Hinder Born to be Wildját hallgatva cirkáltam a városban a terepjáróval. Konkrét úti célom nem volt, csak grasszáltam erre-arra, fogyasztottam a benzint, szennyeztem a környezetet és bömböltettem a zenét. Rowen lelépett a falkától. Hát basszus, ki engedte meg neki!? Egyszerű a válasz: Sedna... Meg akartam találni azt a félkegyelműt - Rowen, nem Sednát -, és alaposan megmosni a fejét. Szarban a falka, ő meg arrébb áll. Na ne szórakozzon már! Haragudtam rá, igen, de azt hiszem, minden jogom megvolt hozzá. Nem azért kakaskodtam a múltban miatta Mortimerrel, és győzködtem az Amarokot meg pár falkatagot is, hogy nem menthetetlen az ügy, hogy most csak úgy megpattanjon! Hálátlan pöcs! Tark volt, egy harcos, a falka védelmezője, ez... disznóság! De mit tehetnék? Parancsoljam vissza? Nem utasíthatom, egyrészt, mert nem a falka tagja, másrészt, mert ha hallgatna is rám, Sednáé a végső döntés. És ahogy az ő viszonyukat ismertem, előbb fonnának közösen kosarat, minthogy Rowen bármilyen téren is elfogadja Sed döntését, az Atanerk pedig visszaengedje. Elmerültem a gondolataimban, szinte már csak érzésből vezettem, egyáltalán nem figyeltem, merre megyek, és a végén már a piros lámpát sem vettem észre. Ebből általában nem szokott baj lenni. Álatlában... Most azonban lett. Későn kapcsoltam - gratulálok, egy vérfarkas, aki későn kapcsol -, és letaroltam valakit, miközben ment át a zebrán. Lefékeztem, s egy pillanat alatt elsápadtam. Basszus! Ugye nem embert gázoltam el! Mert ha azt... anyám, mit kapnék Mortimertől! Kiszálltam a kocsiból, és az elejéhez siettem. Félig meg is nyugodtam, a lánynak farkas szaga volt, igaz, nagyon fiatal lehetett, mert nem éreztem felőle valami gigászi energiát. - Egyben vagy mazsola? - Kicsit összeszottyadt na, de ez talán nem is csoda, miután nagyjából százzal nekimentek.
Az utóbbi napokban rémálmaim voltak arról az alakról, aki a nyomomban van, üldöz és ez miatt sajnos nem sikerült kialudnom magam, ráadásul egész nap járkáltam, így mikor hazafelé indultam, mondhatom, hogy kimerült és fáradt voltam, olyannyira, hogy már nem is nagyon érzékeltem a környezetem, legalábbis nem figyeltem úgy, ahogy máskor és extra képességeimet sem villogtattam...sajnos. Ennek elmulasztása ugyanis ahhoz vezetett, hogy figyelmetlenül léptem le az úttestre - annak ellenére, hogy nekem volt zöld lámpám - még sem figyeltem oda eléggé, ezért sem tudtam elkerülni az ütközést. Már csak az autó körlámpáinak fényeit láttam, a következő pillanatban azonban elemi erőből csapott el, repültem előre pár métert és úgy hullottam a földre, mint egy rongybaba. Már vártam a fényt az alagút végén, de érdekes módon , éltem, azonban szörnyen fájt minden egyes porcikám. Hunyorogva nyitottam ki a szemeimet, mikor egy férfit pillantottam meg fölém hajolni. - Azt hiszem, meghaltam..- Nyöszörögtem a pasasnak és próbáltam felülni, de semmi erőm nem volt ehhez.
Nem halt meg! Ezzazzzz!!! Van isten! Vagyis ősszellemek... Tök mindegy, a lényeg, hogy volt annyi mázlim, hogy farkast gázoltam, és az élt, sőt, még eszméleténél is volt, bár szerinte ennél szebb percek is akadtak már az életében. - Ugyan, dehogy! - vigyorogtam rá. - A túlvilágon nincsenek ilyen klassz pasik! - kacsintottam rá vidoran. Egocentrikus? Én!? Csak egy picit, az egészséges kereteken belül. Az más kérdés, hogy ezt előszeretettel nagyítottam fel. - Fel tudsz állni? - fogtam meg óvatosan a karját, és ha bólintott, vagy helyeselt, akkor lassan felsegítettem, ha nem, akkor leültem mellé törökülésbe az utca közepén. Engem aztán nem zavart, hogy márok is lefékeztek mellettünk, és pár járókelő is odagyűlt, mások pedig pár már vadul hívták a mentőket. Ebcsont beforr! Bár ők ezt nem tudhatták. - Vincent d'Arc! - mutatkoztam be, mintha csak egy kávé mellett beszélgetnénk. - Remélem... elég mélyre sikeredett az első benyomás - böktem hüvelykujjammal a hátam mögé. A terepjáró lökhárítója és a motorháztető is behorpadt. De ez legyen ma a legnagyobb tragédia, és boldog leszek. Komolyabb is felmértem, hogy kapott-e a lány valahol komolyabban. - Ha gondolod, megnézethetlek az egyik gyógyítónkkal - mondtam kicsit halkabban, hogy a körénk sereglők ne hallják.
Ugyan magamnál voltam, de úgy éreztem, hogy még sem vagyok tudatában annak, mi történik körülöttem. Először is zúgott a fejem és majd szétrobbant, aztán megjelent ott egy pasi, láttam a vigyorát, de hirtelen azt sem tudtam, hogy álmodom, vagy valóban hozzám beszélnek. Lassan rá kellett jönnöm arra, hogy igen is élek, és valószínűleg épp a gázolóm próbál velem csevegést kezdeményezni, de még milyen formában! Nem a legjobb időzítést választotta a csajozásra - már ha annak szánta a szavait- ugyanis még csak egy halvány mosolyt sem tudtam az arcomra varázsolni, annyira fájt mindenem. - Pedig csak ott lehetek...- Mondtam egész halkan, erőtlenül, majd mikor kérdezett, nemlegesen ráztam meg a fejem. - Azt hiszem , nem..nem tudom. - Bizonytalan voltam, ugyanis mégis csak elcsapott egy autó, tehát fogalmam sem volt arról, hogy mire lehetek képes. - Chantal...és bocs, ha nem jegyzem meg a neved, de áúúú, szétmegy a fejem. - Megkapaszkodtam a karjában, majd rápillantottam és csak most vettem alaposan szemügyre a fickót, aki valóban nem tartozott a rossz kategóriájú pasasok közé, tehát, egész jó látványt nyújtott. - Mélyre? Miről beszélünk?- Még sem voltam túlzottan magamnál, azt viszont láttam, hogy egyre többen álltak le az utcán, hogy megnézzék, mi történt. - Gondolom...vigyél el kérlek. - Kezeimet a nyaka köré fontam, felállni nem tudtam volna, ezért ráhárult a felelősség, hogy valahogy eltüntessen az út közepéről.
