Elsőre fel se fogtam, amit mondott, másodjára viszont már olyan erősen szorított és annyira parancsoló volt, hogy muszáj voltam odanézni. A bundásom ficergését egy kényelmetlen valami mintha nyomta volna, egy pillanattal később pedig tudtam is, mi az: Emi néni farkasa. Eddig csak Duncané és Cas bácsié szólt rá az enyémre, Emi nénié új volt, gyengébb is a másik kettőénél, megpróbáltam lerázni magamról, de én még nála is sokkal kisebb voltam. Percekbe telt, mire belefáradtam az értelmetlen küzdelembe, mire abbahagytam, pár könnycsepp is legördült az arcomon. Nem voltam szomorú, csak mérges, hogy ilyen kicsi vagyok és ennyire nincs esélyem még senkivel szemben sem. Csalódtam Duncanben, magamban, és szégyelltem, hogy jól esett volna egy ölelés, a nagy és erős farkasoknak ilyenre nincs szükségük, a Testőröknek sem, Emi nénit pedig nem akartam felidegesíteni, már így is biztos sok bosszúságot okoztam neki. Nem engedi, hogy váltsak, nem engedi ki a farkasom... lassan nyugodtabban szuszogtam, nem akartam most tényleg, hogy előjöjjön, nem akartam apukám farkasának kicsinyített másává válni. A lehetőségeimre nyeltem egyet. Ha haza megyünk, nem lógok tovább a nyakán, de úgy szerettem volna valahogy ezt a feszítő érzést megszüntetni! - Szeretnék kimenni az erdőbe - mondtam halkan. - Ne haragudj, Emi néni... - motyogtam és megtöröltem szemem-arcom, nyeltem még egy nagyot és igyekeztem megnyugodni. A farkasom is kevésbé mocorgott, szinte teljesen feladta a küzdelmet a nagyobb nőstény ellen, nyüsszögött kicsit és a maga csipogó hangján vakkantva jelezte, hogy jól viselkedik innentől. - Kérdezhetek még, Emi néni? - És ezzel kérdeztem is, de ha megengedte, akkor még kíváncsiskodtam, ha nem, akkor ezt nem kérdeztem meg. - Te mit gondolsz arról, amit Duncan csinált?
Érzem, ahogy szépen lassan feladja a küzdelmet Anne farkasa és valamennyire ő is megnyugszik. Jó kislány. A kijelentésére aprót biccentek, nem engedve azonnal el. Valahol reméltem, hogy ezt a lehetőséget választja majd, ugyanis a hűvösség és a nyugalom álcája mögött az én farkasomra is ráfért volna egy kiadós futás és ezen még egy csipogó kis szőrpamacs esetlegese jelenléte sem tudott változtatni. - Nem kell bocsánatot kérned, Anne. Mindenkinek megvan a maga tűréshatára és amennyi hülyeség volt apád körül mostanában... nem csoda, hogy ki vagy akadva. - Ez valahol kimondatlanul elismerés is volt részemről, hiszen nem hittem volna, hogy egyáltalán eddig bírja istenes kifakadás nélkül a kislány. Elengedtem és mindenféle körítés nélkül továbbindítottam a kocsit, a földút felé kanyarodva, az erdőt célozva meg a hotel helyett. Ráérünk még visszamenni - Duncannek is idő, hogy lerendezze a szarságait és közben ne kelljen a kislány miatt is aggódnia. - Persze. - Hagytam rá, s bár látszólag a figyelmem az úton pihent, mégis minden rezdülésére, energiájára odafigyeltem Anne-nek, hátha a bundása meggondolná magát és mégiscsak ki szeretne a "ketrecéből' jönni. - Az attól függ, milyen szempontból kérdezed. Mint orvos, nem volt szerencsém szemrevételezni a dolgot. Mint nő, mondhatnám, hogy elítélendő az egész, de nem igazán tudom átérezni a problémát, tekintve, hogy ha lehetne gyerekem, se fordulna meg a fejemben, hogy akarjak egyet magamnak. - vonok vállat nemtörődöm módon, mert ez csak töltelék, a lényeg most jön: - És mint farkas... azt kell, hogy mondjam, nem ismerek hűségesebb farkast Castorhoz és a falkához apádnál. Neki kellene testőrnek lennie és nem Balázsnak, akiből egy egyszerű ember érzelmes tinit csinált. Tudta nagyon jól, hogy két kimenetele lehet a dolognak, ha a nővel kezd és mivel beharapni nem úgy tűnt, hogy szándékában áll... valakinek a legmocskosabb melót is el kell végeznie. - Úgy fest, ez valahogy az átlagnál többször jut ki Duncannek errefelé. - Ha engem kérdezel, jobban járt volna a nő és mindenki más is, ha megölik. - Apró sóhajjal húzom be a kéziféket, amint megérkezünk és most tekintek újra Anne felé. - Ítéld el érte nyugodtan, de mellette próbáld megérteni az indítékait is. És most nyomás! - bökök az ajtó felé fejemmel, majd én magam is kiszállok, sokkal ráérősebben, mint a lány. Hasonlóan lassú, nyugodt tempóban válok meg a farmeromtól és a felsőmtől, ezzel előnyt adva neki. Csak nem keveredik el pár pillanat alatt úgy, hogy ne találnám meg, nem igaz?
Nagy szemekkel néztem Emi nénire, és picit örültem, hogy megértő volt, mert féltem, hogy mérges lesz rám, amiért most ilyen vagyok, pedig máskor azért nem szoktam, főleg vele nem. Jó volt, hogy figyelt a kisfarkasomra, most túl kuszán éreztem magam ahhoz, hogy rendesen a helyén tartsam, micsoda szerencse, hogy ő jött értem! Vagy inkább Duncannek köszönhető... nem, neki most semmi sem köszönhető, majd talán évbilliók múlva. Nagyon figyelmesen hallgattam Emi nénit, féltem, hogy miket fog mondani, de azt is szerettem volna, ha a csalódottságom és a mérgességem támogatást kap, hogy még haragudhassak Duncanre. Az elején úgy tűnt, ez így lesz, de amikor farkasként mondta, hogy szerinte milyen volt az egész, akkor kicsit furcsán éreztem magam és magam elé bámultam. Ezt jelenti a hűség? Ezt jelentené testőrnek lenni? Ha nagy leszek, nekem is kell majd olyat bántanom, akit szeretek? Mert apa szereti Elit nem? - Szóval Duncannek ezért jutalom járna? - kérdeztem, mert az én fejemben valahogy így körvonalazódott ez az egész, vagyis inkább így próbáltam neki számomra is érthető csomagolást adni. Közben meg nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg így van, hogy ezzel Duncan... jót tett, vagy legalább olyasmit, ami elvárt volt. Azt hiszem, most értettem meg, hogy nekem is ölnöm kell majd. Bólintottam arra, hogy elítélhetem, de értsem is meg, jelezve, hogy megpróbálom, tényleg megpróbálom. Amikor megérkeztünk, csöndben kinyitottam az ajtót majd betettem. Az erdő mélyébe néztem és hirtelen megijedtem. Olyan nagy volt, sötét és mély, én pedig kicsi és jelentéktelen. Korábban nem tűnt ilyennek, ha kijöttünk Duncannel, alig vártam, rohanhassak, most meg azt se tudtam, hogyan kezdjek el vetkőzni. Picit remegett a kezem, amikor levettem a kabátom, energiáim, farkasom szinte kétségbeesetten menekült volna Emi nénihez. Nagy levegőt vettem és gyorsan ledobáltam a ruháim, aztán nekikezdtem az átalakuláshoz. Még nem ment olyan gyorsan, de sokkal jobban, mint korábban, most pedig az is hajtott, hogy megmutassam Emi néninek, mit tudok. Amikor kész voltam, már tarka kisfarkasként trappoltam oda Emi nénihez, játékosan hanyatt dobtam magam, mancsaimmal a levegőt pofoztam, majd felpattantam orromat óvatosan, kicsit félénken a nagy nőstény nyakához fúrtam egy pillanatra, utána pedig futásnak eredtem.
