A szemeim kissé elkerekedtek... Már a témakifejtés végett. Eleinte nem is akartam rá reagálni, elvégre azt kérte vegyem semmisbe a szavait, de mégis úgy gondoltam, nem árt, ha felvilágosítom. - Tök mindegy mit csinálsz. Eper fagyizol, a képeden szétmálló nyálkás cukormázba üldögélsz, vagy éppen falat mászol sífelszerelésbe, vagy a halastóba eljátszod a hattyú halálát. Totál mindegy! Most sem lehetsz benne biztos, hogy öt perc múlva nem-e támadnak ránk. Mindig észben kell tartanod, hogy akárhol vagy, akármit csinálsz, rád törhetnek. A mi világunkban, nem a béke az első számú időjárás jelentés, ezt te is tudod. - morrantam egyet halkan, ahogy pillantásomat elvezettem róla. Ezt felesleges boncolgatnunk ezer felé, mert a vége mindig ugyanez lesz. Akármikor bekövetkezhet egy nem várt támadás. A farkasoknál ez annyira egyértelmű, mint ahogy a pirítós kenyérre ráolvad a vaj. A lényeg, hogy te ne olvadj apró pócsójává... A dobbantásomat követő támadásai tetszettek, s bár védtem őket, azért be is engedtem párat, csak, hogy erősítsem enne a lehetőséget. Ezt vártam, ezért vagyunk itt. És láthatólag is jó úton járunk a piros pont felé. Mindjárt hozok is egy baromi nagy táblát ajándékba neki, tele vörös pöttyel, ha ezen múlik! A következő szavaira felrántottam egyik szemöldökömet, majd mire annak a végére ért, már a másik is a homlokomra szaladt. El is nevettem magam halkan, ösztönösen. - Szóval stégen akarod csinálni? - vágtam egy szórakozott képet. - Végül is megoldható, bár akkor már inkább vízbe kéne. - kissé belementem én is a kétértelműségbe, így gyorsan helyre ráztam azt, mielőtt elúsznánk a lényeg mellett. - Egyébként, ha vízben edzünk, akkor nagyobb erőkifejtés is kell, az ötlet ebből a szempontból jó. Bár, ha következő alkalommal is elvállalak, jobban örülnék, ha farkas alakba próbálnánk meg a támadásokat, és a védekezéseket. Aztán tőlem jöhet a vizes futam is. - vontam vállat kedélyesen. Ahogy elugrott a gáncsolásom elől, noha végül így is a földre szorítottam. Ettől függetlenül, igazán szép volt a mozdulat. Még egy petty a táblára! Vártam a reakciót, miként a földre szorítottam, ám a 'felszólításra' akaratlanul is értetlen, már-már idétlen képet vágva kerekedtek el szemeim. Mi a picsa? Kellően meglepett, és még a fejemet is meg kellett ráznom, hogy jól hallottam-e a szavait. - Hogy miii... - ...a f@sz? Fejeztem volna be a mondatomat, ám támasztó lábamat rúgása zökkentette ki stabilitásából, így kezeit tartó karomat muszáj volt elrántanom, és leoldanom róla a 'bilincset', hogy megtartsam magamat, mielőtt képen nyalom szerencsétlent. Szééép! Igazán, okos ötlet volt! Miként az is, ahogy megtaszított csípőmnél és vállamnál. Ahogy ujjaimat hirtelen oldotta le nyakáról - melyekkel nyilván nem fogtam annál szorosabban, mint, hogy az az 'illusztrációt' megbontsa -, így könnyen ellökött onnan, a lendület következtében pedig sikeresen lepördültem róla. Ő pedig kicsit átvehette a leszorító szerepét. - Ügyes volt. - nyögtem ki, egy ravasz félmosollyal képemen. Tényleg az volt, ezt pedig ő is nyugodtan elkönyvelheti magában. - Látod, csak hinned kell magadban... Gyakorlás, és összpontosítás. Ennyi. Most pedig, figyelj! - azzal, ahogy az utolsó szó is legördült ajkaimról, karjaimat kitéptem fogságukból, és nyakán átkeresztezve azokat, rántottam le magamról át, hogy egy X-et formálva velük zárjam satuba torkát. Kivételesen nem fogtam le őt tovább, inkább ellöktem magam, és két lábra egyenesedtem, megragadva karjánál fogva, hogy felrántsam. - Minden támadásnál, amit rád mérnek - nyilván nem adom hozzá a bundámat -, támadj vissza, azonnal. Fájdalmat kell okoznod ahhoz, hogy a másik fél engedjen az erejéből, ha csak egy pillanatra is. És az a pillanat... a tied lesz! - mosolyodtam el, ahogy leporoltam magam. - Még egy dolgot szeretnék, ha csinálnál, aztán pihentünk. - léptem felé egyet. - Támadj meg! Adj bele minden erőt, de ésszel cselekedj! Nem fogok visszatámadni. - rámarkoltam felsőjére, majd taszítottam rajta egyet, így adva neki egy 'düh löketet', jelezvén: kezdhetjük. Én pedig? Pár centit hátráltam, és vártam...
Sejtettem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, hiába is kértem meg rá. Kész paranoia lenne az életem, ha mindig azon járatnám az agyam egy kis részét, hogy éppen mikor ugrik nekem egy vérszomjas dög, vagy esetleg mikor állít valaki egy ezüst tőrt a szívembe az utcán. - Oké, de... akkor is. - bosszankodtam egy csöppet. Minden flottul ment eddig, de azért kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni az edzés után tervezett programomhoz. Kétlem, hogy annyira megütközne azon, hogy a táskámba lapul néhány üveg, de azért még tartok attól, hogy talán visszautasítja a visszautasíthatatlant, és egyedül kell berúgnom. Az hatalmas tragédia lenne, na meg hiába cipeltem ki a sok üveget. Lehet, hogy meg tudnám inni, de nem akarom. Eléggé.. veszélyes lenne, sajna már tapasztaltam. És Hiába a mi területünk, sosem lehet tudni, hisze az imént hangzott el. - Vízbe? Na, ott se csináltam. Úgy érzem itt lesz az ideje. De a farkasosba is benne vagyok. Ha csak! - emeltem fel a mutatóujjam - Nem tervezed, hogy megszabadítasz néhány végtagtól. Az valahogy nem jönne be túlságosan. Az elterelő hadműveletem sikeres volt, mikor már én térdeltem fölötte kitört belőlem a röhögés. A döbbenetet az arcodon esküszöm, hogy videóra kellett volna venni - nem bírtam abbahagyni, egészen addig, míg újra akcióba nem lendült. Na igen, ez megint váratlanul ért, hiába figyelmezetett. Sebaj, most elengedett, sőt, fel is húzott. - Oké, igyekszek. - én is lesöprögettem a nadrágom meg a hátam, ahol elértem, de úgyis a földön végzem még ma, ha nem is az egyik cseles fogásától, akkor a piától. Ahogy elkapta a pólómat, egy régi kis fogás jutott az eszembe, még a nagybátyám mutatta. Kezeim ökölbe szorultak, egyik alkarommal lentről felfelé kezdtem nyomni az engem tartó kezén a könyökét, majd ugyanekkor a másik kezemmel pedig csuklónál kezdtem lefelé nyomni. Hirtelen és erősen ütöttem meg, de nem annyira, hogy eltörjön, maximum fájjon. Nem akartam leamortizálni szerencsétlent. Oké, lehet, hogy most túlzottan elbíztam magam, de szerintem sikerült volna. Ha elengedett, akkor lendítettem is a karom, hogy mellkason üssem, majd utána a lábam, hogy a térdhajlatába rúgjak. Szép volt az elképzelés, de éreztem magamon, hogy szörnyen lassú vagyok hozzá. Nos, mindjárt kiderül, hogy mi is sül ki belőle.
