- Nem, tényleg nem lett volna... - kapom is el a szemem a stukkerről, mikor megigazítja a kabátot, és inkább újra az arcát kezdem fürkészni. A lábam megállíthatatlanul jár előre hátra, néha hozzáütődve a kocsi lökhárítójához. Talán ha egy kicsit leitatnám akkor könnyebben felelne a kérdéseimre, de egy ilyen fölöttébb... Hm... Nincs mit szépíteni, s3ggfejt, nem lenne egyszerű feladat, főleg, hogy úgy néz ki, szóba se akar már velem állni egyáltalán. Mondjuk igaza van valamilyen szinten elismerem, de ez már nem is fontos, engem csak az érdekel, hogy ki ez, és miért hord magánál fegyvert. Nemsoká a vontató is tuti ideér, szóval nem volt időm túlságosan kertelni, és hirtelen nagyon elfogott a tudásvágy, ami egy enyhe izgalommal is keveredett, hiszen hiába reklámozzák annyira, hogy mennyire romlott a világ, nem sűrűn rohanok bele ilyen kétes alakokba, ha nem éppen direkt keresem őket egy kis üzlet miatt. - Éééértem - húztam el egy kicsit a szót, aztán egy mély levegővétel után csak belekezdtem - Születésem óta itt élek Alaszkába - legalábbis Dorina mindenképpen - De még soha nem tűnt olyan veszélyesnek a környék, még nekem se nő létemre, hogy pisztolyt hordjak magamnál... Nagyon indiszkrét lennék, ha megkérdezném, hogy miért van magánál? Na és persze azt, hogy idevalósi-e? - egy kis mosoly kísérte végig mondandómat, na meg persze a tekintetem a mozdulatait. Elég gyors vagyok ahhoz, hogy elhajoljak ha bármi butaságot szeretne csinálni? Minden bizonnyal... De sajnálnám, ha az autóm ablaka is összetörne, mert egy idi0'ta elkezd itt puffogtatni.
*A rövid válaszra bólint egyet. Hát akkor ezt megbeszélték, márpedig nem szándékozik újabb témát feldobni. Most mér tényleg ideérhetne a vontató, mert egyre inkább unja magát és egyre kevésbé élvezi a nő társaságát. Vagyis pontosítva... eleve nem akarta a nő társaságát és ez most sem változott. Persze halvány elképzelése sincs arról, hogy vajon a nő milyen köveztetéseket is vont le a fegyver látványából, de nem ma kezdte az ügynökösködést, tökéletes válaszai vannak és rendelkezik a, b és c tervvel is minden eshetőségre. Igazából a hazugság, mint munkájának eszköze sosem okozott neki bűntudatot és általában szoktak neki hinni, mert elég meggyőző alak. Persze arról fogalma sincs, hogy most itt Dorinán keresztül valami olyasmibe keveredett, amit ésszel nem is biztos, hogy fel tudna így hirtelen fogni. Így persze az sem fordul meg a fejében, hogy esetleg egy komplett kis hazugságvizsgáló van a nőbe építve. Így kissé meglepetten tekint a a másikra a kérdés hallatán. Pedig azért számított valami ilyesmire, de nem úgy fest, mint aki zavarba jönne.* - Nem rég költöztem ide, ahol pedig előzőleg laktam sosem volt olyan biztonságos a környék, hogy ez ne kelljen. De most komolyan kérdez-felelek-et akar játszani, míg ide nem ér a vontató? Mert akkor visszamegyek inkább a saját roncsomhoz. *Hát ja, mióta is lettek ők ilyen jóban? De a választ megkapta a nő és ha kell Rob még fegyvertartási engedélyt is tudna mutatni. Igazából meg... még csak nem is hazudott, csak nem említette meg a teljes igazságot. Ez a kettő pedig egyáltalán nem ugyanaz.*
Enyhe meglepődöttség ült ki az arcomra a második mondata után. Tényleg kezdek végre kedves és aranyos lenni, erre ez az ipse egyből támad. Most már tényleg ideérhetne az a rohadt vontató... - Miért, maga nem lenne kíváncsi, hogy miért dugdos egy alak pisztolyt a zakója alatt, ha karambolozik vele? Tudom, hogy igen, hiába is tagadná. Mindenki az lenne, csak nem mindenki merne rákérdezni. - rúgtam még egy utolsót a kocsiba és mély levegőt vettem ismét. Nem hazudott, most nem, de kétlem, hogy ennyi lenne az oka annak, hogy álnéven mutatkozik be és fegyvert hord magánál. Még egyszer utoljára végigmértem, aztán leugrottam a kocsimról, és az érkező vontatóknak intettem kettőt. Hamarabb is panaszkodhattam volna istenigazából, akkor mér ennyit sem kellett volna hisztiznem. - Hát köszönöm, hogy élvezhettem fergeteges társaságát - mosolyodtam el kissé, mert az ironikus hangsúly talán túl jól sikerült - Aztán vigyázzon magára, ki tudja.. áhh, mindegy! - legyintem le, aztán benyúlok a kocsimba és a táskámba dobálok mindent amit nem szeretném, hogy elvigyenek. Köztük persze a piás üveget is, majd hívok egy taxit. - Szeretné, hogy önnek is hívjak egy taxit? Ha már a telefonja tropa... - próbálok még utoljára egy picit kedveskedni, bár nem tudom, hogy mire fel. Végül válaszának megfelelően cselekszek, majd elintézem a vontatósokkal az adminisztrációt és a többit. A taxi legalább gyors volt, mire elrendeztem mindent, már meg is érkezett. Bájos mosollyal intettem annak a bunkónak is, majd fapofával szálltam be az autóba, és bediktáltam a címet. El akarok merülni egy kád forró vízbe, minél hamarabb...
