetett, hogy anyuci bekómált. Bepárállt a szemüvege, ami a valóságot mutatta. Hát én is kaptam, baszd meg. Madit is érdekli, biztos vagyok benne, de csak Lili meri megkérdezni. Tökös csaj, kezd tetszeni. És látom rajta a gyűrűt is. Nem egy elveszett ember. Egyre jobban meggyőznek, hogy a gyerek jó kezekben van. - Hát ja, baszd meg! Mellbevágó élmény volt. Ezt szó szerint kell érteni, Symara mesélhetne is. Meséltettem volna legutóbb, de nem bírtunk egymással. Az a geci tőrálom, banyek! Majd elmondom máskor. - Lili ruhája. Oké, még egy dolog, amire készülni fogok! Akkor várlak titeket! Szóval lesz nagy lagzi, templomi vagy polgári esküvő. Én a templomit szeretem. El se hinnék, hogy milyen mélyen gyökerezik bennem a hit. Gyökérnek inkább hisznek, mint hívőnek. És mindenkinek igaza van. De gyökér nélkül nincs fa. Kellünk az emberiségnek és a farkastársadalomnak. Az ilyen egyenes, őszinte egyedek nélkül nincs Falka és nincs világ. A természet rendje kíván minket. És én is kívánom a rendet. Érzem Lilianne békétlenségét és Madi zavartságát. Namost az a helyzet, hogy kurvára megzavartam őket. Menjenek a dolgukra, holnap tisztán beszélünk! Valakit még leszervezek, hogy ne legyen balhé. nem akarom szétbaszni a gyerek életét. Vágom, hogy egy időzített bomba lettem, rosszabb, mint korábban. Megölelem Madit, ha hagyja és és vállba vágom Lilianne-t. A mosolyom, az a torz, ferde és kicsit ijesztő vigyor mindkettejüket megilleti. Megkapják. - Nah, akkor csináljatok, amit akartok, holnap talizunk! Király! Lilikém bakker, kurvára örültem! Madi, szeretlek! Komolyan, én így szeretek! Készítsétek a beleteket, haha! Jót röhögök. Biztos ettek már mexikóit, én is úgy csinálom, nem szarabbul, nem kurvábbul. Fasza taco lesz, csirkés, az a gromek. Most hagyom őket menni a dolgukra. Én pedig mintha kicsit beábrándultam volna. Ja, vágom, ez a szer hatása. Egy darabig lenyugtat, aztán nagyon, olyan lesz, mint a válium. Még ágynak esek, bassza meg! Höhö, de hülyeség. Na, megyek is, mielőtt az utcán történik. Még egyszer megpaskolom őket, a vállukat, derekukat, ahogy szoktam. Közel akarom érezni magamhoz a gyereket és azt is, aki hozzá közel lett. Beharapták, baszd meg! És láttam, aki tette. És láttam, hogy mennyire imádja Madi. Kurva jó. Lilianne elnyerte a bizalmamat. Madison akárkinek nem adja magát. Suttogó is, erős is, tapasztalt is és fasza csaj is. Na, király. És most komolyan menjek papírokat intézni? Lófaszt! Ledőlök a gecibe valahol. És kurva jókat fogok álmodni, mert ez klassz volt. Még Nawat is beköszönt és most már tutira tudom, hogy ő az. Kimászott a sírból, amit meglátogattam. Velem lesz még sokáig, azt hiszem. Nem hittem volna. Tartottam attól, hogy a halálhírére jövök. Kellett az idő. Mindenkinek. A nagy szellemek és a jóisten tudta, hogy kell időzíteni. Háhááá!
- Tényleg elutazhatunk, csakúgy? – csillantak fel az íriszeim. - Bár az se biztos, hogy már ott él anya és apa, vagy éppen Francesco. – mondom kisebb sóhaj keretében, mert hirtelen bele se gondolok abba, hogy a korábbi megnyilvánulásomat apa apa teljesen magára vette és nem gondolt arra, hogy esetleg a nevelőszüleimre gondolok, akik 6 éves koromig neveltek úgy, mintha a sajátjuk lettem volna. Hiányoznak, mostanság pedig sokszor, hogy vajon jól vannak-e, vagy mit hisznek rólam, hogy mi lett velem… Aggódtam is értük, hogy vajon a férjem képes lenne-e őket bántani, ártani nekik azért, amiért én csak úgy eltűntem. - Majd egyszer talán hallani fogom a te történetedet is. – pillantok Achillesre halovány mosollyal arcomon, mert szeretném őt is jobban megismerni, de félek is kicsit tőle. Nem csak tőle, mert mi van akkor, ha olyan lappang a múltjában, ami miatt nem fogom tudni közel engedni őt. Vagy csak még inkább félni fogok tőle, hiszen a múltunk határozz meg részben minket a jelenben, vagy teljesen rosszul gondolnám a dolgot? Ahh, fogalmam sincsen. - Szerintem csak akarat kérdése, legalábbis főként az. – helyeselek amellett, amit Lilianne mondott. Elhiszem, hogy nem könnyű, de ha nagyon szeretne, akkor szerintem menne neki. Lehet, hogy nem úgy, mint a buborékfújás, hogy egyik pillanatról a másikra, de menne. Most is próbálja néha kicsit moderálni magát, így talán emiatt még inkább akarok ebben hinni. ~ Nagyon remélem, hogy ő tud rá majd hatni és segít neki kicsit visszatérni a kedvesebb útra, vagy mi is lenne a helyes szó rá. ~ tényleg szeretném, ha apával is jó lenne a viszonyom, de egyelőre még nehezen megy az egész. Nehezen tudok megbízni bárkiben is. Főleg akkor, ha már félelemre adott okot. Éltem már eleget úgy, amit senkinek se kívánok… Bár, ha ők annyira idősek, akkor nekik is biztosan megvannak a kevésbé szép éveik, de reménykedtem abban, hogy Lilinek azért szép élete volt. Annyira kedves és aranyos, hogy nem akarok arra gondolni se, hogy volt olyan idő, amikor ő is szenvedett. Hamarosan pedig meg is van beszélve a rövid találkozó, mármint a következő. Ha a Teremtőm is ott lesz, akkor nem kell semmitől se félnem, legalábbis Lil mellett biztonságban érzem magam és úgy, mint akit semmi baj nem érhet – még ha tudom is azt, hogy azért bármikor bármi történhet-, de hát ez van. Már így is igazán szerencsés vagyok, a szellemes megjegyzésre pedig csak bólintok, miközben már kicsit azon kattogok, hogy nehogy valami baj történjen a következő találkakor. Amikor viszont a tavaszra terelődik a szó, akkor kiráz kicsit a hideg, de nem szólalok meg, inkább csak a tájat, az utcát és az emberek fürkészem. Valahonnan pedig még gitár hangja is szól, így kíváncsian pördülök meg, hogy inkább az utcazenészt figyeljem. Nem életem legjobb emlékképe volt az az időszak, amíg semmit se tudtam arról, hogy mi történt vele. Emlékszem, hogy akkoriban vagdostam meg a hajamat is, ami talán kicsit ostobaság volt, de hát az ember néha hülyeségekre képes, de szerintem így is jó. Az ölelést viszonoztam, az ismételt ebédes dologra meg szintén bólintottam, miután sikerült újra ő rájuk összpontosítani. Figyeltem a távolodó apám alakját, de nem mozdultam meg. - Hmm, esetleg nem megyünk előbb valami sütizős helyre, vagy valami édességeset kapható boltba, mint az anyagboltba? Azt hiszem, hogy ránk férne. – pillantottam mosollyal az arcomon Lilire, majd egy puszit nyomtam az arcára. ~ Köszönöm! ~ csak ennyit mondtam mielőtt még válaszolhatott volna, hiszen sorolhattam volna azt, hogy mit is köszönök, de szerintem ő is tudja, hogy mindent. Ha pedig igen volt a válasz, akkor pedig habozás nélkül el is indultam a megfelelő irányba, hogy kicsit nassoljunk, beszélgessünk és feltöltődjünk.
