A kérdés és a nő érkezése előtt egy pillanattal lettem gazdagabb két infóval: farkas és falkatárs, hát ez csúcs! Amilyen mákom van cserfesebb fajta és holnapra mindenki tudni fog erről a fiaskóról, más se hiányzik... - Megmaradok... - adtam tudtára, és az ép kezemre támaszkodva lassan felültem. Kissé meglepetten ráncoltam bűnbánó kérdésére a szemöldököm, mikor leguggolt mellém. Még mindig nem szoktam hozzá semmiféle felém mutatott aggodalomhoz, és erős a gyanúm, hogy nem is fogok, ami így van rendjén. - Pár bordám azt hiszem megrepedt és a csuklómnak annyi - emeltem fel a bal kezem, minden panaszt vagy fájdalmat mellőzve a hangomból, pedig az említett testrész égető fájdalommal hasogatott, pár szilánk kiállt belőle, vérzett és úgy lüktetett, mintha második szívet növesztettem volna pontosan oda. - Maga... gyógyító, igaz? - kérdeztem félig a helyzetem, félig a saját figyelmem néminemű elterelése végett. Emellett figyeltem az egyesítés után, hogy kik hova kerültek a ranglétrán, s reméltem, hogy jól emlékeztem rá, ha tévedtem... ennél jobban nem éghettem le előtte. Engem se érdekelt már, hogy hol tartottunk maszek traccs-partit, már elütöttek, ezt maximum a halállal lehet tetézni, az meg nem foglalkoztat, szóval maradhatunk felőlem. - Elhiheti, hogy nem öngyilkos merényletre készültem. - Megpróbáltam felállni, bár egy kicsikét szédelegtem és rém zabos voltam, amiért ilyen kezdő kölyök módon jutottam hozzá a sérüléseimhez. Ha ezt Cas megtudja... - És megköszönném, ha egy kicsit ki tudná ezt kupálni - utaltam újfent a csuklómra. Örültem, hogy nem ismert, különben ebből élből levehette volna, hogy én voltam a béna, bár ennek a veszélye még így se múlt el. - Azt pedig még inkább, ha edzené a reflexeit - tettem hozzá, zömmel azért, hogy ne legyek már túl kedves, rombolná a renomém.
Azt én is láttam, hogy megmarad, de ettől még nem lettem sem okosabb, sem nyugodtabb. Nem is értettem, hogy miként volt ez lehetséges, de talán kár lett volna ezen gondolkozni így hirtelen. Úgysem lennénk tőle előrébb, csak akkor, ha tennék érte valamit. Amit egyébként nagyon szívesen be is vállaltam volna, ha mutat némi együttműködést az elkövetkező néhány percben. Akkor talán tényleg eleget fogok tenni az orvosi kötelességeimnek, a gyógyítóról már nem is beszélve. - Rendben, azt helyre lehet hozni – bólintottam végül, és óvatosan megtapogattam egy kicsit a roncsolódott testrészt, ha nem húzta el a kezét. Ha igen, hát én igazán nem fogom ráerőltetni a segítségemet, de attól még kötelességemnek éreztem, hogy megpróbáljak valamit tenni érte, ha már az én hibámból következett be ez a baleset. Bár ebben még mindig nem voltam teljesen biztos, de felelősnek éreztem magam miatta, az tény. A körülményeken meg majd ráérek később is gondolkozni szerintem, emiatt igazán felesleges volt most aggódni, még ha a körülmények sokat el is árulhatnak. - Úgy van, és szívesen segítek felállni, ha akarja! – ajánlottam fel máris, mert nem lehetett valami jó a hideg betonon feküdni. Még így is fáztam egy kicsit, hogy nem volt rajtam kabát, pedig mindössze két perce lehettem idekint. – Meglátom, hogy mit tehetek az ügy érdekében! – mondtam végül. Természetesen segíteni akartam neki, ehhez nem is lehetett kétséges. Akkor is ezt diktálta volna a lelkiismeretem, ha nem én ütöttem volna el, hanem csak láttam volna, hogy baja esett. Így viszont főleg felelősséget éreztem a dolog miatt, ilyenkor pedig általában nálam győz a kötelességtudat, még akkor is, ha nem volt olyan szimpatikus így elsőre. - Megnézném, hogy maga hogy állna a reflexeivel egy másfél napos orvosi ügyelet után – mondtam összehúzott szemekkel. – Úgyhogy ezek után én meg azt köszönném meg, ha visszafogná magát és legközelebb igyekezne egy kicsit foglalkozni a képességeivel – fűztem hozzá, mert így már kezdtem érteni, hogy miért tűnhetett fel előttem olyan hirtelen és gyorsan, mikor előtte még nyoma sem volt. Én is képes voltam erre, és mivel farkas, némi értelmet nyert most már számomra. Így legalább tudtam, hogy szokásomhoz híven most sem szenderedtem el vezetés közben, amikor felbukkanhatott volna előttem. Nem élhettem meg csupán úgy, mivel tényleg ez történt, és ez valamelyest megnyugtatott. - Elvigyem vagy kocsival van? – kérdeztem végül egy halk sóhajtást követően és már el is fogadtam, hogy még mindig nem feküdhetek le. Persze így amúgy sem tartottam valószínűnek, hogy vezetne, de azért felajánlottam, nehogy azt higgye, hogy tehetetlennek nézem.
Hagytam, hogy megnézze a csuklóm, hogyne hagytam volna? Ennél nagyobb kárt már csak a letépésével lehetne okozni. Nem dobta magát hanyatt a csúnya sebtől, így valószínűleg látott már pár csúnya sérülést, ha pedig annyi bűntudat volt benne, hogy megáll, miután elütött, csak nem akar még pluszban szadizni! Ha igen... volt nálam fegyver. Mint az pedig rövidesen kiderült, jó volt a sejtés: gyógyító. Mázli! Legalább ennyi az egész elcseszett esetben. Biccentettem és elfogadtam a segítséget - szolgálj és segíts Gyógyító! Még egy csorba az egómnak, de ha onnan nézem, hogy ezzel kiszolgál, egy fokkal jobb, bár csak magamat áltatom, tudom. De akkor is! A nem túl kedves reflexes megjegyzésemre csípőből jött tőle a válasz, mire az égre emeltem elsőre a tekintetem, amolyan: nem az én saram, nem én kértem, hogy még vezessen. A következő mondat viszont öv alá ment, amitől bosszús-sértetten felmordultam, horkantam, mint akit minden jog és alap nélkül felképeltek. Tátogtam, mint egy partra vetett hal nagy méltatlankodva. - Én foglalkozok vele! - fortyantam fel nagyjából egy sértett kamaszt idézve. Utáltam, gyűlöltem, ki nem állhattam, ha gyengeségen, sutaságon, ügyetlenségen kaptak, ez minden esetben olyan tyúkszem taposó mutatvány volt, amire élből átkapcsoltam sündisznó-védekezésbe. Szúrtam. - Csak nem mindenki olyan tökéletes, hogy egyik napról a másikra át tudjon szokni. De önnek nyilván minden gond nélkül menne egy tök más képesség elsajátítása, mint amihez hozzá volt szokva - tettem hozzá epésen, puffogva. Zsémbes és harapós lettem, ha valami nem ment, ha pedig erre még pluszba fel is hívták a figyelmem, az volt a hab a tortán, a tüske a mancsomban. A kérdésre ránéztem egy kissé összehúzott szemmel. - Valószínű, hogy kivetődtem volna lábbusszal, ha kocsival vagyok. - A hangomban egyáltalán nem leplezett gúny hullámzott. Szússzantottam egy nagyot és a szőke haj rovására írtam inkább ezt a kérdést. - Borzasztó hálás lennék, ha kidobna a Hotelnél - mondtam végül túljátszva a hálálkodót. Tikkeltem, amikor a saját balfaszságomból, mások különösebb közreműködése nélkül sérültem meg, bénáztam el valamit. Ennél cikibb nincs. Annál meg pláne, hogy 154 évesen nem boldogulok a vérvonalképességgel, még ha csak nemrég is kaptam. Le tudnám nyúzni a bőrt a képemről minden gond nélkül jelenleg.