Aham, nagyon kába volt, s habár a vigyor nem tűnt el a képemről, azért jókedvű sem voltam igazán. Láttam rajta, hogy összezavarodott, és azt sem tudta, mi a fene folyik körülötte. A szavaim lassan jutottak el hozzá, és ő is alig tudott összefüggő szöveget kipréselni magából. Azért annyira mégsem volt rózsás a helyzet. - Semmi vész, szeretem ismételgetni, ha jobban leszel, megint elmondom - vontam vállat könnyedén, aztán amikor a nyakamba karolt, óvatosan felsegítettem, és a kocsi anyósülése felé tereltem. Páran elég csúnyán néztek rám. Ne már, öregem, most épp segítek, abban a pillanatban vágjanak ilyen pofát, amikor bántok valakit. Kinyitottam neki az ajtót. - Fejre vigyázz! - figyelmeztettem, és hogy könnyebb legyen, a térdhajlata alá nyúltam, felemeltem, és minden erőlködés nélkül betettem a terepjáróba, vigyázva, ne koccanjon neki még valamijével. Mielőtt elkezdett volna a biztonsági övvel bajlódni, inkább én kapcsoltam be neki. Amilyen állapotban volt, szerint tíz percet minimum elszórakozott volna vele. - Bocs a történtekért! - pillantottam a szemébe bocsánatkérően, majd becsuktam az ajtót, megkerültem a kocsi elejét és én is beszálltam, a zenét pedig kikapcsoltam. - De Luca falkájához tartozol? - kérdeztem, miközben irányba állítottam a járművet. Ha igennel felel, akkor is elviszem, az már más kérdés, hogy nem biztos, hogy szabadon engedem.
A férfi meglehetősen vicces benyomást keltett volna, ha engem előtte épp nem csap el egy autóval. Így nem igazán tudtam sem értékelni, sem véleményezni önfényező szavait, pedig normál esetben biztosan szóltam volna pár szót. Ebben a helyzetben azonban csak arra tudtam gondolni, hogy minden porcikám fáj és hogy ez mennyire vacak érzés. Életemben nem ütött el autó, de így, farkasként sem volt kellemes érzés, sőt...Nem tudtam, hogy mire számíthatok, kell-e orvos, avagy sem, hisz farkassá válásom óta semmilyen baleset nem történt velem, amiből leszűrtem volna, hogy mennyiben változott meg a szervezetem. Így csak reménykedtem abban, hogy kerít egy orvost , vagy kórházba visz, ahol ellátják a sérüléseimet. Miután felsegített és beültetett az autójának anyósülésére, próbáltam nem mozogni, fejemet a támlának döntöttem, és csak előre bámultam, még a nyakamat sem mertem megmozdítani, mert az is sajgott. Csak arra lettem figyelmes, hogy fölöttem matat, de hamarosan rájöttem arra, hogy csak a biztonsági övemmel bíbelődött és nem valami szatír, aki kihasználná tehetetlen helyzetemet. A zene elviselhetetlen volt, rettentően éreztem magam, de szerencsére pillanatokkal később minden elhalkult és csak a motor halk búgására figyeltem fel. Kicsit megmozdítottam a fejemet, hogy a férfire pillanthassak, kérdése elgondolkodtatott, nem tudtam, hogy elmondjam-e neki, hogy már választottam falkát. - Ez...miért olyan fontos?- Visszakérdeztem inkább, nem adtam neki tényleges választ, így csak gondolkodhatott azon, hogy vajon hová is tartozom. - Hová viszel? Kórházba? Vagy...valami más helyre?- Figyeltem a férfit, aki egyáltalán nem látszott aggodalmasnak, s mivel ő nem aggódott, úgy gondoltam, hogy akkor én sem fogok elpusztulni mellette, már csak abban reménykedtem, hogy hamarosan jobban leszek.
- Ettől függ, kihez viszlek - feleltem nemes egyszerűséggel, és le is lassítottam, meg lehúzódtam, jelezve, hogy addig bizony sehová, amíg nem felel. - Fogalmam sincs, hogy egy kölyök mennyit bír, szerintem nem árt, ha egy gyógyító is megnéz. Valószínűleg pár nap múlva kutya baja se lesz, de nem szeretném, ha később valaki odajönne nekem pattogni, hogy ilyen meg olyan maradandó károkat okoztam a kis mentoráltjának. - Nem viszlek kórházba - szögeztem le, mielőtt tovább boncolná ezt a szálat. - Megmondod kihez vigyelek, melyik falkához, és viszlek. Ha emberi kórházba viszlek, feltűnne, hogy gyorsan gyógyulsz és hogy kevesebb bajod van, mint egy embernek lenni ilyen gázolás után. Kezdjük azzal, hogy eszméleténél sem lenne, és látható sérülésekből is több lenne rajta. Hogy csontja mennyi törött, nem tudom, de biztos kevesebb, mint egy egyszerű halandónak. Elmosolyodtam. - Nyugi, nem vagyok perverz gyilkos, aki elvisz a híd alá, megerőszakol, majd megöl... vagy fordítva.
