– Ó, ugyan, a becsületem és az önbecsülésem miatt ne aggódj – feleltem, és felnevettem. – Tudod, az utóbbiból alig maradt valami, az előbbi meg… Az majd meggyógyul. Eddig valahogy mindig sikerült neki. Jasmin után is összeszedtem magam valahogy… Elharapom a mondatot, ahogy kifut a számon az egyik legféltettebb titkom. Félve pillantok Ashre, és magamban imádkozom, hogy ne vegye fel, ne üsse le ezt a labdát. Szeretnék vele beszélni erről egy nap, hiszen tizenhét éves korom ellenére csak úgy nyomja a vállamat a teher, amit hurcolászok ide-oda, de eddig még nem mondhattam el senkinek. Beszélni egy pszichológusnak erről, még ha jó ember az illető, mint Dr. Howard, más, mint valakivel a saját korosztályomból. Abból meg nem sok farkas szaladgál errefelé. Ezért is fontos nekem, hogy jóban legyek ezzel a lánnyal, és ne ijesszem el, vagy csináljak teljesen hülyét magamból előtte. A következő szavaira egy picit elkomorodok, majdnem jobban, mint eddig. Márpedig az nagy szó, elhihetik nekem. – Ems olyan, mintha a húgom lenne. És mind mondtam, a legjobb, meg kábé egyetlen barátom errefelé. Vásárlásban tényleg borzalmas, de mindig van matekleckéje, ami nem kis fegyvertény – nevettem fel egy pillanatra. Persze nem csak ezért tekintettem barátomnak a lányt, de nem fogom Ashnek elmondani, hogy körülbelül fél tucatszor állt már ki mellettem melákokkal szemben is. Az életem lényegesen kevésbé lenne elviselhető Ems nélkül. – Nem volt célom a megvesztegetés, de örülök, hogy tetszik. Legközelebb rendesen felfegyverkezem vele, mit szólsz? A Darrenre vonatkozó megszólalásán felnevetek. Valószínűleg igaza van, a teremtője meggyilkolt volna álmomban, vagy a fene tudja. Nem, ő sokkal egyenesebb ennél, csak letépte volna minden értékesebb szervem, és hagy felfordulni. Jó, talán azt sem. Akkor csak lassan regenerálódni. Hú,d e nehéz eldönteni, hogyan pusztultam volna meg… – Én nem teszem – mondom. Aztán gonosz vigyor kúszik az ajkaimra. – Majd bosszút állok más módon. Emberibben. Valamikor, és remélem, hogy a közeljövőben. A más nem, hát azzal, hogy lényegesen túlélem őket. Aztán hozzám vágta a pulcsimat, és már mentünk is. Feleszmélni nem maradt időm, nemhogy kérdezősködni, amíg a folyosó végére nem érünk. Az ajtót nem marad időm bezárni, de ha itt kirabolnak, hát én felkötöm magam. Viszont az a rohadt oposszum talán kiszökik. Ha nagyon nagy szerencsém van. Így csak próbálok lépést tartani a lánnyal, nem is igazán figyelek másra. Csak amikor megérkezünk eszmélek fel. – Miért is jöttünk ide, Ash? – kérdezem. Rossz sejtésem támad, de legyűröm. Ugyan már, Sammie, annyira nem lehet kegyetlen, hogy itt páholjon el.
*Jajj de édes, védi a nőjét, vagy a szerelmét, mert azt mondta, hogy nincs nője. No mindegy, szóval azt a lányt, pedig még semmi rosszat nem is mondtam. S eszembe sem jutott, de a semmiért nem szokásom bocsánatot kérni így csak megvontam a vállaim. Felőlem a pápa is lehet, akkor is borzalmas. A lányok mind azok. Pláne, ha vásárlásról van szó… grr…* - Ha megszokottá válik, akkor elveszti a varázsát. * Kacsintottam rá. Nem kell nekem ajándékokat meg cukrot venni. Tudok én kedves is lenni, feltéve persze, ha; nincs rossz napom, ha nem menstruálok, ha épp nem bal lábbal kelek, ha nem ölik meg a kedvenc kémem a könyv végén, ha… ööö… túl sok tényező van, ami meggátol benne, szóval ritkán ugyan, de tudok. A bosszú említésére azonban megkeményednek a vonásaim.* - A bosszú sosem lehet emberi, különben csak egy simogatás. * Hangom jegessé lett és tekintetem megüresedett. Egyedül a vérszomj halvány jeleit lehetett felfedezni benne. Na én pont ezért örültem a farkasomnak. Emberként sosem lennék képes rá, de van Ő ami megkeményít. De most Én biztam benne, hogy nem feszegeti ezt a témát. Különben is… sokkal jobb ötletem van. Ahogy végig rohanunk az egész területen majd nem oda lyukadunk ki, ahol először találkoztunk. Csak kissé távolabb a korláttól, hogy legyen helyünk a hóban. A blézerem leveszem, hisz ez szűk, tökéletes kiegészítő a hideg ellen, azonban gátló is. A kérdésére elmosolyodok.* - Hát biztos nem romantikázni… * Jegyzem meg, ahogy a felsőm tőlem távolabb a hóban landol.* - Azt mondtad, hogy hagyod magad, mert nem bírod uralni magad. Nos… Én kimondottan a farkasom nem, hogy ne jöjjön elő, de majd nem ugyan az. Bennem sok kárt nem tehetsz és abból is maximálisan egy héten belül felépülök. S van két jó fej apám, akik addig is gondom viselik. Darren még örülne is, ha a farkaslakban tölteném. A farkasommal gondjaim vannak, azonban tíz éves korom óta képeznek emberként. Az alapokat és egy kicsivel többet tudok, szóval még azt sem mondhatom, hogy könnyű dolgod lesz vagy védtelen lennék veled szemben. Pláne, ha ehhez hozzá adjuk azt, hogy maga a farkasommal járó előnyeim is megvannak csak nagyrészt még kihasználatlanok. Szóval a következők fogjuk tenni; Támadsz, én pedig védek. Aztán fordítva… Hidd el, sosem szerettem, ha megütnek. Egyszer történt meg és a lány kezét eltörtem. Szóval mindent megfogok tenni, hogy ne érd el a célod. Közben pedig kénytelen vagy kontrolálni magad, hisz azért csak-csak fiatalabb vagyok nálad. A farkasom kedvel, szóval, ha előbújik, sincs gond. Ha meg mégis… szólsz Darrennek, visszatuszkolja aztán folyt. köv. Ha pedig a te farkasoddal van gond… hát istenem, csak megoldom valahogy… * Miközben beszéltem leszedtem a kezemről a mami láncát és óvatosan az egyik gombos zsebébe tettem a blézeremnek. Ha közbe akart vágni, csak feltartottam a kezem, hogy csend legyen és hallgasson végig. Mikor végeztem vártam pár pillanatot, míg felfogja, hogy mit mondtam és nem sok gond lehet, közben pedig hátráltam két lépést. Aztán intettem neki. * - Gyere… *Vigyorodtam el és ez már inkább volt egy ragadozó vigyora, mint sem egy lányé. Steventől sokat tanultam, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a dolgot. De, élveztem… jó, ez egy kicsit más. De komoly bajom itt sem lehet. * - Ha pedig tényleg olyan nagy a gond, mint amitől félsz szólok Darrennek, hogy hadd ugorhass be pár edzésre mellém. Ha pedig nem, akkor csak megmutatok pár trükköt, hogy miként tudod úgy leszerelni, hogy ne legyen baja a másiknak. * Tettem még mellé. Jó, ez így nagyon hülyén hangzott, hogy egy alig egy hónapos farkas akar tanítani egy másikat és valószínűleg hülyének is néztek volna minket a nagyok. De lássuk be, farkasommal tényleg nullán voltam. De azért lassan hét év kiképzése még nem veszett a múlt ködébe és nem múlt el. *
– Akkor cselesnek kell lennem, igaz? – kérdezem mosolyogva. Jó, igaza van, nem kellene minden egyes alkalommal megjelennek gumicukorral. Meg aztán akkor az alapvetően is elég szegényes készleteim igen gyorsan kimerülnének. Nem mintha zavarna, eddig is megoldottam. Szerencsére a farkasom által elfogyasztott kaja megmarad az emberi szervezetben is, így nem éheznék. Viszont a villanyszámla már egy másik kérdéskör… Legközelebb csak akkor szólalok meg, amikor már kint állunk, távol a lakásomtól, és távol attól a nyomorult oposszumtól. Jól esik ismét a friss levegőn lenni, csak a helyszín aggaszt egy kicsikét. A bosszúról szóló szövegére megvonom a vállam. – Ebben nem értünk egyet – felelem. – Nem csak legyilkolni lehet másokat. Az a legegyszerűbb mód, de fene tudja, hogy a legjobb-e. Sokkal jobb, ha látod őket szenvedni, tönkremenni, és tudod, hogy neked köszönhetik ezt. – Remek, tizenhét évesen ilyen marhaságokon gondolkodok… Lehetne jobb dolgom is. De egy dolog biztos, és ezt tudom is valahol mélyen magamban. Ez pedig az, hogy változni fog még a világ körülöttünk. Akik most fölöttem állnak, egy napon már nem lesznek. Ez mindig így történik, ez az élet rendje. És az emberek esetében a legvalószínűbb, hogy én leszek a nevető harmadik fél. – De tudod mit? Ne beszéljünk erről. Nem akarok vitázni veled, és megértem, hogy… Elharapom a mondatot és inkább befogom a pofámat. Nem kellene járatnom, csak rosszabbá tesz mindent minden egyes rohadt alkalommal. Nem mondanám, hogy különösen