Láttam, hogy sikerült belegázolnom a férfiúi büszkeségébe, vagy legalábbis az egójába, de nem éreztem rosszul kivételesen magam miatta. Néha le kellett törni azokat a bizonyos szarvakat, ráadásul így nem is az én hibám volt, hanem az övé. Azt meg sosem szerettem, ha megvádoltak olyasmivel, amihez az égvilágon semmi közöm nem volt. Az már nem az én hibám, hogy nem láthattam előre, hogy be fog következni. Ha így lett volna, akkor nyilván egyből beletaposok a fékbe és nem lesz baja a kocsimnak sem. Jóval költséghatékonyabb megoldás lett volna, de ezt már fújhattam. Egyébként nem vagyok rosszindulatú nőszemély, de ezek után már bántam, hogy nem vagyok önzőbb, mert akkor helyette biztosan a sérült autómat vizsgálgatnám, ehelyett meg itt guggolok mellette az éjszaka közepén a hidegben és még morog itt nekem. Mint egy hisztis kölyök! - Nem úgy tűnik! – néztem rá rosszallóan, bár nem az én feladatom volt sem megítélni őt, sem tanítani. Örültem is neki, mert nem szívesen próbáltam volna kioktatni olyat, aki ennyire önfejű és makacs és csak magával törődik. Legalábbis az eddigi viselkedéséből nekem nagyon ez jött le, az már más kérdés, hogy talán tévedhettem is. Én sem vagyok tökéletes, hajlamos voltam az első benyomás alapján ítélni, ami jelen esetben nem volt a legjobb. - Nyilván… - hagytam rá inkább, miután sikerült felállítanom őt a betonról. Inkább nem idegesítettem fel magam rajta, pedig legszívesebben itt hagytam volna, aztán menjen úgy, ahogyan tanulta, a csuklójával meg csináljon azt, amit akart. Kivételesen az is lehet, hogy csak egy egészen kicsit éreztem volna rosszul magam amiatt, ha a sorsára hagynám. Valószínűleg Castor nem örülne neki túlzottan, de ez most cseppet sem érdekelt. Ha nem tiszteltek meg azzal a jó modorral, ami elvárható lett volna egy másik emberi – olyasmi – lénnyel szemben, akkor nekem miért kellett volna segítenem rajta? Jó, tudom, felesküdtem rá, de a pesztrálásra valahogy nem. - Gondolom, fáj az igazság, de nem az én tisztem megítélni. Azt viszont nem hagyhatom szó nélkül, ha veszélyeztet másokat is. Ha nem én vezettem volna, akkor mit csinál? Megöli az embert, aki segítene magának? – erre leginkább csak a vérmérsékletéből következtettem, amit eddig mutatott irányomba. – Rosszabb, mint a pácienseim többsége! – forgattam a szemeimet kelletlenül, kissé talán bosszankodva. – Nézze, én nem vagyok médium, hogy tudjam, esetleg a kocsijához akart-e átkelni a túloldalra az úton, vagy tényleg gyalog volt! – vágtam hozzá kicsit sértetten, amiért komplett idiótának nézett. – Én is hálás lennék, ha moderálná végre magát, ha már képes vagyok ellátni éjnek idején, holott legszívesebben kialudnám magam rendesen. Fáradt vagyok és értékelném, ha figyelembe venné, hogy én teszek szívességet magának és nem fordítva. Ha ennyire megterhelő felnőttként viselkednie, akkor szóljon és útjára engedem! – vontam meg végül a vállaimat. Nem szívesen tettem volna meg, de nem voltam most erre hangolva. Ha menni akar, hát nem fogom beerőszakolni a kocsimba, de rajta múlt, hogy mit választ. Ha jönne, akkor szívesen besegítem az anyósülésre, ha nem, akkor meg máris szállok be, mert kezdtem kihűlni.
Mordultam egyet, mert sajnos én is tudtam, hogy nem mutathatok fel eddig valami nagy sikereket a vérvonal terén, de basszus, nem kell az orrom alá dörgölni! - Nem ölöm meg - feleltem dohogva. Nem vagyok hülye, maximum akkor tettem volna el láb alól, ha már haza fuvarozott. Meg amúgy is, ez egy kisváros, eltűnik egy ember, tízen kezdenek sipákolni minimum, hogy jaj, mi lett vele? Mi lett volna? Elpatkolt, ez van, az emberekkel gyakran megesik és még így is képesek túlnépesedni, kérdem én, hol itt akkor a baj azzal, ha én csak a természet rendjét próbálom helyreállítani? A patkányokat is irtják, ha elszaporodnak. - Legalább edz - jegyeztem meg félhangosan, utána úgyis csak néma felháborodással hápogtam. Illetve a szövegelése elejével még úgy nem is volt bajom - minden gond nélkül elengedtem a fülem mellett, hol érdekel engem mások baja? -, de az utolsó mondat! Ha erre rávágom, hogy igenis felnőttként viselkedek, egyrészt azt hiszem hazudnék - sose ismerném be -, másrészt csak fokoznám a rólam kialakított képét. És most mi? Kezdjek duzzogni? Na, ezért utálom én, ha valakire, vagy segítsége szorulok. Szar és kezelhetetlen helyzet, hogy az istenbe tudja ezt bárki is méltósággal viselni? Rohadt megalázó! Csak azért is kussoltam... egy darabig. Belavíroztam vagy inkább lavíroztattam magam az anyósülésre. Nem ment el az eszem, ha haza visz, ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Tüntetően hallgattam még akkor is, amikor ő beült a volán mögé, igazából feltett szándékom volt egy életre némasági fogadalmat kötni vele szemben, pedig elsősorban a saját bénázásom dühített. - A dokiknak kötelessége a megelőzés elősegítése? - kérdeztem pár perces hallgatást követően. Nem akartam direktbe még segítséget kérni, mert az mindennek a teteje lett volna, szóval menjünk neki kerülőúton, amit talán az önérzetem is túlél, a farkasoméról nem is beszélve! Ha igent mondott rá, folytattam. - Akkor nem ír fel valami tuti receptet a dolog krónikussá válása ellen? Ha nemet mondott vagy intett, akkor kurvára megszívtam és befogtam. Muszáj valahogy kiküszöbölnöm ezt a csorbát, mert több mint durva és tűrhetetlen.
Nem mondtam inkább semmit arra, hogy nem ölt volna meg egy embert, ha abba fut ilyen formában bele, mert én nem voltam erről teljesen meggyőződve. A mentalitása alapján, amit eddig láttam belőle legalábbis, simán kinéztem a férfiból. Szerencsére, amilyen szendének tűnök, olyannyira nem jellemző rám a naivitás. Nyilvánvalóan szoktam igyekezni megtalálni másokban a jót, de nem ringattam magam soha abba az álomba, hogy mindenkiben maradéktalanul ott van. Sajnos nem volt, voltak közöttünk olyanok is, akik gondolkodás nélkül oltottak ki egy életet. Az előttem ücsörgő sem tűnt másnak, így arra jutottam, hogy jobb vele vigyázni. Bár nem hiszem, hogy különösebben értékelte volna az Alfánk, ha kárt tesz bennem, mikor én csak segíteni próbáltam. Valószínűleg abban az esetben ez nem is így jutna a fülébe, de inkább nem gondolkoztam most ilyeneken. - Hát persze! – forgattam csak a szemeimet az edzéssel kapcsolatos megjegyzésére. Egyre jobban kezdett felbosszantani, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy jobban háborogjak, mint ahogyan ő tette. Igazán sértett, hogy nem volt képes egy kis hálát mutatni irányomba, hiszen itt is hagyhattam volna akár szó nélkül, aztán tudjon rá a szerencsétlenségére. De nem, én túl lelkiismeretes voltam hozzá, így hát megálltam. Úgy látszik, hogy meg is lett az eredménye, a nyakamba kaptam egy nagyra nőtt gyereket. Mivel nem szólt semmit, így én sem túráztattam magam feleslegesen. Helyette csak segítettem neki beülni, ha egyáltalán hagyta és nem próbált meg úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne. Felőlem persze azt is játszhatta, de én tudtam, hogy nem csak egy karcolás lett rajta, ez nyilvánvaló volt már akkor, amikor először megtapogattam a csuklóját. Szépen eltört, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, ráadásul egyéb fájdalmai is voltak ugyebár. Nem most kellett hőst játszani, és ha mégis megpróbálta, akkor összeszedtem a maradék energiámat is egy kis ráhatással én magam raktam be a kocsiba. - Tudja, a viselkedéséről egyre inkább egy hisztis gyerek jut eszembe! – mondtam némi hallgatás után, amikor már én is bent ültem a kocsiban, és elindultunk a hotel felé. Szerencsére újabb hallgatás és reakció nélkül töltött perc után végre megszólalt. Már kezdtem azt hinni, hogy inkább leharapta a saját nyelvét, minthogy bármit is szóljon hozzám. Nem szerettem az ilyen nagy makacsságot, de most mégis kénytelen voltam elviselni. Ráadásul a saját kocsimban! Kész agyrém… - Ha betegségről van szó és hozzánk fordulnak, akkor mondhatni igen – féloldalasan felé pillantottam, arcomon gyanakvás árnya suhant át. Nem nagyon értettem egyelőre, hogy mire akart kilyukadni, csupán halvány sejtéseim voltak ezzel kapcsolatban. Mint már mondtam, nem vagyok médium és ilyen sok ledolgozott óra után már az agyam sem az igazi. – Ha jól gondolom, azt akarja kérni, hogy segítsek magának a képességeit kordában tartani. Jól értem? – kérdeztem végül, mert a második kérdése hallatán már kezdtem érteni, hogy hová akart kilyukadni. Persze az is lehet, hogy tévedtem, megesik. De jobb tisztázni az ilyesmit, nem?
A hisztis gyerek dologra élesen beszívtam a levegőt, nagyot sóhajtottam és visszanyeltem egy igencsap epés és kicsit se szívmelengető megjegyzést. Gondolatban pedig vállon lapogattam magam: jó fiú.Csak azért kötöttem csomót a nyelvemre, mert sérült voltam és jelenleg ő volt az egyetlen a közelben, aki hazavihetett. Ettől nem éreztem magam jól, de hát... a közérzetem a helyzetre nézve járulékos veszteség. Ráadásnak még kerülőúton ugyan, de grátisz segítségre szorultam, és ha már ilyen szépen egymásba botlottunk, hátha tud még plusz pontokat szerezni nálam. Oké, én vagyok a rászoruló, tudom, de ezt annyira ledegradáló lenne magammal szemben beismerni, hogy inkább hagytam is a fenébe. Kissé türelmetlenül vártam a válaszát, amikor pedig megkaptam, nem mondhatnám, hogy felhőtlenül boldog voltam. Igen basszus, pontosan erre gondoltam, de miért kellett ezt ilyen nyíltan kimondani? Elég gáz magamban lezongorázva is, nemhogy így! Jobb lett volna megtartja magának és csak ráérti a dolgot, a jelek szerint nem hülye hála a jó égnek, úgyhogy ha lehet, ezt a továbbiakban ne mondja el újra. - Igen - böktem ki végül, minden lelkesedés nélkül. A kényszer nagy úr, és nem vagyunk jó viszonyban. - És úgy, hogy senki ne tudjon róla - tettem még hozzá a biztonság kedvéért, továbbra is rühellve az egész helyzetet, majd rá néztem. - Nos? Nem volt él a hangomban, amit érezhetett felőlem, az a nyilvánvaló tény volt, hogy gyűlöltem segítséget kérni, az a gyengeséggel egyenlő és azzal, hogy valamit képtelen vagyok önerőből megoldani. Ez nem csak az egóról szól, egyszerűen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor folyamodtam eddigi életem során ilyesmiért. Nagyon nem csíptem az ilyesmit, egy hajszál választotta el a kiszolgáltatottságtól, amit ha még egyszer át kell élnem, komolyan öngyilkos leszek inkább.