- Csak úgy természetesen nem, engedélyt kell kérnünk rá. Ellenben kétlem, hogy ne kapnánk meg, illetőleg, ha nem ott élnek, megkeressük őket, közel sem lehetetlen küldetés. – Mosolygok rá, úgy vélem, ez jót tenne Madinek, és valószínűleg szüksége is van arra, hogy lerendezze mindezt az életében, lévén az elválásuk nem volt szép, s úgy gondolom, a szüleinek is jót tenne, ha tudnák, biztonságban van a sajátjukként nevelt gyermek. Csak bólintok Achilles, a konyha még mondhatni pont ideális terep erre, legalábbis biztosan nem lesz belőle baj, hogy ott találkozunk. Elvégre, több farkas is grasszál arra, megoldjuk majd, ha esetlegesen problémákba ütköznénk a kedves apukát illetően. Én azonban úgy gondolom, hogy tett egy lépést a maga nyomdafestéket nem tűrő módján, és tényleg szeretne a lánya közelében lenni. Ennyi nekem most bőven elég ahhoz, hogy az újabb találkozásra áldásomat adjam, a továbbiakat majd akkor mérlegelem. ~ Ezt nem tudhatjuk, és nem biztos, hogy azért jön hozzá, hogy kedvessé faragja, ennél fajsúlyosabb dolgok miatt környékezik meg az élőket. Ha engem kérdezel, az is lehet, hogy pont tőle tanulta.~ Sokat számít, milyen teremtője van valakinek, az enyém tönkretette a bennem élő naiv lelket, és nagyon sokáig képtelen voltam kinyitni a szívemet ismét. Most már megy, de hosszú és olykor fájdalmas út vezetett idáig. Újabb bólintás, igazság szerint, én maradtam volna, hogyha tehetem, de elküldtek, ellenben így talán kisebb trauma érte a kölykömet, szóval nem csinálnám másként. Emmettnek úgysem tudtam volna jó eséllyel segíteni, ahogy Savannahnak sem. Majd belepusztultam, de azon idő alatt, amíg ájult voltam, sokkal rosszabb lehetett Madinek. Meg is ölelem gyorsan féloldalasan bíztatásul, mert itt vagyok, és ez a lényeg, nem az a minden téren pocsék időszak. Sosem gondoltam bele, mi lett volna, ha egy évvel hamarabb ismerem meg, ha holtan lát… Ez olyasmi, amit még meg kell majd beszélnem vele, máskülönben félő, idővel mástól jut a fülébe, azt nem szeretném. - Remélem, jövőre elkerül minket a vész. – Ebben nem hiszek, de bízom benne, szeretnék végre rájönni, mi ez az egész, hogy vajon hová vezet Alignak bosszúhadjárata. - Ohh, az esküvő az nagyon minimalista lesz, szűk körben. – Nem érzem magam kellemetlenül a kijelentésem okán, szerettem volna nagy esküvőt, Savannah halála előtt, most már nem, elképzelni sem tudom, illetve a falkában is megestek olyan dolgok, amik miatt képtelenségnek érzem ezt az egészet olyan formán abszolválni. A ruha azonban elmaradhatatlan, alig várom, hogy viseljem Madi keze munkáját. A vállba vágás azért olyan jól nem esik, de értem én, hogy nem bántani akar, szóval nem hepciáskodom, egyébként is olyan halálosan nyugodt vagyok újabban, mintha nyugtatókkal tömnének folyamatosan. - Jó ezt hallani! – Mármint, a lényegi részt, a bakkereket és kurvákat már nem annyira, de ő a jelek szerint ilyen, semmi értelme ezen fennakadnom, bár egy részem biztos szörnyethalt a vele való kommunikálás közben. Aztán részemről indulhatunk is, úgyis kell erre a napra némi cukor sokk, hogy helyrejöjjünk. - Esküszöm, úgy érzem, be kéne mennem egy oviba, hogy a helyére billenjen a szép érzékem, vagy nem is tudom, mim. – Nevetek fel kurtán, aztán a kérdésére bólintok is rögtön. - Én fagyira gondoltam, de jöhet a süti is, fagyit meg majd veszünk otthonra. – Én meg a jeges desszert mániám, tény, hogy nem kell kétszer kínálni ilyesmiből. - Ugyan, bármikor, bármit. Majdnem, bármit. – Kacsintottam rá nevetős hangon, és ha nem volt ellenére, akkor átkaroltam, hogy úgy közelítsük meg a legközelebbi cukrászdát.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! <3333 //
*Hideg van. Sosem tudtam elképzelni, hogy létezhet ennyire hideg a világon. Pedig még igazán tél sincs, hiszen november végét írjuk és bár a nyakunkon a karácsony, otthon ilyenkor még vígan egy szál nyári ruhában sétáltam. Oké, Florida messze van Faribankstől, nagyon messze, de egyszerűen belebetegedtem abba a ruhamennyiségbe amit magamra vettem. Alig tudok mozdulni tőle, bár azt hiszem elvétettem pöttyet. Nehéz átlépni a női viseletről a praktikusra, igyekeztem a kettőt ötvözni, de mostanra rá kellett jöjjek arra, hogy ez lehetetlen. A bőröm viszket a vastag harisnya alatt, a ruhám alá nem való a pamut top, vagy nevezzük egyszerűen trikónak, és majd belehalok a gondolatba, hogy még egy, a francia bugyi felett nagyobb, nagymama alsóneműt viselek. A kabát pedig ebben a belül szőrmés változatban egyszerűen ismeretlen a számomra. Az életem fenekestül felfordult, már rég vissza kellett volna utaznom, de Ramos megint a közepébe rondított és elhúzódik az egész bizonyítási eljárás. Big ügynök azt mondta, lehet, hogy még tavasszal is itt leszek. Az FBI mentségére legyen mondva, még mindig élek, még mindig nem találtak rám, a valóság mégis jobb mint a filmekben. A családommal nem tarthatom a kapcsolatot, ez az jelenti, hogy nem beszélhetek velük még telefonon sem, levelet sem írhatok, ők úgy tudják, hogy eltűntem és nincs hír rólam. Mégis elindultam ebben a kutya hidegben ajándékokat vásárolni, mert muszáj, hogy egy csipetnyi normális életem legyen. Kell a vásárlás, a nézelődés, a válogatás, a tervezgetés, különben belebolondulok abba, hogy a házban meresztem a fenekemet. Big ügynöknek vettem már egy nyakkendőt, még egyel több holmi amit majd utána pakolhatok. Szóval most itt tipegek nőiesen és hóembernek érzem magam, legalábbis ami a méreteket illeti. Nem látszik ugyan, de én érzem. Már megnéztem pár üzlet kirakatát, be is mentem néhányba, ám a vásárlási lázam még cseppet sem elégült ki, éhes vagyok és fázom. A levegőben fenyő, fahéj, narancs és croissan illata keveredik egymással, arra kapom fel a fejem amit utoljára érzek, a gyomrom fájdalmasan megkordul. Alig három lélegzetvételnyi időbe telik mire rátalálok az édes és krémes illatokat az utca forgatagába szellőztető büfére. Arra indulok el sebes tipegéssel, benyitok és kisvártatva már egy zacskónyi apró süteménnyel a kezemben vagyok gazdagabb. Nem szoktam az utcán enni, de azt hiszem az életem olyan nagy fordulatot vett, hogy ez igazán belefér. Élvezettel harapok bele és forgatom meg a számban az első falatot, majd meg is torpanok. Előttem egy kócos, szürke bundájú kölyökkutya ül és néz engem bánatos szemekkel. Oldalra lépek de ő is, nem csak a tekintetével követ. Nem látok rajta nyakörvet, de ez nem jelent semmit, ugye? Akárki lehet a gazdája, egy ilyen nagyra nőtt kölyöknek kell, hogy legyen gazdája. Sosem volt állatom gyerekkoromban, pedig szerettem volna de meggyőztek a család nőtagjai arról, hogy macerás. Sok a szőr meg a nyál és a kaki. Egyszóval leszoktattak róla még mielőtt rászokhattam volna. Mostanában viszont még a lónyálat is elviselem magamon, ehhez képest az utcán evés már apróság, viszont némely tekintetet vonz. Jelenleg a kutyusét. Körbenézek gazdát keresve, ám mindenki sietve szeli a járdát oda sem figyelve a kutyára és rám. Nincs mese, nekem kell megetetnem remélve, hogy nem fog utánam jönni. Az orra alá dugom a süteményt amit egy falásra habzsol be szinte ki sem szagolva mit tartok a kezemben, még az ujjamat is majdnem megeszi. Úgy tűnik ez már így lesz mindig, Jolly Joker, Achilles lova is ennyire mohó, pedig ő aztán jól van lakatva. A nagy forgatagban csupán egyetlen, látszólag céltalan nézelődőt látok, egy férfit aki külsejében hasonlít Achilles tanyasi viseletéhez. Ráillik a kutyatartás és az állatszeretet.* -hééé, hahó! Elnézést. A maga kutyája? *Biztosan az övé, csak elcsámborgott a jószág és most kunyerál, ahogy minden kutya szokott. A bánatos kutyaszemeket sem véletlenül neveztél el róluk. Reménykedve mosolygok rá, nem mintha sajnálnám a második reggelimet, de azért jó lenne ha a kutya nem követne hazáig, Big ügynök minden bizonnyal kitérne a hitéből.*
Jonathan & Bessie
A hozzászólást Catherine Benedict összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 14, 2017 3:36 pm-kor.
Mind June, mind Hannah otthon volt, így hála az égnek nem kellett plusz köröket futnom azért, hogy kire is bízhatnám a lurkót, amíg beszaladok a városba a szokásos ügyintézős körömet letudni. Nem mint ha Noah-t nem hozhattam volna magammal, de amikor legutóbb nem maradt más választás, akkor is elég hamar elunta magát a fiatalember, hogy aztán tőle visszhangzott az egész hivatal, így talán érthető, hogy azóta ha nem volt muszáj, inkább nem hoztam el kísérőnek. Épp a Földhivatal épületéből léptem ki, még egyszer megigazítva a sálat a nyakam körül, hisz mégiscsak tél volt. Alaszka, igazából már hónapok óta tart a csípős, zimankós hideg, nincs ebben semmi meglepő, még ha nem is szeretem különösebben, bajom sincs vele. Megszoktam ennyi év alatt. Más esetben most jött volna az a rész, hogy fogom magam, és hazamegyek, de miután az egyik beosztottam lebetegedett, és szükségem volt az orvosi igazolásra ahhoz, hogy jelenteni tudjam a havi elszámolásban, így kénytelen voltam várni, amíg a pasas felesége befut a papírral. Ide beszéltük meg, és ha az órám nem csal, akkor hamarosan ide is kéne érnie... Remélem, tényleg fog, nem sok kedvem van hóemberként dekkolni ebben a cudar időben, hiába vettem fel még egy plusz inget a pullóver alá, hideg van, no! Úgy eltűnődök az utca forgatagának szemlélésében, az ismerős arc után kutatva, hogy elsőre fel sem tűnik, hogy nekem beszélnek. Csak amikor közelebb jön, kapom felé a tekintetem, egy pillanatra már azt hiszem, hogy Mrs. Smith az, de elnézve a nőt, aki nekem magyaráz, inkább lehetne a lánya, mintsem a felesége... de miután lánya nincs, így nem nyert. Azért a biztonság kedvéért még a hátam mögé pillantok, hogy biztos-e, de úgy tűnik, igen, tényleg nekem címezték a szavakat. - Tessék? Hogy az enyém lenne? Ez? Biztosan nem. - ráztam meg a fejem, még csak az kéne... Igaz, hogy Hannah minden elárvult, utcára kirakott kutyát képes lenne hazahozni, meg haza is hoz, de azok egy-két hétnél tovább sosem vendégeskednek nálunk, lévén van saját kutyánk is elég, és farm vagyunk, nem állatmenhely. - Gondolom nem is az Öné, ha már ilyen kérdéssel talált meg... Biztos kóborkutya, szeretnek itt a belvárosban lófrálni, mindig akad pár túrista akinek megesik a szívük rajtuk. - tájékoztatom a nőt, úgy tűnik, nem idevalósi, legalábbis nem él túl régóta itt. - Miért nem tartja meg? Ahogy elnézem, nincs rajta nyakörv, és nem épp olyan kinézete van, mint ha most szökött volna meg otthonról. - állapítom meg még mindig zsebre tett kézzel, miután alaposabban szemügyre vettem a körülöttünk somfordáló ebet. - Vagy ha mindenképp szeretné kideríteni, ki a gazdája, ajánlom az állatorvost. Ha van benne chip, akkor talán meg tudják mondani az adatokat, vagy leírás alapján azonosítani, kinek van hasonló négylábúja. Igaz, eléggé tűt-a-szénakazalban nehézségű feladat lenne, lehet kár is az időt rá. - vontam vállat, nekem nem hiányzik az eb, befogadni sem terveztem, úgyhogy innentől a másik dolga, hogy mihez akar kezdeni vele – szívbaj nélkül hazamegy és nem töri magát a négylábú miatt, vagy mindenáron meg akarja tudni, hogy kihez tartozik?
