Kíváncsian hallgatom azt, amit mond. Jó kicsit elveszni és elmenekülni abból a káoszból, ami ebbe a városba sodort valójában. Mosolyogva hallgatom, s a jókedv könnyedén telepszik ránk, pedig nem is ismerjük szinte a másikat, de mégis valami fura oknál fogva egészen könnyeded ez a beszélgetés. - Ez érdekes, mert a legtöbb ember a felszínen túl nem akar látni, de úgy érzem, hogy te viszont igen, vagy tévednék? – kérdeztem meg teljesen normálisan. Ez csak egy tipp volt. Én is szeretek új arcokat megismerni, mindenkinek esélyt adni és mindenkivel általában ilyen barátságos vagyok. De úgy érzem, hogy ő is szeret túllátni a jól ismert maszkokon is, amiket az emberek magukra húznak. Részben én is megtettem, hiszen az igazi mivolta annak, hogy mit is keresek itt, de semmi kedvem ahhoz, hogy valaki őrültnek gondoljon amiatt, amit láttam. Elég, ha néha én gondolom magam az egész miatt kicsit annak, hiszen fogalmam sem volt, hogy a világ ennél sokkal őrültebb és hihetetlenebb. Szavaira csak egy aprót bólintok, hiszen tényleg eléggé természetesen jött az, amit mondott. S vélhetően másoknak is feltűnt már, hogy egészen jó beszélőkéssége van. Mondok valamit, de még se, csak annyira, hogy esetleg az ember elméjét kicsit felpiszkálja. Utazási irodákba is jól jön az ilyen néha, mert ha akkor nem csap le a vendég egy útra, akkor vélhetően később igen, ha jó vagy a hasonló kommunikációban. Néha nem egyből kell nyerni, néha ki kell várni és hagyni, hogy az élet magától hozza meg a „győzelmet”. - Egyetértek, és ennek örülök, hogy így gondolod és ez fordítva is igaz. – pillantottam rá mosolyogva, mintha le se lehetne vakarni azt a sokakat bosszantó mosolyom. Persze, nem egyszer kaptam már meg, hogy „Mit mosolygsz, mint a tejbe tök?”. Lehet, hogy tényleg fura dolog, de eléggé ritka az, amikor ne ülne jó kedv az íriszeimben, vagy arcomon ne játszana mosoly. Jobban szeretem a jó dolgokat meglátni, mint esetleg a sötét, szomorúsághoz vezető dolgokat. Nem mondom azt, hogy boldogan az élet felhőtlen, de talán egy picit könnyebb, mint állandóan búsulva és fejet lógatva. Hamarosan pedig máris a tábla előtt járok. Ez se ritka dolog nálam, hogy egyik pillanatban még békésen ücsörgök, a másikban pedig már talpon vagyok és szinte követni nem lehet. Még szerencse talán, hogy valamennyire fáj a lábam, mert különben még gyorsabb lettem volna. - Lehet, hogy ezzel akarják még inkább felhívni az emberek figyelmét. Ügyes marketing fogás lenne. – s közben továbbra is a táblát bűvöltem, mintha tényleg képes lennék megfejteni azt, ami rajta áll, pedig esélytelen volt. Ha még ő se tudta pontosan, hogy mit takarhat, akkor én mégis miként? Ő helyi volt, de mondjuk lehet a banda nem is helyi. Mindegy is, majd eldől. Kicsit meglepetten pillantok a férfira, amikor belemegy. - Akkor majd egyeztetünk ezzel kapcsolatban. – hagytam ennyiben a dolgot, hiszen örültem annak, hogy nem értette félre a dolgokat, mert tényleg semmi olyan nem állt szándékomban. Egy részt nem is vagyok olyan, aki ráhajtana bármelyik férfira. Lehet, hogy régi módi vagyok, de szerintem egy férfinak kell meghódítani eleve egy nőt, a másik meg, hogy túlzottan káoszos volt. Amúgy se álltam volna bármi hasonlóra készen. Túl nagy a káosz jelenleg, meg nem is ismerem. Kedvelem, de ennyi jelenleg és nem több. Amikor meglátom a pincér megmozdulását, akkor sietve kapok észbe, s megyek vissza a táskámhoz. Belebújok a kabátomba, majd pedig könnyedén kifizetem a részemet, s még a szokásos borravalót is megkapja. Nem akartam senkire se frászt hozni és nem szokásom csak úgy lelépni. - Igen, készen vagyok. – mondom sietve, majd lassan elindulok, az eső pedig nem zavar. Talán még kicsit gyerekes is, ahogyan felpillantok az égre. Mindig is szerettem az esőt, majd amikor kinyitja a kocsit, akkor könnyedén szállok be, ha elől üres a hely. - Ha jól rémlik, akkor azon az utcán át jöttem. – mutatok kicsit hátra felé, srégen. Talán ez is egészen jó kiindulási pont lesz, aztán majd jön a többi, hiszen előbb vagy utóbb mindennek ismerősnek kell lennie, vagyis nagyon remélem
Igyekszem megtalálni a közös hangot az emberekkel. Az az érzésem, hogy ezzel a nővel nem nehéz. Még a nagyképű golfbajnokkal is tudott volna normálisan beszélni. Lassan már kezd érdekelni, hol húzódik a határ, mi az, ami őt is kihozza a béketűrésből. Nem szeretném kipróbálni, mert aranyos, nem bántanám, ha nem muszáj. Csak kíváncsi vagyok. - Nem tévedsz. Sok érdekességet lehet találni a vidám és kiegyensúlyozott vagy mogorva és szúrós felszín mögött. Átmenet átmenet hátán, egyéni sorsok, a legkülönbözőbb életutak. Nagyon szeretem például az életrajzoki köteteket. June értelmes is, nem csak bűbájos. Jó vele beszélgetni, sok mindent fel lehet hozni. Tánctanár és egy eltévedt turista Fairbanks-ben. Ennél pedig sokkal több, csak nem árulja el. Ha nem, hát nem. Majd kinyomozom, amit még érdemes tudni. Árny vagyok, nem kell minden kíváncsiságomat megosztanom vele. A kecsességét már abból is látom, ahogy felugrott. Nagyon könnyedén mozog. Eddig se merült fel bennem, hogy kamu a tánctanítás. Ruganyos és ügyes, egészséges. Pedig sérült a lába és nemrég még fenékre is esett, ahogy meglöktem az autóval. - Biztos, hogy erről van szó. Látsz egy ilyen logót és megjegyzed a zenekart. A többi tizenkettő egy tucat, ha nagyon nyers akarok lenni. Valamit örökölt az apja üzleti érzékéből, azt hiszem. - Rendben, úgy lesz! Nem értek én félre semmit. Nagyon remélem, hogy ő sem. Ha egy nő levesz a lábamról, nem várom meg, hogy ő hívjon el valahová, megteszem én. Olyannal nem is jönnék ki, aki maga előzne meg. Volt egy hasonló, később kiderült róla, hogy majomszeretetre hajlamos, inkább birtokolna, mint szeretne. Rövid úton lerendeztem, megmondtam neki, hogy nálam ez nem fog működni. Az a helyzet, hogy most egyáltalán nem férne bele egy kapcsolat. Nagyon nem. Úgy érzem, túl nagy súlyokat cipelek ahhoz, hogy jópofizni tudjak egy kapcsolatban. Québec-ben volt egy feleségem, akivel megosztottam a titkomat. Elviselte, felfogta. Láttam őt meghalni. Öregkorában. Volt még egy szerettem, ő megőrült vallomástól. És volt Nia, aki megértette, sok mindent megértett. Utána viszont olyan űr támadt, amit nem lehet betölteni. Egyelőre semmiképp sem. Túl vagyunk a szokásos rituálén, a pincér megkapja a borravalóját, ahogy szokta. Megnyugszik és kedvesen bocsát minket utunkra. Az eső csak kicsit szemetel, nem vészes. Corinne-ra nézek, hogy bírja-e. Ha nagyon rosszul viseli, van mit ráadnom. Aranyos, ahogy keresi, honnan jön az eső. Az anyósülés szabad, nincs ott semmi. A táskám hátul van, elölre simán be tud ülni. - Nem fázol? Bekapcsolhatom a fűtést! - mondom figyelmesen. Nem sülnék meg, ha tényleg kérné. Legfeljebb leveszem a zakómat. Nem várt fordulat ez a fuvar, de szívesen megteszem. June kedves nő, szívesen teszek vele jót. Örülök, hogy már most elmondja, amire emlékszik. Kocsival nem egyszerű megfordulni, sokkal egyszerűbb, ha már eleve jó irányba indulunk. - Oké. Akkor innentől nagyon figyelj, légy oly szíves! Biztos kézzel kiállok és megindulok a megjelölt utca felé. Egy pékség fogad minket, aztán néhány átlagos ház. Forgalom alig van, békés a nap vagy nem erre jönnek, akik épp autóznak. - Nem zavar, ha keresek zenét? Ha nem zavarja, egy blues-adóra tekerek. Itt mindig olyan jó számok mennek és se a szöveg, se a reklám nem túl sok. - A tánc amúgy honnan jött? Kiskorodban ismertettek meg vele vagy később szerettél bele? - kérdezem, miközben lassú tempóban hajtok. A visszapillantóban figyelem, hogy nem tartunk-e fel valakit. Ha óriási dudálást rendez egy siető sofőr, akkor meg kell oldani valahogy a helyzetet. Eddig tiszta, nem vészesek az utcák. Inkább szembeforgalom van, az se számottevő.