A mobilom valahol a táskám mélyén egy csipogással és némi rezgéssel jelezte, hogy új sms-t kaptam. Rögtön el is kezdtem kutatni utána a végtelennek tűnő kiegészítő belsejében, majd pár másodpercen belül a kezembe is akadt a kívánt tárgy. A billentyűzár feloldása után láttam, hogy a küldő nem más, mint Darren. Kíváncsian nyomtam meg a képernyő azon részét, amivel el tudom olvasni az üzenetet. Megtudtam, hogy a hím csatlakozni kívánó farkasokkal akar megismertetni. Számat halvány mosolyra húzva kezdtem bele a válaszba. „16:00 –kor várlak a tisztás közepén. Mindkettőt hozd magaddal! Mili” Amint ellenőriztem, hogy nincs-e elírás a szövegben rögtön a küldésre kattintottam, majd a készülék jelzett, hogy az sms el lett küldve. Nem láttam értelmét sokáig várni ezzel a találkozóval ráadásul sokkal egyszerűbb, ha mindkét újoncot egyszerre ismerem meg. Az idő manapság fontos tényező, főleg a mi esetünkben. Ez volt az első alkalom, hogy csatlakozási kérelmet kellett elbírálnom, ezért kissé izgatott voltam. Természetesen pozitív értelemben. Reménykedtem benne, hogy a hím használható farkasokkal ismertet meg, akik képességei előnyt jelentenek a rivális falkával való küzdelem során.
Már tíz perccel négy előtt a megbeszélt helyen várakoztam. Szeretek mindenhova hamarabb odaérni, hogy megfelelően felkészülhessek. Meglehet, jelenleg ezt a két vendégnek kellene megtennie, hiszen pár perc múlva őket fogom mustrálni. Bíztam Darren időérzékében és hogy nem várat sokáig. Egy hosszú fekete kabátban álltam a havas táj közepén, ami teljesen egybeolvadt az esti sötétséggel. Általában világosabb színű ruhadarabokat választok. Ez az öltözet Vincent halála miatt van rajtam. Még mindig nehéz elhinni, hogy nincs köztünk. Az ő halála sajnos nem csak morális veszteség. Az egyik legerősebb tarkunkat is nélkülöznünk kell, pedig rá nagyon nagy szükségünk lett volna az összecsapás során. A gyász mellett haragszok is rá, amiért ilyen helyzetbe hozott. Teltek a percek, miközben újra átismételtem magamban milyen szempontokat is fogok figyelembe venni a „vizsgáztatás” során. Erősen küzdenem kell a bizalmatlanságommal szemben, ami minden frissen csatlakozottal szemben fenn áll egy ideig. Nem engedhetem meg magamnak, hogy senki másnak ne adjak lehetőséget a bekerülésre. Teljesen mereven álltam ott az erdő közepén. Ha nem lélegeznék, valaki azt hihetné, hogy csak egy fagyott madárijesztő vagyok. A mentális pajzsom kivételesen nem olyan erős, mint lenni szokott így már távolról lehet érzékelni, hogy a közelben vagyok. Biztos voltam benne, hogy Darren segítség nélkül is megtalál. Ez a nyitottság jelenleg teljesen más célt szolgál. Már az elejétől szerettem volna tudni a jövevények minden egyes érzéséről.
Miután megkaptam Militől a felszállási engedélyt, először Sakarihoz repültem, hogy megtudjam, mi is pontosan Yetta címe, aztán továbbmentem az őparáznaságomat felszedő szépséghez, hogy onnan roboghassunk tovább a kocsijában Jamie-ért. Annak örültem, hogy Jamie nem lakott túl messze, így kevés időt töltöttem kettesben Yettával a szűk térben, így nem fajulhattak el a dolgok, mert lehet, ezúttal kicsit nagyobbat engedtem volna a gyeplőn. Hé, üssön agyon, akit hidegen hagy és nem eunuch! - Kisfarkas, ő Yetta, Yetta, Jamie - mutattam be őket egymásnak, amikor Jamie bedobta magát a hátsó ülésre. - A helyzet a következő: az Atanerkünk, alfánk, Mili beleegyezett, hogy megnéz titeket. Nem tudom, mi alapján fog dönteni, de ne pánikoljatok - ez elsősorban Jamie-nek szólt -, ne feleseljetek ha nem muszáj - ez Yettának -, és mosoly! - Elvigyorodtam a végére. - Nem lesz gond. Ők kértek felvételt, mégis izgultam én is egy kicsit. Szerettem volna, ha közénk tartozhatnának, az eddigiek alapján nem láttam bennük kivetnivalót. Jamie miatt mondjuk aggódtam, száz év alatti, és valljuk be, nem egy nagy harcos fenegyerek, de egyrészt ezt ő is érezte magán, másrészt nem akartam azzal lelombozni, hogy ezt még ki is mondom. A hegyre érve már határozottan ideges(féle) vagyok, picit szórakozott, úgyhogy amikor kiszálltam a kocsiból, jól bevertem a fejem. Ebből pukli lesz. Volt még pár percünk négyig, de Milit ismerve, lehet már ott volt a találka helyén. Nem akartam sokáig váratna, intettem a két jómadárnak, hogy kövessenek, és megindultam az erdő felé. A séta jót tett nekem, jobb volt, mint a kocsiban üldögélni, mindemellett Mili keresése is lekötött kis időre, így nem agyaltam azon, mit beszélhettek a hátam mögött, vagy mi lesz az Atanerk reakciója. Éreztem Mili energiáját, tökéletes iránytű volt, így különösebb fölösleges bóklászás nélkül eljutottunk hozzá. - Szia, Mili! - köszöntem széles mosollyal az arcomon, pedig most lettem csak igazán ideges! Csak tudnám, mitől. - Ők itt Yetta és Jamie. Mindketten szeretnének a falkához csatlakozni - sétáltam továbbra is felé, de a másik két farkasnak egy kézmozdulattal jeleztem, hogy álljanak meg. - Kíváncsiak vagyunk, mit szólsz - értem közvetlenül elé, majd megkerültem, és egy tisztás széli fatönkről lesöpörtem a havat, majd leültem, onnan figyeltem tovább a felvételit. Nem mondtam semmi többet elöljáróban Milinek róluk, hadd alkosson véleményt minden felvezető nélkül, csak a két farkasra támaszkodva. Hogy a legvégén se mondok neki semmit, az a döntésétől is függött, de egy biztos: nem mások előtt fogom protezsálni Yettát és a Kisfarkast.
//Innentől tőlem függetlenül nyugodtan mehet a buli, nem írok, majd csak a legvégén, közben meg ha olyan a helyzet - de akkor előre vonyítok. ^^//
Lazára vettem ma a figurát látszatra, de azért izgulok. Hogy a fenébe ne tenném, elvégre, ha elbukok, söpörhetek vissza Jersey-be atyámhoz... anélkül, hogy megismertem volna a bátyámat úgy igazán. Márpedig most, hogy végre rá találtam, igazán nem hagyhatom veszni a dolgot. - Heló! A Kisfarkas szimpibb, de ráveszem magam a Jamie-re, ha a másik a 'Nagyfarkas' kiváltsága. - szélesedik ki mosolyom barátságosan, mikor a srác bedobja magát a kocsiba. A mondat végén persze Darren felé sandítok, jelentőségteljesen megemelve kicsit szemöldökeimet. Nem is én lennék, ha nem kacérkodnám el a helyzetet finom árnyaltsággal. - Megnéz... - horkanok rosszallóan. A teljes pedigré-met nem kérte le az őrzőktől egészen véletlenül? Nekik már tuti megvan, visszavezetve időszámításunk kezdetéig a vérvonalam, az összes stiklim és ki tudja, még mik és miért kellenek rólunk. Persze, a rosszallásom menten "igenlésbe" csap át Darren feddésére. - Nem feleselünk, vágom... tényleg! - emelem egy pillanatra fel a kormányról kezeimet megadóan, hogy aztán az útra koncentráljak inkább. Oké, eddig ment a "vegyük lazán" dolog tényleg, de most, hogy közeledünk a célhoz és ki kell szállni a kocsiból, már csak a látszatot őrizgetem.
Ahogy lépdelünk a hűvösben, kedvem lenne felvonni a pajzsom, bedobozolni magam mentálisan, de valami belső ösztön azt súgja, nem feltétlen lenne jó pont, mert még azt hinnék, bizalmatlan vagyok. Pedig nem! Vagyis de... de csak mert ők is azok ezzel az egész befogadós-mustrás hülyeséggel. Hihetetlen, mit meg nem teszek a bátyámért... Egyébként nem vettem ünneplősre a figurát: farmeromhoz magas szárú csizmát, motorosdzsekit és egy fehér sálat vettem fel. Szőke tincseim kiengedve borítják vállaimat, hogy már csak a törött glóriám hiányzik a képből. De az sajnos otthon maradt! - Heló! - intek is a kezemmel a nőstény felé, lopva mérve végig előbb a ruházatát, küllemét - mert mi csajok ezt már csak így szoktuk - és csak aztán "farkas téren". Szóval ő lenne a helyiek vezetője. Darrennek meg kedvem lenne odaszúrni, hogy beszéljen csak a maga nevében, de ugyebár nincs feleselés. És mi is volt még? Ja igen... mosoly! Azt Milagros kapja a köszönés-intés kombó mellé. Kedves, nem túl őszinte, de nem is erőltetett mosoly ez. Inkább amolyan feszültségoldó.