*A kis kijelentés-kérdés egyvelegre, csak csodálkozón felvonja a szemöldökeit. Nem úgy mint, akit érdekelne a folytatás, inkább csak nem tudja igazán hova tenni. És vajon erre mit kéne mondania? Elég viharos volt ebben a fél órában a kapcsolatuk, hogy már juszt se akarjon neki igazat adni.* - Akkor maga szörnyen bátor... ön a példaképem. *Hát elüti a dolgot ennyivel és szinte csöpög belőle a szarkazmus. Pedig más szituációban biztos remekül kijöttek volna, de azok után, ami itt zajlott közöttük már teljességgel esélytelen, hogy jól kijöjjenek ebből. Amúgy meg valószínűleg őt is érdekelné, ha a nőnél lenne fegyver és valószínűleg ugyanúgy ütné a vasat, mint a másik. És végre megérkezik a vontató, szinte már hallható, ahogy fellélegez. Kezdte baromira unni az ácsorgást.* - Persze, persze... én is. *Már oda sem figyel igazán, csak félvállról válaszol, miközben megindul a kocsija romjai felé. Azért a kérdést még elkapja és vissza is fordul. Egyből szóra nyitja a száját, de végül csak eltekint a vontató felé, és eztán válaszol.* - Kösz, megoldom. *És ezzel int is a nőnek, most már nem szándékozik vele a továbbiakban beszélni, Inkább a vontatós fazonnal áll le dumálni, bizony elviteti magát. Nincs szüksége a nő segítségére, ő tökéletesen önálló, néha már-már bosszantóan ezt gondolja magáról.*
Hinder Born to be Wildját hallgatva cirkáltam a városban a terepjáróval. Konkrét úti célom nem volt, csak grasszáltam erre-arra, fogyasztottam a benzint, szennyeztem a környezetet és bömböltettem a zenét. Rowen lelépett a falkától. Hát basszus, ki engedte meg neki!? Egyszerű a válasz: Sedna... Meg akartam találni azt a félkegyelműt - Rowen, nem Sednát -, és alaposan megmosni a fejét. Szarban a falka, ő meg arrébb áll. Na ne szórakozzon már! Haragudtam rá, igen, de azt hiszem, minden jogom megvolt hozzá. Nem azért kakaskodtam a múltban miatta Mortimerrel, és győzködtem az Amarokot meg pár falkatagot is, hogy nem menthetetlen az ügy, hogy most csak úgy megpattanjon! Hálátlan pöcs! Tark volt, egy harcos, a falka védelmezője, ez... disznóság! De mit tehetnék? Parancsoljam vissza? Nem utasíthatom, egyrészt, mert nem a falka tagja, másrészt, mert ha hallgatna is rám, Sednáé a végső döntés. És ahogy az ő viszonyukat ismertem, előbb fonnának közösen kosarat, minthogy Rowen bármilyen téren is elfogadja Sed döntését, az Atanerk pedig visszaengedje. Elmerültem a gondolataimban, szinte már csak érzésből vezettem, egyáltalán nem figyeltem, merre megyek, és a végén már a piros lámpát sem vettem észre. Ebből általában nem szokott baj lenni. Álatlában... Most azonban lett. Későn kapcsoltam - gratulálok, egy vérfarkas, aki későn kapcsol -, és letaroltam valakit, miközben ment át a zebrán. Lefékeztem, s egy pillanat alatt elsápadtam. Basszus! Ugye nem embert gázoltam el! Mert ha azt... anyám, mit kapnék Mortimertől! Kiszálltam a kocsiból, és az elejéhez siettem. Félig meg is nyugodtam, a lánynak farkas szaga volt, igaz, nagyon fiatal lehetett, mert nem éreztem felőle valami gigászi energiát. - Egyben vagy mazsola? - Kicsit összeszottyadt na, de ez talán nem is csoda, miután nagyjából százzal nekimentek.
Az utóbbi napokban rémálmaim voltak arról az alakról, aki a nyomomban van, üldöz és ez miatt sajnos nem sikerült kialudnom magam, ráadásul egész nap járkáltam, így mikor hazafelé indultam, mondhatom, hogy kimerült és fáradt voltam, olyannyira, hogy már nem is nagyon érzékeltem a környezetem, legalábbis nem figyeltem úgy, ahogy máskor és extra képességeimet sem villogtattam...sajnos. Ennek elmulasztása ugyanis ahhoz vezetett, hogy figyelmetlenül léptem le az úttestre - annak ellenére, hogy nekem volt zöld lámpám - még sem figyeltem oda eléggé, ezért sem tudtam elkerülni az ütközést. Már csak az autó körlámpáinak fényeit láttam, a következő pillanatban azonban elemi erőből csapott el, repültem előre pár métert és úgy hullottam a földre, mint egy rongybaba. Már vártam a fényt az alagút végén, de érdekes módon , éltem, azonban szörnyen fájt minden egyes porcikám. Hunyorogva nyitottam ki a szemeimet, mikor egy férfit pillantottam meg fölém hajolni. - Azt hiszem, meghaltam..- Nyöszörögtem a pasasnak és próbáltam felülni, de semmi erőm nem volt ehhez.