elszomorítana, hogy nem romantikázni akar – nekem aztán nem lenne ellenemre, de rajta múlik. Viszont az ezt követő szavait megdöbbenve hallgatom. Az ötlet jó, egész ügyes, egyetlen egy aprócska probléma van vele. – Nem fogok megütni egy lányt – ráztam meg a fejem. – Főleg nem téged. Megvédem magam, ha akarod, de nem foglak megütni. Sajnálom, Ash, de ez nem az én stílusom. Figyeltem, ahogy leveszi a blézert, és a nyakláncot. csak felvontam a szemöldököm, mert azt még én is láttam, hogy az ott ezüst. Aztán eszembe jutott, hogy a vérvonalából kifolyólag valószínűleg jobban bírja ezt másoknál. Elvégre Darren is csomó ilyen cuccal mászkált, csak ő éppenséggel nem nyaklánccal. Azt legalábbis még nem láttam rajta. – Egyébként meg nem vagyok egy Jackie Chan, nem tudom, hogyan verekedjek. Mármint a piszkosabb trükkökön kívül – feleltem vigyorogva. Mert bár hosszabb, keményebb bunyókba legfeljebb boxzsákként kerültem, azért néha tökön rúgtam egy-egy támadómat, és megpróbáltam kitörni. Az esetek többségében elkaptak és még nagyobbat kaptam, mint általában. De legalább arról leszoktak, hogy egyedül támadjanak meg. – Szóval köszönöm, hogy gondoltál rám, de ez talán tényleg nem a legjobb ötlet…
- Igazad van… sokkal jobb, mikor már Ő könyörög a halálért… * Ennyit kommentáltam mellé, vagyis csak eddig jutottam, mikor azt mondta, hogy hagyjuk a témát. A félbe harapott mondatára csak felé kaptam a tekintetem, egy amolyan ki ne merje mondani pillantással. Nem, nem szerettem a szüleimről beszélni és pláne nem Tom Reedről. S pláne nem vele. Ezt… ezt még Stevennek sem árulhattam el. Gyors iramba lefejezne engem is, no meg Darrent is az ígérete miatt. Szóval ezt csak én tudtam és a Teremtőm. De a vak is láthatta, hogy bosszúra szomjazom. Az már más kérdés, hogy senki nem ismerte az eltökéltségem, hogy véghez is viszem és nem is akárhogy. Emberként is maximalista voltam, ha az edzéseimről volt szó, de így kaptam egy plusz löketet. De inkább csak szavaimmal foglalkoztam, miközben neki vetkőztem a dolgaimnak. S csendesen vártam. Na persze nem azt, hogy Sam beszélni kezd összevont szemöldökkel hallgattam, amit mond és egy nagyot sóhajtva hajoltam le, hogy a láncom megint a kezembe legyen. Pech, mert nem csak a lánc volt ezüstből, hanem a medál is rajta. * - Hmm… tényleg elviselhetőbb vagy farkasként… kevesebbet beszélsz, tekintve, hogy nem tudsz a fejembe szólni. *Osztottam meg első körben a véleményem és a végénél megfogva kezdtem el hintáztatni a medált a levegőben s megvártam, míg befejezi a kis monológját. Tekintetem rá emeltem és láthatta, hogy nem viccelek.* - Kezdetnek, ne tekints rám lányként és ez a probléma meg van oldva, és semmiben sem vagyok másabb, mint a többi. –csattantam fel. Utáltam, ha kivételeznek velem. - Másrészt Sammie… nem vagyok hülye. Én, még nem annyira, mint Darren, de bírom az ezüstöt, viszont Te nem. Nem egy kutya lánc méretű, de ha annyira nem bírod kordában tartani a farkasod, akkor ez a kismennyiség elég lesz ahhoz, hogy teljesen elveszítsd felette az önkontrolt. – tekintetem követte a lánc hintázását – Én sem vagyok harcos és talán soha nem is leszek az. De most két választásod van; Első: támadsz magadtól és közben önkontrolt tanulsz úgy, hogy ne essen komoly bajom. Második: Kap a farkasod egy kis ösztönzést és miután elvesztetted tanulod meg visszanyerni az önuralmad. Ez utóbbi nem lesz kellemes neked az ezüst miatt, nekem azért mert a farkasom szart sem ér a Tiéddel szemben. Szóval, hogy döntesz Sam? – Pillantottam rá. – Ó és még valami… ha elszakítod a láncom, szétrúgom a segged, és utána még Darrenéknek is szólok. Ez volt a mamám kedvenc lánca… - Ez igaz volt. De nem akartam a másikat kényszeríteni. Pláne nem ezüsttel, hisz az fáj. Még nekem is fáj, pedig nekem a véremben van. Az égető érzés sokszor elviselhetetlen magaslatokba tör. Az már más dolog, hogy a makacsságom miatt már csak akkor veszem le ha a csuklómba ékelődik. De ebből kiindulva másoknak is fáj, pláne egy olyannak, akinek nem a mi vérvonalunkba tartozik és nem is képezték ki. Márpedig Samet szavaiból ítélve nem tették. De ez volt az utolsó ajánlatom. Vagy teszi magától, vagy inkább a szadizásom miatt vállalom a büntetést, de akkor is megtanulja megvédeni magát. Kiképzés híján pedig csak úgy tud támadni, ahogy azt azoktól látta, akik őt bántják. S ha ezt látom, akkor meg is tudom mutatni, hogy miként szerelje le őket. Nem azt akartam, hogy verjen meg vagy valami… csak látni akartam, hogy mivel álunk szemben. Hogy azok, akik bántják, miként csinálják… Tiszta logikus a dolog, de hát a fiúkban ez nincs meg, hogy ennyire átlássák a dolgokat. Persze ha még ma túlesünk rajta, elfogom árulni, hogy erre miért volt szükség.*
Azért egy kicsit megijeszt, mennyi gyűlölet szorult ebbe a lányba. Hallottam a történetét, meg ő maga is mesélte, hogy balesetük volt, de sosem hittem volna, hogy ennyire… Végül is, érthető. Akárki volt is, megfosztotta a családjától. Márpedig az emberek többségét ez érzékenyen érinti. Engem valahogy nem tudna. Bár talán azért, mert a családom nem éppen a szép, amerikai iskolapélda. Együnk meg egy barátnőt vacsorára, úgyis olyan finom, ropogósak a bordái… Gondolkodom, felajánljam-e a segítségem, de végül nem teszem. Mit kezdhetne velem? Nem vagyok detektív, hogy könnyűszerrel megtaláljak valakit, és olyan nagy harcos sem, hogy segíthessem bármiben. Szomorú belegondolni, de alig vagyok több egy kölyöknél, és a falka számára semmivel sem jelentek többet, mint ő maga. Sőt, ő talán jobb helyzetben van, hiszen a beharapója fontos személy. A következő szavai viszont valahol igen mélyen találnak el bennem valamit. Mondanám, hogy a lelkembe gázol, de nehezen hiszem, hogy lenne nekem olyasmim, szóval csak elfordulok, és hagyom, hogy ökölbe szoruljon a kezem. Csak ez a lány képes ennyire feldühíteni. lehunyom hát a szemem, veszek két mély levegőt, és közben hallgatom a fenyegetőzését. Meghat? Nem mondanám. De most először érzem azt, hogy meg kell ütnöm valakit. Nem, nem valamit, ide nem lesz elég, ha addig püfölöm a szekrényajtót, amíg az lefordul a helyéről. Nem, ide hús kell, csont és vér. Észre sem veszem, hogy megfordulok, és éppen szemközt állok vele. Lassan felnyitom a szemem, és amikor megszólalok, csak félig tudatosan használom a szavakat. Nem is csak neki szól, inkább mindenkinek, aki megalázott az életemben, fizikálisan vagy szellemileg. Márpedig abból van egy pár. – Szóval ha elszakad, futsz apucihoz, mi? – kérdezem, és hangom néha vakkantásra emlékeztet. – Egyedül talán nem tudnád megbosszulni, kell ő is hozzá, he? És azzal már mozdulok is előre. Teljes súlyomat beleadom – mindazt a keveset –, és az állát célzom meg az első ütésemmel. Valószínűleg kivédi, de már nem gondolkodok, csak azt akarom, hogy fájjon neki. Hogy szívja vissza a szavait. És közben észre sem veszem, hogy majdnem úgy viselkedek, mint az állat, amitől annyira félek. Nem, még rosszabb vagyok, sokkal rosszabb. Hiszen emberként vissza tudnám fogni. Nem figyelek, nem gondolkodok, és ösztönösen mozgok. Nem lesz ennek jó vége…