Igen, most már szándékosan piszkáltam, hátha befejezi végre ezt az ostoba viselkedést és úgy csinál, mint aki elég felnőtt már hosszú évtizedek óta. Azért nem volt olyan fiatal, mint egy kölyök, az lett volna a minimum, hogy éretten viselkedik és nem hiszi azt magáról, hogy ő a kiskirály, én meg azért élek, hogy őt szolgáljam. Mert ez távolról sem volt igaz, ugyanis én tényleg értük voltam, viszont nem kizárólag az ő szolgálatára lettem a falka tagja. Úgyhogy ezt jó lett volna, ha ő is pontosítja magában, még ha én most nem is kezdtem bele, hogy kiselőadást tartsak ezzel kapcsolatban. Azt hiszem, hogy nem sok értelme lett volna az ő esetében. Egyébként a végén már egyáltalán nem azért kérdeztem vissza, mert még mindig kötekedni akartam, hanem inkább a pontosítás kedvéért, nehogy véletlenül félreértsek valamit. Az olyanokból mindig kellemetlen helyzetek sülhetnek ki, most pedig nem vágytam semmi ilyesmire. Ha kéri, akkor szívesen segítek, ha nem, akkor meg így járt, majd meg fogja oldani maga. Nagyfiú, csak ezt tudomásul is kéne vennie és nem avanzsálni át egy tinédzsernél, vagy még annál is rosszabbá. Egyelőre nem volt túlzottan jó benyomásom róla, de talán még volt esélye, hogy tegyen ellene. Nem mintha abba a hiú ábrándba ringattam volna magam, hogy ez őt egyáltalán érdekli is, de na! - Nem értettem soha, hogy a férfiak miért tartják megalázónak, ha segítséget kell kérniük! – válaszoltam először csak ennyit, a sürgető kérdést pedig elengedtem inkább a fülem mellett. Közben én is felé pillantottam, és mivel ő is éppen így tett, ezért a tekintetünk találkozott. Fél szemöldököm egy kicsit megugrott, végül beletörődő sóhajt hallattam. – Rendben, talán segítek. Mondjuk, azt nem tudom, hogy miért nem a teremtőjét kéri erre. Elhiszem, hogy szokatlan az új képesség, de ebben neki kéne segítenie, nem? – én úgy éreztem, hogy a kérdésem logikus. Ráadásul nem visszautasítottam még most sem, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, hogy mi vitte rá arra, hogy egy gyakorlatilag idegentől kérjen segítséget a saját teremtője helyett. Ez nekem kicsit fura volt, de már semmin nem kéne szerintem meglepődnöm. - Egyébként azt már most tisztázzuk, hogy még soha nem csináltam ilyet. Nem volt dolgom kölykökkel vagy másokkal, akiket tanítanom kellett volna. Utoljára akkor voltam falka tagja, amikor még én is épphogy be lettem harapva, szóval ebből kifolyólag ez talán érthető is – vontam meg a vállaimat egyszerűen, mert nem akartam én túlmagyarázni, csak azt akartam, hogy tiszta legyen előtte a helyzet és mindennek úgy induljunk neki. – De ettől függetlenül még megpróbálhatjuk, ha hajlandó rá, hogy csinálja, amit mondok és nem fog hisztizni és duzzogni, ha kritizálni merem. Ez így rendben? – szegtem fel a fejemet. Lehet, hogy kedves vagyok és figyelmes, és nem éppen egy tipikus vérengző vadállat, de ettől függetlenül az eszem még a helyén volt és nagyon utáltam, ha kihasználtak.
- Azt nem tudom, hogy ki miért tartja annak, max a magam nevében beszélhetek, de azt se most. Nem fogok kiselőadást tartani arról, hogy mit miért tartok olyannak, amilyennek. legyen elég annyi jelenleg, hogy rühellek segítséget kérni. A pillantásunk találkozott - húú, tiszta romantikus! -, a tekintetem pedig ugyanolyan érzelemmentes és rideg volt, mint eddig. Benne van, hogy segítsen, nagyszerű, bár az a "talán" nem tetszik, de már így is előrébb vagyok, mint amikor elcsapott. Azt viszont megint csak nem tudom bazsalyogva fogadni, hogy feszegeti a Teremtőtől-kéne-segítséget-kérnem dolgot. Ez már megint csak olyan téma, amit ha lehet, messzire kerülök, már csak azért is, mert újfent magamat kéne magyarázni, az pedig továbbra se vált a hobbimmá. - Hanyagoljuk ezt. Legyen elég annyi, hogy megvan az okom. - Kivételesen még a hangszín se volt bunkó, azt viszont érzékeltettem vele, hogy erről több szót nem szeretnék. Nagyon nem! Hallgattam a további feltételeit, illetve, hogy mit tud nyújtani, hogy mennyire nem járatos az ilyesmiben. Az utat néztem, úgy figyeltem a szavaira, majd végül biccentettem. Gyakoroltam már villámmal, de... sokkal másabb a mostani helyzet, edzés közben potenciális célpontként tekintek a másikra, nem azt figyelem, hogyan használja a vérvonalképességét, elég ilyen tekintetben magamra odafigyelni. A másik akkor érdekel, ha ki tudom lesni, hogy mi jelzi, ha a képességéhez nyúl, ettől viszont én még nem tudom, hogyan kontrolláljam. Új a farkasom, de a koromból is fakadóan már nem kölyök, így erősebb, mintha egy kicsit kaptam volna, szóval a képessége se újszülött szinten áll. Ez jó is, máskülönben tényleg hasznavehetetlen lennék, így azonban ön- és közveszélyes vagyok, ami nem poén akaratomon kívül. - Oké, akkor most az elején elmondom, hogy dühös leszek, mert kétlem, hogy egyből menni fog, de nem önre fogok haragudni. És remélem nem túl érzékeny a lelke, mert ilyenkor hajlamos vagyok káromkodni is. Emellett - megint rá néztem - nagyra értékelném, ha kiterjesztené az orvosi titoktartást ezekre a gyakorlásokra is. Vagy csak gyakorlásra, ha egy alakalom esetleg elég lenne. - A szétroncsolódott csuklómra néztem. - Végezetül: rühellek tartozni, de törlesztem az adósságaim - kivéve Castorral szemben... szerintem soha az életben nem fogom tudni leróni az adósságom felé -, szóval nem várom, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül segítsen. Olyan úgyse létezik, hogy valaki önzetlenül, szívjóságból segítsen. Ha mégis, nos akkor az illetőnek nincs kint mind a négy kereke, zakkantakkal pedig nem foglalkozok. - Viszont ha a bolondját járatja velem, kihasználja a helyzetet és megszívat, vagy szétkürtöli... gondolom azt sejti, hogy nem vagyok a felebaráti szeretet lovagja, nem hülye. Azt hiszem, minden lehetséges pontot átvettünk. És ez nem fenyegetés volt a végén a részemről, egyszerűen úgy tartottam fairnek, hogy ha már segít, akkor szólok róla. Egyébiránt nem néztem ki belőle, hogy aljas lenne, de az élet pofán talált már párszor ahhoz, hogy ne tételezzek fel sok jót másokról. Magamról meg tudom, hogy nem vagyok az, szóval itt zárjuk is a kört.
- Értem – válaszoltam én is legalább olyan lényegre törően és semmitmondóan, mint ő nekem az előbb. Bár én ennyiben nem tudtam hagyni, fáradtság ide vagy oda. – Akkor sokkal okosabb nem lettem most sem… - állapítottam meg nemes egyszerűséggel, kicsit még a vállaimat is vonogattam így vezetés közben. Az a helyzet, hogy kedvem lett volna most belekötni, pedig alapvetően nem vagyok az a kötekedős fajta. Talán ő hozta ki belőlem az udvariatlan viselkedésével, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kimerült voltam ahhoz, hogy jól viseljem az övéhez hasonló megnyilvánulásokat irányomba. - Ha maga mondja – újabb vállvonogatást kapott részemről. Még mindig nem értettem, hogy miért kellett inkább egy vadidegenhez fordulnia, mint a saját Teremtőjéhez, de talán lényegtelen is. Nem támogattam az ilyesmit, még ha szívesen is segítettem neki. Ez számomra csak egy dolog volt, az meg egy másik lapra tartozott, hogy mennyire értettem ezzel egyet és mi volt a valódi véleményem róla. Láthatólag ez őt nem érdekelte, én meg csak úgy nem szoktam megosztani másokkal, ha éppen nem a szakmai véleményemre kíváncsiak. Ez a mostani egyértelműen személyes lett volna, és benyomásaim szerint nem szerette sem a kritikát, sem a mások által gondolt dolgokat meghallgatni. Vannak ilyen emberek sajnos, nekem meg naná, hogy pont egy ilyenbe kellett most belefutnom! Persze Faye, így az éjszaka közepén! Annak azért örültem, és talán valahol értékeltem is, hogy amíg én beszéltem, addig hallgatott és nem szólt közbe. Biztosra veszem, hogy akkor most sutba vágva az eskümet, kiraktam volna a kocsiból anélkül, hogy segítettem volna rajta. Már most tudtam, hogy megtorolná rajtam, pedig holnap, higgadt fejjel biztosan szívesen nyújtanék neki segítő kezet. Valószínűnek tartottam, hogy akkor már nem kéne neki, most meg elég kiszolgáltatott állapotban volt hozzá, hogy mégis elfogadja. - Jó tudni! – biccentettem, jelezve, hogy nyugtáztam az elhangzottakat – Ne aggódjon a lelkivilágom miatt, sok olyat átéltem már, amit más nem, vagy maga elképzelni sem tud rólam, így első ránézésre – közöltem határozottan, de nem fellengzősen. Nem csak az erőszak látványa volt az, amely megedzhetett egy nőt. Az elesettek, a segítségre szorulók látványa is éppen eléggé keménnyé tudott tenni minden orvost évek múltán, én sem voltam ez alól kivétel. Sem a káromkodástól nem botránkoztam meg, sem a vér látványától, bár azt hiszem, hogy ez az én szakmámnál természetes volt. – Azt hiszem, hogy ezt már megbeszéltük! – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, fél szememet pedig én is rajta tartottam még a továbbiakban is. - Igazán kedves, hogy így felajánlkozik, de én meg nem az a típus vagyok, aki csak akkor tesz valamit, ha kap ellenszolgáltatást is érte. Tekintse szívességnek, és ha egyszer nekem is arra lesz szükségem, akkor az adósom lesz. Megfelel? – szegtem fel komolyan az államat, és ezúttal nem néztem rá. Érzékeltem, ha felém fordította a tekintetét, ám az enyém továbbra is maradt az úton. Legalábbis egészen addig, amíg be nem fejezte a mondandóját. Akkor halk nevetést hallattam, és ezúttal már felé is fordítottam a fejemet néhány másodpercre, tekintetem kissé hitetlenkedővé vált. – Ha komolyan ezt nézi ki belőlem, akkor elég rossz emberismerő lehet – állapítottam meg, mindenféle bántó él nélkül. – Nem szokásom szétkürtölni mások dolgait, ahogyan az sem, hogy hülyét csináljak abból, aki segítséget kér tőlem. Nem ez a típus vagyok, és ha ilyennek tűnök, az elég szomorú – csóváltam a fejemet rosszallóan. - Egyébként Faye vagyok! – mutatkoztam be csak úgy mellékesen, hogy legalább szólíthasson valahogy, ha már gyakorolni fogunk a későbbiekben a jelenlegi helyzet szerint.