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Valóban? Ne vedd magadra, de ezt nem gondoltam volna. Mármint manapság kevesen vannak olyanok, akik olyan könyveket olvasnak. Bevallom még én se túl gyakran szoktam. Lehet amiatt, mert az élők maszkja mögötti valóság jobban vonz, mint egy-egy múltbéli személyé, akiknek sokat köszönhetünk. Bár ez se teljesen igaz, hiszen a történelmet meg mindig is imádtam. – pillantok rá mosolyogva és jókedvűen, hiszen a történelem olyan, mint egy nagy mese, amely néha boldogok, míg máskor eléggé kegyetlen dolgokról szól. Nem fordíthatsz neki hátat, hiszen a múltadhoz tartozik, még akkor is, ha nem abban a korban értél. Én szeretem megismerni azt, hogy mi történt a múltban és az utazás is sokat segíthet ebben, amikor el-ellátogatsz olyan helyekre, amik érdekesek lehetnek Az pedig, hogy pontosan mit is keresek itt… Nos, az nem tartozik mindenkire, ahogyan még magam sem tudom, hogy meddig fogok maradni, vagy éppen mikor döntök úgy, hogy ideje hazamenni. Valahogy túlzottan sose foglalkoztam a fájdalommal, hiszen tény, hogy még mindig hasogatott a lábam, de ha azzal foglalkoznék állandóan, akkor otthon maradtam volna, vagyis Celnél. Nem jövök be a városba, de ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Meg amúgy is eléggé rövid az élet ahhoz, hogy állandóan keseregjünk. - Igen, ebben igazad van. Sokszor nem a boltok neveit, hanem a logóit jegyzik meg az emberek. Pontosan ezért jó, ha kreatív az ember. – tettem még hozzá a témához, de szerintem tovább felesleges is lenne bármit hozzáfűzni, hiszen mind a ketten tudjuk azt, hogy nem könnyű „ügyfeleket” szerezni. Így egyikünk se kell bemutatni ezen dolgokat, még akkor is, ha a munkák miatt nem is teljesen ugyanazzal az ügyfélkörrel találkozunk. Szemmel láthatóan pedig egyikünk se értette félre a dolgokat, ennek pedig módfelett örültem. Sajnos a mai világban nem ritkaság az se, amikor a nők lépnek a férfiak helyett. Régimódiság, vagy nem, de ennyire nem lettem még én se modern nő, hogy én akarjak elhívni egy férfit és ne fordítva legyen. Meg amúgy se ismertük egymást, így eléggé hülyén is vette ki, meg szerintem egyikünk se akart volna semmi ilyet a másiktól. Barátokra, vagy ismerősökre meg mindenkinek szüksége van, így érthető, hogy még máskor is összefutottam volna vele szívesen. Jó társaság volt. Értelmes és kedves is, egy szóval jó volt vele beszélgetni. Oké, ez több szó volt, de hát van ilyen. Meg amúgy se álltam készen semmi ilyesmire, ami több lenne az ismeretségnél vagy éppen a barátságnál. Akik meg nem hisznek abban, hogy nő és férfi között lehet barátság, azok meg idióták, mert igen is lehet. Könnyedén foglaltam helyet az anyósülésen, majd kíváncsian pillantottam körbe, hogy esetleg van-e bármi az autóban, hiszen van olyan, amikor a tulajdonos kicsit feldíszíti. Vélhetően egy dili dokinak többet árulna el egy-egy tárgy, mint nekem, de valahogy sose akartam tökéletesen az emberekbe látni. Azért azt is tiszteletben tartom, hogy mindenkinek szüksége van egy kis magánszférára. - Köszönöm nem kell, nem fogok megfagyni. – pillantottam a férfira hálásan, hiszen kedves volt tőle, de annyira még vészesen nem volt hideg. Meg amúgy is ideje elkezdeni talán szokni a hűvösebb éghajlatot, ha esetleg mégis maradnék. - Igyekszem majd. – feleltem, hiszen direktbe tuti nem fogom másfelé navigálni, mint amerre menni kell, de hát még hadilábon állok, meg lehet, hogy ez nem is a legrövidebb út lesz, hanem esetleg hosszabb. Na, hát ennyire nem ismerem a várost, ha akarnék se tudnék rövidíteni, ha létezik olyan ebben az esetben. Sietve ráztam meg a fejemet, hogy nem zavar, nyugodtan keressen. Én pedig a tájat figyeltem, már amennyire lehetőségem volt, hiszen az eső egyre inkább rákezdett, mintha csak ellenem akarna lenni. A gondolataimból végül a kérdésével szakított ki. - Gyerekkoromban találkoztam vele. Tudod, tetszett a mesékben, ahogyan táncolnak, így én is táncolni akartam, míg végül szerelem lett belőle. S te? – kérdeztem vissza kíváncsian, hogy neki honnan jön a tánc. - Ott majd balra. – mutattam előre, már ha jól láttam az esőfelhőn keresztül. Lehet, hogy nem is lehet itt balra menni majd. Egyre jobb lesz, ha tényleg így van. Szegény még a végén miattam rosszul jár, mert felajánlotta, hogy hazavisz…
- Lehet, hogy régi korok gyermekének számítok, de én még nem húztam le a papíralapú irodalmat a retyón. Manapság pedig már élő személyekről is írnak könyveket vagy épp ők maguk dobják piacra az életüket egy kötetben, ilyenek is vannak bőven. Amit persze csak félig írnak ők, hisz egy sportolótól vagy színésztől nem lehet elvárni, hogy mindenhez értsen. Az ember pedig megmutatkozik a sorok között, legyen az egy internetes cikk, egy könyv vagy egy ilyen sütizős, utazgatós találka. Corinne-t szívesen fuvarozom el, eddig is jólesett vele beszélgetni. Aranyos kis nő, remek társaság. Kicsit figyelmetlen, hogy ennyiszer kerül bajba, lábsérülés után még egy dupla közlekedési baleset. Se a biciklist nem tudta kikerülni, se engem. Nem erőltetem, hogy menjen kórházba. Ő tudja, mit akar a lábával. Az is lehet, hogy sose találkozunk többé. A kocsiban nem sok díszt láthat. Konkrétan semmit. Nem szokásom matricákat ragasztani mindenhova, dobókockákat, CD-t, pláne plüsst akasztani a tükörre. Nyers, férfias autó. A kesztyűtartóban van pár dolog, ami érdekes lehetne, de örülnék, ha ott nem matatna. - Rendben. Csúnya is lenne, ha a meleg, nyári Alaszkában pont a légkonditól hűlnél meg. Egy félmosolyt kap. Nem egy nyavalygós típus, ez tetszik. Ha csak a panasz áradt volna belőle, rég itt hagytam volna. Csak azért szólok, nehogy elbambuljon. Új a városban, mindig van mit nézni. Szeretném, ha nem maradna el a cél egy kis szájtátva csodálkozás miatt és nem kétórás kerülővel jutnánk el oda, ahol lakik az a bizonyos Celeste Hagen. - Ez aranyos. Elképzelem, ahogy gyerekként imbolyog a macival együtt, mikor nézi az esti mesét. Aztán kihajtja a szülőkből, hogy írassák be táncórára. És komoly tehetségre derül fény! Érdekes történet, de nem szokatlan. Ránézek, mikor kérdez. - Ja, nálam semmi extra. Ha jó a zene, megmozdul a láb. Megnéztem, kié hogy szokott mozogni, aztán utánoztam. Azért egy tánctanár tudásáéhoz nem hasonlítanám az enyémet. - Oké. Fordulok is ott, ahol már lehet. Egy hosszú utcára vezet az utunk. Kisebb háztömbök között nyílnak újabb mellékutcák. Szerencsére nem egysíkú, meg lehet őket különböztetni. Egész színes az itteni építkezési stílus, meg az üzletek logói is jellegzetesek. Fodrászat, szendvicsbár, szolárium. Remélem, hogy Corinne talál nyomot. - Hm, ez az egyik kedvencem! - szólok és fejem ingatásával kísérem a zenét, de közben rendíthetetlenül figyelek is. - A pihenésen kívül mit fogsz csinálni, ha hazaérsz?
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Én se mondtam, hogy lehúztam volna, de sokan megteszik, meg szerintem halott emberek életét olvasni sokkal izgalmasabb, mint egy élőét. Talán az kicsit beképzelt dolog is, de lehet én gondolom rosszul. – nem kell egyetértenie velem, de én el se tudnám képzelni azt, hogy amíg élek, addig megírjam az életem könyvét, hogy éppen mikor mi történt velem. Főleg úgy, hogy szerintem, ha leírnám azt, ami miatt idekerültem, akkor szerintem az egész világ dilisnek gondolna, vagy azt mondaná, hogy nem is az igazat írom. Szeretek olvasni és szoktam is, ha nem is mindennap, de igyekszem szakítani rá időt, hiszen az elme ápolása pontosan annyira fontos, mint a test ápolása. Nem kutakodom a kocsiban, hiszen más lakásában se szoktam, meg amúgy is a legtöbb férfi számára az autója szent és sérthetetlen. S ha már volt olyan kedves, hogy haza is vigyen, akkor nem most fogok ennyire kíváncsiskodni. Arra elég hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi érdekes dolgot nem hagyott elől, ahogyan vélhetően nő se szokta uralni ezt a járgányt, mert különben tuti, hogy nem lenne ennyire rendben és tisztán tartva. Az én autómban sincs kupi, de attól még ennél azért nagyobb a káosz, ahogyan egy női táskában is, amit sokan csak mindent elnyelő ízének hívnak. Talán igazuk van, mert még az is elfér benne, amiről az ember nem is gondolná. Bár most nem volt annyira teletömve az a kiegészítő se. Mosolyogva pillantottam a hímre, hiszen jó volt vele beszélgetni. Meg volt a magához való esze, ahogyan barátságos is volt. Illetve nem is untatta az embert, ahogyan a legtöbb mai fiatal tenné. - Szerintem sokan vitatkoznának azzal, hogy ezt nyárnak lehet-e nevezni, de elhiszem, hogy itt annak számít. – nem bántásból mondtam, de szerintem nem csak én gondolom ezt. Gondolom sok turista rácsodálkozik arra, hogy itt csak ennyire meleg a nyár. Ha meg megfáznék, akkor se lenne semmi komolyabb baj, hiszen vannak gyógyszerek, meg teák is, amik segíthetnek. Egy kis nátha nem a világvége. - Hmm, talán, de azért ne meséld el senkinek se. – pillantottam rá barátságosan, hiszen reménykedtem abban, hogy nem fogom visszahallani ezt a gyerekkori történetet. Persze semmi olyan nincs benne, de ismerem már azt, hogy az emberek a legkisebb dolgokból is képesek különféle idióta ugratásokat csinálni és kötve hiszem, hogy itt másabbak lennének az emberek annyira. Bár talán szerencsének mondható, hogy szinte senkit se ismerek. - Ezek szerint kicsit koppintasz? Sose szoktad hagyni azt, hogy csak úgy a zene átjárjon és vezessen? – kérdetem meg kíváncsian, hiszen az a legjobb, amikor nem gondolkozunk, csak hagyjuk, hogy a zene átjárja a testünket és vezessen minket a ritmus. - Hmm, talán kitalálom, hogy merre is menjek holnap, meg segítek, amiben tudok Celestének, ha már nála lakok jelenleg. – feleltem könnyedén. – Te? – kérdeztem vissza, majd egy kicsit a zenére koncentráltam, ami elméletileg az egyik kedvence. - Tényleg? Akkor hajrááá! – mondtam neki, majd hogy értse mire is gondolok könnyedén kezdtem el énekelni. Nem vagyok profi, de borzalmas hangom sincs, amitől menekülnének az emberek, de sose vágytam arra, hogy énekes legyen belőlem. Majd ránézek, hogy ő is csatlakozzon be, hiszen én se ismerem végig a szövegét, de nem teljesen ismeretlen. Ha pedig benne volt, akkor jókedvűen folytattam én is, majd ha nem volt szöveg, akkor csak játékosan kicsit doboltam a kocsin, amikor is észrevettem, hogy egy állat fut át előttünk az úton. - Vigyááááááááááázzzz!!! – kiáltottam el magam, majd a következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy elkaptam a kormány, ha csak nem kapcsolt időben, hogy megakadályozza ezt, mert ebben az esetben vélhetően az út szélén kötöttünk ki a városhatárban…