*Ahogy Sam elfordul, már tudom, hogy nyert ügyem van. Azonban azt nem, hogy mennyi idő alatt fog lecsapni a győzelmem. A láncom a hóba hullott, hisz tényleg nem akartam, hogy baja essen. S igazából egyiknek sem. Sem Samnek, sem pedig a láncnak. A blézerem egy gyors lábmozdulattal rá rúgom, hogy takarja, és ha esetleg a hóba tapossuk is tudjam, hogy hol kell keresnem. Sam nem várat magára sokat és már ott is van előttem. Nincs pajzsom, így érezheti, hogy nem félek, hogy nem vagyok feszült, hogy a szavai mulatatnak. Mert tényleg ezt tették.* - Megtehetem… - Hergeltem tovább, a másikat. Persze ez csak erre szólt, de nem hazudtam. Hisz nem mondtam, hogy megyek csak azt, hogy megtehetem, s valóban megtehetném. Aki ismer, az tudja, hogy sosem rohannék egyikhez sem, hiába van kettő. De persze ezt Sam nem tudhatta, így neki úgy tűnhetett, hogy csak egy beképzelt tyúk vagyok, aki provokál, aztán más szoknyája mögé bújik. Milyen mázli, hogy egyik sem hord szoknyát. Sam tovább beszél, azonban a következő kérdésére nem akarok válaszolni, de időm sincs már rá. Hisz a jobb keze lendül, s ezt érzékelve már mozdul is a kezem. Velem szemben áll, így átellenesen kezemmel, ami nekem is a jobb, kapom el a csuklóját. Ám nem állok meg. Karja alatt már bújok is át, hogy vissza, azaz hátra csavarva a kezét a saját lendületét kihasználva lökjem meg hátulról előre, hogy a hóba essen. Farkasom erejét, gyorsaságát meg sem próbáltam visszafogni. De nem okoztam sérülést a másiknak. A válla persze megérezte a hirtelen mozdulatot, ahogy tartottam és a saját súlyát tartottam a csuklójánál fogva, de ez nem vészes. S ha ügyes, akkor még nem is bukdácsolt előre, hanem megbírt állni a saját lábán.* - Ettől többet is tudsz Sam… - Szóltam neki komoran, de a szemeim csillogtak. Jól esett kicsit kikapcsolódni, hogy most nem a saját oktatásomra szolgál az amit teszek. Szavaimmal csak tovább akartam húzni a másikat, hisz lássuk be, ez elég gyenge próbálkozás farkas mércével. Legalábbis az alapján, amit eddig láttam Darrentől. De egy pillanatra se lankadt a figyelmem, annak ellenére, hogy nem voltam ráfeszülve a dologra.*
Nem érdekel, mit mond, vagy cselekszik, csupán az mozgat, hogy megtoroljam a sértését. Engem senki se hasonlítson a farkasomhoz, és ne merészelje azt mondani, hogy az a dög jobb, mint én. Mert a farkasom egy vadállat, semmi több annál, emberként pedig szeretném hinni, hogy különb vagyok nála. Na, azt aztán most bebizonyítod, te idióta, igaz? A támadásomat, ahogyan az várható, blokkolja is, és közben érzem, hogy egyáltalán nem tart a helyzettől. Nos, úgy tűnik nem vagyok elég veszélyes neki. Viszont, amikor mögém kerül és kicsavarta a kezem, nem úgy mozdultam, ahogy azt várta volna. Kisanyám, ez velem már ezerszer megtörtént. Fájni fáj, de már-már a mindennapjaim része, így még csak előre sem tántorodok. Ellenben reflexből fordulok, egyik kezem kinyújtva, és készen állok képen törölni, ha sikerült eléggé meglepnem. Csúnyán alábecsült, úgy érzem. Ha talál, ha nem, hátrébb ugrok, hogy ismét szemtől szembe kerüljek vele, és ne tudjon ugyanúgy mögém kerülni, mint ahogy megtette. Mindeközben magammal is iszonyatos csatát vívok, próbálom visszanyerni a kontrolt, és elnyomni ezt az ostoba, emberi vérszomjat, és igazságérzetet, ami belesodort ebbe az ostoba ütésváltásba. De hiába, megsértette a nagyon kevés, megmaradt büszkeségemet, ami immár elégtételt kívánt. Elvégre a lány nem is egyszer taposott végig rajtam. Szóval most várok arra, hogy ő lépjen. Nem fogom elhamarkodni a lépéseimet, mint ahogy tettem az előbb. Nem fogok vak dühvel küzdeni. Nem, fel kéne használnom a tényt, hogy kivételesen – többé-kevésbé – ugyanazt akarjuk a farkasommal. Ő vért, én meg azt, hogy Ash vonja vissza, amit mondott. Az meg, hogy elver, számításba sem jöhetett. nem élném túl a szégyent.
*A másik nem csak, hogy nem bukott előre, de még csak meg sem tántorodott a lökésemtől. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy számított rá. Vagy azért mert volt képezve vagy azért mert elég sűrűn használják ellene. Viszont tény és való, hogy erre nem számítottam és csak egy másodperccel ugyan, de elkéstem a védéssel. Így csak annyit tehettem, hogy megvetettem a lábam, hogy ne repüljek odébb. ~ Hogy az a… ~ Ez rohadtul fájni fog, hisz már most fáj. A véletlen öröme, hogy elharaptam a nyelvem az ütésnek köszönhetően. Ám a másik hátra ugrott, én pedig éreztem, hogy látásom kiélesedik. Valószínűleg megint sárgán villant, ahogy a kicsike megérezte a vér izét azonnal fel is dugta fejecskéjét. ~ Nyugalom kislány… csak… nyugi. ~* - Szép volt… - Mosolyogtam a másikra, miközben kissé megdörzsöltem az arcom. Csak tudnám, hogy akkor mi a fenéért hagyja magát, ha képes ilyenre. Ja igen, egy embernek már leszakadt volna a feje. A támadással addig vártam, míg a vérem elállt és a farkasom is visszament a helyére. Nem vártam meg, hogy begyógyuljon teljesen. Amint megéreztem, hogy már nem vérzik a nyelvem, léptem is előre.* - Lássuk ezzel mit kezdesz… - Mosolyogtam rá, hisz én nem haragudtam. Ugyan mért tettem volna? Ez volt a célom, és ha már képes lesz úgy védeni, támadni, hogy egy ember is túlélje komoly sérülés nélkül akkor visszanyerte az önuralmát. Jelenleg még nekem is gondot okozott, hogy ne lábadjon könnybe a szemem az erős érzéstél. Pech, de ez ösztönös reakció a testem részéről. Egy aprót ugorva feszítettem le a lábfejem, hogy fejbe rúgjam a másikat. De már nem voltam ostoba, nem becsültem le a másikat. Ha kivédte és ellökte a lábam, azzal a lendülettel amit adott érkeztem vissza vele a földre és lendítettem meg a másik lábam, hogy azzal vigyem be a rúgást, ám ez így már sarokkal érkezik… Ha pedig megfogta a lábam, védésként, akkor a képlet hasonló volt, a változás annyi, hogy így a másik lábam lábfejjel érkezett és az Ő fogó kezére támaszkodtam azzal a lábammal, amit elkapott. Így nagyobb volt a lendület, hisz az ív is az lett, hisz a földről rugaszkodtam el a másik lábammal. A mozdulataim ösztönösek és már annyira belém épültek, hogy reflexből jöttek. Egymást követték a mozdulatok. De ha a másiknak, ennek ellenére volt ideje a meg fogott lábamnál hátra lökni, akkor egy hátra bukfenccel érkeztem vissza a talpamra, kezemmel a hóban megtámaszkodva. Hisz miközben a hátra taszított lábamnál fogva lendültem bukfencbe a másik lábam nyújtva hagytam és így állánál próbáltam meg felfelé rúgni. Így pedig egyenesbe nem érkezhettem. Akárhogy is védje a másik, annyira azért meg van a kellő alapom, hogy a földre ne kerüljek, még ha egyik támadásom sem ér célba vagy jár sikerrel. Nem tudtam mit tud a másik… *
Valahogy a találat, amit beviszek, bizonyos fokon észhez térít, de nem eléggé. Nem részegülök meg tőle, bármennyire jó is lenne az. Hiszen ennek még mindig nincs vége, és a lány lényegesen képzettebb nálam. Tudom, hogy ez csak úgy érthet véget, ha két vállra fekszem, bármennyire rossz érzés is. Fenébe, de szomorú dolog kijózanodni. – Köszönöm – szólalok meg a „küzdelem” során először. Aztán, amikor elmosolyodik, érzem, ahogy a haragom maradéka is tovaszáll. Nem tudok dühöt érezni az irányában. Ó, a fenébe már, ne szórakozzunk egymással… Gyere vissza, te szőrös vadbarom, az esetek többségében te akarod kitépni valakinek a gigáját! Egyszer a rohadt életben lenne rád szükségem, erre te akkor hagysz cserben? És miért? Ránk mosolygott, igen, és akkor mi van? Ne legyél már ilyen kis idióta… Gondolataim túlságosan lefoglaltak, így nm figyeltem arra, amit mondott. csak az utolsó pillanatban tudtam félreütni a következő rohamát, de azon már nem segíthettem, hogy gyomorszájon talált másodjára. Minden levegő kiszorult a tüdőmből, és elterültem a hóban. Hogy az a rohadt büdös… Ezt normális ember túlélte volna, ha tőle kapja? Valószínűleg nem. De a megmaradt büszkeségemet vághatom ki az ablakon. Nem kelek fel. Nincs az az Isten. Inkább maradok a hóban, az úgyis olyan kellemesen hideg, mintha gyógyítani akarná a sérült büszkeségemet. Kicsit későn érkezett, de nem baj, jó ez így. Ráadásul közben eszembe jut valami, amivel talán még az előnyömre használhatom a helyzetet. Övön aluli, becstelen, és minden egyéb, de nem érdekel. Immár az emberi felem visszaszerezte az irányítást, pontosabban a farkas magára hagyta, és a magam módján kell megnyernem ezt a kört, bármennyire nehéz is legyen ez. Márpedig akkor néhány fura húzással is élnem kell… A lábára kulcsolom a két karomat, és elrántom. Gyorsan mozgok, próbálok a meglepetés erejével élni. Nem adok neki időt, hogy összeszedje magát, már rá is ugrok, és leszorítom mind a két karját. Arcom kipirult, szemem már-már lángol, de vigyorogva nézek rá. – Szívd vissza, amit mondtál – mondom. Aztán közelebb hajolok hozzá. – Nem vagyok olyan, mint a farkasom. Sok-sok időt töltöttem azzal, hogy kordában tudjam tartani, és nem fogom miattad szabadjára engedni még egyszer. Megértetted?
