Will you still love me..?

Azt hinné az ember, hogy több, mint negyven év tapasztalatával a háta mögött már nemigen érhetik meglepetések. Hogy az élet kiszámítható mederben folyik és nem ömlik ki se a jobb se a bal partot elborítandó a folyama. Mégis, ahogyan megérzem finom érintésén azt, hogy áthidalni készül a közöttünk feszülő, röpke távolságot, úgy omlok bele karjaiba, ahogyan meglepett tinédzser tenné, s közben megcáfolok mindent, amit eddig az élet kiszámíthatóságáról hittem.
Egyszerre mozdulunk, ismerős ismeretlenbe fulladva, hozzásimulok az érintésben, átkarolom őt, s hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat a lélek csodája.
- Szeretlek! – omlik elő hangom a csókízű csendből, hogy aztán egy örömittas, halk kuncogás vigye el belőlem a szerelmes kamaszt, s változtasson megint nővé, azzá az őszinte, érző lélekké, aki teljesen komolyan gondolta a fogadalmát annak idején, s akiben nem hűlt ki soha a szeretet. A férjem. Volt. Van. Lesz. Akármi is legyen ezután.
- Azt remélem is, hogy nem jár! – dorombolom egy kacsintással kísérten, homlokomat az övének támasztva, egy pillanatra sem menekülve ki a kellemes közelségből. Nem érdekelnek az sem, hogyha látja bárki, nem szégyellem, hogy ennyi év elteltével is ugyanolyan rajongással szeretem a férjemet, mint annakelőtte.
Felnevetek szavainak hallatán.
- Isten ments, hogy korruptnak tartsák a férjemet! – Váltok testhelyzetet, s ha engedi, akkor belekarolok és úgy sétálunk tovább.
- Igyekszem nem szégyent hozni rád. - kacsintok még bele a témába, majd eleresztem, s hagyom, hogy a témák csak úgy előkússzanak az együttlétünkből. Nem kell mindig egy dologról beszélni. Sőt, beszélni sem kell. Akárhogy is, boldog vagyok. S hazudnék, ha azt mondanám, hogy valaha is hittem abban, hogy eljöhet ez a pillanat..

//Köszönöm! //

A közelmúlt eseményei igencsak aggasztóak, s a világ Protektorátusai tőlem várnának választ, mintha maga lennék Szürke Gandalf, holott a feljebbvalók, az egyesült Tanács sem tud semmi értelmes magyarázattal előrukkolni... Akkor én mégis honnét kellene, hogy előrángassak bármi elfogadhatót?!
Dimi szavára süketek a szellemek, az Első farkasok pedig, mint holmi csapat nagyra nőtt óvodás, azzal vannak elfoglalva, hogy felfedezzék maguknak a játszóteret, ezzel nem kis fejtörést okozva azzal, akik már előbb is itt tartózkodtak - legyen szó farkasról vagy őrzőről, tök nyolc.
Még jó, hogy ilyen szélesek a vállaim, elbírják mind a kettőt - az Elsők tényét és a felénk irányuló hirtelen figyelmet is.
Legalább Elle-lel jól alakulnak a dolgaink és amennyire észlelem, az újdonsült helyzetével is egészen megbarátkozott már. Társaságában elfog egyfajta gyerekes rajongás szeretett személye iránt, mégis más ez - érettebb, kiforrottabb - mint egykoron. Hogy jobb-e? Fogalmam sincs, nem is hasonlítgatom a múltat a jelenhez, pusztán élvezem az időt, ami mellette adatott számomra. Sűrű napirendem és az előbb emlegetett egyetemes problémák mellett igazi felüdülés minden egyes perc, amit vele tölthetek.
Most is épp vele egyeztetem a közös vacsora időpontját, hogy mikorra kell odaérjek majd hozzá. Képemen szórakozott félvigyor, felnevetek elmés megjegyzésére a főzőtudásommal kapcsolatosan, de amint kiszúrom a közeledő Northlake-et, igyekszem moderálni képemen a 'suhancos' lelkesedést.
Elköszönve Elle-től zsebre vágom a készüléket és elébe megyek az érkezőnek, hogy kézfogással üdvözöljem.
- Darren! Jó téged látni. - Őszintén így gondolom. - Bár az igazat megvallva nem gondoltam volna, hogy itt fogunk összefutni. - Hiába, a délelőtt neki nem volt jó, én meg délután nem vagyok az erdőn elérhető alapesetben, hacsak nem kell valakit helyettesítenem vagy akad vészhelyzet, ami oda szólítana.

Egész nap furcsán éreztem magam, talán beléptem a változó korba - kac-kac -, vagy a telihold teszi. Inkább az utóbbi. Bár ennek ellenére is különösnek találtam, hogy ennyire feltűnően bezavart, amit a többiek abból vehettek észre, hogy zárkózottan viselkedtem. Se pörgés, se csipkelődés, de még egy vérszegény mosoly se. Farkasom zord ridegsége elemibben font körbe, mint talán bármikor, néha azt vártam, hogy a jól fűtött lakon belül is párás nyomot hagyjon a leheletem. Csak tudnám, hogy mi baja volt, hiszen az utóbbi időben kijutott neki is a szereplésből. Hozzá szokott volna és nehezebben viseli a nyugton maradást? Nem felelt. Semminemű kapaszkodót nem adott, undok módon emelt gátat eltakarva előlem a miérteket. Sose volt könnyű vele, ma azonban mintha meg akarta volna mutatni, hogy tud az eddig megszokottnál is arrogánsabban viselkedni, az érzéstől pedig nem menekülhettem, hiszen bennem lakott, velem.
A műhelyben sem találtam a helyem, minden bosszantott, minden zavart, és bántam, hogy ezeken a napokon Jamie és Egon kimenőt kaptak, mert így rajtuk se vezethettem le a lassacskán, ám egyre határozottabban növekvő feszültségemet. A farkasom jegesen örvénylő hóviharként rótta bennem alattomos köreit. Valami felpiszkálta, ez a valami pedig tetszett neki - vagyis az én fejemre biztosan nem hoz semmi jót.
Tovább űzött felajzottsága, aminek engedtem, remélve, hogy a végén megkaphatom a választ. A város utcáin csámborogtam látszólag céltalanul, valójában azt követtem, hogy merre felé erősödtek fel bennem Őnagysága vágyai. Tulajdonképpen így kötöttem ki a botanikus kertnél, amire csak értetlenül fintorogtam. Berágott pár gazra, vagy mi a fene?
Fájt a fejem, lassan szinte hasogatott, de nem volt megállás, a lábam ösztönösen vitt előre, tovább, be a kert mélyébe, az erdős részre, ismerős szag- és mágiaforrás felé. A fenevad megfeszült, eddigi nyugtalanságom, ami rosszat sejtetett velem, a duplájára nőtt, ahogy megláttam Willt.
- William - szívélyes mosolyra húzódott a szám, amibe nekem semminemű beleszólásom nem volt, a farkasom pedig kéjesen dörgölőzött.
Egyre távolabbinak tűnt a Protektor alakja, holott egy tapodtat se mozdultunk, szólni akartam neki, hogy hé, hahó, valami nem stimmel, de megnyikkanni se bírtam egyelőre. Helyette egész mást tettem. Amint a férfi keze a markomban volt, hogy üdvözöljön, minden előzetes nélkül szorítottam rá titáni erővel, hogy összemorzsoljam jobbját. Ha valahogy nem kerülte el ezt, csontok hangos recsegésével telt meg a levegő.
A mosolyom szélesebb lett, szemem csokoládébarnája okkersárgává fakult, ahogy tekintetemmel William arcát pásztáztam, mint egy zsákmányát leső vadállat. Zsákmány, nem préda, már az enyém, az én mancsomban van, azt tehetek vele, amit csak akarok.
~ Jól esik a tudat, ugye? ~ duruzsolta valami a fejemben, de mégse nekem szólt a kérdés, a farkasom viszont elégedetten mordult. ~ Akkor gyere, segítek...
Gúnyos elnyújtás, kenetteljes stílus, valami, ami egészen biztosan nem a sajátom, ahogy immár a testem feletti uralom sem volt az. Puszta nézővé váltam, ez pedig megrémített, de senki se láthatta, senki se hallhatta, mert aki most felül volt, az a fenevad - ráadásul valami sokkal hatalmasabbal karöltve.
~ Ostoba kis ember, figyelj és lásd, mi fölött akarsz uralkodni önhittségedben!

Kuncogtam. Szerencsétlen barmok, megmutatom nektek, milyen kis senkik vagytok. Ajánlom, hogy kiélvezzétek oktató jelenlétem minden kis morzsáját és legalább porszemnyi szórakozást nyújtsatok nekem!

[Round 1.]

Fogalmam sincs, Darren miért hívott tegnap és kért találkozót, bár az igazat megvallva valamiért kételkedtem benne, hogy a közelmúltban történtek végett érdeklődne - Anchorage felől még érthető volt az ilyen terű érdeklődés, de Fairbankset úgy fest, egyelőre elkerülték a világkatasztrófák.
Persze, naiv lennék, ha azt gondolnám, majd pont minket, minden farkas és őrző bölcsőjét kerül el a balszerencsés fordulatok ára, de bíztam benne, hogy még a tragédia esetleges bekövetkezte előtt megtaláljuk az erdőségekben eltűnt őrzőtársunkat vagy sikerül Wilburn-nek kihoznia a mágust a börtönből, hogy képet kaphassunk arról, akadt-e valamiféle előjele a velük történteknek. Jó lenne idejében felismerni a gyanús jeleket, épp elég szörnyűség szennyezi a város utcáit azok nélkül is, hiába a pillanatnyi békesség látszata.
Kezet fogunk, ami kissé a zavarónál is tovább nyúlik. Sárgán villanó tekintetére pedig felszalad szemöldököm. Mi a sz...? - szorítása erősödik, ám ahelyett, hogy megkísérelnék csuklójára fogni szabad kezemmel és kirángatni ujjainak fogságából az enyéimet, inkább "bevállalom" a sérülést egy felszakadó, fájdalmasabb kiáltás közepette, ahogy a csontok, mint legódarabkák, törnek össze kézfejemben, ujjaimban - de egyúttal megkínálom Darrent képét egy bal horoggal, nem finomkodva erőkifejtés terén. Hogy állkapcsát, esetleg halántékát éri ütésem, nem figyelem, egyetlen célom csupán, hogy az egyensúlyából kibillentsem.
Amennyiben ez sikerülne, gáncsot vetve neki igyekszem a földre kényszeríteni a farkast. Egyelőre csak lefognám, földre szegezném súlyommal, fogásommal a másikat, s nem szándékozom bántani, de ha az kell, hülyére verem, csak hogy észhez térjen és  közölje, mégis mi a rák ütött belé.

~ proclamation of madness ~

A Protektror nem adja olcsón a bőrét, ami ugyan némileg felesleges nyűgöt szül, ám enélkül hol maradna a saját szórakozásom kiélése? Ha már Nicholasszal nem ment. Ha már az O'Connorsban elcseszték nekem az egészet. Ha már képtelen felfogni, megérteni, hogy mikre van szükségem. Nem csak ők, hanem ez az ostoba barom is - beidomítottál és láncra vetél, mi?
~ Jól esik, ugye? Érzed, hogy mennyivel több ez, igaz? Hogy mennyivel jobb és szabadabb, mint eddig valaha. Ízlik?
Nagyon!
Felpiszkált és szétzúzta a ketrecemet, bepillantott legmélyebb vágyaimba, teret és erőt adott, amikből többet is kaphatok, ugye? Hát hogyne, hallom az alkut, az elsuttogott ígéretet, ő pedig elég hatalmas ahhoz, hogy be is váltsa. Barát volna a protektor? Hm, neked talán igen, nekem nem, neki sem, de mindkettőnknek dolga akadt vele most éppen.

Bemosott egyet, ezek szerint nem tetszett neki, hogy szétmorzsoltam a kezét. Kár. Nem képes értékelni a törő csontok édes dallamát. Az ütést megéreztem, ám sokkal kevésbé, mint az rendesen történt volna, nem vettem fel. Kitértem a gáncsolás elől, kissé hátrébb ugrottam és megropogtattam a nyakam, megmasszíroztam az állkapcsom, mintha valóban fájlalnám, az Ikkuma száját pedig gúnyos mosolyra húztam. Szűkölj csak bennem, ahogy én szoktam, amikor süket fülekre lel minden kérésem!
- William Douglas, elmondom, miért hívtalak, nem venném a lelkemre, ha tudatlanul távoznál. Zavaró a jelenléted Annakpok, a Szabad számára. Akárcsak Castor de Lucáé, de ő majd utánad következik. - Kurta kuncogás. - Gúzsba akartok kötni minket, megmondani, mikor mit tehetünk, vagy mivel megyünk messzire? A többi szolgalelkű talán hagyja, mi nem. Azt hiszed, jókedvemből, hátsó szándék nélkül teremtettem békét?
~ Széttépheted.
Félig felvettem az igazi alakomat és felé lendültem, hogy karmaim segítségével egyetlen csapással felhasítsam a mellkasát, amennyire csak lehetett. A mozdulat lenéző volt, de pontos - satnya kis ember, nem érdemled meg, hogy erőt pocsékoljak rád, de ne hidd, hogy ettől függetlenül könnyelműen kezellek és hagyok neked esélyt.
Akár hárította a támadást, akár nem, következőnek az épen maradt karját vettem célba, hogy azt is leamortizáljam. Játszottam, pofozgattam, hogy amikor azt hihette, csak szórakozom, vagy nem veszem komolyan, akkor jobban odacsaphassak.