*Szeretem az állatokat, de eddig csak távolról szerettem. Sosem volt háziállatom, mellesleg a háziállat státusz nekem nem is igazán tetszik, inkább társ, barát, vagy barátka. Mióta találkoztam Achillesszel és Jolly Jokerrel, eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer nekem is legyen, amúgy is kinéz nekem a macskás vénlányok élete, tekintve, hogy most nem igazán lenne jó ötlet kapcsolatba kezdeni, másrészt van néhány bogaram amit egy férfi sem visel el tartósan. Én még hiszek az igaz szerelemben, biztosan él egy férfi a földön valahol, akinek talán így is kellek, csak ne kelljen nagyon messzire utaznom érte. Reménykedve nézek II. Ray Krebbsre, vagy inkább annak a fiatalabb kiadására – a nagyim imádta a Dallast – bár a kalap hiányzik (?), és arcra is jobban néz ki, de az értetlenségen és a tagadáson kívül mást nem húzok ki belőle. Érthető, hogy elkeseredem, mert sajnálom szegény kutyus, az én szívemre lehet hatni, és ahogy néz rám a farkát csóválva, már kész barátok vagyunk. Ám nem biztos, hogy jó ötlet lenne hazavinni, másrészt ha lezárul a bizonyítási eljárás és tárgyalásra kerül a sor, hírem sem marad Alaszkában. Nem vihetem magammal. *-A turisták? Ők nem viszik haza.*Bizony, nekem végleges megoldás kell, egyre hidegebb lesz és szegény még kölyök, minden bizonnyal nem volt alkalma megtanulni az anyjától, hogyan lássa el magát. Például hogyan kell felborítani egy kukát, és melyik sikátorba érdemes bemenni, mert oda nyílnak az éttermek konyháinak hátsó kijáratai. Gondolom én, nem tudom mire tanítják a kóbor kutyák a kölykeiket, én adóbevallásban vagyok jó, a számlák labirintusában, a költségek csökkentésében. A kérdésre csak rázom a fejem, de nem vagyok elég határozott, érzem én, a szívem máris gyengül és nem a kortól, hanem a kutyus tekintetétől. Azok a szemek. Istenem, annyira cuki. Az állatorvos jobb ötletnek tűnik, viszont kissé lemaradtam állattartásból.* -Állatorvos? Az jó, igen. Chip? Milyen chip? De nem maradhat az utcán, ha senkié akkor kell találni neki otthont. Van itt menhely? Vagy valaki aki befogadná ideiglenesen. Nem ismer ilyen embert? *Újabb falatot tolok a kutya orra elé és megint az ujjam látja kárát, olyan kis mohó. *-Olyan aranyos, nem gondolja? Kis bamba. *Minél tovább forszírozom a dolgot, annál inkább elgyengülök. Viszont az egésznek van egy nagy előnye, tanulok a kutyától. Nézést. Bár nőként nem kell nagyon megerőltetnem magam. Mint Csizmás Kandúr a Shrekben, úgy nézek a férfira és nem igazán érdekel, hogy alig egy perce találkoztunk, hogy idegen és valószínűleg van dolga egyéb, és az sem, hogy nem esetleg már menne intézni az ügyeit. Olybá veszem mintha m ár ismernénk egymást, netán jó szomszédok lennénk és átugrott volna egy kávéra.*
- Ja, nem úgy értettem, hogy hazavinni. A kajakunyerálásra értettem. - vallom be, elvégre azt én sem tartom túl valószínűnek, hogy bármelyikük is úgy döntene, pont Alaszkából fogad örökbe egy kóborkutyát. Pláne, ha valahonnan az ország túlfeléből jöttek, a szállítás is bajos lenne. - Igen... - kezdenék bele kicsit bővebben kifejteni a dolgot, ha már látszólag nem egy kutyatulajdonossal sodort össze a sors, ám mielőtt folytathatnám, a nő csak mondja, és mondja, és... mondja, én meg jobb híján várok, s csak a szemem sarkából figyelem, ahogy eteti a kis négylábút. - Tudja, az első oltással egy chipet is kapni szoktak, az alapján azonosítják őket, meg vezetik az adatokat a nyilvántartásban. Persze ha eleve az utcára született, akkor ez is zsákutca, de ha csak elszökött valahonnan, akkor azt ki lehet deríteni vele. - magyaráztam tovább, hogy lassan a többi kérdésére is válasszal szolgáljak, bár ejha, be kell valljam, azért nem egyszerű követni, úgy zúdítja őket. - Menhely az akad egy, de amennyire tudom, általában eléggé tele van, pláne ilyenkor télen. Ami meg a befogadást illeti... - hát, akár mi is befogadhatnánk, de köszi, inkább kihagynám, ahogy sem Ronnie-ékra, sem az anyósomékra nem akarom rásózni a kis bolhazsákot. - De, az... - felelem óvatosan, mert a hangsúly alapján eléggé költői kérdésnek tűnt, és ki vagyok én, hogy nekiálljak idegenekkel vitázni, ilyesmin? Nem állok le akadékoskodni, és előbb szabadulok, gondolom. Remélem. - Hé...hé-hé! Az kizárt! - emelem fel a kezem védekezően, amikor meglátom, hogy amilyen nézéssel kunyerálta korábban a kaját, most olyan tekintettel pillog felém a nő - Szó sem lehet róla, hogy hazavigyem! Így is van otthon vagy öt kutyánk, nem hiányzik melléjük még egy, pláne nem kisgyerek mellé... - hadonásztam a kezemmel is mellé, nyomatékosítva, hogy nincs az pénz, sem nézés, amivel végül rávehet, hogy magammal vigyem a kis bolhazsákot. - Miért nem viszi haza Ön? Ahogy elnézem, kölcsönös a szerelem, és ahogy a szavaiból kivettem, úgy sem volt még kutyája. Egy élmény, higgyen nekem! - próbálok stratégiát váltani, és ahelyett, hogy magamat mentegetném, inkább én tukmáljam rá a blökit. Egy próbát megér, nem?
*Kicsit félreértettem a turistás megjegyzést, de hamar fel leszek világosítva, már ebben a tudatban tudok egyetértően…_értően_ bólogatni. Nekem persze mindjárt az örökbefogadás és hazavitel jutott eszembe, az nem, hogy turisták nem csak a szomszéd városokból jöhetnek, én sem jönnék ide Floridából „nyaralni” látnivaló sincs itt igazán, Fairbanks és úgy egész Alaszka sem nem romantikus hely, sem másmilyen tekintetben nem való arra, hogy az ember messze földről ide utazzon pihenni. Én legalábbis teljesen ebben a hitben vagyok, nem önként jöttem és borzasztóan érzem magam, főleg most, hogy még a fűtött lakásban is képes vagyok fázni. Big ügynök azt mondta, nyugodjak meg, az igazi tél még be sem köszöntött, itt ilyen az ősz. Néhány falatot tolok még a kis dögnek, de közben hosszan tanúbizonyságot nyújtok az abszolút kezdő kutyatartó mivoltomról. Még a chipről sem tudok, nem mintha nem tájékozódnék a hírekről és rendeletekről, de azok jobbára a világ dolgairól és a munkámhoz szükséges tudásról szólnak. Az, hogy egy gazdinak milyen kötelezettségei vannak azon felül, hogy zacskóba szedi a kutyagumit, teljes mértékben kimaradt az életemből. *-Ó, értem. Ez jó, nagyon jó. Nem tudom, még annyira kölyök, nem hiszem, hogy kóbor kutya lenne. *Sajnálom szegényt, annyira aranyos és úgy csóválja a farkát, hogy a feneke is táncot jár vele együtt. Nem rendezkedtem be arra, hogy kutyám legyen, talán mégis jól jönne, ha megnő még vigyázhatna is rám, persze nem rántanám magam elé ha Ramos emberei feltűnnének, de elég visszatartó erő lehet, feltéve ha nagyobbacskára nő és nem marad ekkora mint most. Nem ismerem a fajtákat, nem tudom mivel hozott össze a sors. Mivel a férfi egyetért abban, hogy cuki a kutya, és ő helyi lakos is – gondolom, mert elég tájékozott – be is fogadhatná, nem különösebben érdekel, hogy tök idegen és nem tudhatom milyen nehézségeket okozna, természetesnek veszem, hogy segít rajta. De nem, hiába nézek szépen, a férfi a fejét rázza, még talán hátrálni is kezd. Nem engedhetem. Rámutatok arra az érvre ami szerintem pozitív és érdemes kihasználni, szerinte akadályozó tényező.* -Na látja, már van kutyája, gyakorlott gazdi, ahol öt kutyának van hely…tudja. Kisgyerek? Gratulálok, biztosan aranyos a kissrác, vagy kislány, és nagyon örülne egy kutyának. *Próbálom szavakkal is meggyőzni, de ő aztán visszadobja a labdát. Magamra mutatok, csakhogy pontosítsuk a dolgot, ki mire gondol.* -Én? Persze, aranyos, de neeeem….pont azért, mert még nem volt. Tudom, élmény. Kicsi házunk van, kicsi kerttel, tulajdonképpen nem is kert csak egy nagyobb zöld zsebkendő, és reggel korán felkelni, vagy éjszaka….önnek úgyis muszáj, nem? Mindegy, hogy öt kutyához kel fel vagy hathoz. *Csak most tudatosul bennem a létszám és rácsodálkozom. Tócsányira kerekítem a szemeimet és próbálom elképzelni. Na persze, akkor minden bizonnyal nem előkertes vityillóban lakik, ikerházban, utálatos szomszédokkal. Minimum egy tanya kell hozzá. *-Öt kutya, tényleg? Nagyok? *Körülbelül eddig terjed a kutya ismeretem. Nagy vagy kicsi, esetleg közepes méretű, rövid vagy hosszú szőrű. El is felejtem a kutyit, felegyenesedem, ezzel egyszersmind a süteményt is elhúzom az orra elől. Ez azonban nem volt jó húzás a részemről és erről azonnal tájékoztatást is kapok egy rám ugrással. A bézs színű kabátomon máris megjelennek a kölyök tappancsának nyomai, némelyik pár kerek foltot hagy maga után, a többit még el is maszatolja ahogy csúszik lefelé s újra próbálkozik elérni a kezemet s vele együtt a süteményt. Nagy ötletként a férfinek nyújtom az egész zacskót, miután azt amit már megkezdtem, visszaejtem a papírba. Szinte rátukmálom, nyomom a kezébe, a blöki pedig nem csak a szemeivel követi az életmentő eleséget, hanem hála az égnek, a testével, tappancsaival is. Vidoran és nyelvlógatva ugrál.* -Na látja, magánál is működik a kémia*Közlöm somolyogva és kissé ironikusan.*