*Szavára már nem mondtam semmit és arra sem számítottam, hogy egyetlen mosolyom ilyen hatással lesz rá, vagy úgy alapjaiban véve bárkire. De nem is tudtam, hogy nem figyel. Így a lábam lendült, hogy elérje a fejét, amit késő reflexszel védet ki. Na csak ekkor esett le, hogy nem is figyel a másik. De az ösztönös mozdulat már bennem volt, hogy a másik lábammal célt érjek, de még annyit sikerült korrigálnom rajta, hogy ne a lejjebb vigyem és egy kicsit vissza fogjak az erőből. Így szerencsétlenségére a gyomrát sikerült eltalálnom, aminek következtében hátra esett. Sajnos megállítani már nem tudtam a mozdulatot, mert egy csodás bokaficammal végeztem volna arról már nem is beszélve, hogy fájdalmas közelségbe kerültem volna a földdel. Szóval csak ennyi telt tőlem és még így is mázli, hogy visszább tudtam venni az erőm és nem tört bordája vagy sérült komolyabban a feje, ha tartom a magasságot. A számat húztam el, ahogy talpra érkezve hátra túrtam a hajam, hogy az ne lógjon a szemembe. Most persze nem volt nálam hajgumi. Csípőre csapott kézzel léptem közelebb a másikhoz.* - Nem figyelsz… - Fújtattam egyet le rá. Nem kezdtem el magyarázni, hogy mi történhetett volna. Ha egy pici esze van, akkor tudhatja, hogy jobb esetben csak négy, öt napra kerül ágyba. Nem tudom, milyen gyorsan gyógyul egy bordatörés, vagy épp ha szétreped a feje. Arról már nem is beszélve, hogy úgy szétrúgja Darren a seggem, ha komoly kárt okozok Samben, hogy egy év múlva is azt fogom fájlalni. Ostoba volt, hogy nem figyelt, pedig még szóltam is kezdés előtt. Komolyabb „harcban” a kutya sem fogja figyelmeztetni nem még egy farkas, ha azzal akad össze. Az emberekről meg nem is beszélve. Ami tény, hogy ezt nem élte volna túl, hisz fél perccel előtte Sam is a farkasa erejével küzdött és ahhoz viszonyítottam a tettem, no nem mintha egyébként túlságosan is tudnám kezelni… sőt, semennyire.* - Kellj fel és ezúttal már figyelj! – Szóltam rá, aztán a hajamba túrva fogtam össze a végét és a felsőm alá tettem hátul. Nem egy biztos pont és nem is fog sokáig ott maradni, de több mint a semmi. Na de ez túl szép volt, hogy igaz legyen. Megmozdult és kezdtem azt hinni, hogy végre összeszedte magát és folytathatjuk, erre mit csinál a nagyon hülye? Ahogy megéreztem a lábaim köré kulcsolódó karjait és rántását, már ösztönösen húztam magam össze és fordultam kissé féloldalasra a kezem magam előtt tartva. Esés szabályai; ne a kezeddel védd, mert a csuklódnak annyi. Ne a gerincedre, mert törhet, és sosem tudhatod, hogy mi van a hátad mögött. Ne oldalra, mert a vállad bánja, hanem kettő közé fordulva és maximum egy zúzódással megúszod. Hát ennek fényében, esni meg tanultam elég sokszor volt benne részem. De még mielőtt mozdulhatnék, már rám is mászott. Ejha… de gyorsan haladunk. Nem próbáltam meg lelökni magamról. Nem élet halálra megy, így most udvariasan megvártam, hogy mit akar mondani. Szavaira elvigyorodom, és nem érdekel, hogy közelebb hajolt.* - A harc, nem mindig tisztességes… - utaltam a tettére, hogy ez egy jó pont – De míg itt nekem szövegelsz, másik három társam már leszedett volna rólam. Mert igaz, nem egyedül bántanak? * vigyorodtam továbbra is, ám hangom már búgó volt és a szemeim is csillogtak. Nos, hogy ez provokáció? Nem, még nem az…* - Csak nem megakarsz csókolni? – ugrattam, ahogy közelebb hajolt - Akarod mondani, sok időt töltöttél azzal, hogy elnyomd. Mert ez nem kordában tartás, hisz csak egy mondatot mondtam és már szabadult. S nem szívom vissza, de félreértettél… *S ha már ilyen édes, hogy közelebb hajol, hát magam is megemeltem a fejem és így szinte fél centire az ajkától arcától folytattam* - Azt mondtam, hogy; jobb vagy farkasként mint így. *Búgtam neki lágyan, ahogy a meleg leheletem simogatta a száját és az állát minden szavamnál. Nos pech, de az igazság olykor fájdalmas. De még be sem fejeztem a mondatom már lendült is mind a két térdem, hogy hátsón rúgjam, és ezzel előre taszítsam. Miközben csuklóból visszahajlítom a kezem és ráfogok az övére, hogy a felső testemmel is tovább lendítsem előre. Az esetleges zavarában a közelségemtől és a reflexeiben bíztam, hogy ahogy erőből hátulról és lentről megtaszítom az előrebillenését úgy védi, hogy, megpróbálja a kezével megtámasztani magát. S ha ez az eshetőség könnyen szabadulok és ugrom talpra, tekintve, hogy ehhez el kell engednie a csuklóm. Azonban ha nem ereszti el az előre bukfencében – hisz ez az eredeti szándékom - ránt magával, nekem szintén jó, bár pech, hogy így meg én kerülök felülre és rá is ülök, ám én egy pillanatra sem engedem el a csuklóját így nyomban ki is szegezem. Lábaim pedig összeszorítom a két oldalán, így a legapróbb mozdulatait is érzem, így tudom, hogy mikor mozdul meg támadásra vagy, hogy levessen magáról így könnyebben is tudom védeni. Hisz a combomnál, és ahogy a teste mellett szorosan fut végig a lábszáram, érzem, ha megfeszül bármelyik izma még a cselekvés megkezdése előtt, így felkészülhetek és védhetek, hogy lent tartsam. De Én nem követem el azt a hibát, hogy előre dőlök, így ha rugással is próbálkozik, maximum megmasszirozza a hátam egy kicsit, de nem billent ki az egyensúlyomból. Akár így, akár úgy de fentről tekintek rá mosolyogva.* - De ha te tisztességtelen vagy, ne várd el mástól se, hogy Ő az legyen. – utaltam a szándékos közeledésemre. – Mellesleg, ez a lábas sztori nem rossz, ha egyedül van az illető, de ennek is megvannak a buktatói, mint láthatod. De ha hajlandó vagy figyelni megmutathatom. Ja és ma beszélek Darrennel, szóval szokj hozzá ehhez a helyzethez, ha engedi, hogy a képzése alatt Te legyél a társam. * Adtam a tudtára és ez sem kérdésnek hangzott. Fogok szólni neki, hogy szeretném, ha Sam csatlakozna hozzánk. Persze nem azért mert élvezem, hogy a másik alattam van. Hanem azért, mert ez neki is a hasznára lesz. S talán nem hagyja tovább, hogy Ő legyen az iskola majma. Persze ha csak nem élvezi a dolgot, de én akkor is megtettem mindent.*