- Szia Darren és Yetta. Motyogom egészen halkan és gyorsan, ahogy félszegen beülök a hátsó ülésre és finoman berántom a kocsi ajtaját. Ha tovább tartom nyitva a szám, esélyes, hogy kiszalad rajta az a kevés reggeli is, amit Masa képes volt leerőltetni a torkomon. Hiszen már tegnap este óta teljesen ideges vagyok. Nagyon félek tőle, hogy egész egyszerűen nem lesz ennek jó vége, és a falkavezér páros lábbal fog kirúgni engem. Ráadásul most itt ez a szőke nőstény, akiből ugyan nagyon finom illatok áradnak, csak még jobban feszélyez. Sok ez így nekem... Amikor Darren röviden instruál, akkor is csak bólogatni tudok. Még sosem mentem egyetlen falkavezérhez sem oda a sajátomon kívül. Semmilyen tapasztalattal nem rendelkezem. Lehet, hogy egészen más illemek és szokások uralkodnak errefelé, és amint valamit rosszul csinálok, kinevetnek vagy kivágnak. Csak bámulok kifelé az ablakon, csendesen. A kezem az ölemben kulcsolom össze és figyelem a tájat. Majdnem elhaladunk Darren műhelye előtt is, szóval ismerős a környék. De nem sokkal később már egészen másfelé kanyarodunk és ez kezd egy kicsit ijesztő lenni.
Igazság szerint egyáltalán semmi kedvem sincs kiszállni az autóból, de amit muszáj, azt muszáj. Egy egyszer, sötétkék és vadtag, belül plüss kapucnis pulóvert viselek, a nyakam fekete sállal van körbekötve, hasonló, fekete ötujjas szövetkesztyűvel kombinálva. Alul egyszerű kék farmer és egy piszkos-fehér edzőcipő. Alulöltözöttnek érzem magam, de.. De nekem nincsenek ilyen szép, drága és elegáns ruháim. A fenébe is, még mobiltelefonom sincs! Utolsóként kullogok Darren és Yetta mögött, az általuk kitaposott hóban lépdelek. Az, hogy erre figyelek, eltereli kissé a figyelmemet. De aztán megérzem az erős vezetőt és ökölbe szorul a gyomrom. Tudom, a szemébe kell néznem akkor is, ha úgy érzem, belepusztulok! Tudat alatt egészen közel állok meg Yettához, és ha csak nem lép odébb, a karom az övéhez ér hozzá. Egyáltalán nem direkt csinálom így. Közben pedig fogalmam sincs, hogy miként üdvözöljem az előttünk álló vezért. Yetta egy diszkrét és szolidnak cseppet sem mondható helóval és egy intéssel kezdi, de én azért ennyire nem vagyok bátor. - Jó napot kívánok. Ösztönösen húzom be a nyakam egészen a vállamig és még a felső testem is összegörnyed kissé. A bennem szunnyadó (igen csak biztonsági zónába menekülő) Fehér Galléros kívánja kifejezni kushadását, ennek ellenére az emberi felemmel mégis rábírom magam arra, hogyha Milagros rám néz, csak akkor szakítsam meg a szemkontaktust, amikor már veszélyesnek érzem tovább fenntartani. A teljes lényemmel és szellememmel az alárendeltségemet fejezem ki, nincs benne semmi álca vagy jópofizás. Csak önmagamat adom, azt a jó szívű, segítőkész és alázatos, egykor meggyötört valakit, aki jelenleg vagyok. De a szememben talán ott csillan valahol az a farkas, akivé Darren szárnyai alatt válhatok, bár úgy érzem, hogy ahhoz még célszerű lenne túlélni a mai találkozást.
Már távolról megéreztem a három közeledőt energiáik alapján. Ez után pár másodperccel az orromban éreztem a szagukat és lépteik egyre közelebbről hallható neszére is felfigyeltem. Nem volt szükség ahhoz, hogy az órámra nézzek, az időérzékem elárulta, hogy pontosak. Egy pozitív pont számukra. Meglehet, ezt az érdemet inkább Darren számlájára lehetne írni. Őszinte kíváncsisággal vártam, hogy végre arcokat is kapcsolhassak a két bemutatásra szánt farkashoz. Ez a kis összejövetel hirtelen szervezés eredménye, és mindössze csak két mobiltelefon üzenet kapcsán rendeztük el a találkozót, amikben nem tértünk ki arra, milyen kaliberű jövevényekre számítsak. Talán jobb is így. Legalább alkalmam nyílik rá, hogy ténylegesen az első benyomás alapján ítéljek, ahelyett hogy már előre beskatulyáztam volna őket a koruk, nemük vagy esetleg a múltjuk miatt. Éppen emiatt alaposan végigmértem őket attól a pillanattól kezdve, hogy bekerültek a látóterembe egészen addig, amíg el nem helyezkedtek előttem és meg nem történt az a bizonyos üdvözlés. - Sziasztok! – Köszöntöttem őket derűsen, majd tekintetem Darrenre tévedt, aki röviden felvezette, miért is vagyunk itt. Abban a mondatban pedig benne is volt a két újonc neve. Yetta és Jamie. - Örvendek a szerencsének! A nevem Milagros Villanueva – Tudtam le saját részről a bemutatkozást, hiszen az Ikkuma által használt becenevet nem találtam elég hivatalosnak. Természetesen a jövőben, ha úgy alakul az egyszerűség kedvéért hívhatnak úgy, de ez jelenleg mégis csak egy fontos esemény. Ilyen rövid idő alatt is sikerült egy képet kialakítanom mindkettőjükről. A nőstény szőke hajával, öltözködésével és az üdvözlés stílusával is sokat elárult magáról. Egy energikus, talpraesett minden bizonnyal nagyvárosi lány. A korát a kisugárzása alapján körülbelül százötven év körülire saccoltam. A hím, Jamie még nem lépett túl a százon. Yettából is sugárzott az izgatottság, de az ő félelmei eltörpültek a fiatalabb farkashoz képest. Azt már rögtön leszűrtem, hogy nem ő lesz az, akitől esetleges párbaj kihívásra kell majd számítanom, ha ezen a mustrán átmegy. Ezt a tartása és a hangvétele is alátámasztotta. Ráadásul észrevettem, hogy próbál az idősebb nőstény közelében maradni, mintha egyfajta védelmet remélne tőle. Bevallom, ez kicsit aggasztott, de bíztam a mentorként is tevékenykedő hím ítéletében. Ő látott benne valamit, ezért nem írtam le rögtön az elején. Röviden a kettő tűz és víz. Érdekes párosítás annyi szent. Darren közben elhelyezkedett egyfajta megfigyelő pozícióba. Ezt egyértelmű jelnek vettem, miszerint nincs több mondanivalója és kezdhetjük a tesztet. - Rendben van, akkor lássunk hozzá – Fordultam ismét feléjük bíztató mosollyal az arcomon. Nem éreztem szükséget annak, hogy még jobban megijesszem őket a kelleténél. - Kezdjük egy kis ismerkedéssel. Kérlek, áruljátok el, mi a motivációtok? Miért szeretnétek a falkánkhoz csatlakozni? Utána pedig azt szeretném megtudni, milyen erősségetek vagy erősségeitek vannak, amivel a csapat hasznos tagjai lehettek? – Tettem fel nekik két egyszerű kérdést. Szakmai ártalom, de kissé úgy hangzik ez az egész, mint egy állás interjú. Amit kértem tőlük kicsit motivációs beszédre hasonlít, amit a leendő alkalmazottaimtól is elvárok. Fontosnak tartom, hogy tisztában legyek a szándékaikkal, mert az sok mindent befolyásol. Valaki csak a harc kedvéért jön a városba, és a háború után lehet, hogy tovább áll. Ráadásul egy jó motiváció hatékonyabbá teheti őket az elkövetkező csatában. Amennyiben itt akarnak letelepedni és hosszabb távra terveznek, sokkal vehemensebben védik majd a területet, mert a sajátjuknak érzik. Az erősségek kérdése, pedig magától értetődő. Senkit nem fogok felvenni csak azért, mert itt akar élni. Ez mégis csak az Őslakos falka, aminek a tagjának lenni egyfajta presztízs, amit ki kell érdemelni.