Kérdése hallatán mellkasom lassan emelkedett meg, majd süllyedt vissza eredeti állapotába, ahogy befelé szívtam a levegőt, majd ugyan olyan ütemben fújtam ki, ez alatt a csekély idő alatt gondolva át a válaszomat. Vagyis inkább azt, hogyan is fogalmazzam meg a kölyök számára is érthetően. - Frászt! Szerintem ő sem vár vállon veregetést érte! - horkanok fel ironikus, rövid nevetés-szerűséget hallatva. - Egészen egyszerűen a falka érdekei előbbre valóbbak bárminél, pláne, egy emberéletnél. Mi - a kölyök is, meg én is... az egész a fajtánkat értem ez alatt - sokkal tovább élünk náluk, de még az őrzőknél is, úgy tartják. A farkasok, a falka, ahova tartozunk az egyetlen családunk. Ők azok, akikre évszázadokon át támaszkodhatunk... Senki más nem vigyáz rád úgy és vág olyan őszinte kritikával tarkón, hogy észhez térítsen, ha hülyeséget csinálnál. Senki más nem keres, ha eltévedsz és nem érsz haza, csak ők.- Apró sóhaj az, ami ajkaimat elhagyja, miközben kék tekintetem merengőn az előttünk elterülő erdőt fixírozza. Vicces belegondolni, hogy megfordultak ma a szerepek és a cserfes kislány helyett én tartom szóval kettősünket. Még csak okító szándék sincsen szavaim mögött, - nem gondolok bele, hogy egy gyerek mindenből levonja a maga kis tanulságát - egyszerű véleménynyilvánítás az egész, némi személyes éllel. Kiszállva a kocsiból megcsap az erdő ezernyi, hívó illata... Anne-nel ellentétben teketóriázás nélkül szabadulok meg a ruháimtól, melyeket a kocsiülésre hajigálva csukom be az ajtót és ha a kölyök is végzett a túloldalon, lezárom a járművet. (Nem mintha attól tartanék, hogy valaki pont erre akarna kirabolni egy verdát a belvárosi forgalom helyett.) Mikor a kölyök "átgurul" az én térfelemre, már farkas alakban leledzem. Arra, hogy hanyatt vágja magát, kissé értetlenül billentem oldalt fejemet, kérdőn-kétkedőn tekintve le rá. A kézikönyv a kölyök mellé azt hiszem, Duncan zsebében maradt... Azért a bújást már nem tudom reakció nélkül megállni. Megadó szusszanásom szőrét borzolja a kölyöknek, ahogy a nyakába fúrom a képem óvatos, bizonytalan mozdulattal. Erre már itt sincs! Meglepetten pislogok utána, hangom hűvösen, mégis kellemes éllel csendül fel hangjában. ~ Hát szabad így itt hagyni az idősebbet? Én a helyedben szedném a lábam, mielőtt utolérlek! ~ De ezzel együtt meg is indultam utána "kocogásban".
Néztem Emi nénit, hallgattam, a farkasom pedig óvatosan az övéhez kucorodott kicsit. A falka, a farkasok, az összetartás, a hűség... igen, ezekről Duncan is beszélt, de azt hiszem, most találkoztam először azzal, mit is jelent mindez igazán. - Ha elvesznék az erdőben, megkeresnél? - kérdeztem halkan, félénken. Tudom, hogy nem vagyok se nagy, se erős, és a falkának se érek még sokat, csak... tudni és érezni akartam, de igazán, hogy tényleg közéjük tartozok most már, hogy farkas lettem. Majdnem egy éve... Én szeretem a többieket, mert viccesek, és tudom, hogy figyelnek egymásra, még ha mostanában mérgesek is, feszültek. Én tudom, látom, érzem, és nagyon rossz, hogy nem tudok segíteni, hogy nem tehetek semmit. Kiszálltunk az autóból és átváltoztunk, sokkal kisebb vagyok, mint Emi néni. Nagyon-nagyon örültem, amikor viszonozta az üdvözlésem, játékosan ugrottam egyet, mikor szusszantása a bundámat csiklandozta, jó volt vele lenni. Előre szaladtam, reméltem, hogy jön ő is, de a biztonság kedvéért hátra-hátra pillantottam, egyszer fel is buktam miatta, átbucskáztam a fejemen, aztán mintha semmi se történt volna, nyargaltam tovább. ~ Szaladok-szaladok! ~ üzentem vissza és szedtem is a tappancsaim, mintha lett volna esélyem lehagyni Emilyt. Nem sokáig bírtam a túl gyors nyargalást, Emi néni is hamar beért, onnantól pedig arra figyeltem, hogy tartani tudjam az iramot, ami neki biztos csak kényelmes kocogás volt. Akkor torpantam csak meg, amikor finom illatot éreztem, nyuszi volt, vagy valami kisebb rágcsáló, de az biztos, hogy megehetem, mert megkívántam, így egyből abba az irányba rohantam nagy trappolva és zajosan, amerről éreztem. Még elég ügyetlen vadász vagyok, inkább játszok, mint ölök, és ha Emi néni nem állított meg, akkor pajkos kis játékba kezdtem a nyuszival, csipogó, mordulgató hangokat hallatva közben, ahogy kajlán igyekeztem elkapni. Aztán ráestem szegényre, mert megbotlottam, de én ezt másképp éltem meg: ~ Juuj, nézd Emi néni, nézd! Elkaptam! Egyedül elkaptam! Nézd, Emi néni! ~ A farkam olyan veszettül járt jobbra-balra, hogy az összes havat szétkotortam alóla, annyira boldog voltam. Még soha semmit nem kaptam el, bár az is igaz, hogy ezért hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek vele.
A kérdésre kissé meglepetten pislogtam a kislányra, ennek minden rezdülése őszintén ül ki arcomra. - Hát persze, hogy megkeresnénk! - Többes számban, mert az úgy mégiscsak kevésbé érzelgős, mintha csupán magamat említem. Tudom, tudom, csak a saját nevemben illik nyilatkozni, de akkor is... kétlem, hogy ne ugrana bárki a kölyök után, ha nem térne egyszer csak haza. Lehet, hogy néha falnak megyek tőle, máskor Caleb nem tud mit kezdeni vele és úgy általánosságban nem kedveli egyikőnk sem a gyerekeket, de mindezt képesek lennénk még mi is félre tenni, csupán azért, mert a falkánk tagja a kis szőkeség. A fura kis "Mihez kezdjek veled?" intermezzó után már kocogok is utána, nem szűnő figyelemmel követve az energiáit, még akkor is, ha épp nem felé figyelek, hanem az erdő neszeit, a felém sodort illatokat mérem fel. Valahol szarvasok vannak a közelben... Fülem rebben, tekintetemet a gyerek szavaira irányába kapom és akaratlanul is széles farkas-mosoly szalad pofámra a jelenet láttán. Hát ez... gyomorforgatóan édes, ahogy próbálkozik. ~ Látom, látom! Ügyes vagy. ~ Ezzel együtt azonban hirtelen feszültek meg izmaim, ahogy változott a szélirány és már nem sodorta felém a vadak illatát a közelből. Ez azt jelentette, hogy esélyesen a mi illatunk fog eljutni lassan hozzájuk... Még ez előtt mozgásba lendültem, csak remélve, hogy Anne-t lefoglalja a nyúl, amíg nőstényekhez képest robusztus alkatommal tovatűntem a fák közt. Vicsorgás, morgás, felhangzó fájdalmas "sikoltás" hallik felőlem, majd előkeveredve a lábánál fogva rángatok elő egy fiatal őzet. Még él a szerencsétlen, épp csak eltörtem a hátsó lábát. ~ Inkább ezt kapd el, ebből talán jól is lakunk... Engedhetem? ~ Legalábbis tízóraira elég lesz. Megvártam, míg felkészül a kicsi, aztán engedtem csak el a vadat, nem hagyva sosem távozni a tisztásról, de engedve érvényesülni a "vadászatban" a lányt, hogy ha már kellően kifárasztotta Bambit, meg ő is elfáradt, akkor véget vessek a patás szenvedéseinek egyetlen határozott harapással. Aztán jóllakottan térünk vissza a hotelbe és némileg talán lenyugodva is, ami Anne-t illeti.
Nagyon örültem, hogy engem is megkeresnének, mondjuk Duncan azt tanította, addig ne higgyek senkinek, amíg nem bizonyított és utána se nagyon, szóval egyszer majd megszökök és megnézem, keresnek-e tényleg. Ha nem, akkor az nagyon ijesztő lesz... juj, ezt még át kell gondolnom. A futás és a nyuszikergetés jót tesz, élvezem, ahogy a tappancsaim a hóba süppednek, trappolok keresztül árkon-bokron, aztán megindulok de úgy igazán a nyuszi után, és nem teljesen szabályosan, de legyűröm. Jó-jó, még kicsi vagyok, nekem még szabad így csalni, nem? Ügyes vagyok? Komolyan ügyes vagyok? A szemeim vidáman csillognak, pici farkam veszettül csóválom, hogy alig bírok egyhelyben maradni. Emi néni még sose dicsért meg így. Hát én nagyon boldog voltam, arról is megfeledkeztem, hogy egyáltalán mi miatt jöttünk ki. Emi néni hirtelen megindult, utána kaptam a fejem, de a nyuszit nem engedtem, az az én zsákmányom, én ejtettem el, próbálja csak valaki elvenni, megküzdök érte! Aztán a szám is tátva marad, mikor előkerül egy fiatal őz, élve. Sokkal nagyobb és érdekesebb, mint a nyuszi, úgyhogy mikor felálltam, a tapsifüles elmenekülhetett, engem már a őzike foglalt le. Odaléptem hozzá. ~ Igen ~ mondtam halkan, de azért határozottan, aztán mikor elengedte, üldözni kezdtük, javarészt én, mert Emi néni hagyta nekem. Amikor eléggé kifárasztottuk, Emi néni elharapta a torkát, én pedig nagyot nyeltem, ahogy megéreztem a vér szagát. Esetlenül, és még szétszórtan kezdtem feltépni az állat hasát, de sikerült, és utána enni kezdtem. Amikor először ettem így, kihánytam, most már megszoktam, csak nem volt szabad gyorsan és sokat falnom. Miután jóllaktunk - vagyis én jól laktam, azt nem tudom, hogy Emi néninek mennyire lett tele a pocija -, visszamentünk a hotelbe.