- Szerintem sok művész, meg ismert ember szenvedhet attól, hogy életében nem ismerik el. Utána meg könyvet írnak róla. Hát, mondjuk ha érdekel, elhozhatom Eric Clapton önéletrajzát. Érdemes neki adni egy esélyt. Nem célom minden áron meggyőzni. Épp azt látom benne, hogy egy nyitott nő, csak vannak fenntartásai. Lehet, hogy az élet egy új területét fedezi fel és meg is szereti, ha szembesül vele. Az ő döntése lesz, hogy elolvassa-e azt a könyvet vagy egyáltalán nem is kéri. Nem tudhatom, mi forog a fejében, csak próbálom körbelőni. Nő tényleg nem uralja a kocsit. Néhanapján betéved ide egy-egy, de Nia óta nincs állandó vendég. Egyébként ő se rendezte át, amíg együtt utazgattunk. Tűzbogár mellé nem kellett vetélytárs. Az a piros kocsi pont Nia igényei szerint volt berendezve és természetesen a nevet is ő adta neki. Én nem vagyok ilyen romantikus, ha autóról van szó. - Jól mondod. Délebbre egy erősebb tavasznak mondanák. Úgy tudom, az ide utazó csoportoknak mindig felhívják a figyelmét, hogy ha nyaralni jönnek, akkor se úgy vegyék, hanem készüljenek fel mindenre. Itt ilyen pulóveres nyarak vannak. - Micsoda? Mindjárt kiposztolom a netre. Haha, dehogyis, nem szokásom csak úgy kifecsegni mások titkait. Meg is lepődöm rajta egy kicsit. Ezek szerint gyakori probléma, ami eszébe jutott. Talán ő maga se tudja mindig tartani a száját. Ma sikerült és fel is keltette vele az érdeklődésemet. - Lehet, hogy volt ilyen. Nem emlékszem rá. Nem szoktam ilyen mélységekben foglalkozni vele, de hát nem is vagyok táncművész vagy -tanár. Amikor bennem van a boogie, akkor bőven elég, amit tudok. Jól szoktam érezni magam, nincs hiányérzetem. Ebben nem vagyok olyan válogatós. - Nem bántásból mondom, de nem ártana egy térkép. Ha a telefon bedöglik, akkor nagyon hasznos lehet. Lehet kapni ilyen zsebbe valót. Én is beszereztem egyet, mikor ideköltöztem. Ha még meglenne, neked adnám. Esküszöm, megtenném. Valahol elkeveredett az évek alatt, pedig volt belőle friss kiadású is. Talán ez a Celeste megajándékozza eggyel. - Én majd visszamegyek a klubba ütögetni. Remélhetőleg jó társaság gyűlik össze. Csak az öreg bajnokot ne egye oda a fene. Ki lehet kerülni. Több pálya is van és most elég sokan mennek golfozni. Megoldom. Még jó is, hogy ilyen kerülőt teszek, mert addig legalább sokan összegyűlnek a klubban. - Mindketten jobban járunk, ha hallgatom - elvigyorodom és a nőre nézek. Nem bánom, hogy kiereszti a hangját. Egész jó. Kiegészíti a zenekart. Milyen jól elvan egy ilyen zenével. Tényleg ez lehet neki legbelül. Az ilyen mélyérzésű művészeket nem értem meg teljesen, csak elfogadom. Valami olyat tudnak, amit én sose fogok. Az utat figyelem és ha Corinne jelez, akkor már fordulok is, hisz azért jöttünk, hogy hazaérjen. - Hé! - kiabálok rá talán kicsit bántóan, mikor be akar szállni a vezetésbe. Egyik kezemmel a dudára tenyerelek, a másikkal meg kifejtek annyi erőt, hogy a nő meg se bírja mozdítani a kormányt. Az apró termetű kutya elég csapzott és sovány. A hangtól megijed és gyorsabbra veszi a lépteit. Még pont átért, nem is kellett fékeznünk. Ahogy tovább haladok, megrázom a fejemet és már kevésbé kedves hangnemet ütök meg. - Remélem, akkor nem csinálsz ilyet, mikor te vezetsz. Jönnek mögöttünk is és szemben a másik sávban. Az csak a filmekben van, hogy szlalomozik valaki és kikerül kamiont, zöldségespultot meg minden mást. Ilyennel nálam ne próbálkozz, jó? Kioktatom, de muszáj, mert azt nem tűröm, hogy átvegye itt az uralmat. Én se akartam elütni a kutyát. Ha a nő hátranéz, akkor láthatja, hogy a kis eb már egy lámpaoszlopnál ürít. Meg se kottyant neki, teljesen jól van. Nyugodt vagyok. Nyugodtan rendeztem le. Ránézek, hogy mi van. Teljesen ne tipornám szét a lelkét. Csak az életet védem. A magamét és az övét is. A kutyáé nem is volt veszélyben, elég tapasztalt sofőr vagyok ahhoz, hogy megoldjam az ilyet, de persze Corinne ezt nem tudhatta.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- A másik fele meg attól szenved, hogy állandóan felismerik és egy nyugodt perce se lehet. Ahogyan mondani szokták, hogy az embereknek sose jó az, ami van. Rendben van, akkor majd egyszer beugrom a könyvért, ha megmondod, hogy hova menjek érte. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében, hiszen szeretek olvasni, de abban nem vagyok biztos, hogy tetszeni fog-e ez a könyv is, de amíg nem adok neki esélyt, addig kár lenne ítéletet hoznom felette. Maximum porosodni fog nálam, aztán majd visszaadom, hogy köszönöm, de nem az én műfajom, vagy mit is szokás ilyenkor mondani. - Hmm, talán majd nem árt kicsit melegebb holmikat is beszerezni, mielőtt esetleg idővel majd belőlem lenne a hóember, vagy a jégtündér. – fogtam kicsit poénosabbra a dolgot, hiszen én jobban rajongtam a melegebb éghajlatokért, még akkor is, ha szeretem a havat. Nem tudom, hogy miként fogom túlélni a teled, de ha másnak is ment, akkor nekem is. Maximum míg máson van 5 réteg ruha, addig rajtam majd lesz 10 kicsit erősebb túlzással, de na. A reakcióján elkuncogom magam és még kicsit megrázom a fejemet, hiszen igazán szellemes volt, ahogyan előadta a dolgot. – Akkor ebben hasonlítunk. – hagytam ennyiben, hiszen én se szoktam mások titkait kikotyogni. Inkább terelek, vagy csak otthagyom a másik felet, ha nagyon erősködne, de ha valaki rám bízott valamit, akkor nem szeretek visszaélni a bizalmával se, mert tudom, hogy mennyire könnyedén képes megrepedni és darabokra törni a másikba vetett hitünk. Hosszú idő felépíteni, de elegendő egy aprócska pillanat és máris a bizalom szertefoszlott és csak a kínzó fájdalom marad utána. - Persze, de sokakat mondjuk takarítás közben is magával ragadja a tánc, vagy a zene. – mint például engem, de ezt megtartottam magam, vagy azt, hogy miként szoktam énekelni a zuhanyzásközben, ha nagyon elfeledkezem magamról. Mindenkinek vannak hóbortjai. - Igazán kedves vagy. – utalok itt arra, hogy nekem adná a sajátját. – Illetve a tippet is, lehet, hogy majd beszerzek egyet. Legalább úgy előadhatom a turista szerepét is és akkor annyira nem ciki, ha eltéved az ember. – hiszen ahogyan mondani szokták a nők és a térképek. Persze, egész jól kiigazodtam rajtuk, de azért én is képes vagyok néha eléggé belezavarodni. - Előre is akkor jó szórakozást és kikapcsolódást neked. – hiszen már most is játszhatna, ha nem éppen az ő kocsija elé esem. Meg tényleg hazamentem volna valahogyan, de hajthatatlan is volt, így kicsit azért sajnáltam, hogy inkább engem kell elviselnie, mint esetleg most jól szórakozna a pályán. - Jajj, ugyan már! Itt senki se hallja, gyerünk… - böktem meg picit a vállánál fogva, persze nem fogom kényszeríteni rá, de nehezen akartam elhinni, hogy olyan rossz hangja lenne. Ha meg úgy van, akkor se dörgölném az orra alá. Nem olyan típus vagyok, aki emiatt kinevetné vagy bármi. Én könnyedén tartok a szöveggel, vagyis néha, mert kívülről az egészet én se ismerem, majd pedig a következő pillanatban olyat teszek, amit nem kéne… Amikor felkiált, akkor egy pillanatra összerezdülök és sietve húzom vissza a mancsaimat. A dorgálás közepette meg apróra húzom magam és próbálok mindenhova nézni csak rá nem, mert most már tuti, hogy sikerült beégetnem magam és lehet már ő is kezdi bánni azt, hogy össze lett velem zárva. - Sajnálom… - csak ennyit nyögök ki, majd inkább csak jobbra mutatok, amikor egy tábla jelenik meg előttünk, hogy ott majd arra kell menni, de nem mondok már semmit se. Eléggé égő volt ez, hogy csak úgy el akartam rántani a kormányt az állat miatt. Persze, ha én vezetek, akkor másképpen reagáltam volna. - Még szerintem pár perc és látni is fogjuk a házat. – csak ennyit mondtam és az ablakon át kifelé bámultam, hiszen hirtelen azt se tudtam, hogy mit kellene mondanom vagy tennem egy ilyen ostobaság miatt. Talán inkább csak elsüllyedtem volna szégyenemben.