Ahogy Jamie karja hozzám ér, kedvem lenne szórakozottan összefűzni az ujjainkat és lazán meglóbálni a karunkat elmosolyodva biztatóan. Mint az oviban a világraszóló "szerelmesek" szokták. Helyette azonban csak épp hogy felé sandítok és gondolataimat kizárólag neki címzem. ~ Héé... minden oké? ~ Nem vagyok anyáskodó típus, inkább a lány a szomszédból, a jófej barátnő, haver, tudomisénmi. A másik bizonytalanságát és nonverbális jelzéseit azonban nehéz lenne figyelmen kívül hagyni még akkor is, ha valami karót nyelt gyilkológépnek kiképzett valaki lennék. Hangom egyébként bátorítón csendül, az iménti feszültségem - a vizsgadrukk, ugye - gyorsan elült szerencsére, elvégre itt van ez a nőstény, aki bár kissé karót nyeltnek tetszik, de láthatóan igyekszik jófej lenni és talán az is a közelebbi ismerőseivel. Nem mellesleg jó bőr is mellé, szóval mi bajom származhat ebből a kis találkozóból? Semmi. - Ez egyszerű: a bátyám közétek tartozik és ha már az elmúlt több, mint száz évben nem volt alkalmam megismerni, most pótolnám. - Nem mintha ebben megakadályozna azzal, ha nem vesz be a falkába, egyszerűen csak így könnyebb és talán kevésbé érzem magam elveszettnek ebben a városban. Falkához tartozni jó, rengeteg előnnyel is jár és atyám sem lesz zabos szerintem érte, ha a távollétemben mások malmára hajtok hasznot az övé helyett. Jersey nyugis kis porfészeknek tűnik e mellett a városka mellett. - Olen Nacrosh. A hotelben is ismerik, szóval biztosan te... maga is tudja, kiről van szó. - A pontosításnál azért kiszélesedik a mosolyom. Mégiscsak egy nálam jóvalta idősebbel beszélek, ráadásul atanerk is. Egyébként tekintetem állja, sőt, talán keresi is Milagrosét, ha már hozzá beszélek. Igazából akkor sem nagyon pillantok más felé, mikor Jamie adja elő a miérteket, csak először, mikor jelzés értékűen, kedves mosollyal "adom át a szót" neki. De aztán tekintetem visszavándorol a kellemes bőrtónusú nőre. - Az erősségeimről apa tudna inkább beszélni, de ő most nincs itt. Dee üdvözletét küldi Jersey-ből! Vagyis... küldené, ha tudná, hogy a helyi alfával beszélek épp. - szélesedik ki mosolyom és aprót szusszanok. Fókuszálj kislány! Erősségek... - Odahaza információszerzéssel foglalkoztam a falkán belül, éppen ezért elég sok lábon állok és nyitottnak tartom magam minden új öö... ötletre! - azért kissé el kell merengenem, az előttem állót szemlélve, hogy mire is vagyok nyitott. Rá mindenképpen, bár sejtem, nem nagyon értékelné, ha ezt benyögném.
Nagyon igyekezem nem összerezzenni, ahogy Yetta hangja megszólal a fejemben. Kellemetlen lenne az Atanerk felé, ha ilyen kiderülne, hogy egész más dolgokkal foglalkozunk, mint az ő jelenléte. ~Aaa...aha! Bocsánat.~ Küldöm vissza neki a választ gyorsan, és csak ekkor tűnik fel, hogy hozzáérek a karjához. De nem húzódom el, az nagyon kellemetlen lenne. Így legalább mindenki azt gondolhatja, hogy tudatosan vonultam a nőstény fedezékébe és nem kellene rájönniük, hogy még arra is képtelen voltam, hogy odafigyeljek, mit csinálok. Az Atanerk, Milagros hangja egyáltalán nem vad, vagy kemény és ez némileg megkönnyíti a lelkemre csomózott nehezékek súlyát. Ettől függetlenül pontosan tisztában vagyok azzal, hogyha akarna, fél pillanat alatt a másvilágra küldhetne, így nem hogy nem bízom el magam, hanem inkább nagyot nyelek és hallgatom a hozzánk intézett szavait, majd érdeklődő kérdéseit. Teljességgel letaglóznak, és örülök neki, hogy a nőstényé az elsőbbség a válaszadásban. Én nem tudom, hogy ilyenkor mit kell mondani, mi számít jó pontnak. Hátha Yetta válaszából hirtelen meríthetek valami ötletet. Igazság szerint már előre elkönyveltem magamnak, hogy nem fognak befogadni, és ez most csak még jobban megerősödik bennem. Yettának, ahogy hallom, rokona van itt, és sok tapasztalat régről. Nekem pedig igazából... Az állásomon kívül semmim sincs ebben a városban, amire azt mondhatom, hogy csak az enyém és én értem el. Úgy látszik, hogy Yetta kifogyott a mondandójából. Nem tudom, hogy Milagros válaszol-e neki, mielőtt megszólalnék, de ha nem, akkor is néhány pillanat szünetet tartok, mielőtt megszólalnék. Az agyam lázasan kattog, keresi a megfelelő szavakat. Egyedül Masakóra és Darrenre tudok gondolni, akikből és akik miatt erőt tudok meríteni. Az ígéretből, amit Masának tettem, hogy megvédem őt, bármibe is kerüljön, és abból az ígéretből, amit Darren tett nekem, hogy felkészít mindenre, ami előttem áll. - Én... - kezdem erőtlenül, majd megköszörülöm a torkom és újra nekifutok, ezúttal sokkal határozottabban, mint eddig - Én magam miatt szeretnék csatlakozni. Mert Darren azt mondta, képes kitanítani, én pedig nem akarok olyan farkas lenni életem végéig, aki mindenkinek csak az útjában van. És ha ez sikerül, minden erőmmel viszonozni szeretném a szívességet. Persze ezzel nincsenek kisegítve, hiszen talán évek hosszú és verejtékes munkája lesz, mire én addig eljutok, hogy képes leszek akár csak magamat megvédeni, nem hogy a társaimat. Úgyhogy eddig, ha hasznosnak nem is bizonyultam, legalább Milagros elkönyvelhet őszintének, bár hazudni.. Annak semmi értelme nem lenne. Megnyalom a szám szélét, és kissé kiegyenesedve folytatom a beszédemet. - Az előző klánban, ahova tartoztam nem voltak viszályok, így én csak valamiféle eszköz voltam arra, hogy az idősebbek kedvében járjak. - nem Jamie, ne vörösödj el - Így, ha más erősségem nincs jelenleg, a parancsteljesítés remekül megy. A végsőkig engedelmeskedem a felettem állóknak. Mivel ártalmatlan vagyok, így elég könnyen ismerkedem másokkal, akik az esetek nagy részében hülyének néznek, pedig nem vagyok az. Kétkezi munkákat, feladatokat, mások segítését jól csinálom, azt hiszem. A szavaim hirtelen apadnak el, mert eszembe jut, hogy a túlélésért még arra is képes voltam, hogy eldobjam a nem is létező büszkeségemet, és házőrző ebnek álljak az ember szolgálatába. Ha Milagros ezt tudná, biztosan megvetne, ahogy mindenki más is. Elég rosszul áll a szénám, úgy érzem. De azt már nem merem kimondani, hogy ha mást nem, arra jó lennék a falkának, hogy mindenki kiélhesse rajtam a harcok okozta feszültségét ilyen-olyan módon. Lopva Darren felé pillantok. Tudom, hogy ő nem beszélhet helyettem, de én egész egyszerűen szégyenlem fényezni magamat, és fogalmam sincs, hogy az olyan idealisztikus jellemzők, mint a jó szív, nagylelkűség, áldozatkészség mennyire vonzóak egy háborús helyzetben. Bár, annyira én sem vagyok ostoba, hogy ne tudjam, hogy a háborúkba nem csak katonák kellenek a sikerhez.