[Round 2.]

Jobb kézfejemet fájlalva követem villanó tekintettel minden mozdulatát a másiknak, mikor hárítja támadásom második felét. Szavai meglepnek kissé, - Northlake sosem szólítana a teljes nevemen, kezdjük ott - ezt azonban csupán apró rezdülésekből szűrheti le a... akárki is legyen most épp a hím teste felett uralmat gyakorló.
- Annakpok tolja ide a képét maga, ha akar valamit és ne közvetítőt küldjön! - Horkanok fel kissé hitetlenül, noha ez inkább a szavak tartalmának szól, semmint az említett vérvonal-első ellen. Habár való igaz, nem tűnt annak a közvetlenül beállító fajtának, mégis nehezen hittem volna, hogy problémája akadt volna bármelyikőnkkel is. Igaz, de Luca nevében nem nyilatkozhatok. Kellemetlen érzés üli meg gondolataimat a másik kilétét illetően, de - hála az égnek - nem hagy időt mélyebbre ásni ebben a mentális gödörben.

Számítok támadására, az ő lendületét felhasználva hagyom, hogy a földre kényszerítsen, egyúttal tovább dobom magamon a testét, lábammal adva némi plusz lendületet neki, hogy rajtam túl érjen földet. Mellkasom sajog, de vajmi kevés ez ahhoz, hogy meghátrálásra késztessen pont egy harcost. Pont engemet.
Míg feltápászkodik, nekem is körülbelül mindössze ennyire van időm. Tőrömért nyúlok, de kiveri kezemből egyazon mozdulattal. A fém hideg, tompa csattanással ér földet valahol a bokrok rejtekén.
Eddig ép karomba mar, így reflexből, ösztönösen cselekedve sérült tenyeremet képe felé tolva vakító, fehér fényű villanás az, ami éri a farkas szemeit, hogy egyazon mozdulattal lökjek rajta, hátrálásra késztetve - nem gondolva bele, hogy esetleg karmai már karom húsába mélyednek időközben, ami okozhat némi "apró" kellemetlenséget... Akárhogy is, a következőkben a Föld elemet hívom segítségül. Darren lábai alatt megrázkódik a talaj, mintegy futóhomok-szerűen szalad ki a föld cipőinek talpa alól, ahogy egyre és egyre lejjebb kerül az alatta képződő gödörben, egészen nyakig terveim szerint...

// 40 - 3 (villanás) - 10 (elemi kapocs, mesterszó) = 27 //

Örömtelen, gúnytól csöpögő nevetést hallattam szavaira.
- Kevés vagy te ahhoz, hogy személyesen foglalkozzon veled. Ő a Szabad, azt tesz, amit akar. - Akárcsak én. Nincs több béklyó, nyakba vetett lánc, zörgetnivaló rácsok, belülről történű nyüszítve kaparás, hogy a felszínre jussak. Halk hang kuncogott bennem, nem a sajátom, nem a miénk, de kit érdekelt? Segített, vele elsöpörhetek mindent, ami nem tetszik, ami sért és kényszerű hódolásra késztet. Nevetséges!
Látom a gyanú árnyékát felvillanni a Protektor szemében, de úgyse tudhat mindent, legfeljebb sejtések birtokában lehet. Elvigyorodtam és nekiugrottam.
Átdobott magán, a saját lendületemet használta használta fel, de ezzel se nyert sok időt, szinte azonnal talpra ugrottam - ahogyan ő is, a mellkasi sérülések ellenére. Azonnal mozdultam, amint előrántotta a tőrt, nem-nem, kis barátom, engem te ezüsttel nem sebzel, nem fordítod ellenem ezt a fémet!
~ Álmodj, Protektor! ~ löktem felé gondolatban és a másik karját citáltam, téptem, de csak amíg közvetlenül a szemem előtt nem villant valami. Pillanatnyi szűkölés, majd lökés, ami botor módon gyorsabban jött, mint az ajánlatos lett volna, legalábbis a férfi részéről, így helyenként csontig letéptem róla bőrt, húst, inakat és izmokat. Pár centi csak, de a vér fémes szaga sokkal erőteljesebben töltötte be a levegőt, mint előtte bármikor. Ami cafat a számban maradt, kiköptem, nem nyelek le minden szemetet.
Hirtelen megmozdult alattam a talaj, mire a férfi felé mozdultam, érte kaptam, hogy ha el akar temetni, hát jöjjön csak velem a pokolba is! Karmos, mancsszerű kézzel nyúltam után, hogy hozzám legközelebb eső tagjába kapaszkodjak meg, karmaimat belé vájva, biztosan tartva, úgy rántva magamhoz, fagyos aurám sűrűjébe.
Emberi külsőt öltöttem, felvettem ennek a szerencsétlennek az alakját, hogy az ő hangján, az ő arckifejezésével nézhessek farkasszemet a Protektorral, szemem barna lett, tekintetem könyörgő, hagytunk neki a segítségemmel egy villanásnyi időt.
- Segíts, Will!
Félt, szánalmas, mennyire retteg szinte minden harc következményétől, attól, hogy ismerőst bántson, amikor magánál van. Most se akarja, érzem, hogy tiltakozik, hogy küzdene, ha hagynánk, de neki semmi több nem jár, csak az örök tél, ami elől folyamatosan menekül, mert azt hiszi, képes rá. Hülye!
Mordultam, vállam megfeszült, a gyilkos indulat félig volt csak a sajátom, a hatalmasabb sürgetni akart. Ő nem szeretett volna annyit játszani, talán véges az ideje.
- Úgyse tudsz segíteni, Will - súgtam fagyosan, okkersárga szememből kiveszett minden érzelem, kopár lett, a sivár semmi, ami a lelkem mélyén élt, annyi volt csak látható.
Ha korábban meg tudtam ragadni, akkor most oldalába merítettem karmaimat és ha nem akadályozta meg valahogy, akkor kitéptem belőle egy maroknyi húst. Ha nem tudtam megragadni, úgy azon voltam, hogy ha akár egy másodpercnyi időm is adatott, megpróbáltam elugrani, kijutni és távolságot tartani a futóhomoktól. Csak nem lett egyből olyan lágy a föld!

- Ellentétben veled, nem igaz? - Horkanok fel kissé nevetősen, noha a tudatomban egy vészharang valahol a távolban kongani kezd, hogy lehet, nem kellene olajt locsolni a nyíltan lobogó tűzre. Nem is ajánlanám senkinek alap esetben ezt a taktikát, de én magam is csupán emberből vagyok, a harci helyzet pedig képes előhozni ezt a fajta hozzáállást belőlem. Na meg, hátha így kibukik a másikból, mi a célja ezzel az egésszel. Egyáltalán mit keres itt, ki is ő valójában.
Fájdalomtól zsibbad jobb karom, de őszintén szólva leszarom, ha ezzel némi teret és időt nyerek egy esetleges támadás előtt. A legnagyobb problémám persze a fenejó szívem, az, hogy akárki is költözött belé, a test még mindig Darrené és talán ő is ott van valahol – igaz, amennyire én emlékszem a tavalyi Vörös Holdra, nem nagyon voltam tudatában annak, hogy mit és miért teszek, mikor Alignak megszállt – egy barátot meg mégse ver holtra az ember, nem igaz? Alapesetben – mondhatnánk, ez pedig nem az.
A talajmozgás varázslatom hatására kissé felélénkül talpai alatt, s mivel nem vesződök azzal, hogy homokosítsam teljesen a talajt, gyorsan kiszaladnak lábai alól a kisebb nagyobb göröngyök. Talán elég ez ahhoz, hogy elvágódjon előrefelé, ha nem is süllyed térdig kapásból az alá „ásott” gödörbe. Egyazon lendülettel ránt magával sérült karom húsában lelve kapaszkodót, minek következtében nemcsak a koncentrációm a varázslat kapcsán szakad meg, de egy-két, eddig még ép izomköteg is felmondja a dolgot. A fájdalomtól felordítok, melyet keresztültör Darren kétségbeesett segélykérése.
Lefagyok, és ez által hibát vétek. Én, a maximalista, akibe azt verték bele, hogy soha ne adja meg a támadás lehetőségét ekkora mértékben a másik félnek, főleg, ha az farkas. S most tessék – itt van, a párban járó kizökkenés okozta szünet, melynek meg is lesz eredménye, ahogy oldalamban érzem az éles karmok „simogatását”, melyek mélyen szántják fel bőrömet, húsomat ugyan, de feleolyan vészesen sem, mint ahogy a jobb karom immáron kinéz. Őszintén? Ha lenne kutyám, azt se kínálnám ilyen cafatosra rángatott húsú csonttal.

Szavai azok, amik hirtelen rántanak vissza a nem túl rózsás // ha-ha…// helyzet valóságába, s balommal alkarnál, könyökhajlat alatt ragadva meg kísérlem meg kifordítani vállát egy határozott mozdulattal a helyéről. Azt se bánom, ha a lendület kissé erőteljesebbre sikeredik és karja törik jelen pillanatban, hisz eb csont beforr. – Ellentétben én elég sokáig fogok szívni ez miatt a találkozó miatt utólag.
Fogalmam sincs, mit tehetnék, a telefonos segítséget meg valahogy nem nagyon ajánlja fel a másik, így csak szívhatom a fogamat, miért nem figyeltem jobban olykor oda, mikor Dimitris a szellemvilág mechanikájáról hablatyolt – többnyire intettem, hogy a lényeget mondja csak, bezzeg most… rohadtul jól jönne némi infó, komolyan!
- A rohadt életbe Darren… - Morranok. Időt nyernék, egyúttal az előbb is talán azzal sikerült a valós Darrent „előcsalnom”, hogy kizökkentettem a másikat az adott helyzetéből, szóval… egy próbát megér, ennél már csak jobb lehet úgyis: a rettegés megmagyarázhatatlan érzete az, mi a következőkben bő nyolc másodpercig megszállja a farkast.
Ez talán elegendő idő lesz ahhoz, hogy a meglazult talajon gáncsot vetve neki a földre kényszerítsem. Ha felállna, talpammal a mellkasát célozva meg kényszerítem vissza a földre.
- Addig innen fel nem kelsz, míg el nem árultál mindent, amit tudni akarok. Kezdetnek mondjuk a valódi nevedet! - Fel se tűnik, de üvöltök vele, ahogy kora reggeli edzésen a bénázókkal szokás. Esélyesen az élénken lüktető fájdalom teszi, mely nem csak karom, de oldalam felől is "fertőzi" érzékelésem.