- Hm, nem is tudom. Fiatalnak egész fiatal lehet, de kölyöknek már nem mondanám. Mondjuk egész jó húsban van, úgyhogy vagy meglépett otthonról, vagy sokaknak esik meg rajta a szíve. - hajoltam le a blökihez, hogy a bundájába túrva ketyszűs ujjaimmal közelebbről is szemrevételezzem, és valóban... nem olyan sovány, hogy zongorázni lehetne a bordáin, igaz, a szőre kissé csapzott, de hát ilyen időben, kint... Elég egyszer meghemperegni a latyakban ahhoz, hogy egy szempillantás alatt odalegyen az ápolt külső. - Nem hiszem, hogy a többi állat díjazná, ha egy vad idegen kutyával állítanék haza. Ráadásul nem is juhászkutya, hanem... valami falusi árokparti keverék. - intek az említett négylábú felé, aki nagy, értetlen tekintettel bámul rám, oldalra billentett fejjel, hogy aztán úgy döntsön, az újdonsült hölgy ismerőse mégiscsak érdekesebb – már csak a kaja végett is. - Köszönöm. Az, kissrác, és bár lefogadom, hogy örülne egy újabb házikedvencnek, de attól még nem fogok egy utcán összeszedett állattal csak úgy beállítani. Hmm. Az is lehet, hogy veszett, azért ilyen nyugodt és barátságos. - vontam vállat a komolytalan megjegyzésem mellé, hisz magam sem tartottam túl valószínűnek, legalábbis más jelét nem láttam rajta. Ellenben amikor meghallom az újabb hegyibeszédet, hogy miért járnék jól, ha hazavinném ezt a kis szőrgombócot, csak fáradtan sóhajtok, amint a végére ér, úgy látszik, ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra. - Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? Amúgy sokan lakásban is tartanak kutyát a sokadik emeleten, szóval nem hiszem, hogy ellenére lenne a kis lakás, vagy az aprócska kert. Amiatt meg ne aggódjon, tudnak ezek lusta dögök is lenni, és ez nem olyan korán kelős fajtának tűnik. - nem mint ha tudnék bármi olyanról, hogy fajta függő lenne az ilyesmi, de hát no, ha már a másik még ennyire sem ért a kutyákhoz, mondhatok, amit akarok, úgy is elhiszi... vagy nem. - Igazából nem a kutyák miatt szoktam kelni, hanem a marhák miatt, a kutyáknak csak nincs más választása, jönnek velem kizárásos alapon. - osztom meg vele, amikor pedig a kutyák iránt érdeklődik, nem szólok semmit, csak bólintok, majd nagyjából derék magasságba emelve a kezemet mutatom, hogy milyen termetűek a mieink. Nos, igen... kicsit megtermettebb jószágok mint ez itt. Amíg a nő a kutyával játszik, én aggodalmas tekintettel nézek körbe, nem-e tűnik fel valahol az utcán a kollégám felesége, de úgy tűnik, ha már ennyit késik, akkor vagy elakadt a hóban, vagy teljesen megfeledkezett arról, hogy ma találkoznunk kéne, így aztán várhatok a felmentőseregre, hiába. Erőt veszek a kísértésen, és végül csak sikerül megállnom, hogy ne tegyek megjegyzést a kutya neveletlen viselkedésére, vagy arra, hogy miért hagyja egyáltalán a nő, hogy így összeugrálja? Amikor azonban arra eszmélek, hogy a kezembe nyomja a süteményt, már látom is, hogy én váltam az új célponttá, épp csak sikerül ellépnem a négylábú rajongóm elől, magasba tartva a zacskót, hogy elkerüljük a találkozást. Jó röhejes látványt nyújthatunk, akárhányszor nekilendülne a blöki, én ellépek előle, mint ha valami béna táncot járnánk, remélve, hogy hamar megunja a dolgot, de nem úgy saccolom. Hiába minden határozott „Marad!” felszólításom, egyik fülén be, a másikon meg ki. - Áh, csak a kaja miatt van így beindulva. - felelem válasz gyanánt, majd taktikát váltva, amikor következőnek ugrana az eb, a hátralépés kísérőjeként egy határozott mozdulattal az orrára koppintok fegyelmezés gyanánt, és úgy tűnik, működik is – legalábbis megszeppentem marad a fenekén, legalábbis egy időre, miközben értetlen tekintettel néz a nő felé.
*A férfi láthatóan ért a kutyákhoz, ki vagyok én, hogy meggátoljam ennek további gyakorlásában? Nekem egy kutya a mostani helyzetemben csak tovább bonyolítaná a dolgokat. Nem mondom, ha Ramos nem koslatna a nyakamban és nem kellene visszautaznom Floridába, ha esetleg otthon történt volna meg mindez velem, elgondolkodnék azon,hogy magamhoz vegyem. Úgyis felfordult már az egész életem, ki mondta, hogy Ramos nélkül nem változott volna? Nem, nekem most nem alkalmas egy kutya, esetleg ha minden rendbe jön, ha visszakerülök a komfortzónámba, ha lesz újra munkám és saját lakásom….akkor talán. Addig viszont minden alkalmat megragadok, hogy a férfira tukmáljam, mert az utcán nem maradhat. Ennyiből is látszik, hogy van szívem, de mostanában az észnek kell uralkodnia.* -Mivel az első négy simán elfogadta az ötödiket, a hatodikkal sem lenne gond.*Egy vérbeli könyvelő mindenre talál kiskaput, nincs ez másképp az élet más területein sem. A cowboy pedig szinte minden szavával szállítja nekem az érvelnivalót.* -Kis srác, remek. A fiúk jobban örülnek a kutyának mint a lányok, szerintem a lányok inkább macskásak.*A következő megállapítást nem értem, kissé visszás, persze lehet, hogy én tévedek.* -Ha veszett akkor pont, hogy nem nyugodtnak kellene lennie. Vagy ez a vihar előtti csend? Esetleg a beetetés mint a vámpíroknál? Magukhoz édesgetik az áldozatot, hogy könnyebben torkon haraphassák.*A kutyát elnézve, kölyöknek is elég nagy már, ki tudja milyen fajta, az is lehet, hogy valami óriás. Elég széles és nagy tappancsai vannak.* -Lakásban kutyát? Az kész kínzás, hacsak nem egy virsli nagyságú öleb. *Az egyetemen – nem csak ott – volt egy pasim aki azt vallotta, hogy az igazi kutya ötven kilónál kezdődik. A többi az vagy nyúl vagy patkány, mentalitástól függően. Kíváncsi voltam, hogy az „én pasim” a cowboy is osztja-e ezt a nézetet.* -Hiába a lustaság ha a természet szólítja.*Újabb ellenérv az érvre. Mutatja az övéi mekkorák, nos ahol ilyen nagy kutyák élnek boldogságban, egy ekkora kis kölyök pont elfér. Abba bele sem gondolok, hogy „szegény, pont őt találtam meg” és kardoskodok itt amellett, hogy vigye haza, ahelyett, hogy mennék az utamra és ő is mehetne. Egész jól elbeszélgetünk, azt is megtudom, hogy a cowboy jelző nem is jelző.* -Marhái vannak? Nahát! Egy igazi marhatenyésztő. Akkor lovai is vannak? Bocsásson meg, nem vagyok otthon a tanyasi életben, de biztosan izgalmas lehet annyi állattal körülvéve.*Engem emberi állatok vettek körül, minden egyes ügyfél egy nagy marha volt, a női ügyfelek meg pulykák, a mérgesebb fajtából és ott voltak a szende nyulak, akik a legapróbb hibától is féltek, Ramos meg egy vérengző fenevad, egy farkas….vagy inkább keselyű. Annyira elbambultam a válaszain, hogy elhúztam a kutyi elől a kaját, ezt a kabátom bánta. Majdnem sírva fakadtam magamban a látványtól, félig ösztönösen nyomtam a pasi kezébe az egész zacskót.* -Tudom, azért adtam magának.*Félig meg tudatosan. Utóbbihoz azért társult mosoly. A blöki nem hallgatott a jó szóra és mókás volt ahogy játszanak egymással a zacskóért, ám aki ért az állatok nyelvén, annak minden sikerül. Csodálkozva nézem ahogy a blöki leül és úgy néz fel a pasira mint egy istenre.* -Ezt hogy csinálta? Nahát, maga egy igazi suttogó, kutyasuttogó. Na ezért kellene hazavinnie. Biztosan sok mindent megtanítana neki. Bámulatos. Van egy ajánlatom.*Hirtelen ötlet amin mindenki csak nyerhet. *-Mit szólna ha hazavinné és én eljárnék a tanyájára és együtt tanítanánk és amikor már szófogadó, megtartanám. *Egész jó ötletnek tűnik, abba viszont nem gondolok bele, hogy „én egy tanyán, ahol sár van és bogarak” hogyan fogok helytállni. *
- Kár, hogy nem ilyen egyszerűen működik a dolog. - próbáltam menteni a menthetőt a nő minden próbálkozása meg meggyőződése ellenére - Nos, tapasztalataim szerint... - tekintve, hogy Hannah is mennyire csípi a kutyákat, meg Ronnie-nak kutyája van, nem macskája, már épp felszólaltam volna, hogy az ismeretségi körömben a lányok is inkább kutyások, de szerencsére még időben észbe kaptam ahhoz, hogy ne saját magam alatt vágjam a fát - Tudja mit? Nem érdekes. - legyintettem a kezemmel, ne is foglalkozzon vele, lényegtelen apróság. - Nem feltétlenül velejárója az agresszió, csak néhány, speciális esetben. - amiről valószínűleg Ronnie többet tudna mesélni, mint én. Inkább elhordtam rendszeresen oltatni a kutyákat, minthogy idáig fajuljon a helyzet, csak néha-néha kóválygott egy veszett róka a portára. - Azt hitem, nem kell tartani attól, hogy veszett lenne. Azok nem így viselkednek. - zártam le végül a témát, ismét vetve egy pillantást a fiatal ebre. - Nézőpont kérdése. Ez is virsli nagyságú. Extra nagyra nőtt virslié, bár a rekordok könyvében tuti emlegetnek nagyobbat is. - nem, még én sem adtam fel a reményt, hogy rátukmáljam, ő vigye inkább haza a kutyát, küzdök én is rendületlenül, több-kevesebb sikerrel. - Igen... és iiigen... - bólintok óvatosan a kérdésére - És igen, lóból is akad egy pár, jól jönnek az autóval járhatatlan hegyi terepen. - toldottam meg némi magyarázattal, mielőtt még azt hinné, hogy lóból is egy komplett ménest is tartok a marhák mellett. - Unalmasnak biztosan nem unalmas. Ezek szerint maga városban élt eddig. Hova valósi? - érdeklődöm kíváncsian, hátha sikerül leszakadni a kutyatémáról legalább egy kis időre, igaz, én naiv, csak reménykedek... mielőtt túl messze távolodnánk tőle, már az én kezembe kerül az édesség, és a blöki új célpontként szemel ki magának. Hála az égnek van már annyi tapasztalatom kutyákkal, hogy hamar lemeccseljük egymás között, hogy kettőnk közül ki is a főnök, csak amikor már megszeppenve ücsörög a fenekén, adok végül egy kekszet jutalomfalatként neki – igaz, hogy nagy mohóságában az ujjamat is bekapta mellé, de elég volt egy szigorúbb tekintetet vetnem rá, hogy ne kezdje megint az ugrálást. - Egy ajánlat? - kérdeztem vissza gyanakodva, mert tekintve, hogy rögtön ennyi bók után váltott ilyen irányt a beszélgetés, nem sok jóra ad okot. - És mi a garancia arra, hogy nem ver át? És szívódik fel, hogy sose látom többet, és a kutya, amit haza se akartam vinni, a nyakamon marad? Mit szól inkább ahhoz, hogy maga viszi haza, és ha nem bírna vele, majd ellátogatok hozzá és segítek, hogy tanítsa meg viselkedni? - passzoltam vissza az ajánlatot, mert egyrészt az első félelmem sem hiányzott, másrészt meg az se, hogy egy idegen nő járjon ilyen rendszerességgel a birtokon. Azért, mert nem ismertem, és azért, mert a húgom és a sógornőm pletykálkodása sem hiányzott különösebben, mert őket ismerve biztosan félreértenék a helyzetet.