Nem halt meg! Ezzazzzz!!! Van isten! Vagyis ősszellemek... Tök mindegy, a lényeg, hogy volt annyi mázlim, hogy farkast gázoltam, és az élt, sőt, még eszméleténél is volt, bár szerinte ennél szebb percek is akadtak már az életében. - Ugyan, dehogy! - vigyorogtam rá. - A túlvilágon nincsenek ilyen klassz pasik! - kacsintottam rá vidoran. Egocentrikus? Én!? Csak egy picit, az egészséges kereteken belül. Az más kérdés, hogy ezt előszeretettel nagyítottam fel. - Fel tudsz állni? - fogtam meg óvatosan a karját, és ha bólintott, vagy helyeselt, akkor lassan felsegítettem, ha nem, akkor leültem mellé törökülésbe az utca közepén. Engem aztán nem zavart, hogy márok is lefékeztek mellettünk, és pár járókelő is odagyűlt, mások pedig pár már vadul hívták a mentőket. Ebcsont beforr! Bár ők ezt nem tudhatták. - Vincent d'Arc! - mutatkoztam be, mintha csak egy kávé mellett beszélgetnénk. - Remélem... elég mélyre sikeredett az első benyomás - böktem hüvelykujjammal a hátam mögé. A terepjáró lökhárítója és a motorháztető is behorpadt. De ez legyen ma a legnagyobb tragédia, és boldog leszek. Komolyabb is felmértem, hogy kapott-e a lány valahol komolyabban. - Ha gondolod, megnézethetlek az egyik gyógyítónkkal - mondtam kicsit halkabban, hogy a körénk sereglők ne hallják.
Ugyan magamnál voltam, de úgy éreztem, hogy még sem vagyok tudatában annak, mi történik körülöttem. Először is zúgott a fejem és majd szétrobbant, aztán megjelent ott egy pasi, láttam a vigyorát, de hirtelen azt sem tudtam, hogy álmodom, vagy valóban hozzám beszélnek. Lassan rá kellett jönnöm arra, hogy igen is élek, és valószínűleg épp a gázolóm próbál velem csevegést kezdeményezni, de még milyen formában! Nem a legjobb időzítést választotta a csajozásra - már ha annak szánta a szavait- ugyanis még csak egy halvány mosolyt sem tudtam az arcomra varázsolni, annyira fájt mindenem. - Pedig csak ott lehetek...- Mondtam egész halkan, erőtlenül, majd mikor kérdezett, nemlegesen ráztam meg a fejem. - Azt hiszem , nem..nem tudom. - Bizonytalan voltam, ugyanis mégis csak elcsapott egy autó, tehát fogalmam sem volt arról, hogy mire lehetek képes. - Chantal...és bocs, ha nem jegyzem meg a neved, de áúúú, szétmegy a fejem. - Megkapaszkodtam a karjában, majd rápillantottam és csak most vettem alaposan szemügyre a fickót, aki valóban nem tartozott a rossz kategóriájú pasasok közé, tehát, egész jó látványt nyújtott. - Mélyre? Miről beszélünk?- Még sem voltam túlzottan magamnál, azt viszont láttam, hogy egyre többen álltak le az utcán, hogy megnézzék, mi történt. - Gondolom...vigyél el kérlek. - Kezeimet a nyaka köré fontam, felállni nem tudtam volna, ezért ráhárult a felelősség, hogy valahogy eltüntessen az út közepéről.
Aham, nagyon kába volt, s habár a vigyor nem tűnt el a képemről, azért jókedvű sem voltam igazán. Láttam rajta, hogy összezavarodott, és azt sem tudta, mi a fene folyik körülötte. A szavaim lassan jutottak el hozzá, és ő is alig tudott összefüggő szöveget kipréselni magából. Azért annyira mégsem volt rózsás a helyzet. - Semmi vész, szeretem ismételgetni, ha jobban leszel, megint elmondom - vontam vállat könnyedén, aztán amikor a nyakamba karolt, óvatosan felsegítettem, és a kocsi anyósülése felé tereltem. Páran elég csúnyán néztek rám. Ne már, öregem, most épp segítek, abban a pillanatban vágjanak ilyen pofát, amikor bántok valakit. Kinyitottam neki az ajtót. - Fejre vigyázz! - figyelmeztettem, és hogy könnyebb legyen, a térdhajlata alá nyúltam, felemeltem, és minden erőlködés nélkül betettem a terepjáróba, vigyázva, ne koccanjon neki még valamijével. Mielőtt elkezdett volna a biztonsági övvel bajlódni, inkább én kapcsoltam be neki. Amilyen állapotban volt, szerint tíz percet minimum elszórakozott volna vele. - Bocs a történtekért! - pillantottam a szemébe bocsánatkérően, majd becsuktam az ajtót, megkerültem a kocsi elejét és én is beszálltam, a zenét pedig kikapcsoltam. - De Luca falkájához tartozol? - kérdeztem, miközben irányba állítottam a járművet. Ha igennel felel, akkor is elviszem, az már más kérdés, hogy nem biztos, hogy szabadon engedem.