Örültem, hogy nem feszegette tovább a miért-nem-a-teremtőm-edz kérdéskört, így eszem ágába se volt erről tovább beszélni. Így legalább rátérhettünk a lényegre, aminek nem örültem sokkal jobban, de szükség helyzet… Muszáj megtanulnom minél előbb bánni ezzel a vérvonallal, egyfelől mert égő, hogy bénázok, másfelől, mert most még csak elütöttek, de ki tudja, mi lesz később, és itt nem kifejezetten a saját irhámat féltettem elsősorban. Amikor azt magyarázta, miért ne féltsem, és a borzalmakról beszélt, szinte vártam, hogy azt mondja, hogy olyasmiket, amiket elképzelni se tudok, de szerencsére nem ez lett a végkifejlet. Nos, igaz, valóban nem néztem ki belőle, hogy olyan brutális élete lett volna. Nem kezdett el felvágni az élményeivel, ami újabb negyed-pirospont, a hangjából viszont éreztem, hogy azért tudna ő is mesélni. Ki tudja, talán majd egyszer oda is eljutunk. – Mmmmeg – néztem rá a szemöldököm ráncolva. Nem léteznek jótét lelkek, ő sem az, mégse éreztem, hogy hazudna a segítséget illetően. Meg szívesség? Ugyan már, olyat senkit se ad, és lám, ő is „visszakéri”, ha olyan lesz. Na, ezt már el tudtam hinni minden gond nélkül. – Csak kiábrándult – helyesbítettem. – Nem személyes. Másról se feltételeznék jobbat – vontam vállat. – De ha tényleg olyan, amilyennek mondja magát, akkor ez életem legszerencsésebb balesete. Ezt akár bóknak is vehette, tőlem ennél virágosabbat amúgy se nagyon remélhetett senki, egy vadidegen meg aztán pláne! Úgyhogy a korábbi zabosságom után most kifejezetten cukorfalat voltam. Hangsúlyozom: magamhoz képest! De ezt úgyis csak az tudhatta, aki nagyon ismert. Ilyenből volt egy kisebb maréknyi és slussz. – Duncan – mondtam én is a nevem, aztán eszembe jutott, hogy Corvint akartam mondani, de így jártam, visszavonni, hevesen hebegve-habogva módosítgatni nem fogom. Eléggé elfáradtam én is, így egy sóhajnyiba hagytam az egészet. – Mikor ér rá a leghamarabb, Faye? – kérdeztem, s már csak azért is ejtettem ki a nevét, hogy gyakoroljam. Közben némileg laposakat pislogva vettem tudomásul, hogy bizony hamarosan a hotelhez érünk. Otthon, édes otthon! És mehetek is egyből a gyengélkedőbe, csuklót helyre rakatni. Csodás lesz, alig várom, hogy valami hihető és igaznak tűnő mesével rukkoljak elő. Remélem Ems azért már üzemképes, ő talán nem faggat. Faye-től csak fuvart és edzést kértem, emellett ha tényleg olyan kimerült, lehet mindkettőnknek jobb, ha nem ő próbál helyretenni. – Hátul, az épület mögött tegyen ki – mondtam, fáradságom pedig enyhén átszivárgott szavaimba, s habár nem tettem hozzá, hogy „kérem”, a hangsúly azért olyan volt.
Örültem neki, hogy sikerült olyan megállapodást kötnünk, ami mind a kettőnknek megfelelt. Még egy halvány mosolyt is kapott cserébe a válaszáért, bár inkább az útra koncentráltam és nem rá. Nem lett volna jó buli, ha megint valaki a kocsim elé ugrik, ma már másodjára. Kaparhattuk volna össze az illetőt ezúttal már kettesben. Ez kicsit javított a helyzeten, de jobb az elővigyázatosság, főleg olyankor, amikor lassan már nyitott szemmel merülök álomba. - Akkor ezt tisztáztuk! – mondtam végül elégedetten. Tényleg nem éltem volna vissza a kérésével, legszívesebben egyszerű szívességként könyveltem volna el, mert én ilyen vagyok. Ám a viselkedéséből azt a következtetést vontam le, hogy ő nem ilyen és a világában más sem, szóval nem akartam csalódást okozni. Azt amúgy sem szerettem soha, borzasztó érzés volt. Egyébként is, talán még hasznát veszem egyszer ennek az adósságnak, hiszen soha nem lehet tudni, hogy mit hoz számunkra a jövő, igaz? Talán leszek szorult helyzetben a nyugodt kis életem ellenére is, és akkor majd kell az a segítő szándék tőle. - Igen, arra már magamtól is rájöttem, hogy kissé bizonytalan mindenkivel szemben – legalábbis sejtettem, ugyanis személy szerint én tényleg nem ártottam neki. A gázolást leszámítva természetesen, bár az is szerintem inkább volt az ő hibája, mint az enyém. Ezt azért bölcsen inkább csak magamban jegyeztem meg és vele csak a feltételezéseimet közöltem a személyiségével kapcsolatban. Ok nélkül amúgy sem szokott senki ellenséges lenni a másikkal, ha egy falkába tartoznak. Én meg aztán ugyan segítőkész típus voltam, és abból sem űztem játékot, hogy másoknak keresztbe tegyek. Sosem értettem az ilyen embereket… - Akkor ezt most bóknak veszem! – nevettem el magam önkéntelenül is a szóhasználat miatt. A balesetet és a szerencsét nem volt szokás nálam egy mondatban emlegetni, de ez volt a mai estén az első kedvesnek mondható megjegyzése, úgyhogy eltekintettem most ettől az apróságtól. Talán tényleg hasznomra fog még válni ez az új ismeretség, ha mást nem, hát megismerkedtem a falkának egy újabb tagjával. Nem volt az hátrány, ha tudok kihez fordulni vész esetén. Ugyan segítséget kérni én sem szerettem, de gond nélkül megtettem, ha szükségét éreztem. A falka meg amúgy is arra való, hogy segítsük egymást, legalábbis a Teremtőm nekem így tanította. Hogy itt mik a szokások még mindig nem sikerült teljesen kitapasztalnom, de idővel majd menni fog ez is. - Hm… - gondolkozva meredtem magam elé a kérdését követően, ám elég hamar sikerült meghoznom a döntést, amit közöltem is vele. – Holnap szabadnapos leszek, úgyhogy délután ráérnék, amint felkeltem – mivel nem tudtam pontosan megmondani, hogy ez mikor lesz, tekintve az igencsak késői fekvést, így olyan időpontot akartam, amikor már biztos, hogy fent leszek. – Mondjuk öt óra körül? – vetettem fel. Mondjuk nem tartottam valószínűnek, hogy én ilyen sokat aludnék, mert nem szoktam. Azt viszont nem tudhattam, hogy neki miféle elfoglaltságai lesznek a holnapi, illetve a mai nap folyamán. - Értettem! – bólintottam a kérés hallatán, és amikor elértünk a hotelhez, akkor a hátsó részhez fordultam a kocsival. – Akkor találkozunk délután, ha minden igaz – mosolyogtam rá, még ha ő az ilyesmit nem is értékelte. Nekem akkor is szokásom volt a kedves gesztusok szórása. – A kezét pedig mindenképpen nézesse meg még most! Jó éjszakát! – búcsúztam végül, és ha kiszállt még megvártam, amíg bemegy. Csak ezt követően vettem hazafelé az irányt, hogy én is megpihenjek egy kicsit.