Ez a fickó nagyon is határozottnak tűnt és bizony nem tágított a céljától, már biztos voltam benne, hogy nem kerülhetem el a vajon kihez is tartozom kérdést. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy lassít a járművel, ami nem jelentett jót, ugyanis, tudtam, hogy addig kell a kocsiban dekkolnom fájdalmak közepette, míg nem ered meg a nyelvem. - A másik falkához tartozom...azt hiszem . -Pillantottam a férfi szemeibe, s szavaim elhalkultak, ugyanis még túl friss volt ez az egész, hogy azt mondhassam, falkatag vagyok. - De ne vigyél oda. - Fogtam meg a kezét, ezzel is jelezve neki, hogy nem szeretném, ha a betolakodókhoz vigyen. Hogy miért is? Nos, éreztem, hogy milyen erős a farkasa, és biztos voltam abban, hogy ő az ellenséges területhez tartozik, ergó, nem akartam elvezetni őt azokhoz, akik bízva engem adtak egy esélyt. Inkább akkor elpusztulok az út szélén, mint hogy átverjem azokat, akik bizalmat adtak nekem. - Tegyél ki inkább, ha még élek, akkor valószínűleg pár nap múlva is élni fogok. - Mondtam nagyon gyengén, de a következő pillanatban, mikor éppen arról nyugtatott, hogy nem perverz, elájultam...
// az a helyzet, hogy még hivatalosan nincs lejátszva a falkába csatlakozásom, viszont ennek a játéknak időben mindenképp azután kell lennie, csak ugye még nem tudom, hogy azon a találkán mi történt, szóval, ha meglehetne oldani, akkor inkább vigyél a saját gyógyítódhoz, vagy valami XD //
- Mondtam már, hogy túl sokat tanulsz Jennytől? Pucéran és részegen futkosni a pályákon Olennel... A végén még én foglak öcsizni - vigyorgott kajánul Ryan, majd elnyomta az égő cigarettacsikket a markában. - Jaj, amúgy a mini-Edwardod halálcuki, ha egyszer nem találnád, akkor zsugoríttattam és a kulcstartómon fityeg. - A szeme gyanúsan csillogott, miközben visszaértünk az út mellett pakoló Mazdájához és a motorháztetőről levett egy doboz sört, egyet pedig nekem dobott. Egy darabig csak méregettem a könnyű piát, majd felpattintottam és nagyot húztam belőle. Ugyan már, sörtől nem állok fejre, az üdítő. - Ne cseszegess még te is, Victor már megint a testékszereivel fenyeget. Ashleyt meg csak ne zsugorítgasd, inkább próbálj felelősségteljes nagybácsi lenni és... - már rég nem rám, hanem egy vörös bombázóra figyelt. - Ó, remek! - Ne rinyálj! És ne szentbeszédezz, nem áll jól. - Na, azért mégiscsak figyelt. - Én csak azt mondom... Túl feltűnő vagy mostanában. A múltkor is a csarnokban, meg minden. - A hajába túrt, majd megkerült és kinyitotta a vezető felőli ajtót. - Ésszel tesó, oké? Agyam eldobom, Ő int óvatosságra engem!? Az állam is leesett, úgy bámultam rá, és csak néztem, ahogy beindította a járművet, majd felsorakozott a másik három autó mellé a rajtvonalhoz. Ezúttal Nathalie indította az első futamot, Jenny Olenezett, szóval nem kellett nudi-parádétól tartanom. A zene hangosan dübörgött egy furgon platójára állított hangfalakból, előtte vagy két tucat ember vonaglott tánc címén. Ez a "buli" jóval kockázatosabb volt, mint amiket a városon kívül tartunk, ám több pénzt is hoz a háznak, szóval időnként belefért és megérte. Nathalie startjelzése előtt még az utolsó fogadást is megkötötték nálam az enyhén illuminált, nagykorúságukat épphogy betöltő fiatalok, majd mehetett a móka. Miközben gumikat nem kímélő módon elindult az első kör, a zöldhasúakat számolgattam, a furgon oldalának dőlve, miközben az emberek üvöltve, kurjantgatva biztatták a versenyzőket, a zene veselüktetően szólt, az ital is fogyott, ezzel párhuzamosan nőtt a fogadási és indulási kedv is. Jó este!
Én a járt utat a járatlanért, a békességet a becsületért, ha újra kell, én készen állok, ezredszer nekivágok. Én biztonságot az igazságért, ahogy őseim egy Új Világért, és ha férfi módra elveszni kell, én ezredszer sem adom fel.
Csorog a kezembe a hideg víz. Csillog. Halkan csobogva. Valami olyasmit próbálok lesikálni, ami már réges-rég nincs ott. Arcom felé emelem tenyeremet, jólesően sóhajtok, ahogy a vízcseppek legördülnek bőrömön, megállnak nyakam vonalánál, majd folytatják útjukat a fekete trikó vonala alatt. Tekintetem megáll, ahogy felfordítom fejemet, és a tükör csillogását figyelem. Kell valami, ami kirángat ebből a pillanatból. Kell egy tornádó, adrenalin, ami nem hagy maga után mást, csak a forró ürességet. Ami mindent elpusztít. Nézem a szemeimet. Próbálom megfejteni a fellobbanó türelmetlen érzelmeket. Ismerősek, de a legtöbb, idegen. Egyfajta szimbiózis az, ami éltet. Őrült körforgás, ringlispíl. Beletúrok a hajamba, még vizes volt a kezem. Elsimítok pár hajszálat és hátat fordítok magamnak. Pár másodperccel később, már a telefonom szorongatom. Olyan erővel, olyan tettrekészséggel, hogy csoda, hogy nem reped ketté.
„Most beválthatod a múltkori ajánlatod. Mutass olyat, amitől elvesztem az eszemet. Merre vagy?”