A férfi meglehetősen vicces benyomást keltett volna, ha engem előtte épp nem csap el egy autóval. Így nem igazán tudtam sem értékelni, sem véleményezni önfényező szavait, pedig normál esetben biztosan szóltam volna pár szót. Ebben a helyzetben azonban csak arra tudtam gondolni, hogy minden porcikám fáj és hogy ez mennyire vacak érzés. Életemben nem ütött el autó, de így, farkasként sem volt kellemes érzés, sőt...Nem tudtam, hogy mire számíthatok, kell-e orvos, avagy sem, hisz farkassá válásom óta semmilyen baleset nem történt velem, amiből leszűrtem volna, hogy mennyiben változott meg a szervezetem. Így csak reménykedtem abban, hogy kerít egy orvost , vagy kórházba visz, ahol ellátják a sérüléseimet. Miután felsegített és beültetett az autójának anyósülésére, próbáltam nem mozogni, fejemet a támlának döntöttem, és csak előre bámultam, még a nyakamat sem mertem megmozdítani, mert az is sajgott. Csak arra lettem figyelmes, hogy fölöttem matat, de hamarosan rájöttem arra, hogy csak a biztonsági övemmel bíbelődött és nem valami szatír, aki kihasználná tehetetlen helyzetemet. A zene elviselhetetlen volt, rettentően éreztem magam, de szerencsére pillanatokkal később minden elhalkult és csak a motor halk búgására figyeltem fel. Kicsit megmozdítottam a fejemet, hogy a férfire pillanthassak, kérdése elgondolkodtatott, nem tudtam, hogy elmondjam-e neki, hogy már választottam falkát. - Ez...miért olyan fontos?- Visszakérdeztem inkább, nem adtam neki tényleges választ, így csak gondolkodhatott azon, hogy vajon hová is tartozom. - Hová viszel? Kórházba? Vagy...valami más helyre?- Figyeltem a férfit, aki egyáltalán nem látszott aggodalmasnak, s mivel ő nem aggódott, úgy gondoltam, hogy akkor én sem fogok elpusztulni mellette, már csak abban reménykedtem, hogy hamarosan jobban leszek.
- Ettől függ, kihez viszlek - feleltem nemes egyszerűséggel, és le is lassítottam, meg lehúzódtam, jelezve, hogy addig bizony sehová, amíg nem felel. - Fogalmam sincs, hogy egy kölyök mennyit bír, szerintem nem árt, ha egy gyógyító is megnéz. Valószínűleg pár nap múlva kutya baja se lesz, de nem szeretném, ha később valaki odajönne nekem pattogni, hogy ilyen meg olyan maradandó károkat okoztam a kis mentoráltjának. - Nem viszlek kórházba - szögeztem le, mielőtt tovább boncolná ezt a szálat. - Megmondod kihez vigyelek, melyik falkához, és viszlek. Ha emberi kórházba viszlek, feltűnne, hogy gyorsan gyógyulsz és hogy kevesebb bajod van, mint egy embernek lenni ilyen gázolás után. Kezdjük azzal, hogy eszméleténél sem lenne, és látható sérülésekből is több lenne rajta. Hogy csontja mennyi törött, nem tudom, de biztos kevesebb, mint egy egyszerű halandónak. Elmosolyodtam. - Nyugi, nem vagyok perverz gyilkos, aki elvisz a híd alá, megerőszakol, majd megöl... vagy fordítva.
Ez a fickó nagyon is határozottnak tűnt és bizony nem tágított a céljától, már biztos voltam benne, hogy nem kerülhetem el a vajon kihez is tartozom kérdést. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy lassít a járművel, ami nem jelentett jót, ugyanis, tudtam, hogy addig kell a kocsiban dekkolnom fájdalmak közepette, míg nem ered meg a nyelvem. - A másik falkához tartozom...azt hiszem . -Pillantottam a férfi szemeibe, s szavaim elhalkultak, ugyanis még túl friss volt ez az egész, hogy azt mondhassam, falkatag vagyok. - De ne vigyél oda. - Fogtam meg a kezét, ezzel is jelezve neki, hogy nem szeretném, ha a betolakodókhoz vigyen. Hogy miért is? Nos, éreztem, hogy milyen erős a farkasa, és biztos voltam abban, hogy ő az ellenséges területhez tartozik, ergó, nem akartam elvezetni őt azokhoz, akik bízva engem adtak egy esélyt. Inkább akkor elpusztulok az út szélén, mint hogy átverjem azokat, akik bizalmat adtak nekem. - Tegyél ki inkább, ha még élek, akkor valószínűleg pár nap múlva is élni fogok. - Mondtam nagyon gyengén, de a következő pillanatban, mikor éppen arról nyugtatott, hogy nem perverz, elájultam...