– Áh, a majom annyira nem találó. Elvégre nem csinálok a tenyerembe és dobálózok vele – mondtam, és már nem vigyorogtam annyira szélesen. Ezen az elnevezős dolgon még mindenképpen finomítani kell. A következő szavaira viszont elkomorodok. – Soha ne mondd a farkasra azt, hogy kutya. nem az! A te részed, és egy idő után olyan lesz, mintha te magad lennél. Egy és elválaszthatatlan. A személyiséged része lesz. Nem mondom ki, hogy ezzel még én is az adósa vagyok a farkasomnak. Persze azért Darren Northlake és az én beharapó, édes egyetlen apám között van egy baromi nagy különbség. Apám egy erőszakos szemétláda volt, és a farkas ugyanúgy örökölte ezt tőle, ahogy a vérvonalát. Így én, mint az egyszeri, visszahúzódó ember, nem engedhettem be ezt a személyiségű vadat magamba ennyire, legalábbis addig semmiképp, ameddig nem sikerül legalább kicsit betörnöm. Ha pedig nem sikerül… Hát akkor együtt kell majd élnem vele. Valahogy. Mégsem küzdhetek ellene örökkön örökké. – Hé! – csattantam fel én is. – Mit tudsz te a megaláztatásról? Azt hiszed, hogy én azért beszélek itt, hogy neked rossz legyen? Soha nem ártanék sem neked, sem másnak öncélúan, szándékosan, tudod! próbállak valahogyan felvidítani. És bocsi, hogy rossz eszközt választottam, ígérem, többé nem fordul elő! Utolsó szavait nem is hallom, mert megfordulok, és csörtetni kezdek dühösen visszafelé. Most telt be a pohár. Ha azt hiszi, direkt ártanék neki, akkor lehet bármilyen csinos a pofija, és lehet az egyetlen, velem egykorú farkas az egész rohadt világon, én nem fogok koslatni utána. Marha sokat viselek el, de ezt már nem vagyok hajlandó. Amúgy is próbálom kerülni a konfliktusokat, nincs szükségem még arra is, hogy hergeljem magam vele. Verekedje át magát ezen az egészen egyedül, kis önző, fafejű, kibírhatatlan… Aztán meghallom a farkassá változás összetéveszthetetlen hangját, és kővé dermedek. Magamban mérlegelek. Itt hagyhatnám, magára maradhatna, aztán csinálna azt, amit akar. Viszont tudom magamról, hogy képtelen lennék erre. Káromkodok egy sort, ledobom a pulóverem, és belefektetem a könyveket. A többi ruhám nem érdekel, van éppen elég. Alig pár másodperc múlva már a farkas szemén át látom a világot. Beleszimatolok a levegőbe, és gondolkodás nélkül vetem magam utána. Nem hagyom, hogy bármi baja essen, vagy Ő ártson másoknak. Nem szólok hozzá gondolatban, csak a nyomában maradok, és remélem, hogy nem csinál semmi őrültséget. Amikor a tisztásra érünk, elé vágok, és onnan nézek rá. ~ Állj meg és beszéljünk! ~ küldöm felé gondolatban, bár nem tudom, mennyire van tudatánál. Csak remélem, hogy tudok rá hatni valamennyire.
*Bár kicsit sem volt kényelmes ez az állapot, de volt valami, ami még is felszabadult bennem. Úgy futottam, mintha csak ki tudnék szaladni a világból, mintha legalább magam mögött hagyhatnám az egészet, még ha elfelejteni nem is tudom. Így hát inkább meghúztam emberi felem és csak engedtem. Különben sem tudtam volna mit tenni ellene, egyedül nem és Samnek sem volt hatalma a dögöm felett Darren meg a közelben sem volt, különben biztos oda húzta volna a farkasom ha érezné. Hát, azért az ügyességén van mit javítani, tekintve, hogy egy ágyban megbotlott, még jó, hogy nem esett orra. ~ Lassíts Te hülye ha nem bírod követni önmagad.~ Hmm… azért érdekes, hogy magamhoz beszélek, de mázli, hogy ezt nem hallhatja senki, én meg már megszoktam, hogy magamba beszélek. Néha nem árt egy értelmes és megértő társaság, még ha vissza is szájjal. A tisztásra érve, azonban Sam az utam állta, amit jelenleg Én sem és a farkasom sem díjazott. Gőzöm sem volt, hogy mit akar és engem spec nem is érdekelt. Sosem fogadtam jó szívvel a rosszhírek hozóját. Darrent is csak ezért nem szerettem. Némi figyelmeztető jelleggel mordult rá a farkasom, hogy eressze útjára és nem is volt rest előre lépni és kitérni, hogy tovább folytathassa az útját. De persze Sam ezt észrevette és valószínűleg nem azért állta utam, hogy ennyivel tovább eresszem. Ám jó, ha játszani akarsz, akkor játszunk… De hidd el, nem olyan élvezetes alattam, lenni. S már el is kezdtem körbe-körbe járkálni, remélve, hogy ha nem figyel, akkor rá tudok ugrani. Annyi agresszivitás volt bennem, hogy semennyi. Azonban mivel nem tanultam és most először van kiengedve így a farkasom erejét nem is próbáltam meg vissza fogni, hiszen nem tudtam, hogy hogyan kell. Hogy a kis dög mit akart azt nem tudom, valószínűleg csak a farka hosszát megmutatni de én csak játszani, hogy szokjam a testet. Na igen… már megint ezek az ellentétek.*
A figyelmeztető morgásra én is így felelek. Persze közben nem sok időm van gondolkodni, mert egyszerre kell felmérnem a helyzetet, és visszafognom ezt a rohadt dögöt, hogy ne akarjon tépni és marcangolni. Most érezte, hogy ő van előtérben, és ez nem tett jót a kicsiny, törékeny lelki világomnak. Persze az sem igazán tenne jót neki, ha bántanom kellene Asht. Azonban tudtam, hogy kölyök, még eléggé játékos és gyenge ahhoz, hogy ne okozzon túl nagy bajt. Mégis én hoztam elő a palackból, felelősnek éreztem magam a következő események miatt. Én is körözök vele szemben egy darabig. Folyamatosan a szemébe nézek, és közben tényleg próbálom visszafogni ezt a dögöt. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami kárt tennék benne, amiből aztán csak lassan gyógyulna meg. Kedvelem, kár lenne tagadni, de a farkas nem osztja a véleményem. Csak támadni akar, és örül, hogy ismét szabadon van. Amikor mozdulok, a hasát veszem célba. Nem használom sem a karmaimat, sem a fogaimat, sem a fejemet. Az a célom, hogy a hátára fordítsam, és a földhöz szögezzem. Ha minden jól megy, márpedig nem ártana neki, akkor felfoghatja ezt egy ártatlan kis játékként. És amíg vissza tudom fogni az agresszívabb oldalamat, addig baj nem lesz. Kifárasztom, aztán, ha visszatért az emberei formájába, betakarom azzal a nyomorult pulóverrel, és felviszem a hegyre. Nem lesz semmi baja, mert nem engedem, hogy az megtörténjen. Nem tudnék együtt élni magammal azután. A becsapódás kemény, de nem teljes erejű. A fejem tetejét, a pofámat használom, és remélem, hogy nem érzi meg túlságosan. Tényleg nem szeretnék ártani neki, de azt sem engedhetem, hogy ő ártson másoknak.