- Bizalmatlan - újabb pontosítás. Nem volt mögötte kioktató szándék, bár a szó üresen, érzelemmentesen csengett, így annak is vehette. Annyi az egész, hogy szeretem, ha ilyen téren viszonylag tiszta képet festenek le rólam. Én teljesen biztos vagyok mindenkiben, csak az esetek nagy részében negatív értelemben. Ezt nem tartottam feltétlenül erényemnek, de az is tény, hogy eddig még egyszer sem bántam meg, hogy ilyen bizalmatlanul állok a világhoz - elégszer kicseszett velem hozzá. Az, hogy Faye esetleg valóban kedves lenne alapjáraton... nem fogom az ellenkezőjét hirdetni, de elhinnem se kötelező. Mindenesetre ugyanúgy fenntartásokkal kezelem, mint a környezetemben lévők javát. Biccentettem arra, hogy bóknak vette. Jól tette, úgyse szoktam szórni az ilyesmit, a ritka alkalmakkor is csak burkoltan, de úgy tűnik, ő be tud látni emögé. Dunsztom nincs, hogy ennek most örüljek, vagy bosszankodjak miatta, de fáradt voltam már ahhoz, hogy ezt is kitaláljam. Az edzés(ek?) alatt kétlem, hogy kapna akár hasonlót is, ismerem magam: ha most mufurc voltam - főleg az elején -, akkor ott a legszúrósabb sündisznót is meg fogom szégyeníteni, a haragomról mértékéről nem is beszélve! Nem lennék a helyében, az ziher. - Megfelel - bólintottam rá az időpontra és a magam rém visszafogott módján örültem, hogy már holnap időt tud rám szakítani. - Annyi még, hogy véletlenül se a hotelben gyakoroljunk. Inkább valami madár-se-járja helyen. - A korábbiak tükrében ez aligha lephette meg, több igényem meg amúgy se volt. Tanuljam meg minél előbb és minél jobban használni ezt a képességet és boldog leszek, eskü! - Így van. Találkozzunk az orfeum hátsó bejáratánál. Onnan majd mondom az utat, tudok egy jó helyet - tettem még hozzá, majd miután megállt, kiszálltam. Az én kedves gesztusom kimerült annyiban, hogy már nem voltak olyan bántóan szúrósak az energiáim. Az viszont jó, hogy ő ilyen pozitív személyiség, akármennyire is tűnik elképzelhetetlennek, szeretek az ilyenek közelében lenni. Hülyén vagyok összerakva, tudom. - Igenis, doktornő - sóhajtottam megadón, s tényleg helyre akartam rakatni minél előbb, nem volt valami tuti így mászkálni. - Jó éjt! - köszöntem el én is, betéve a kocsi ajtaját, majd megvártam,a míg eltűnt a színről, aztán bementem az épületbe. Energiáimmal megkerestem Emst, nagyon reméltem, hogy épp nem papás-mamásat játszanak Calebbel, és egy órán belül másodjára kértem segítséget, ráadásul ismét egy gyógyítótól. Nem szeretnék ebből rendszert csinálni!
Meglehetősen kellemetlenül éreztem magam mostanában, olyan elesettnek éreztem magam, mint egy ma született bárány, noha lélekben aligha voltam az. Ugyan volt már rá példa, hogy ilyen helyzettel kellett megbirkóznom, de öt éves voltam, nem emlékszem túl sok mindenre, onnantól már képben vagyok, hogy Zsuzsanna megjelent az életembe, és nem sokra rá elmúlt a vész, de most aligha fog még egy Zsuzsa érkezni. Azt sem tudták megmondani az orvosok, hogy miért nem látok, mert elméletileg orvosi oka nincs a dolognak. Szóval hurrá, a jó hír, hogy bármikor visszajöhet, a rossz, hogy én nem tehetek érte. Köszi szépen. Sokra megyek vele. Most valahol ott tartok, hogy se kutyám, se macskám, az autóm összetört, nem mintha tudnám vezetni jelenleg, és lövésem sincs róla, mit, merre, arra még emlékszem, hogy Fairbanksben vagyok, de elég kínos, hogy egy nyamvadt újságot nem tudok megnézni hirdetések miatt, hogy mégis hol a pokolba hajtsam álomra a fejem. Sejtem én, hogy ez valamiféle büntetés a sorstól, amiért ilyen jótét lélek vagyok, de én szentül meg vagyok győződve róla, hogy annyi szar után megengedhetek magamnak ilyesmit. Kész szerencse, hogy legalább egy nyamvadt botot kaptam a kórházban receptre, és van mivel tapiznom magam előtt az utat, mert még nem igazán szoktam át arra, hogy hangok alapján tájékozódjak. Emlékszem, régen jól ment, de jelenleg túlságosan új ez az egész, és egyelőre tudomásul vennem is nehéz, nemhogy újra megtanulni így élni. Francokat az egészbe, nem szoktam bőgni, de most tudnék. Mennyire, hogy tudnék. Amúgy, azt sem állítanám, hogy kiengedtek már a kórházból, de eszemben nem volt hallgatni a sok sületlenséget, úgyhogy kisétáltam. Valószínűleg már keresnek, merthogy ugye kéne mellém egy nővér, vagy valaki, aki hazakísér, mivel senkit sem adtam meg értesítendő személynek, így nem tudtak kit felhívni, hogy jöjjön értem. Még szerencse. Csúnya lenne, ha Austyn már itt szobrozna, és haza akarna citálni. Igaz, marha lassan haladok, és tök bizonytalan minden lépésem, de basszus, nem vagyok hajlandó több ideig a kórházban tartózkodni, és az sem érdekel, hogy nincs hova mennem. Az a fajta vagyok, aki a jég hátán is megél, szóval majd megoldom. Csak akad valami magát szentnek képzelő egyed, akinek megesik rajtam a szíve. Már egy ideje a zebra előtt dekkolok, legalábbis, szerintem az lehet, mert elég sok embert éreztem már elmenni magam mellett, de valahogy egyik majomnak se jutott eszébe, hogy megkérdezze, segíthet-e. Kapják be. Szusszanok egyet, és mikor megunom, megvárom, míg valaki elmegy mellettem, aztán elindulok én is, azt persze már nem igazán észlelem, hogy már villog a lámpa, és hamarosan pirosra vált, de nem akkora a gáz, autóhangot nem hallok, csak éppen alig lépek kettőt, már hallok is közeledni egyet, bár nem aggódom, meg vagyok arról győződve, hogy nekem van szabad járásom… Éppen ezért szabályosan kiugrik a szívem a helyéről, amikor egy dudaszó üvölt a tudatomba, legalábbis nekem olyan, mintha egyenesen a fülembe harsogna fel, és olyat ugrok tőle ijedtembe, hogy sikeresen eltaknyolnék a járdán, ha nem épp az Aston Martin motorháztetején landolnék. - A büdös istenit. Nem látsz a szemedtől? Mert én marhára nem, szóval igazán tekintettel lehetnél rám… Nyöszörgöm cseppet sem bájosan, de sosem voltam egy cukipofa, szóval így van, engem így kell szeretni, vagy nem szeretni, nekem aztán halál mindegy.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Nem kedvelem a kicsi utcákat, ahol nem lehet gyors, folyamatos tempóban haladni, mert ötven méterenként egy sarokhoz érek, aminél le kell lassítani. Szeretem a száguldást, de szerintem ez nem meglepő, ha csak azt nézzük, hogy milyen kocsit vezetek. Terepen voltam kint, elég jól egy hullámhosszra kerültem a megrendelőmmel, azt hiszem nem kell attól tartanom, hogy túlságosan elhúzódik ez a munkám. Lehalkítom a zenét, amikor megérzem, hogy a zakóm belső zsebében rezegni kezd a telefon. A kijelzőre pillantok, ismeretlen szám. Mielőtt felvenném, átkapcsolom a kocsi vezérlését automatára. Férfi lévén nem tudok egyszerre több mindenre figyelni, s noha ott a fülemen ott a bluetooth headset, a vezetésről akkor is elvonja a figyelmem a beszélgetés. Kicsit lassítok, az automatika visszavált. A középső tükörbe pillantok, mielőtt megérintem a headsetet, és fogadnám a hívást. - Rahim Alidad.. - Szólok bele, majd egy markáns férfihang szólal meg a vonal túl végén. Angolul szólal meg, bár érezhetően töri azt, nem az anyanyelve. Valami munka felől érdeklődik, s olyan névre hivatkozik, aki egyáltalán nem ismerős számomra. Amikor kiderül, hogy valahonnan Görögországból keres, kicsit fel is vonom a szemöldökömet. Egyáltalán nem szándékozom Görögországba utazni egy kis project kedvéért, így meg pláne nem, hogy épp egy megbízás kellős közepén vagyok, ezért udvariasan, de lekoptatom az alakot. A zenét felhangosítom, majd a műszerfalra pillantok, hogy visszaállítsam a manuális vezérlést, amikor érzékelem a látómezőmben az alakot, aki 40-50 méterrel előttem lelép a zebrára. Reflexből a dudámra tenyerelek, de látom, hogy már késő. Gyorsan kell reagálnom, hiszen a féktáv miatt minden centiméter számít ilyenkor. Nekem van elsőbbségem, de az illető úgy tűnik megunta az életét. A lábam leveszem a gázpedálról, majd tövig nyomom a féket. A kocsim kerekei jajjveszékelve nyögnek fel, a fekete gumik féknyomot hagynak az úton, miközben enyhén kifarolok oldalra. A megállás pillanatában a lendület az ülés támlájához vág, s egy pillanatra a tüdőmbe szorul a levegő. - Mi van kisanyám!? Meg akarsz halni!? – Horkanok fel mérgesen, majd az egyensúlyából kibillenő, és motorháztetőre dőlő alakra meredek. Benyomom az elakadás jelzőt, hátra pillantok, hogy nem jön-e valami, aztán kivágom a kocsim ajtaját, és kiszállok az úttestre. - Elment az esze? Nem látja, hogy piros a lámpa? – Ingerülten horkanok rá a nőre, miközben a kocsihoz lépek, és a karja után nyúlok, hogy lekapva róla magam felé fordítsam. Szavait nem hallottam a kocsiban ülve, a botját pedig még nem vettem észre.