// az a helyzet, hogy még hivatalosan nincs lejátszva a falkába csatlakozásom, viszont ennek a játéknak időben mindenképp azután kell lennie, csak ugye még nem tudom, hogy azon a találkán mi történt, szóval, ha meglehetne oldani, akkor inkább vigyél a saját gyógyítódhoz, vagy valami XD //
- Mondtam már, hogy túl sokat tanulsz Jennytől? Pucéran és részegen futkosni a pályákon Olennel... A végén még én foglak öcsizni - vigyorgott kajánul Ryan, majd elnyomta az égő cigarettacsikket a markában. - Jaj, amúgy a mini-Edwardod halálcuki, ha egyszer nem találnád, akkor zsugoríttattam és a kulcstartómon fityeg. - A szeme gyanúsan csillogott, miközben visszaértünk az út mellett pakoló Mazdájához és a motorháztetőről levett egy doboz sört, egyet pedig nekem dobott. Egy darabig csak méregettem a könnyű piát, majd felpattintottam és nagyot húztam belőle. Ugyan már, sörtől nem állok fejre, az üdítő. - Ne cseszegess még te is, Victor már megint a testékszereivel fenyeget. Ashleyt meg csak ne zsugorítgasd, inkább próbálj felelősségteljes nagybácsi lenni és... - már rég nem rám, hanem egy vörös bombázóra figyelt. - Ó, remek! - Ne rinyálj! És ne szentbeszédezz, nem áll jól. - Na, azért mégiscsak figyelt. - Én csak azt mondom... Túl feltűnő vagy mostanában. A múltkor is a csarnokban, meg minden. - A hajába túrt, majd megkerült és kinyitotta a vezető felőli ajtót. - Ésszel tesó, oké? Agyam eldobom, Ő int óvatosságra engem!? Az állam is leesett, úgy bámultam rá, és csak néztem, ahogy beindította a járművet, majd felsorakozott a másik három autó mellé a rajtvonalhoz. Ezúttal Nathalie indította az első futamot, Jenny Olenezett, szóval nem kellett nudi-parádétól tartanom. A zene hangosan dübörgött egy furgon platójára állított hangfalakból, előtte vagy két tucat ember vonaglott tánc címén. Ez a "buli" jóval kockázatosabb volt, mint amiket a városon kívül tartunk, ám több pénzt is hoz a háznak, szóval időnként belefért és megérte. Nathalie startjelzése előtt még az utolsó fogadást is megkötötték nálam az enyhén illuminált, nagykorúságukat épphogy betöltő fiatalok, majd mehetett a móka. Miközben gumikat nem kímélő módon elindult az első kör, a zöldhasúakat számolgattam, a furgon oldalának dőlve, miközben az emberek üvöltve, kurjantgatva biztatták a versenyzőket, a zene veselüktetően szólt, az ital is fogyott, ezzel párhuzamosan nőtt a fogadási és indulási kedv is. Jó este!
Én a járt utat a járatlanért, a békességet a becsületért, ha újra kell, én készen állok, ezredszer nekivágok. Én biztonságot az igazságért, ahogy őseim egy Új Világért, és ha férfi módra elveszni kell, én ezredszer sem adom fel.
Csorog a kezembe a hideg víz. Csillog. Halkan csobogva. Valami olyasmit próbálok lesikálni, ami már réges-rég nincs ott. Arcom felé emelem tenyeremet, jólesően sóhajtok, ahogy a vízcseppek legördülnek bőrömön, megállnak nyakam vonalánál, majd folytatják útjukat a fekete trikó vonala alatt. Tekintetem megáll, ahogy felfordítom fejemet, és a tükör csillogását figyelem. Kell valami, ami kirángat ebből a pillanatból. Kell egy tornádó, adrenalin, ami nem hagy maga után mást, csak a forró ürességet. Ami mindent elpusztít. Nézem a szemeimet. Próbálom megfejteni a fellobbanó türelmetlen érzelmeket. Ismerősek, de a legtöbb, idegen. Egyfajta szimbiózis az, ami éltet. Őrült körforgás, ringlispíl. Beletúrok a hajamba, még vizes volt a kezem. Elsimítok pár hajszálat és hátat fordítok magamnak. Pár másodperccel később, már a telefonom szorongatom. Olyan erővel, olyan tettrekészséggel, hogy csoda, hogy nem reped ketté.
„Most beválthatod a múltkori ajánlatod. Mutass olyat, amitől elvesztem az eszemet. Merre vagy?”
Határozottan simul ujjam az elküldés gombra, hogy pár másodperccel később, Darren telefonja kijelezze, keresem. Miért pont neki írok? A legutóbbi beszélgetésünk alapján, annyira magabiztosan állította, hogy vannak dolgok az életben, amik feledtetnek örömet, haragot, fájó sebeket. Talán beszélt adrenalinról, vagy nem tudom. Az-az igazság, hogy a végén már nem figyeltem szavaira. Lekötött a sosem tett ígérete. Annak az ízlelgetése és, hogy pontosan mikor fogom ennek a magabiztosságnak hasznát venni. Mert mostanában ez érdekelt. Kinek, minek, mikor veszem hasznát. Nem önzőségből, ó nem, sokkal inkább, mert az életem kezd egy sakkjátszmára hasonlítani. Fekete, fehér, fekete, fehér…a király még nem fekszik a lábaim előtt. Nem várom meg, hogy válaszoljon, már előtte a szekrényem előtt álldogálok. Ujjam szórakozottan játszadoznak a fogasokkal, egészen addig, amíg meg nem találom, amit annyira kerestem. Belebújok a fekete harisnyába, a szürke ruhámba, a csizmámba. Utolsó simításként, szépen ívelt ajkaimra, vérszín rúzst kenek. A kabátomat gyors mozdulattal leakasztom a fogasról, de már csak az utcán bújok bele. A slusszkulcsom a zsebemben, érzem a hidegét. Sötét van és csend. Csak a cipőm sarkai kopognak ritmusosan a házak falai között. Árnyékom illékonyan, sejtelmesen tűnik el, az utcai lámpák fénye alól. Csukódik a kocsi ajtaja. Nem mai darab, már ráférne egy normális szervizelés a 7 évére, de kis honda civicem édesem dorombol alattam, ahogy beindul a motor. Vajon merre visz a ma esti utam? A feledésbe? Az őrületbe? Vagy visszahanyatlok az emlékek, zúgó viharába?