- Az a legérdekesebb, mikor valaki vágyik a hírnévre, megkapja, élvezi, sőt kevesli, de azt már nem, mikor úton-útfélen felismerik. Kettő az egyben. Oké, szerintem a szállodába gyere majd, de ezt még megbeszéljük. A recepción át tudom neki adni, az a legkényelmesebb. Mármint nekem. Mondhat más opciót is, rugalmas vagyok. - Te nem gondoltál arra, hogy előadóművész legyél, kisebb-nagyobb színpadokon táncolj? Vagy akár nagy sztárok mellett, óriási turnékon? A Falkában az egyik nőstény ezt csinálta, mielőtt tánciskolát nyitott nálunk. Madonna mögött rázta a feszes kis fenekét. Láttam már táncolni, elképesztő, miket tud. Corinne-t is elképzelem egy színpadon. Más azért, sokkal szelídebb jellem, mint Sofia. - Vagy a Télanyó. Jót nevetek azon, hogy mi mindent hozunk ki ebből az apróságból. Aranyos kis nő, megnyerő. Ha nincs egy álnok, sunyi, kavarós oldala, akkor szerintem csak szeretni lehet. Amit a titoktartásról mond, igaznak hangzik. Igaznak hiszi. Ő is tud valamit arról, hogy az információ hatalom, a bizalom még nagyobb. És tiszteli az embereket. - Ez tetszik. Azért nem olyan gyakori dolog. Gondolom, magából indul ki. Ahogy felpattant az asztaltól, meg ahogy előtte rázta a lábát a zenére, simán kinézem belőle. Ha rájön, akkor nem átall felkérni a partvist vagy rázni a porrongyot. Ez tőlem nagyon idegen és most olyat se tudok felidézni, aki ilyet szokott tenni. Filmeken meg sok mindent látni, amit a való életben nem nagyon. - Az is jó, ha találsz valakit, aki elirányít. Sokan jobban szeretik ezt, mint a térképet. Én meg inkább felkészülök vagy kinézem a papírból, hogy merre kell menni. Esetleg a gps-ből, mert az is van, csak azt nem annyira szeretem nyomkodni. Az utca embere meg általában kedves és segítőkész, de láttunk már példát, hogy a város másik végére irányított valakit, mert nem sikerült jól elmagyaráznia. - Köszi, meglesz! A klub sokáig nyitva van, ezért ajánlottam fel, hogy elhozom. Semmi szemrehányás. Mondta, hogy ne, mondtam, hogy de. Én akartam így, nem hibáztatnám. - Ennyire ne értékeld le magadat! - bökök vissza a puha kis oldalába játékosan. Nem érzek ellenállhatatlan vágyat, hogy énekeljek. Otthon egyedül se szoktam. Én inkább közönség vagyok, June pedig alkotó, művész. Szerintem jobb is így. Mikor ráripakodok, látom rajta, hogy megijed és elszégyelli magát. Szeretném, ha kellemes útja lenne, de most átlépett egy határt és szólnom kellett. Laza vagyok, de mindent nem engedek meg. Ahogy kerüli a tekintetemet és az érzései azt mutatják, hogy belesüllyedne az ülésbe, eggyé válna vele, hogy ne is lássam, az nem olyan jó. Szerencsére figyelni még tud és haladunk is a cél felé. Kanyarodok és közben, rá sem nézve szólok. - Nincs harag, ugye? Egy baki nem a világ. Ebből már tudhatja, hogy előttem nem ásta el magát. Kedvelem és értem, hogy nála a szabadság határai messzebb húzódnak, mint nálam. A zene siet a segítségünkre. Olyan kis pörgős és vidám dal, hogy elkezdek dobolni a kormányon és a fejemet is rázom. Közben pedig figyelek, hogy June mikor jelez. Közeledünk, közeledünk.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Rendben van, akkor majd ott kereslek. – hagytam ennyiben a dolgot, odáig még valahogyan el fogok találni. Meg eleve meg lehet előre is nézni azt, hogy merre kell menni. Tuti nem lesz gond, vagyis remélem. Maximum, ha eltévednék, akkor megkérdezek valakit. A hotelt egy turista is keresi, meg még szőke is vagyok, így aki hisz a szőkenős vicceknek, azoknak legalább feldobom a napját. Nem túlzottan foglalkoztam sose mások véleményével és szerintem senki kedvéért se akarnék megváltozni sose… - És mondjak le a családomról, vagy éppen egyszer arról, hogy sajátom legyen? – pillantottam rá kérdőn. Elhiszem, hogy akadnak olyanok is, akiket ez vonz, de inkább tanítok kicsiket, mint elmenjek táncosnak valahova, hiszen nagycsaládban nőttem fel, így érthető, hogy egyszer majd szeretnék én is családot. Bár ez eléggé távol került azóta, hogy magam mögött hagytam New Yorkot. Meg sokszor az álmainkból nem is lesz semmi se, hiszen még magam sem tudom, hogy mi lesz, ahogyan azt se, hogy maradjak vagy menjek haza. Kicsit elnevetem magam, de belőlem nem lenne jó Télanyó. Szeretem a havat, de azért inkább vagyok meleg párti, mintsem esetleg hidegpárti, viszont valahogyan biztosan túl fogom élni az itteni időjárást is, ha maradok, hiszen másoknak is megy. Csak alig láthatóan megrántottam a vállaimat. Talán gyakori, talán nem, hiszen legtöbb esetben ezt nem is tudja más, ha esetleg takarítás közben valaki táncra perdül, vagy a zuhanyalatti éneklésekről se tudnak sokan. Ha az ember egyedül él, akkor esélye sincs „lebuknia” ilyen téren, de mindegy is. Nem mindenki ugyanolyan, meg én se éneklek vagy táncolok állandóan, de már megesett. - Szerintem a térkép is hasznos tud lenni. Akár be is tud rajta jelölni az ember bizonyos helyeket. – szeretek egyedül boldogulni a nagyvilágban, nem is tartom magam totálisan elveszett egyednek kivéve most. Ezen a vidéken és a szőkésem – álmaim – óta viszont annál inkább kezdem úgy érezni, mintha csak elvesztem volna egy számomra ismeretlen helyen és talán világban, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. Amikor az oldalamba bök, akkor elnevetem magam és kicsit arrébb is ugrom az ülésben, hiszen váratlanul ért. Ha pedig a kezét nem húztam volna vissza egyből, akkor kicsit elhessegettem, de a mosoly ott bujkált az arcomon. – Nem tarthatja mindenki nagynak magát, mert akkor túlzottan egoisták uralnák a világot, nem? – kérdeztem meg játékosan, majd pedig hamarosan el is követtem egy ostobaságot, amikor a vezetésbe bele akartam szólni, mert megijedtem az úton átszaladó állat miatt. Nem kellett volna, de mégis megpróbáltam elrántani a kormányt, onnantól kezdve viszont a hangulat eléggé süllyedni kezdett. - Szerintem te haragudhatnál rám, és nem én rád. – pillantottam rá kicsit meglepetten, hiszen én csináltam ostobaságot és nem ő. Így talán érthető, hogy kicsit szarul érzem magam. Hamarosan pedig egyre közelebb kerültünk, amikor pedig meg is állt az autó Cel háza közelében, akkor csak mosolyogva pillantottam a férfira. - Köszönöm a fuvart és még egyszer bocsánat, hogy csak úgy betoppantam a napodba, meg a korábbi dolog miatt is. – tényleg hálás voltam, amiatt viszont kicsit „bűntudatom” volt, amit tettem és azért, hogy csak úgy felforgattam a napját, mert éppen az ő kocsija elé estem. – Akkor még látjuk egymást. – Ha nem szállt ki, akkor csak mosolyt kapott, ha meg kiszállt ő is, akkor pedig egy kisebb ölelést is kapott hálám jeléül, majd pedig sietve indultam el a ház felé, hogy kicsit biztonságosabb környezetbe keveredjek. Ott talán semmi bajt nem keverhetek és nem is érhet.
- Összecsörgünk és megbeszéljük az időpontot, oké! Mert azért én se érek rá mindig. Sőt, elég elfoglalt vagyok. A hotelt meg lehet találni, a város egyik legfontosabb épülete, vállalkozása. Kb. bárki megmondja, hol van. - Nem hinném, hogy csak úgy megy. De te tudod. Bizonyos családokban elfér, hogy hónapokig távol van az egyik fél. Más famíliák meg együtt járják a világot. Nem hiszek az egysíkúságban. Abban hiszek, hogy a saját utunkat kell megtalálnunk. Corinne úgy érzi, neki nem ez való, én ugyan nem erőltetem. Egy pillanatra elképzelem feleségként, anyukaként. Hát...aki megkaparintja egyszer, szerintem ritka szerencsés csillagzat alatt született. Rövid ismeretségünk alatt azt állapítottam meg, hogy ez a nő egy kincs. - Olyan is van. Volt egy munkatársunk, az ő térképe gyakorlatilag jegyzetfüzet és egyben rajzvászon volt. Egy pincérnőnk volt az, de olyan precíz, hogy a bankautomatától a pékségig mindent bejelölt, felírt, csillagozott, nyilazott. A legszebbek a piktogramok voltak, fú, el is vigyorodom, ahogy azokra gondolok. Valakinek talán még megvan a fénykép. Muszáj volt megörökíteni azt a műremeket. Tetszik, ahogy June szinte gyerekként reagál. Olyan kis játékos, olyan jól lehet vele hülyéskedni. Én se nyeltem karót, csak talán többször vagyok komoly, mint bohóc. Nagy dolgok nyugszanak a vállamon és nehéz idők jönnek. Nem könnyű úgy élni, hogy ezt tudom. Eska halála és a többieké, meg az áldozatoké. A miénk, a túlélő kiválasztottaké pedig a felelősség. Ha pedig ez nem jön össze, Alignak olyan mészárlásokat rendez, amikhez a tavalyi sem fogható. De azért kellenek ilyen pillanatok, kiengedem a fáradt gőzt. - Az egoistáknak is tetszik az ilyen gondolat - válaszolok egy nagyon röhögve. Mert kevesebb az ellenfél. Hogy June kinek lenne ellenfél, hát nem tudom. Maximum női intrikák miatt vagy családi balhék miatt akadhatnak ki rá. Vagy olyan kis trükkök miatt, mint ez a kormányos művelet. Én nem haragszom, hanem rögtön arra gondoltam, hogy a beszólás miatt ő fog neheztelni. Kár lenne. Még talán értékes kapcsolat is lehet. - Akkor nincs gond - szólok tömören közölve, hogy tőlem nem kell tartania és kedvesen hunyorogva rá is mosolygok. Én már nem szállok ki az autóból. Innen nem tévedhet el a lány és nem is vagyok őrző-védő, aki az ajtóig kíséri. Sem olyan, aki kihasználja az első helyzetet és be is kéredzkedik. Lehet, hogy lenne helyem, de most nincs kedvem ehhez. Nem tudom, mikor lesz, most nincs. - Nagyon szívesen! Örültem, hogy jöttél. Már csak legyintek arra, hogy még mindig bocsánatot kér. A lelkére vette. Nagyon rendes kiscsaj. Szóval itt laknak Hagenék vagy legalábbis Celeste. A búcsúzás már csak egy intés és a telefonálás egyezményes jele hüvelyk- és kisujjal, aztán egy mosoly. Kellemes találkozás volt, biztos a következő is az lesz. Most pedig keresni kell egy utcát, ahol megfordulhatok. Már izzik a tenyerem, vágyja a golfozást. Nem bántam meg a kitérőt. Talán még az öreg bajnok is megunta közben. Á, nem, nincs ilyen szerencsém. De majd kikerülöm valahogy. A visszapillantóban még odanézek, hogy June-nal minden rendben van-e. Eltűnik a kapuban és akkor mosolygok bele a tükörbe. Jól van.