Megáll bennem az ütő pár kurta pillanatra, ám nem a sutaságom az oka, hogy nem vagyok képes mozdulni, mert határozottan nem vagyok ügyetlen teremtés, hanem a riadtság az, minek okán a szívem kalitkába zárt kismadárként kalimpál. Nem tudom, időközben hol landolt a botom, de még szerencse, hogy nem maradt a kezemben, mert a végén még összekarcoltam volna a járgányt, és a tulaja leszedi a fejem. Nem mintha lenne arra garancia, hogy jelenleg nem fogja. Most mondhatnám azt, hogy a motorháztető legalább meleg, de annyira azért nem vágyom a fűtésre, hogy majdnem összetörjem magam érte. Nem mintha nem rajonganék a szép kocsikért, mert imádom őket, de jelenleg fogalmam sincs, hogy milyen járgányt csókoltam le majdnem. Ezt mondjuk mindjárt orvosolni fogom, elég csak kicsit megtapizni a járgányt, ha már így felfeküdtem rá, szerintem nem lenne sokkal nagyobb probléma, ha kutatok valamiféle márkajelzés után. Az autó kivágódásából arra következtetek, hogy az illetőt kicsit felpaprikázta eme intermezzo, de bassza meg, fogalmam nem volt róla, hogy a lámpa piros, mert a fékezésből adódóan annak kellett lennie, hacsak nem száguldott ész nélkül az illető. Nem mintha nem nézném ki ezt bárkiből is, de most nagyobb esélyt látok arra, hogy én tévedtem, minthogy más legyen egy igazi tahó. Eme elgondolásomat nagyjából fél pillanat múlva vissza is vonom, amikor meghallom az illető szavait, és nem kicsit vág arcon mentálisan a dolog. A pofám leszakad, de tényleg. Az eszem mondjuk nem ment el, sosem szerettem túlzottan komolyan venni az életem, vagy épp a világot, nem vagyok ostoba, csak inkább lusta és rezignált. Mondhatni, állandó jelleggel tömöm magamba a leszarom tablettát. - Mennyiért árulják a tahóság kilóját, zsenikém? Kérdezek vissza gondolkodás nélkül, és miközben felránt a kocsiról, lecsekkolom, hogy milyen járgány is akar lenni. Azt a büdös eget! Ez komoly? Sikerült majdnem elüttetnem magam egy Aston Martinnal? Nem mondom, elegáns módja lett volna a halálnak, de így egy héten belül sok lett volna már a balesetekből. Próbálok arrafelé nézni, amerre az arcát sejtem, bár én nem láthatom a szemeit, így fölöslegesen nézek bele, de ez már amolyan berögződött mozdulat. Abból, hogy nem fókuszálok, könnyedén rájöhet, hogy valami nem stimmel a szemeimmel. Ám, ha nem lenne elég, természetesen nem vagyok rest szavakkal is kifejezni, hogy mennyire nem járja eme stílus szerénytelen személyemmel szemben. - Történetesen az égvilágon semmit sem látok. Morgom, mintegy válaszul az ingerültségére, majd elkezdek a lábammal körözni a földön, hátha belerúgok a botomba, mert ha erre az ipsére aztán várhatnék, tutira nem fogja visszaadni nekem. Kérni meg nem fogom, annyira nem vagyok képes most, hogy elővegyem a simulékony modoromat.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Tipikus női mentalistás kérem szépen! Még csak véletlenül se fogadná el, hogy ő volt a hibás, máris én vagyok a tahó csak azért, mert szabályosan mertem közlekedni. Inkább örülne, hogy megálltam, és nem ütöttem el teljes gázzal. Nem vittem volna el a balhét érte, mert ő nem tartotta be a kresz szabályait. Mosom kezeimet. Amikor sikerül szembe fordítanom magammal, haragtól szikrázó kék szemeimmel a tekintetét kutatom, de nem sikerül elcsípnem. Szabad kezemmel integetni kezdek az arca előtt, de akkor se látok rá reakciót. Remek, szóval vak. - Ha nem lát, miért járkál egy ilyen forgalmas úton egyedül? Magának még nem mondták, hogy ez veszélyes? – A méreg szól belőlem továbbra is. Én is megijedtem… már hogy ne ijedtem volna meg? Soha nem ütöttem még el senkit, és nem is most akartam elkezdeni. Volt ugyan balesetem, akkor törtem szarrá a Skyline-t is.. de ott személyi sérülés nem történt, csak egy telefonfülkét sodortam el magammal. A lábával való matatás odavonzza a figyelmem, automatikusan körbepillantok, és az útpadka mentén megpillantom a fehér botot. Gondolom azt keresi. - Ne, ezt fejezze be.. – Utalok a lábával való matatásra. Tök idegesítő. Nem bírom nézni, ha valaki ennyire szerencsétlen, és kiszolgáltatott. - ..most elengedem, de ne mozduljon el innen. – A belső sávban a kocsik lassítás nélkül húznak el mellettünk, nem kéne, hogy valamelyik elé kilépjen. A francba már, hogy pont elém kellett lelépnie. Már a szállodában ülhetnék, és ehetném a négy fogásos ebédem, ehelyett itt dekkolok az úton. Lehajolok a fehér botért, a járdán elhaladó kíváncsi járókelőkre vetek egy futó pillantást, mikor kiegyenesedve megigazítom a nyakkendőtűmet, és visszalépek a vak nőhöz. A keze után nyúlok, úgy adom át neki a botot, amit elhagyott. - Gondolom ezt kereste. – Fűzöm hozzá hangosan szavaimat, aztán a hátára teszem a tenyerem, és a járda felé terelem. - Nincs maguknak vakvezető kutyájuk, vagy valaki, aki az utcán kísérgeti? – Kérdezem, mert azért ez így nem okés. Legközelebb talán nem lesz ekkora mázlija, és tényleg átmennek rajta.
A nem túl bájos jelzőm abszolút nem arra vonatkozott, hogy majdnem elcsapott, az igazából hullára nem érdekel. Sokkal inkább a nem lát strófa volt az, ami kicsapta nálam a biztosítékot, bár úgy vélem, ez érthető, ha a jelenlegi állapotomat vesszük. - Történetesen azért, mert csöppet meguntam, hogy arra várjak, valami jótét lélek felajánlja a segítségét, és azt hittem, hogy zöld. Bocs… Az utolsó szavam olyan halk, hogy alig hallható, értelemszerűen nem vagyok túl jó a bocsánatkérésben, sőt, de attól még nem mindig szeretek tahó lenni, főleg nem olyasvalakivel, aki Aston Martinnal járkál. Nevezzetek csak nyugodtan anyagiasnak, nem tévedtek sokat, valóban az vagyok, szóval megsértődni nem fogok a dolgon. - Már miért fejezném be? Valahogy meg kell találnom azt a szart... Mordulok fel rögtön, mert engem csak ne utasítgasson senki, elég tré a helyzetem enélkül is, és képes lennék elbőgni magam ebben a szent minutumban, de csak azért nem teszem, mert mélységesen cikinek érezném egy tök idegen előtt. Nem mintha nem lenne mindenki teljesen idegen a számomra ebben a nyomorult városban, szóval igazából halál mindegy, de attól még nem fogok sírni, bármennyire is szerencsétlennek érzem magam jelen pillanatban. - Jó. Adom meg magam halkan, és nem mozdulok, mert azt még én is képes vagyok belátni, hogy az út közepén nem nagyon kellene ugrálnom, attól még, hogy szertelen, s szeles vagyok, gondolkodásra közel sem képtelen. Várok hát, magamhoz képest hajmeresztő csendben, miközben a világ közel sem csendes a számomra. Sokkal kivehetőbbek a lépései, miként az is, ahogy elhaladnak mellettünk az autók. Már-már zavar a sok zaj, de nincs mit tenni, ez már így marad, szóval kénytelen leszek megszokni. -Igen, ezt. Köszönöm. Bólintok, és basszus, nem igaz már, hogy egy beszélgetésen belül képes vagyok kinyögni egy bocs-ot, és még meg is köszönni valamit. Hová fajul eme világ? Ráfogok a botomra, és a kis kengyelbe, vagy mi a bánatnak hívják, beledugom a csuklóm, majd hagyom, bár kelletlenül, hogy a járdára tereljen, s lám, már ott is vagyok, ahol a kis intermezzo előtt elindultam. - Lesz majd, de nézze el nekem, hogy egy hét alatt nem sikerült beszereznem egyet, főleg hogy ezt az időt kórházban töltöttem. Sóhajtottam, majd intettem felé, mert gondoltam, úgyis elhúz a dolgára, én meg itt maradok szerencsétlenkedni továbbra is. Végül aztán úgy döntöttem, még szóval tartom egy fél pillanatra, hátha kisegít a bajból. - Nem ismer valakit, akitől lakást bérelhetnék? Vagy esetleg… nincs egy újságja, amiből tudna egy telefonszámot diktálni, ahol érdeklődhetek? Tudom, tudom, elintézhettem a kórházban is, de nem akartam ott maradni, most pedig már nem valószínű, hogy visszatalálnék, bár az esélyes, hogy rám találjanak egy idő után, de azt nem igazán szeretném megvárni.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Amíg a botjával babrál, szemrevételezem a kocsimat. Horpadás, karc… sérülés után kutat a tekintetem, de úgy tűnik a motorháztető és a lökhárító is szerencsésen túlélte a nővel való találkozást. Gondolok rá, hogy nekem se ártana bocsánatot kérnem.. mert alapvetően nem vagyok ilyen tuskó a nőkkel… csak most ezt hozta ki belőlem a szituáció. Az egóm egyelőre nem engedi meg nekem, hogy megtegyem ezt a lépést. Inkább csak felsegítem a járdára. Ott legalább biztonságos neki. Azt hiszem. Bár innen indult el, szóval lehet hogy inkább a másik oldalra kellett volna átkísérnem. - Hova indult? Most itt van a zebrától két méterre, ahonnan lelépett. Jobbra. – Próbálom neki behatárolni a pozíciót, ahol most van, mert máshogy úgyse tud tájékozódni. Végigpillantok rajta újfent, valami külsőleg is látható sérülés után kutatva, ami indokolhatta az egy hetes kórházi tartózkodást, de nem látok rajta semmit.. ha van is, szerintem a ruhái eltakarják. Műtét után egy héttel kétlem, hogy ilyen szabadon járkálna, és ugrálna le autók elé, ezért kizárásos alapon egyetlen tippem a kórházi tartózkodásra, a vaksága. Ez stimmelne is a képletbe, hiszen láthatóan nem „gyakorlott világtalan”. Se kutya… se kísérő, se önálló tájékozódás. Csak megy amerre a lábai viszik, ami megjegyzem, elég veszélyes „hobbi”. Habozok kicsit, amikor eleresztem, hogy mehessen az útjára. Mi van ha mégis megütötte magát valamennyire, ha megtesz néhány száz métert, rosszul lesz, és összeesik? Nem vagyok érzelgős típus, de engem is úgy karoltak fel a nevelőszüleim. Ha ők nem fogadtak volna örökbe, és nem kezelnének a sajátjukként, akkor most nem lehetnék az, aki. Hm. Ez most a lelkiismeretem, ami belülről csesztet? Nagyon úgy tűnik! Ritka alkalmak egyike, hogy valami.. valaki miatt lelkiismeret furdalásom van. Akkor szóltam volna utána, amikor elfordulni készült, hogy még várjon.. de megelőzött. Nincs hova mennie? „Remek.” - Nem vagyok idevalósi, de utána nézhetek néhány ingatlanosnak. Az egyik szállodában lakom, ha szeretné elviszem oda. A recepción biztos tudnak segíteni, és én is felhívhatok pár embert, hogy van-e valahol kulcsrakész bérlakás. – Ennyit igazán megtehetek, és ez még csak nem is megerőltető, mert amúgy is a szálloda volt az úti célom, mielőtt keresztezte volna.