*Jééé… morog és ezen a hangon nekem legalábbis nevetnem kellett. A farkasok tudnak nevetni egyáltalán? Hát ha tudnak, ha nem, a másik felemnek nem lett tőle nevethetnékje és csak erélyesebben mordult, mintha ezzel bármit is elérne de Ő épp fenyegetésnek vette. ~Ahhoz még kicsi vagy öcsi –hisz önmagamnak elismertem, de ettől még nem szerettem másoktól is hallani -, de ha visszaengedsz, és szívesen szétrúgom a hátsóját. Mármint emberként. ~ Igyekeztem alkudozni a farkasommal, de Ő csak körbe-körbejárkált, hogy már Én szédültem Tőle, de bezzeg neki semmi baja nem volt ezzel. Bár azt meg kell hagyni, hogy szép szeme van farkasként. Emberként meg nem is figyeltem… hmm… akkor milyen? Ahogy Sam megindult felém ösztönösen igyekezett kitérni, csak épp rossz irányba és lassan. Így bizony nem telibe kapta a hasam, hanem kissé féloldalasan, de még így is ledöntött a lábamról. ~Héé… és még rám mondta, hogy gyors vagyok a filmezéssel. Alig találkoztunk egy órája és máris maga alá gyűr. Ch… kiérti a férfiakat.~ Morgolódtam magamban vidáman, amiből semmit nem láthatott, hisz a farkasomnak kicsit sem tetszett ez a felállás már vicsorítva is kapott a másik torka felé. ~ De mért pont nyakra megy? Na majd megkérdezem Darrent. De azért ne vidd túlzásba kislány, mert kikapunk, ha kárt teszel benne. ~ De mintha csak a falnak beszélnék és igyekeznék csillapítani. A kis dög továbbra is nyakra ment, miközben igyekezett lelökni magáról a másikat. Ha esetleg sikerül, - amiben azért elég erős kétségeim voltak -, akkor sem futamodott meg, mindössze csak nekirohant a másiknak, hogy megmutassa ki is a farkas a mezőn. ~ Darren nem azt mondta, hogy szelíd? Vagy ez valami udvarlás farkaséknál? Vagy most mi van?~ Néztem értetlenül a dolgokat, miközben a kislány sárga szemei csak a másikat stírölték, hogy vajon miként is tudja maga alá gyűrni. Bár azt tudtam, vagy is inkább csak éreztem, hogy nem akarja bántani a másikat, és ha sikerül, akkor nem is fogja. De addig hajtja valami… valami amit Én nem értettem. De van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom.*
A nyakam felé kapó pofát gyengéden arrébb ütöm, és eközben próbálom úgy a földhöz szorítani, hogy ne essen különösebb baja. Bár meg kell hagynom, hogy ez nem annyira egyszerű, mint amennyire szeretném. Nehéz úgy „harcolni” egy másik kölyök ellen, hogy egyszerre küzdünk saját magunkkal és vele is. Ugyanis a farkasom odabent még mindig tombol, még mindig vért akar, még mindig tépni, szaggatni akarja. Ha tudná, mekkora önuralomra van szükségem, hogy ne tépje fel ez a dög a hasát… Mivel éreztem, hogy ennyire közelről ez nem fog menni, ezért kicsit hátráltam. Azt hihette, hogy nyert, hogy sikerült lelöknie magáról, de ez nem éppen így van. Egész egyszerűen csak próbálom életben tartani, még akkor is, ha ez a saját megalázásomhoz vezet. Ez a rohadt dög túlságosan is vérszomjas, alig tudom féken tartani még távolról is, nemhogy olyan közelről. Márpedig nem akarom bántani Asht. Nem élném túl, ha én okoznék neki valamiféle kárt. Beharapóját ismerve szó szerint sem. Aranyszín szemem rá szegeztem, és egyhelyben állva vizsgáltam. Ha támad, bármelyik oldalra ki tudok térni, de tudom, hogy csak az utolsó pillanatban fogok. Valamiért a farkasom utálta a gondolatot, hogy megfutamodjon egy kölyök elől, még akkor is, ha az támadni akarja. Én csak ki akarom fárasztani, de inkább én őszülök bele abba, hogy kordában tartsam a fenevadat legalább addig, amíg Ash meg nem nyugszik annyira, hogy a farkasa visszatérjen belé. Vagy ha nem így történik… Hát nagyon remélem, hogy valaki lesz itt a közelben, mert mindkettőnknek szüksége lesz rá. Ráadásul valamilyen furcsa módon még imponál is a farkasomnak a nőstény figyelme. Esküszöm, nem értem ezt a dögöt ilyenkor. Az egyik pillanatban még szét akarja tépni, aztán már a hátsóját szagolgatná. Viszont az érzés gyorsan tovatűnik, és maradok én, aki meg akarja menteni szerencsétlen lányt. A farkasom meg nem ma fog kölyköt vacsorázni, az egyszer biztos.
*Ahogy „lepofoz” mint egy tacskót, csak elhúzom a számat.~Hát kislány… emberként ezért én már kiheréltem volna.~ De a farkasom csak morgott, mintha ezzel bármit is elérne, miközben továbbra is igyekezett letaszítani magáról Samet. Mikor „sikerült” csak lábra kecmergett és éreztem az örömét, amiben azért nem tudtam osztozni. ~ Hát persze kislány… profi vagy. Mily kár, hogy Ő mászott le rólad. Ha lelökted volna, akkor nem állt volna négy lábon, vagy épp pont oldalra dőlt volna ki és ezzel megkapod, amit szerettél volna. De ha Téged ez boldoggá tesz… De sose nézel filmeket?~ S közben azért belülről kapott Tőlem egy jó nagyadag iróniával megfűszerezett buksisimit. Bár nem voltam biztos benne, hogy okos dolog erre felhívnom a figyelmét, hisz azért emberként tisztában voltam azzal, hogy mivel jár, ha valakit ledöntesz a lábáról. De ha nyugtatni nem sikerült, akkor úgy voltam vele, hogy hergelni sem fogom tudni. De amúgy is csak úgy éreztem magam, mint egy narrátor, szóval inkább befogtam és jókat kuncogtam a próbálkozásin. Hisz míg Én itt gondolatban próbáltam beszélni a dögömmel, addig Ő egy párszor bepróbálkozott Samnél aki minduntalan kitért valamerre. Álmosan ásítottam egyet benne, hogy most már kezdjen magával valamit. ~Oké kislány… vagy fektesd meg, vagy az isten tudja, de ha nem tudsz semmit kezdeni magaddal talán visszaadhatnád a testem.~ Ahham, meg ahogy azt Én elképzeltem. Bár tény, hogy Ő sem volt kitartóbb mint Én, de nekem most volt mentségem. Feladva a próbálkozásait a következő ugrással elugrott Sam mellett és vágtatott pár száz métert, aztán ha eddig nem jött utána a farkas, akkor megállt és hátra tekintett valami vonyítással, ami engem inkább az ugatásra emlékeztetett. De valami egyértelmű volt még nekem, azt akarta, hogy Sam menjen vele. Remek. De mondjuk becsületére legyen mondva nem várt, hanem ahogy jelezte ment is előre a tisztáson. ~Kislány, kiéled magad még az idén, vagy menjek szunyálni addig?~*
Tudom, hogy a lepofozásért még kapni fogok, ha visszaváltozik. Fenébe az egésszel, remélem lesz olyan állapotban, hogy elverjen érte! Mivel pajzsa az nincs, így érzem a farkasának örömét. Magamban vigyorgok. Ó, remek, a kölyök még nem tudja, hogy csak azért engedtem el, mert túl erős a vágy bennem. Na, nem a nemi, azzal azért tudok bánni. Tudnák maguk, milyen nehéz kimagyarázni egy merevedést felelés közben… Nem, a vágy a véréért kiált, ki akarja ontani a lány farkasának beleit, és lakmározni belőlük. Hülye dög, de olyan nehéz visszafogni! Pedig ezen dolgozok már azóta, hogy Jasmin meghalt. Nem akartam olyan lenni, mint az apám és az anyám. Viszont, úgy tűnik, az ember nem tagadhatja meg a természetét. Néhányszor nekem ront, és én mindannyiszor kitérek előle. Gyorsabban mozgok nála, és még régebb óta élek ebben a világban, mint ő. Ez komoly előnyt ad nekem. Csak azt nem tudom kitalálni, miként kényszerítsem vissza az emberi testébe anélkül, hogy bántanám. Nem könnyű kihívás, az biztos. Ilyenkor lenne kedvem lehívni ide valamelyik idősebb farkast, de nem tudom, hogy elérne-e odáig a gondolat, és egyáltalán lejönne-e bárki is. Főleg úgy, hogy ide Darren kellene, róla meg tényleg nem tudom, hogy itt van-e egyáltalán. És akkor még aggódtam, hogy unalmas lesz a szombatom… Amikor elugrik mellettem, megpróbálom a földhöz szögezni, de túl gyorsan mozog. Káromkodok egyet magamban, és egyből utána vetem magam. Azért lényegesen egyszerűbb lenne, ha tudnék vele kommunikálni, de sajnos ez sem megy. Így aztán nem marad más, csak az, hogy pár ugrással beérjem, és rávicsorogjak. Csak reménykedem, hogy szépen lassan megérti a farkasa is: nem éppen játszok vele, ahhoz más kölyköt kellene találnia. Ez most veszélyesebb pár fokkal. Tényleg csak remélni merem, hogy visszakotródik, és hagyja az emberei énjét érvényesülni, mielőtt még kicsúszna a kezemből ez a kis dög. Túl keményen ficánkol már így is…