Nos Darren? Ma te döntesz a sorsom felől. Jól válassz!
Egyet kívántam csak: ne legyen baleset! Elég volt legutóbb, annak minden következményével, nem akartam versenyenként egy-egy újabb kölyköt, mert hiába alakulnak jól a dolgok Ashley-vel, nem kéne kísérteni a sorsot. Kissé fancsali képpel néztem körbe a banzájon - jah, szóval akkor most mit is teszek, ha nem kísértek? Ittam pár korty sört, majd elindultam a nyitott motorháztetejű kocsik között, bár különösebben nem izgatott a jármű-felhozatal, jobban vonzotta a tekintetem a női báj, de az is csak módjával. Ha úgy tetszik, ezek a kis... összejövetelek egyszerre tudtak bordéllyá, alkoholista találkozóvá és autóőrültek klubjává válni, tiszta fertő! Mégse éreztem magam rosszul miatta, mi több, egyik-másik csajt elnézve már azt fontolgattam, hogy a következőre Jamie-t is kihozom. Ash azért még kicsi ehhez - és ím a gondos szülő -, szóval ő majd később. Ha már nem retteg. A mobilom vadul rezegni kezdett a zsebemben, én pedig annak biztos tudatában halásztam elő, hogy tuti nem zsaruk. Akkor fene se szórakozna SMS-sel, hívás lenne. Imádom, amikor igazam van! Ennek ellenére kicsit meglepett, hogy az üzenet Chelsea-től érkezett, azonban kicsit se bántam. Farkasokkal valahogy mindig vérpezsdítőbb az amúgy is adrenalinpumpáló szórakozás. Visszapötyögtem, hogy hol talál meg, ha ideér, nem lesz nehéz dolga, nem igazán vagyok egy tömegbe olvadó fajta, bár az én paramétereimmel és korommal aligha lenne bárki az. Főleg úgy, hogy rendszerint a pajzsomat is hanyagolom. Megfordultam, és ekkor láttam Ryant kivágódni két sarokkal arrébb a főútra, hogy aztán felénk száguldjon az élen. Elvigyorodtam, megráztam a fejem, és kidobtam az üres sörösdobozt. Nem nyúltam egyből a következőért, fő a mértéktartás...
- Á, Miss Hudson, örülök, hogy emeli az est fényét! - léptem a nőstényhez, mikor megérkezett, és ha csak nem élt a rejtőzködő tudományával, akkor viszonylag hamar észre is vettem. Szám üdvözlő mosolyra szaladt. - Szia, Chelsea!
Az Orfeum előtt parkoltam le a kocsival, s várom, hogy Anne összeszedje a motyóját és kifáradjon. Ujjaimmal a kormányon dobolok, várakozón számolva a másodperceket. Tíz, tizenegy, tizenkettő... Remélem nem tőlem várja Duncan, hogy elmondjam a kislánynak, mire számítson. Hja persze, hiszen ő nem tudná ezt megtenni! Barom. Nagyon remélem, hogy nem hercegnőnek szeretné nevelni a lányát, mert akkor a legrosszabb embert találta meg a feladattal, hogy elhozza a kiscsajt az Orfeumból. Küldte volna Rose-t vagy Annabelle-t, azok aztán cucorogtak volna neki napestig. Tizenhat, tizenhét, tizennyolc... Hol van már? Nem igaz, hogy ennyi időbe telik a biztonságinak előkerítenie és kitessékelnie egy nyolc éves kislányt! Áh, ott is van. Fantasztikus! A kislány láttán apró, kellemetlen és kelletlen kis gombóc keletkezik a gyomromban, melyet igyekszek ignorálni, amennyire csak lehet. Inkább kinyitom az anyósülés felől az ajtót. Igen, onnan. Még gyerekülést is tettem át Duncan kocsijából, hogy kilásson a leányzó. Az viszont biztos, hogy én ilyen műanyag förmedvényt többször nem szeretnék Caleb kocsijában látni. Szerintem ő sem, így vissza is pakolom Duncannek majd, amilyen gyorsan csak lehet. Mielőtt még a kedves meglátná. - Heló Anne! - Köszönök neki színtelen hangon, de apró mosolyt varázsolva arcomra, ahogy felé pillantok.