Amikor megkérdezi, hogy hová indultam, akkor némi nemű szószban érzem magam, mert erre most mit mondhatnék, hiszen fogalmam sincs, csak úgy, bele a vakvilágba, mert a kórház már kicsit sok volt nekem. Nem mintha tökéletes állapotban lennék, mert nem vagyok, volt egy nagyobbacska agyrázkódásom, és vélhetőleg a fejsérülésem hozadéka az is, hogy nem látok, de mivel a légzsák kinyílt, és megfogott, némi kék-zöld folthalmazon kívül nem volt más bajom. Nem mintha a jelenlegi nem lenne elég, ami engem illet, még túl soknak is találom, pláne úgy, hogy nem én voltam a ludas. Nem para mondjuk, mert a biztosítási összegem szép nagy lesz, csak azt nem tudom, hogy vegyem fel, hogy a férjem ne tudja meg, de ez legyen a holnap problémája. - Ki a kórházból, további tervem nem volt. Oké, nyilván most kattantnak néz, meg totálisan felelőtlennek, de könyörgöm, tizenkilenc vagyok, még majdnem gyerek. Inkább gyerek, mint felnőtt, bár ha ezt rajtam kívül valaki más jegyezné meg, képes volnék mélységesen felháborodni, mert nehogymár engem annak tartson bárki. Azonban most akár tetszik, akár nem, meg kell ragadnom ezt a szerencsétlen pillanatot, mert ha az kell ahhoz, hogy valaki felfigyeljen rám, hogy majdnem elüssenek, hát legyen, nem vagyok én szívbajos. Kérdezek, és nem mozdulok a járdáról, nem akarom további fölösleges riadalmakba kergetni, jobb lesz az mindkettőnknek szerintem. Mikor meghallom, hogy nem idevalósi, elhúzom a számat, és máris kicsúszna ajkaimon, hogy jellemző, ám mivel folytatja szavainak fűzését, nem teszem, inkább figyelek, mert ha valami számomra fontos, arra képes vagyok koncentrálni. Nyilván eme kérdés ilyen súllyal esik latba a szememben, szóval nem fogom elszórakozni a dolgot. - Hú, az nagyon nagy segítség lenne! Tátom el kissé a számat, pozitív csalódásomat tükrözendő, s végül megeresztek egy mosolyt is nagy lelkesedésemben, elvégre, egy szállodában kénytelenek legalább a recepción rám figyelni. S mivel nem látszik rajtam, hogy a kórházból szabadultam, tán nem is fogják felhívni őket, hogy hahó, elcsatangolt egy beteg. - Mi egyébként a szálloda neve? Csak hogy tudjam, hová megyünk… Kérdeztem, ami természetesen válaszul is szolgált arra, hogy persze, hogy szeretném a fuvart oda, de az eddigieket alapul véve inkább várok, hogy a kocsija felé tereljen, mert szerintem még szívrohamot is kapna, ha a járgány közelében matatnék a botommal. Uhh, és egy Aston Martinban fogok ülni. Hát ez frankó!
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Nem láthatja az arckifejezésem, amit vágok… s talán jobb is neki, hogy ebben a pillanatban világtalan. Az arcomra van írva a véleményem arról, hogy csak úgy nekivágott a világnak. Az ilyen ember nem bátor, az ilyen ember bolond. Ez a nő bolond! Mindig kell lenni tervnek… különben a sors diktálja az élet ütemét, nem pedig magunk. De nem kezdem el kiokítani, mert egyrészt ez az ő baja, amibe nem kívánok beleavatkozni, másrészt mert ha van esze, már ő is rájött a saját hibáján, hogy nem ez volt a legjobb megoldás, amit választott. - Semmiség. – Felelem, s figyelem az arcára kiülő mosolyt. Egész szép kis nő… lány…? azt meg kell hagyni. Már csak emiatt se kéne ennyire kiszolgáltatnia magát a világnak. Én nem vagyok az a fajta, aki visszaélne testi fogyatékosságával, de keresztezhette volna az útját olyan alak is, aki ezt az előnyére kovácsolná.. és kihasználná. - Holiday Inn Express. Ne aggódjon, igényes hely. – A környéken a legjobb szálloda, szóval ez a maximum, amit Fairbanksban vendégként elvárhat az ember. Ha már a neveknél tartunk, eszembe jut, hogy be se mutatkoztam, s én se tudom a nő nevét. Egy társalkodást normális esetben bemutatkozással kezd az ember, de ez a találkozás egyáltalán nem sodorható az átlagos közé.. már ami engem illet. Vele kapcsolatban nem tudok nyilatkozni. Egyszóval elnézhető, megbocsájtható nekem, hogy még csak most jut eszembe ez a hiányosság, amit azonnal orvosolok is. - Én Rahim Alidad vagyok. Rahim. – Mutatkozok be. Az idegenül csengő nevem alátámaszthatja azt a gyengén érzékelhető akcentust, ami a beszédemet jellemzi. Mivel nem lát, ezért gondolom most egy tipikus arab fazon jelenik meg lelki szemei előtt.. és valószínűleg meglepődne, ha tudná, hogy egy teljesen „átlagos” fehér amerikai szülött vagyok. - Ön pedig…? Hogy szólíthatom.. Ms… Mrs…? – Tudakolom a nevét, miközben valóban már az Aston anyósülés oldali ajtajához kísérem. Ha engedi, lefejtem a kezéről a hurkot, amivel a botot tudhatja keze ügyében, és átveszem tőle, mielőtt lendítőtávolságba kerülhetne az autóm. Kinyitom az ajtót, hogy besegítsem a luxus kényelmet biztosító ülésre. - Kapaszkodjon nyugodtan a karomba. Húzza be a fejét, és óvatosan üljön be. – Ha a karomba kapaszkodik, egyrészt érezheti zakóm minőségi anyagának tapintását, másrészt azt is, hogy a ruha alatt megfeszülő izmokat nem söröskorsó emelgetésének köszönhetem. A kocsim belseje árasztja magából karakteres, fás-fűszeres parfümöm illatát. - Ne ijedjen meg, csak becsatolom az övét. – Fogok rá a csatra, és a szíjat a teste előtt áthúzom. Kicsit be is kell hajolnom elé, hogy becsatolhassam, aztán kiegyenesedve óvatosan belököm az ajtót. A botot a csomagtartóba teszem, ott nem érdekel, ha végighempergi az utat. Körbepillantok, s mikor nem jön jármű, gyorsan visszaszállok a volán mögé. - Indulhatunk? – Kérdezem, miközben kezem a slusszkulcsra csúszik.
