Nem tartozik egyik falkához se? Akkor hogy kerül egyáltalán a falkaterületre?! Mi az hogy egyik helyi falkához sem? A másik falka mióta lett helyi? Így múlik el a viléágunk dicsősége, látom. Az újonnan jötteknek már a másik falka is "helyi", mert már itt voltak, amikor a városba érkeztek. Most érzem csak, mennyire sürget minket az idő. Aztán bemutatkozik, és a neve hallatán kissé felhorkanok. - Ah! Még egy Stormborn ... A kézfogást elfogadom, és határozott az enyém, bár nem akarok lebirkózni a másikat, de talán némi felgyülemlett indulat miatt valamivel erősebb a fogás, mint várható lenne. De nem tartom hosszan a fogást, elengedem a kezét és újra ránézek, kissé hunyorogva, hogy még jobban lássam. - Az új atanerkünk családjába tartozol ... - állapítom meg újra mint akinek szoknia kell a megállapítást. Nem arról vna szó, hogy nem kedvelném Sednát, mint farkast, de a bemutatkozás mint atanerk nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, és most nem azokat az időket éljük, amikor ráérnénk hibázgatni és kísérletezgetni, meg főleg szónokolni ... - Na és hozzá vagy érte jöttél? A kérdés jogos. Bennem felmerült, hogy az után a tanácskozás után mennyire érzi magát Sedna biztosnak a székében (én a helyében semennyire nem érezném), és mennyire van elege a csapatból (nekem roppant mód elegem lenne). Szóval mindkét variációnak van létjogosultsága. Egy rokonnal megerősíteni az ingadozó pozíciót, olyannal, akinek a hűsége vér szerint kötve van, vagy éppen hívni egy kísérőt, mentőövet, amennyiben a távozás lenne az egyetlen kiút. Mert az rendben, hogy Vincent is a falka tagja maradt, de ő önként mondott le, és lehet, hogy páran (már ha a lemondást, és az eltűnést leszámítjuk) visszasírnák.
Hmm…Úgy tűnik nem nyertem el az Öreg tetszését. Kíváncsi vagyok, vajh minden újonnan érkezőt így fogadnak? Nem hiszem. Ebben, a számukra igen is, vészterhes időben minden segítségre szükségük van. Kell lennie valami mézesmadzagnak, amit elrángatnak a függetlenek orra előtt. Ki tudja Sedna mikor fog ilyen eszközökhöz nyúlni velem kapcsolatban. Nagyon remélem, hogy soha… Tudnia kell, hogy én ilyen kis apróságok nélkül is mellette állok. Csak nem gondolhatja azt, hogy a másik falka át tudna édesgetni magához. Ez eléggé nonszensz. -Igen, még egy Stormborn. Talán valami probléma van vele? Tenném fel a logikus kérdést, de inkább magamban tartom. Hagyom, had mondja el magától, ha van valami gondja a családommal. Azért egyik szemöldököm magasan a homlokomra szalad, csak hogy jelezzem az értetlenségem. Hmm…a kézfogása erősebb a vártnál. Lehet, hogy egy véncsonttal állok szemben, de az erő nem veszett még ki belőle. Ez igazán tiszteletre méltó. -Pontosan. A testvérbátyja volnék. Helyeselek egy kis bólintással. No, mi az Hugicám? Ennyi idő alatt még egy képet sem mutattál a kis farkasaidnak a te szeretett bátyádról? Pedig azt hihetné az emberfia, hogy a tárcádban armadányi fotót tartasz rólam. Ha nem lennék olyan amilyen, most nagy bajban lennél! Miután csak úgy mellékesen megdorgáltam magamban Senát visszafókuszálok az Öregre. Aki, megjegyzem, még mindig nem mutatkozott be nekem. -Mit számít? Nem fogok beleszólni a falkával kapcsolatos dolgaiba. Nagy lány már, meg tudja védeni önmagát. Jelen helyzetben inkább nekem van szükségem az Ő támogatására. És akármennyire nehéz is lesz, de vissza fogom fogni magam. Bármilyen impulzus is éri Senát, azt majd neki kell megoldania. Ellenben, ha túllépnek egy bizonyos határt. Ha valaki az életét fogja fenyegetni, az az én karmaimmal találhatja szemben magát.
Sedna nagylány már? Igen. Mondjuk 200 év felett ez a minimum. Hogy meg tudja-e védeni magát? Nos, ha én hívnám ki, biztosan. Ha Ian, Vincent, Nikolaj, akkor nem. És még nem is soroltam fel mindenkit, aki ellen nem tudná. De hát nem is ezért választották meg, hanem ... miért is? Nem tudom, mert nem voltam itt. - A bátyja, értem ... Erre még bólogatok egy párat. - Nos, engem jelenleg Nathaniel néven ismernek a falkában. Nekem ez már a sokadik nevem, rendeget személyiségem volt, és a név számomra nem jelent összetartozást senkivel. A Moore is úgy jutott eszembe, hogy "more", még egy névvel több a palettán. - Nos, remélem, megtalálod a számításodat itt, fiam. A jelenlegi helyzetben nem igazán a békés építkezés korszakát fogjuk élni. Szóval neki van szükséges Sedna támogatására. Remélem, a bátyja jelenléte nem fogja elterelni a figyelmét a falkáról. Ha száz százalékon odafigyel a falkaügyekre, az is csak szűkösen lesz elég. Ha az energiáit a tesója pátyolgatása köti majd le, akkor nem tudom, hová jutunk. És mért kell egy ekkora nagy farkast pátyolgatni?!
Ez az öregember egyre és egyre antipatikusabb a számomra. Érzem a belőle jövő ellenszenvet. Hmm...vajh én is ilyen begyöpült és ellenséges leszek öregkoromra? Persze, csak ha megélem ezt az évet. Ez az alak valamit nagyon is jól csinálhatott életében, ha eddig nem intézte el valaki. Most pedig már nem válna senki dicsőségére az ő lealázása. -Igen, Ő... Újból csak helyeselni tudok. Nem fogom eltitkolni senki elől, hogy milyen szálak fűznek az Atanerkhez. Nem tagadom meg önmagam és a kötelékeimet. Akár mit is gondolhatnak majd rólam a falkáján belül. Nevezhetnek a csókosának, vagy akár a kis lábtörlőjének is. Engem nem igazán foglalkoztat. Figyelmemet teljesen elkerüli, hogy már több perce nem gondoltam Annuskára. Ilyen is régen fordult elő. -Nathaniel, nagyon örvendek! Mondom teljesen hihetően. Hmm...rendkívül kíváncsi vagyok, hogy emlékszik e még az eredeti nevére? Már már én is el szoktam feledni az apám által rám hagyott nevet. -Oh, köszönöm. Remélem sikerülni fog rendezni az érzelmeimet. Mondom egy kis gyanakvással a szememben. Bár nem tulajdonítok túl nagy szavahihetőséget a mondatainak. -Nem hiszem, hogy az én utam ütközni fog ezzel a háborúskodással ami a falkák között fennáll. Persze, ha a húgom felkér, akkor én a maguk oldalán vonulok hadba. De, mivel nekem nincs személyes konfliktusom egy farkassal sem a városban ezért nem fogok senkit semmiben... Gondolok itt arra, ha Sedna ellenfelei megszereznének valami fontos ágazatot én abba nem hiszem, hogy bele fogok avatkozni. Valamint, ha egy farkas végezne egy másikkal, az sem az én ügyem. Persze, ha azt becsülettel teszi.