Kizökkent, vagy csak én hagyom, hogy a másik a felszínre nyomakodjon, hogy őt megtorpanásra, hibára késztesse akaratán kívül. Amint tette, amit vártam tőle, visszalöktem a mélybe, maradjon csak néző, legyen ő a báb, a rángatni való, akit akkor hívnak, amikor épp kedvük szottyan hozzá. Milyen érzés eszköznek lenni?
Felsebeztem az oldalát, a karja így is cafatokban volt, míg én alig sérültem eddig, ez pedig visszavet a hévből, a kezdeti, kölcsönzött lobbanékonyság hagyta, hogy a hidegvér felülírja, már csak azt nem tudtam, meddig lesz ez így. Éreztem felőle a sürgetést.
Elkapja a karom, engem pedig hajt a kíváncsiság, így ellenkezés nélkül hagyom, hogy eltörje a karom. Éles fájdalom helyett tompa zsibbadást érzek csak, mire megrándul a szám sarka, hideg tekintetemet pedig a Protektor verejtékező arcán pihentetem, mintegy némán kérdve: csak ennyi?
A "Darren"-re nem-tetszően mordulok. Utálom, amikor összekevernek vele, sértő rám nézve. Talán még inkább, mint az idegen érzés, amit belém lök, a rettegés, amit sose éreztem még magamtól, de ő megmutatta és felfordult a gyomrom. Ez emberi, nem a sajátom, nem én szoktam ebben tobzódni, hagyjon békén!
Kigáncsolt, a földre vitt, és a mellkasomra taposott. Mit képzelsz, ember? Azt hiszed, egy koszlott korcs vagyok, akibe csak úgy beletörölheted a lábad? Azt hiszed, hogy én ezt mulya lélekkel hagyom? Nem kelek fel?
Tajtékos hóviharként kavarogtak körülöttem fagyos energiáim, sértetten és arrogánsan pillantottam fel a férfira, gőg rajzolt fintort az arcra, ami nem a sajátom, ami sose volt az, amiből sose kértem, sose kérnék. Gyenge, olyan menthetetlenül gyenge, de a szolgálatára lettem kárhoztatva...
~ Már nem sokáig, csak tartsd magad az alkuhoz.
Belevájtam ép karom karmaimat a vádlijába, méghozzá tövig, és ha mozdult, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért hasítottam fel térdtől bokáig öt vaskos csíkban, hogy vére bő patakokként ömöljön.
- Takarodj rólam! - mondtam halk, jeges hangon, majd löktem rajta egyet, cseppet sem finomkodva, teljes testtel megindulva fölfelé, hogy talpra álljak. - Nekem nincs nevem. - Ha megnevezed, valósággá válik, erősebbé. Mondom, hogy gyáva. - Én vagyok a korcs testvér fia. - Levettem a dzsekit. - Én vagyok az arrogáns dög. - A póló és a nadrág is lekerült. - Én vagyok a fagyos északi farkas.
Megráztam a törött kart - még úgy-ahogy tudtam használni, mert a belénk bújt erős szellem tompított minden fájdalmat -, majd minden erőlködés nélkül váltottam teljes alakba, a valódiba, a sajátomba, abba a szörnyetegbe, ami születésemtől kezdve vagyok. Tessék, Protektor, itt az ellen.
Ha a korábbi lábkarmolásom sikerrel járt, akkor már sánta is lett, lassan az is csodaszámba fog menni, hogy még képes talpon maradni. Felé indultam és lendületből nekiugrottam, ám ezúttal nem úgy, mint korábban, nem hagytam esélyt, hogy tovább lökjön - ebben a testben nehéz lett volna neki, főleg sérülten -, szinte felökleltem, ha nem tért ki vagy tett ellene valamit, mérteimnél fogva pedig arra mentem, hogy amúgy sérült oldalát fogaim közé kapva megrángassam, elhajítsam.
Nem volt könyörület, se finomkodás, ha kitéptem belőle valamit, kitéptem, ha súlyos sebet ejtettem, hát azt kapott. Halj meg, Protektor. Hadd robbantsuk fel azt a rakás puskaporos hordót, amin ez a város több mint egy éve szánalmas rettegés közepette gubbaszt!

Az a taposás sokkal inkább nevezhető földre parancsoló rúgásnak, lendületet adó mozdulatnak, hogy visszazuhanjon a másik teste a földre. Akárhogy is, karjával lábam után kap, karmai mélyen szántva szaggatják húsom inait. A fájdalomtól tocsogósra itatott ordítás hagyja el számat, egyúttal térdre kényszerít a lendület, ami félig-meddig a sajátom még, másfelől az ő mozdulatának indulatos vehemenciája keveredik bele.
Magam elé pillantva a semmibe, a távolban valahol nyugodtan elterülő egyetemépületek egyikére, fújom ki a tüdőmbe szorult levegőt, mintha csak az élesen lüktető fájdalmat, vérző sebeim kínját próbálnám lerázni magamról ekképpen.
Nem kell felé pillantanom, olyan csatazajjal (ha-ha) tápászkodik fel a másik. Ellököm hát magam a földtől, talpra kényszerítve magam, szemközt vele, noha alig állok lábamon - testsúlyomat igyekszem főként ép oldalamra helyezni. Nevezzük makacsságnak vagy akaraterőnek, kitartásnak... tök nyolc, viszont ez az csupán, mi talpon tart még.
A puszta dac az, mi keresetlen "kedves" szavakkal jellemezné a - véleményem szerint - sértettsége hajtotta farkast, de nem ő az első, akivel szemtől-szemben találom magam. Felismerem a jeleket, így vélhetően még időben reagálok alakváltására azzal, hogy a föld áldásos mágiáját hívva újfent segítségül, nemes egyszerűséggel kifordítsam a földből a megfelelő fát - a megfelelő időzítéssel - mellette, rá döntve azt teljes súlyával. - Remélve, hogy kiüti annyira, eszméletét veszítse a másik. Bocs, Northlake, utólag majd talán megköszönöd még...

Amennyiben nem sikerülne a rögtönzött terv, némi időt csak nyerek a rá/elé zuhanó testes fának hála, jelentősen megnövelve ezzel a kitérésre tett esélyeimet, amit nekem ugrása ellen szándékozok tenni. Arrafelé vetődök, fájdalmasan érve földet, amerre tőröm szállt el még ennek az egész fiaskónak a kezdetén. Nem akarom én Darrent bántani vagy kárt tenni benne, mégis... ösztön. Az hajt immáron, ahogy meglelem a hideg markolatot a bokrok sűrűjében - a vérveszteség következtében lassan fel-fellépő szédelgő érzés közepette a pontosság aligha lehet még cél, csak az hajt, hogy valahogy kiüssem a másikat, lehetőleg kellően hosszú időre.

// 25 - 10 (elemi kapocs, mesterszó) = 15 //

Tépem és szaggatom a lábát, hol érdekel az engem, hogy mi marad belőle! Neki fogalma sincs róla, milyen bezárva lenni, hogy milyen régóta szeretnék ebből az állapotból szabadulni, vagy némileg szabadabban mozogni. Most kaptam rá lehetőséget - én vagyok felül, én irányítok, az ő halálával pedig ez így is maradhatna. Széttéphetem a láncaimat, kényszerű engedelmességemet, a belém vert, nevelt mentalitást. William Douglas megölése nekem ezért egyáltalán nem nagy ár, a felfordulás pedig, amit ez kiválthat, elmondhatatlanul hidegen hagyott.
Öljem meg neked? Annakpok nevében? Rendben.
~ Túl sokat piszmogsz ~ közli fanyalogva, miközben alakot váltok, mire gondolatban rámordulok. Ne sürgessen!
Megint reng a föl, csakhogy ezúttal a futóhomok helyett az eleddig titkolt favágó oldal került előtérbe, méghozzá sokkal gyorsabban és váratlanabbul, semmint hogy arra időben tudtam volna reagálni teljes alakom felöltése közben. A hatalmas fa recsegve-ropogva terített maga alá, egy elnyújtott pillanatra pedig elsötétült előttem a világ.

A Farkas, a Szellem és az Ember. Az elsőnek és az utolsónak egynek kellett volna lennie, ám szinte egymással szemben álltak, ezért játszi könnyedséggel lehetett közéjük ékelődni. Az elnyomottat az elnyomó fölé kerekíteni.
~ Rátok untam ~ gúnyos, elnyújtott hang. ~ Innentől már nincs szükségem rátok.
Tudatosított eszköz mivolt. Elhasznált bábok, amik ideig-óráig nyújtottak némi szórakozást, ám a játékuk egy ponton túl csalódást jelentett. Mosolyogva lennének magukra hagyva, hadd élvezzék tovább egymás kelletlen, el nem múló társaságát, évszázados harcukat, ám egy villanásnyi mulatságot úgy tűnik, még tartogattak.
- Kifelé! - mordult a Farkas, üvöltött az Ember, közös önzésük, fellobbanó haragjuk okán. Egyik sem szereti, ha pofátlanul felhasználják.
Fagyos vihar dúlt, kitoloncoló, meglepő erejű, az Ember keze taszított, de a Farkas mancsa ért célba, ahogy mindkettejüknek egy lett a vágya. Dermedt csend, egymásra utalt magány ismét, idegen erő nélkül, a rideg energiák kavargó áramlásában...

Úgy buktam a felszínre, mint a fuldokló, aki épp időben bukkant fel. Megnyugtatott a bennem lappangó közöny, az egész testemet átjáró fájdalom, amit a rám zuhant fának köszönhettem. Láttam Willt nem messze tőlem, megtépázottan. Összeszedtem magam, hogy kimásszak a fa alól, hogy megnyugtassam őt, most már minden rendben, normális vagyok megint, tényleg én vagyok az. Elüldöztük a betolakodót.
Egy szívdobbanásnyi ideig miénk volt a diadal, a megvédett büszkeség, eddig hagyta, hogy tévképzetben ringassam magam az ordasommal együtt. El se tűnt, el se hagyott, csak átvert, hogy aztán semmi perc alatt nyomjon le mindkettőnket, mintha soha semmilyen ellenállást sem tanúsítottunk volna. Hatalmas, ésszel fel nem érhető ereje volt, Annakpok felvillantott évszázadai is szinte gyermekinek tűntek ehhez képest. Semmi közöm nem volt hozzá, még csak nem is teremtette a Vérvonalam fejét, mégis játszi könnyedséggel söpört félre minden ellenkezést, vette az irányítást testünk és tudatunk fölött. Cseppet sem kellett erőlködnie, olyan természetességgel tette mindezt, mint ahogy beteg, legyengült szarvast ejt el a tapasztalt vadász.
Semmit sem tehettünk, bénult némaság jutott osztályrészül, amiben magatehetetlenül néztük, miként táncolt teljes alakunk az ő kénye-kedve szerint. Gúzsba kötött mindkettőnket, kétséget sem hagyva afelől, hogy kicsoda is ő.

Lelöktem magamról ezt a korhadt kórót, majd megráztam magam. Kedvem lett volna jóízűen felnevetni azon, hogy lám, jóságos testvérem, Tupilek bundájával megegyező színben pompázva követhetek el cseppet sem jóságos dolgot. A Szellemek iróniája, hm?
~ Annyira ostoba vagy. Megdöbbent, hogy Protektorrá válhattál, bár azok után, hogy milyen Atanerkeket kénytelen elviselni e vidék, miért épp a mágiahasználók vezetője legyen kompetens? ~ tettem fel a költői kérdést. ~ Siránkozol az Atanerkkel együtt, amiért hálátlan, elkorcsosult Gyermekeink kiskirálykodnak fölöttetek, de meg sem fordul a fejedben, hogy kihasználd ezt a helyzetet, hősként és csendben végre meghalj Tipvigut fiával együtt. Vajon meddig lenne maradása a Tizenhármaknak, ha kettőtök udvartartása megtudná, hogy az egyik Alapító "rendelkezése" miatt haltatok meg? ~ Színpadiasan sóhajtottam. ~ Kiveszett belőletek az önfeláldozás.
Alig állt a lábán, attól kezdve pedig, hogy tényleges átvettem az irányítást, életben maradási esélyei is elszálltak. Bevallom, rettenetesen szórakoztat, amit nap mint láthatok. Fiaink és lányaink visszatértek otthonukba, s csak úgy, mint hajdanán, most sem képesek másra a pusztításon, bomlasztáson túl. Szétzilálják azt, ami kialakult ugyanúgy, mint annak idején: lefejezéssel. Okos dolog, be kell ismernem, hogy mindig az Atanerk a célpont, nálam is hatásosnak bizonyult. Tekinthetjük rásegítésnek mostani meglepetés-látogatásomat.
Rásegítek a pusztulásra. Arra, hogy nekik itt ne létezzen béke, s ne legyen más választásuk, mint a halál. Vagy hagyják magukat megölni bosszúszomjas utódaik által, vagy őket ölik meg. Ez a szerencsétlen úgyis arra és úgy fog emlékezni, amire és ahogy akarom, nem fog hazugságnak tűnni az állítása, a beismerése - miután az Atanerket is megölte(m). Lepleződjetek le. Szenvedjetek. Pusztuljatok a kölykeitek által, ahogy én is. Haljatok varázslattól, karmoktól, agyaraktól. Bűnhődjetek árulásotokért az én akaratom szerint.
~ Én, Alignak, az első Atanerk, megtisztellek azzal, Protektor, hogy általam térsz meg a Szellemekhez.
Nem érzékeltem az eddigi sebeket, ütéseket, s ha beszédem közben félbe kívánt szakítani, azt karomnyomok garmadájával jutalmaztam. Ha okos volt, úgy kihasználta a kegyesen felkínált pihenőt, élete utolsó nyugodt perceit, számot vetett magában. Azt minden esetre reméltem, hogy nem kezd el könyörögni, kapálózni, értelmetlenül kardoskodni. Végtelen kiábrándító és szánalmas mutatvány lett volna az én színem előtt, emellett tökéletesen hasztalan is.
Robbanásszerű hirtelenséggel mozdultam, egy szempillantás alatt előtte termettem, megragadtam mancsommal a torkánál fogva, s hagytam, hogy a lendületem tovább vigyen mindkettőnket. A legközelebbi, öles törzsű fának csapódott a Protektor háta, miközben karmaim felsértették a bőrét. Lassan, kíméletlenül mélyedtek belé - szerettem látni, ahogy egy élet lángja kihunyt, érezni az utolsó, kapkodó lélegzetvételeket, a hiábavaló kiútkeresést.
~ Utolsó dobás, Protektor? ~ Akár hálám jeleként is elkönyvelhette eme gesztusomat, hiszen szűk egy éve őt megszállva tehettem tiszteletemet Sura előtt.