Jó sok napig kerültem Duncant és nem nagyon szóltam hozzá, de már legalább értettem és nem haragudtam, csak nehéz volt.
A zárást ma éjjel (is) Evelyre hagytam, az elmúlt napokban vajmi keveset aludtam, szóval egyre nyúzottabb, zsémbesebb és fáradtabb lettem. A kutyának nem vallottam volna be, hogy a vérvonalammal szenvedtem. Több mint 130 évig az erőre voltam ráállva, erre annak smafu, helyette jött a sebesség. Tök jó. Király. Komolyan. De lassan begolyózok attól, hogy ha elkezdek valahova sietni, akkor egyszerűen spontán begyorsítok, és ha nem koncentrálok rá nagyon durván, akkor itt-ott felkenődök a falra. Lehet ultra nagy kiköpött rágókat kéne a csukám talpára placcsantanom, szexi lenne de talán hatásos. A farkassal semmi problémám nem volt, de az a képesség, mintha ki akarna nyírni... Hogy ez mennyire lehetett így, abból komoly demonstrációt is kaptam. Meg abból, hogy miért nem szabad nekem a gondolataimba révedni. Tényleg öngyilkosság agyalni. Mentem, mendegéltem, kivételesen gyalogszerrel tettem meg az orfeum és a hotel közötti távot, jól esett kiszellőztetni a fejem. Az utat se kellett figyelnem, vitt magától a lábam, amit nem realizáltam, az az volt, hogy egyre gyorsabban, míg én a megrendeléseken agyaltam. Meg még egy rakás más, nem publikus dolgon. Nem vettem észre, hogy hol végződik a járda és kezdődik az úttest, amin egyébként teljesen szabálytalanul akartam átkelni, de a halál számít kocsikra ilyenkor. Én, a figyelmetlen paranoiás, ha így folytatom még max két napot élek. Az újfent akaratlan begyorsításomnak az lett az eredménye, hogy a legbalfaszabb balekot meghazudtolva szambáztam ki egy fekete Volvó elé, amit egy röpke pillanattal később volt szerencsém totálisan testközelből megcsodálnom. Lökhárító, motorháztető, szélvédő, tető, hátsó ablak, csomagtartó, beton. Semmi nem maradt ki, üdvözletem, én meg Corvin vagyok, csini a lökhárítója. Mellesleg, hogy patent legyen az egész elcseszett helyzet, sikerült úgy esnem, hogy ripityára törtem a bal csuklóm... Még valami? De komolyan! Az orrom alatt morgolódva és szitkok hadát szórva minden négykerekűre, sofőrre és úgy általánosságban a világra tápászkodtam fel. Borda is repedt, fantasztikus! Ennél pazarabb az lett volna, ha egy mentő üt el... A pajzsom csak félig volt fent, remélem esetleg egy kóbor ütött el, és az lesz a hab a tortán. Az ép kezemmel kész voltam fegyvert rántani, ha annyiranagyondedurván gázos lenne a helyzet.
Elég fárasztó nap állt mögöttem ahhoz, hogy most kivételesen örüljek az ügyelet végének. Még meg sem szoktam teljesen, hogy tagja vagyok egy falkának és máris megéltünk egy egyesülést. Egyelőre most ezt próbáltam elfogadni és úgy élni, hogy ez ott van állandóan a tudatomban, de még elég nehéz volt. Az a szerencse, hogy Annabellet már az előtt is ismertem, hogy egyáltalán kacérkodtam volna a csatlakozás gondolatával. Sok volt számomra az ismeretlen arc és időnként még a kórházban is ilyeneken méláztam ahelyett, hogy a papírmunkával és néhány eset dokumentálásával törődtem volna. Mire ma jöttek leváltani, már úgy éreztem magam, mint aki zombivá változott és lassan már nyitott szemmel is képes elaludni. Az összeszedelőzködés után végül viszonylag hamar leértem a parkolóba, és némi ügyeskedés után a hideg ellenére is sikerült beindítanom a motort. Még ültem ott egy picit, vártam, hogy kellően felmelegedjen és a fűtés is beinduljon, aztán szép óvatosan kitolattam a számomra fenntartott helyről és az otthonom felé vettem az irányt. Annak azért örültem, hogy ott maradhattam és nem kellett beköltöznöm sehová sem. Az utóbbi hónapokban már egészen sikerült berendezkednem és megszeretnem az ottani kis világomat, szóval nem szívesen váltam volna meg tőle. Ezen járt az eszem, amikor a néptelen úton haladtam, meg természetesen azon is, hogy milyen csendes ilyenkor hajnalban a város. Szerettem, mert legalább most nem nyomta el a hatalmas zaj az összes érzékelésemet, bár azt is tudtam, hogy néhány órán belül nyitnak az üzletek és beindul az élet újra, ahogyan az lenni szokott. Mire ez bekövetkezik, én reményeim szerint már bőven az igazak álmát fogom aludni az ágyamban, kipihenve az elmúlt másfél nap fáradalmait. Igen, ennyi időt töltöttem el a kórházban, szerencsétlen Riley pedig bizonyára már nagyon hiányolt otthon. Már nem kellett rám sokat várnia… Vagy mégis! Olyan hirtelen történt minden, hogy még a fáradtságomra sem tudtam fogni a figyelmetlenségemet. Egyszer csak a semmiből tűnt elő a férfi, és mielőtt beletaposhattam volna a fékbe, már el is értem hozzá. A teste tehetetlenül, hatalmas puffanásokkal kísérve tette meg az utat a motorháztetőm és a csomagtartóm között, aztán mire megálltam, már a betonon landolt. Láttam a tükörből a lábát épphogy. - Ezt nem hiszem el… - mormoltam magam elé, miközben kicsatoltam a biztonsági övet és szabályosan kivágódtam az autóból. – Nem történhet meg már megint! – dünnyögtem továbbra is. Oké, legutóbb egy kutyát ütöttem el, most meg egy embert. Ez egy kicsit súlyosabb volt és őt nem is fogadhattam be úgy, mint a pórul járt ebet. Elég röhejes lett volna engesztelésképpen, azt hiszem. - Magánál van? – szólt az első kérdésem, mihelyt elértem a kocsi hátulját. Még az sem érdekelt most, hogy esetleg behorpadt-e valahol. Szerencsére a pajzsom lent volt valamennyire, így nem sokáig vittem túlzásba az aggódást, lévén, hogy nem egy egyszerű, jóval sérülékenyebb embert sikerült elütnöm ma, hanem egy farkast. Aki nem mellesleg a falkatársam volt immár, ha minden igaz. A nevét mondjuk nem tudtam, de nem ő volt az egyetlen olyan, akit ismeretlenként kezeltem továbbra is. - Hol fáj? – kérdeztem azért egy kicsit még mindig bűntudatosan, miközben leguggoltam mellé. Ránézésre még én sem tudtam megállapítani, hogy hol sérült meg, mivel orvos létemre sajnos ilyen képességekkel nem áldott meg a sors. Igazán kár. – Sajnálom, én… én nem is láttam, hogy mikor lépett le az útról… - szabadkoztam közben, és egyetlen percig sem zavartattam magam amiatt, hogy az út kellős közepén voltunk. Most nem volt forgalom, amit feltarthattunk volna.
A kérdés és a nő érkezése előtt egy pillanattal lettem gazdagabb két infóval: farkas és falkatárs, hát ez csúcs! Amilyen mákom van cserfesebb fajta és holnapra mindenki tudni fog erről a fiaskóról, más se hiányzik... - Megmaradok... - adtam tudtára, és az ép kezemre támaszkodva lassan felültem. Kissé meglepetten ráncoltam bűnbánó kérdésére a szemöldököm, mikor leguggolt mellém. Még mindig nem szoktam hozzá semmiféle felém mutatott aggodalomhoz, és erős a gyanúm, hogy nem is fogok, ami így van rendjén. - Pár bordám azt hiszem megrepedt és a csuklómnak annyi - emeltem fel a bal kezem, minden panaszt vagy fájdalmat mellőzve a hangomból, pedig az említett testrész égető fájdalommal hasogatott, pár szilánk kiállt belőle, vérzett és úgy lüktetett, mintha második szívet növesztettem volna pontosan oda. - Maga... gyógyító, igaz? - kérdeztem félig a helyzetem, félig a saját figyelmem néminemű elterelése végett. Emellett figyeltem az egyesítés után, hogy kik hova kerültek a ranglétrán, s reméltem, hogy jól emlékeztem rá, ha tévedtem... ennél jobban nem éghettem le előtte. Engem se érdekelt már, hogy hol tartottunk maszek traccs-partit, már elütöttek, ezt maximum a halállal lehet tetézni, az meg nem foglalkoztat, szóval maradhatunk felőlem. - Elhiheti, hogy nem öngyilkos merényletre készültem. - Megpróbáltam felállni, bár egy kicsikét szédelegtem és rém zabos voltam, amiért ilyen kezdő kölyök módon jutottam hozzá a sérüléseimhez. Ha ezt Cas megtudja... - És megköszönném, ha egy kicsit ki tudná ezt kupálni - utaltam újfent a csuklómra. Örültem, hogy nem ismert, különben ebből élből levehette volna, hogy én voltam a béna, bár ennek a veszélye még így se múlt el. - Azt pedig még inkább, ha edzené a reflexeit - tettem hozzá, zömmel azért, hogy ne legyek már túl kedves, rombolná a renomém.