Az elmúlt két napban időm sem volt gondolkodni; tegnapelőtt még otthon voltam, egy nagy adag palacsinta mellett vettem búcsút az öcsémtől és még nagyobb adag könnyek között Sebastiantól, aztán felültem a repülőre és igyekeztem nem mély depresszióba zuhanni a több, mint 10 órás úton. Sosem tudtam aludni repülőn, hiába a business class minden előnye, a testem keményen ellenállt, lehettem bármennyire fáradt, így mikor megérkeztem a lakásba, amit apa már pár hete megvett, csak elvonszoltam magam az ágyig, és úgy ahogy voltam, ruhástul elaludtam. Másnap érkeztek meg a dobozaim; nagyrészt ruhákkal telipakolva, csak pár apróság ezek mellett, ez nem olyan költözés volt, amikor az ember bezsúfol minden fura dolgot, amit a szobájában talál, gyerekkori plüssmackótól kezdve üres parfümös üvegig, aminek az alján még van pár csepp, és csak azért tartottad meg, mert ez volt a kedvenced és abbahagyták a forgalmazását. Ez a napom tehát azzal telt, hogy feltöltöttem a gardróbom (közben alaposan elhúztam az időt minden értelmetlen aprósággal), rendelt kajával tömtem magam és belevetettem magam a Netflix által kínált sorozatok tömegébe. Eljött tehát a nap, amikor úgy éreztem, muszáj kimozdulnom és kiszellőztetnem a fejem; de nem volt kivel és hová, nem is vágytam ma emberek társaságára. Idegen emberekére. Egyetlen megoldás a problémára tehát, hogy autózgatok egy kicsit, kiismerem, melyik út hová vezet, és közben felhívok valakit. Az autókázós rész össze is jött, de többszörös próbálkozásra is úgy tűnt, senki nem kíváncsi rám, szóval a telefonálgatást feladtam. Már éppen összejött volna, hogy élvezzem a csendet, amikor végre megcsörrent a mobilom, kitúrtam tehát a táskám alól, hogy megnézzem, ki méltóztatott visszahívni, amikor a kocsim sikeresen nekiment valaminek. Reflexből a fékre tapostam, a biztonsági öv rántott egyet rajtam, eldobtam a kezemben lévő mobilt és felpillantottam, mégis kinek mentem neki. - Óbaszki – hadartam el, mikor feltűnt, hogy annak a szerencsés autónak a hátulja, amit betaláltam az Audimmal, kicsit benyomódott, a sofőr pedig éppen indexel az út széle felé. Megfordult a fejemben, hogy szimplán kielőzöm és eltűnök, de aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha nem a rendőrség keres meg; itt az ideje elsimítani a dolgot. Hosszan kifújtam a levegőt és én is lassítottam, igyekeztem a pulzusomat csillapítani, hiszen a szívem még mindig a torkomban dobogott. Igyekeztem összeszedni magam, amíg le nem parkolt a másik sofőr, mögötte megállítottam én is az autóm és futólag a visszapillantóban csekkoltam magam. Ha férfiről van szó, valószínűleg megúszom könnyen, viszont ha nő… Utolsó nagy sóhaj, leállítottam a motort és kiszálltam a kocsimból, hogy félúton találkozzak a másik sofőrrel (balszerencsémre nagyon is azonos nemű, sajnos itt nem fog beválni a szempilla rebegtetés). - Úristen, ne haragudj, nem tudom, hogy sikerült ez – hadartam és egy hajtincset a fülem mögé tűrtem, a homlokom ráncolva, kissé kétségbeesve néztem a nő szemébe. – Jól vagy? – jutott eszembe, hogy most minél figyelmesebben viselkedek, annál nagyobb az esély rá, hogy jegyzőkönyv és minden nélkül megoldhatjuk ezt a kis koccanást.
Az utóbbi néhány hónap elégnek bizonyult ahhoz, hogy nagyjából hozzászokjak az új környezethez. Úgy tűnt, hogy lassacskán a tél is búcsút int a világnak ebben a sarkában is, bár a hőmérsékletet még mindig nem neveztem volna barátságosnak. Máshol még télen sincs ennyire hideg, az tény és való, de az alaszkaihoz képest most már nagyon is elviselhetőnek bizonyult. Most már nem a legvastagabb, duplán bélelt kabátomban mászkáltam, hanem a sima, egyszerű télikabátban. Ugyan történtek velem furcsaságok és különböző izgalmak, mióta elvállaltam az itteni munkát, de alapvetően kellemesen éreztem itt magam. Megvolt most már a napi rutinom, megismertem a körülöttem lakó embereket is, és ez úgy alapvetően tetszett nekem. Igaz, hogy most először laktam ehhez hasonlatos kisvárosban, de ez nem rontotta el egy cseppet sem a kedvem. A nehéz kezdet végül egész élhető helyzetet eredményezett, én pedig próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy se rám ne legyen panasz, se én ne érezzem borzasztóan magam. A mai napot azzal töltöttük – Mozart meg én -, hogy átmenjünk egy másik város piacára, és bevásároljunk néhány dolgot. Szépen, szorgalmasan vezettem a blogomat, de nem csak az alaszkait, hanem azt is, amivel eleve felfigyelt rám az internet népe még annak idején. Az éttermek többségét már kipróbáltam, leírtam az olvasóimnak, hogy mit érdemes kipróbálni, ha az ember Fairbanks városába keveredik valami csoda folytán, és melyek azok a helyek, amiket nem ajánlottam a turistáknak. Ma azt terveztem, hogy este csinálok egy főzős videót, és kivételesen azt fogom feltölteni. Arra mostanában nem volt példa, pedig nem volt éppen rossz kikapcsolódásnak az sem, ráadásul tényleg szerettem főzni. Mondhatjuk, hogy nagyjából sikerrel zárult a magánakcióm, mert majdnem mindent sikerült beszereznem, amit megálmodtam. Csupán néhány hozzávaló hiányzott, de azokat majd utólag beszerzem, ha visszatértem a városba. A tervem legalábbis ez volt, és addig minden rendben is ment, amíg a kutya úgy nem döntött, hogy leveri a mellé pakolt táskámat. - Nem megmondtam már a legutóbb is, hogy ezt ne csináld többet?! – szóltam rá erélyesen, mert másképp nem ért a szóból, erre már rájöttem. Ha kedvesen beszélek vele, akkor azt hiszi, hogy minden rendben van, így meg legalább úgy tett, mintha értené, hogy rosszat csinált. – Esküszöm, most már csak hátul utazhatsz majd, ha még egyszer… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a hatalmas rándulástól belém forrtak a szavak akaratlanul is. Csak épp egy kicsit lassítottam le, hogy felvehessem az ülés elé esett táskát, amikor a dolog megtörtént. Oké, tény, hogy minden baleset váratlan, de erre tényleg nem számítottam. Sikerült is beverni a fejemet a kormányba, hála a lendületnek. - Ó, a fenébe! – dörzsöltem meg fájósan, hogy aztán lehúzódjak az út szélére. Igazából nem is azért álltam meg, hogy beszéljek a kárt okozó sofőrrel, hanem egész egyszerűen biztonságosabbnak láttam ezt a megoldást, a sajgó fejemmel együtt. – Látod, erről beszéltem neked! – fordultam oda mérgesen a megtermett Golden Retrieverhez, aki valószínűleg velem együtt szintén megijedt a hirtelen történésektől, mert csak szűkölve pislogott rám, akár az ártatlanság mintapéldánya is lehetett volna. Mire kikászálódtam a kocsiból, már a nálam látszólag is fiatalabb lány odaért hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg megijedt, vagy csak előadja, de én egészen biztos, hogy nem játszottam rá a pénz miatt. - Nem vagyok teljesen biztos benne! Egy kicsit megfejeltem a kormányt… - tájékoztattam, amiről valószínűleg a homlokomon növekvő vörös folt is árulkodott már. – Neked nem esett bajod? – kérdeztem azért törődően, mert vele is történhetett volna akármi, még ha látszólag nem is tudtam megmondani, hogy így van-e. – Megnézem mennyire nagy a gáz. – közben léptem néhányat a kocsi hátulja felé, és nem voltam rest megállapítani, hogy fiatal kora ellenére elég drága kocsit tettek a feneke alá. Ismerős a dolog. – Au, a francba is! – dörzsöltem még mindig a fejemet, közben a kutya érdeklődve nyomta az orrát az ablaknak, hogy felhívja magára a figyelmet.
A grimaszból, ami eredetileg kikívánkozott, sikerült egy apró szájelhúzáson kívül mindent visszatartanom, mikor nem egy “minden oké” választ kaptam. Fantasztikus.
- Nem, jól vagyok – legyintettem egyet, majd felhúztam a cipzárt a bőrdzsekimen; sokkal hidegebb volt, mint amivel számoltam, még korántsem szoktam hozzá az itteni időjáráshoz… két nap alatt mondjuk nehéz is lenne.
Összefontam a kezem a mellkasomon és követtem a tekintetemmel, próbáltam leolvasni az arcáról, mennyire lesz nehéz dolgom elsimítani a dolgokat. Egyelőre nem tűnt úgy, hogy óriási szópárbajba meg üvöltözésbe kell keverednem, de ezt betudtam annak, hogy beverte a fejét. Már éppen szóra nyitottam a szám, mikor az autója felől tompa puffanást hallottam, a hang irányába néztem. Megjelent egy kutya feje az ablakban, pontosabban egy nedves orr nyomódott az üveghez, újabb párás foltot nyomva egy másik mellé. Visszatérve eredeti tervemhez a nő felé fordultam és leengedtem a kezem a mellkasom elől, mielőtt túlzottan ellenségesnek tűnnék. Kimondott szavak 10%, testbeszéd 90%.
- Bevigyelek a kórházba? – ajánlottam fel a lehető legkedvesebb hangomon, bár nem volt sok kedvem a macerához, talán nem tanácsos az első napomon a városban bunkózni. Talán. – A – pillantottam vissza a kocsijára, majd az enyémre; kicsit rosszabbul járt, mint én, de ez bizony kettő kocsi javítgatásába fog fájni. Legalább is, hogy az enyém is visszanyerje csilli-villi állapotát. – javítást természetesen kifizetem.