Határozottan simul ujjam az elküldés gombra, hogy pár másodperccel később, Darren telefonja kijelezze, keresem. Miért pont neki írok? A legutóbbi beszélgetésünk alapján, annyira magabiztosan állította, hogy vannak dolgok az életben, amik feledtetnek örömet, haragot, fájó sebeket. Talán beszélt adrenalinról, vagy nem tudom. Az-az igazság, hogy a végén már nem figyeltem szavaira. Lekötött a sosem tett ígérete. Annak az ízlelgetése és, hogy pontosan mikor fogom ennek a magabiztosságnak hasznát venni. Mert mostanában ez érdekelt. Kinek, minek, mikor veszem hasznát. Nem önzőségből, ó nem, sokkal inkább, mert az életem kezd egy sakkjátszmára hasonlítani. Fekete, fehér, fekete, fehér…a király még nem fekszik a lábaim előtt. Nem várom meg, hogy válaszoljon, már előtte a szekrényem előtt álldogálok. Ujjam szórakozottan játszadoznak a fogasokkal, egészen addig, amíg meg nem találom, amit annyira kerestem. Belebújok a fekete harisnyába, a szürke ruhámba, a csizmámba. Utolsó simításként, szépen ívelt ajkaimra, vérszín rúzst kenek. A kabátomat gyors mozdulattal leakasztom a fogasról, de már csak az utcán bújok bele. A slusszkulcsom a zsebemben, érzem a hidegét. Sötét van és csend. Csak a cipőm sarkai kopognak ritmusosan a házak falai között. Árnyékom illékonyan, sejtelmesen tűnik el, az utcai lámpák fénye alól. Csukódik a kocsi ajtaja. Nem mai darab, már ráférne egy normális szervizelés a 7 évére, de kis honda civicem édesem dorombol alattam, ahogy beindul a motor. Vajon merre visz a ma esti utam? A feledésbe? Az őrületbe? Vagy visszahanyatlok az emlékek, zúgó viharába?
Nos Darren? Ma te döntesz a sorsom felől. Jól válassz!
Egyet kívántam csak: ne legyen baleset! Elég volt legutóbb, annak minden következményével, nem akartam versenyenként egy-egy újabb kölyköt, mert hiába alakulnak jól a dolgok Ashley-vel, nem kéne kísérteni a sorsot. Kissé fancsali képpel néztem körbe a banzájon - jah, szóval akkor most mit is teszek, ha nem kísértek? Ittam pár korty sört, majd elindultam a nyitott motorháztetejű kocsik között, bár különösebben nem izgatott a jármű-felhozatal, jobban vonzotta a tekintetem a női báj, de az is csak módjával. Ha úgy tetszik, ezek a kis... összejövetelek egyszerre tudtak bordéllyá, alkoholista találkozóvá és autóőrültek klubjává válni, tiszta fertő! Mégse éreztem magam rosszul miatta, mi több, egyik-másik csajt elnézve már azt fontolgattam, hogy a következőre Jamie-t is kihozom. Ash azért még kicsi ehhez - és ím a gondos szülő -, szóval ő majd később. Ha már nem retteg. A mobilom vadul rezegni kezdett a zsebemben, én pedig annak biztos tudatában halásztam elő, hogy tuti nem zsaruk. Akkor fene se szórakozna SMS-sel, hívás lenne. Imádom, amikor igazam van! Ennek ellenére kicsit meglepett, hogy az üzenet Chelsea-től érkezett, azonban kicsit se bántam. Farkasokkal valahogy mindig vérpezsdítőbb az amúgy is adrenalinpumpáló szórakozás. Visszapötyögtem, hogy hol talál meg, ha ideér, nem lesz nehéz dolga, nem igazán vagyok egy tömegbe olvadó fajta, bár az én paramétereimmel és korommal aligha lenne bárki az. Főleg úgy, hogy rendszerint a pajzsomat is hanyagolom. Megfordultam, és ekkor láttam Ryant kivágódni két sarokkal arrébb a főútra, hogy aztán felénk száguldjon az élen. Elvigyorodtam, megráztam a fejem, és kidobtam az üres sörösdobozt. Nem nyúltam egyből a következőért, fő a mértéktartás...
- Á, Miss Hudson, örülök, hogy emeli az est fényét! - léptem a nőstényhez, mikor megérkezett, és ha csak nem élt a rejtőzködő tudományával, akkor viszonylag hamar észre is vettem. Szám üdvözlő mosolyra szaladt. - Szia, Chelsea!
Az Orfeum előtt parkoltam le a kocsival, s várom, hogy Anne összeszedje a motyóját és kifáradjon. Ujjaimmal a kormányon dobolok, várakozón számolva a másodperceket. Tíz, tizenegy, tizenkettő... Remélem nem tőlem várja Duncan, hogy elmondjam a kislánynak, mire számítson. Hja persze, hiszen ő nem tudná ezt megtenni! Barom. Nagyon remélem, hogy nem hercegnőnek szeretné nevelni a lányát, mert akkor a legrosszabb embert találta meg a feladattal, hogy elhozza a kiscsajt az Orfeumból. Küldte volna Rose-t vagy Annabelle-t, azok aztán cucorogtak volna neki napestig. Tizenhat, tizenhét, tizennyolc... Hol van már? Nem igaz, hogy ennyi időbe telik a biztonságinak előkerítenie és kitessékelnie egy nyolc éves kislányt! Áh, ott is van. Fantasztikus! A kislány láttán apró, kellemetlen és kelletlen kis gombóc keletkezik a gyomromban, melyet igyekszek ignorálni, amennyire csak lehet. Inkább kinyitom az anyósülés felől az ajtót. Igen, onnan. Még gyerekülést is tettem át Duncan kocsijából, hogy kilásson a leányzó. Az viszont biztos, hogy én ilyen műanyag förmedvényt többször nem szeretnék Caleb kocsijában látni. Szerintem ő sem, így vissza is pakolom Duncannek majd, amilyen gyorsan csak lehet. Mielőtt még a kedves meglátná. - Heló Anne! - Köszönök neki színtelen hangon, de apró mosolyt varázsolva arcomra, ahogy felé pillantok.