– Én nem látom a társaidat – feleltem vigyorogva. Nyeregben éreztem magam, ez tagadhatatlan. És a farkasom elmeháborodott ámokfutása nélkül is tudtam nyerni, ami pedig amolyan jutalomfalat. Amikor viszont beszél, és közelebb húzódik hozzám, egy pillanatra elbizonytalanodok. A kérdése meg… Akkora őrültség lenne? Tényleg azt akarom? Mi van akkor, ha nem csak a bűntudat miatt nem tudtam kiverni a fejemből éjszakákon és nappalokon keresztül? Viszont a következő szavai azonnal kiverik ezt az őrültséget a fejemből. Megcsókolni? Ugyan már, ezt a lányt? Előbb mennék vissza apámékhoz. – Nem mintha ismernél. Szóval nem tudod, mit miért teszek. Hagyj békén ezzel, Zombilány, és én is békén hagylak. Élni és élni hagyni elve, igaz? Éppen elkezdenék gondolkodni ezen, amikor megrúg, és pillanatok alatt kicsúszik a lábam alól a talaj. Hogyan lehetséges ez? Az előbb még nyerésre álltam, szinte a számban éreztem a győzelem édes ízét. Ő meg erre elveszi tőlem, és máris fentről bámul le rám. Nem mozdulok, csak nézek rá. nem akarok küzdeni. – Ó, szép volt, ezt elismerem – nyögöm halkan. Hallgatom, amit mond, és amikor arról beszél, hogy szól Darrennek, jóval hangosabban nyögök föl. Az addig oké, hogy egyszer megaláz így, elver, mintha a gyakorlóbábuja lennék, de hogy a falka egyik legfontosabb személyisége előtt csinálja meg ugyanezt… Perceken belül tudni fog róla mindenki. Remek, akár el is kezdhetek csomagolni. Vigyem magammal az oposszumot? Úgyis annyira otthonosan érezte magát abban a nyomorult farmerban. És ekkor kezdek érezni, hogy a nadrágom kellemetlenül szűkül. A félelemtől egy pillanatra tágra nyílik a szemem. Na ne. Ne most. Csak könyörgöm, mindenre, ami szent, ami valaha szent volt, vagy az lesz, hogy… Kiskrapek, bírd még ki két rohadt percig… De nem, múltkor is az egész osztály előtt kellett mi? Nem kellemes a tudat, hogy ezt ő is érezheti, sőt, fogja is, ha nem csinálok gyorsan valamit. – Szállj le rólam – súgom oda neki, és próbálok nyugodtnak tűnni. Persze, hogy nem sikerül, de talán nem kezd el idióta kérdésekkel bombázni. – Tartsunk szünetet, igyunk valamit, fene tudja, csak kérlek, könyörgöm, szállj le rólam pár percre… Csak reméltem, hogy most nem fog kérdezősködni, és leszáll rólam. Csak egyszer a rohadt életben hallgasson rám, többet soha nem kérem semmire, az biztos. De ezt a szégyent már nem élném túl.
*A válaszára csak lebiggyesztettem a szám, nem azért mondtam ezt, mert Én többel mennék egy ellen. Leginkább sehogy se mennék, de nem is magam miatt csináltam ezt az egészet. Ha most nem is, ha fél percnél tovább elgondolkodik rajta, akkor majd Ő is tudni fogja. Így inkább nem kommentáltam. A következő szavait azonban már igen.* - Nem tudom, de látom, hogy mit csinálsz… vak még én sem vagyok… * Maximum őrült, de ez azt hiszem normális. Na jó, nem, nem az. De vannak dolgok, amiket nem lehet nem megtetté történni, és azoknak a következményeit a szőnyeg alá seperni. Különben is, ki a fene mondta, hogy azt akarom, hogy békén hagyjon? Hmm… na jó, tényleg ezt akartam. De ha már egyszer úgy alakult, hogy én segíthetek valaki másnak, hát mért ne? Sosem voltam önző. * - Szép akkor lett volna, ha korábban nem én fekszek a földön. * Ebben semmi szépet nem láttam, tekintve, hogy nem szabad földre kerülnöm, hisz sosem tudhatom, hogy lesz-e alkalmam felállni. Egy tapasztaltabb ember, esés közben már elkapott volna, hogy kettétörje a gerincem. De csak Sam volt velem, így csak még nagyobb volt a szégyenem, hogy egy ilyen aljas trükkel a földre küldött. De persze ez most nem látszódott rajtam. Ráérek ezen mérgelődni. A nyögésére a szemeim forgattam…* - El ne élvezz itt nekem… különben meg Darren jó fej. Tökéletesen megfogja mutatni, hogy melyik lépésem hogyan tudod kivédeni. * Nyugtattam meg, hogy nem lesz olyan vészes, még ha ott nem is nagyon lesz időnk beszélni. Nem szerettem dumálni mozdulatok közben, csak hallgatni az utasításokat. Vagy épp mikor valami nem sikerül kérdezni, de akkor is megállunk. A félelmét nem értettem, ahogy a kitágult szemeit sem. Azonban a kérésére csak felszaladnak a szemöldökeim, hogy ezt meg mire véljem…* - Ha leszállok, nem tudom megmutatni, hogy mire figyelj. *Adtam a tudtára és csak annyira mozdultam, hogy kicsit kényelmesebb legyen. Na de ekkor már megéreztem, hogy mi a baj és… és… és… hát a pipacs hozzám képest Hófehérke volt már megint. Olyan hirtelen emelkedett meg a csípőm mintha csak tűzben csücsültem volna eddig. Na de ez így nem jó… szóval így feltérdelve hajoltam előre, s lábszáram a másik két lábára fektettem, hogy ne bírjon hátsón rúgni, ahogy az imént én őt. Hisz most előre hajoltam egészen a füléig. Véletlen sem érve az arcához, azonban a hajam kibukott, így az beterítette a fiú arcát.* - Nem hoztunk inni, de szerintem fordulj hasra a hó segít… s addig tedd meg, míg nem értem félre és gondoskodok róla, hogy egy jó ideig ne fordulhasson ilyesmi elő… * Búgtam neki halkan. Persze nem bántottam volna, erről mi sem tanúskodhatott, hogy szavaim végeztével nyomban fel is pattantam. De nehogy már csak én vörösödjek… meg egy frászt. Felállva tekintettem rá, az álló helyzetével mit sem törödve.* - Szóval folytatjuk vagy még hódolsz kicsit a kamaszos hormonjaidnak? * Kérdeztem s ha az volt a válasza, hogy nem, hát felvettem a blézerem és a láncom is elkezdtem visszatekerni a csuklómra. HA pedig igen, akkor csak vártam, hogy akkor viszont szegye össze magát aztán folytassuk. Kár lett volna ennyiben hagyni, de hát van bő háromszáz évem, hogy kiverjem belőle ezt a mindent elviselő, mindent eltűrő baromságot.* - Ja és egyébként Sam… még elviselhető lennél ha nem lenne benned ez a szub vonás mások felé. De arra mérget vehetsz, hogy addig járok a nyakadra, míg ki nem verem belőled. Ha kell szó szerint, s ha ez azzal jár, hogy felkeltem a farkasod minden alkalommal, ne kételkedj abban, hogy megfogom tenni. Legfeljebb csak megutálsz… de ez úgy sem jelent számomra semmit. De mindig elérem a célom. Ezt jobb, ha már most elkönyveled. * Vigyorodtam rá, hogy tudja mivel áll szemben. Nem, nem fogom hagyni, hogy ilyen legyen az iskolában, azért mert fél. Megutál? Hát istenem… nem fogom tele sírni a párnám miatta. Viszont sosem rejtem véka alá a szándékaim, szóval csak ezért közöltem vele a tényeket. Az meg már rajta múlik, hogy partner lesz és talán jól kijövünk a végére vagy megnehezití és valóban megutál.*
Azt, hogy látja, mit csinálok, nem kommentálom. Valahol magamban hiszem, hogy az embernek ismernie kell a másikat, ha meg akarja érteni a motivációit. Ash elmondta a saját történetét, az enyémet azonban nem ismeri. Ez egyrészt jobb helyzetbe juttat engem, másrészt viszont rendkívül kellemetlen. Lássuk be, valószínűleg egy nyámnyila idiótának tűnök a szemében, aki valószínűleg semmire sem méltó, nemhogy a figyelmére. Magamnak biztos annak tűnnék. Mégis próbál segíteni, amiért hálás is lehetnék. A bökkenő az, hogy én ezt nem kértem. – A legjobbak is hibázhatnak – feleltem vigyorogva. – Egyébként is, az a jó, ha meglepjük az ellenfelet, nem? Ha olyasmit teszünk, amire nem számít. Mindig így próbálok tenni, csak a legtöbb esetben szavakkal, nem pedig… Érted. Kezdjük azzal, hogy megütni sem akartam. Soha. Csak kétségbeesetten vágyam arra az egyetlen, aprócska diadalra, amit még így is elvett tőlem. Mégis, az a pillanat, amiben nyeregben éreztem magam… na, az valami óriási volt. Soha nem felejtem el. Úgy éreztem, hogy most elégtételt kapok mindenért. Az undokságáért, amiért sértegetett, amiért leköpött – még akkor is, ha nem volt éppenséggel szándékos –, minden egyes aprócska kis sérelemért. El kell ismernem, vágytam arra, hogy ismét ezt érezhessem. – Nem terveztem – felelem. – És nem Darren milyensége miatt aggódok. Régebb óta ismerem, mint te. Inkább amiatt, hogy a maradék renomém is kárba vész, ha