Azt én is láttam, hogy megmarad, de ettől még nem lettem sem okosabb, sem nyugodtabb. Nem is értettem, hogy miként volt ez lehetséges, de talán kár lett volna ezen gondolkozni így hirtelen. Úgysem lennénk tőle előrébb, csak akkor, ha tennék érte valamit. Amit egyébként nagyon szívesen be is vállaltam volna, ha mutat némi együttműködést az elkövetkező néhány percben. Akkor talán tényleg eleget fogok tenni az orvosi kötelességeimnek, a gyógyítóról már nem is beszélve. - Rendben, azt helyre lehet hozni – bólintottam végül, és óvatosan megtapogattam egy kicsit a roncsolódott testrészt, ha nem húzta el a kezét. Ha igen, hát én igazán nem fogom ráerőltetni a segítségemet, de attól még kötelességemnek éreztem, hogy megpróbáljak valamit tenni érte, ha már az én hibámból következett be ez a baleset. Bár ebben még mindig nem voltam teljesen biztos, de felelősnek éreztem magam miatta, az tény. A körülményeken meg majd ráérek később is gondolkozni szerintem, emiatt igazán felesleges volt most aggódni, még ha a körülmények sokat el is árulhatnak. - Úgy van, és szívesen segítek felállni, ha akarja! – ajánlottam fel máris, mert nem lehetett valami jó a hideg betonon feküdni. Még így is fáztam egy kicsit, hogy nem volt rajtam kabát, pedig mindössze két perce lehettem idekint. – Meglátom, hogy mit tehetek az ügy érdekében! – mondtam végül. Természetesen segíteni akartam neki, ehhez nem is lehetett kétséges. Akkor is ezt diktálta volna a lelkiismeretem, ha nem én ütöttem volna el, hanem csak láttam volna, hogy baja esett. Így viszont főleg felelősséget éreztem a dolog miatt, ilyenkor pedig általában nálam győz a kötelességtudat, még akkor is, ha nem volt olyan szimpatikus így elsőre. - Megnézném, hogy maga hogy állna a reflexeivel egy másfél napos orvosi ügyelet után – mondtam összehúzott szemekkel. – Úgyhogy ezek után én meg azt köszönném meg, ha visszafogná magát és legközelebb igyekezne egy kicsit foglalkozni a képességeivel – fűztem hozzá, mert így már kezdtem érteni, hogy miért tűnhetett fel előttem olyan hirtelen és gyorsan, mikor előtte még nyoma sem volt. Én is képes voltam erre, és mivel farkas, némi értelmet nyert most már számomra. Így legalább tudtam, hogy szokásomhoz híven most sem szenderedtem el vezetés közben, amikor felbukkanhatott volna előttem. Nem élhettem meg csupán úgy, mivel tényleg ez történt, és ez valamelyest megnyugtatott. - Elvigyem vagy kocsival van? – kérdeztem végül egy halk sóhajtást követően és már el is fogadtam, hogy még mindig nem feküdhetek le. Persze így amúgy sem tartottam valószínűnek, hogy vezetne, de azért felajánlottam, nehogy azt higgye, hogy tehetetlennek nézem.
Hagytam, hogy megnézze a csuklóm, hogyne hagytam volna? Ennél nagyobb kárt már csak a letépésével lehetne okozni. Nem dobta magát hanyatt a csúnya sebtől, így valószínűleg látott már pár csúnya sérülést, ha pedig annyi bűntudat volt benne, hogy megáll, miután elütött, csak nem akar még pluszban szadizni! Ha igen... volt nálam fegyver. Mint az pedig rövidesen kiderült, jó volt a sejtés: gyógyító. Mázli! Legalább ennyi az egész elcseszett esetben. Biccentettem és elfogadtam a segítséget - szolgálj és segíts Gyógyító! Még egy csorba az egómnak, de ha onnan nézem, hogy ezzel kiszolgál, egy fokkal jobb, bár csak magamat áltatom, tudom. De akkor is! A nem túl kedves reflexes megjegyzésemre csípőből jött tőle a válasz, mire az égre emeltem elsőre a tekintetem, amolyan: nem az én saram, nem én kértem, hogy még vezessen. A következő mondat viszont öv alá ment, amitől bosszús-sértetten felmordultam, horkantam, mint akit minden jog és alap nélkül felképeltek. Tátogtam, mint egy partra vetett hal nagy méltatlankodva. - Én foglalkozok vele! - fortyantam fel nagyjából egy sértett kamaszt idézve. Utáltam, gyűlöltem, ki nem állhattam, ha gyengeségen, sutaságon, ügyetlenségen kaptak, ez minden esetben olyan tyúkszem taposó mutatvány volt, amire élből átkapcsoltam sündisznó-védekezésbe. Szúrtam. - Csak nem mindenki olyan tökéletes, hogy egyik napról a másikra át tudjon szokni. De önnek nyilván minden gond nélkül menne egy tök más képesség elsajátítása, mint amihez hozzá volt szokva - tettem hozzá epésen, puffogva. Zsémbes és harapós lettem, ha valami nem ment, ha pedig erre még pluszba fel is hívták a figyelmem, az volt a hab a tortán, a tüske a mancsomban. A kérdésre ránéztem egy kissé összehúzott szemmel. - Valószínű, hogy kivetődtem volna lábbusszal, ha kocsival vagyok. - A hangomban egyáltalán nem leplezett gúny hullámzott. Szússzantottam egy nagyot és a szőke haj rovására írtam inkább ezt a kérdést. - Borzasztó hálás lennék, ha kidobna a Hotelnél - mondtam végül túljátszva a hálálkodót. Tikkeltem, amikor a saját balfaszságomból, mások különösebb közreműködése nélkül sérültem meg, bénáztam el valamit. Ennél cikibb nincs. Annál meg pláne, hogy 154 évesen nem boldogulok a vérvonalképességgel, még ha csak nemrég is kaptam. Le tudnám nyúzni a bőrt a képemről minden gond nélkül jelenleg.
Láttam, hogy sikerült belegázolnom a férfiúi büszkeségébe, vagy legalábbis az egójába, de nem éreztem rosszul kivételesen magam miatta. Néha le kellett törni azokat a bizonyos szarvakat, ráadásul így nem is az én hibám volt, hanem az övé. Azt meg sosem szerettem, ha megvádoltak olyasmivel, amihez az égvilágon semmi közöm nem volt. Az már nem az én hibám, hogy nem láthattam előre, hogy be fog következni. Ha így lett volna, akkor nyilván egyből beletaposok a fékbe és nem lesz baja a kocsimnak sem. Jóval költséghatékonyabb megoldás lett volna, de ezt már fújhattam. Egyébként nem vagyok rosszindulatú nőszemély, de ezek után már bántam, hogy nem vagyok önzőbb, mert akkor helyette biztosan a sérült autómat vizsgálgatnám, ehelyett meg itt guggolok mellette az éjszaka közepén a hidegben és még morog itt nekem. Mint egy hisztis kölyök! - Nem úgy tűnik! – néztem rá rosszallóan, bár nem az én feladatom volt sem megítélni őt, sem tanítani. Örültem is neki, mert nem szívesen próbáltam volna kioktatni olyat, aki ennyire önfejű és makacs és csak magával törődik. Legalábbis az eddigi viselkedéséből nekem nagyon ez jött le, az már más kérdés, hogy talán tévedhettem is. Én sem vagyok tökéletes, hajlamos voltam az első benyomás alapján ítélni, ami jelen esetben nem volt a legjobb. - Nyilván… - hagytam rá inkább, miután sikerült felállítanom őt a betonról. Inkább nem idegesítettem fel magam rajta, pedig legszívesebben itt hagytam volna, aztán menjen úgy, ahogyan tanulta, a csuklójával meg csináljon azt, amit akart. Kivételesen az is lehet, hogy csak egy egészen kicsit éreztem volna rosszul magam amiatt, ha a sorsára hagynám. Valószínűleg Castor nem örülne neki túlzottan, de ez most cseppet sem érdekelt. Ha nem tiszteltek meg azzal a jó modorral, ami elvárható lett volna egy másik emberi – olyasmi – lénnyel szemben, akkor nekem miért kellett volna segítenem rajta? Jó, tudom, felesküdtem rá, de a pesztrálásra valahogy nem. - Gondolom, fáj az igazság, de nem az én tisztem megítélni. Azt viszont nem hagyhatom szó nélkül, ha veszélyeztet másokat is. Ha nem én vezettem volna, akkor mit csinál? Megöli az embert, aki segítene magának? – erre leginkább csak a vérmérsékletéből következtettem, amit eddig mutatott irányomba. – Rosszabb, mint a pácienseim többsége! – forgattam a szemeimet kelletlenül, kissé talán bosszankodva. – Nézze, én nem vagyok médium, hogy tudjam, esetleg a kocsijához akart-e átkelni a túloldalra az úton, vagy tényleg gyalog volt! – vágtam hozzá kicsit sértetten, amiért komplett idiótának nézett. – Én is hálás lennék, ha moderálná végre magát, ha már képes vagyok ellátni éjnek idején, holott legszívesebben kialudnám magam rendesen. Fáradt vagyok és értékelném, ha figyelembe venné, hogy én teszek szívességet magának és nem fordítva. Ha ennyire megterhelő felnőttként viselkednie, akkor szóljon és útjára engedem! – vontam meg végül a vállaimat. Nem szívesen tettem volna meg, de nem voltam most erre hangolva. Ha menni akar, hát nem fogom beerőszakolni a kocsimba, de rajta múlt, hogy mit választ. Ha jönne, akkor szívesen besegítem az anyósülésre, ha nem, akkor meg máris szállok be, mert kezdtem kihűlni.