Valami baj volt, valami nagy baj volt, éreztem. Vér szagot éreztem az ajtó mögül, sikítást hallottam, Eli hangját, amitől összerezzentem és ha Sebi nem fog, akkor visszaszaladok. Duncan bántotta? Duncan tényleg bánja Elit? A vér szag erősödik, a bolyhoskám mocorog, több olyan bolyhoska is jön-megy, akik a falkához tartoznak, néhányan az iroda felé, páran a hátsó kijárathoz. Feszültek, érzem, hogy a bolyhoskájuk az, ami mocorog bennük, az egyik rám is vicsorgott, amitől összehúztam magam. A bolyhoskám ki akart jönni, ezért Sebi kivitt az orfeumból. kint hideg volt, jól esett a levegő, nem éreztem Eli vérét, de utána kihozták és láttam Duncant is elmenni. Volt nála valami, pici volt, nagyon pici... Nem kellett visszamennem az irodába, Sebivel vártam meg Emi nénit a pultnál, és amikor megérkezett, csöndben elköszöntem a többiektől és Sebi kikísért. Hátul mentem ki, találkoztunk azzal a bolyhoskával is, akit apu takarítani hívott az irodába. Láttam a szemét. Éhes farkas szeme volt. Valamit odamordult nekem, de nem tudom mit, nem figyeltem, csak kimentem Emi nénihez. Szerettem volna odabújni hozzá, amikor beültem mellé, hogy kicsit nyugtasson meg, de nem mertem, hiába mosolygott. Attól féltem, hogy ha hozzáérek, akkor megtudja, miket hallottam és éreztem odabent, hogy apu mit tett... Még én se tudtam, de nem akartam, hogy azt a keveset még többen tudják. - Szia, Emi néni - köszöntem csendesen és bekucorodtam a gyerekülésbe és bekötöttem magam. Akkor szólaltam meg megint, amikor már úton voltunk. - Emi néni... azt hiszem, Duncan valami nagyon rosszat csinált. - A végére elcsuklott a hangom, szám lefele görbült, de nem sírtam. Nem sírhatok, Testőr leszek, azok erősek és nagyok, nem sírnak, nem pittyognak.
Ahogy helyet foglal és jellegzetes kattanással zárul be az anyósülés ajtaja Anne után, bal kezem már a kormányon, a jobb pedig a kulcson, hogy indítsak. A szavai azonban megállja késztetnek - ha ennyit vártam, egy kis idő már igazán nem oszt, nem szoroz. - Jól hiszed. De már meg is kapta érte méltó büntetését. - És ezzel indítok. A kocsi kellemesen dorombol fel alattunk, könnyen kanyarodva ki a parkolóból. Szinte idilli ez a csend és nyugalom az utakon, ahogy szeljük az utcákat, a kilométereket. Legalábbis kívülről. A kocsi belső terére ugyanis valami fojtott, kimondatlan komolyság telepszik. Farkasom értetlenkedve és a feladattól idegenkedve grasszál ide-oda, nem hagyva nekem nyugtot. Valahol mélyen pedig én is egyszerűen csak magamhoz ölelném a kislányt, de ez a fekete-cirmos bundájú dög egyenesen elutasítja az ötletet. Idegenkedik a csöpp kis farkastól, s vallja, hogy a tutujgatás nem vezet jóra - még ilyen helyzetben sem. - Addig kérdezz, amíg haza nem érünk. - Töröm meg a csendet végül, dűlőre jutva ordasommal odabent. - Kétlem, hogy más nem valami kozmetikázott verzióval áll majd elő neked.
Már megbüntették? Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz... azt hiszem akkor bajt nem csinált, mármint Cas bácsinak biztos nem, ha nem mindenki előtt büntették meg, mint a múltkor. Mégse tudtam örülni. A bolyhoskám összehúzta magát, meglapult, legszívesebben Duncanhez ment volna vigaszért, ahogy én is, kértem volna, hogy mondja, nem is tett valójában semmi rosszat, nem bántotta Elit... Emi nénire pillantottam. Nem olyan nagy, mint Cal bácsi, vagy Cas bácsi, de erős és nem ijed meg semmitől, mellette még inkább úgy éreztem most, hogy pici vagyok én közéjük, és rettenetesen keveset tudok. Bolyhoskám csendesen nyüsszentett kicsit, s ha tehette volna, elbúj valahova, de ez lehetetlen volt, úgyhogy csak a pajzsomat húztam fel. Féltem, szóval most nem sikerült olyan jól, mint azért szokott, de legalább egy keveset elrejtett. - Mit csinált Duncan Elivel? - kérdeztem egyből, de nem néztem Emi nénire, az utat lestem, hangom enyhén remegett, s beharaptam alsó ajkam, hogy ha sírhatnékom támad, akkor valamivel megállítsam. Nem vagyok bőgő masina, azok a pólyások. Kozmetikázott... Emi néni nem kozmetikázik, az jót jelent, ugye?