Jaj, ez a nincs személyes konfliktusom, ez egy annyira szerencsétlen szöveg! Látszik rajtam, ahogy megrándul a szám széle. - Nézd, személyes konfliktusa szinte senkinek nincs itt az újonnan jöttekkel, éppen abból kifolyólag, hogy újonnan jöttek, és fél éve még azt se tudtuk a legtöbbjükről, hogy a világon van. Ezen az alapon meghívhatnánk őket egy kellemes kis szalonnasütésre ide fel ... - csak legyintek egyet - ... vagy vadászhatnánk közösen egyet az erdőben. A kérdés az, hogy egy ekkora kisváros, elbír-e magában két falkát? Szóval ha Sedna felkéri, akkor ő is jön harcolni. Nagyszerű! Ezek szerint Sedna még nem kérte fel. Most vagy nagyon romokban van a fickó, vagy Sednánál van valami defekt az utóbbi megnyilatkozásai óta. Mert akkor még nagyon harcra készült. És ugye mért is hagynék ki egy ilyen lehetőséget, hogy megerősítsem a falkámat? Megint felmerül a kérdés, hogy mi van nála előrébb rangsorban: a falka vagy a család? Mert ha a tarkjait harcba küldi, a bátyót mért is nem akarja? - Ami a jelen helyzetet illeti, Sedna viszonylag új vezető, és még túl fiatal is. Se tapasztalta, se bölcsessége. Amikor atanerk lett, jó választásnak tűnt, vagy éppen a csapat rábólintott arra, amit az előző atanerk javasolt. De én nem vagoyk meggyőződve az alkalmasságáról. És ez nem hűség kérdése. Olyan időket élünk, amikor nem nagyon hibázhatunk. Úgyhogy vagy támogasd meg nagyon a húgodat, vagy hamarosan költözhettek mindketten! Ez nem fenyegetés, nem miattam kellene költöznötök. De könnyen előfordulhat, hogy mégsem lesz atanerk rövidesen, vagy ami még rosszabb, nem lesz falka, aminek az élére álljon. Arról, hogy meg is halhat bármelyik nap, már nem is beszélek, gondolom ez Wali számára is nyilvánvaló, elvégre farkas ő is.
Ismét itt vagyok az erdőben és készen állok arra, hogy vadászni induljak. Ám mielőtt felvetném farkas alakom sétálok egy picit. Élvezem ezt a nyugalmat, csendet főleg egy ilyen mozgalmas nap után. Az egyik helyen régebben kidőlhetett egy fa, mert egy igen nagy rés keletkezett a lombkoronaszintben, aminek köszönhetően a Telihold fényei akadálytalanul eljutnak a földig. Csodálatos egy látvány. Egy pillanatra megállok a rés alatt és csak a felkelő Holdat kezdem el figyelni. Egy normális ember gyönyörűnek látja és örül annak, hogy ismét teljes pompájában ragyog...De egy magamfajtából más érzelmeket is előcsalogat. A hátam mögül meghallok egy kis zajt, mitől arcomon egy mosoly jelenik meg. Szép lassan megfordulok és úgy figyelem már farkas alakban lévő társamat. ~Szép estét!~Köszönök neki, majd szép lassan le is veszem a ruháimat, hogy végre én is felvehessem bundás alakom. Az átváltozás szerencsémre már gyorsan végbemegy. Szinte csak pislantok egyet és máris négykézláb és bundában állok társam előtt.
Esküszöm, nem unatkoztam annyit az elmúlt huszonvalamennyi év alatt amióta Fairbanksben vagyok, mint az utóbbi napokban. A piac beállt, pang a recesszióban, a vendégkutyák kushadnak, Kendra is elvan, a falkában pedig abszolút semmi nem történik. Szóval: aha, vártam már a teliholdat. A medvék, szarvasok, és a többi utamba kerülő vadállat számára nincs világválság. Az már nagyon ciki lenne... Lefutom a kötelező köröket, azaz jövök a főépülethez közel parkolok le, benézek a nappaliba, beköszönök annak aki ott van/arra jár, aztán lepakolok, és lépek elintézni a havi kötelező körömet valahol a falkaterület erdejében. Úgy tűnt, mindenki meg találta már a maga partnerét az estéhez, aki meg nem, az már úgyis elindult, így meg se próbálok csatlakozni valamelyik társulathoz. Jobb lenne, mert nagyobb buli, ha többen vagyunk, de tulajdonképpen egyedül is elvagyok én. Még odabent, a falka főépületében alakulok át. Miért pucérkodjak odakint a hidegben, ha elég csupán félrevonulni egy üres helységbe, összehajtogatni a ruháimat, átalakulni, kifele menet pedig megkérni valakit, hogy legyen kedves ajtót nyitni. Addig is "bandázok" úgymond, ami néha kutyakötelesség a mi házunk táján. Szóval úgy 20 perc múltán hagyom el a főépületet, és máris bevetem magamat az erdőbe. ~Hali~ köszöntöm én is a nő alig néhány kilóméterrel később, valahol a kilátó környékén. Eredetileg nem erre tartottam, de megéreztem a nőstény jelenlétét, és úgy illő, ha beköszönök. Isabelle ráérős vetkőzésbe kezd, mire én -habár ő nem kéri-, elfordulok tőle. Egy bizonyos idő elteltével a nőstények ruháikkal együtt az efféle gátlásaikat is, ami természetes velejárója a vérfarkas létnek. Csak mi hímek ezt nem feltétlen szoktuk bámulni leplezetlenül. ~Felmegyek a hegygerincre medvézni. Jössz? Persze ha van jobb programod... ~
Igazából általában ha sokan vannak jelen holdtöltekor én is inkább félrevonulok, vagy a melltartómat, bugyimat magamon hagyom átváltozás előtt, de egy farkas előtt már bátrabb vagyok meg annyira már nem is zavar az egész pucérság. De persze ez nem azt jelenti, hogy szívesen mennék egy nudista strandra, vagy szaladgálnék pucéran a városban. A kérdésén egy másodpercet sem gondolkozom. Szeretek társaságban vadászni, bár természetesen a magányos vadászásnak sem mondok nemet néha napján. Viszont a mai nap nem ilyen, így elindulok felé, majd egy pillanatra megállok mellette és szemeibe pillantok. ~Menjünk!....Aki előbb ér fel azé a legfinomabb falat!~Ahogy befejezem a mondatom már rohanok is fel az említett helyre. Ha megpróbálna leelőzni oldalról erősen meglökném, hogy elveszítse egyensúlyát. Mozdulataimban semmi komolyság nincsen, csak játszadozom vele és remélem ő is benne van, hisz ez a ritka pillantok egyike. Nem szokásom vadászás közben elkezdeni játszadozni, de most jól esik. Már egy jó ideje futhatunk, mikor hirtelen megállok. Valami zajt hallok előröl egy bokor felől és ha jól érzem egy medvécske lehet az. Ketten simán leterítjük, ha nem rontjuk el az egészet. ~Azt hiszem megvan az első zsákmányunk!..Én jobbról, te balról!~Ha tetszik neki a terv akkor el is indulok jobbra halk és óvatos léptekkel. Bízom benne, hogy ez egy könnyű zsákmányszerzés lesz és hamar csillapíthatom éhségemet.