Mordultam egyet, mert sajnos én is tudtam, hogy nem mutathatok fel eddig valami nagy sikereket a vérvonal terén, de basszus, nem kell az orrom alá dörgölni! - Nem ölöm meg - feleltem dohogva. Nem vagyok hülye, maximum akkor tettem volna el láb alól, ha már haza fuvarozott. Meg amúgy is, ez egy kisváros, eltűnik egy ember, tízen kezdenek sipákolni minimum, hogy jaj, mi lett vele? Mi lett volna? Elpatkolt, ez van, az emberekkel gyakran megesik és még így is képesek túlnépesedni, kérdem én, hol itt akkor a baj azzal, ha én csak a természet rendjét próbálom helyreállítani? A patkányokat is irtják, ha elszaporodnak. - Legalább edz - jegyeztem meg félhangosan, utána úgyis csak néma felháborodással hápogtam. Illetve a szövegelése elejével még úgy nem is volt bajom - minden gond nélkül elengedtem a fülem mellett, hol érdekel engem mások baja? -, de az utolsó mondat! Ha erre rávágom, hogy igenis felnőttként viselkedek, egyrészt azt hiszem hazudnék - sose ismerném be -, másrészt csak fokoznám a rólam kialakított képét. És most mi? Kezdjek duzzogni? Na, ezért utálom én, ha valakire, vagy segítsége szorulok. Szar és kezelhetetlen helyzet, hogy az istenbe tudja ezt bárki is méltósággal viselni? Rohadt megalázó! Csak azért is kussoltam... egy darabig. Belavíroztam vagy inkább lavíroztattam magam az anyósülésre. Nem ment el az eszem, ha haza visz, ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Tüntetően hallgattam még akkor is, amikor ő beült a volán mögé, igazából feltett szándékom volt egy életre némasági fogadalmat kötni vele szemben, pedig elsősorban a saját bénázásom dühített. - A dokiknak kötelessége a megelőzés elősegítése? - kérdeztem pár perces hallgatást követően. Nem akartam direktbe még segítséget kérni, mert az mindennek a teteje lett volna, szóval menjünk neki kerülőúton, amit talán az önérzetem is túlél, a farkasoméról nem is beszélve! Ha igent mondott rá, folytattam. - Akkor nem ír fel valami tuti receptet a dolog krónikussá válása ellen? Ha nemet mondott vagy intett, akkor kurvára megszívtam és befogtam. Muszáj valahogy kiküszöbölnöm ezt a csorbát, mert több mint durva és tűrhetetlen.
Nem mondtam inkább semmit arra, hogy nem ölt volna meg egy embert, ha abba fut ilyen formában bele, mert én nem voltam erről teljesen meggyőződve. A mentalitása alapján, amit eddig láttam belőle legalábbis, simán kinéztem a férfiból. Szerencsére, amilyen szendének tűnök, olyannyira nem jellemző rám a naivitás. Nyilvánvalóan szoktam igyekezni megtalálni másokban a jót, de nem ringattam magam soha abba az álomba, hogy mindenkiben maradéktalanul ott van. Sajnos nem volt, voltak közöttünk olyanok is, akik gondolkodás nélkül oltottak ki egy életet. Az előttem ücsörgő sem tűnt másnak, így arra jutottam, hogy jobb vele vigyázni. Bár nem hiszem, hogy különösebben értékelte volna az Alfánk, ha kárt tesz bennem, mikor én csak segíteni próbáltam. Valószínűleg abban az esetben ez nem is így jutna a fülébe, de inkább nem gondolkoztam most ilyeneken. - Hát persze! – forgattam csak a szemeimet az edzéssel kapcsolatos megjegyzésére. Egyre jobban kezdett felbosszantani, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy jobban háborogjak, mint ahogyan ő tette. Igazán sértett, hogy nem volt képes egy kis hálát mutatni irányomba, hiszen itt is hagyhattam volna akár szó nélkül, aztán tudjon rá a szerencsétlenségére. De nem, én túl lelkiismeretes voltam hozzá, így hát megálltam. Úgy látszik, hogy meg is lett az eredménye, a nyakamba kaptam egy nagyra nőtt gyereket. Mivel nem szólt semmit, így én sem túráztattam magam feleslegesen. Helyette csak segítettem neki beülni, ha egyáltalán hagyta és nem próbált meg úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne. Felőlem persze azt is játszhatta, de én tudtam, hogy nem csak egy karcolás lett rajta, ez nyilvánvaló volt már akkor, amikor először megtapogattam a csuklóját. Szépen eltört, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, ráadásul egyéb fájdalmai is voltak ugyebár. Nem most kellett hőst játszani, és ha mégis megpróbálta, akkor összeszedtem a maradék energiámat is egy kis ráhatással én magam raktam be a kocsiba. - Tudja, a viselkedéséről egyre inkább egy hisztis gyerek jut eszembe! – mondtam némi hallgatás után, amikor már én is bent ültem a kocsiban, és elindultunk a hotel felé. Szerencsére újabb hallgatás és reakció nélkül töltött perc után végre megszólalt. Már kezdtem azt hinni, hogy inkább leharapta a saját nyelvét, minthogy bármit is szóljon hozzám. Nem szerettem az ilyen nagy makacsságot, de most mégis kénytelen voltam elviselni. Ráadásul a saját kocsimban! Kész agyrém… - Ha betegségről van szó és hozzánk fordulnak, akkor mondhatni igen – féloldalasan felé pillantottam, arcomon gyanakvás árnya suhant át. Nem nagyon értettem egyelőre, hogy mire akart kilyukadni, csupán halvány sejtéseim voltak ezzel kapcsolatban. Mint már mondtam, nem vagyok médium és ilyen sok ledolgozott óra után már az agyam sem az igazi. – Ha jól gondolom, azt akarja kérni, hogy segítsek magának a képességeit kordában tartani. Jól értem? – kérdeztem végül, mert a második kérdése hallatán már kezdtem érteni, hogy hová akart kilyukadni. Persze az is lehet, hogy tévedtem, megesik. De jobb tisztázni az ilyesmit, nem?
A hisztis gyerek dologra élesen beszívtam a levegőt, nagyot sóhajtottam és visszanyeltem egy igencsap epés és kicsit se szívmelengető megjegyzést. Gondolatban pedig vállon lapogattam magam: jó fiú.Csak azért kötöttem csomót a nyelvemre, mert sérült voltam és jelenleg ő volt az egyetlen a közelben, aki hazavihetett. Ettől nem éreztem magam jól, de hát... a közérzetem a helyzetre nézve járulékos veszteség. Ráadásnak még kerülőúton ugyan, de grátisz segítségre szorultam, és ha már ilyen szépen egymásba botlottunk, hátha tud még plusz pontokat szerezni nálam. Oké, én vagyok a rászoruló, tudom, de ezt annyira ledegradáló lenne magammal szemben beismerni, hogy inkább hagytam is a fenébe. Kissé türelmetlenül vártam a válaszát, amikor pedig megkaptam, nem mondhatnám, hogy felhőtlenül boldog voltam. Igen basszus, pontosan erre gondoltam, de miért kellett ezt ilyen nyíltan kimondani? Elég gáz magamban lezongorázva is, nemhogy így! Jobb lett volna megtartja magának és csak ráérti a dolgot, a jelek szerint nem hülye hála a jó égnek, úgyhogy ha lehet, ezt a továbbiakban ne mondja el újra. - Igen - böktem ki végül, minden lelkesedés nélkül. A kényszer nagy úr, és nem vagyunk jó viszonyban. - És úgy, hogy senki ne tudjon róla - tettem még hozzá a biztonság kedvéért, továbbra is rühellve az egész helyzetet, majd rá néztem. - Nos? Nem volt él a hangomban, amit érezhetett felőlem, az a nyilvánvaló tény volt, hogy gyűlöltem segítséget kérni, az a gyengeséggel egyenlő és azzal, hogy valamit képtelen vagyok önerőből megoldani. Ez nem csak az egóról szól, egyszerűen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor folyamodtam eddigi életem során ilyesmiért. Nagyon nem csíptem az ilyesmit, egy hajszál választotta el a kiszolgáltatottságtól, amit ha még egyszer át kell élnem, komolyan öngyilkos leszek inkább.