napi szinten elver egy lány. Igaz, hogy egy különleges lány, de hát… Na ekkor érzi emg minden problémánk gyökerét. A fejem vele együtt vörösödik el, és már gondolkodok azon, hogy egész jó kis csapatot alkotnánk. Amint leszáll rólam, a hasamra fordulok, és próbálok úgy tenni, mintha meg sem születtem volna. Ennek nagyon nem kellett volna megtörténnie… semmiképpen sem. Úgy értem… Ezzel most biztosan elástam magam nála. Soha mélyebbre. – Nyugi, nem tervezem szokássá tenni – mondom, amikor már vissza merek fordulni. Viszont nem bírok ránézni, a szemébe meg semmiképpen sem. Jól eltoltam ezt a dolgot. – Egyébként is, ez nem olyasmi, amit csak úgy be meg ki lehetne kapcsolni. És… ne menj, kérlek. Csak ne verj el újra tíz percen belül. Sajnálom, ami történt, és… Most egy jóval nagyobb mackót kell vennem, igaz? Az utolsó szavaknál már-már vigyorgok, mert úgy tűnik, sosem ússzuk meg vagy kínos, vagy megalázó pillanatok nélkül. De szerencsére csak ketten tudunk róla, senki más nem látta. Még. Attól még nem kellene szokásunkká tennünk. – Nem hiszem, hogy az örökkévalóságot ezzel akarjuk eltölteni. De értékelem, hogy ennyire törődsz velem – feleltem. Hosszasan hallgattam, aztán végül is úgy határoztam, hogy miért ne? Ugyanolyan jó pillanat, mint bármelyik másik. – Tudni akarod, miért csinálom ezt? Miért hagyom másoknak, még azoknak is, akik gyengébbek nálam, hogy elpáholjanak, amikor akarnak? Ha nem akarja, én nem fogom ráerőltetni. De nem lenne rossz beszélni róla valakivel, akinek nincs pszichológusi diplomája.
- De, ebben igazad van. Attól még nem leszek büszke magamra, hogy a földre kerültem és utána kiszabadultam. A szavak pedig… azt hiszem, rajtad nem segítenek. * Nem hittem, tudtam. Egyébként sem tűnt egy nagyszájú gyereknek, csak ha felbosszantottam, mint most vagy legutóbb. Előtte meg utána minden szavára elpirul. Abban meg kételkedtem, hogy ezt Én váltom ki belőle. A szavaira azonban felvontam a szemöldököm.* - Kössssz… ostoba dolog alulértékelni vagy épp magasabbra helyezni, csak mert lány vagyok. Semmiben sem másabb, mintha egy másik fiú tenné. Ez csak a Ti hülye felfogásotokba van benne. Az edzések meg nem az a lénye, hogy ki ver el kit és még csak nem is a verésen, hanem a tanuláson. De basszus… miért Én magyarázom ezt neked? Nem mondta még senki ezeket? * Kérdeztem rá. Kezdtem hülyén érezni magam, hogy alig vagyok egy hónapos és pont én magyarázok egy jóval régebbi farkasnak. Én, aki alig tud Falka szinten valamit ezekről a dolgokról. Bár tény, hogy az edzések lényege ugyan az mint az embereknél. Szóval nagy butaságot nem mondhattam, ha meg igen, akkor úgy is kijavítanak idővel. A bókját figyelmen kívül hagytam. Semmi különleges nem volt bennem. Csak egy voltam a sok közül, aki nem illett a sok közé és meg vannak a saját nézetei, elvárásai és gondjai.* - Csak egy évvel vagyok fiatalabb, de nekem nincsenek. Szóval csak tipp volt. – vontam meg a vállaim – és oké, nem megyek. De mond csak, ha nem akarsz tanulni, akkor miért maradjak? Én akarok és épp csúszik… minél többet, annál több időt vesztek. * Mintha a tatár hajtana mikor előttem van fél évezred. No mindegy, engem épp nem a tatár hajtott hanem a bosszúm. De miután visszaraktam a láncom csak karba font kézzel vártam. Szavaira csak a szemem forgattam meg és lemondóan sóhajtottam.* - Most sem akartalak „elverni”. Ezt nem nevezném annak, de te voltál figyelmetlen. Nem tudom mi terelte el, de saját magadnak köszönheted. Én szóltam mielőtt támadtam volna, hisz csak arra voltam kíváncsi, hogy miként véded. S rosszabbul is járhattál volna… Mellesleg nem kell nekem mackókat venned. Nem vagyok a barátnőd, udvarolnod meg felesleges. Nem érdekelnek a fiúk. - Legyintettem egyet – Mellesleg egy ember belehalt volna, de annak ellenére szép ütés volt. * S reméltem, hogy kiveri a fejéből ezt az ajándékosdit, meg, hogy rosszul kell magát éreznie. Egyben vagyok, nem történt semmi bajom. Szóval miért is beszélünk erről? Semmi értelme. Bolhából csinál elefántot. * - Nos… így legalább meg van a program és nem lesz unalmas. Mellesleg ne vedd magadra. Mindig segítek, ha tudok. Persze vannak hiányosságaim, szóval egy mentort sem pótolhatok. De az alapokat tudom. * Vontam meg a vállaim és további szavait kissé oldalra billentett fejjel hallgattam. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e ha elkezdünk lelkizni. Akarom mondani, hogy Ő. Hisz, nem változtatna semmin. De hát, miért is ne? Amúgy is megígértem, hogy nyitottabb leszek, és ha már elmondja és magától, akkor itt a remek alkalom, hogy megpróbáljam. Törökülésbe eresztettem magam és vártam egy pillanatot.* - Nem vagyok empatikus mostanság, de szívesen meghallgatom. * Bólintottam, hogy érdekel. Csak épp vegye számításba, hogy részvétet nem fog kapni… valószínűleg. Bár kitudja, mit mesél. S ha ismerem a probléma gyökerét, akkor könnyebb kiirtani is nem? Dehogynem. Szóval figyeltem.*
Úgy öntök, hogy az első két kis monológját nem kommentálom. Megtehetném, de valószínűleg megint sértődés lenne benne, egyik vagy másik irányból. Elvégre tudom, hogy ostobaság egy lányt másképp kezelni csak azért, mert, de Őt soha a büdös életben nem csesztették fél évig azzal, hogy Elena Maendez fölrúgta a folyosón. Nem nézem én le a lányokat, soha nem is tettem. De nem is fogom még egyszer megengedni, hogy egy akár meg is üssön, hacsak az nem Ashley. És nem zárt ajtók mögött. Kettesben. Anyám borogass, azt hiszem, pszichológushoz kell majd mennem. A következő szavaira viszont nehezen állom meg, hogy fel ne horkantsak. Nem, az már talán túlságosan is sok lenne a mi kis bimbódzó kapcsolatunknak. Lehet, ezúttal vinne magával egy szuvenírt is. Hmm, a néhány fogamat akár fel is áldozhatom a nagyobb jó érdekében. Furcsa nekem a csaj, de nem merek hozzáfűzni semmit, mert a végén tényleg eltörné valamimet. – Úgy beszélsz, mintha mindenhová rohannod kellene – mondom közben. – Van ötszáz éved, talán több is. Hová sietsz? Egyébként meg nem tudom, de annyira jól indult ez a találkozó, gondoltam nem úgy kellene lezárnunk, hogy elrohansz, miután… Na, érted, miről beszélek. – Jól van, túloztam. Kis költői túlzás még belefér – vigyorodtam el. Főleg, ha az embernek van egy múzsája, aki szép, szőke, holdtöltéken picit szőrös, és… Most fejezzük be ezt, mert valaki tényleg letépi valamelyik tagomat. És azt nem akarom. Nagyon nem. Mégsem tudom normálisan elterelni a gondolataimat, és ez meg megijeszt. – Vicceltem, Ash. Jóval kreatívabb vagyok annál, minthogy megismételjem a legutóbbi akciómat. Szóval nem kell aggódnod, nem fogok mackókat venni neked, meg ilyesmi. De azt az egyet tényleg ajándéknak szántam, szóval örülnék, ha nem hagynád ott nálam. – Ráadásul ronda sors lenne neki, ha megenné és/vagy megbecstelenítené egy oposszum, de ezt már nem teszem inkább hozzá. Az a kis dög az én problémám, jobb, ha ő nem tud róla. – Köszönöm – mondom, amikor az