*Néha nem árt tudni, hogy az ember merre jár, de ennyire fent talán az sem meglepő, hogy ha valaki eltéved. Egy olyan lánytól meg pláne nem, aki nem is ismeri és nem is épp önként költözött a sí paradicsom mellé, a város helyett. De ez a nyugi ami itt fent volt, legalábbis ennyire távol a szórakozó és telelő néptől még jól is jött. Egy vékony kabát, egy hosszú ujjú narancssárga felső és egy lila farmer volt rajtam, a már jól megszokott tornacipőmmel együtt. A nyakam köré egy vékony, barna sál volt tekerve és a hajam pedig hátul összefogva. Elég lenge öltözet ilyen időben, de legalább meg volt az első előnye annak, ami lettem. Amivé tettek… egy farkassá. Már az útra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide, de annyira nem zavart, ha baj van, akkor Steven úgy is felhív a másik meg… nos Ő úgy is rám talál még akkor is, ha a világ másik felére szökök. Vajon Én megtalálnám, ha szükségem volna rá? Mármint a farkasomnak… De mindegy is, a kilátó szélén ültem, természetesen kifelé fordulva, lábam a rácsok közé akasztva, hogy ne essek le. De a fülesemből ordított a zene, idegesített, hogy minden apró neszt meghallok és most épp ki akartam zárni a külvilágot. Előre könyökölve olvastam az ölemben lévő könyvet, amit magammal hoztam. Az egyik, amit jelenleg vajmi kevés lelkesedéssel bújtam Nalini Singh - Két világ, két faj első kötette volt. Életemben nem hallottam az írónőről, hisz sosem érdekeltek az ilyesmik. Ha ezt Steven látná, már meghalt volna a nevetéstől. De nincs itt, majd bőven elég lesz, mikor lekéri a számlája tranzakcióit. Eléggé ironikus választás, tekintve, hogy a „Borzongás” ami a könyv címe az épp egy falka és egy másik faj viszonyait taglalja. Úgyan itt párducokon van a fő hangsúly, de hát falka ez is, meg az is. Sok különbség nem lehet benne én meg igyekeztem több belátást nyerni, hogy ne kelljen mindennel Darrenhez fordulnom. Szóval épp ezt olvasgattam nagy száj húzogatva, de alatta ott lapult ám egy értelmes kötet is. Carrétól, a kettős szerepben… De egyelőre csak ezzel a borzalommal voltam elfoglalva. Röhej, hogy mennyire gyomorforgatóan nyálas dolgokat tudnak összehozni. S még csodálkoznak, hogy az ember lánya inkább izgalmasabb regények után néz. Gondolataim közt lepillantottam a mélységbe, melyben semmi élet nem volt. Üres tekintettem csak a semmibe meredt próbálva befogni a látványt és megtalálni annak szépségét, de inkább csak megráztam a fejem, hogy nem akarom megérteni csak azt, amit a falkákról meglehet tudni ebből a vacakból és inkább visszamerültem a zene és a könyv világába. Egy olyan világba, ami teljesen új volt számomra.*
A hozzászólást Ashley McLoyd összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 07, 2013 2:22 pm-kor.
Reggel a következő történt velem: fölkeltem, lezuhanyoztam, fogat mostam, aztán meg visszadőltem az ágyba, mint valami krumpliszsák. Rossz dolog, amikor az ember nem bliccelhet el egy napot arra hivatkozva, hogy ő beteg, mert mire beérne a suliba, lazán átverekszi magát egy TBC-n. Bár igaz, ami igaz, így legalább megspóroltam a krétákat, amiket félbetörve kellett volna zabálnom és a klasszikus „forró a víz és én meg éppen lázas vagyok” című játékot, de hát valamit valamiért. Aztán meg belém hasított a felismerés, hogy éppen szombat van, én meg egy barom vagyok. Na máris egyszerűbbnek bizonyult előmászni a takaró alól. Másodszorra. Na, miután ezzel a kis reggeli rituálégyanús sorral végeztem, összekapartam magam, ledöntöttem a torkomon félliternyi kávét, és rájöttem, hogy nem tudok mit csinálni a szabadnapommal. Így aztán mély letargiába zuhantam. Furcsa érzés, amikor az ember egyszerre utálja az iskolát, és mégsem tud meglenni nélküle. Nem, nem az hiányzik, hogy valaki belenyomja a fejem egy mosdókagylóba, és nem is az, hogy jól megverjenek valahol, valamiért. Inkább az hiányzott, hogy a napomat kitöltse valami. Mivel az internetre nem vagyok – annyira – rákattanva, ezért a szokásos módon szórakoztattam magam. Előbányásztam a Carrie-t a táskámból – ez beletelt jó fél órába, mert a táska meg eltűnt valahol –, és elindultam a terasz felé. Itt aztán bevackoltam magam valahova, és ezredszerre is megfogadtam, hogy elmegyek valakihez könyörögni hétvégi munkáért. Aztán meg belefeledkeztem a telepata lány különös esetébe, és elvesztem a világ számára. Órákon keresztül üldögéltem ott, miközben a világ összes, mazochista ülőpózát kipróbáltam, mikor furcsa hangokat hozott felém a szél. Forgattam a szemem, mert ekkor már a szagot is éreztem. Ismerősnek tűnt, de valahogy idegennek is. Na, azt hiszem ennek jobb, ha utánajárok. Úgyis mindig kell egy áldozati bárány, aki elsőként fordul föl, ha valami baj történik. Ha másnak nem, ennek legalább az én előéletemmel tuti jó leszek. Így aztán fölálltam, és elindultam a kilátó felé. Nem is volt annyira messze, mint eredetileg gondoltam, és egészen élveztem a kis kiruccanást. Ott már-már bántóan hangosnak éreztem a zenét, és a lány, akit megláttam, óvatosságra intett. Még mindig volt valami zavaróan ismerős a szagában, de könyvet olvasott, és ami még fontosabb, nem tűnt túlságosan veszélyesnek. Odamentem hát mellé, és letelepedtem ugyanabban a pózban, amelyikben ő ücsörgött. Megböködtem a vállát, és rávigyorogtam. – Föld hívja Zombi Lányt! – mondtam, utalva a számra, amit hallgatott ő, meg a fél környék is.
*Volt valami hátborzongatóan undorító abban, ahogy a főszereplő eltervezte, hogy miként is jut egy olyan nő közelébe, aki neveltetése jogán valami érzelemmentes dög. De hát az élet nem happyend és mélyen reménykedtem, hogy ez sem lesz az. Bár tény, hogy Lucas elég vonzó jelenés lenne egy normál nő számára, még mázli, hogy engem egyáltalán nem érdekeltek a férfiak. Ahhoz kicsi vagyok és nem mellesleg más terveim vannak az élettel. Ja hopp… azt keresztbe húzták. Mindegy, akkor majd keresek más terveket, amiben a fiúk nem szerepelnek. Észre sem vettem, hogy valaki idejött. A szag… az az ismerős vonás eddig is itt volt és minden igyekezetemmel igyekeztem kizárni, ahogy a hangokat is. Így fel sem tűnt, hogy a közeledtével ez erősödik hisz az enyhe szélnek tudtam be. Már az ötvenedik oldal körül jártam mikor valaki megbökött. Úgy megijedtem, hogy csak ugrottam egyet, és egyik kezemmel megkapaszkodva – és persze a lábaimmal -, a másikkal meg a könyv után kapva tartottam magam a helyemen, még mielőtt a mélységbe zuhantam volna. Zavaromban a felső könyvet, amit épp olvastam, gyorsan eltakartam a Carré könyvel, de a gerincén még így is ott virított a címe az oly titkolt darabnak. A fülesem egyik oldala pedig a hirtelen mozdulattól kipottyant a fülemből.* - A Föld nem, maximum Te, akinek lényegesen kisebb az agyi térfogata, mint a bolygó, tekintve, hogy annyi esze sincs, hogy felfogja, ha megijeszt, akkor innen leesek. Muszáj volt megijesztened? * Csattantattam fel, ahogy ránéztem. De ami furcsa lehetett a másiknak, hogy ingerült szavaim ellenére szürkészöld szemeimben nem talált semmit, csak a mélységet. Se düh, se harag, se félelem egyszerűen nem volt benne semmi. De pár pillanat múlva már le is sütöttem és megingattam a fejem.* - Bocsánat, nem akartam rád förmedni csak… * Hallgattam el egy pillanatra, miközben lesütött tekintetem behunytam és lemondóan felsóhajtottam.* - Mindegy. Nem akartam, nem haragudj. Már megyek is… * Emeltem fel ismét a tekintetem, miközben megdörzsöltem a mellkasom. Ez a dög talált benne valami ismerőst, ami miatt kedve lett volna körbe szaglászni. ~ Jó nem már körbe akarod pisilni, hogy megjelöld a területed. Hülye dög.~ S bizony el is kezdtem vissza mászni, vagyis annak egy furcsa verzióját. Hisz csak egyszerűen felálltam a korlát keskeny részére. Sosem volt bajom az egyensúllyal és azt hiszem a dögömtől kapott reflexeimmel még könnyebb is volt. Onnan pedig egyszerűen csak leugrottam a földre, hogy szavaimnak eleget tegyek.*