Igen, most már szándékosan piszkáltam, hátha befejezi végre ezt az ostoba viselkedést és úgy csinál, mint aki elég felnőtt már hosszú évtizedek óta. Azért nem volt olyan fiatal, mint egy kölyök, az lett volna a minimum, hogy éretten viselkedik és nem hiszi azt magáról, hogy ő a kiskirály, én meg azért élek, hogy őt szolgáljam. Mert ez távolról sem volt igaz, ugyanis én tényleg értük voltam, viszont nem kizárólag az ő szolgálatára lettem a falka tagja. Úgyhogy ezt jó lett volna, ha ő is pontosítja magában, még ha én most nem is kezdtem bele, hogy kiselőadást tartsak ezzel kapcsolatban. Azt hiszem, hogy nem sok értelme lett volna az ő esetében. Egyébként a végén már egyáltalán nem azért kérdeztem vissza, mert még mindig kötekedni akartam, hanem inkább a pontosítás kedvéért, nehogy véletlenül félreértsek valamit. Az olyanokból mindig kellemetlen helyzetek sülhetnek ki, most pedig nem vágytam semmi ilyesmire. Ha kéri, akkor szívesen segítek, ha nem, akkor meg így járt, majd meg fogja oldani maga. Nagyfiú, csak ezt tudomásul is kéne vennie és nem avanzsálni át egy tinédzsernél, vagy még annál is rosszabbá. Egyelőre nem volt túlzottan jó benyomásom róla, de talán még volt esélye, hogy tegyen ellene. Nem mintha abba a hiú ábrándba ringattam volna magam, hogy ez őt egyáltalán érdekli is, de na! - Nem értettem soha, hogy a férfiak miért tartják megalázónak, ha segítséget kell kérniük! – válaszoltam először csak ennyit, a sürgető kérdést pedig elengedtem inkább a fülem mellett. Közben én is felé pillantottam, és mivel ő is éppen így tett, ezért a tekintetünk találkozott. Fél szemöldököm egy kicsit megugrott, végül beletörődő sóhajt hallattam. – Rendben, talán segítek. Mondjuk, azt nem tudom, hogy miért nem a teremtőjét kéri erre. Elhiszem, hogy szokatlan az új képesség, de ebben neki kéne segítenie, nem? – én úgy éreztem, hogy a kérdésem logikus. Ráadásul nem visszautasítottam még most sem, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, hogy mi vitte rá arra, hogy egy gyakorlatilag idegentől kérjen segítséget a saját teremtője helyett. Ez nekem kicsit fura volt, de már semmin nem kéne szerintem meglepődnöm. - Egyébként azt már most tisztázzuk, hogy még soha nem csináltam ilyet. Nem volt dolgom kölykökkel vagy másokkal, akiket tanítanom kellett volna. Utoljára akkor voltam falka tagja, amikor még én is épphogy be lettem harapva, szóval ebből kifolyólag ez talán érthető is – vontam meg a vállaimat egyszerűen, mert nem akartam én túlmagyarázni, csak azt akartam, hogy tiszta legyen előtte a helyzet és mindennek úgy induljunk neki. – De ettől függetlenül még megpróbálhatjuk, ha hajlandó rá, hogy csinálja, amit mondok és nem fog hisztizni és duzzogni, ha kritizálni merem. Ez így rendben? – szegtem fel a fejemet. Lehet, hogy kedves vagyok és figyelmes, és nem éppen egy tipikus vérengző vadállat, de ettől függetlenül az eszem még a helyén volt és nagyon utáltam, ha kihasználtak.
- Azt nem tudom, hogy ki miért tartja annak, max a magam nevében beszélhetek, de azt se most. Nem fogok kiselőadást tartani arról, hogy mit miért tartok olyannak, amilyennek. legyen elég annyi jelenleg, hogy rühellek segítséget kérni. A pillantásunk találkozott - húú, tiszta romantikus! -, a tekintetem pedig ugyanolyan érzelemmentes és rideg volt, mint eddig. Benne van, hogy segítsen, nagyszerű, bár az a "talán" nem tetszik, de már így is előrébb vagyok, mint amikor elcsapott. Azt viszont megint csak nem tudom bazsalyogva fogadni, hogy feszegeti a Teremtőtől-kéne-segítséget-kérnem dolgot. Ez már megint csak olyan téma, amit ha lehet, messzire kerülök, már csak azért is, mert újfent magamat kéne magyarázni, az pedig továbbra se vált a hobbimmá. - Hanyagoljuk ezt. Legyen elég annyi, hogy megvan az okom. - Kivételesen még a hangszín se volt bunkó, azt viszont érzékeltettem vele, hogy erről több szót nem szeretnék. Nagyon nem! Hallgattam a további feltételeit, illetve, hogy mit tud nyújtani, hogy mennyire nem járatos az ilyesmiben. Az utat néztem, úgy figyeltem a szavaira, majd végül biccentettem. Gyakoroltam már villámmal, de... sokkal másabb a mostani helyzet, edzés közben potenciális célpontként tekintek a másikra, nem azt figyelem, hogyan használja a vérvonalképességét, elég ilyen tekintetben magamra odafigyelni. A másik akkor érdekel, ha ki tudom lesni, hogy mi jelzi, ha a képességéhez nyúl, ettől viszont én még nem tudom, hogyan kontrolláljam. Új a farkasom, de a koromból is fakadóan már nem kölyök, így erősebb, mintha egy kicsit kaptam volna, szóval a képessége se újszülött szinten áll. Ez jó is, máskülönben tényleg hasznavehetetlen lennék, így azonban ön- és közveszélyes vagyok, ami nem poén akaratomon kívül. - Oké, akkor most az elején elmondom, hogy dühös leszek, mert kétlem, hogy egyből menni fog, de nem önre fogok haragudni. És remélem nem túl érzékeny a lelke, mert ilyenkor hajlamos vagyok káromkodni is. Emellett - megint rá néztem - nagyra értékelném, ha kiterjesztené az orvosi titoktartást ezekre a gyakorlásokra is. Vagy csak gyakorlásra, ha egy alakalom esetleg elég lenne. - A szétroncsolódott csuklómra néztem. - Végezetül: rühellek tartozni, de törlesztem az adósságaim - kivéve Castorral szemben... szerintem soha az életben nem fogom tudni leróni az adósságom felé -, szóval nem várom, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül segítsen. Olyan úgyse létezik, hogy valaki önzetlenül, szívjóságból segítsen. Ha mégis, nos akkor az illetőnek nincs kint mind a négy kereke, zakkantakkal pedig nem foglalkozok. - Viszont ha a bolondját járatja velem, kihasználja a helyzetet és megszívat, vagy szétkürtöli... gondolom azt sejti, hogy nem vagyok a felebaráti szeretet lovagja, nem hülye. Azt hiszem, minden lehetséges pontot átvettünk. És ez nem fenyegetés volt a végén a részemről, egyszerűen úgy tartottam fairnek, hogy ha már segít, akkor szólok róla. Egyébiránt nem néztem ki belőle, hogy aljas lenne, de az élet pofán talált már párszor ahhoz, hogy ne tételezzek fel sok jót másokról. Magamról meg tudom, hogy nem vagyok az, szóval itt zárjuk is a kört.