*~ Jajj… ne máááár… pont most adod be a derekad? Ezt megtehetted volna korábban is. Tudod Te milyen messze kerültünk? Nincs kilométer hiányom és amúgy se tudnék lábra állni.~ Méltatlankodtam, ahogy a vicsorgás megállásra késztette a farkasom, és lehajtott fejjel kissé kúszva közeledett a másik farkas felé. ~ Na nesze… már nem csak Darrennek hódolsz be? Nyüszíteni nem akarsz???~ Méltatlankodtam tovább… hát ez már kész, hogy minden idősebb farkasnak behódol. Na de ami ezután jött engem is meglepett. Mikor közelért a másikhoz, egy hirtelen mozdulattal felemelkedett és végig nyalt a pofáján, miközben elugrott és bevetette magát a mezőt szegélyező fák közzé farkcsóválva. ~Fúúúúj… mi a frászt csinálsz?~ De mikor felkapta a fejét valami neszre már tudtam mi jön… jajj ne… Én nem akarok enni, vagyis de… már megrendeltem a szezámmagos csirkét. De nem épp egy havasi nyulat gondoltam előételnek. Lassan – és kölyök módjára, jó hangosan – közeledett az áldozata felé, aki naná, hogy elugrált. Egy ideig kergette, de aztán feladva figyelt a neszekre. ~ Kislány, egy kukaccal hamarabb elbánsz.~ De ahogy valamit lapos kúszásba kezdett, hogy ne riassza el. De most jelenleg gyorsabbnak bizonyult és mancsával leszögezte a nyuszit és a másikkal meg finoman „pofozni” kezdte. ~ Most Te komolyan játszol?~ Éreztem a siker adta örömét benne, de pár pofozás után szédelegve engedte tovább, hogy utána megint elkaphassa… Samra „vicsorgott” de a másik érezhette, hogy ez inkább öröm adta, mintsem fenyegetés.*
A farkasomnak kifejezetten imponál, amikor lehajtott fejjel közeledik hozzám. Be kell vallanom, valami furcsa, nyakatekert módon még nekem is kifejezetten tetszett, amikor láttam, hogy kissé kúszva közeledik. Eddig, emberként kifejezetten undok volt velem, farkasként azonban egészen kedvesnek bizonyul. Még az a kicsit gonosz gondolat is átfut az agyamon, hogy vajon nem maradhatna-e így egy darabig. Mert bár társalogni nem sikerül vele, de legalább társaságnak nem utolsó. És határozottan jobb érzés ilyennek látni, mint hallgatni, hogy mekkora balfék vagyok. Mikor végignyal a pofámon csak meglepődve nézek rá. A farkasom ugyanezt tenné, de aztán nem marad rá ideje, mert a nőstény eliramodik egy másik irányba, én meg megrázom a fejemet, fújok egyet, és követem. Nem értem, miért csinálja azt, amit csinál, de a kölyöksége számlájára írom. Kölyökként valószínűleg én sem voltam jobb, bár nem emlékszem tisztán a legelső átalakulásomra. Túlságosan kicsi voltam még akkor. Viszont amikor utolérem, és meglátom, mivel szorgoskodik… Na ez az a pont, ahol emberi alakban fetrengenék a földön a röhögéstől. Most viszont csak érdeklődve bámulok, és várom, hogy mit fog lépni. Kicsivel mögötte helyezkedek el, alig három-négylépésnyire. Ha kell, egy pillanat alatt áthidalom ezt a távolságot, de egyelőre hagyni akarom kibontakozni, és várom, hogy mit fog lépni. Láttam az öröm adta vigyort az arcán, és csak lehajtottam a fejem. Próbáltam nem röhögni, tényleg nagyon próbáltam. Egyrészt azért, mert kölyök még, másrészt meg azért, mert amúgy sem szép hang, amikor egy farkas nevetni próbál. De attól még nem bírom ezt a képet… Egy ideig csak figyelek, aztán két szökkenéssel elé állok, és intek a fejemmel, hogy fejezze be a játékot, és kövessen. Lehet, itt az ideje segítséget keresni a farkaslakban. Vagy esetleg elviszem vadászni valami kisebb dologra, az úgyis kifárasztja eléggé ahhoz, hogy visszaváltozzon. Legalábbis remélem. Bár még nem döntöttem el, de majd menet közben határozok. Amúgy is szarvas szagot hoz felém a szél.
*Meg kell hagyni, hogy a farkasom játszadozása kissé röhejes volt számomra, de na… próbáltam úgy gondolni rá, mint egy kiskutyára, aki még csetlik, botlik a saját lábában is. Bár azért a lábaival nem volt gond. De hát ezért voltam én itt kedves vele, hogy most elvegye a szórakozásom? Féloldalasan vicsorogtam rá, hogy ám legyen… követem én. S nem is tettem másképp, csak épp miközben követtem párszor a mancsommal meglegyintettem a farkát. Nem bántottam, de ha már ott volt az orrom előtt, akkor nem árt játszani sem. Igazából a farkasom utána kapott volna a pofájával is, de valamiért jobbnak látta nem tenni és így csak a mancsával szórakozott egy ideig. De mikor megérezte annak a valaminek a szagát megtorpant és a levegőbe szimatolva próbálta belőni, hogy merre van. Neki is iramodott, de annyira csak a szagra figyelt, hogy megismerkedett közelebbről egy fával a nagy lendületében. Seggre huppanva pislogott párat, hogy ez most, hogy került ide, aztán csak megrázta a fejét és megmorogta a fát, hogy az menjen odébb az útjából. Párszor neki is feszült, hogy feldöntse, és ne legyen az útjában. De aztán mikor rájött, hogy ez halott ötlet egyelőre inkább csak lepisilte és kikerülve ment tovább a szagot követve. Csörtetését még a városban is lehetett hallani és mivel se kiképezve nem volt, így a széljárás irányába ment. Vagyis pont arra amerre a szél fújta a szagot és nem arra, amerről érkezett. Sam, hogy mit csinált nem is figyelte… csak ment a maga feje után, ami nem sokáig lesz a fején, ha még pár fát ilyen keményen meg akar ismerni. *
Nem csinálok semmit, amikor a farkamat csapkodja. Magamban mantrázom, hogy csak egy kölyök, majd leszokik róla, meg egyébként is, még mindig jobb, mintha egy gomolyagot üldözne egy szobában fel-alá. Jó, tudom, erre vajmi kicsi az esély, de minden eshetőséggel számolnom kell. A farkasomat magát inkább idegesíti a kis jövevény játszhatnékja, de ezúttal is el tudom fojtani a kikívánkozó, agresszív megnyilvánulását. Könnyebben kezelhetővé vált az elmúlt pár percben, mióta a nőstény mutatott felé egy aprócska tiszteletet. Meg szeretetet. Lehet, innen fúj a szél, öregfiú? Csak szeretethiányod van? Na, ezt erősen kétlem… Amikor szélirányba kerülünk, irányt váltok, és kicsit észak felé futok. Viszont amikor meghallom a puffanást megállok, és visszanézek, aztán csak elfordulok és futok tovább. Tudom, hogy lábra fog állni, és össze tudja szedni magát. A szaga alapján pedig megtalálom, bármerre menjen. És tudom, hogy a kölyköt vonzani fogja a préda szaga. Engem is ugyanúgy vonz magához, mint régen, pedig már jó pár év eltelt azóta. Viszont látom, hogy Ashnek gondja adódott, ezért visszafordulok, és gyengéden a jó irányba terelgetem. Megbökködöm az orrommal, aztán elfordulok, és a helyes irányba száguldok. Amikor kibukkanok mögötte elállom a menekülésének útját. Nem akarom én letámadni, csak abban az esetben segítek, ha nem bír vele. Nem a gyilkolás most a lényeg, hanem a kifárasztás. Azt akarom, hogy fáradjon el, zabáljon egy jót, és szunyókáljon. Ha ez bekövetkezik, akkor már nem lesz yoaln nehéz dolgom vele. Így aztán hagyom érvényesülni, csak terelgetem a jól megtermett szarvast körbe-körbe, hogy véletlenül se tudjon elfutni előlünk.