- Igazából, az sem hatna meg, ha nem lenne igényes… Kicsit elkomorodva vonok vállat, elvégre, mit látok én a nagy igényességből, mert valljuk be, a szállodák nagy része a látványra megy rá, és az szerintem nem sokról mondható el, hogy szagos is volna, a kényelem meg úgysem mozgat, mert szobát nem fogok kivenni, nem óhajtanám elverni ilyesmire a pénzem, annyi azért nincs. A lényeg, hogy segítsenek ki néhány telefonszámmal, a többi nekem nem számít. - Örvendek, Rahim! Evangeline Daniels, szólítson csak Angienek… Mutatkozom be én is, szándékosan hagyva el a Mirát, mert az senkinek sem vagyok jelenleg kerek e világon, és bár imádom, az vagyok igazán én, de túlságosan fáj a viselése, mindig arra emlékeztet, hogy mit vesztettem, és bár ott van az irataimon az is, mégsem kötöm ilyen alkalmakkor a másik orrára. Az akcentusát érzékelem, és természetesen élből arabnak gondolom, de ez sem változtat semmin, ettől sem utálni, sem kedvelni nem fogom, az oly mindegy, mit milyen színűre festettek születésekor az égiek. Azt sem hirdetem, hogy Mrs. volnék, mert hát, elszöktem, vagy mi a fene, és nem óhajtok visszakúszni hites uramhoz. Elválni macerás, és egyébként is szeretnék nevet változtatni… Mondjuk, ehhez nem ártott volna valami kamu nevet mondanom, de késő bánat. Együttműködöm, mert elhiszem, hogy segíteni akar, nem pedig valami baltás gyilkos, aki vagy nőkre specializálódott. Haha. Némileg kényelmetlenül érzem magam bot nélkül, de hagyom, hogy elvegye, és besegítsen a kocsiba. Ha már felajánlotta, én bizony belekapaszkodok, ezzel egyúttal megtudhatom azt is, milyen fából faragták. Tetszetős, mondhatom, biztos a hasa is kockás… A zakója igencsak jóféle, a parfümje, amitől túlteng az autó belseje, kellemes, de jelen állapotomban sokkal erőteljesebbnek tűnik, mint amilyen valójában lehet. Nem azt mondom, hogy nem tetszik, egyszerűen csak túl intenzív. - Jól van, csak nyugodtan. Bólintok, naná, mert bár be tudnám kötni az övemet, de ha ő csatolja be, akkor kicsit közelebb lesz hozzám, és talán a bőrének illatát is megérzem a parfüm alatt. Szeretek férfitársaságban időzni, mindenféle tevékenység közepette, bár jelenleg közel sem vagyok olyan szórakoztató, mint amilyen szoktam lenni, amit sajnálok, mert úgy könnyebb lenne felvennem a ritmusát, ráhangolódni, és kitalálni, vajon milyen stílus volna a legnyerőbb nála. Hiába, a gazdag pasik mindig jobban vonzottak, bár jelenleg nem feltétlenül kell átvernem senkit, de nem árt értelmes ismeretségi kört kialakítani, nemde? Persze, lehet tök kattantnak tart, amire meg is van minden alapja… - Persze, indulhatunk. Bólintok is mellé, kicsit, mit kicsit, nagyon sajnálom, hogy nem tudom megnézni magamnak a kocsit, helyette inkább óvatosan végigsimítok rajta itt-ott, mint ahogy egy szeretővel teszi az ember, majd vélhetőleg olyan kérdést teszek fel Rahimnak, amilyet nem sokszor hallhat nőtől. - Gyönyörű lehet az autója, sajnálom, hogy nem láthatom. Elmesélné nekem, hogy milyen? Valóban érdekel, milyennek festi le a saját járművét, egyrészt, mert tényleg vágyom tudni, másrészt addig legalább nem ülünk csendben, és nem is én beszélek, mert bár nem esne nehezemre, de egy férfi erőteljes baritonját mindig szívesebben hallgatom.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
A motor úgy dorombol, mint egy kicsinyeit nyugtató anyaoroszlán. A kocsiban tomboló erő jól érzékelhető, amikor gázt adok, és hirtelen… zökkenőmentes gyorsulásnak köszönhetően testünk a kényelmes ülésbe préselődik. Nagyobb, kényelmesebb ülések jellemzik az autót az olcsókategóriás városi „fapados” kocsikhoz képest. Ebben olyan érzése lehet az embernek, mintha otthon ücsörögne a nappali kényelmében egy pohár whiskey mellett tévézve, vagy olvasgatva. Meglepetten pillantok Angie-re a visszapillantóban, amikor a kocsi felől érdeklődik. A nőket nem nagyon szokta érdekelni a színén és az árán kívül más. - 2013-as, ezüstszínű Aston Martin DB9-es. Kupé kivitel, 6 literes V12-es, 510 lóerős. – Fogalmam sincs, hogy ebből mennyit ért, tudja-e hogy ezek mit jelentenek pontosan, de ha már kérdezte, akkor belelendülök. Mi pasik imádunk a kocsiinkról beszélni, persze nem túl megszokott, hogy egy nőnek áradozzunk róla. A nők ha összeülnek a pasi ügyeiket beszélik ki egymás között, mi férfiak meg általában a kocsikról beszélgetünk. Vagyis csak a magam nevében beszélhetek, mert én nem szoktam a nőügyeimet kibeszélni. Diszkréten kezelem az ilyet. - 4,6 másodperc alatt gyorsul százra, 295 kilométer per óra a végsebessége. 1790 kilós, karbon-kerámia fékekkel felszerelt. Úgynevezett Touchtronic 2 váltós. Ez azt jelenti, hogy az automata funkció mellett manuális váltásra is lehetőség kínálkozik. Hagyományos váltókar helyett kormányváltós. – A száraz adatokról úgy gondolom ennyi is elég. - A bőrkárpit bordó. A műszerfal és az ajtók nyírfaberakásosak, az oldalsó ablakok hőre sötétednek. – Lámpához érünk, ezért lassítok. A kocsisor előttünk lefékez, araszolva az előttem levő autótól megfelelő távolságban állok meg, miközben a mögénk érkező autó sofőrjére pillantok a visszapillantóban. - Nem akarok tolakodó lenni, de mi történt a szemeivel? – Váltok aztán témát, hogy egy kicsit róla is beszéljünk, őt is beszéltessem. Érdekel, de eddig nem faggattam róla, mert kellett egy kis idő, hogy megnyugodjak a „majdnem-gázolás” után. Erőt veszek magamon, és megteszem, amit már akkor meg kellett volna. - Elnézést kérek Angie, amiért olyan stílust és hangnemet ütöttem meg önnel szemben. Nem szokásom így bánni a nőkkel. – Nem fogok mentegetőzni, a körülményekre és az ijedtségemre hivatkozni. A lámpa zöldre vált, amikor megindul az előttünk levő autó, én is rálépek finoman a gázra, aztán kiteszem az indexet, és lekanyarodok a gyorsforgalmiról arra az útra, amin át eljuthatunk a hotelbe.
Élvezem, ahogy a testem nekifeszül az ülésnek, mikor elindulunk, olyan finom, puha, tökéletesen megfelel az ízlésemnek, még ha nekem nem is futja ilyen járgányra, bár az én kicsikém sem rossz, de fene tudja, hogy helyre lehet-e hozni. Inkább nem is gondolok rá. Nem mintha a közeljövőben volna esélye annak, hogy újra vezessek. Talán soha többé nem is lesz, ezt inkább még magamban sem forszírozom, mert a végén kiakadok tőle. - Ohh egek, milyen gyönyörű lehet, remélem, nem lett baja, mikor felkenődtem rá. Mosolyodom el, kissé talán szégyenkezve, vagyis, ezt próbálom kieszközölni, mert a start elég kellemetlen volt, épp itt az ideje a jobbik arcomat villogtatni, ha már egy gazdag pasas csapott el majdnem. Úgy tűnik, ebből a szempontból pontosan olyan, mint a többi férfi, imádja a járgányát, és legalább annyira szeret is róla beszélni. Eddig még képben is vagyok, noha azt nem merném állítani, hogy mindent értenék, amit egy autóval kapcsolatban el lehet mondani, de én is szeretem ezt a fajta közlekedési eszközt, szóval nem vagyok hozzá tök süket, ami sokszor jól jött már, és valószínűleg nem is most válik utoljára a hasznomra. - Jó gyors a kicsike akkor, mi volt az a végsebesség, amit még be mert vállalni vele? Ha nem lennék vak, akkor bizonyára olyan pillantással méregetném, amit akkor szokás bevetni, ha az ember rá akar venni egy pasit mindenféle őrültségekre. Így talán csak a hangomból érezheti ki, hogy bizony, vevő vagyok a sebességre, meg azokra az őrültekre is, akik hasonlóképp vannak ezzel. - Sosem vezettem még kormányváltós járgány. Milyen? Tényleg érdekel, úgyhogy szerencsére nem kell úgy tennem, mintha élvezném a témát. Olykor jól jön, hogy mindig is fiúsabb lány voltam, és ez azóta sem változott. - Szinte érzem a kísértést, hogy ráleheljek az ablakra, de úgysem látnám a változást, szóval mindegy is, meg gondolom, nem díjazná túlzottan. Nem teszem meg, de nem azért, mert esetleg felháborodhatna, sokkal inkább azért, mert nem élvezhetném ki a dolgot, azon nincs mit hallani vagy érezni szerintem, hogy egy üveg sötétedik, majd visszavilágosodik annak elmúltával. Ez is olyan dolog, amit talán már sosem láthatok. A nyírfaberakás hallatán az ajtóra siklanak ujjaim, megpróbálom kitapogatni az említett részét, hisz az már sokkal inkább kézzelfogható, arra nem maradok vak hát. - Nem tudom, mennyire lesz ostoba kérdés… de elnevezte valahogy? Csak mert vannak páran, akik nevet adnak a kocsijuknak. Én biztos megtenném, ha pasi lennék, nőként pont nem az számít, hogy milyen kocsim van, úgyis azt fogják hinni, hogy az apám/férjem/szeretőm vette nekem, más farkával meg nem illik verni a csalánt. Mondjuk igaz is volna, az én esetemben legalábbis. - Autóbaleset, viszonylag könnyen megúsztam, „csak” a fejem vertem be, íme az eredmény. Mutatok a szemeimre, ha nem tapasztaltam volna meg már egyszer életemben, biztosan nem venném ennyire könnyedén, de öt éves koromban már megesett, akkor sok mindent megtanultam, amivel megkönnyíthető az életem, de sokat is felejtettem, ám úgy sejtem, a berögződött dolgok előbb-utóbb visszatérnek. - Semmi probléma, szerintem én is felkaptam volna a vizet a helyében, szóval fátylat rá. S egyébként is, a kivétel erősíti a szabályt. Felajánlhatnám, hogy tegeződjünk, de nem teszem, ez így most olyan elegáns, olyan finoman távolságtartó, ami jól esik a lelkemnek, marad hát így. Kellenek ilyen pillanatok is az ember életébe, nemde? Tényleg nem zavar, hogy majdnem elcsapott, az már csak a hab lett volna a tortán, vagy a cseresznye a habon. Részletkérdés… Arra mondjuk kíváncsi lennék, miként bánik alapesetben a nőkkel, mondjuk azóta lényegesen udvariasabb, de biztosan egész másként csapódtunk volna le egymás szemében, ha nem így találkozunk. Nem baj, ilyen is kell, legalább nem túl szokványos. - Egyébként, hová valósi? A neve meg az akcentusa nem épp tősgyökeres amerikaira utalnak. Kérdezem, hátha felhomályosít, mondjuk, ezek a nevek csalókák, az enyém is. Semmi sem utal arra, hogy Magyarországon születtem, s nevelkedtem, csupán két éve élek Amerikában… Bizonyára nekem is van némi akcentusom, de mindig is azt mondták, hogy jó a nyelvérzékem, annyira talán nem feltűnő.
Kezdőlap
//