*Kár, hogy nem tudtam meg, tapasztalatai szerint hogyan működik bonyolultan a dolog, mert ez jött volna, de ezek szerint nem érdekes. Volt egy olyan érzésem, hogy a köznyelv szerinti szőkének tart és nem feltételezi rólam, hogy bármit mond, megértem a lényeget. Ez kicsit sértő volt, de mivel nem bizonyosodott be, csupán az én gondolatom volt amivel egyrészről a férfinépet is általánosítottam, nem mentem bele mélyebben a témába. Azt is megtudtam, hogy a veszettség velejárója nem feltétlenül az agresszió vagy a túlzott szelídség, esete válogatja. Nos, ha lesz kutyám, majd beletanulok, de ez csak akkor lehetséges, ha a saját életem rendbe jön és nem kell azon aggódnom, hogy mi lesz a kutyival ha én nem leszek, esetleg Ramos velem együtt őt is likvidálja. Mivel érezhetően zárta a témát, én is ejtettem a korábbiakkal együtt, csak bólogattam helyeslően, mint a jó diák aki tanul a tanárától. A méretet illetően azonban nem voltunk egy hullámhosszon….vajon miért nem? Hmmm, na igen, a férfiaknak egészen más centijük van. *-Ez nem egy nagy virsli hanem egy fél bika, és még kölyök. Mekkora lesz ha felnő? Ha csak kétszer ekkora lesz már a nappalimba sem fog elférni, tudja milyen egy ikerház emelet nélkül? Előkert? Zsebkendőnyi.*És mutatom is a két kezemmel egy zsepi nagyságú levegőt keretezve. Persze miután megtudtam, hogy tanyája van állatokkal, már nem voltam olyan biztos abban, hogy tudja, persze nem minden farmer kezdi tanyán, az is lehet, hogy az enyém éppenséggel egy lakótelepi lakás tizenkilenc négyzetméterébe született és csak a filmekből merítette a vágyát, hogy övé legyen a világ. *-Városban igen, nagy városban, kevés zölddel. Montanában éltem, igen, oda is születtem. *Gondolatban megpaskolom a vállam amiért jó kislány voltam és nem tévesztettem el a mesét. Ennyi. Nem fogok többet mondani magamról, pedig ilyenkor jött volna az életem, kezdve a gyerekkori emlékekkel, olyanok viszont nincsenek leírva Elisabeth Smith alibi életének jegyzeteiben. Rendesen megküzdenék azzal, hogy a saját kaliforniai gyerekkoromat átültessem Montanába, kihagyva a tengerpartot, a végtelen fürdőzést a napozás kihagyásával, mivel vörösként a bőröm is elég érzékeny. Tekintve Alaszka napfényes óráinak számát – azoknak a többsége is felhővel tarkítva – nekem még ideális is lenne, ha legalább tíz fokkal magasabbra kúszna a hőmérő higanyszála. *-Láthatja, hogy nem vagyok egy állatguru.*És megint visszakanyarodtam a kutyához, aki immár szófogadóan csücsül és istenként bámul a cowboyra. Ámulok és bámulok én is, majdnem olyan bájosan mint a kutya, ezért is dobom fel a hirtelen ötlettől vezérelt ajánlatot, amit némi gyanakvó pillantással és hanglejtéssel fogad.* -Megadom a számomat és a címemet.*Vágok közbe nem éppen jól nevelten, ha „Mayflower” nagyi most látna és hallana, kitérne a hitéből és repülősóért kiáltana. A férfi nem igazán akarta a kutyát amit nem értettem, elvégre láthatóan szerette az állatokat, és értett is a nyelvükön, én meg csak barbárkodnék. *-Mi lenne ha elvinnénk az állatorvoshoz és megkérdeznénk van-e gazdája? Kérem! Segítsen.*Néztem rá mint a sütiért ácsingózó dino nagyságú kutya és, hogy bizonyítsam azt is, hogy nem akarok eltűnni, a kezemet nyújtottam felé, hogy az ismerkedés következő szintjére lépjek.* -Elisabeth Smith. Örvendek. Segítene, kérem? Tényleg nem szívesen hagynám az utcán szegényt, de fogalmam sincs hol van az állatorvos és ön biztosan jobban rá tudná venni, hogy betegye oda a lábát. Hallottam, hogy a kutyák nagyon nem szeretnek oda menni, pedig nem is tudják mi van bent. Talán a fertőtlenítő szaga, vagy tudom is én. Ön már úgy is rutinos.*Ha elfogadta a kéznyújtást, finoman megszorítottam a kezét, azzal a határozottsággal amit még a nagyi tanított nekem. Nem lagymatag, mert attól a pasik kiakadnak, de nem is férfias amitől megijednek. Picit azért hosszabban fogtam, hogy a szemeibe nézve valahogy hatással legyek rá, szigorúan a kutya ügyében és nem szexuálisan, bár hazudnék ha azt mondanám, ez nem jutott eszembe. Vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne fedezzem fel az előnyeit és az értékeit. Azok a szemek és az a borosta. Biztosan szép szálkásan kidolgozott izmai vannak, a sok szalmabála emelgetésből. *
//Elnézést a hosszú várakozásért, sajnos így jött össze :vlm: //
- Fél bika? Ez? - kérdezek vissza némi megrökönyödéssel, mert az egyből nyilvánvalóvá vált, hogy a nő is még csak a tv képernyőjén keresztül látta az emlegetett állatot – vagy abban sem vagyok biztos, hogy ott találkozott-e már vele. Igaz, mondjuk azok után, amennyire képben van a kutyák terén, valahol sejthettem volna. - Fél bikának még én is kevés lennék, nem hogy ez itt. - intek a fejemmel a közöttünk somfordáló blöki felé - Hogy mekkora? Én valami ilyesmire tippelnék. - emelem a kezem olyan egy méteres magasságba, jó középmagas, hogy attól nagyobbra nőne, azt nem tartom valószínűnek így mostani alkat alapján. A kérdésre csak a fejemet rázom, sosem laktam ilyenben, meg az igazat megvallva nem is nagyon jártam olyannál, akik ilyen konzervdobozban élnék az életüket, szóval... mondhatnám, hogy el bírom képzelni, de azt sem nagyon. Hogy bírja ezt egyáltalán elviselni bárki is? - Hát... részvétem. - fellem végül, mert mást nem igazán tudok hozzáfűzni a lakásához, akármennyire is lenne illendő inkább látatlanban is az egekig marasztalni, hogy annyira biztosan nem rossz, biztosan szép, kényelmes... Én tuti bekattanék ha ilyen helyen kéne laknom. Így lemondása alapján az egész lakás nincs akkora, mint a nappalink... - Igen, azt látom. - nem sértésnek szánom, de ha már ő is szóvá tette, gondolom tisztában van eme gyengeségével. Csak meglepetten pislogok arra, milyen hamar megosztaná az elérhetőségeit... oké, tudom, valamilyen szinten tőlem jött az ötlet, de az ég szerelmére, reménykedtem abban, hogy a közlékenysége helyett inkább tartja jobb megoldásnak azt, hogy felkapja a kutyát, és meg se álljon vele hazáig – nos, úgy tűnik, nem nyertem... Amikor azonban az állatorvost említi, csak feszengve állok egyik lábamról a másikra, körbehordozva a tekintetem az utca forgatagán, de... még mindig senki, hiába várok már mióta. Amikor pedig az órámra is vetek egy pillantást és egyértelművé válik, felesleges tovább itt szobroznom, végül csak megadóan egyezek bele a nő kérdésébe. A nagy vonakodásomból azonban egy szempillantás alatt sikerül visszarántania a valóság talajára, amikor megragadja a kezem, én meg szórakozottan rázok kezet vele, miközben ledarálja nekem „kampánybeszédét”. - Jonathan Wilson. - mutatkozok be én is, ha már ő is elárulta a nevét, meg úgy tűnik, nem szabadulok tőle egyhamar, így talán tényleg nem árt, ha legalább tudjuk, hogy szólítsuk a másokat - Na jó, legyen. Tegyünk egy próbát az állatorvossal. - legalább előbb szabadulok a könyörgő-szuggeráló tekintetétől. Azt mondjuk nem tudom, hogy a sógornőm ügyeletben van-e, de majd elválik, hogy vele, vagy valamelyik kollégájával találkozunk. Igazából úgy is ismerem az összeset a városban, szóval... - Jöjjön. Amott parkoltam az autómmal a szomszéd utcában. - intettem a fejemmel az említett irányba, majd megráztam a nálam lévő sütis zacskót is, jelezve a kutyának, kövessen csak... bár ilyen beetetés után szerintem süti nélkül is követne minket a világ végére is. - És, meddig marad a városban? - dobtam fel valami témát, hogy ne csak gyászos csendben baktassunk a kocsiig, mint ha kivégzésre mennénk – annyira azért tényleg nem vészes a helyzet, még ha továbbra sem akartam új háziállattal hazatérni. Másrészt meg... a nők úgy is szeretnek beszélni, nem?