*A nagylendületben, hogy elkapjam a szag forrását fel sem tűnt, hogy nem épp erősödik, hanem halványodik és már morogva engedtem ki a nem tetszésem arra, hogy elfut. Már iramodtam is volna tovább, de Sam megállásra késztetett és gőzöm sem volt, hogy mit akar. Aztán mikor megbökött, az utat jelezve kis időbe telt ugyan, de rájöttem, hogy követnem kéne. Ám legyen és mily csodás a szag nem, csak hogy ott volt, hanem erősödött is. Na ugyan nem az Én és nem is a farkasom érdeme, de akár képes lett volna öröm táncot is lejteni. Jó magam meg reménykedtem, hogy ezzel is csak játszani akar és nem pedig enni. Sam farka meg már nem is volt olyan érdekes így, hogy volt más, ami elterelje a figyelmét, mint holmi lombos farok. Ahogy Sam előugrott én visszahőköltem, de azért követtem a példáját és körbe-körbe kezdtem én is járni a másik oldalt. De a türelmetlenség kölyök átok, nem is figyeltem és már ugrottam is az állatra. Na igen… legalábbis a cél az volt, de csak mellette értem földet miközben a lábaimmal igyekeztem nem tova csúszni. Fejem megráztam és már mentem is neki ismét, mire az egyik agancsát sikerült betalálnom és megsérült az egyik hátsólábam. Nem volt mély, de ez annyira meglepett, hogy hirtelen csak pislogtam az állatra, hogy mit csinált itt nekem. Ahogy véres nyomot hagytam magam után ismét körözni kezdtem, de a vér szaga agresszívé tett és már az állat oldalát igyekeztem becélozni miután leszűkítettem a kört és így már nem tudott semerre sem ugrani, mert a másik oldalt meg ott volt Sam. Bár belé haraptam és kitéptem belőle egy darabot, de ha Sam nem segít, akkor ez a kis izé még mindig négy lábon állna és valószínűleg el is szaladna. Már ameddig tudd és ez azért felcsigázta a farkasom, hogy üldözhetné, de erre nem került sor. Magamban émelyegtem és a hányinger kerülgetet a látványtól és attól, hogy milyen tunya próbálkozásokkal, de mégis vad éhséggel kezd el lakmározni a dögöm Sam társaságában. Miután végeztünk örömömben odébb ugráltam vissza a mező felé és a hóban meghempergetve magam egy öröm ittas vonyítással adtam az erdő és mező lakóinak tudtára, hogy ügyes vagyok és jóllaktam. Bár még szívesen játszottam volna Sammel, de valahogy a hasam ezzel nem értett egyet és csak leheveredett, miközben a mancsaimra támasztottam a fejem. Ha Sam is így tett, akkor egy darabig csak figyeltem…
***Később***
Nem tudom, hogy pontosan mikor és mennyi idő elteltével, de mikor kinyitottam a szemem már éreztem, hogy kezd visszahúzódni a kis dög és egy fájdalmas kiáltás hagyta el a torkom, ami még inkább érd be morgásnak, mint sem emberi hangnak. Mikor keserves visszaváltozásom megtörtént azonnal fülig vörösödve igyekeztem eltakarni magam, de Sam már oda is adta a pulcsiját. Úgy látszik neki még volt némi emberi tudata. Gyorsan magamra kaptam, de hát a ruhám még a kilátónál oda lett, amiben a telefonom is volt és a könyvem is ott maradt. Na mindegy. Ez elenyésző volt ahhoz képest, mikor az agyam felfogta, hogy mit is tettem nem is olyan rég. Nos az ebédem a hóban kötött ki miközben hátat fordítottam Samnek és egyik kezemmel megfogtam a hajam, míg a másikkal csak támasztottam magam. Mikor még mindig öklendeztem, de nem volt minek kijönnie visszafordultam Sam felé, ahogy megtöröltem a számat. * - Haza vinnél? * Kérdeztem miután megpróbáltam lábra állni, de a lábaim felmondták a szolgálatot, valahogy nem volt kiképezve ilyen erős megterhelésekre. Hogy az isten verje most már meg… nem vagyok én ilyen esetlen és… és most a karjaiban kell haza vinnie. Ha megtette és nem okozott gondot neki a röpke 45 kilóm se, akkor bizony a kezem a nyaka köré fonva szégyenemben csendbe maradtam egész úton. Mikor megérkeztünk az ajtónak támaszkodva megálltam a saját lábaimon és reméltem, hogy Steven még nem ért haza.* - Én… ööö… köszönöm. És… megtennéd, hogy a könyvem beviszed majd magadhoz, ami ott maradt vagy Darrenhez?* Kérdeztem szemeim lesütve és egy gyors búcsút intve már rohantam is be. Egyenesen az emeltre, hogy folytassam amit elkezdtem a mezőn… a hányinger már megint kerülgetet. ~ Na ebből sem lesz szezám magos csirke vacsira.~ S ez a gondolat már elegendő is volt, hogy a múlt heti kajám is a wc-be kössön ki.
Amikor megsérül, már fel is készül a támadásra. Arra, hogy széttépjem a szarvast, mielőtt a nősténynek bármi baja esne. Viszont úgy tűnik, hogy a lány sem semmi, ugyanis még így, apró sérüléssel is sikerül leterítenie a szarvast. Elismerően nézek rá, miközben csatlakozom mellé, és feltépem a szarvas hasát. A belek gőzölögve ömlenek ki a véres hóra, és mi ketten lakmározni kezdünk. Finom, finom döghús, sosincs ennél jobb egy farkasnak. És lássunk csodát, még az én agresszivitásomat is sikerült csökkentenie ennek a kis harcnak. Ráadásul a farkasom tisztelettel is tekint a lányéra, amiért sikerült földre küldenie teljesen egyedül ezt a nagy állatot. Végül megvárom, amíg leheveredik és elalszik, és csak azután kelek fel mellőle, és indulok el visszafelé. Megkeresek a pulóvert, amibe a könyveket rejtettem, aztán egy szárazabb helyre rejtem mindkettőt, és visszaviszem a pulóvert a lányhoz. Eddigre már vissza is alakulok, és elhelyezkedek a lánnyal szemben. Azért így, idekint elég hideg van, de ha nem lenne farkasom, akkor valószínűleg még rosszabbul viselném. Így csak kicsit hűvös. Vártam, amíg fel nem ébredt, és tisztelettudóan elfordultam, amikor rájött, hogy nincs rajta semmi. Ráadtam a pulóvert, és így már csak én flangáltam fel-alá Ádámkosztümben. Hát, ha most viccelni akarnék vele, azt mondanám, hogy komolyra fordultak közöttünk a dolgok, de nem akarok. Ez lehetett az első, komolyabb átváltozása, és most nem akarok bunkózni vele. Így aztán csak hátrafogom a haját, miközben kidobja a farkasa által bezabált szarvast. Remélem, hogy ez a reakció nem fog állandósulni nála. Igaz, én elsőre patkányt ettem, és nem reagáltam sokkal jobban. Bár azért én csak hároméves lehettem akkor, amikor el tudtam kapni azt a dögöt. – Persze – biccentettem. – És… sajnálom, hogy így kijött belőled. Ha tudom, hogy nem tudsz erről… Furán nézhettünk ki, ahogy én teljes ádámkosztümben rohantam keresztül az erdőn, kezemben egy lánnyal, akin nincsen más, csak a pulóverem, de szerencsére senkivel sem találkoztunk. Azt hiszem mindketten belepusztultunk volna a szégyenbe, ha megtörténik. Ráadásul soha nem tudtuk volna lemosni magunkról. Azért örültem, hogy az Őrző, akit emlegetett nincs éppen otthon. Érdekes lett volna magyarázkodni előtte, hogy mégis miért hordozom a karjaimban az édes, egyetlen, és majdnem pucér leánykáját. – Beviszem majd – mondom. – Te meg vigyázz a pulóveremre. majd legközelebb visszaadod. Megvártam, amíg bezáródik mögötte az ajtó. Szívesen maradtam volna segíteni neki, de tudom, hogy rám van a legkevésbé szüksége. Egyébként is, furán mutattam volna ott. Ezért csak visszaváltoztam farkas-alakba, és rohanni kezdtem a Farkaslak felé. Ez a rövid találkozás épp elég kérdést vetett fel, amin gondolkodhattam órákat. Elsősorban azt, hogy ezt hogyan tegyem majd jóvá neki? Vagy megélem-e egyáltalán, hogy jóvá tehessem?
Kezdőlap
//