Valami baj volt, valami nagy baj volt, éreztem. Vér szagot éreztem az ajtó mögül, sikítást hallottam, Eli hangját, amitől összerezzentem és ha Sebi nem fog, akkor visszaszaladok. Duncan bántotta? Duncan tényleg bánja Elit? A vér szag erősödik, a bolyhoskám mocorog, több olyan bolyhoska is jön-megy, akik a falkához tartoznak, néhányan az iroda felé, páran a hátsó kijárathoz. Feszültek, érzem, hogy a bolyhoskájuk az, ami mocorog bennük, az egyik rám is vicsorgott, amitől összehúztam magam. A bolyhoskám ki akart jönni, ezért Sebi kivitt az orfeumból. kint hideg volt, jól esett a levegő, nem éreztem Eli vérét, de utána kihozták és láttam Duncant is elmenni. Volt nála valami, pici volt, nagyon pici... Nem kellett visszamennem az irodába, Sebivel vártam meg Emi nénit a pultnál, és amikor megérkezett, csöndben elköszöntem a többiektől és Sebi kikísért. Hátul mentem ki, találkoztunk azzal a bolyhoskával is, akit apu takarítani hívott az irodába. Láttam a szemét. Éhes farkas szeme volt. Valamit odamordult nekem, de nem tudom mit, nem figyeltem, csak kimentem Emi nénihez. Szerettem volna odabújni hozzá, amikor beültem mellé, hogy kicsit nyugtasson meg, de nem mertem, hiába mosolygott. Attól féltem, hogy ha hozzáérek, akkor megtudja, miket hallottam és éreztem odabent, hogy apu mit tett... Még én se tudtam, de nem akartam, hogy azt a keveset még többen tudják. - Szia, Emi néni - köszöntem csendesen és bekucorodtam a gyerekülésbe és bekötöttem magam. Akkor szólaltam meg megint, amikor már úton voltunk. - Emi néni... azt hiszem, Duncan valami nagyon rosszat csinált. - A végére elcsuklott a hangom, szám lefele görbült, de nem sírtam. Nem sírhatok, Testőr leszek, azok erősek és nagyok, nem sírnak, nem pittyognak.
Ahogy helyet foglal és jellegzetes kattanással zárul be az anyósülés ajtaja Anne után, bal kezem már a kormányon, a jobb pedig a kulcson, hogy indítsak. A szavai azonban megállja késztetnek - ha ennyit vártam, egy kis idő már igazán nem oszt, nem szoroz. - Jól hiszed. De már meg is kapta érte méltó büntetését. - És ezzel indítok. A kocsi kellemesen dorombol fel alattunk, könnyen kanyarodva ki a parkolóból. Szinte idilli ez a csend és nyugalom az utakon, ahogy szeljük az utcákat, a kilométereket. Legalábbis kívülről. A kocsi belső terére ugyanis valami fojtott, kimondatlan komolyság telepszik. Farkasom értetlenkedve és a feladattól idegenkedve grasszál ide-oda, nem hagyva nekem nyugtot. Valahol mélyen pedig én is egyszerűen csak magamhoz ölelném a kislányt, de ez a fekete-cirmos bundájú dög egyenesen elutasítja az ötletet. Idegenkedik a csöpp kis farkastól, s vallja, hogy a tutujgatás nem vezet jóra - még ilyen helyzetben sem. - Addig kérdezz, amíg haza nem érünk. - Töröm meg a csendet végül, dűlőre jutva ordasommal odabent. - Kétlem, hogy más nem valami kozmetikázott verzióval áll majd elő neked.
Már megbüntették? Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz... azt hiszem akkor bajt nem csinált, mármint Cas bácsinak biztos nem, ha nem mindenki előtt büntették meg, mint a múltkor. Mégse tudtam örülni. A bolyhoskám összehúzta magát, meglapult, legszívesebben Duncanhez ment volna vigaszért, ahogy én is, kértem volna, hogy mondja, nem is tett valójában semmi rosszat, nem bántotta Elit... Emi nénire pillantottam. Nem olyan nagy, mint Cal bácsi, vagy Cas bácsi, de erős és nem ijed meg semmitől, mellette még inkább úgy éreztem most, hogy pici vagyok én közéjük, és rettenetesen keveset tudok. Bolyhoskám csendesen nyüsszentett kicsit, s ha tehette volna, elbúj valahova, de ez lehetetlen volt, úgyhogy csak a pajzsomat húztam fel. Féltem, szóval most nem sikerült olyan jól, mint azért szokott, de legalább egy keveset elrejtett. - Mit csinált Duncan Elivel? - kérdeztem egyből, de nem néztem Emi nénire, az utat lestem, hangom enyhén remegett, s beharaptam alsó ajkam, hogy ha sírhatnékom támad, akkor valamivel megállítsam. Nem vagyok bőgő masina, azok a pólyások. Kozmetikázott... Emi néni nem kozmetikázik, az jót jelent, ugye?
Farkasom lustán hevert, szinte már érzéketlenül rakosgatva fejét egyik mancsáról a másikra, miközben persze érzékelte a kölyök energiáit. Hogyne érzékelte volna, mikor egy dobozba kényszerült összezárva lenni vele! Ráadásul a kislány farkasa a legkevésbé sem volt nyugodtnak nevezhető. A pajzsát próbálgatja... fantasztikus. Más esetben jót derültem volna az esetlenkedésén, de most valahogy csak egy fanyar, alig észlelhető mosolyfélére futotta. - Megölte a babáját. - Semmi felesleges részletezés - bár orvosi szempontból érdekesnek találtam volna a témát, ami azt illeti - semmi felesleges sajnáltatás. Csak a tömör, kőkemény igazság az, ami a kislányra hullott ezzel a két-három szóval, miközben még csak rá sem pillantottam. Az igazság az, hogy nem mertem. Anno nem jelentett gondot a húgom arcába néznem. Még valami beteges élvezetet is okozott a nyomora, a képére kiülő fájdalom, de most épp elég volt Anne energiáit, a tiltakozását és kétségbeesését érzékelnem. Nem egy kislány fájdalmán fogok élvezkedni. Épp elég baj neki, hogy alig nyolc perce van felnőni - ennyi idő ugyanis, míg hazaérünk a hotelhez. - Nem tudom terve volt e Bognárnak beharapni a nőt, de ha nem... nos, akkor lehet, küldök virágot apádnak. - Szusszanok kissé fejcsóválva. Hogy mennyire gondoltam ezt komolyan, talán én magam sem tudtam hirtelen. Egy biztos: nem volt teljes rálátásom a dologra, de ha Bognár tényleg ilyen amatőr módon intézte volna a dolgot, akkor márpedig valahol logikus lépés volt az egész Duncan részéről a falka érdekeit tekintve. Ez egy szar meló, amit valakinek akkor is el kell végeznie, ha hálátlan a feladat. - Minden esetre a részleteket tőle kell megkérdezned. - Tartottam szóval kettősünket.