Figyelem a reakcióját. Jó, valószínűleg kicsit tényleg túl messzire mentem így hirtelen, csak elfogott az a féle féktelen boldogság, amikor egyik kölyök találkozik a másikkal. Felrémlett előttem egy kép erre, ahogy óriási vigyorral és nevetve üldözzük a teniszlabdákat a parkban, de ki is verem onnan. Már csak az hiányzik, hogy a többiek a suliban ilyesmit lássanak. Azt hiszem sosem vakarnám le magamról. meg aztán farkasok vagyunk mi, nem kutyák, vagy ilyesmik. Bocsánatkérően nézek hát a lányra, és bevetek mindent, amit eddigi, rövid életem során tanultam. – Bocsánat, na – mondom. – Nem volt szándékos. És amúgy is elkaptalak volna, ha leesel, mindketten tudjuk, hogy jobbak a reflexeim, mint a többségnek – vigyorgok tovább, bár nem öntelten, inkább bizalom gerjesztően. nem akarom, hogy megutáljon. Két okból sem, igazából. Egyrészt nagyon szeretném tudni, mit keres a falka területén, miért ennyire ismerős a szaga és úgy mégis, kicsoda ő. Másrészt meg ott a tény, hogy eddig nem sok olyan farkast láttam, aki az én korosztályomba tartozott volna, és ne lett volna az ellenségünkkel. Észreveszem a könyvet is, amit olvasott, de nem teszem szóvá. Mindenki azt olvas, amit akar. és később is lehet piszkálni ezzel, ha éppen nem akarja leordítani a fejem. – Hé, semmi gond, teljesen jogosan tetted. És… Várj, ne menj sehová! – mondom, aztán átkozom kicsit magamat meg az ostobaságom. Aztán leugrik mellém, én meg mozdulok utána. Csak az utolsó pillanatban nem ragadom meg a karját. Inkább megyek utána, mint valami pincsi, és nem törődök az emberi méltóságommal. Azt suliban úgyis kinevelték belőlem a szünetekben. – Figyelj, tényleg sajnálom. Hülye voltam, ostoba voltam. Mit szólsz, adsz még nekem egy esélyt, vagy kopjak le? – kérdezem, és a kezem nyújtom felé. Oké, tudom, lányokkal nem fogunk kezet, de ez amolyan különleges eset. Régen akadtak már ki rám ennyire, és nem akartam, hogy egy másik farkas ennyire gyorsan megutáljon. Főleg egy kölyök, hiszen érzem, hogy az. Még emlékszem, mennyire meg voltam zavarodva én az elején. Még túlságosan kicsi voltam, hogy felfogjam, mi történik, csak azt tudtam, hogy már van bennem valami más is. És az a valami elég nehezen működik együtt velem. – Egyébként Sam vagyok, Sam Darrowney. És bocsáss meg nekem, csak nem nagyon találkoztam hozzám hasonló korúval, aki osztozna a mi kis… problémánkon. Hátha van a közelben valaki, akinek nem kellene hallania. Sosem lehet tudni, ezt már régen megtanultam. Mindenesetre a kezem még mindig nyújtom felé, és csak várom, hogy belecsapjon. Nagyon hasonlít Jasminra, és ez kicsit el is szomorít. Úja eszembe jut ugyanis a lány, és hogy vele mi lett.
*Igen, tudtam. De bárcsak ne tudtam volna, ez egy olyan információ volt, amire soha nem lettem volna kíváncsi. Legalábbis nem olyan formában, hogy a sajátbőrömön kell megtapasztalnom. Vagy ha mégis, akkor azt is csak azért mert épp egy veszett dögöt kell leállítanom. Így erre nem is válaszoltam, ám szavaira sem álltam meg, de nem is kezdtem el rohanni még akkor sem mikor követni kezdett. Ha felbosszant legfeljebb lesz egy utam Darrenhez, csináljon épp akármit. A parancs hallatán csak felmordultam de nem néztem a srácra.* - Mért ne mennék? * Tettem fel a kérdést, miközben továbbra is csak hallattam előre, de az igazság az volt, hogy azt sem tudtam, hogy épp merre megyek, vagy épp miért menekülök a srác elől. Ahogy ez megfogalmazódott bennem megtorpantam és csak egyszerűen ott ahol voltam leültem a hóba. Nem, sosem fogok menekülni… Eddig sem tettem és nem most fogom elkezdeni. Csak némán a földet bámulva hallgatom a srác szavait. Csak megunja, ha nem válaszolok. DE nem, csak beszélt és beszélt és beszélt. Ezért hagytam otthon a négy falat? Összevont szemöldökkel tekintettem fel rá és így a kezére is.* - Ash, Ashley McLoyd… * Mutatkoztam be, de továbbra is a könyököm támasztottam a térdemnél. Nem voltam pacsizós kedvemben és pláne nem akartam semmilyen kapcsolatot más farkasokkal, csak Darrennel és azokkal, akik vele járnak. - Kis? Enyhén fogalmaztál… De minek köszönhetem ezt a kitüntető figyelmet, hogy koslatsz utánam? Az, hogy veled egykorú vagyok, még nem azt jelenti, hogy kíváncsi vagyok rád. Mondjuk, ami azt illeti senki másra sem. * Néztem a szemeibe ha leült velem szembe, ha nem, akkor csak a földet bámultam. Nem fogom én kitekerni a nyakam, hogy felnézzek rá.*
Végül hagyom a kezemet leesni, és az arcomat is elönti egy kis pír. Hát, szép megaláztatást kaptam, az egyszer biztos. Azonban már kezdek hozzászokni, hogy az ilyesmi nem töri le annyira a lelkesedésem, mint tette pár évvel korábban. Persze, ami azt illeti, már kezdek hozzászokni, és nehéz eldöntenem, hogy ez jó, vagy éppenséggel rossz. Vajon van olyan lehetőség, hogy mindkettő? – Mert én nem voltam ellenséges, és csak beszélgetni szeretnék? – kérdeztem csöndesen. Közben megyek utána, másfél lépéssel lemaradva, és igyekeztem nem illetlen helyekre nézni, mert azért tuti, hogy letépné a fejemet. Egyébként is kezdtem kifutni az örökös optimizmusomból. A Carrie még mindig ott volt a kezemben, bár nem tudom, miért nem ejtettem le eddig. – Nem mintha én jöttem volna egy falkának a területére, miközben még életemben nem láttalak! Nem gondolod, hogy legalább valamiféle magyarázatot adhatnál? Erre leült a hóba. Megtorpantam, és felvontam a szemöldökömet, úgy néztem rá. Na ezt meg mégis miért csinálta. Azonban én sem vagyok rest, csak a kezemet nyújtottam felé. Ha akarja, elfogadja és talpra rántom. Ha nem… Na, azt majd kitaláljuk később. Egyelőre ússzuk meg ezt a kis kalandot élve, oké? Már anélkül, hogy egy dühös kislány letépné a fejem a helyéről, és focilabdának használná. Már túlságosan hozzászoktam, hogy a többiek ezt csinálják velem. – Örvendek, Ashley – mondom, és még egészen barátságos a hangom. Na, most már legalább a nevét tudom, ez is valami. Amikor beszél leülök mellé, de azért tisztes távolságra. Még jó, hogy nem fázhatunk fel, mert a hóban ücsörgés nem a legegészségesebb dolog. Na, mondjuk az egészségem jobban kell féltenem az ő haragjától, mint a megfázástól. – Igazad van, nem kis dolog. De majd hozzászoksz. Mondjuk én könnyen beszélek, ezzel a kiszámíthatatlan döggel nőttem fel. – Azért koslatok utánad, mert nem szeretek rosszban lenni az emberekkel. felesleges feszültséget szül, a feszültség meg… – megvonom a vállam. Mi is igazából? Ó, hát persze! – Nem éppen a legjobb a körülöttem élők egészségének. Mármint a többi farkast nem igazán érdekli, ők legfeljebb megnevelnek kicsit, és visszakényszerítenek emberi formába. Csak emberek között nem igazán jó dolog. Na, tessék, ezt is kimondtam. És akkor most gondolkodjunk el azon, hogy miért is nyílunk meg ennyire könnyedén valakinek, akit nem ismerünk, és úgy viselkedik velünk, mint egy felmosóronggyal. Remek, lehet, írhatnék erről egy könyvet! Elvégre ez az életem története. – Egyébként ne aggódj, az antiszoc magatartás a kis döggel jár. Előbb vagy utóbb lekopik – vigyorgok rá barátságosan.