- Értem – válaszoltam én is legalább olyan lényegre törően és semmitmondóan, mint ő nekem az előbb. Bár én ennyiben nem tudtam hagyni, fáradtság ide vagy oda. – Akkor sokkal okosabb nem lettem most sem… - állapítottam meg nemes egyszerűséggel, kicsit még a vállaimat is vonogattam így vezetés közben. Az a helyzet, hogy kedvem lett volna most belekötni, pedig alapvetően nem vagyok az a kötekedős fajta. Talán ő hozta ki belőlem az udvariatlan viselkedésével, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kimerült voltam ahhoz, hogy jól viseljem az övéhez hasonló megnyilvánulásokat irányomba. - Ha maga mondja – újabb vállvonogatást kapott részemről. Még mindig nem értettem, hogy miért kellett inkább egy vadidegenhez fordulnia, mint a saját Teremtőjéhez, de talán lényegtelen is. Nem támogattam az ilyesmit, még ha szívesen is segítettem neki. Ez számomra csak egy dolog volt, az meg egy másik lapra tartozott, hogy mennyire értettem ezzel egyet és mi volt a valódi véleményem róla. Láthatólag ez őt nem érdekelte, én meg csak úgy nem szoktam megosztani másokkal, ha éppen nem a szakmai véleményemre kíváncsiak. Ez a mostani egyértelműen személyes lett volna, és benyomásaim szerint nem szerette sem a kritikát, sem a mások által gondolt dolgokat meghallgatni. Vannak ilyen emberek sajnos, nekem meg naná, hogy pont egy ilyenbe kellett most belefutnom! Persze Faye, így az éjszaka közepén! Annak azért örültem, és talán valahol értékeltem is, hogy amíg én beszéltem, addig hallgatott és nem szólt közbe. Biztosra veszem, hogy akkor most sutba vágva az eskümet, kiraktam volna a kocsiból anélkül, hogy segítettem volna rajta. Már most tudtam, hogy megtorolná rajtam, pedig holnap, higgadt fejjel biztosan szívesen nyújtanék neki segítő kezet. Valószínűnek tartottam, hogy akkor már nem kéne neki, most meg elég kiszolgáltatott állapotban volt hozzá, hogy mégis elfogadja. - Jó tudni! – biccentettem, jelezve, hogy nyugtáztam az elhangzottakat – Ne aggódjon a lelkivilágom miatt, sok olyat átéltem már, amit más nem, vagy maga elképzelni sem tud rólam, így első ránézésre – közöltem határozottan, de nem fellengzősen. Nem csak az erőszak látványa volt az, amely megedzhetett egy nőt. Az elesettek, a segítségre szorulók látványa is éppen eléggé keménnyé tudott tenni minden orvost évek múltán, én sem voltam ez alól kivétel. Sem a káromkodástól nem botránkoztam meg, sem a vér látványától, bár azt hiszem, hogy ez az én szakmámnál természetes volt. – Azt hiszem, hogy ezt már megbeszéltük! – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, fél szememet pedig én is rajta tartottam még a továbbiakban is. - Igazán kedves, hogy így felajánlkozik, de én meg nem az a típus vagyok, aki csak akkor tesz valamit, ha kap ellenszolgáltatást is érte. Tekintse szívességnek, és ha egyszer nekem is arra lesz szükségem, akkor az adósom lesz. Megfelel? – szegtem fel komolyan az államat, és ezúttal nem néztem rá. Érzékeltem, ha felém fordította a tekintetét, ám az enyém továbbra is maradt az úton. Legalábbis egészen addig, amíg be nem fejezte a mondandóját. Akkor halk nevetést hallattam, és ezúttal már felé is fordítottam a fejemet néhány másodpercre, tekintetem kissé hitetlenkedővé vált. – Ha komolyan ezt nézi ki belőlem, akkor elég rossz emberismerő lehet – állapítottam meg, mindenféle bántó él nélkül. – Nem szokásom szétkürtölni mások dolgait, ahogyan az sem, hogy hülyét csináljak abból, aki segítséget kér tőlem. Nem ez a típus vagyok, és ha ilyennek tűnök, az elég szomorú – csóváltam a fejemet rosszallóan. - Egyébként Faye vagyok! – mutatkoztam be csak úgy mellékesen, hogy legalább szólíthasson valahogy, ha már gyakorolni fogunk a későbbiekben a jelenlegi helyzet szerint.
Örültem, hogy nem feszegette tovább a miért-nem-a-teremtőm-edz kérdéskört, így eszem ágába se volt erről tovább beszélni. Így legalább rátérhettünk a lényegre, aminek nem örültem sokkal jobban, de szükség helyzet… Muszáj megtanulnom minél előbb bánni ezzel a vérvonallal, egyfelől mert égő, hogy bénázok, másfelől, mert most még csak elütöttek, de ki tudja, mi lesz később, és itt nem kifejezetten a saját irhámat féltettem elsősorban. Amikor azt magyarázta, miért ne féltsem, és a borzalmakról beszélt, szinte vártam, hogy azt mondja, hogy olyasmiket, amiket elképzelni se tudok, de szerencsére nem ez lett a végkifejlet. Nos, igaz, valóban nem néztem ki belőle, hogy olyan brutális élete lett volna. Nem kezdett el felvágni az élményeivel, ami újabb negyed-pirospont, a hangjából viszont éreztem, hogy azért tudna ő is mesélni. Ki tudja, talán majd egyszer oda is eljutunk. – Mmmmeg – néztem rá a szemöldököm ráncolva. Nem léteznek jótét lelkek, ő sem az, mégse éreztem, hogy hazudna a segítséget illetően. Meg szívesség? Ugyan már, olyat senkit se ad, és lám, ő is „visszakéri”, ha olyan lesz. Na, ezt már el tudtam hinni minden gond nélkül. – Csak kiábrándult – helyesbítettem. – Nem személyes. Másról se feltételeznék jobbat – vontam vállat. – De ha tényleg olyan, amilyennek mondja magát, akkor ez életem legszerencsésebb balesete. Ezt akár bóknak is vehette, tőlem ennél virágosabbat amúgy se nagyon remélhetett senki, egy vadidegen meg aztán pláne! Úgyhogy a korábbi zabosságom után most kifejezetten cukorfalat voltam. Hangsúlyozom: magamhoz képest! De ezt úgyis csak az tudhatta, aki nagyon ismert. Ilyenből volt egy kisebb maréknyi és slussz. – Duncan – mondtam én is a nevem, aztán eszembe jutott, hogy Corvint akartam mondani, de így jártam, visszavonni, hevesen hebegve-habogva módosítgatni nem fogom. Eléggé elfáradtam én is, így egy sóhajnyiba hagytam az egészet. – Mikor ér rá a leghamarabb, Faye? – kérdeztem, s már csak azért is ejtettem ki a nevét, hogy gyakoroljam. Közben némileg laposakat pislogva vettem tudomásul, hogy bizony hamarosan a hotelhez érünk. Otthon, édes otthon! És mehetek is egyből a gyengélkedőbe, csuklót helyre rakatni. Csodás lesz, alig várom, hogy valami hihető és igaznak tűnő mesével rukkoljak elő. Remélem Ems azért már üzemképes, ő talán nem faggat. Faye-től csak fuvart és edzést kértem, emellett ha tényleg olyan kimerült, lehet mindkettőnknek jobb, ha nem ő próbál helyretenni. – Hátul, az épület mögött tegyen ki – mondtam, fáradságom pedig enyhén átszivárgott szavaimba, s habár nem tettem hozzá, hogy „kérem”, a hangsúly azért olyan volt.
Örültem neki, hogy sikerült olyan megállapodást kötnünk, ami mind a kettőnknek megfelelt. Még egy halvány mosolyt is kapott cserébe a válaszáért, bár inkább az útra koncentráltam és nem rá. Nem lett volna jó buli, ha megint valaki a kocsim elé ugrik, ma már másodjára. Kaparhattuk volna össze az illetőt ezúttal már kettesben. Ez kicsit javított a helyzeten, de jobb az elővigyázatosság, főleg olyankor, amikor lassan már nyitott szemmel merülök álomba. - Akkor ezt tisztáztuk! – mondtam végül elégedetten. Tényleg nem éltem volna vissza a kérésével, legszívesebben egyszerű szívességként könyveltem volna el, mert én ilyen vagyok. Ám a viselkedéséből azt a következtetést vontam le, hogy ő nem ilyen és a világában más sem, szóval nem akartam csalódást okozni. Azt amúgy sem szerettem soha, borzasztó érzés volt. Egyébként is, talán még hasznát veszem egyszer ennek az adósságnak, hiszen soha nem lehet tudni, hogy mit hoz számunkra a jövő, igaz? Talán leszek szorult helyzetben a nyugodt kis életem ellenére is, és akkor majd kell az a segítő szándék tőle. - Igen, arra már magamtól is rájöttem, hogy kissé bizonytalan mindenkivel szemben – legalábbis sejtettem, ugyanis személy szerint én tényleg nem ártottam neki. A gázolást leszámítva természetesen, bár az is szerintem inkább volt az ő hibája, mint az enyém. Ezt azért bölcsen inkább csak magamban jegyeztem meg és vele csak a feltételezéseimet közöltem a személyiségével kapcsolatban. Ok nélkül amúgy sem szokott senki ellenséges lenni a másikkal, ha egy falkába tartoznak. Én meg aztán ugyan segítőkész típus voltam, és abból sem űztem játékot, hogy másoknak keresztbe tegyek. Sosem értettem az ilyen embereket… - Akkor ezt most bóknak veszem! – nevettem el magam önkéntelenül is a szóhasználat miatt. A balesetet és a szerencsét nem volt szokás nálam egy mondatban emlegetni, de ez volt a mai estén az első kedvesnek mondható megjegyzése, úgyhogy eltekintettem most ettől az apróságtól. Talán tényleg hasznomra fog még válni ez az új ismeretség, ha mást nem, hát megismerkedtem a falkának egy újabb tagjával. Nem volt az hátrány, ha tudok kihez fordulni vész esetén. Ugyan segítséget kérni én sem szerettem, de gond nélkül megtettem, ha szükségét éreztem. A falka meg amúgy is arra való, hogy segítsük egymást, legalábbis a Teremtőm nekem így tanította. Hogy itt mik a szokások még mindig nem sikerült teljesen kitapasztalnom, de idővel majd menni fog ez is. - Hm… - gondolkozva meredtem magam elé a kérdését követően, ám elég hamar sikerült meghoznom a döntést, amit közöltem is vele. – Holnap szabadnapos leszek, úgyhogy délután ráérnék, amint felkeltem – mivel nem tudtam pontosan megmondani, hogy ez mikor lesz, tekintve az igencsak késői fekvést, így olyan időpontot akartam, amikor már biztos, hogy fent leszek. – Mondjuk öt óra körül? – vetettem fel. Mondjuk nem tartottam valószínűnek, hogy én ilyen sokat aludnék, mert nem szoktam. Azt viszont nem tudhattam, hogy neki miféle elfoglaltságai lesznek a holnapi, illetve a mai nap folyamán. - Értettem! – bólintottam a kérés hallatán, és amikor elértünk a hotelhez, akkor a hátsó részhez fordultam a kocsival. – Akkor találkozunk délután, ha minden igaz – mosolyogtam rá, még ha ő az ilyesmit nem is értékelte. Nekem akkor is szokásom volt a kedves gesztusok szórása. – A kezét pedig mindenképpen nézesse meg még most! Jó éjszakát! – búcsúztam végül, és ha kiszállt még megvártam, amíg bemegy. Csak ezt követően vettem hazafelé az irányt, hogy én is megpihenjek egy kicsit.