|| Sebaj, még így is sokkal gyorsabb vagy, mint én :'D Amúgy istenem... de jót nevettem ezen a reagodon xDDD
*Értetlenül nézek rá a visszakérdezésre. Talán nem jól határoltam be a méretet, a fene sem érti a férfiakat. Néha jó a kicsi, néha meg sértés. Most mondjuk a kutyáról van szó. Lehet, hogy a fél bika túlzás volt? Na persze még sosem álltam egész bika mellett sem, fogalmam sincs mekkora, a képernyő pedig mint ahogy azt a sztároktól tudjuk, kövérít és torzít. Csak egy halk és bizonytalan „nem” kérdés hagyja el az ajkaimat, de rögvest meg is tudom, hogy túloztam. Önkéntelenül is végignézek rajta mivel saját magát emlegeti a fél bika mellé. Nos, jó nagyok lehetnek azok a bikák, hiszen az én cowboyom is szép szál legény. *-ó, Jézusmáriaszentjózsef! Az asztal alatt sem férne el.*Megint csak túlzok de nem sokat. A blöki jó nagyra fog nőni, biztosan nem érezné jól magát a mi kis lakásunkban, főleg, hogy egy mogorva ügynököt kell kerülgetnie, aki időnként – napi rendszerességgel – széthagyja az alsóneműit. Még egy ilyen rendetlen ügynököt nem láttam. Az a szerencséje, hogy szeretek rendet tartani és nem ódzkodom két ujj közé csippenteni a fuszeklit. A részvétnyilvánításra elhúzom a számat. Szegény, most komolyan mit mondhatna még többet? Értem én az érzést, nap mint nap alkalmazom magamon a sajnálatot, hiszen Floridában az apámnak szép nagy háza volt, még az én bérelt lakásomba is belefért volna a mostani. Hiába, állam bácsi rajtam spórol, szóval nem reklamálhatok, örülök, hogy élek és van aki megvédjen Ramostól. Végül is jól eldugtak, a Kilencedik utca Alaszkában egyenértékű az Isten háta mögötti hellyel. Nem sértődöm meg azon, hogy egyetért velem, ami igaz, igaz még akkor is ha fáj és az igazság általában nem kellemes. Sosem volt semmilyen állatom otthon, nem tudtam beletanulni a gondozásukba, csak szeretem őket. Ennyi. Persze ez még változhat, de nem mostanában, mert a bürokrácia malmai lassan őrölnek, az ügyvédeké pedig kétszer olyan gyorsan. Szóval nem vihetem haza sajnos, de az utcán sem akarom hagyni, ezért kardoskodom amellett, hogy a farmer vigye magával, de úgy tűnik, mindketten a másikra akarjuk rásózni szegény blökit, akinek végül is mindegy, mert már rájött arra, hogy mindkét kézből kap kaját. Másrészt a pasi jobban ért az ő nyelvén, még ha tilt is. Ez az érv elég erős számomra, és nem szoktam meg, hogy veszítsek. Ezért adnám meg a számomat is, persze Big ügynök kitérne a hitéből, amióta itt vagyunk a fél várost megismertem, úgy világítok mint egy fáklya a sötétben. *-Jonathan. Szólítson Bessie-nek. Szóval akkor álltaorvos. *Vetek rá egy győzelemittas mosolyt, tudtam én, hogy lehengerlő vagyok. Nem, nem érdekel, hogy ő inkább a „hagyom magam hamarabb szabadulok” elvén sétál. *-Igazán köszönöm, hogy segít, annyira el vagyok veszve ebben a városban. *Most komolyan, imádom ezt a pasit ahogy beadta a derekát. Kár, hogy van felesége, legalábbis a „kölykökből” erre következtetek és úgy egyébként; a tapasztalat azt mondja, hogy az ilyen pasik elég korán elkelnek. Miért nem tudtam egyszer sem elsőnek érkezni? Bár azt hiszem ahhoz már a középiskolában férjhez kellett volna mennem. Boldogan követem , hasonlóképp mint a blöki, csak nekem nem lóg a nyelvem és farkam sincs amit csóválhatnék, de egyébként mindkettőnk arcán/pofáján ott van az az idült vigyor. Na jó, az enyém nőies. *-Sokáig. Végül is nézőpont kérdése, mert nem mindenkinek ugyanazt jelenti ugyanaz az idő. Ha jól érzem magam gyorsan elrepül, ha rosszul, alig várom, hogy elteljen. Egyelőre tetszik, csak ne lenne ilyen hideg. Persze Montanában is hideg van, de azért itt….szóval gyakran fázom. És maga Jonathan, mindig is farmer szeretett volna lenni? Ez családi hagyomány? ….Én mindig a városban éltem, nem tudom mi fán terem a tanyasi élet, de el tudnám magam képzelni….na mondjuk azért egy disznóólban gumicsizmával tipegve nem, de persze semmi sem lehetetlen. *Ramos elől még oda is elbújnék. Szóval relatív. Tény és való, nem ilyen nevelést kaptam de erről nem tehetek. Mégsem az otthonom volt az ami hiányzott, hanem a családom, akiket lehet, hogy soha többé nem láthatok. Még az interneten sem kereshettem rájuk egyetlen közösségi oldalon sem, és beláttam, hogy az ő érdekük, mert Ramos testvér szeme mindent lát és a karja messzire nyúlik. A kutya jött velünk, néha az én oldalamon ugrált, gyakrabban Jonathan oldalán, lévén nála volt a sütis zacskó. Ahogy sétáltunk a kocsi felé és beszélgettünk – én beszéltem – önkéntelenül is belekaroltam. Végtére is egész jól összebarátkoztunk. *
//Kinek hogy sikerül, nem lóverseny örülök, hogy derűt csempésztem életed pár percébe, egyébként bírom Jonathant hát, valahogy így //
- Miért, az asztala is olyan kicsi? - kérdezek vissza, bár mit várok? Ha már az egész lakás olyan zsebkendőnyi méretű, mint amit annyira bizonyítani próbált, akkor valószínűleg az étkezőasztal sem olyan méretű, amit karácsonykor a komplett nagy rokonság körbeülne... mint nálunk – az más téma, hogy nálunk is ritkán foglalt minden hely mellette. - Bessie... rendben. - legalábbis megpróbálom, bár az igazat megvallva kicsit furcsállom, amikor valaki már rögtön az első találkozás alkalmával felajánlja, hogy becézzék, mint ha valami régi jó ismerősről lenne szó, de tekintve, hogy nem ez az első ilyen eset... vagy ennyire utálhatják a nők a teljes nevüket, vagy csak ennyire odáig vannak a becenevekért. - Pedig annyira nem nagy város. Jó, nyilván a környékbeli kis falvakhoz képest Fairbanks is az, de Anchorage-hoz képest... - teszem szóvá, azt meg maximum a televízióban és könyvekben látottak, olvasottak alapján tudom elképzelni, hogy a legnagyobb város, amiben életemben jártam – Anchorage – valójában még mindig koszos, vidéki falu hatását keltené mondjuk New York vagy más metropolisz mellett. Csak megindulunk végül az autóig, amolyan essünk túl rajta, előbb szabadulok elvet követve, miközben hallgatom Bessie lelkes csacsogását, meg fél szemem igyekszem a kutyán tartani – mégiscsak ciki lenne, ha úgy érünk oda az állatorvoshoz, hogy a négylábúnknak se híre, se hamva addigra. - Szerintem elég sokan vannak, akik gyakran fáznak errefelé. Pláne, ha valaki nem a környéken született, csak később került ide, vagy átutazóban jár erre. Engem különösebben nem zavarnak a mínuszok. - igaz, világ életemben ebben nőttem fel, volt időm megszokni – sokkal inkább zavar az, hogy ilyen szezonális a munkám, és a hideg miatt télen az időm nagy részét otthon ücsörögve töltöm, mert odakint nemigen akad tennivaló. Maximum a marhák meg a többi háziállat körül, de mégiscsak más, mint amikor a kertre is energiát kell áldozni. - Igazából ez egy érdekes kérdés... - vakargatom meg a tarkóm töprengve, mert nem épp a legegyszerűbb eset - Az túlzás, hogy mindig ez szerettem volna lenni. Igaz, a családunk több generációig visszamenőleg földművelésből élt, így annyira nem volt idegen sosem a dolog. Mindig is szerettem barkácsolni, úgyhogy felmerült még a gimis években, hogy valami ilyesmivel foglalkozok a későbbiekben is... - kőműves, szerelő, ács, vagy bármi hasonló építős-bütykölős-alkotós téma, ahová sikerült volna bejutni - De mint mondani szokták, az ember tervez... az életnek meg más tervei voltak, úgyhogy végül csak úgy alakult, hogy viszem tovább a családi örökséget. - vontam vállat. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem gondolkoztam el sosem rajta, hogy hogy alakultak volna a dolgok, ha a szüleim életben maradnak, nekem meg nem szakad a nyakamba az egész gazdaság, de végül nem bántam meg, hogy a farmerkodás mellett maradtam. Az egyedüli, amit bánok az az, hogy a szüleim nem lehetnek már itt. - Annyira nem vészes az sem, mint sokan hiszik. Hajnalban a szomszéd zörgése helyett kakaskukorékolás, autók zaja helyett kutyaugatás, szmog helyett friss levegő... forgalmi dugók helyett a földutakon akad el az autó egy-egy nagyobb eső után. - vontam vállat, nyilván megvan mindkettőnek az előnye is, hátránya is, a kérdés csak az, hogy kihez melyik áll közelebb. Hozzám egyértelműen ez a tanyasi élet, szerintem előbb diliznék be egy tízedik emeleti kis apró lakásban, mint az utánunk masírozó kutya. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az, hogy Elisabeth belém karolt, nem ért váratlanul – meglepettségemben – vagy zavaromban feszengve – pár lépés után még a sütis zacskót is sikerült kiejtenem a kezemből, aminek hála, a tartalmának jó része szanaszét pereg a földön. S négylábú barátunknak sem kell több, már kapkodja is össze őket lelkes farokcsóválás közepette, mielőtt egyáltalán egyáltalán esélyem lenne közbelépni. Igaz, azokat már úgy sem sűrűn ettük volna meg, de legalább a zacskóban maradt pár darabot sikerült megmenteni előle. - Sajnálom. Úgy néz ki, ez nem az én napom. - kérek bocsánatot, elvégre nem az én sütim volt, csak megőrzésre nyomták a kezembe - Az a szürke terepjáró lesz az. Kinyitná, ha megkérem? Addig viszem a kutyát. - halásztam elő a kocsikulcsot a belső zsebemből, sajnos nem az a távolról nyitós fajta, így elkél a segítség, ha be akarjuk varázsolni a blökit a kocsiba. Igaz, szívesebben száműzném a platóra, de a végén még ijedtében képes lenne kiugrani, aztán az állatorvosnál sem csak 5 percet kéne töltenünk, mire összerakják. Másrészt kifogásnak is tökéles, amíg a kutyát tartom a kezemben, addig is megúszok minden közelebbi kontaktust a másikkal, nem igaz? Látszik, hogy több időt töltöttem az elmúlt években négylábúak, mint kétlábúak között.