[Round 5.]

Elérem a tőrt, ép kezem ujjait markolatára kulcsolom biztosan. Van az egészben valami biztos, megnyugtató - na nem mintha az ijedtség jellemezne különben. Sokkal inkább teret kap az értetlenség, a "Miért?"-ek sora, melyeket feltenni nem most van idő és igen... egy csipetnyi félsz is keveredik érzelmeim közé, az az egészséges dózis, ami még ily megtépázottan is arra készteti az embert, hogy talpra vergődjön, küzdjön.
Hogy félem-e a halált? Egy jó ideje már nem, hisz nem annak szar, aki elmegy, hanem azoknak, akik maradni kényszerülnek. Mindig is tisztában voltam vele, hogy Harcosként nem ágyban és párnák közt fogok a Szellemvilágba távozni.
De mit is beszélek... nem engedhetem meg magamnak a távozás luxusát, még nem! Nekem dolgom van itt, teljesítendő feladataim. Még utódot se találtam a harcosok élére és Abigailnek is ígéretet tettem az esküvő kapcsán, illetve Elle...

Fanyar mosolyra húzódik ajkam a bemutatkozására, de még arra se méltatom, hogy lába elé köpjek. - Akad égetőbb problémám is ennél.
Gyorsan mozdul, tulajdon hangom fájdalma tölti be köröttünk a teret, ahogy a fának taszít, ott tartva. Annyira van csupán időm, hogy tőrömet markolatig mélyítsem benne, pontosabban Darren testében, valahol gyomor tájon, fordítva rajta egyúttal a húsba vájva.
Szólni meg se próbálok, csak krákogás törne elő belőlem, ahogy torkomat szorongatja, ellenben elengedve a tőrt nyakamat fogó karjára markolok, mintegy utolsó ötletként, lehetőségként varázslathoz folyamodva - karján a ruha, majd a bőr, a hús látványos gyorsasággal sorvad el, szinte csontjai maradnak csupán.
Remélve, hogy ez lefoglalja kissé, lököm el magamtól, kirántva a tőrt belőle, melyet azon nyomban földre is ejtek, hogy a zsebembe rejtett telefon után nyúljak találomra ütve be a gyorshívó számok egyikét. Nem figyelek a részletekre e téren, minden idegszálam Darrenre, akarom mondani Alignakra fókuszál, hogy ha esetleg támadna, félre ugorhassak, vagy legalább a fa mögé léphessek, azt állítva útjába, így nyerve kis időt.
Azt hiszem, Dimi volt az egyes különben, de már ebbe sem vagyok teljesen biztos.

// 15 - 5 (sorvasztás) = 10 //

Figyelmen kívül hagytam a tőrt, nekem nem tudott ártani, s hogy távozásom után ezzel a testtel mi lesz, nem érdekelt. Amire kellett, azt beteljesíti lassan, minden utána lévő jelentéktelen semmiség. Bár annyit reméltem, hogy kibír majd még, hogy az Atanerk közelében is hasznát vehessem, könnyebb őt ismét a hatalmamba keríteni, mint új báb után nézni. Kényelmesebb, kevesebb erőfeszítéssel járó aktus volna újból belé költözni, az így megtartott erőt pedig felhasználhatom majd némi játékra.
Fordított is egyet a tőrön, mire a torka mellett a kezére is rámarkoltam és eszelős morgás közepette toltam még mélyebbre, hogy a markolat ezüstje is égesse a bőrt, a húst, égjen bele, tessék, rajtam akkor sem kerekedhet felül. Vele együtt dobtam félre a fegyvert.
Az utolsó dobását is megtette, amikor átkát a szorongató mancsra "mondta". Eleresztettem, lélegzetvételnyi hamis diadalhoz juttatva, elhúzva előtte a mézes madzagot, miszerint van itt még keresnivalója, esélye. Rothadás szaga csapta meg az orrom, ami a kölcsön vett karból áradt. Elaszott, hasznavehetetlen tag a könyékhajlóig, elhalt semmi - letéptem, félrehajítottam közömbös arckifejezéssel, fel se szisszenve. Én nem érzem ennek a testnek a fájdalmát, aki érezhetné, az pedig nem úr fölötte jelenleg.
Ezalatt volt ideje úgy vélem a hívásra, ami szórakoztatott, gúnyos mosolyra sarkallt, s kedvem lett mutatni neki még valamit halála előtt. Visszavettem az emberi alakot, majd hagytam, hogy igazi valóm ereje, hatalma felülírja a hímét, a felszínre kerüljön, ne csak megbújva lappangjon és a mágiahasználót is szinte megfojtsa. Minden sietséget mellőzve lépdeltem felé, a lábaknak semmi bajuk nem esett, ellentétben az övéivel, hogy többi sebesülését ne is említsük. Itt a vége.
- Ennyi volt, ősi földem Protektora - mondtam halk, részvétlen és rideg hangon. Örök szellemem energiái akár a vaksötétben messzire ellátszódó fáklyaláng, úgy lobogtak - érezzék árulóim, tudják, ki zavarja fel ismét nyugalmukat, féljen az örökség, reszkessen mindenki, aki a mágia ajándékát a Szellemektől elnyerte. Én vagyok e föld ura. Én vagyok a bosszúálló lélek, aki addig nem nyugszik, míg harag szülte vágyát ki nem elégíti. Én vagyok Alignak, a Hold Istene, minden vérfarkas felett álló.
- Lelj békére a Szellemek örök ösvényén. - Ő kaphatott ennyi kegyelmet. A Gyermekeknek sose legyen megnyugvás, békesség.
A megmaradt, ép, végigtetovált kar karmokat növesztett és lesújtott oldalirányosan, felhasította a torkát, hogy vére bő, vörös folyamként fröccsenjen ki, fessen vérvirágokat élete hamvaira. Nem volt tovább. Elhúztam a szájat, megelégedve az elvégzett munkával, majd figyelmem befelé fordult.
~ Megengedem, hogy haláltusája szemtanúja légy ~ közöltem nagylelkűen, nem kötve orrára, hogy időm egyébként is lejárt, a Szellemek visszahúztak, ám ezt egyiküknek sem kell tudnia. Energiáim végigsöpörtek a tájon még egyszer, felborzolva kedélyeket, ösztönöket, s a visszatérés ígéretével hagytam magára a meggyötört kettőst.

Iszonyatos fájdalom hasított belém gyomor tájékon, ahol az ezüsttőr belém hatolt és átdöfte a gyomrom. Erősebb volt, mint amivel én még elbírtam, a seb nem gyógyult, gyomorsavam pedig belülről mart, okozott pokoli kínokat. Jobb karom könyéktől lefelé hiányzott, a csonk még mindig vérzett, a sok ide-odaalakulástól pedig az egész testemet kimerült, égető fájdalom uralta, amit szinte megduplázott a megszállottság okozta ziláltság. Térdre rogytam, épen maradt kezemet a sérülésre szorítottam, holott legszívesebben kitéptem volna minden belem, hogy ne égessen, ne fájjon tovább. Arcom eltorzult, verejtékben úszott, olyan volt, mintha magas láztól szenvednék. Összegörnyedtem, homlokomat a hideg földnek nyomtam, hátha segít, hátha enyhít valamit.
Saját nyomoromon túl viszont más is elmémbe tódult, az első tapasztalati sokk után felfogtam, hogy nem csupán a saját vérem szagát éreztem.
Nehézkesen kinyomtam magam fél kézzel, felemeltem a fejem, tekintetem pedig az alig egy-két méterre lévő Willre siklott. Elkerekedett a szemem, szám elnyílt, de szólni nem tudtam - páni félelem bénított meg másodpercekre.
Úgy mozdultam, mintha tagom ólomsúlyú lenne, elkezdtem felé kúszni, remélve, hogy rosszul érzékeltem minden szervemmel, megcsalt és becsapott a szaglásom, a szemem.
- Will... William! Hé, ne hülyülj már... hallod, Will? - megráztam a vállát, először csak remegő, óvatos érintéssel, majd kétségbeesett hevességgel. Az ijedség háttérbe szorított minden fájdalmat és kimerültséget, de Will nem válaszolt.
Szaporábban kezdtem szedni a levegőt, körbenéztem, hiszen lennie kell valakinek, vagy valaminek, ami segíthet. Bárkinek! Vonyítottam - hosszan, elnyújtva, segélykérőn; valaki csak meghall, valaki jön, valaki, aki bölcsebb és erősebb nálam és képes megmenteni őt, ugye? Ugye nem hagytok magamra, nem most... Hiszen én nem tudom megmenteni, nem tudom beharapni! Valaki segítsen...
- Nem lesz baj, nem lesz baj, oké - motyogtam remegő hangon és reszketeg kézzel a fejét simogattam. - Harcos vagy nem? Ez neked meg se kottyan... neked ez semmi, ugye, Will? - Ismét vonyítottam, sürgetően, ingerülten, nagy a baj, valaki jöjjön már! - Sajnálom... annyira sajnálom... - El kellett volna kergetnem, kitennem a szűrét, hiába vagyok hozzá képest olyan kicsi és jelentéktelen. Ha nincs a bennem feszülő skizofrén ellentét, a megbékélhetetlenség a farkasommal, akkor talán ez az egész meg sem történik. Akkor nem kéne most segítségért üvöltenem, a kezemet reménytelenül a toroksebén tartanom, mintha el tudnám állítani ezzel a vérzést.
Sose imádkoztam, nem volt kihez, a Szellemek pedig számomra elérhetetlenek, mégis gyerekmód rimánkodtam a nálam jóval hatalmasabbaknak, hogy csináljanak valamit, akármit, csak ezt ne hagyják.

Mellkasom lassan emelkedik a tüdőmbe áramló levegőtől, majd süllyed alá. - Erőltetett az egész, hisz szívem úgy verdes mellkasomban, mintha így akarná pótolni a vérveszteséget. Hajtja a harc heve, s vele együtt a tehetetlen düh, a büszke kétségbeesettség is talán. Ebben a pillanatban az sem érdekel, ha beledöglök is, de legalább vinném magammal ezt az idegesítő világnyugtalanját, hogy másoknak ne árthasson többet!
De én még erre is képtelen vagyok. Képtelen vagyok végezni vele, mert az egyben egy barát végét is jelentené. - Talán ez az egész eleve kudarcra volt ítélve. És nem Alignak végett, hanem a saját világlátásom, értékrendem végett. Vagy Darren, vagy én. - Egyikőnknek nincs tovább.
Haver, azt hiszem, ez a szerencsenapod.
Nem tápászkodok két lábra fel, örülök, hogy egyáltalán térdelni tudok, ép karommal támaszkodva, majdan fellökve magam kissé a földtől. A lábszáramat ért sérülésről mintha csak most kapott volna agyam értesítést, fokozatosan áramlik be a fájdalomérzete tudatomba. És mégis felpillantok rá, szemeibe nézek, melyek nem az övéi, most mégis, mintha évszázados harag és keserűség ülne az egyébként alapjáraton élettelinek megismert szempártban.
Szánlak, Alignak.
- A magadfajtáknak oda úgysem osztottak lapot! - Halkan morgó, elcigarettázott hangom hűvös élccel hagyja el számat - még egyszer, utoljára. Aztán a földre zuhan testem.