Tudom, hogy a legtöbben valószínűleg kiakadtak volna a helyemben, de én nem ilyen vagyok. Én ehelyett inkább a baleset okozójának hogyléte felől érdeklődtem, mert addig sem kellett foglalkoznom a kocsival, ami összetört. Valahogy meg kellett javíttatnom, és az biztos, hogy nem lesz olcsó. Drága autó volt már eleve, az ilyen esetekben meg bőven legombolják a tulajdonosokról a pénzt, amennyit csak tudnak. Ugyan nekem nem okozott volna gondot kifizetni, hiszen nem panaszkodhattam, soha nem is azért dolgoztam. Ennek ellenére a kocsi nem az enyém volt, így felelősséget éreztem miatta, és most bántott, hogy összetörtem. Akár az én hibám, akár nem. Ha szigorú akartam volna lenni önmagamhoz, akkor azt mondtam volna, hogy mind a ketten hibások vagyunk a lánnyal, de minek kínozzam magam? Egyszerűbb volt áldozatnak lenni, és úgy érdeklődni felőle, semmint magamat hibáztatni olyanért, amin már úgysem tud egyikünk sem változtatni. - Ó, vele ne is törődj! Még azt hiszi, hogy jól csinált valamit, pedig nem! – szóltam hátra futólag a vállam felett, a kíváncsi kutyára utalva. Sejtettem, hogy észrevette Mozartot, pedig tényleg nem érdemelt most figyelmet. Az egész miatta volt, ha nem lassítok le az általa levert táska miatt, akkor talán mindez nem történik meg. Talán, mert lehet, hogy a lány akkor is belém szállt volna. – Az lehet, hogy jó lenne. Lassan már visszajáró vendég leszek ott… - dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül, miközben leguggoltam, hogy jobban megvizsgáljam az általam vezetett kocsi hátulját. Hát, nem lesz egy sétagalopp, az biztos. És még meg is kellett mondanom a munkaadóimnak. Hazudhatnék is, valószínűleg sohasem szereznének róla tudomást, de inkább nem akartam eljátszani a bizalmat, ha valaki mégis elég szemfüles lenne és beköpne. - Rendben! Gondolom nem igazán akarsz rendőrségi ügyet belőle. – vontam le a következtetést roppant elmésen. Nem volt nekem érdekem, hogy bajt keverjek másnak, a saját életemet meg pláne nem akartam megnehezíteni azzal, hogy a nyakamba varrok egy rendőrségi ügyet. Aztán járkálhatnék folyton az őrsre, bár kétségkívül Mike kellemes látványt nyújtana, ha találkoznánk. Ezen néhány pillanatig elméláztam ugyan, de nem, még így sem érte meg a dolog. - Azért a kocsit ugye nem loptad? – néztem rá komolyan, bár a hangszínből következtethetett, hogy csak viccnek szántam. Egyszerűen furcsa volt egy fiatal lányt látni egy ilyen kocsival, de hát pont én beszélek? A gazdagoknál az ilyesmi sosem gond, és vélhetően ő is közéjük tartozott. Az én apám is mindig mindent elsimított nekem, ha baj volt, aztán meg a nyakamba varrta a testőröket. Utáltam, ezért is szöktem meg folyton. Végül gondolataimból kiszakadva küldtem felé egy bátorítónak szánt mosolyt, nehogy halálra rémüljön itt nekem. Vagy kiakadjon, egyre ment.
Futólag bólintottam csak a kutyára tett megjegyzésére; egyébként sem voltam az, aki letámadja mások kutyáját az utcán, de jelenleg valóban nem tudtam foglalkozni semmilyen cuki kutyával, túlzottan mérges voltam: magamra, a nőre, a helyzetre, a telefonomra, Alaszkára, és a lista még folytatódhatna órákig. - Jól van – ismételt bólintás, ha már belementem és beverte a fejét, meg valamennyire (még ha nem is totálkárosra, de azért ismerjük be, valamennyire) összetörtem a kocsiját, akkor talán még jófej is lehetek egyszer az életben egy idegennel, bármennyire is távol álljon tőlem. – Addig mi legyen a kocsiddal? - simítottam ki pár tincset az arcomból, amit a szél sikeresen belevarázsolt. – Hívjunk valakit, aki elviszi szervizbe, vagy le tudod parkolni valahol a közelben? – dobtam fel két lehetőséget, de nyitva hagytam a kérdést, hátha egy harmadik lesz belőle. A rendőrségre vonatkozó megjegyzésén akaratlanul is elhúztam a szám, már csak az hiányzott volna, hogy újabb rendőrökkel kelljen találkoznom. Elég volt belőlük egy ideig. - Nem – ingattam határozottan a fejem és összefontam a kezem a mellkasomon. – Nem igazán – sóhajtottam fel, valamilyen szinten meg is könnyebbültem, úgy tűnt, megúszom a rendőrösdit. Az, hogy kifizessem a javítást, nem lesz probléma, ha kellene, gond nélkül vennék neki egy új kocsit is, apuci teli van. Nagyon. Felvontam a szemöldököm a kérdésére, már éppen egy flegma választ vágtam volna a fejéhez, mikor a koccanás keltette feszültségen keresztül leesett, hogy csak viccel. Futólag elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejem. - Mi másért siettem volna ennyire? Ezért se lenne jó összefutni a zsarukkal – rántottam meg a vállam és leengedtem a kezem, a kocsimhoz léptem, kinyitottam a vezetőülés felőli ajtót és rákacsintottam a nőre. – Mehetünk a kórházba, vagy itt szeretnéd kidobni a taccsot? – emlékeztettem rá, hogy esetleg agyrázkódása is lehet.
- Fogalmam sincs! – néztem körbe tanácstalanul. – És még a kutyát is tenni kell valahová, a fenébe! – jutott hirtelen eszembe, ahogy újra megjelent az aranyszínben pompázó fej, és az a hihetetlenül fekete orr az ablakban. – Á, nem igaz… - túrtam bele esetlenül a hajamba, amitől újra belehasított a fájdalom a fejembe. Ha Mozart nem trónolt volna az anyósülésen vígan, akkor valószínűleg simán hátrahagytam volna a járgányt. Amúgy sem az enyém, én csak használom, úgyhogy nem fűztek hozzá gyengéd szálak egy pillanatig sem. Most sem igazán voltam dühös miatta, inkább csak kellemetlen volt a helyzet, meg valakinek meg is kellett csináltatnia. Olybá tűnt, hogy ez nem az én fizetésemből lesz levonva. - Szerintem megpróbálok hívni valakit, aki elviheti haza, és a kutyát is kiengedi a kocsiból, amíg meg nem érkezem. – sóhajtottam végül gondterhelten, mert más megoldás tényleg nem akadt erre a problémára. A baj csak az volt, hogy hiába éltem itt már hónapok óta, azért annyira közeli barátaim nem lettek ilyen rövid idő alatt, akiket csak úgy kedvemre ugraszthattam. Mindenesetre, talán egy próbát azért mégiscsak megért a dolog. Hívhattam volna éppenséggel Jayt is, vagy azt a lányt, aki pár házzal arrébb lakott az utcában. Végül az utóbbi mellett döntöttem, talán haza tudja vontatni, vagy legalább a kutyát elviszi. A kocsi maradhatott felőlem itt is. - Rossz tapasztalatok? – kérdeztem csevegő hangnemben, miközben kikerestem a telefonszámot a mobilomból. Nem akartam amúgy túlzottan személyeskedni, és amúgy is az az általános, hogy az emberek kerülik a rendőrséget, de valahogy a reakciója felkeltette az érdeklődésemet. – Szia, Pam! Jackie vagyok! – szóltam közben a telefonba, hiszen tárcsáztam, és fel is vették. – Igen, persze! – válaszoltam arra, hogy minden rendben van-e. – Illetve azért hívlak, mert szükségem lenne egy kis segítségre. A kutyát haza kellene vinni, mert volt egy kis koccanásom, és bemegyek a kórházba megnézetni a fejem. – hadartam el gyorsan. – Nem, tényleg jól vagyok, nem akar leszakadnia fejem. – nevettem el magam. – Rendben, akkor megnézem a GPS-ben a koordinátákat, és elküldöm sms-ben. Köszi tényleg! Ezért jövök eggyel! – gyorsan bonyolítottam le a hívást, majd később úgyis átmegyek hozzá és valamiképpen honorálni fogom a kedvességét. Még szerencse, hogy a kisvárosokban kedvesek és segítőkészek az emberek. Általában. - Oké-oké, de remélem, azért bűnrészessé még nem válok az áldozatból! – mosolyogtam fel a lányra, miközben felálltam az éppen guggoló helyzetemből. – Elviszik majd a kutyát, a kocsihoz meg később visszajutok. – tájékoztattam sebtében, bár biztosan hallotta ő is, hiszen végig itt volt közel hozzám. – Nem, az nem lenne túl jó! – ráztam meg a fejemet hevesen, amit egy halk szisszenés követett részemről. Az efféle hirtelen mozdulatok nem estek jól, csak éppen hajlamos voltam elfelejtkezni bizonyos dolgokról. Például arról, hogy nemrég kerültem közelebbi kapcsolatba a kormánnyal, és most fájt a fejem. – Hozom a táskámat máris! – mondtam végül, aztán kinyitottam az ajtót és áthajoltam a táskáért. Közben nem voltam rest megsimogatni a kutyát is. - Ne haragudj, hogy itt hagylak! Pam nemsokára megérkezik és megment, de a kórházba sajnos nem vihetlek be! – azért nyomtam egy puszit az orrára, és már zártam is rá az ajtót, nehogy valami baja legyen. Az ablakot résnyire lehúztam, talán kibírja negyedóráig, amíg jön a felmentő sereg. – Itt is vagyok! – huppantam be az anyósülésre. – Köszönöm, hogy beviszel. Annyira nincs szívem őt itt hagyni, ráadásul, ha meglátja ezt egy állatvédő, meglincselnek a kórház előtt. – próbáltam viccel elűzni a feszültséget, mint mindig.
Nem szóltam egy szót sem a kutyára tett megjegyzésére; bár felajánlhattam volna, hogy jöjjön velünk a kutya, majd ellesz az én kocsimban, azért ennyire nem terveztem átlépni a jófejség határát. Nem szívesen érezném a szagát még hetek múlva is, valahányszor volán mögé ülök.
- Rendben van – hagytam jóvá a döntését és drukkoltam, hogy a megbízott illető ráérjen arra, hogy legalább egy gazdátlan kutyát kiszedjen a kocsiból és hazavigyen. Egyedül itt hagyni egy állatot bizonytalan időre mégsem lenne szívem, de még mindig nem terveztem felajánlani számára a kocsim hátsó ülését.
- Kinek vannak „jó” tapasztalatai a rendőrséggel? – húztam a szám félmosolyra, megkerülve a kérdését; nem a legjobb bemutatkozás erre a kérdésre rábólintani, még akkor sem, ha a legelső benyomása rólam az, hogy belementem a kocsijába.
Míg a telefonbeszélgetést folytatta, a mellettünk elhaladó autókat követtem a tekintetemmel, csak annyira hallgatóztam, hogy megtudjam, felveszi-e valaki a kutyát, vagy kénytelen leszek felajánlani neki egy helyet az én kocsimban.