*”Maga szerint?” nézéssel válaszolok. Nagy asztal nem fér be a kis lakásba. Most még talán beférne az ebédlőasztal alá, de pár hónap múlva már biztosan nem, ki tudja milyen gyorsan nőnek ezek a blökik. Széles mosolyt kap amiért hajlandó Bessienek szólítani, ez önkéntelen, hiszen elvárom ha már felajánlottam, másrészt alapjában véve közvetlen vagyok, természetesen betartva a megkívánt etikettet. Nem hiszem, hogy ennyi elég ahhoz, hogy úgy érezze jogában áll máris a falhoz nyomni, bár ahogy elnéztem és méretet vettem róla a bika után, nem ellenkeznék. Ellent kell mondjak neki Fairbanks nagyságát illetően, bár kétség kívül igaza van ha csupán a méretarányos térképből és a város leírásából indulok ki, de lássuk be, egy nő, hiába okos és zsonglőrködik a számokkal, attól még képtelen tájékozódni.* -Nem itt nőttem fel, szóval el tudok tévedni, már megtörtént egyszer. *Akkor sem az okos telefonomnak köszönhettem, hogy hazataláltam. Frederick az önjelölt utcai bűvész sztár segített, okos telefonom pedig nincs, mivel nem tarthatok semmilyen kapcsolatot a családommal és amúgy a világgal, le vagyok tiltva róla, ami van az egy ősrégi telefon, nyomógombokkal, net elérhetőség nélkül és csak két számot programoztak be a gyorshívóba. Big ügynökét és a helyi kontaktét, Amandáét. Persze mindezt nem mondhatom el, maradok szőke nő a szó legszorosabb értelmében és, hogy ez mennyire fáj, elképzelni sem lehet. Mivel már jól összebarátkoztunk és közös célunk is van, felszabadul bennem az amúgy sem túl erős gát és figyelve minden szavamra, elkezdek mesélni. Ezt a férfiak értelmetlen és üres csacsogásnak hívják, pedig ha egyszer….csak egyszer figyelnének, nagyon sok mindent megtudhatnának egy nőtől. *-Engem a plusz egy is zavar.*Floridában is van tél és hideg, de azért az év túlnyomó részében napsütés van, mi az napi esőzés és vihar, néhány tornádó az itteni fogvacogtató, csonttörő hideghez képest? Ebben a hidegben viszont még Jonathan is képes felengedni, köszönhetően a bájos és közvetlen kisugárzásomnak, és még mondják, hogy a pasik nem tudnak felszabadultan csevegni. Elég egy kérdés amiből bőven kifejthetik a maguk életét, a hobbijukat és a munkájukat. Persze, hogy érdekes kérdés, ahhoz képest, hogy: „Na mi van haver, mi a pálya?” *-Bútorasztalos? Autószereleő? *Ezt a kettőt nézem ki belőle, bocsássa meg nekem, de ha már benne van a farmervér, akkor el tudom képzelni ahogy farönkökből csodás bútorokat készít, vagy épp egy régi matuzsálem autót hoz ragyogó formába. Igen, azt hiszem egy faragott, baldachinos ágy – témánál vagyok – egy `69-es Chevy Nova csillogón-villogón. *-Ó, az csodálatos lehet. A szomszédot én is lecserélném egy kakasra. Dagonya a mellékúton. Nagyon romantikus. A sár egyébként remek az ízületi gondokra és ránctalanít.*Szarkazmus, irónia? Kinek mi. Csak mókából játszom el a gondolattal, hogy én gumicsizmában a terepjáró mögött ásom a sarat. Persze ezt sem biztosan így kell, de mentségemre legyen mondva még nem akadtam el egyszer sem. Azt viszont el tudnám képzelni, hogy a napfelkeltét a rönkház teraszán nézegetem egy nagy csésze kávéval a kezemben, fekszem a nyugágyban, köröttem csend, amerre megy és néma tartomány. Jonathan pedig egy szál felgyűrt szárú, kantáros nadrágban dobálja izzadtan a szénát a vasvillával. A bikáknak. Hmmm….Ha gondolatolvasó lenne, megérteném miért dobja el a sütis zacskót, még én is belepirultam az elképzelt mozgóképbe, de így….nos csak nézem ahogy a blöki farokcsóválva lát neki a megkésett karácsonyi ajándékának. Érzékeny női lelkem azonban felfogja mi történt, sajnos ezzel nem jutottam közelebb a cowboyom családi állapotához, de gondolkodásra ad okot a zavara. Nocsak! *-Ugyan, semmiség, ne érezze magát….feszengve. *Mosolygok rá ragyogón, tovább ütve a forró vasat, hátha kialakul belőle valami forma. Elveszem a felém nyújtott kulcsot, kísérletképp megérintem a kezét. Igen, flörtölök szemét módon, a nagyim biztosan nagyon büszke lenne rám amiért ilyen finoman és nőiesen teszem. Kacéran, csipetnyi szeméremmel. *-Ó, hogyne, szívesen.*Gonosz módon megengedek még magamnak egy hosszú lélegzetvételnyi időt míg őt nézem a kulccsal a kezemben, várva mit nyissak ki. Hja, a kocsit. Kár. Más jutott eszembe. Hagyom pácolódni a levében és a terepjáróhoz indulok. A kocsinak szegezném a kulcsot de nincs rajta olyan kütyü amit a lusta sofőröknek gyártanak, így marad a manuális nyitás. Kitárom előtte az ajtót s mivel roppant mód jól szórakozom a zavarán, még megtoldom egy utolsó tőrdöféssel.* - Segítsek betuszkolni?*Általában nem vagyok ilyen, de néha kitör belőlem ez az oldal is. Ám soha nem lendülök – maradjunk a tanyasi oldalon – a ló túlsó oldalára. Míg ő kutyát pakol, mert feltételezem nem kér a segítségből, addig gondosan lesöpröm az utolsó piszkot is a kabátomról. Remélhetőleg a kutyi nem fog már rám ugrani, Jonathan dolgát viszont alaposan megnehezíti. Talán nem szereti a kocsikat, vagy csak fél, rossz emlékei vannak, az is lehet, hogy pont egy kocsiból rakták ki. A blöki megfeszíti magát, szinte kinyújtózik és próbál az ajtónak keresztben maradni. Jonathan most úgy néz ki mint amikor egy kutya hosszú bottal a szájában akar bemenni egy keskeny ajtón. Csak ez a „bot” mozog, kalimpál és veszettül nyüszít.*
- Sikerül az sokaknak úgy is, hogy itt nőttek fel. - legyen szó akár a városról, akár az azt körülvevő rengetegről... mondjuk az utóbbival már nekem is volt, hogy meggyűlt a bajom még úgy is, hogy egész jól ismerem a környéket. Hiába, azért még ennyi év alatt is akadnak olyan részei, szegletei, messzeségei a vadonnak, amerre nem fordultam meg eddigi életem során. - Akkor ne vegye tolakodásnak a kérdésemet, de... miért pont Fairbanks, ahol októbertől májusig többet időzik mínuszban a hőmérő mutatója, mint pluszban? - fogadni mernék, hogy az ország minden létező állama melegebb éghajlattal bír, mint Alaszka, így nyilvánvaló, hogy ha itt van, annak megvan a maga oka, a kérdés csak az, hogy miért? Rokonok? Ismerősök? Esetleg a munka kötné ide...? Apropó, munka. - Igen, például. - bólintok, magamat én is inkább bírnám elképzelni valami ilyesfajta munkával, mint mondjuk villany-, vagy vízvezeték szerelőként, de miután nem így alakultak a dolgaim, igazából úgy is mindegy, megmaradtak mindezek amatőr hobbinak a hivatásszerű munka helyett. - Jut eszembe, és maga? Mivel foglalkozik? - érdeklődöm, elvégre nem rémlik, hogy szóba került volna, és ki nem hagynék egy lehetőséget sem, amikor visszapasszolhatom a beszélgetés fonalát neki. - Romantikus? Hát ezt se sok embertől hallottam eddig. - kérdezem némi megrökönyödéssel, azzal meg, hogy gyógyít és ránctalanít... nos, nagyanyám valószínűleg röhögve cáfolná meg az állítást, legalábbis ami azt a sarat illeti, amivé a földek változnak egy kiadósabb eső után, hogy az ember gumicsizmástól süllyed el bennük. Sokkal tovább azonban nem jutok a sárral kapcsolatos gondolatokkal, mert amikor Bessie minden szó nélkül belém karul, akaratlanul is kibúvót keresek a helyzetből, már-már reflexből, hogy aztán inkább foglalkozzak ezzel a kis vakarccsal kifogás gyanánt. Amikor pedig meghallom a kérdését, nagy a kísértés, hogy rávágjam, nem feszengek a legkevésbé sem, de helyette csak lemondóan sóhajtok egyet. Ha már ennyire átlát a szitán, mire mennék azzal, ha próbálom menteni a menthetőt? - Ennyire nyilvánvaló? - kérdezek vissza végül, mielőtt megkérném, hogy nyissa ki az autót, és a lehetséges leggyorsabb módon passzolnám át neki a kocsikulcsot, kerülve minden felesleges kontaktust. Én idióta... hogy is felejthettem el, hogy minden kutyának valami megmagyarázhatatlan, természetfeletti radarja van arra, hogyan vágja le, hogy állatorvoshoz viszik?! Reménykedtem benne, hogy a szóban forgó blökivel talán egyszerűbb dolgunk lesz, tekintve, milyen fiatal, de úgy tűnik, tévedtem. Nem elég, hogy először minden ízületét ellazítva, mint valami rongybaba, folyik ki az ember kezei közül, mire nagy nehezen fellapátolom a földről, utána meg az istenért sem akarja hagyni, hogy bevarázsoljam a kocsiba. És a legjobb: a franc sem gondolná, mennyi erő szorul ezekbe a kis négylábú dögökbe! Ez így szép menet lesz, mit ne mondjak... Elsőre hagyom is elsuhanni a nő kérdését a fülem mellett, csak egy rosszalló pillantást vetek rá a kétértelmű fogalmazás végett, pláne, ha az előbbi flörtöt is hozzácsapjuk, de aztán beismerve, hogy egyedül úgy tűnik, esélytelen a dolog, csak élek a lehetőséggel. Az sem zavar, ha azóta már a kocsiban ülne, nem én akarom állatorvoshoz vinni a kutyát, szóval... - Tudja mit? Lehet, némi segítség nem ártana. - szólalok meg, felemelve felé a kezemben tartott blökit, igaz, hogy hogy oldjuk meg ketten, azt még mindig nem tudom. - Megpróbálja bentről odacsalogatni, vagy segít úgy igazítani a lábait, hogy be tudjam rakni a kocsiba? Lehet, ha hátul utazna vele, az is segítene megnyugodni neki. - sorolom a hirtelen eszembe jutó ötleteket, bár ha nagyon akarja, felőlem cserélhetünk is, és tarthatja a kutyát... Bár amennyit kapálózik és milyen jó súlyban van, kétlem, hogy ez a felállás túlzottan hosszú életű lenne.