*Szavaira első körben megvontam a vállaimat, ezzel egyúttal igazat is adva neki, hisz valóban nem Ő volt ellenséges, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy parancsolgasson vagy épp bármit is megszabjon nekem. Na de ezeket a szavakat elűzi az, amit utána mond. A kéznyújtására csak megingattam a fejem, hogy eszemben sincs felállni.* - Még ha igazad is van és valóban egy falka területén vagyok, még akkor sem tartozom elszámolással. Pláne nem egy hozzám hasonló kölyöknek. Ha valakinek csípi a szemét a jelenlétem az majd jön és közli és ha épp abba a kategóriába tartozik, akiknek épp magyarázattal tartozom megteszem. De addig az Én dolgom, hogy hol vagyok, és mit csinálok. * Néztem rá határozottan. Meg még mit nem, majd itt magyarázkodni fogok, mert farkas lettem. Na azt már nem. Majd Steven vagy Darren számon kéri rajtam, hogy hol voltam, ha annyira akarják. Bezzeg, ha ember lennék, a kutyát se érdekelné, hogy itt vagyok vagy épp máshol. Nesze neked diszkrimináció… Keserű gondolataim kiültek az arcomra is egy szájhúzás kíséretében, de igyekeztem úgy fordulni, hogy ne szúrja ki. Nem akartam Én megbántani, csak mindössze nem tartottam rá igényt. Szavaira megforgattam a szemeimet elég látványosan.* - Figyelj Sam, nem érdekel, hogy ki és mit nevel vagy épp milyen, ha az emberek közelében vagy. Darren megtanít mindenre és ezzel le van tudva a részemről. Nem fogok sem veled, sem mással jó pofizni, azért mert ez elvárt Tőlem. Ergo nem is tudok senkivel sem rosszban lenni. Amíg az a valaki nem mászik a nyakamra vagy nem erőlteti rám az akaratát… * Villantak meg a szemeim, nem enyhén utalva arra, hogy a srác bizony épp nem csinál mást, csak erőlteti magát. Sosem szerettem a levakarhatatlan embereket, bár eddig azt hittem, hogy csak a lányok ilyenek. Mikor az ember vagyis inkább a farkas undoromra tér ki szemeimben megvillan a fájdalom de csak akkor veszi észre a másik ha szemfüles, hisz nyomban le is sütöm.* - Ez nem fog… * Motyogtam halkan, hisz egyáltalán nem a farkasom volt az oka. Oké, az is közrejátszik, de inkább a szüleim halála az, ami miatt ilyen lettem. Nem akarok senkivel beszélni, társalogni csak Stevennel. No meg Darrennel, de vele muszáj. Felhúztam a lábaim és átkaroltam őket, ahogy éreztem, hogy a kis dög ficánkolni kezd bennem. Játszani akart… kár, hogy nem osztottam a véleményét.* - Felhúznád azt a mentális micsodádat? Én még nem tudom, de nem akarom kiengedni ezt a dögöt, de valami ismerőset talált rajtad és játszhatnékja van.* Kértem halkan, hisz eszembe sem volt jelenleg engedni neki. Nem akartam körbe-körbe szaladgálni az erdőben egymás farkát kergetve. Hülye dög, azonban csak most vettem észre, hogy egy könyv van a srácnál és már kaptam is érte. Ismerős volt a borítása.* - Mit olvasol? * Kérdeztem hirtelen témát váltva, de túl sok lelkesedést nem láthatott rajtam, pedig az egyik kedvenc íróm könyvét szorongatta.*
– Nem is azt kértem, hogy számolj el – mondtam, és forgattam a szemem. Már tudhattam volna, hogy nem lesz egyszerű dolgom, de nem akartam feladni innentől kezdve. Legalább már megállt! Aztán leült, egyenesen a hóba. nem baj, legalább tudunk társalogni egymással, mint két, kulturált emberi lény. Egy kis tartozékkal. – Azt kérdeztem, miért vagy itt. Nem volt benne semmi felelősségre vonás. Igazából csodálom a bátorságodat, tudod. ha így bemasíroztál volna a Hotelbe, akkor valószínűleg darabokra tépnek, mielőtt elérnéd a lépcsőt. Ha van ott. Egyébként már nem vagyok kölyök. Megráztam a fejem. Néha egyszerűbb lenne elmennem a hotel mellett, amikor a városban vagyok, de inkább kerülőutat választok, mert jobb kikerülni. Ki tudja, lehet szétkapnának, ha odamerészkednék. Amióta magam mögött hagytam a kölyökéveket már jobb vigyázni, és néha félni, mint megijedni. Tőlük sokkal rosszabbat is kaphatnék, mint amit kaptam a suliban. – Azért ne vegyél mérget erre – mondom csöndesen. – Az emberek a legvédtelenebbek ellenünk. Még egy kölyök is óriási pusztítást tudna végezni köztük. Nem akarattal, persze, de egy kölyök ritkán tesz akarattal bármit is. Nehéz még kontrollálni a farkast. Nézz rám! – nevetek fel keserűen. – Tizenhat éve élek együtt ezzel a szörnyeteggel, de még mindig alig tudom visszafogni az agresszív oldalát. Darren említésére elvigyorodok. Tudtam, hogy ismerős a szaga valahonnan! Darren Northlake kölyke lenne? Hmm, erről a fejleményről még nem hallottam, de minden bizonnyal megvolt a maga oka, miért harapta be. Bár, ha akar is így szájalt, akkor lehet, hogy csak a hecc kedvéért. Na jó, nem szabad szemétnek lennünk. – Nem várja el senki. Legkevésbé én – mondom – Csak gondoltam jó lenne beszélgetni valakivel, aki korban közelebb áll hozzád, és átment mindazon, amin te mész át most. Sokat segíthetnek ám a társak. Ezért járunk falkában. Nem erőltetek rád semmit, csak segítséget ajánlok. És kérlek, ne vesd el azonnal! Fontold meg, kérlek. Amikor kéri, felhúzom a pajzsom, bár nem hiszem, hogy sokat segítene. A benne lévő kölyök úgyis érezni fogja a jelenlétemet, ha nem tud az elmém közelébe férkőzni. De engedek a kérésének, és elreteszelem a tudatomat. Ártani nem árthat. Elgondolkodva figyelem közben, és a másik szavain töprengek. Aztán a könyv felé kap, és én előrébb csúsztatom, hogy elérje. – King – mondom. Mosolygok, mert imádok a könyvekről beszélgetni. nem mintha zavarna a témaváltás, minél közelebb kerülünk a puskaporos hordótól, annál jobb. – Marha jó könyv, egyébként. Még a korai szakaszából. Tudod, amikor még elemibb volt, mint manapság.