Sérült karom rázza valaki, a fájdalom az, mi visszaránt a vérveszteségtől kótyagos, olykor elhomályosuló valóságba. Nem lesz baj, mi? Mond ezt de Lucának, ha ugyan még nem érte el a hír, hisz te már önmagad vagy. Mond Abigailnek is, hisz őt ismerve képes és eltolja miattam az esküvőt. Mond az őrzőknek, akikre családomként tekintettem és mond a családomnak, a nejemnek, hogy nem lesz baj, csak a férje képtelen betartani az egyetlen dolgot, amit ígért neki az életben: együtt mindörökké.
Harcos vagyok? Meg se kottyan? Idióta vén bundás! - Felpillantok rá, bár tekintetem fénye tompán csillan, s felröhögnék röviden, halkan, de csak tulajdon vérem az, mit a felszínre öklendezek, vörösre festve arcomat és Darren megmaradt kezét.
Szám széle megremeg, hideg ráz, miközben röhögve rajzol vérszínű tócsát körém a halál. Mindig úgy képzeltem, majd lepereg valami film ilyenkor - az okosak azt mondják, ez a módi - de... semmi. Csak az üresség érzete, a nagy büdös Semmi.
Ép kezemmel a farkaséra fogok, erőtlenül immáron, tekintetemmel arcára próbálva fókuszálni. Mond el nekik, testvér, amit én már nem tudok. Mond el nekik, hogy én megpróbáltam! Én tényleg mindent... megpróbáltam, amióta csak a nem kért rangot elfogadtam! Értük tettem, a békességért, hogy miként az őseinknek, úgy nekik se kelljen tartaniuk a farkasoktól. Hogy ne kelljen idegen városokba, más vidékekre költözniük, ha családot alapítanának, hogy ne kelljen elhagyniuk a gyermekeiket, szeretteiket holmi veszettnek ítélt ügyekért. - Szentimentális gondolatok, nem igaz? Látszik, tényleg haldoklom.
Fáradt vagyok. Aludni akarok végre.
Lehunyom a szemeimet, s mintha kívülről látnám magamat, magunkat, ahogy Darren mellettem térdelve, elesett sietséggel mentené a menthetetlent.
De én már otthon leledzem, boldog biztonságban, s a kávéillatú konyhában állva ölelem feleségem derekát. Lábamon hatéves forma fiam csüng, kérlelő pillantással meredve fel kettősünkre.
- Apu, menjünk le szörfözni a tengerhez! Na lécci! - Hajthatatlan a kölyök, így hát homlokon csókolom Elle-t, elengedem, és nevetve kapva fel a csatát nyert kis kópét, már ott sem vagyok mellette...

Mindent előkészítettem.
Halványsárga borítékok pihennek az éjjeliszekrényemen, szép csomaggá összekötözve egy aranyszín szalaggal. Mindösszesen ennyi mindaz, amivel foglalatoskodnom kellett. Buta borítékok! Buta, összehajtogatott papírok! Némelyik kövérkésebb, hiába, meglátszik, hogy kivel fűznek szorosabbra az évek és a kapcsolatok. Oh, és majdnem elfelejtettem! Az íróasztalfiókomból gyorsan előveszem a régi „telefonkönyvemet”, és a borítékhalmaz mellé teszem. Látszik, hogy öregszem, még azt is elfelejtem, amire már napok, sőt, hetek óta figyelmeztetem magam.
Dimitris és én még ittunk egy csésze teát. Beszélgettünk, szerettem volna az ő zabolátlan szájából is hallani, miként telnek a napjai. Nem vagyok már a mestere, mégsem szűnt meg egyetlen pillanatra sem az iránta való érdeklődésem. Sőt, senki iránt sem, függetlenül attól, hogy egy ideje már nem én áldom bőrüket a tinta hatalmával, és nem én csapkodom őket nyakon óva intve saját oktalanságuk következményeitől.
Kedvenc klasszikus dallamaimat dúdolgatva pulykasültet készítettem, párolt zöldségkörettel, desszertnek áfonyás muffint. Irtózom a mirelit, fagyasztott gyümölcsöktől, de úgy gondoltam, ez egyszer hozhatok ennyi áldozatot. Amíg az édes sütemény illata egyre karakteresebben töltötte fel a konyhát, és lassanként az alagsor többi helyiségébe is beszivárgott, jómagam végeztem a mosogatással és a takarítással. Néhány, felém kószáló torkosabb egyedet természetesen határozottan helyre kellett utasítanom, mert forrón soha sem nyúlunk a kész süteményhez, és úgy tűnt, ezt kevesen tudják a Protektorátusban.
Kipakoltam néhány tányért, evőeszközöket, aztán a kész sültben gyönyörködve arra jutottam, hogy bármilyen gondolatokkal is viaskodjak az elmúlt időszakban, ezt a gyönyörű látványt akkor sem áll jogomban megtörni. Gyorsan kentem hát magamnak egy vajas-lekváros kenyeret, és egy újabb csésze teával elvonultam a szobámba.

Már meg sem próbáltam ellenállni mindannak, ami a csendes elvonultságomat valóságos tömegtüntetéssé varázsolta. Jöjjön, aminek jönnie kell – ébredésemkor súgta meg az a kedves hang. Az meg sem fordult a fejemben, hogy kételkedjek, netalántán harcoljak ellene. Öreg vagyok, a csontomban érzem az időt, és vannak a testnek és a szellemnek olyan fáradalmai, amiket képtelen volna enyhíteni egy újabb öregedéslassító tetoválás. Látjátok? Ti édes, ti drága, ti megveszett és szőrös bestiák – ezért nem tudtalak benneteket gyűlölni soha. Sem emberi, sem őrzői szív sem értheti meg azt az öröknek tűnő pillanatot, amibe a szellemek áldása életeteket fagyasztotta.
Csak ültem az öltözködőasztal előtti puffon, és hagytam hát, hogy saját molyrágta arcom mellé hömpölygő patakként áramoljanak a többiek. Gyermekek is voltak. Felnőttek. Bajtársak, farkasok és mit sem tudó halandók. Boldogtalanok és zaklatottak. Autóbalesetek, gyilkosságok áldozatai. Mindegyiküknek tudnia kellett volna, hogy miért vannak a függöny másik oldalán, mégis értetlenül követelték a válaszokat. Sosem jó, ha valaki hirtelen, haraggal és gyűlölettel a szívben távozik. Úgy, hogy nincs felkészülve. Washington, Denver, New York… Kis- és nagyvárosok volt lakói, akiknek a szerettei örökké hazugságban élnek majd, hiszen sosem tudhatják meg egészen pontosan, miért kellett meghalniuk. És én nem leszek postás. Nem lehetek, hiszen sosem volt ez a tisztem, és különben sem bírnám már a terhelést ennyi idősen.
A körülöttem növekvő csődületre talán nagyobb erők is felfigyeltek. Ők suttogták bele az álmaimba az elkerülhetetlent. Ők pattintották fel a szemem ma reggel, és miattuk pattantam fel, hogy a ruhásszekrényből a kedvenc darabjaimat vehessem elő. Egy színes, fodrosra hímzett szoknyát öltöttem magamra. Enyhe levendulaillatot árasztott, hiszen vagy harminc éve nem nyúlt hozzá törődő, emberi kéz. A blúzomról senki sem állítaná, hogy a mai divat szerint tökéletes harmóniában volt az alsórésszel. Világoszöld árnyalata minden szálából vidámságot áraszt, ezért szeretem annyira.
És amikor a hangok harmadszorra is kimondták, hogy itt az idő, még egy utolsó vonással igazítottam a vörös rúzsomon – amit egyébként meglehetősen ritkán viselek -, aztán végigsimítottam a borítékokon. Belélegeztem a szoba illatát. Megigazítottam a párnát, és a szekrény tetejét egy ujjal végigsimítva megnyugodtam, hogy minden szép, tiszta és rendezett a lakrészemen.

- Dimikém! – kopogtatok be hozzá, és csak a vörös hajbozontot dugom be az ajtó résén – Kérlek szépen, telefonálj Abigail drágának és mondd meg neki, hogy jöjjön be, amint csak tud, jó? És Dimitris! Szeretném, ha bevásárolnál nekem. Hogyhogy mikor? Mondjuk most! Igen drágám, én épp indulni készülök, de feltétlenül fontos, hogy reggelre legyen tej a hűtőben, mert a sütéshez elhasználtam az összeset. Jaj, és Dimike!
Nem szokatlan tőlem, hogy hirtelen elhallgassak, így ha neki nem is tűnt fel, én tudtam, hogy a hóbort ma messze jár: ma csak a bizonytalan van, ami az eddigi bizonyosságomat kezdte lassan porrá törni, mindössze azért, mert a halandó lélek sosem lehet elég szilárd.
- Nem érdekes. Siess, jó? Hamarosan találkozunk! Puszillak!
Még hallom, hogy elkezdett öltözködni, és az elégedetlen morgása mosolyra késztet. Ebből tudom, hogy szeret. Minden esetre megvárom, amíg elhagyja az épületet, hogy utána rögvest a bázison állomásozó harcosok közül kettőre rábökjek, és mint itt tartózkodó rangidős, utasítsam őket arra, hogy kísérjenek el a sétámra. Micsoda dolog ez! Úgy vonulhatok, akár egy filmcsillag, két gardedámmal. Kissé sajnálom, hogy fiatalabb koromban nem voltak ilyen irányú ambícióim. A szentélynél még várakozásra kértem őket, amíg néhány perc kotorászás után végül sikerül megtalálnom egy fiolát. Gondosan a pufi, piros kabátom zsebébe süllyesztem, aztán vastag, kötött sipkát húzok. Meg-megigazgatom. Aztán megkérdezem a fiúktól, hogy miként festek, és elégedett vagyok a válaszukkal. A szemükben csillanó egyértelmű kiábrándultság és enyhe gúny elárulja, hogy a saját értékrendem szerint tökéletes vagyok. Vörös rúzzsal, színes szoknyában, piros pufidzsekiben. Kötött sipkában.

- Ne aggódjatok fiúk, a hím nem fog bántani.
Ha mégis, hát vakmerően ostobának kellene lennie, és egyáltalán nem úgy ismertem meg Darrenkét, mint aki ennyire nem képes használni az eszét. Vészhelyzetben. Velünk szemben.
- Szervusz Darren! Hogy vagy mindig?
Érdeklődöm kedves és csevegő hangon, mialatt az utolsó lépteket is megteszem William felé.
- És a kislányaid? Biztos szépek és nagyok már.
Hallottam ám róla, hogy már két gyermeket is vállalt, és meg kell mondjam, hogy ilyen rövid időn belül ez igazán szép dolog tőle. Tudom, ők már csak ilyen családcentrikusak. Éppen ezért kell pontosan tudnia, hogy én is az vagyok – hogy mi is azok vagyunk.
Az zavar csak, hogy itt mindenki olyan hangos! Hangosan az érzéseik. Hangos a bennük vergődő pánik – a farkasban az értetlenség, a harcosokban az aggodalom. Nem csodálom, én is megijednék, ha a Protektorom látszólag halottan feküdne a lábaim előtt. Vagy nem is! Hiszen pontosan ez történik, és én mégis mindent a legnagyobb természetességgel kezelek. Szegénykék. Nekik nem adatott meg, hogy felkészülhessenek.
- Drágáim, megtennétek, hogy kimentek a bejárathoz? Majd értetek küldetem Darrent, amikor bejöhettek. Hess!
Még taszítok is egyet a harcosok vállain, és pontosan tudom, mennyire nem akarnak menni mégis. Talán elhiszik, hogy megvan a tudásom ahhoz, hogy ne éppen a Protektor életével kísérletezzek. Apropó Protektor…
- Jajj, William!
A lelke alig vibrál már. Szinte látom, ahogy egyre vastagabb kéreget alkot a fizikai teste felett az energiamező, hogy felkészüljön a végső távozásra. Letérdelek mellé, leveszem magamról a kabátot és a sapkát. Egy kicsit azért izgulok.
- Hogy festek?
Mosolygok rá bátortalanul a hímre. Szeretnék szép lenni! Szeretnék… Ah, úgyis teljesen felesleges. Hiszen ahogy elnézem Williamet, hamarosan még több vér és hús lesz minden.
A fiola! Gyorsan előszedem, kipattintom a tetejét, és a feketére alvadt, ám mégis folyékony véren átnézve nyelek hatalmasat. Leeresztem a kezem az arcom elől, és megpróbálom megtalálni azt a hangot, amit minden tanoncon előszeretettel alkalmaztam, amikor kezdtek kihozni a sodromból.
- Darren! Leszel szíves most nagyon jól figyelni rám! Fontos dolgot akarok mondani, és még ezt is be kell fejeznem.
Pillantok le Williamre, és különösebben az sem érdekel, hogy esetleg az idő soványságán aggódna: én pontosan tudom, mit kell tennem. Tisztában vagyok a feladatommal, az ügy kimenetelével, tehát ilyen szempontból annyi időm van, amennyit sikerül teremtenem magamnak.
- Amikor végzek, szólj a Harcosoknak, hogy jöjjenek intézkedni, de iziben! A többit ők majd tudni fogják. Gyere közelebb.
Intek neki, megpaskolom magam mellett a havat, és ha tudom, akkor a két kezem közé fogom az arcát, hogy valóban a szemébe nézhessek.
- Ami itt történt, nem a Te hibád. Ennek így kellett lennie, megértetted, ifjú Northlake? – hiába, kétszer annyi idős, mint én, az a pajkosság a szemeiben mindig is gyermekien kedvesnek hazudta őt a szememben – Még nincs vége. Nem ez volt az utolsó. De ide hallgass! Nem menekülhettek el. Ezt a várost nem hagyhatja el egyetlen falkatag sem! Megtalál! Mindenhol megtalál, a saját elmédben sem rejtőzhetsz el előle. A magányos farkas meghal, míg a falka él. Csak úgy vagytok biztonságban, ha együtt maradtok. Muszáj! És meg ne tudjam, hogy siránkozol Darren, mert megígérem, hogy nagyon megjárod, ha így lesz! Jól van. Nos, ideje feltámasztani a Protektort. Azt javaslom, húzódj el egy kissé.