- Talán nem, ha jól játszod a kártyáidat – viszonoztam a mosolyt, eddig egészen kellemesen alakult a helyzet ahhoz képest, amire számítottam; ez pedig egyet jelentett azzal, hogy megengedhettem egy őszinte mosolyt magamnak és a nőnek is.
Míg vártam, hátradobtam a hátsó ülésre az én táskám, hogy ne neki kelljen azt is pakolászni, mégiscsak lehet elég baja; volt már szerencsém kisebb agyrázkódásban, és bizony nem voltam utána kimondottan jól.
- Nincs mit, kell az alibi, hogy hol voltam ekkor meg akkor – tolattam kicsit hátrébb, majd most már jobban odafigyelve arra, belemegyek-e valakibe vagy sem, elindultam. – Ne aggódj, gondolom hamarosan elviszik… biztos örül, hogy nem a kórházban kell unatkoznia. Merre is megyünk? – néztem oldalra, mikor eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, merre található a kórház.
- Egyébként, Rosemary Barnes – nyújtottam a kezem egy gyors, határozott kézfogásra, miután leparkoltam a kórház előtt, aztán előrehúztam a táskám a két ülés között és kiszálltam a kocsiból, finoman becsaptam az ajtót magam mögött és vártam, hogy Jackie is kiszálljon. Reflexszerű volt, és csak most esett le, hogy ez egyet jelent azzal, hogy bekísérem és valószínűleg meg is várom, mit mondanak a dokik; nos, azt hiszem, az időmbe belefér.
- Hát, nekem éppen akadnak. Volt már, hogy segítettek ebben-abban. – vontam meg a vállaimat könnyedén, mikor a rendőrség témaköre került szóba. Úgy sejtettem, hogy neki viszont egyáltalán nincs pozitív élménye a zsarukról, de nem voltam olyan udvariatlan, hogy beleüssem az orromat, és elkezdjek kíváncsiskodni. A végén még félreértené, és itt hagyna a fenébe. Egyébként képes lettem volna eljutni a kórházig, de ha már felajánlotta a segítségét, nem szerettem volna elutasítani azt. - Majd ártatlanul pislogok a rend éber őreire, ha véletlenül lekapcsolnának minket. – bocsátatottam előre, természetesen továbbra is a viccelődés szintjén. Ennél már csak az lett volna nevetségesebb, ha egyébként tényleg egy bájos arcú autótolvajjal hozott össze a balsors, és mindezt a rendőröktől tudnám meg, akiknél aztán magyarázkodhatnék, hogy mit keresek egy lopott kocsiban, egy bűnöző mellett ülve. Nem mondhatnám, hogy van ismerősöm a rendőrségen, aki kihúzna a csávából, hiába találkoztam már Mike-kal. Azért közelinek nem neveztem volna az ismeretséget, és olyannak sem a kapcsolatunkat, hogy bármikor szívességeket kérjek tőle. - Azért a kocsi elejét nem tudod elrejteni, gondolom. – közöltem könnyedén, miután beszálltam én is az autóba. – És amúgy sem szívesen lennék hamis alibi, tudod a hamis tanúzás, meg egyebek… - magyaráztam, mint aki nagyon képben van a dologgal kapcsolatban. Oké egy kicsit tényleg képben voltam, de ezzel nem szándékoztam eldicsekedni neki. Még csak az kellene, eleve a játékunk szerint ő volt a bűnös, nem én. Én csak egy sérült áldozat voltam, és ha már itt tartunk, talán tényleg szükségem volt egy orvos ellenőrző tekintetére. - Nagyon remélem! Egyébként nem unatkozott volna, nagyon jó kutya, ha ki akar tenni magáért. Csak éppen nem hiszem, hogy a nővérkék szívesen fogadnák. Nem tudnám eladni terápiás kutyaként, hacsak nincs a kesztyűtartódban valami hamis igazolás erről. Akkor vihetnénk őt is… - elgondolkozva ezen a lehetőségen, egy kicsit elméláztam, és csak később jutott el a tudatomig a kérdése. – Ó, menj csak egyenesen. Majd szólok, hogy melyik kereszteződésnél kell jobbra kanyarodni. – legyintettem egyet, kényelmesen belesüppedve az ülésbe. - Örülök, Rose! Szólíthatlak Rose-nak? – kérdeztem pontosan azzal a közvetlenséggel, ahogyan eddig is viselkedtem vele. – Én Jackie Suresh vagyok! – támasztottam alá az indiai származásomat azzal, hogy elárultam a vezetéknevemet is. A keresztnevemet meg már bizonyára hallotta, hiszen telefonálás közben bemutatkoztam Pamnek is, csak hogy egyből képben legyen. – Szóval Rose, jól sejtem, hogy elég új vagy még a városban? – érdeklődtem kíváncsian, a sebtében megejtett kézfogást követően. Nem volt nehéz kitalálni abból, hogy útmutatást kért a kórház felé menet. Közben kisvártatva, az útmutatásomnak hála odaértünk. Amint leállította a motort, én már ki is kászálódtam, a vállamra hajítva a táskámat. Meglepetésemre ő is hasonlóképpen tett, mire felvontam a szemöldököm. - Be is jössz velem? – erre azért nem számítottam, de határozottan jól esett ez a fajta figyelmesség tőle.
- Mázlista – zártam le félmosollyal a rendőr-témát. Pár kellemetlen emlék, és már meg is feledkeztem azokról az alkalmakról, amikor egy bájos mosoly vagy kisebb-nagyobb pénzösszeg szuperkedvessé tette a zsarukat. Nem mintha annyira gyakran ügyeztem volna velük, de néhány gyorshajtás talán becsúszott, mióta meglett a jogsim és jobbnál jobb kocsikat tettek a fenekem alá. - Óh, az biztosan működni fog – biztosítottam egy lassú bólintással, visszatartva egy mosolyt. – Csak ne kezdj el kiabálni, hogy túszul ejtettelek, mert akkor még egy autósüldözésbe is belekeveredsz – figyelmeztettem, amilyen komolyan csak telt tőlem, futó vigyorral sandítottam rá. Ma biztosan extra óvatosan fogok vezetni; még mindig nem ült el teljesen az adrenalinlöket, amit az ütközés okozott. - Ne becsülj alá, profi vagyok – figyelmeztettem megemelve a mutatóujjam. – Túl késő, már nyakig benne vagy – közöltem vele lemondó sóhajjal, tovább színészkedve, elhúztam a szám és a fejemet ingattam. – Innen már nincs visszaút, csak hamis személyazonossággal, valamelyik bájos európai országban. Egy francia falucska, vagy a spanyol tengerpart… - Nem tudom, még nem csekkoltam le, mit tároltak a kesztyűtartóban – tartottam magam az autótolvajos meséhez; talán tényleg fel kellene csapnom egynek, habár kétlem, hogy több találkozást akarok a törvénnyel az elmúlt hónap után. Izgalmas lenne, de nem éri meg a kockázatot, főleg úgy, hogy nem szorulok rá a pénzre. - Igen – bólintottam rá a nevem rövidített verziójára, teljesen meg tudtam érteni, miért nem szeretne mindig a Rosemaryvel megküzdeni. Csak a szüleim használták mindig a teljes nevem, és bár szerettem a csengését, attól, ahogyan apám mondta, kirázott a hideg. Rossz értelemben. – Én is örülök – tettem hozzá, magamat is meglepve, mennyire őszintén jött a dolog. Nos, betudható annak, hogy Jackie sokkal kellemesebb társaság, mint amire számít az ember egy koccanás után. Örültem, hogy bemutatkozott újból, mert bár a telefonálásából elcsíptem a nevét, mindig borzalmas névmemóriám volt és nem voltam biztos benne, hogy tényleg úgy hívják, mint amire emlékszem. Jackie, Jackie, Jacki. Könyörgök Rose, ne felejtsd el két perc alatt. - Jól, két napja költöztem ide – avattam be a nagy titokba, ami valószínűleg már akkor sem volt titok, amikor a kórház hollétéről érdeklődtem. Az, hogy mennyire kicsi a város és mennyire ismerik látásból egymást az emberek, még nem volt teljesen tiszta számomra, de majd meglátjuk, mennyiszer botlunk egymásba újból véletlenül. – New Yorkból – előztem meg a kérdést, már, ha fel akarta tenni. Ha nem, akkor kapott egy random plusz információt. – Te? Mióta laksz itt? – kérdeztem vissza, kezdtem rájönni, hogy ez a találkozás egészen sok jót is hozhat akár. Ezt akartam, nem? Új ismerősöket, bár ez érdekes módja az ismerkedésnek. - Ha már kiszálltam – bólintottam a kérdésére, valamennyire beismerve, hogy nem tudatos volt, hogy mennyit von le a dologból… nem tudom. – Tudod, most, hogy találtam egy alibit, nem hagyhatom, hogy lába kéljen – vigyorodtam el kissé, majd bezártam a kocsit és megkerülve az elejét elindultam a kórház bejárata felé Jackie mellett, a kulcsot a táskám egyik kisebb zsebébe süllyesztve menet közben.