*Kész, nekem végem. Ez a kölyök fog a pokolba kergetni. Pedig aztán semmi bajom nem volt a fiúkkal, amíg csak beszélgetni akartak velem. De hogy valaki ennyire buta… vagyis inkább kitartó, lassan már irigylésre méltó. De csak lassan…* - Oké, utána remélem, békén hagysz. Elegem volt az otthon ücsörgéséből és elindultam az ismeretlenbe, hogy végre legyen egy kis nyugtom a konvektorok bugása nélkül. Darren ismerős szaga ide vezetett, de leküzdöttem a bennem lévő dögöt és csak eddig jöttem és nem mentem megkeresni. Elégedet vagy? *Kérdeztem még mindig dühösen, de legalább válaszoltam, még ha el is titkoltam, hogy épp nem tudom, hogy merről is jöttem vagy merre kéne haza mennem. De ezt majd megoldják a nagyok, ha meg nem majd megyek szag után. A gond az, hogy az maximum tényleg Darrenhez vezetne el és nem biztos, hogy szívesen látna. ~Jó, jó, tudom… téged szívesen lát. De rólam van szó és nem rólad, szóval ne háborogj.~* - Milyen Hotel? * Kaptam fel a tekintetem és most először lehetett benne észrevenni valami olyat, ami sosem ígért semmi jót. * - Attól még számomra ugyan olyan érdektelen maradsz. * Vontam meg a vállaim. Hisz azért abban kételkedtem, hogy Sam idősebb Darrennél és Ő lenne, a feletesse.* - Én nem teszek olyat amit nem akarok… még miatta sem. * Szorítottam össze a fogam és épp nem hazudtam, csak nagyon erősen meg voltam győződve erről, olyannyira, hogy még Én magam is elhittem. S bosszantott, hogy a másik egy gyenge kölyöknek tart. A következő szaavira meg már meg is enyhült az arcom. Rosszabb voltam mint az időjárás.* - Ha nem tűnt fel nem vagyok falka tag. Még. De ha az is leszek, nekem ott van Steven. Bár már vén Róka, de még a nem létező nemi életem is vele beszélném meg és nem egy korombeli farkassal. Elvégre mikor az első menstruációm volt sem akadt ki, pedig Ő volt kéznél, mert anyu épp dolgozott. * S most láthatta az első mosolyt az arcomon. Steven nem akadt ki ugyan, de látszott az arcán, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel hírtelen csak feltúrta anyu fürdőjét tampon után és mikor nem talált kétségbe esve rohant a boltba. Mondjuk jól tartotta magát… Apu sírva fakadt mikor megtudta, hogy a lánya már nővé lett. Na de az emlék hatására a mosolyom hamar le is olvad és a szavaim is eljutnak a tudatomig, s hozzám képest a pipacs fehérnek minősült. Lesütöttem a szemeim égő arccal, hogy épp mit is mondtam el egy vadidegennek. Azt hiszem ez a kellemetlenség még azt is eltakarta, hogy mennyire hiányoznak a szüleim. De ahogy az a valami már nem cseszteti a farkasom ennyire csak nyüszítve kaparni kezd. Mintha a játékát vettem volna el. Megfogok bolondulni. * - Oké… ez sem tetszik neki. ’Aszem lassan dilidokihoz kell mennem. * Túrtam a hajam, ami érdekesen mutatott tekintve, hogy össze volt fogva. De ez csak ösztönös mozdulat volt és mivel nem sikerült csak kihúztam a gumit, hogy előre omoljon, miközben beletúrnak az ujjaim. Mikor a könyvet elveszem csak a fülem mögé tűröm, és egy szájhúzással veszem tudomásul, hogy mellé lőttem és vissza is nyújtom neki.* - Nem, nem tudom. Nem olvastam még ilyen könyvet és azt hiszem nem is akarom. Csak a „Carrie”-t láttam és azt hittem, hogy író nevének egy részletét szúrtam ki, amit Én szoktam olvasni. *S bizony megmutattam neki a kémeskönyvet, hogy értse is, miért volt a félreértés. Amin szép nagy betűkkel szerepelt az író neve.*
– Tessék, csak nem volt olyan nehéz, igaz? – mosolyogtam rá. Örültem, hogy legalább ennyit sikerült kihúznom belőle, bár sajnos ez is sokáig tartott. Mi súgja azt, hogy ez nem a leggyönyörűbb barátság kezdete, amiben életemben részem lehet? Bár, ki tudja. Lehet, hogy még tartogat meglepetéseket a nap. Még a végén leiszom magam. Na, az meglepetés lenne. A Hoteles szövegemre egyből felkapja a fejét, én meg látom, hogy valami nagyon rosszat mondtam. Bár, azt hiszem neki tetszik, de ha ez Darren fülébe jut, akkor elég csúnyán ki fogok kapni. Próbálom hát menteni a menthetőt. – A Hotel olyan, mint Mordor. Vagy az az árnyékos rész az Oroszlánkirályban. Nem megyünk oda, ha a fejünket a nyakunkon akarjuk tartani. A következő szavai elég durván mellbe vágnak, de valahogy megoldom, hogy ne kapjam fel a vizet, és ne is tűnjek egy megbántott kislánynak. valahol mélyen hiszem, hogy nincsenek értéktelen emberek. Jó, azok a pöcsök, akik a suliban a sloziba nyomják az ember fejét, azok tényleg nem a legbarátságosabbak, de ezen felül tényleg próbálok tisztelni mindent és mindenkit. Még a matektanáromat is. Ezért inkább elmegyek emellett minden szó nélkül, és nem hagyom, hogy lássa, mennyire elemembe vágott a szavaival. – Akkor ne tegyél. Fölállok és elmegyek. Viszont ha a falkával is így viselkedsz, ne számíts sok jóra. Nem mi vagyunk a szerető család mintapéldája, de azért törődünk egymással. Gondolom ő is csak azért ilyen, mert még meg kell barátkoznia a farkasléttel, meg a traumával, hogy mi is történt vele, de komolyan mondom, ennél még én is jobban kezeltem, és akkor még kétéves sem voltam. A következő szavaira viszont én is lesütöm a szemem, és talán még jobban elpirulok, mint ő. Na, na valami, akkor ez váratlan volt. Nem bírom ki apró, szégyenlős vigyor nélkül. Nem szoktam hozzá, hogy az emberek ilyesmit említsenek nekem, pedig a baráti körömben túlnyomó többségben vannak a lányok. Na sebaj. – Ó, azzal szolgálhatunk ott fent – mosolyogtam rá. – És ha akarod leengedem a pajzsom, akkor talán kicsit jobb lesz. Átveszem tőle a könyvet, és megnézegetem magamnak. Nem ismerem az írót, a stílus teljesen idegen, de nem is akkora baj az. Nem vagyok annyira oda a kémtörténetekért. Jó, persze James Bond még nekem is amolyan példaképként állt egy évtizedig, de én valahogy jobban megtaláltam a számításaimat a horrornál. – Miről szól? – kérdezem. Nos, ha másról nem, a könyvekről elbeszélgethetünk, az legalább kevésbé veszélyes téma.