ütésemről beszél. Mégsem vagyok büszke arra, hogy megütöttem. Tudom, nem marad nyoma, de akkor is… – Még finomítani kell rajta, tudom, de igyekszem. És hé, én rá sem bíznám magam ilyen tekintetben másra. Szóval… Köszönöm. Amikor azt mondja, meghallgatná a történetem, egy pillanatra leblokkolok. Valahogy reméltem, hogy nemet fog mondani, tudat alatt igenis ezt akartam. Az összeszedett, előkészített mondatok apró darabjaikra hullnak, és fél percig csak bambán nézek ki a fejemből, miközben odabent káreltakarítok. Legalább valamennyit sikerül megmentenem. – Apám és anyám is vérfarkasok – mondom, és bármennyire akarom is, nem használok a múlt időt. Túlságosan szép lenne… – Soha a büdös életben nem hívtak a fiuknak, legfeljebb a kölyküknek. De mindezt elviseltem volna, hiszen látod, milyen vagyok, nem? Aztán megismertem egy lányt. Jasmin volt a neve, és nagyon hasonlított rád. Egy nap gondoltam, bemutatom a szüleimnek. Felvittem hozzánk, és… – Hangom elhal, nem tudom folytatni. Lehajtom a fejem, és próbálom összeszedni magam, miközben az összes, mocskos és véres kép a fejembe tolakszik arról a napról. – Darabokra tépték. Ott, előttem. Még mindig hallom, ahogy könyörög. De nm ez a legrosszabb, Ash. Ez a dög, az én dögöm, ez be akart szállni. Szóval elfutottam tőlük. New Yorkba mentem, és utcakölykökkel éltem. Kis család, tudod, ők nem vágtak ki csak azért, mert fura voltam. A szüleim utánam jöttek, és alig tudtam elfutni előlük. Nem akarom tudni, mi történt a többi fiúval és lánnyal ott, de remélem… Remélem jól vannak. Persze valahol mélyen sejtem, hogy ez nem igaz. És közben Ash arcát fürkészem, próbálom kitalálni, mit gondol. Én csak a szégyent érzem, amiért hagytam mindezt megtörténni, amiért nem voltak erősebb, okosabb, jobb… Vagy valami. Bármi.
*A szavaira összevontam a szemöldököm és vártam pár pillanatot, hogy felfogjam. Na nem azért mert hülye voltam, értem, hogy miről beszél de ez akkor is furcsa, de leginkább hülyeség. Legalábbis számomra.* - Ahham, nekem van. De másnak nincs és tanulni 500 éven keresztül is tudok, minél többet annál jobb. Mellesleg nem járó kerettel akarom elérni azt a pontot, hogy alkalmas lenni Harcosnak. Szóval akár ugorhatunk is ezen, mert nem fogsz tudni megállítani, ha úgy gondolom, hogy itt az ideje folytatnom a tanulást. Esetleg csatlakozhat hozzám. * Vontam meg a vállaimat könnyedén, aztán vagy megérti, vagy nem. Nem akartam részletesen bele menni a dolgokba, ha valami érdekli úgy is kérdez, aztán vagy válaszolok vagy nem. * - S mint mondtad, szokásom rohanni… * Mosolyodtam el halványan. Hisz ezt le sem tagadhattam volna. Néha pikk-pakk ott hagyok dolgokat csak azért, hogy olyat csináljak, aminek haszna is van. Mint mondjuk megtanulni bekapcsolni a mosogató gépet. A költői túlzásra csak megvontam a vállam.* - Nem konkrétan a macira gondoltam. Hanem általánosságban. De oké, elviszem. Azonban ha még egyszer valami ajándékot veszel, megetetem veled. * Billentettem oldalra a fejecském, hogy meg-e érti, amit mondok. Nos ez is csak egy költői túlzás volt, de tény, hogy nem tette volna zsebre amit a következőnél kap. Semmi oka nincs ajándékokat vásárolni nekem. Az újabb szavaira csak lemondóan felsóhajtottam.* - Igen, sokat kell finomítani rajta. De Én maximum a technikát tudom megmutatni. Azt nem tudom megtanítani, hogy miként fogd vissza az erőd akkor is, ha épp elveszted a kontrolt. Az önkontrol nélkül megtanult harci tudás meg veszélyes. Elveszted a fejed és valaki belehal. Ezt… Erre csak egy idős farkas képes. Én is ezzel szenvedek… a különbség annyi, hogy a tudásom már megalapozott és így nehezebb, vagy könnyebb. Áh… erről Darrent faggasd ki. A fene sem tudja, hogy mi van velem, a lényeg, hogy inkább egy idősebbnél próbálkozz a visszafogás miatt. * Adtam a tudtára, hogy velem ilyen téren sokra nem megy, maximum annyiban, hogy míg maga a technikát elsajátítja, nem halok bele a dologba. De mentor nélkül… az nélkül képtelenség. Még nekem sem megy, pedig folyamatosan tanulok. A sokkolódását nem láttam, mert épp helyet foglaltam és a művelettel voltam elfoglalva. Ami után csendesen vártam, hogy bele kezdjen. A történet, amit mesélt… még emberi felem is megérintette, még ha csak Stevennel szemben is hagytam felül kerekedni a dolgot csak. Mármint, hogy megmutatni, hogy ha valami érzés kavarog bennem. A bökkenő ott volt, hogy a farkasom érezte a keserűségét, a bűnbánatát, a lelkiismerete háborgását. Hisz a másik nem használt pajzsot, nekem meg nem volt. Kényelmetlen mocorgásba kezdtem, ahogy éreztem, hogy csak az után keped, hogy megvigasztalja a társát, a FALKA – csak hogy félreértés ne essék – társát. * - Ahwwww… *Fújtattam egyet dühösen, és közelebb mentem a másikhoz. Igen, engedtem a farkasom késztetésének és akaratának. Így apró kezeim a vállán állapodtak meg, ahogy a lapockáin keresztül futott az alkarom. Aztán kicsit magamhoz vonva, vagyis a határozottságom figyelembe véve inkább rántva (Nem voltam jó vigasztalásban, ha idegenekről van szó.), öleltem át és amolyan kicsit sem nőies haveri csapkodással a karján nyugtattam, aztán meg is szorongattam. De ez csak a fizikális volt, a mentális síkon pedig a farkasom sokkal jobban tudta, hogy mi a dolga. Óvatosan közelítette meg Sam farkasát, hogy véletlen se vegye támadásnak, és ha közelebb engedte – vagy ha nem akkor lapos kúszásban közeledett -, akkor csak oda érve az orrával bökdöste meg a másikat. Majd kissé vidámabban képen nyalta, hogy ne szomorkodjon. Miközben ugrálva, bohócot csinálva magából próbálta jobb kedvre deríteni a másikat. * - Utálom mikor ezt csinálja… - Duruzsoltam neki a hajába. Biztos voltam benne, hogy a másik is érzi. De hogy az arcom mikor fúrtam Sam hajába, arra nem emlékszem. Még csak a mozdulatra sem. Ám még nem is esett le, valahogy elvoltam foglalva azzal, hogy a farkasom mit összeidétlenkedik, csak hogy eltüntesse a másik fájdalmát.* - De nézd, egyszer nagy leszel és bosszút állhatsz vagy elfelejted és élheted az életed. Ha itt rád találnak, biztos, hogy nem engedik hozzád Őket. *Hangom nyugtató volt és még mindig a hajába suttogtam a lágy szavakat. Bakker… a farkasom nagy vigasztalása rám ragadt.*