Remember Me

Drága William,
én olyan büszke vagyok rád! Minden egyes nap öröm látni azt, amit ezért a városért, ezért a közösségért teszel. Nagyon kevesek képesek erre, mert hidd el, nem minden az erő, fikarcnyit sem ér a mágia, ha nincs mögötte egy olyan szívós, szilárd ember, aki nem csak parancsot teljesít, aki képes korlátot szabni saját, vad vágyainak. Még köztünk, beavatottak közt is nehéz megértetni a társainkkal, hogy minden döntésünknek és cselekedetünknek felsőbb, magasztosabb célja van. Tudom, hogy sokszor fáj. Tudom, hogy néha elviselhetetlen, de hidd el, hogy a Szellemek mindig olyan próbák elé állítanak bennünket, amit képesek lehetünk kiállni. Mindig hagynak rá utat, mindig hagynak rá lehetőséget.
Amikor ezeket a sorokat írom neked, még nem tudom, hogy pontosan miként alakul majd kettőnk történetének vége. De tudom, hogy bármi is történjék, nem a bukott Harcost látom majd benned. Meglehet, hogy elfogult vagyok.
Már nem félek, és már nem is féltelek a jövőtől, mert tudom, hogy a bizonytalan, ingoványos talajból kőlépcsőket faragtál, használod a Föld teremtő erejét és ott is képes vagy utat építeni, ahol más csak süppedős mocsarat lát.
Kérlek, maradj ilyen! Kérlek, ne add fel ezt a várost, legalább addig ne, amíg a dolgok nem rendeződtek. Azt hiszem, hogy sokak életének fő műve lesz majd az, hogy itt lehetett, itt szolgálhatott és megélhette mindazt, amiről a Krónikák évszázadok múlva mesélni fognak. Tudom, hogy nem vársz hírnévre vagy csillogásra, de valld csak be, hogy egy Harcos mindig óhajtja a dicsőséget. Kettőnk közt szólva.
Irigylem Eleanort! Vigyázz rá, ahogy csak Te tudsz. Vigyázz mindenkire úgy, ahogy csak Te tudsz. És ne hagyd Dimitrisnek, hogy rosszba vigyen. Ha már nekem nem sikerült, akkor te vedd rá, hogy ő is nősüljön meg. Felnéz rád, férfi vagy, nem csak egy bolondos tyúkanyó. Hátha sikerül.
Ha már egy kicsit jobban érzed magad, szeretném, ha gondoskodnál a javaimról. Ossz szét mindent, amit csak lehet, azoknak, akiknek a hasznára válik majd. Ha valaki még hord olyan ruhákat, mint én, akkor nyugodtan adományozd el őket a rászorulóknak. Oh, és a könyvtár! Szeretném, ha közülünk való utódot találnál a helyemre. Ezt a feladatot személyesen rád bízom.

Ne felejtsd el, mindig veletek maradok! Találkozunk még.

Eva

Ui.: A szekrényemben van egy sál. Karácsonyra. A pulóvert már nem lett volna időm befejezni.


Ahogy a levél tartalmát felidézem, arra eszmélek, hogy egyik kezemmel Williamét szorítom, míg a másik ajkamhoz emelve tétlenkedik, reszketve kocogtatom körmeimet az ajkamhoz. Gyorsan nyúlok fel, hogy a szemüvegem mögül letöröljek egy könnycseppet. Hirtelen minden olyan megfoghatatlan lett, bizonytalan. Itt, az utolsó pillanatban az egész életem lehetne akár egy megcsúfolt komédia is, és egyre jobban félek attól, hogy minden, amiben eddig hittem, hazugság. Akkor is, ha nyers és igaz volt minden jelenés és jövendölés, amit a Szellemvilágtól kaptam. Egyszeriben nem akarom megtenni, amire már napok óta tréningezem a lelkem. Annyi mindenről lemaradtam! Sosem voltam szerelmes. Sosem lehetett sem gyermekem, sem unokám, egek, még csak férfival sem voltam soha! Tudom, hogy minden bizonnyal ez már egyébként sem történhetne meg, de… Nem lehetek ott Abigail esküvőjén. Nem láthatom a kis Alice-t felhőtlen boldogsággal, megfeledkezve az őt ért tragédiáról. Nem mondhatom el Pandorának, hogy a múmia csúnya szó, és nem köszönhetem meg neki, hogy szerintem jó hatással van Dimitrisre. Nem tudhatom meg, mi lesz Naomi életének sorsa azzal a kisfiúval és a lányával. Annyi mindenről kell lemondanom…
Minden bátorságomat összeszedem, mielőtt végső elhatározásra jutván előredöntöm megfáradt törzsemet, hogy némi elégtételt lopjak magamnak Williamtől, hogy először és utoljára szájon csókoljak valakit, és nem gondolkodom többé azon, hogy ezért a pillanatért az életemmel kell fizetnem.
Az ajkai közé suttogom a varázslat első hívó szavait. Érzem, ahogy egyre-másra élednek fel körülöttem az energiák: élők és holtak közös fonatává leszek, átjáróvá a lét és az utólét között. Felegyenesedve a fiola vérét William homlokára csepegtetem, óvón teszem tenyerem a fejére, hüvelykujjammal a homlokán lévő vércseppet szorítva. A hatalom egyre nő, az ige egyre hangosabb és határozottabb. Már nem félek.
Csak felkiáltok, ahogy az első csont reped a karomban. Kifakadó könnyekkel, szinte kántálva kiabálom ritmusra a szédítő varázst, megszólítva Eeyeekalduk hatalmát. Érzem a vér ízét, egyre hevesebben pumpálja ereimben a sérülések áradata. Már most érzem, hogy az idő fogalma semmit sem jelent: percek vagy évek voltak, mire William mellé zuhantam a hóba… Teljes mértékben lényegtelen.
Nagyon fáj. Sohasem fájt még ennyire a halandóság. De már nem tudok, és nem is akarok jajgatni többé, hiszen tudom, hogy várnak rám. Még Újhús is, és az a megannyi lélek, aki végigkísérte az életemet. Nincs sötétség, nincsen múlt. A végtelen jelen van csupán az örök fényben, és az édesszüleim, és én, a vénlány, újra gyermeknek érzem magam. A világ gyermekének, annak az éteri létének, amelyből mindannyian fakadunk.
Már nem érzem a vér szagát, sem pedig az ízét. Lassanként minden eltompul, ahogy új otthonom kapuja felé sétálok. Adjatok még időt…
Egy kicsit még érzem, hogy fázom. De tudom, hogy hamarosan el fog múlni, hiszen lassan valóban elhagyom a testem. Ott állok magunk mellett – magam mellett –, és sajnálkozás vagy undor helyett csak elégedettséget érzek. Betelesítettem a sorsom.
Léptek zaját hallom, sietős léptekét. Ez az utolsó hang, amit az élet testében még hallhatok. Elfordulok. Nem akarom végignézni. Nem akarok elkeseredést és könnyeket látni. Csak dühös lennék, hogy nem értik. Nem értik meg, hogy nincs vége. Hogy találkozunk még.

Lépteket hallottam, felkaptam rá a fejem és az érkezők felé fordítottam a fejem. Ott térdepeltem William mellett, kezem még mindig a fején, miközben úgy néztem rájuk, mintha káprázatot láttam volna. Egyszerre éreztem valamiféle megnyugvást és késztetést a sürgetésükre, ám egyetlen hangot sem voltam képes kipréselni magamból. Evát figyeltem, reményem utolsó szalmaszált, aki olyan természetes nyugalommal, bizonyossággal közeledett. Képtelen voltam eldönteni, hogy inkább rákiabálnék, vagy erőt merítenék magam is ebből a csendességből - talán mindkettő. A Harcosokat jelenlétét szinte fel se fogtam.
Értetlenül pislogtam és hebegtem kérdései hallatán, tekintetemet az idős arcról Willre kaptam, ezzel mintegy választ is adva: sehogy. Borzalmasan. De jelenleg teljesen mindegy, hogy velem mi van.
Elküldte a Harcosokat, letérdelt ő is, én pedig vártam a csodát, a mágiát, ami ezt az egészet semmissé, meg-nem-történtté teszi. Mert létezett ilyen, ugye? Léteznie kellett...
Ezen viszont nem morfondírozhattam sokáig, mivel a szigor, amivel hozzám szólt, nem engedett mást, mint feltétlen figyelmet a részemről. Jelenleg bármit megtettem volna neki, akármit, csak cserébe törölje az iménti viharos percek hozadékát. Bólogattam, értettem mindent, úgy lesz, ahogy meghagyta. Közelebb húzódtam, a bennem fészkelő félelem a legutolsó porcikámig kezessé tett, tekintetemben aggodalom, megbánás ült. Szemem elkerekedett, ahogy keze közé fogta arcom és beszélni kezdett, torkomból halk, elkeseredett nyüszítés tört magának utat egy röpke pillanatra. Hagytam, hogy ifjú legyek ismét pár másodpercre, hogy az idős asszony érintése alatt gyerek lehessek, akit nem terhelhet semmilyen bűn, vétség, mert tudatlan, nincs tisztában azzal, amit tesz. Magamba véstem a szavait, karmokkal metéltem mindet lelkem falára fehér ordasommal, az ösztön súgta, hogy fontos, hogy muszáj ezt megtennem, mert nem lesz később.
Bólintottam, megértettem mindent, Eva.
Elhúzódtában belecsókoltam a tenyerébe, néma köszönet gyanánt - egy nagyra nőtt, megszeppent gyerek hálája volt ez a félelem tornácáról. A gesztussal viszont ellenkezett okkersárga tekintetem, ami őrizte az eltelt évszázadokat és ennek megfelelő szilárdsággal tett ígéretet. A farkas ígérete az őrzőnek.
Arrébb húzódtam, ahogy kérte, onnan figyeltem a rituálét - elhűlten, ámulattól és csodálattól elnyíló szájjal. Soha azelőtt nem láttam, nem éreztem még ilyet, a mágia a bőröm alá fészkelte magát, ingerlő, mégis bizonyosságot nyújtó láthatatlan kezekkel túrt a fagyos szörnyeteg bundájába. Mintha jó ideje készült volna erre. Éreztem a lélegzetnyi megingást, a halk nesz, ami az élet után vágyott még egy kicsit, de a tettben semmi bizonytalankodás nem lakozott. Farkasommal egyként hajtottunk fejet előtte.
A sebek, amik Will életét fenyegették, Evára kerültek, az áldozat beteljesült. Éreztem, ahogy elhagyta az élet, hallottam az utolsó szívdobbanásokat, amik ugyanolyan meghatározóak mindenki életében, mint az elsők. William szíve erősebben vert minden pillanattal.
Köszönöm, Eva.
Úgy tettem, ahogy meghagyta, bár gondolatban voltam kénytelen szólni a Harcosoknak. Kimerültem, belsőm égett, ahogy saját gyomorsavam marta, s annyi erőm volt csak, hogy eszméletemnél maradjak. Úgy ültem a Protektor és a hajdani Tetoválómester mellett, mint egy őrző-védő, bár jóval kábábban. Üres tekintettel néztem őket, miközben teljesen az őrzőkre utaltam magam. Süket és vak lettem jövés-menésükre, hagytam, hogy éber álomba zuhanjak és csak tompán érzékeltem magam körül a világot.

//<333//

Valami változik. Valami más, valami furcsa. Úgy furakszik bőröm alá az ismeretlen érzés, mint a metsző hideg a kabát melege alá. Nem tudom megmagyarázni, mit érzek, mégis libabőrös leszek tőle. Nyugtalanság söpör rajtam végig, fel és alá kezdek grasszálni, majd az egész, mintha nem is lett volna, elhalványul. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, mégis elmémbe férkőzik a gondolat, kérdések tolulnak előtérbe, ökölbe szorítom a kezem, majd kiengedem, hogy jó párszor megismételjem a dolgot. Szabadulni akarok a szobámból, ki a négy fal közül, közös helyiség felé veszem az irányt, a levegőben terjengő édes sütemény illat igencsak vonzó, ám most még csak gondolni sem tudok ilyesmire. Leülök, újságot veszek elő, ám hiába olvasom a szavakat, értelmük nem jut el tudatomig. Ismét útra kelek, másik Harcosba botlom, őt kérdezném arról, érezte ő is az előbb mindazt, amit én, ám ekkor jelenik meg Eva és utasít minket, hogy tartsunk vele. Minden szó nélkül bólintok, legalább van mit csinálnom, mintha az idős nő megérezte volna, hogy szükségem van valamire, akármire, csak had csinálhassak valamit.