- Nem, nem volt nehéz csak szimplán nem akartam válaszolni. * Vázoltam fel, hogy miért is nem válaszoltam elsőre. S most sem épp azért tettem, mert megjött a kedvem, hanem mert reménykedtem, hogy békén hagy utána. De ez már hiú ábránd csupán, valamiért levakarhatatlan. Kíváncsian hallgattam a beszámolóját a Hotelről, de hát nem erre számítottam.* - Nem nézek mesét már régóta… de erre még emlékszem. De engem nem zavar, elvégre valahol enni is kell néha, ha már Steven nem tud főzni. * Vontam meg a vállaimat és különben is, ha kell egyedül, de elmegyek oda. Néha fel kell mérni a terepet, hogy mi is a helyzet. Feltéve, ha Steven elenged. Mert hát engedély nélkül nem nagyon mászkálok, de úgy is elfog. Na mindegy, pláne, hogy a következő szavai bár semmi él nincs bennük még is azokon a gyenge idegeimen táncolnak. Mérgesen fújtatok egyet, mint egy veszett bika és már felelek is.* - Nézd Samy… nem akartam ezt az egészet és azért mert a farkasomnak nincs más választása nekem még van. Nem várok el semmit és senkitől nem számítok semmi jóra. Nekem most az lenne a dolgom, hogy Stevennel edzek, hogy jó őrző legyen belőlem. Erre itt ülök a semmi közepén farkasként egy farkassal, a szerető családom meg meghalt és ez mind alig pár napja történt. Szóval teszek magasról a farkasosdira meg a falkára is. Nem akarok sem még egy felügyelő szemet, sem másik családot. *Keltem ki magamból már-már majdnem hisztérikusan, de csak nyeltem egyet és bőszen dörzsölgetni kezdtem a mellkasom. ~ Nem megyünk… és te sem mész. Maradsz a helyeden. Majd ha már nagyon muszáj, akkor oda megyünk hozzá. De addig is nyughass.~ Mélyeket lélegezve igyekeztem lenyugtatni magam és a dögöm is. Nem lehetek ennyire érzékeny mindenre… ez… nem normális. Hát ha láttam volna Sam vigyorát már tuti, hogy képen töröltem volna csak úgy a móka kedvéért, de jelenleg csak a havat stíröltem remélve, hogy ha nézem, akkor átragad a hideg és nem fog lángolni az arcom. Hiába. De legalább nem tett semmi megjegyzést, ami azért egy jó pont. De arra, hogy van dili dokijuk csak hevesen megráztam a fejem.* - Nem, nem. Nem akarok oda menni és addig jó míg Stev vagy Darren nem kezdi l erőltetni. *Na igen, nem minden szükségletemet elégítettem ki, elvégre már 16 éves vagyok és még csak nem is érdekelt a… szóval soha nem akartam síró babára ébredni. Így dilidokihoz sem fogok menni.* - Nem tudom, mi lenne a jó… * Vontam meg a vállaim és kivételesen kihagytam azt a részletet, hogy akkor lenne a legjobb, ha nem lenne a farkasom. De hát ezen már nem lehet változtatni. A kérdésére megvontam a vállam, de azért amit tudtam, azt elmondtam.* - Az izraeli és Palesztin terror szervezet lebuktatásáról. Egy színésznő mind a két helyre beépül és vigyáznia kell magára, mert ha lebukik, akkor megölik. Tele van fegyverekkel, halállal, cselszövésekkel, csapdákkal, titkos akciókkal… De készült róla film is, ha gondolod, megnézhetjük. * Vontam meg a vállaimat, addig is legalább csendben van és Én sem vagyok egyedül. Mellesleg talán életem két férfije még örülni is fog neki, hogy társaságba mozgok, még ha csak egy filmről is van szó.*
Úgy határoztam, hogy hagyom az utolsó mondatát. Ezt a témát már tényleg nem volt értelme tovább erőszakolni. Amúgy is kezdtem hülyén érezni magam, amiért így rátukmáltam magam a lányra. Na, Sammie, ez a baj, ha előbb cselekszel, de a gondolkodással vársz. Most fölállni és elmenni fura lenne. Meg kínos is. Remek, azért a pubertás hagyott rajtam nyomot, ennek örülök. Viszont azt, amit a Hotelről mond, már nem szeretem annyira. Félig azt sem tudom mit csinálok, amikor felé nyúlok, és megragadom a karját. A szemébe nézek, de a szorításomban nincs komolyabb erő. – Könyörgöm, ne menj oda! Nem érted, hogy itt egy háború zajlik? te meg egyenesen besétálnál az ellenség földjére? – kérdeztem. Azután elkezdtem lenyugodni, és vissza is húzódtam tőle. Lesütöttem a szemem, és nem néztem rá. – Nem ölnének meg, persze. Kölyköt ölni nem dicsőség. De annak alapján, amit én az Alfájukról hallottam, lazán felhasználnának valamilyen módon Darren ellen. És a falka ellen. Aztán ő kezd beszélni, én pedig elképedve hallgatom. Még annyi erőt sem veszek magamon közben, hogy becsukjam a számat, vagy valami. Csak nézem, nézem, és egyből értelmet nyer minden. Fülig vörösödök, mert egyre nagyobb baromnak és szemétnek érzem magam. Persze korábban nem tudtam, mi a helyzet, de most… Vajon visszamenőlegesen is lehet valaki köcsög? – Én… Annyira sajnálom, Ashley. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett, vagy hogy mit érezhetsz. És most egy baromnak érzem magam – mondom, és szégyenemben még a szememet is lesütöm. Bár valamilyen szinten át tudom érezni. Bár az én szüleim élnek, remélem sosem látom őket többé. Vagy el tudok menekülni előlük, elég messzire ahhoz, hogy sose leljenek meg újra, ha mégis bekövetkezne. Sosem bocsátom majd meg nekik, hogy mit tettes Jamsinnal. Ahogy magamnak sem, amit akkor éreztem, pontosabban, amit a bestia érzett. És pontosan ezért nem fogom sosem kontroll nélkül szabadjára engedni. Magyarul lehet, meg kellene fontolnom a magántanulói életmódot. – Szóval… Ha akarod, már itt sem vagyok. Lekopok. De ha adsz egy esélyt, bebizonyítom, hogy nem vagyok akkora barom, mint amekkorának tűnök. Tényleg sajnálom, és ezt valószínűleg érezte a hangomon is. Nem akartam megbántani, soha nem állt a szándékomban, ahogyan az sem, hogy beleártsam magam a családjának ügyébe. A következő szavaira nem is reagálok, csak hallgatólagosan beleegyezek. Én leszek az utolsó, aki ezek után felráncigálja hozzánk. Viszont a könyvismertetőt már érdeklődve hallgatom, és amikor felveti a közös filmezés lehetőségét, egészen megörülök. Nocsak, talán mégsem veszett fejsze nyele ez a helyzet. – Nagyon szívesen nézném meg veled. És ha egyszer kölcsön adnád, szívesen el is olvasnám – mondom, és egy kicsi boldogság talán a hangomba is költözik. Nem merem felvetni, hogy hol nézzük meg, mert nem akarok pofátlannak tűnni, de ezek után meghívni sem igazán merem.
*Mikor megragadja a karom érzem, hogy a látásom élesebb lesz és még csak nem is csináltam semmit.* - Eressz el! * Kiabáltam rá, ám nem csak a sárgás szemeim tűntek fel, hanem az a dög hangja is, vagyis inkább kelletlen morgása tűnt fel a szavaimban. S még be sem fejeztem, már löketem is el magamtól a fiút. ~ Nem… nem… nem… nem jöhetsz ki… mert nem mész utána vissza… sicc!~ Testem megfeszítve igyekeztem minden lehetséges dolgot elkerülni és bár nem éreztem, hogy mekkorát lökök szegény srácon így a dögömmel megfűszerezve, de reméltem, hogy nem csinál semmi baromságot. S bár Én szívesen megsütném Darren fejét és vacsorának tálalnám, de van egy kis gond. Egyrészt nem tudok sütni, másrészt ez a farkasomból csak dühöt váltott ki az ismeretlen alfa iránt. Hát na… kettőnk közül valakinek szeretnie is kell Darrent és a bennem lévő méltatlankodás elég arra, hogy letegyek erről az ebédről. Egyenlőre. * - Jó, nem megyek. Még. Ha a balgaság virágot hajtana én botanikus kert lennék. Szóval ez nem jelenti azt, hogy később sem megyek. De jobb lesz, ha vigyázol arra, hogy mit csinálsz, mert a végén még Te leszel az első vacsorám. * Utaltam a kezeire, amik ügye nem fogtak, már de ettől függetlenül én nem tenném még egyszer. Önkritikám meg mindig is volt, és aki ismert az valóban tudta, hogy néha, na jó… elég sűrűn, de képes vagyok hülyeséget csinálni. A szabadkozására csak határozottan néztem a szemébe, ha épp azt nem sütötte volna le.