- Az elég izgalmas zárása lenne a napnak! – nevettem el magam most már tényleg, mert bizony eddig bírtam tartani a komolyság látszatát. – Csak egy unalmas hétköznapnak indult, gondoltam elmegyek a piacra, erre tessék! Autósüldözés! – azért, ha tényleg megállított volna a rendőr, ezek után lehet, hogy nem bírtam volna ellenállni a kísértésnek. Gyorsan nyilvánvalóvá tettem volna, hogy csupán tréfáltam, de azért megnéztem volna Rose, és a zsaru arcát is. - Mind a kettőt láttam már… - legyintettem komolytalanul, amiből talán arra is következtethetett, hogy csak nagyot mondtam a tréfa kedvéért. Pedig tényleg jártam már mind a két országban, meg sok más helyen is a világban. – Inkább valami olyan helyre szöknék, ahonnan nincs kiadatás! – közöltem ezt úgy, mint aki nagyon járatos a témában, és nem utolsó sorban egy sokszorosan körözött bűnöző. Pedig csak sok tévét nézek, imádtam az efféle nyomozós műsorokat. Mindig próbáltam előre kitalálni, hogy ki lehet a gyilkos. Általában bejött. - Ja, igaz is! – kaptam észbe, hiszen egy lopott kocsiban utaztam éppen a sztorink szerint. – Bekukkantsak én, hátha lapul valami hasznos ott? Talán még vissza tudunk fordulni Mozartért! – vetettem fel úgy, mintha ez lett volna a világ legjobb ötlete. A hüvelyujjammal böktem is egyet hátrafelé, hogy ezzel is érzékeltessem a kutyához vezető irányt. Azért nem töltöttem volna ilyesmivel a drága időt, noha megvárhattuk volna esetleg, míg Pam megérkezik. Kicsit még mindig lelkiismeret-furdalás gyötört azért, mert szegény jószágot magára hagytuk a kocsiban. Hiába voltam rá eleinte mérges, abban már most biztos voltam, hogy ekkora trauma után kapni fog némi finomságot a vacsorája mellé. - Ó, hát akkor még nagyon friss vagy! – csaptam a térdemre meglepettségemben. Teljesen belelkesültem ettől. – És mik a benyomásaid? Hogy érzed itt magad? – érdeklődtem kíváncsian. – Én sem vagyok ám itt olyan régóta, ráadásul én pont belecsöppentem a fagyos télbe. Most már egész kellemesnek mondható az időjárás azok után… - meséltem el neki a rossz tapasztalataimat. Kijutott belőlük bőven, és sokszor bosszantott fel a téli fagy, de azért túléltem, ahogy előre meg is jósolták nekem a már régebb óta itt élő új ismerőseim. - Én is éltem ott egy időben. – bólogattam New York emlegetésére. – Szerettem az ottani pezsgést, meg az izgalmas éjszakai életet. – engedtem meg magamnak pár percnyi ábrándozást a múltról, aztán a figyelmemet ismét Rose-nak szenteltem. – Ó, én november óta. – határoztam meg a pontos időt, hiszen korábban már említettem, hogy annyira nem jöttem régen én sem. Most már azt is tudta, hogy hány hónapja próbálok beilleszkedni a kisvárosi élet körforgásába. – Egy munka miatt jöttem, és még maradok is egy ideig. – árultam el, mielőtt leparkolt volna a kórháznál, és elérkezett volna a kiszállás ideje. - Igaz is! – nevettem fel, amitől megint belehasított némi fájdalom a fejembe. Fájósan meg is dörzsöltem, még ha a szisszenős kísértésnek ellenálltam is. – Akkor menjünk. Már ismerem a járást sajnos, nem olyan régen elestem a jégen. Kétszer. – panaszoltam el a rossz tapasztalataimat, miközben felcaplattunk a lépcsőkön, be a fogadó nővérpultig. A nő arca ismerős volt ugyan, de a nevére nem emlékeztem. Ő valószínűleg nem ismert fel, mert teljes érdektelenséggel vette fel a sebtében lediktált adataimat, aztán megkért bennünket, hogy üljünk le és várjunk. - És, egyedül költöztél ide? - érdeklődtem most már kíváncsian, most, hogy így egymásra találtunk Rose-zal.
- Üdv a mindennapjaimban – vigyorogtam Jackiere, mikor elnevette magát. Talán tényleg fel kellene csapnom bűnözőnek, legalább lenne pár izgalmas napom, mielőtt lecsuknak és fejbe lövöm magam ahelyett, hogy leüljem a büntetésem. Lehet, hogy kiderülne, van hozzá tehetségem, bekerülnék valami módon a maffiába, és kiépítenék egy egész alvilági rendszert Alaszkában. - Ó, bocsáss meg – sandítottam rá egy vigyorral. – És, ha már ennyire képben vagy a témával, mondd csak, melyik országok jöhetnek számításba? A nekem szegezett kérdéseken el kellett gondolkodnom; mit mondhatnék úgy mégis? Utálom, hogy itt kell lennem, nem ismerek senkit, tartok tőle, hogy rohadt unalmasan fog eltelni az elkövetkező fél évem itt, az Isten háta mögött… mégsem támadhatom le ezekkel, ki tudja, lehet, hogy szíve csücske ez a hely. - Nem tudom, egyelőre rohadt egyedül – ismertem be kelletlenül. – Kellemesnek? – húztam el a szám, annak viszont, hogy ő sem ide született, valamennyire megörültem. Ez a hely pontosan olyannak tűnt, ami csak azokat viseli el, akik ide születtek és amit csak azok bírnak ki, akik ide születtek, de úgy tűnik, Jackie sikeresen betelepült; talán képes leszek túlélni itt valameddig. – Szereted ezt a helyet? – szegeztem neki a kérdést, mert bár abból, ahogyan beszélt róla, egyelőre az jött le, hogy nem bánja, hogy itt él, sosem lehet tudni. - Igazán? – lelkesedtem fel kissé, mikor megtudtam, hogy ő is élt New Yorkban; hiányzott a hely, nagyon. – Én is – bólintottam egyetértően. – Melyik részén laktál? – kérdeztem rá puszta kíváncsiságból, bár abban, hogy nem találkoztunk régebben, száz százalékig biztos voltam. - Munka? – kérdeztem rá finoman, további információmorzsákért róla; végre találtam valakit, aki szimpatikus volt, tehát itt az ideje jobban megismerni. Megpróbáltam megtippelni, mit is dolgozhat itt, Alaszkában, miféle munka vehet rá bárkit is arra, hogy ide költözzön, de semmi nem jutott eszembe. Sosem voltam jó az emberek korának és foglalkozásának a megtippelésével. - Ugh – grimaszoltam egyet, reméltem, hogy a jégen seggre ülős időszaknak már vége, sosem szoktam hozzá a jeges járdán mászkáláshoz és nem most terveztem ebbe belekezdeni. Áprilisban. Csendben nézelődtem, míg Jackie intézkedett a pultnál, ki tudja, mikor kerülök ide. Bár reméltem, hogy erre nem kerül majd sor, ismerem a szerencsémet; akkor pedig inkább azért kelljen jönnöm, mert seggre ültem a jégen. - Igen, egyedül – bólintottam lassan a kérdésre. Nem egyedül akartam, de a két lehetséges „szobatárs” közül egyikük sem tudott jönni, így maradtam magamra. – Kicsit el kellett szakadnom New Yorktól – pillantottam oldalra, aztán visszanéztem Jackiere. –Te pedig… Mozarttal? – idéztem fel rövid gondolkodás után a kutya nevét.
Azért erősen kételkedtem, vagy legalábbis reménykedtem abban, hogy csak viccnek szánta, és nem így telnek tényleg a mindennapjai. Nem tűnt annyira balhés lánynak, ez az egész leginkább a balszerencse számlájára volt írható. Vagy legalábbis nem az én hibám volt, az meg, hogy ő mit csinált, már nem tudhattam. Ezt csakis ő tudhatta, de én szerettem volna azt feltételezni, hogy véletlenül jött belém, és nem tehet róla. Ez a gondolat sokkal jobban tetszett, de hát amúgy is szerettem inkább jót feltételezni másokról. - Hát, azt hiszem Kuba, meg Andorra mindenképpen köztük van. - gondolkoztam hangosan, kibámulva a szélvédőn. – A múltkor láttam erről egy éjszakai műsort. – fűztem hozzá, nehogy itt nekem azt higgye, hogy tényleg azért vagyok képben, mert már szükségem volt a bujdosásra. Egyáltalán nem, egyszerűen csak tájékozott nőszemély vagyok, meg hát csak diplomata lánya vagyok, vagy mi a szösz. – Tudom ajánlani a Discoveryt, ha tippekre van szükséged a témában. – vigyorodtam el, kényelmesen süppedve bele az ülésbe. Pár percen belül úgyis be fogunk érni a kórházba, ha a lámpák istene is úgy akarja. - Ó, értem… - dünnyögtem az orrom alatt, elengedve egy halk sóhajt. – De gondolj arra, hogy mennyi új lehetőség van az ismerkedésre. Mennyi új arccal találkozhatsz, és mindegyikkel tiszta lapod van. – én próbáltam a pozitív oldaláról megközelíteni ezt. – Én is sokszor vagyok egyedül, de magányosnak nem szoktam érezni magam. Mindig megoldom, hogy legyen idővel társaságom, és az, hogy senki nem tud semmit, amit pletykálhatna rólad… hát, mindennek megvan a jó oldala! – vélekedtem, a mondandóm végére már egy biztató mosolyt is küldtem felé. Azért nem kellett egyből borúsan látni mindent. - Igen, nekem is ez az igazi tél. Az itteniek viszont már azt mondják, hogy tavaszodik! – nevettem fel, amitől kicsit belehasított a fejembe a fájdalom, de igyekeztem nem felszisszenni. – Hát, mondjuk úgy, hogy megszoktam. Én elég gyorsan alkalmazkodom az új helyekhez, bár ehhez foghatót még nem kellett kibírnom. Az elején egy kicsit nehéz volt, de bele lehet rázódni, és már túléltem egy telet is itt. Nem reménytelen a helyzet! – biztosítottam róla. – Aki kedveli a kisvárosokat, annak nagyon ideális. – fogalmaztam meg a véleményen. Ennek is megvolt a maga bája, de nem ehhez voltam hozzászokva, az tény. - Több helyen is, attól függ, hol volt éppen munkám. Már egy ideig a családommal is éltünk ott… - ráncoltam a homlokomat, mert ez csak most ugrott be. Annyi helyen laktam már az életem során, hogy néha összekeveredtek a fejemben az emlékek. – És te? Manhattan? – tippeltem meg, abból kiindulva, hogy milyen kocsi volt a feneke alá tolva. Nem akartam előítéletes lenni, mert azt én is utáltam, de volt egy sanda gyanúm azzal kapcsolatban, hogy nem magának vette. – Aha! Házakra vigyázok. – árultam el a nagy „titkot” neki. Általában az emberek meg szoktak lepődni azon, hogy egyáltalán létezik ilyesmi, de én bizony élveztem. Közben ugye bevonultunk közösen a kórházba, és már el is kezdtem intézkedni a saját ügyem érdekében. Muszáj volt, hiszen más nem fogja megtenni helyettem. - Nagy változás ez, mi? – bólogattam, töltögetve a nyomtatványt, amit a kezembe nyomtak. – Értem. És gondolom, hiába is kérdezném, nem szívesen akarnál beszélni róla. Én meg úgy teszek, mintha annyira udvarias lennék, hogy nem vagyok rá kíváncsi. – küldtem felé egy futó mosolyt, miközben bejelölgettem, hogy van-e allergiám. – Nem, Mozart nem az enyém! – ráztam a fejemet. – Bár nagyon megkedveltem a kis szőrpamacsot, de ő a munkaadóim kutyája. Nekem egy macskám van, de őt nem hurcolom magammal csak úgy mindenhová, mert elég kényes teremtés. Mozartnak meg kell a tér, meg a változatos mozgás. Ezért kísért el ma is. Remélem, hogy jól van… - mindig sokat beszéltem, és elég közvetlen is voltam ahhoz, hogy simán beszédbe elegyedjek egy idegennel is. - Nem gondoltál rá, hogy keresel egy lakótársat? – kérdeztem érdeklődően, mivel eszembe jutott, hogy egyedül érzi magát.
Kezdőlap
//