Ledermedtem a szavakra. - Az nem... Duncan nem csinál ilyet! - kaptam a fejem Emi nénire, egyszerre kétségbeesetten és hitetlenkedőn, elfeledve, hogy micsoda vérszagot éreztem kicsit korábban még az orfeumban, az iroda felől. A bolyhoskám nagyon-nagyon mocorogni kezdett, a szívem riadtan kalapált, pánikszerűen kezdtem kapkodni a levegőt, és néztem körbe, mintha hirtelen ki tudnék szökni a kocsiból, el tudnék menekülni az elől, amit Emi néni mondott. Idegesen kezdtem kikapcsolni a biztonsági övet, miközben csak ennyit bírtam kinyögni: - Jön... Éreztem, hogy mindjárt átváltozok, s nem érdekelt, hogy ment-e, vagy épp állt a kocsi, menni akartam, egyedül Emi néni akadályozhatta meg a dolgot. Arra, hogy Duncantől kérdezzem a részleteket, csak megráztam a fejem. Nem, apu nem csinálhatott ilyet, nincs részlet, amiről beszámoljon, nem akarom hallani, nem akarok tudni róla, nem tehette ezt!!! A szemem sárga volt, a karjaim kezdtek átváltozni, nekem pedig most nagyon fájt az átváltozás is... belebújni annak a bolyho... farkasnak a bőrébe, amit Duncantől kaptam, aminek ő volt az apja, nem úgy, mint nekem. Nem, az én apukám nem tenne ilyet! - Álljunk meg! - kérleltem, szinte könyörögtem Emi néninek.
Nem kellett kétszer kérnie a kiscsajnak, hogy állítsam meg az autót. Az első erre alkalmas feljárónál leálltam oldalra. Rohadt jó lesz, ha kiakad itt nekem, de úgy istenesen... Ajtógomb lenyom, kézifék behúz, biztonsági öv kikapcs, majd olyan hirtelen lendülettel ragadtam meg a kislány vállat mintegy fél másodperc törtrésze alatt és fordítottam magam felé, hogy a gyerekülés is vele együtt került nem épp rendeltetésszerű pozitúrába. Nem, tudom, hogy a gyerek lábai nem a kéziféknél kellene, hogy legyenek. - Nézz rám, Anne! - a hűvösség mögött őszinte aggódás csillant fel, s ha nem engedelmeskedne a kölyök a felszólításnak elsőre, akkor kissé erőszakosabban ismétlem meg az utasítást. - Nézz rám! - Merthogy, ez nem kívánságműsor, a farkasom is a kölyök grabanca után kap, nemes egyszerűséggel nyomva földre, akármennyire futna, menekülne. Nem ereszti, míg le nem kushad, márpedig az bele fog telni pár percbe, azt hiszem. Tekintetem borostyánszín sárgán villan, ahogy a helyzetet uraló, higgadt energiáimat "ráeresztem" a másikra. Nyugi van, kislány... - Tisztában vagyok vele, hogy rossz, és feszít és kellemetlen, de nem fogom engedni, hogy válts. - orvosi rutinomból fakadó nyugodtság sugárzott szavaimból, miközben figyelmeztetően csillant pillantásom, nem eresztve a kölyök tekintetét. Látni akartam a szemében, hogy felfogta, megértette a dolgot. - A város közepén vagyunk, rengeteg civillel köröttünk. Két lehetőséged van: az erdő felé kanyarodunk itt a földúton vagy a hotel irányába, de mind a kettő esetében tartanod kell magadat és a bundásodat, amíg a célt elérjük. Világos? - Ijesztő, hogy képes voltam egy cseppnyi kedvesség nélkül is mégis valami megnyugtató atmoszférában előadni szavaimat. Amit aztán a kérdéssel a végén haza is vágtam, ahogy farkasom kissé rámart a kölyök bundájára, s én is a lányka vállaira nyomatékosítóan.
Elsőre fel se fogtam, amit mondott, másodjára viszont már olyan erősen szorított és annyira parancsoló volt, hogy muszáj voltam odanézni. A bundásom ficergését egy kényelmetlen valami mintha nyomta volna, egy pillanattal később pedig tudtam is, mi az: Emi néni farkasa. Eddig csak Duncané és Cas bácsié szólt rá az enyémre, Emi nénié új volt, gyengébb is a másik kettőénél, megpróbáltam lerázni magamról, de én még nála is sokkal kisebb voltam. Percekbe telt, mire belefáradtam az értelmetlen küzdelembe, mire abbahagytam, pár könnycsepp is legördült az arcomon. Nem voltam szomorú, csak mérges, hogy ilyen kicsi vagyok és ennyire nincs esélyem még senkivel szemben sem. Csalódtam Duncanben, magamban, és szégyelltem, hogy jól esett volna egy ölelés, a nagy és erős farkasoknak ilyenre nincs szükségük, a Testőröknek sem, Emi nénit pedig nem akartam felidegesíteni, már így is biztos sok bosszúságot okoztam neki. Nem engedi, hogy váltsak, nem engedi ki a farkasom... lassan nyugodtabban szuszogtam, nem akartam most tényleg, hogy előjöjjön, nem akartam apukám farkasának kicsinyített másává válni. A lehetőségeimre nyeltem egyet. Ha haza megyünk, nem lógok tovább a nyakán, de úgy szerettem volna valahogy ezt a feszítő érzést megszüntetni! - Szeretnék kimenni az erdőbe - mondtam halkan. - Ne haragudj, Emi néni... - motyogtam és megtöröltem szemem-arcom, nyeltem még egy nagyot és igyekeztem megnyugodni. A farkasom is kevésbé mocorgott, szinte teljesen feladta a küzdelmet a nagyobb nőstény ellen, nyüsszögött kicsit és a maga csipogó hangján vakkantva jelezte, hogy jól viselkedik innentől. - Kérdezhetek még, Emi néni? - És ezzel kérdeztem is, de ha megengedte, akkor még kíváncsiskodtam, ha nem, akkor ezt nem kérdeztem meg. - Te mit gondolsz arról, amit Duncan csinált?