- Bizalmatlan - újabb pontosítás. Nem volt mögötte kioktató szándék, bár a szó üresen, érzelemmentesen csengett, így annak is vehette. Annyi az egész, hogy szeretem, ha ilyen téren viszonylag tiszta képet festenek le rólam. Én teljesen biztos vagyok mindenkiben, csak az esetek nagy részében negatív értelemben. Ezt nem tartottam feltétlenül erényemnek, de az is tény, hogy eddig még egyszer sem bántam meg, hogy ilyen bizalmatlanul állok a világhoz - elégszer kicseszett velem hozzá. Az, hogy Faye esetleg valóban kedves lenne alapjáraton... nem fogom az ellenkezőjét hirdetni, de elhinnem se kötelező. Mindenesetre ugyanúgy fenntartásokkal kezelem, mint a környezetemben lévők javát. Biccentettem arra, hogy bóknak vette. Jól tette, úgyse szoktam szórni az ilyesmit, a ritka alkalmakkor is csak burkoltan, de úgy tűnik, ő be tud látni emögé. Dunsztom nincs, hogy ennek most örüljek, vagy bosszankodjak miatta, de fáradt voltam már ahhoz, hogy ezt is kitaláljam. Az edzés(ek?) alatt kétlem, hogy kapna akár hasonlót is, ismerem magam: ha most mufurc voltam - főleg az elején -, akkor ott a legszúrósabb sündisznót is meg fogom szégyeníteni, a haragomról mértékéről nem is beszélve! Nem lennék a helyében, az ziher. - Megfelel - bólintottam rá az időpontra és a magam rém visszafogott módján örültem, hogy már holnap időt tud rám szakítani. - Annyi még, hogy véletlenül se a hotelben gyakoroljunk. Inkább valami madár-se-járja helyen. - A korábbiak tükrében ez aligha lephette meg, több igényem meg amúgy se volt. Tanuljam meg minél előbb és minél jobban használni ezt a képességet és boldog leszek, eskü! - Így van. Találkozzunk az orfeum hátsó bejáratánál. Onnan majd mondom az utat, tudok egy jó helyet - tettem még hozzá, majd miután megállt, kiszálltam. Az én kedves gesztusom kimerült annyiban, hogy már nem voltak olyan bántóan szúrósak az energiáim. Az viszont jó, hogy ő ilyen pozitív személyiség, akármennyire is tűnik elképzelhetetlennek, szeretek az ilyenek közelében lenni. Hülyén vagyok összerakva, tudom. - Igenis, doktornő - sóhajtottam megadón, s tényleg helyre akartam rakatni minél előbb, nem volt valami tuti így mászkálni. - Jó éjt! - köszöntem el én is, betéve a kocsi ajtaját, majd megvártam,a míg eltűnt a színről, aztán bementem az épületbe. Energiáimmal megkerestem Emst, nagyon reméltem, hogy épp nem papás-mamásat játszanak Calebbel, és egy órán belül másodjára kértem segítséget, ráadásul ismét egy gyógyítótól. Nem szeretnék ebből rendszert csinálni!
Meglehetősen kellemetlenül éreztem magam mostanában, olyan elesettnek éreztem magam, mint egy ma született bárány, noha lélekben aligha voltam az. Ugyan volt már rá példa, hogy ilyen helyzettel kellett megbirkóznom, de öt éves voltam, nem emlékszem túl sok mindenre, onnantól már képben vagyok, hogy Zsuzsanna megjelent az életembe, és nem sokra rá elmúlt a vész, de most aligha fog még egy Zsuzsa érkezni. Azt sem tudták megmondani az orvosok, hogy miért nem látok, mert elméletileg orvosi oka nincs a dolognak. Szóval hurrá, a jó hír, hogy bármikor visszajöhet, a rossz, hogy én nem tehetek érte. Köszi szépen. Sokra megyek vele. Most valahol ott tartok, hogy se kutyám, se macskám, az autóm összetört, nem mintha tudnám vezetni jelenleg, és lövésem sincs róla, mit, merre, arra még emlékszem, hogy Fairbanksben vagyok, de elég kínos, hogy egy nyamvadt újságot nem tudok megnézni hirdetések miatt, hogy mégis hol a pokolba hajtsam álomra a fejem. Sejtem én, hogy ez valamiféle büntetés a sorstól, amiért ilyen jótét lélek vagyok, de én szentül meg vagyok győződve róla, hogy annyi szar után megengedhetek magamnak ilyesmit. Kész szerencse, hogy legalább egy nyamvadt botot kaptam a kórházban receptre, és van mivel tapiznom magam előtt az utat, mert még nem igazán szoktam át arra, hogy hangok alapján tájékozódjak. Emlékszem, régen jól ment, de jelenleg túlságosan új ez az egész, és egyelőre tudomásul vennem is nehéz, nemhogy újra megtanulni így élni. Francokat az egészbe, nem szoktam bőgni, de most tudnék. Mennyire, hogy tudnék. Amúgy, azt sem állítanám, hogy kiengedtek már a kórházból, de eszemben nem volt hallgatni a sok sületlenséget, úgyhogy kisétáltam. Valószínűleg már keresnek, merthogy ugye kéne mellém egy nővér, vagy valaki, aki hazakísér, mivel senkit sem adtam meg értesítendő személynek, így nem tudtak kit felhívni, hogy jöjjön értem. Még szerencse. Csúnya lenne, ha Austyn már itt szobrozna, és haza akarna citálni. Igaz, marha lassan haladok, és tök bizonytalan minden lépésem, de basszus, nem vagyok hajlandó több ideig a kórházban tartózkodni, és az sem érdekel, hogy nincs hova mennem. Az a fajta vagyok, aki a jég hátán is megél, szóval majd megoldom. Csak akad valami magát szentnek képzelő egyed, akinek megesik rajtam a szíve. Már egy ideje a zebra előtt dekkolok, legalábbis, szerintem az lehet, mert elég sok embert éreztem már elmenni magam mellett, de valahogy egyik majomnak se jutott eszébe, hogy megkérdezze, segíthet-e. Kapják be. Szusszanok egyet, és mikor megunom, megvárom, míg valaki elmegy mellettem, aztán elindulok én is, azt persze már nem igazán észlelem, hogy már villog a lámpa, és hamarosan pirosra vált, de nem akkora a gáz, autóhangot nem hallok, csak éppen alig lépek kettőt, már hallok is közeledni egyet, bár nem aggódom, meg vagyok arról győződve, hogy nekem van szabad járásom… Éppen ezért szabályosan kiugrik a szívem a helyéről, amikor egy dudaszó üvölt a tudatomba, legalábbis nekem olyan, mintha egyenesen a fülembe harsogna fel, és olyat ugrok tőle ijedtembe, hogy sikeresen eltaknyolnék a járdán, ha nem épp az Aston Martin motorháztetején landolnék. - A büdös istenit. Nem látsz a szemedtől? Mert én marhára nem, szóval igazán tekintettel lehetnél rám… Nyöszörgöm cseppet sem bájosan, de sosem voltam egy cukipofa, szóval így van, engem így kell szeretni, vagy nem szeretni, nekem aztán halál mindegy.
Kezdőlap
//
//