-Tényleg? Hazafelé menet?*Nem hiszem, hogy tudja überelni. Én épp így tévedtem el. A városból hazafelé tartottam és egyszer csak olyan helyen találtam magam ami már nem volt ismerős. Csak egy buszmegálló volt ott tájékozódni, viszont fogalmam sem volt, hogy az utca ahol lakom, melyik végállomás felé van. Aztán persze kiderült, hogy csak negyedórányi séta választott el a hőn áhított otthonomtól. Nem sokat panaszkodom a hidegről, mégis icipici szöget üt a fejében a jogos kérdés, ami zavarba hoz. Mondhatnám az igazat, vagyis a fedősztorit, miszerint a férjem munkája köt ide minket, nem túl hosszú ideje, de egyszerűen nincs szívem kiábrándítani a szingliségemből. Megint egy újabb hazugságot kell kitalálnom, ahogy Achillesnek is szomszédként állítottam be a férjemet aki egyébként a rám felügyelő felügyelő…ügynök. Jonathannak nem lódíthatom azt, hogy a szomszéd miatt vagyok itt, egy olyan városban ami szerényen mondva is túlteljesít a didergő skálámon, és az igazat sem fedhetem fel előtte. Marad hát a harmadik verzió, ami kissé áthallásosan igaz.* -A munkám miatt. Kaptam egy ajánlatot egy cégtől és nem tudtam visszautasítani. *Nos, a cég az FBI és cserébe a tanúvallomásomért megtarthatom az életemet, legalábbis egy kis szerencsével karöltve, és a munkám, na igen, az apámtól megörökölt könyvelés Ramosnak a velejéig romlott, kegyetlen drogbárónak. Tulajdonképpen nem is hazudtam csak más színben tüntettem fel az igazságot, és így már nem okoz lelkiismeret furdalást Jonathannak sem ha esetleg randira akarna hívni. Zseniális. Többet nem is mondok, úgy is rátérünk az ő munkájára, a vágyaira melyek nem valósultak meg, de mégis boldog és elégedett. Mielőtt azonban visszakérdeznék pontosan arra mit szeretett volna csinálni ha nincs a farm és a család nógatása, ő kérdez rá az enyémre. Agyalhatok tovább, hogy felfedjem-e a könyvelői prioritásomat vagy valami mást találjak ki. Újabb hazugság és passzolnia kell a visszautasíthatatlan ajánlathoz is. Szentmáriajézusanyja! *-Számokkal, grafikonokkal. Csupa unalmas dolog. *Nehogy rákérdezzen, mert megkarmolom magam. Inkább beszéljünk a vidéki életről. Minden bizonnyal remek szórakozás lenne számomra egy ilyesfajta változatosság, persze a szavaimmal ellentétben nem kenném magamra a sarat szándékosan, és valószínűleg meg sem próbálnám kiásni a kocsit a dagonyából, inkább hívnám Jonathant, hogy férfiasan szabadítson ki, vigyen a karjában a kastélyba mint egy hős lovag és akkor már a fehér lóról sem kell álmodoznom, biztosan van neki. Feketével is kiegyezem. Na ez benne a romantika, de kétlem, hogy értékelné. *-Pedig majdnem minden romantikus filmben van ilyen. *Szakértő vagyok ezen a téren. Mindet megkönnyezem, hol így hol úgy. Nevetve vagy szomorúan, de tuti belekerül egy doboz papírzsebkendőbe. El is képzelem a magam romantikus filmjét, napkeltével ahogy kell. Nem ezért karolok bele és nem is azért, hogy zavarba hozzam, de sikerül. *-Ó, igen. *Nem gúnyolódom, elvégre tetszik amit látok, persze attól még jól szórakozom, hiszen nem mindennap lát a nő férfit elpirulni, zavartan kapkodni és menekülni a helyzetből, ráadásul biztos vagyok abban, hogy ha nem is vagyok a zsánere, nem az undor hajtja, hogy darázscsípve ugorjon arrébb. Először akkor harapok az alsó ajkamba, hogy visszatartsam a nevetést, amikor megpróbálja az angolnaként Oscar díjas alakítást nyújtó kutyust a karjaiba venni. Másodszor amikor sötét pillantást vt rám a kétértelmű – naná – kérdésem miatt. Harmadik harapásra nem kerül sor, mert gyöngyözőn, gurgulázva kacagok fel, látva a magát megfeszítő kutyát, a hősként küzdő farmert. A segítségkéréskor már pár csepp könnyet is elmorzsolok. *-Beülök a kocsiba és megpróbálom az ölembe húzni, csak tartsa.*Nem megy könnyen a csevej, egyszerre kell levegőt vennem, nevetnem és beszélnem. *-Bocsánat, ne haragudjon, de annyira…..mókás. Ha látná most az arcát…..egyetértene. *Tényleg cuki, de ezt még sem mondhattam neki, egyébként férfias is ahogy az erőlködéstől eltorzult arccal küzd. Beszállok a kocsiba, magam mögé teszem a táskámat és a kutyáért nyúlok, próbálom a lábait óvatosan behajlítani, hogy beférjen a kocsi ajtaján, közben úgy gügyögök neki mint egy gyerekhez a nagyik szoktak.* -Gyere Shiva, jó lesz itt neked, gyere kapsz finom husikát, hamiii. *El is neveztem, hátha használ, bár még meg sem néztük, hogy fiú vagy lány. De végül is mindegy ha ijedtében lepisil minket.*
- Na jó... ahhoz már tényleg tehetség kell. - ha még a városban nézelődve, bóklászva téved el az első napokban, az megbocsájtható bűn, de hogy valaki elmenjen otthonról és ne találjon vissza? Vagyis visszataláljon, csak ilyen kerülővel, meg plusz időpazarlás árán... - A munka miatt... - derülök jót magamban - Úgy tűnik, a többséget vagy ez, vagy az itt élő rokonok csábítanak ide. - nem mint ha nem találkoztam volna olyasvalakivel eddigi életem során, aki valami egyéb okból kifolyólag döntött a város mellett, de legyünk őszinték, a két húzóerő egy ilyen Északi Sark „szomszédos” államnak mi más is lehetne? Ha már nyilván sokkal jobban szeretik a tengerpartot és a napsütést, mint a több, mint fél évig tartó telet...? - Számokkal és grafikonokkal. – jegyzem meg teljességgel hitetlenkedve, miközben tekintetemet az ég felé emelem - Számokkal és grafikonokkal? Ez komoly? És annyira szereti őket, hogy pusztán emiatt képes volt ideköltözni? - nem mint ha a legkisebb bajom is lenne azzal, hogy itt él – leszámítva, hogy ilyen kitartóan igyekszik rámtukmálni a kutyát – de, ahogy ő is mondta, csupa ilyen unalmas dolgok miatt költözzön valaki ide, amikor ennyire nem szereti a hideget... Azt meg valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy olyan csillagászati összeget kapna a munkájáért, ami Alaszkától délebbre sehol sem létezne. Ha még a szánhúzó kutyákért lenne oda, vagy a téli sportok nagy szerelmese lenne, akkor érthető, de így? Nem is próbálom leplezni a hitetlenségemet. - Jah, vagy úgy... akkor nem csoda, hogy nem vagyok képben ilyesmikkel. - nem mint ha valaha is különösebben magával ragadott volna az emlegetett műfaj... Mióta Noah megszületett, a rajzfilmekkel sokkal jobban képben vagyok, pedig az a műfaj sem a szívem csücske, de amennyit nézi őket a kis krapek, akaratlanul is látom, hallom őket. Hála az égnek, ő sem a hercegnős Disney rajzfilmekért van oda, úgyhogy ilyen téren is kimarad a romantika. Csak egy megadó sóhajjal veszem tudomásul, hogy pocsék színész lennék, helyette inkább megpróbálom beügyeskedni valahogy a kutyát az autóba, haladjunk is, mert ha így folytatjuk, holnap ilyenkorra sem érünk el az állatorvosig. És mennyi dolgom van még addig! - Örülök, hogy ilyen jól szórakozik. - jegyzem meg némi rosszallással a hangomban, pláne, hogy részben az én kínlódásom adja az alapot a jó kedvéhez... de aztán ha már az előbb úgy is lebuktam, kár minden erőlködés, tettetés... bevallom, fordított esetben valószínűleg én is így reagálnék a látottakra, ez pedig csak mosolyt csal az én arcomra is. - Nem vagyok egy haragtartó fajta. - másrészt meg... jön még kutyára kamion, nem igaz? Ha sokáig bénázunk szerencsétlen döggel, esélyesen sikerül neki is alakítani valamit. Így azért, hogy odabentről is akad segítség, jelentősen egyszerűbbé válik az egész feladat, szerencsétlen kutyának esélye sincs, mondhatni... Én pedig, amint átjut a blöki az ajtó vonalán, már zárom is rá az ajtót, és iszkolok a helyemre, csak a kulcsért nyújtom hátra a kezem Elisabeth felé. Legalábbis remélem, hogy inkább marad a kutyát babusgatni, mintsem kitalálja, hogy ő is előreül, mászik, vagy bármi, és neadjisten, a kis utcakölyök is úgy dönt, nem akar hátul árválkodni egyedül... - Shiva? Ilyen nevű kutyával se sűrűn volt még dolgom. Miért pont Shiva? - kérdeztem rá, majd ha sikerül végre elindulnunk, akkor remélhetőleg a legközelebbi állatorvosig nem is akadnak újabb kalandok, bonyodalmak.
Kezdőlap
//
:vlm: //