Érzem, ahogy szépen lassan feladja a küzdelmet Anne farkasa és valamennyire ő is megnyugszik. Jó kislány. A kijelentésére aprót biccentek, nem engedve azonnal el. Valahol reméltem, hogy ezt a lehetőséget választja majd, ugyanis a hűvösség és a nyugalom álcája mögött az én farkasomra is ráfért volna egy kiadós futás és ezen még egy csipogó kis szőrpamacs esetlegese jelenléte sem tudott változtatni. - Nem kell bocsánatot kérned, Anne. Mindenkinek megvan a maga tűréshatára és amennyi hülyeség volt apád körül mostanában... nem csoda, hogy ki vagy akadva. - Ez valahol kimondatlanul elismerés is volt részemről, hiszen nem hittem volna, hogy egyáltalán eddig bírja istenes kifakadás nélkül a kislány. Elengedtem és mindenféle körítés nélkül továbbindítottam a kocsit, a földút felé kanyarodva, az erdőt célozva meg a hotel helyett. Ráérünk még visszamenni - Duncannek is idő, hogy lerendezze a szarságait és közben ne kelljen a kislány miatt is aggódnia. - Persze. - Hagytam rá, s bár látszólag a figyelmem az úton pihent, mégis minden rezdülésére, energiájára odafigyeltem Anne-nek, hátha a bundása meggondolná magát és mégiscsak ki szeretne a "ketrecéből' jönni. - Az attól függ, milyen szempontból kérdezed. Mint orvos, nem volt szerencsém szemrevételezni a dolgot. Mint nő, mondhatnám, hogy elítélendő az egész, de nem igazán tudom átérezni a problémát, tekintve, hogy ha lehetne gyerekem, se fordulna meg a fejemben, hogy akarjak egyet magamnak. - vonok vállat nemtörődöm módon, mert ez csak töltelék, a lényeg most jön: - És mint farkas... azt kell, hogy mondjam, nem ismerek hűségesebb farkast Castorhoz és a falkához apádnál. Neki kellene testőrnek lennie és nem Balázsnak, akiből egy egyszerű ember érzelmes tinit csinált. Tudta nagyon jól, hogy két kimenetele lehet a dolognak, ha a nővel kezd és mivel beharapni nem úgy tűnt, hogy szándékában áll... valakinek a legmocskosabb melót is el kell végeznie. - Úgy fest, ez valahogy az átlagnál többször jut ki Duncannek errefelé. - Ha engem kérdezel, jobban járt volna a nő és mindenki más is, ha megölik. - Apró sóhajjal húzom be a kéziféket, amint megérkezünk és most tekintek újra Anne felé. - Ítéld el érte nyugodtan, de mellette próbáld megérteni az indítékait is. És most nyomás! - bökök az ajtó felé fejemmel, majd én magam is kiszállok, sokkal ráérősebben, mint a lány. Hasonlóan lassú, nyugodt tempóban válok meg a farmeromtól és a felsőmtől, ezzel előnyt adva neki. Csak nem keveredik el pár pillanat alatt úgy, hogy ne találnám meg, nem igaz?
Nagy szemekkel néztem Emi nénire, és picit örültem, hogy megértő volt, mert féltem, hogy mérges lesz rám, amiért most ilyen vagyok, pedig máskor azért nem szoktam, főleg vele nem. Jó volt, hogy figyelt a kisfarkasomra, most túl kuszán éreztem magam ahhoz, hogy rendesen a helyén tartsam, micsoda szerencse, hogy ő jött értem! Vagy inkább Duncannek köszönhető... nem, neki most semmi sem köszönhető, majd talán évbilliók múlva. Nagyon figyelmesen hallgattam Emi nénit, féltem, hogy miket fog mondani, de azt is szerettem volna, ha a csalódottságom és a mérgességem támogatást kap, hogy még haragudhassak Duncanre. Az elején úgy tűnt, ez így lesz, de amikor farkasként mondta, hogy szerinte milyen volt az egész, akkor kicsit furcsán éreztem magam és magam elé bámultam. Ezt jelenti a hűség? Ezt jelentené testőrnek lenni? Ha nagy leszek, nekem is kell majd olyat bántanom, akit szeretek? Mert apa szereti Elit nem? - Szóval Duncannek ezért jutalom járna? - kérdeztem, mert az én fejemben valahogy így körvonalazódott ez az egész, vagyis inkább így próbáltam neki számomra is érthető csomagolást adni. Közben meg nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg így van, hogy ezzel Duncan... jót tett, vagy legalább olyasmit, ami elvárt volt. Azt hiszem, most értettem meg, hogy nekem is ölnöm kell majd. Bólintottam arra, hogy elítélhetem, de értsem is meg, jelezve, hogy megpróbálom, tényleg megpróbálom. Amikor megérkeztünk, csöndben kinyitottam az ajtót majd betettem. Az erdő mélyébe néztem és hirtelen megijedtem. Olyan nagy volt, sötét és mély, én pedig kicsi és jelentéktelen. Korábban nem tűnt ilyennek, ha kijöttünk Duncannel, alig vártam, rohanhassak, most meg azt se tudtam, hogyan kezdjek el vetkőzni. Picit remegett a kezem, amikor levettem a kabátom, energiáim, farkasom szinte kétségbeesetten menekült volna Emi nénihez. Nagy levegőt vettem és gyorsan ledobáltam a ruháim, aztán nekikezdtem az átalakuláshoz. Még nem ment olyan gyorsan, de sokkal jobban, mint korábban, most pedig az is hajtott, hogy megmutassam Emi néninek, mit tudok. Amikor kész voltam, már tarka kisfarkasként trappoltam oda Emi nénihez, játékosan hanyatt dobtam magam, mancsaimmal a levegőt pofoztam, majd felpattantam orromat óvatosan, kicsit félénken a nagy nőstény nyakához fúrtam egy pillanatra, utána pedig futásnak eredtem.