Farkasom lustán hevert, szinte már érzéketlenül rakosgatva fejét egyik mancsáról a másikra, miközben persze érzékelte a kölyök energiáit. Hogyne érzékelte volna, mikor egy dobozba kényszerült összezárva lenni vele! Ráadásul a kislány farkasa a legkevésbé sem volt nyugodtnak nevezhető. A pajzsát próbálgatja... fantasztikus. Más esetben jót derültem volna az esetlenkedésén, de most valahogy csak egy fanyar, alig észlelhető mosolyfélére futotta. - Megölte a babáját. - Semmi felesleges részletezés - bár orvosi szempontból érdekesnek találtam volna a témát, ami azt illeti - semmi felesleges sajnáltatás. Csak a tömör, kőkemény igazság az, ami a kislányra hullott ezzel a két-három szóval, miközben még csak rá sem pillantottam. Az igazság az, hogy nem mertem. Anno nem jelentett gondot a húgom arcába néznem. Még valami beteges élvezetet is okozott a nyomora, a képére kiülő fájdalom, de most épp elég volt Anne energiáit, a tiltakozását és kétségbeesését érzékelnem. Nem egy kislány fájdalmán fogok élvezkedni. Épp elég baj neki, hogy alig nyolc perce van felnőni - ennyi idő ugyanis, míg hazaérünk a hotelhez. - Nem tudom terve volt e Bognárnak beharapni a nőt, de ha nem... nos, akkor lehet, küldök virágot apádnak. - Szusszanok kissé fejcsóválva. Hogy mennyire gondoltam ezt komolyan, talán én magam sem tudtam hirtelen. Egy biztos: nem volt teljes rálátásom a dologra, de ha Bognár tényleg ilyen amatőr módon intézte volna a dolgot, akkor márpedig valahol logikus lépés volt az egész Duncan részéről a falka érdekeit tekintve. Ez egy szar meló, amit valakinek akkor is el kell végeznie, ha hálátlan a feladat. - Minden esetre a részleteket tőle kell megkérdezned. - Tartottam szóval kettősünket.
Ledermedtem a szavakra. - Az nem... Duncan nem csinál ilyet! - kaptam a fejem Emi nénire, egyszerre kétségbeesetten és hitetlenkedőn, elfeledve, hogy micsoda vérszagot éreztem kicsit korábban még az orfeumban, az iroda felől. A bolyhoskám nagyon-nagyon mocorogni kezdett, a szívem riadtan kalapált, pánikszerűen kezdtem kapkodni a levegőt, és néztem körbe, mintha hirtelen ki tudnék szökni a kocsiból, el tudnék menekülni az elől, amit Emi néni mondott. Idegesen kezdtem kikapcsolni a biztonsági övet, miközben csak ennyit bírtam kinyögni: - Jön... Éreztem, hogy mindjárt átváltozok, s nem érdekelt, hogy ment-e, vagy épp állt a kocsi, menni akartam, egyedül Emi néni akadályozhatta meg a dolgot. Arra, hogy Duncantől kérdezzem a részleteket, csak megráztam a fejem. Nem, apu nem csinálhatott ilyet, nincs részlet, amiről beszámoljon, nem akarom hallani, nem akarok tudni róla, nem tehette ezt!!! A szemem sárga volt, a karjaim kezdtek átváltozni, nekem pedig most nagyon fájt az átváltozás is... belebújni annak a bolyho... farkasnak a bőrébe, amit Duncantől kaptam, aminek ő volt az apja, nem úgy, mint nekem. Nem, az én apukám nem tenne ilyet! - Álljunk meg! - kérleltem, szinte könyörögtem Emi néninek.
Nem kellett kétszer kérnie a kiscsajnak, hogy állítsam meg az autót. Az első erre alkalmas feljárónál leálltam oldalra. Rohadt jó lesz, ha kiakad itt nekem, de úgy istenesen... Ajtógomb lenyom, kézifék behúz, biztonsági öv kikapcs, majd olyan hirtelen lendülettel ragadtam meg a kislány vállat mintegy fél másodperc törtrésze alatt és fordítottam magam felé, hogy a gyerekülés is vele együtt került nem épp rendeltetésszerű pozitúrába. Nem, tudom, hogy a gyerek lábai nem a kéziféknél kellene, hogy legyenek. - Nézz rám, Anne! - a hűvösség mögött őszinte aggódás csillant fel, s ha nem engedelmeskedne a kölyök a felszólításnak elsőre, akkor kissé erőszakosabban ismétlem meg az utasítást. - Nézz rám! - Merthogy, ez nem kívánságműsor, a farkasom is a kölyök grabanca után kap, nemes egyszerűséggel nyomva földre, akármennyire futna, menekülne. Nem ereszti, míg le nem kushad, márpedig az bele fog telni pár percbe, azt hiszem. Tekintetem borostyánszín sárgán villan, ahogy a helyzetet uraló, higgadt energiáimat "ráeresztem" a másikra. Nyugi van, kislány... - Tisztában vagyok vele, hogy rossz, és feszít és kellemetlen, de nem fogom engedni, hogy válts. - orvosi rutinomból fakadó nyugodtság sugárzott szavaimból, miközben figyelmeztetően csillant pillantásom, nem eresztve a kölyök tekintetét. Látni akartam a szemében, hogy felfogta, megértette a dolgot. - A város közepén vagyunk, rengeteg civillel köröttünk. Két lehetőséged van: az erdő felé kanyarodunk itt a földúton vagy a hotel irányába, de mind a kettő esetében tartanod kell magadat és a bundásodat, amíg a célt elérjük. Világos? - Ijesztő, hogy képes voltam egy cseppnyi kedvesség nélkül is mégis valami megnyugtató atmoszférában előadni szavaimat. Amit aztán a kérdéssel a végén haza is vágtam, ahogy farkasom kissé rámart a kölyök bundájára, s én is a lányka vállaira nyomatékosítóan.
Kezdőlap
//
)