* - A sajnálatodat tartsd meg magadnak. Különben meg, ha nyugtat a tudat, akkor nem csak annak érzed magad, hanem az is vagy. De nem akarom, hogy elmenj. Nem számít, hogyan nézzük, az élet furcsa. Te meg már csak hab vagy a tortán, a habot meg szeretem. * Na igen, már csak a mosoly kellett volna és akkor még Sam meg is értette volna, hogy ép ezt nem negatívkritikának szántam, sőt… de valahogy a mosoly az nem ment az utóbbi napokban és ha megpróbáltam is csak egy szájhúzás lett volna belőle. Az meg most csak rontott volna a helyzeten, szóval inkább hagytam. Arra, hogy megnézi velem a filmet Steven jutott eszembe, akinek nem is hagytam üzenetet, hogy hol vagyok. Bár magam sem tudtam, hogy hol vagyok.* - Tessék… * Nyújtottam felé a könyvet, amiben vélhetőleg nem felejtettem benne semmit. Tekintve, hogy ezt most vettem és még csak ki sem nyitottam, mert a másikkal voltam elfoglalva. De egyszer már olvastam…* - Vigyázz rá, és akkor felőlem mehetünk is, ha itt a semmi közepén létezik olyan, hogy net. * Álltam fel az átázott nadrágomat lesöpörtem, ami csak reflex volt miközben magamhoz szorítottam a másik példányt.* - De megmondanád, hogy hol vagyunk. Vagyis mivel nálad nézzük a filmet, így annak a helyét? Stevennek nem szóltam és gőzöm sincs hol vagyok. S bocs, hogy hozzád megyünk, de nem ismerlek így nem viszlek haza. Még a végén szexuális felvilágosítást kapnánk Tőle, így gyorsan instant a védekezésről meg ilyen baromságokról. 65%-ra tuti. Persze mondhatnám, hogy 67 nade, akkor... uhh nézzétek, krumplibogár! *Hogy hírtelen mért váltottam többes számba és, hogy mit keresne a hóban egy ilyen bogár arról gőzöm sem volt. Bár ha úgy veszem Sam felért hat ökörnek is, az pedig már indokolja, de ennyire gonosz nem vagyok. De csak kikerekedet szemekkel néztem az előttem csúszó-mászó kis férget. Erről pedig hirtelen az az idióta Tom Ridller vagy ki a fene jutott eszembe, aki ezt az egészet okozta. Igen, Ő pontosan ilyen féreg, csak annak még annyi becsülete sincs, mint ennek itt előttem.*
Visszahúzódok, amikor mondja, hogy eresszem el, de még így is megérzem az erejét, ahogyan hátralök. Hát igen, lehet, hogy ez nem volt a legzseniálisabb ötletem. Magamban azért imádkozom, hogy ne változzon át itt előttem, mert akkor semmit sem tudok tenni azon kívül, hogy féken tartom, amíg az erősítés meg nem érkezik. Remek, olyan lenne az egész, mintha kisgyerekeket a homokozóból egyenesen az arénába küldenénk, a kislapáttal a kezükben. Érdekes kép, mi? Jó, lennének tűhegyes fogaink, meg karmaink, de valahogy akkor is ez az érzés kerít a hatalmába. Viszont a következő szavai már apró mosolyt csalnak az arcomra. – Nos, akkor már legalább két becenevet tudnék rád aggatni – mondtam, és csak magamban vettem számba őket. Zombilány, és Virágszál. Találni kéne valami morcosat is, az jobban leírná. Na jó, most például szemét vagyok, és ez nagyon nem áll jól. Aztán az utolsó megjegyzésére elvigyorodok. – Na, azt megnézném. Azért ne felejtsd el, hogy a farkasunk között van egy kis különbség. Cirka tizenhat évnyi. – Ó, szóval most már szeretsz? – kérdezem, és kedvességből húzom kicsit. Legrosszabb esetben itt hagy, de egész egyszerűen nem tudok elmenni az érzelembeli váltásai mellett. Mondjuk legalább azt is leszögezi, hogy hülye vagyok. Mintha alapvetően nem tudnám, hogy valahol elhagytam egy kerekemet. Igaz, máshogy túlélni sem nagyon lehetne kisfarkasként az életet, szóval még talán indokolt is. Ha meg nem… Hozzáadhatok még egy tételt a hosszú, mentális problémáimról szóló listához. Egyszer tényleg el kell majd beszélgetnem Dr. Howarddal ezekről a dolgokról. Hátha ki tudunk gyomlálni néhányat közülük. Átveszem tőle a könyvet, és abba a kezembe fogom, amelyben a Carrie is van. Mindent ki kell próbálni egyszer, és úgy tűnik, most jött el az idő a kémregényekre. Nem mondom, hogy életem legszebb pillanata lesz, de hátha még tetszeni is fognak. Fene tudja előre, James Bondot is bírtam valamennyire. – Ja, hogy most gondoltad? – kérdeztem. Arcomra kiül egyfajta kétségbeesés, ugyanis a szobám egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahová vendég – hát még nőnemű vendég! – érkezhetne. Az egész úgy néz ki, mint egy rosszabb kupleráj a legforgalmasabb napon, és valószínűleg meg sem találnám a laptopom abban a koszhalmazban. Nem éppen a legjobb bemutatkozás egy lánynak. – Hát, csak a Farkaslakba tudnánk menni, és eddig elég keményen kifejtetted, hogy oda nem akarsz… De ha mindenképpen most szeretnél filmezni, akkor oké. A krumplibogaras megjegyzésre megállok, és lenézek. Tényleg furcsa ott az a dög, de hát istenem. Ez egy erdő, hozzá lehet szokni ahhoz, hogy bogarakat lát az ember. Gyorsan előrelépek és eltaposom, és remélem, nem zavarja. Nem vagyok túl jóban a bogarakkal.
*Összevont szemöldökkel néztem a másikra és vártam, hogy kifejtse a beceneveket, amiért már így láthatatlanban sem voltam. Nem szerettem Őket és egyébként is nagyin ritka volt, hogy a keresztnevem rövidítésén kívül bármilyen nevet is rám aggattak. De inkább nem jegyeztem meg, hogy azokra várok és a következő szavaira figyeltem.* - Ühhüm… s pont ennyi időd volt meg tanulni kordában tartani, hogy ne bánts. De mint felhívtad a figyelmem, nekem nem. S mind a kétszer mikor ki akart bújni Darren visszatessékelte. Szerinted mennyire morcos és agresszív mostanra? * Ami azt illeti Én nem is akartam tudni, már ez nélkül a dög nélkül is elég harcias voltam, ha valaki kiborította a bilit. Bár Darren azt mondta, hogy akkor kettőnk közül még mindig Én vagyok a harciasabb. De ez majd kiderül, ha más nem az első órán. Meg különben is mióta állok le egy „ki tud messzebbre pisilni” beszélgetésre? S pont egy fiúval??? Na jó, ezt meghagyom Stevennek meg Darrennek. Ők amúgy is jobban csinálták az orvosiban.* - Hát persze Sam. Nem ismersz, így nem tudhatod, hogy minden álmom egy olyan fiú volt, mint Te. Megmernék esküdni rá, hogy ez a sors keze, hogy mi végre egymásra találjunk és boldogan éljünk míg meg nem halunk. Néhány farkas kölyköt hátrahagyva magunk után. * Arcomról nem olvashatott le semmit, de a hangom elég beszédes volt, hisz ha az irónia folyni tudna én lettem volna jelenleg a csap. Arról nem is beszélve, hogy már a gondolattól is kirázott a hideg. Ez nekem túl ööö… nem az ami nekem bejönne. De azt hiszem, hogy olyan fiúval még nem is találkoztam Steven nagy szerencséjére, és ha a szerencséje itt is kitart, akkor nem mostanság fog fájni a feje. Még az után sem lesz gondja ezzel mikor már 70 éves leszek. A kérdésére azonban a szemeim forgattam.* - Mért mit gondoltál? Hogy majd randit beszélünk meg, és majd akkor megnézzük? Addig meg itt üldögélünk és nézzük egymást? Különben meg azt mondtam, hogy nem érdekel a falka… azt nem, hogy nem megyek oda. Amúgy is muszáj leszek legkésőbb Hétfőn, ha Darren nem jelenti be, hogy már holnap vár. Szóval legalább az utat tudni fogom. *Az utolsó mondatára már nem válaszoltam, csak elővadásztam a kölcsön telefont amit Steven adott míg nem megyünk Jennyvel vásárolni. De jó lesz nekünk. Na mindegy, inkább megírom az üzenetet. „Hali! A Farkaslakba megyek Sammel. Nem kell aggódni, nem egy James Bond a srác. Majd hátsón rúgom, hogy kísérjen haza. Amúgy is eltévedtem már. Puszi Ash. Ui.: Szezámmagos csirkét kérek vacsira.” - Nahm ezzel megvolnánk. Amúgy milyen az itteni iskola? * Kérdeztem miközben követtem. Na nem mintha sokat kéne ezzel foglalkoznom, hisz ez az évem magántanulóként meg leegyeztetve, de a vizsgáimat már itt fogom letenni. De nem árt tudnom, hogy mennyit kell könyörögnöm azért, hogy jövőre is így maradjon és ne kelljen bejárni. Valahogy nem bíztam magamba és az új iskola mindig stresszel jár és az nem volna épp okos dolog.*
Kezdőlap