Kérdése hallatán mellkasom lassan emelkedett meg, majd süllyedt vissza eredeti állapotába, ahogy befelé szívtam a levegőt, majd ugyan olyan ütemben fújtam ki, ez alatt a csekély idő alatt gondolva át a válaszomat. Vagyis inkább azt, hogyan is fogalmazzam meg a kölyök számára is érthetően. - Frászt! Szerintem ő sem vár vállon veregetést érte! - horkanok fel ironikus, rövid nevetés-szerűséget hallatva. - Egészen egyszerűen a falka érdekei előbbre valóbbak bárminél, pláne, egy emberéletnél. Mi - a kölyök is, meg én is... az egész a fajtánkat értem ez alatt - sokkal tovább élünk náluk, de még az őrzőknél is, úgy tartják. A farkasok, a falka, ahova tartozunk az egyetlen családunk. Ők azok, akikre évszázadokon át támaszkodhatunk... Senki más nem vigyáz rád úgy és vág olyan őszinte kritikával tarkón, hogy észhez térítsen, ha hülyeséget csinálnál. Senki más nem keres, ha eltévedsz és nem érsz haza, csak ők.- Apró sóhaj az, ami ajkaimat elhagyja, miközben kék tekintetem merengőn az előttünk elterülő erdőt fixírozza. Vicces belegondolni, hogy megfordultak ma a szerepek és a cserfes kislány helyett én tartom szóval kettősünket. Még csak okító szándék sincsen szavaim mögött, - nem gondolok bele, hogy egy gyerek mindenből levonja a maga kis tanulságát - egyszerű véleménynyilvánítás az egész, némi személyes éllel. Kiszállva a kocsiból megcsap az erdő ezernyi, hívó illata... Anne-nel ellentétben teketóriázás nélkül szabadulok meg a ruháimtól, melyeket a kocsiülésre hajigálva csukom be az ajtót és ha a kölyök is végzett a túloldalon, lezárom a járművet. (Nem mintha attól tartanék, hogy valaki pont erre akarna kirabolni egy verdát a belvárosi forgalom helyett.) Mikor a kölyök "átgurul" az én térfelemre, már farkas alakban leledzem. Arra, hogy hanyatt vágja magát, kissé értetlenül billentem oldalt fejemet, kérdőn-kétkedőn tekintve le rá. A kézikönyv a kölyök mellé azt hiszem, Duncan zsebében maradt... Azért a bújást már nem tudom reakció nélkül megállni. Megadó szusszanásom szőrét borzolja a kölyöknek, ahogy a nyakába fúrom a képem óvatos, bizonytalan mozdulattal. Erre már itt sincs! Meglepetten pislogok utána, hangom hűvösen, mégis kellemes éllel csendül fel hangjában. ~ Hát szabad így itt hagyni az idősebbet? Én a helyedben szedném a lábam, mielőtt utolérlek! ~ De ezzel együtt meg is indultam utána "kocogásban".
Néztem Emi nénit, hallgattam, a farkasom pedig óvatosan az övéhez kucorodott kicsit. A falka, a farkasok, az összetartás, a hűség... igen, ezekről Duncan is beszélt, de azt hiszem, most találkoztam először azzal, mit is jelent mindez igazán. - Ha elvesznék az erdőben, megkeresnél? - kérdeztem halkan, félénken. Tudom, hogy nem vagyok se nagy, se erős, és a falkának se érek még sokat, csak... tudni és érezni akartam, de igazán, hogy tényleg közéjük tartozok most már, hogy farkas lettem. Majdnem egy éve... Én szeretem a többieket, mert viccesek, és tudom, hogy figyelnek egymásra, még ha mostanában mérgesek is, feszültek. Én tudom, látom, érzem, és nagyon rossz, hogy nem tudok segíteni, hogy nem tehetek semmit. Kiszálltunk az autóból és átváltoztunk, sokkal kisebb vagyok, mint Emi néni. Nagyon-nagyon örültem, amikor viszonozta az üdvözlésem, játékosan ugrottam egyet, mikor szusszantása a bundámat csiklandozta, jó volt vele lenni. Előre szaladtam, reméltem, hogy jön ő is, de a biztonság kedvéért hátra-hátra pillantottam, egyszer fel is buktam miatta, átbucskáztam a fejemen, aztán mintha semmi se történt volna, nyargaltam tovább. ~ Szaladok-szaladok! ~ üzentem vissza és szedtem is a tappancsaim, mintha lett volna esélyem lehagyni Emilyt. Nem sokáig bírtam a túl gyors nyargalást, Emi néni is hamar beért, onnantól pedig arra figyeltem, hogy tartani tudjam az iramot, ami neki biztos csak kényelmes kocogás volt. Akkor torpantam csak meg, amikor finom illatot éreztem, nyuszi volt, vagy valami kisebb rágcsáló, de az biztos, hogy megehetem, mert megkívántam, így egyből abba az irányba rohantam nagy trappolva és zajosan, amerről éreztem. Még elég ügyetlen vadász vagyok, inkább játszok, mint ölök, és ha Emi néni nem állított meg, akkor pajkos kis játékba kezdtem a nyuszival, csipogó, mordulgató hangokat hallatva közben, ahogy kajlán igyekeztem elkapni. Aztán ráestem szegényre, mert megbotlottam, de én ezt másképp éltem meg: ~ Juuj, nézd Emi néni, nézd! Elkaptam! Egyedül elkaptam! Nézd, Emi néni! ~ A farkam olyan veszettül járt jobbra-balra, hogy az összes havat szétkotortam alóla, annyira boldog voltam. Még soha semmit nem kaptam el, bár az is igaz, hogy ezért hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek vele.
Kezdőlap
)
//