A látvány teljes mértékben letaglóz, a félelem helyett inkább a düh söpör végig rajtam, bosszúszomjas énem ismét felébred, mély levegőkre van szükségem, hogy lehűtsem magam és ne csináljak semmi ostobaságot. A módszer hatásos. Csak állok ott, megsemmisültem, mert hiába vagyok itt csupán pár hete, a Protektor akkor is Protektor, méghozzá az enyém, a miénk és borzalmas ilyen állapotban látni. Mi történhetett?
Tekintetem a hímre siklik, kinek neve minden bizonnyal Darren, ha jól értettem. Túl sok a vér, túl sok a borzalom. Aggódom, hiszen nem kell orvosnak lenni, hogy bárki megállapítsa, William élet és halál között táncol. Él még egyáltalán? Nagyot nyelek, testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, tehetetlennek érzem magam, segítenék, de nem tudok és talán ez a legborzasztóbb az egészben.
Szinte meg sem hallom Eva hangját, csupán akkor eszmélek, amikor taszít egyet a vállamon. Sűrűn pislogva emelem fel a fejem, mint aki éppen álomból ébredt, ám társam már kifelé tart, minden bizonnyal ez volt a kérés, hát én is lépésre kényszerítem ólomsúlyú lábaimat. Nem akaródzik elmenni, látni szeretném, mi történik és habár maximálisan bízom Eva-ban, a hímben közel sem, még akkor sem, ha úgy néz ki, ahogy és ha Eva biztosított arról, hogy nem fog bántani. Akkor sem akarom őket szem elől téveszteni. Mégis megyek, mert mennem kell, mert ki vagyok én, hogy ellenkezzek?
Türelmetlenül toporgok az ajtó előtt, érzem, hogy történik odabent valami, nem is kell sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, pontosan mi is. Megállok, leeresztem a vállaimat, elernyednek az izmaim. Megmozdul a mágiával átitatott levegő, képtelen volnék bármi mással is összekeverni ezt az egészet. Lelki szemeim előtt megjelenik tulajdon feleségem, az ágyban fekvő, sápadt fiunk. Pontosan ugyanaz történt akkor is, áldozat, hatalmas áldozat.
Tisztelet ébred bennem az idős hölgy iránt, mélységes tisztelet. Mindig is irigyeltem azokat, akik képesek arra, hogy ekkora áldozatot hozzanak valakiért. Életet az életért. Nehezen veszem a levegőt és arra eszmélet, hogy zihálok, a homlokom pedig gyöngyözik az izzadtságtól. Mély levegőt veszek, megtörlöm a homlokomat és összpontosítok. Kizárom a múltat, nem foglalkozom a felsejlő feleségem és fiam arcával. Minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy mikor mehetek be, mikor hívnak.

Ismét a földbe döngöl mindaz, amit látok. Megrázom a fejem, nem akarok mindarra gondolni, amit a múltban elveszítettem. Most csak a jelen számít, a Protektor és Eva. Míg társam William-hez szalad, nekem ismét kényszerítem kell magamat, hogy megmozduljak. Mi a fene ütött belém?
- Fel tudsz állni? - lépek először a hím mellé, erősen ragadva meg ép kezének felkarját és ha bárminemű jelét adja annak, hogy igen, akkor segítek talpra állítani őt. Nehezemre esik, hiszen legszívesebben itt hagynám, de azt mondom neki, jöjjön velünk, segítünk neki is. Félek, hogy nem sikerült benne tudatosítanom a mondanivalóm lényegét, de nem érdekel többé, most csak William és Eva számít. A hölgy élettelen testéhez lépek, hogy csodálattal telt tekintetemmel simítsak végig arcán, aztán úgy nyúlok alá, mintha a legféltettebb, legértékesebb kincsem volna. Harcos társam már megindult William-mel, én csupán a fejemmel intek Darrennek, hogy jöjjön ő is, akár jön, akár nem, én megindulok, vissza az egyetemre.
Viszonylag gyorsan leérünk az alagsorba, mégis végtelen hosszúnak tűnik az út. Lefektetem Eva-t, ha a hím jött, őt leültetem, meghagyom a másik őrzőnek, hogy tartsa szemmel és el ne mozduljon innen, míg én máris rohanok, hogy előkerítsem Abigail-t, vagy bármelyik gyógyítót, Dimitrist, akárkit, aki sokkal inkább ura lehet a helyzetnek, mint én magam.

Jó pár percig csak álltam az asztal heverő napló előtt, egész egyszerűen nem mertem kinyitni. Alapból nem kevés időbe telt, mire sikerült megtalálnom, azóta ott hever az íróasztalomon. Bélyegezzen bárki gyávának, nem érdekel. Tudom, hogy más lehet csörtetve nyálazná át az egészet és keresné ki azt a részt, amelyben az igazság lapul, de én nem akartam tudni róla. Szerettem az édesapámat és ha igaz, ami felmerült bennem, akkor édesanyám bizony megcsalta és mindeddig tévhitben éltem. Nem akartam saját magamnak fájdalmat okozni és még jobban csalódni a saját anyámban. Ráadásul ott volt az is, hogy szerettem Darrent, nekem már ő az apám, itt van a családom, én ide tartozom és ki tudja, mi fog kisülni mindebből, ha tényleg ez a Manech a vér szerinti apám. Ó egek.
Talán már tíz-tizenöt perce is álldogálok ott mellkasom előtt keresztbe font karral, amikor végül egy nagy levegő után odalépek, kezembe veszem a kis könyvet és fellapozom. Nem kell sok idő, hogy megtaláljam a helyet, amit keresek és amint elolvasom a sorokat, újabb percek telnek el mozdulatlanságban, ahogyan kipottyan a kezemből a napló, kénytelen vagyok leülni a kanapéra és csak bámulok ki a fejemből. Most mégis mi a szart csináljak? Manech nem is tud rólam, habár a legutóbbi találkozónk elég kaotikusan sikerült ahhoz, szóval egy sanda gyanúja egészen biztosan van róla, de majd.. majd kiderül. Már ha elmondom neki. Először is.. hol a mobilom?
Kikeresem az anyám számát, itt az ideje a viszont hallásnak, amúgy is megfogadtam, hogy fel fogom hívni, most még indokom is van rá. Kicsöng párszor, felveszi, én pedig beleszólok és próbálok nem fülig vörösödni a köztünk beálló kínos csend ideje alatt. Azt mondja, hogy örül, hogy hallja a hangomat, én pedig telefonon keresztül képtelen vagyok kiszagolni, hogy vajon hazudik-e, így kénytelen vagyok elhinni, amit hallok. Elmesélem, hogy jó nekem itt, hogy rengeteg minden történt velem, de megvagyok, van egy szép házam, vannak barátaim és úgy érzem, végre tényleg tartozom valahova, végre tényleg megtaláltam az otthonom. Hiába mondja, hogy örül neki, elég a hangját hallanom, hogy sajnálja, azt legalábbis biztosan, hogy itt megtaláltam azt, amit mellette képtelen voltam. Jó néhány percig még a sablon dolgokról cseverészünk, én is kérdezek a mindennapjairól és az elmúlt két évről is, aztán kerek perec közlöm vele, hogy nálam van a naplója és beleolvastam, mondja el az igazságot. Ő pedig megteszi. Haragszom rá, amiért hazudott, édesapám vajon tudott róla, hogy nem is az ő lánya vagyok? Nem hinném. Megígérteti velem, hogy nem csinálok ostobaságot és, hogy legalább két hetente egyszer felhívom, szűkszavúan elköszönök tőle és bontom a vonalat.
Jó pár mély levegőre szükségem van, mielőtt ismét a telefonomért nyúlnék, tárcsázok, ezúttal a Manech nevű hímet, aki, mint kiderült, a vér szerinti apám. Frankó.
- Szia! Payne vagyok. Beszélnünk kell.

Alig telik el egy óra, már az arborétum egy asztallal rendelkező padján lógatom a lábam. Izgatott vagyok, idegességemben az ujjamat tördelem, a kísérőmet ismét lekoppintottam, vagyis szépen fogalmazok. Megkértem, hogy maradjon a közelben, de azért hagyja meg a tisztes távolságot. Itt nincsenek sokan, nem lesz semmi baj. Azért is választottam ezt a helyet, mert itt tényleg alig lézeng valaki, nem fognak minket zavarni, másrészről pedig könnyen megtalálható vagyok. Oké, azért nem kicsi az arborétum, de szerintem eléggé vibrálnak a hűvös energiáim ahhoz, hogy jelzőbójaként álljanak a hím előtt, hogy hahó, itt vagyok.
- Szia! - köszönök neki, amikor megérkezik, meg sem próbálom leplezni a zavartságom és a kellemetlenségem, valahogy frusztráló a dolog, hogy tulajdonképpen az apám ült le velem szembe. Nem tudok rá így gondolni és valószínűleg egy jó ideig még csak nem is fogok, de úgy érzem illik tudnia a dolgot, hiszen mégiscsak.. az apám. Istenem, miért mindig velem történnek ilyenek?
- Olvasd el ezt - nem fogom húzni az időt holmi formalitásokkal, hogy mi újság, hogy szolgál az egészsége és a többi maszlag, térjünk egyből a tárgyra, valószínűleg amúgy is eléggé megijeszthettem azzal a szűkszavú telefonhívással, most meg a körbelengő energiáim... Direkt bejelöltem egy halványkék papirossal a helyet, így nem kell sokáig keresgélnem, hogy megleljem a keresett részt, máris nyitom a naplót és tolom elé, ujjammal bökve rá arra a sorra, ahonnan olvasnia kell.
Nincs túl sok dolga, anyám mindössze annyit ír le, hogy a céges utazása közben találkozott egy igencsak jóképű férfivel és maga sem tudja miért, de elcsábult. Szánja-bánja bűneit, főleg azt, hogy jó ideig arról sem volt fogalma, melyiküké a gyerek, akit szíve alatt hord. Két éves lehettem, amikor eljutott arra a pontra, hogy megőrül a tudatlanságban és elvégezte az apasági tesztet a férje háta mögött és minő meglepő, a két beadott minta abszolúte nem stimmelt. Persze ezt senkinek sem mondta el, a titok az titok, amit még a saját lánya sem tudhat meg soha.
Röviden ennyi a sztori, talán egy lapnyi lehet az egész, nem szólalok meg, csak leesett vállakkal ülök vele szemben és várom a reakcióit, legyen az bármiféle.

- Az édesanyám naplója - válaszoltam teljes mértékben őszintén, bár kétlem, hogy ezzel sikerült volna sokkal inkább elfogadtatnom vele a tényt, hogy bele kellene olvasnia valami olyasmibe, amit én nyomok az orra elé. Minden rezdülését figyelem, észre sem veszem, hogy már az alsó ajkam harapdálom nagy izgalmamban, hiszen mit fog hozzá szólni? Mi van, ha hazugnak könyvel el, hogy csak kitaláltam? Ha nem fogja elfogadni? Ha én járok pórul? Igazság szerint, ha nagyon őszinte szeretnék lenni, annyira.. annyira nem érdekel a dolog, amíg nem esik bántódásom, hiszem egész eddigi életem úgy éltem, hogy nem is tudtam róla, miben lenne ez most más? Akkor talán kellemetlenebb lenne, ha nem lenne családom, de nekem van, így ez azért elég sokat számít ebben az egészben, ha esetleg inkább elküld egy melegebb éghajlatra. Hogy akkor mégis miért osztom meg vele? Mert.. mert úgy érzem ez olyan dolog, amiről úgy illik, ha a másik fél is tud, reagáljon majd bárhogyan erre az egészre.
Elolvassa még egyszer az oldalt, én pedig már tűkön ülök, mégis mi a fenét fog szólni ehhez, félelemmel átitatott izgatottság jár át és jelen helyzetben azon is elfelejtek bosszankodni, hogy ezt ő is tökéletes érezheti. Hát ez van. Az viszont már zavar, hogy amikor felnéz, akkor végigmér, nem jó érzés, mintha valami vágóhídra szánt áru lennék, amit alaposan meg kell szemlélni, mielőtt megszületik a végső döntés. Zavartan fordítom el róla a tekintetem, tűrök egy tincset a fülem mögé.
- Kénytelen vagyok - siklik ismét pillantásom a hím arcára, eléggé ijesztő amúgy, azt meg kell hagyni, az összevont tekintet és látom, ahogyan feszül az állkapcsa. Nem sok jót ígér, az az igazság, mégsem hagyom, hogy a pánik eluralkodjon rajtam.
- Hahh, persze! - nevetek fel röviden és hitetlenkedően, ám a gúny nem a hímnek szól, hanem az anyámnak. - Nekem huszonhat éven keresztül hazudott a szemembe - szólalok meg ismét, hangomban továbbra is ott csücsül a gúny, ami a kedves anyámat érinti, hiszen hiába beszéltünk telefonon és hiába ígértette meg velem, hogy hívom majd, attól még nem változik meg mindaz, ami az édesapám halála után történt. No és persze azon sem változtat, hogy annyi éven keresztül hazudott nekem és élt úgy a férje mellett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Vajon az apám tudott róla? Fogalmam sincsen és már soha nem is fogom megtudni.
- Beszéltem vele és elmondta - fűzöm még hozzá, hogy teljes mértékben világossá váljon számára - De ha gondolod, akkor felhívom megint, hogy neked is elmondja - ajánlom fel a dolgot, hogyha nekem nem hisz, akkor talán az anyámnak fog, aki remélhetőleg ezúttal nem fogja letagadni. Merthogy ezek szerint ezt tette, amikor Manech felhívta a kávézós pólóvisszaadós találkozónk után. Milyen kedves tőled, anya…
Ha kéri, akkor én tényleg felhívom az anyámat, hogy ő is beszélhessen vele és számára is egyértelművé váljon az igazság. Mit kellene mondanom? Mit kell ilyenkor mondani? Hogyan tovább? Egek, lehet nem is volt olyan jó ötlet ezt az egészet megosztani a hímmel.

Sarah naplója. Miért van olyan érzésem, hogy nem életem legkellemesebb olvasmánya lesz?! Viszont a kíváncsiságom nagyobb, mint az, hogy nem tetszik valaminek a gondolata, amiről még nem tudom, hogy micsoda is valójában. Pontosabban sejtéseim vannak és reméltem, hogy az anyjával folytatott legutolsó beszélgetésünkkor lezárhattuk ezt a témát. Hát úgy tűnik, hogy nem.
Kétszer is elolvasom a leírtakat. Az első érzésem az egésszel kapcsolatban, hogy élből elutasítsam - nem ez lenne az első alkalom - azonban mégsem teszem. Inkább a kis nőstényt mérem végig, egyáltalán nem titkoltan alaposan szemügyre véve. Tényleg az enyém lenne?!
Érzem energiái változását, hogy zavarja a pillantásom, hogy zavarban van, hogy megijesztem. Mégis felnevet, noha nem őszinte örömből fakadóan.
- Szóval neked meg bevallotta? - kérdezek vissza és az nem kifejezés, hogy milyen mértékű harag lobban bennem Sarah iránt. Ezt azonban nem öntöm Paynere, mert leginkább semmi köze hozzá, bár tény, hogy arcizmaim megfeszülése továbbra is látható a képemen.
- Azt hiszem az mindkettőnk számára elég egyértelmű, hogy anyád nem éppen a szavahihetőségéről híres, így azt hiszem ezek után bármit mondhatna telefonon keresztül. - nem kétlem, hogy Payne maradéktalanul hisz az anyjának és azt sem, hogy a napló nem állít igazat, de egy csapásra ilyen hirtelen a semmiből kapva eme elhanyagolhatónak nem nevezhető információt készpénznek hinni vagy gondolni én a magam részéről nem tudom.
- Tegyük fel, hogy igaz. Akkor mi a helyzet? - húzom szűkebbre a szemeimet, mert fogalmam sincs, hogy ez mekkora megrázkódtatás neki. Vagy éppen mennyire, hogy nem az. Bár ha ez utóbbi lenne igaz, akkor miért tolta volna az orrom alá a naplót?
- Mit vársz tőlem? - visszaadom a kezébe a naplót és előveszek egy szál cigit. Őt is megkínálom, majd előkotrom a zsebemből az öngyújtómat is és hamarosan felgyúl a kis láng, amibe mártva a nikotinszál vége vörösen izzik fel.
Mert őszintén a legkevésbé sem tudom, hogy mi a lószart kezdjek így most ezzel?!
Felállok és fel-alá kezdek járkálni a nőstény előtt, olykor újabb pillantásokkal illetve őt. Nem hinném, hogy kifejezetten apa-típus lennék, rohadtul nem voltam az sohasem.
- Ó, cseszd meg... - megállok és megdörgölöm a képem szabad kezemmel. Hangsúlyomból érezhető, hogy nem Payne-nek címeztem az iménti kijelentésemet, hanem sokkal inkább a helyzetnek vagy magamnak.
Hosszas szünet áll be a részemről, végül pedig nagyot szusszanva szívok a cigimbe mélyen, a fél szálat ezzel parázslásra késztetve.
- Kell egy apasági teszt. - határozok, egyértelművé téve, hogy ehhez ragaszkodom, bár sejtésem szerint kurvára feleslegesen a leendő eredményt illetően. De a menjünk csak biztosra. Aztán is ráérünk pánikolni.

- Igen - bólintok, egyszerű kérdésre egyszerű válasz, nem kell ezt túlbonyolítani. A következő szavait hallva azonban ráncolom a homlokom, mert oké, lehet, hogy az anyám hazudott, de azért.. ez nem olyan dolog, amiben így lódítana.
- Persze. De gondolj bele, hogy most hirtelen miért döntene úgy, hogy hazudik arról, ki is valóban az édesapám? Azért ez.. elég nagy dolog - nem látnám túl reálisnak a dolgot, hogy ebben hazudjon nekem. Az oké, hogy Manech-nek nem mondta el és le is tagadta a dolgot, ragaszkodott tovább a hazugságához, de én a lánya vagyok és kerek-perec rákérdeztem, miért mondta volna el, hogy a hím az apám, amikor nem volna igaz?
- Nem tudom - húzom fel a vállaimat és rázom meg a fejem, mert tényleg fogalmam sincsen, hogy most akkor mi a helyzet. Azért ez nem olyan dolog, amit megtudva egyből tisztában vagyok azzal, hogy mit akar. Fogalmam sincsen, mit akarok, ahogyan arról sincsen fogalmam, hogy a hím miként vélekedik erről az egészről és egyáltalán mit szól hozzá, bár a morcos arckifejezéséből ítélve nem repes az örömtől. Nyilván nem, mi oka lenne rá? Egyszer csak idepottyanok, azt állítva, hogy ő az apám, elég furcsa lenne, ha örömtáncot járna.
A cigarettát visszautasítom, nem élek ilyen dolgokkal, az újabb kérdését hallva viszont legszívesebben elkezdeném sorolni, hogy szeretnék egy házat, egy saját autót - leginkább ezt -, némi zsebpénzt, egy új laptopot. Ráadásul emellett már tudok járni, beszélni, ráadásul szobatiszta vagyok, szóval ilyenek miatt nem kell aggódnia. Mégsem akarok pimasz kölyöknek tűnni, így csak egy sóhaj hagyja el az ajkaimat.
- Nem tudom - nyilván nem a legjobb válasz már másodjára is ezt közölni vele a helyzetet illetően, de hát.. ez van, tényleg nem tudom. - Nekem már megvan itt a családom, a Teremtőm, ha őszinte akarok lenni igazából nem sokat számít az, hogy megtudtam az igazságot. Csupán az a kellemetlen, hogy anyám hazudott és, hogy akit eddig apámnak hittem, nem volt az. Mármint vér szerint - kezdek bele kicsit bővebben kifejteni a sztorit, mit is gondolok én erről az egészről. Remélhetőleg nem fogom megbántani a szavaimmal, bár mivel eddig sem nagyon örült neki, így valószínűleg nem éri kellemetlenül, hogy túl sokat nem nyom nálam a latba a dolog. Egyelőre persze. - Csak azért ez elég nagy dolog ahhoz, szerintem legalábbis, hogy megosszam veled, mivel te is érdekelt vagy a témában. Nem is kicsit - zavart mosoly szalad a képemre, mégis mi a fenét kellene ilyenkor csinálni? Mi a helyes megoldás, magatartás?
A fel-alá járkálása engem is frusztrálttá tesz, zavar, hogy továbbra is méreget, így inkább lesütöm a szemem és a közben becsukott és visszakapott naplót kezdem tanulmányozni, mielőtt még becsavarodnék a járkálásától. A kifakadását hallva pillantok csak fel, teljesen meg tudom érteni, igazándiból, így nem is szólok semmit, csak várok, nyilván nem öt perc lesz, amíg sikerült megbarátkozni a gondolattal.
- Oké - bólintottam, az én részemről semmi kifogás a dolog ellen, nyilván az a biztos. Valamiért furcsán nyugodtnak érzem magam, nem tudom megmagyarázni miért, inkább csak az aggaszt, hogy mondjuk Darren mit fog szólni a dologhoz. Én nem fogok gondot okozni, az biztos, legalábbis nem terveztem, de mégiscsak egy kóborról van szó…

Sötét íriszeim a kölyökre villannak és rajta is tartom őket. Neki az apjáról hazudott az anyja, nekem pedig a lányomról - te jó ég!! - és ez akárhonnan nézzük, mindkét esetben olyasmi, ami mellett nem lehet csakúgy elmenni.
Fogalmam sincs mit gondoljak erről az egészről. Sosem akartam apa lenni, sosem ismertem el gyermeket a sajátomként. Nem hinném, hogy különösképpen nekem való volna ez az egész. Teremtőként sem jeleskedtem sosem, akkor ez most miért lenne más?! Mert az én vérem...?
- Akkor már ketten vagyunk. - morgom az orrom alatt. Ha valóban igaz ez az egész, akkor fogalmam sincs, hogy mi van vagy, hogy mi legyen. Vagy egyáltalán mit akar majd tőlem? És én akarok tőle valamit?!
Előveszek egy szál cigit, megkínálom őt is, de nem fogadja el. Fel-alá kezdek járkálni, azt remélve, hogy ez majd segíteni fog megoldást találni. Hát nem jött be a dolog. Továbbra is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint az elmúlt öt percben végig.
Akkor állok meg, amikor felsorolja, hogy mennyi mindenki van körülötte, azt mondva ezzel, hogy kurvára semmi szüksége rám.
- Mégis itt vagyunk... - vetem közbe megjegyzésként, hiszen ha annyira nem számít, hogy ki is a vér szerinti apja, akkor miért vagyunk itt és miért beszélünk erről egyáltalán?! És, ha már itt tartunk, ha valóban nem akarom ezt, akkor miért nem fordultam még sarkon?! A válasz azt hiszem elég egyszerű. Se ő, se én nem léptünk még le. Gondolom nem véletlenül.
Akaratlanul is eszembe jut a Vörös Hold és az, amit az ál Tipvigut mondott. Végig keféltem az évszázadokat és eldobtam magamtól egy gyermeket, aki talán az enyém volt. Bár ebben még mindig kételkedem, azért a mondanivaló lényege megmaradt. Nekem vajon mit mondott volna Atyám, ha találkozom vele odaát? Mit olvasott volna a fejemre? Túl hosszú a lista ahhoz, hogy képes legyek erre választ adni.
Beleegyezik a tesztbe, most már csak találnom kell valakit, aki meg is csinálja.
- Remek. Keresek valakit, akiben megbízom és aki elvégzi a tesztet. - eszemben sincs egy egyszerű idegennek vagy embernek átadni bárminemű mintát magamból, amiben ott a DNSem. Van ötletem arra, hogy kit kérjek meg, de előbb meg kell kérdeznem tőle, hogy egyáltalán el tudja-e végezni a vizsgálatot és megteszi-e?!
- Pár nap múlva jelentkezem. - megfordulok, hogy lelépjek ennyivel, mert most nem hiszem, hogy okosabbak lehetnénk bármivel is, de egy lépést követően megtorpanok Egy hosszú perc erejéig csak háttal állok neki némán, képemet az ég felé fordítva és lehunyom a szemeimet. Nem gyakran esik meg, hogy megállok gondolkodni ilyen módon, de most igen. A fene egye meg...
Megfordulok és a nőstény tekintetét keresem. Ha rám pillant, csak akkor kezdek beszélni.
- Ha tényleg az vagyok, akinek hiszel... - még túl idegen, hogy az apjának nevezzem magam vagy én őt a lányomnak...
- Meg akarsz ismerni? - fejezem be végül a kérdést. Ha nem kér belőlem, akkor én sem fogom erőltetni a dolgot. Azonban, ha máshogyan dönt, ez alkalommal nem utasítom el a gyermekemet.