– Szóval Tarknak készülsz? – kérdezem, és ahogy figyelem, máris van értelme. Elvégre erős lány, és még egy tragédia sem törte össze, mint ahogy összezúzta volna más emberek életét. Jó harcos lesz majd belőle. Én inkább lennék valami más. Bármi más. De nem mondhatom, hogy nem értem, miért választja ezt. – Akkor is van még legalább száz éved. Addig nem valószínű, hogy elfogadnak, bármennyire erős és okos is legyél. Tudod, a farkasoknál a koruk is meghatározza a dolgok végkimenetelét. Viszont sok sikert kívánok hozzá, szép hivatás a falkán belül. Na ja, ezért is van az, hogy én messzire elkerülöm a Hotelnek még a környékét is. De nagyon-nagyon messzire, és ha egyszer meghallanám, hogy ez a lány be akarna menni oda, mint ahogy a múltkor is olyan kíváncsi volt, rohannék, hogy visszaráncigáljam. Nem érdekelne, ha utána gyűlölne, amiért nem hagytam, vagy amiért megfogtam a karját, azt a selymes bőrét, és… Ó, menj már a francba! Úgy értem, hogy sokkal fontosabb nekem az, hogy jól legyen, egészséges legyen, és még fontosabb, élő legyen, mint az, hogy kedveljen engem. Arra még – jobb esetben – van ötszáz évünk. – Én is csak vicceltem. Vagyis próbálkoztam. Nem mindig sikerül, mint láthatod – mosolyodtam el kelletlenül. Hát igen, a humoromon még dolgozni kell. Fekete humort ki is húzhatom, a perverz viccek sem valószínű, hogy sikeresek lennének, mást nem igazán tudok helyzetkomikumon felül, amiben meg valami csapnivaló vagyok. – A technika elég lesz ám. Vissza tudom fogni magam, ha nem vagyok ennyire dühös. Általában az emberi felem még tud dominálni. Viszont szeretem angolosan enni a dolgokat, ennyit engedek a szőröskének. Szóval majd keresünk egy helyet, aztán nézzük, ahogy tovatűnnek a kék-zöld foltjaink. Tiszta haszon. Megtanulom, hogyan rugdossak meg valakit anélkül, hogy nagy baja lenne, és közben még Ash társaságát is élvezhetem. Csak ezután mondom el neki, ami történt, és közben próbálom nem újraélni az összes, mocskos kis pillanatot, azonban nem tudok segíteni, ott tolonganak a fejemben. Az a tény, hogy New Yorkban a kukákból éltem, amíg nem találkoztam azokkal a kölykökkel, a félelem, hogy valamelyiküket bánthatom, és a konstans undor, mely éjszakánként kínzott, mert tudtam, hogy én magam is csak egy szörnyeteg vagyok, olyan, mint a szüleim, sem jobb, de talán még rosszabb is. Túl későn jövök rá, hogy a pajzsom nincs fönt, csak akkor, amikor Ash már ott van, annyira közel hozzám. A farkasom vigyorogva kapja fel a fejét, és szaglássza körbe a nőstény farkasát. Egészen barátságos vele. Legalábbis jobban viseli, mint a többséget. Amikor a kicsi képen nyalja, az enyém egyszerűen válaszol, már-már játékosan. Mi a fene lelte ezt a dögöt? Visszanyal, aztán lehemperedik, és várja, hogy a másik mit felel. Engem azonban sokkal jobban érdekel, ami velünk történik Mozdulatai durvák, kicsit sem nőiesek, de mégis, már a közelsége miatt lehunyom a szemem, és csak belélegzem az illatát. Azt a kedves illatát, amit nem tudnék elfelejteni, akkor sem, ha akarnék. Na jó, ezt nagyon nem így kellene... – Köszönöm – felelem, de csak suttogva, és próbálom nem kimutatni, mennyire megérint a közelsége. – Akarod, hogy felvonjam a pajzsom? Egyébként, úgy tűnik, hogy ez a két mamlasz igenis kedveli egymást. Remélem, nem akarja. Nem szívesen tenném meg, ugyanis élvezem, ahogy a farkasom végre nem ellenséges valakivel. És Ash… ki tudja, talán akkor elhúzódna tőlem, és azt szintén nem akarom. Olyan jó érzés, hogy most itt van, és tudom, hogy soha többé nem fog ilyen történni. Szóval csak próbálom kiélvezni, és emlékezetembe vésni a hajának illatát, és az érintését. – És… Kérlek mondd, hogy ettől nem nézel másképp rám. És már érted, miért nem akarom szabadjára engedni ezt a farkast – suttogom. Talán még az elveszítésénél is rosszabb lenne, ha vadállatként tekintete rám. Azt már tényleg nem bírnám ki.
- Hát ha ez a neve. * Vonta meg a vállaimat könnyedén, azért annyira még nem sikerült mindent megtanulnom vagy csak ideig, óráig, aztán meg el is felejtettem. Majd rögzül, idővel. Ám a szavaira felhorkantam és legszívesebben lecsaptam volna, hogy fogja be. De sajnos én magam is tudtam, hogy nem elég a tudásom, kell a farkasom kora is ahhoz, hogy elérjem.* - Bakker… ennyire ne biztass. Mellesleg nekem még előtte is van egy kis dolgom. De mi a frászt magyarázkodok itt neked? Nem mindegy neked, hogy miért tanulok annyit és miért sietek? * Néztem rá dühösen, bár az is benne volt a pakliban, hogy nem szerettem késni. De ettől függetlenül meg miért érdekli annyira? Rohanok. Na és akkor most leszakad az ég vagy mi lesz? * - Már bocs, de nem úgy tűnt, mint aki visszatudja fogni a farkasát. A visszafogás meg pont az ilyen helyzetekre van, hisz ekkor kerül előtérbe. Ne kergesd magad naiv ábrándokba Sam. De elárulok egy titkot; Önmagunkkal szemben a gyengeségeink elismerése csak erősít másokkal szemben. Ostoba volnál, ha tévhitben ringatnád magad és ezzel csak sebezhetőbbé válsz. * Vontam meg könnyedén a vállaim. Hisz ha nem ismerjük el a gyengeségeink, akkor nem tudunk javítani rajta vagy olyan dolgot tanulni, amivel korrigálhatjuk egy bizonyos téren lévő hiányosságaink. De majd rájön. Ezt már emberként megtanultam, miután majdnem a gerincem bánta az egyik edzést. Csak azért, mert nagylánynak hittem magam, hogy nekem minden megy és tökéletesen. Hát nem volt igazam és azt hiszem életemben az volt az utolsó pont, mikor megvoltam magam elégedve vagy épp csak kicsit is a fejembe szállt az önbizalom. Na azóta sem, hogy közölte Steven, hogy ez egy tolókocsival járt volna és azzal, hogy többet nem birok lábra állni. Farkasom csak játékosan ráugrott, majd le és a farkát kezdte el kergetni aztán meg a másikéval játszani. Valami hülye öröm töltötte el, hogy sikerült a másikat kicsit jobb kedvre derítenie. Hmm… ez most már mindig ilyen lesz?* - Jahm, veszem észre. Bocs, de ez engem nem tölt el kitörő örömmel. De ha nekik ez jó, bánom is én… * Vontam meg könnyedén a vállaim, ám a kérdésére megingattam a fejem.* - Ne, hagyd csak. James azt mondta, hogy engednem kell neki. Mellesleg meg szokja a társas életet. * Sóhajtottam lemondóan, ám ahogy elhagyta a számat a feje visszaverte a meleg lélegzetem és a haja csikizni kezdte az orromat. Na ekkor esett le, hogy milyen helyzetben is vagyok. És reflexszerűen vontam el a fejem Tőle, de még Őt magát nem eresztettem. Nyalogassa csak a lelkét, aztán hadd menjek a dolgomra. Ám a szavaira már Én is elhúzódtam és a bal kezemmel, hisz a jobbon ott volt a lánc emeltem meg az állát, hogy a szemembe nézzen.* - Nem kedvellek jobban, mint eddig, de nem is lettél kevesebb számomra. A falka társam vagy, még akkor is, ha emberként egy lúzerként viselkedsz, farkasként meg egy gyépé-s. Nem érdekel. Ha az kell, vagy épp arra van szüksége a farkasodnak csak úgy, mint olyankor én Darren mellé fekszem, bebújok melléd. Legfeljebb ha félreérted eltöröm a kezed. Ami pedig a dögöd illeti; Tanulj. Ismerd be a gyengeségeid és korrigáld őket. De ez csak tanulással megy. Én sem azért tanulok, mert épp nincs jobb dolgom. Mi sem mutatja jobban, hogy mindjárt vizsga időszak, de egy kukkot sem tudok az anyagból. De nem érdekel, mert a farkasom leköt. De ha még egyszer azt hiszed, hogy miatta elítéllek kivágom a nyelved. Azért mert nem verem nagydobra és Én beszéd helyett inkább kiküszöbölni próbálom nem jelenti azt, hogy nekem minden rendben van vele. * Többek közt, mert vérre szomjazik. Bár Darrentől egy nyugis farkast kaptam, de az érzéseim kezdenek az övéi is lenni. Így már inkább egy bosszúszomjas dög mintsem egy nem törődöm, amilyennek lennie kéne. De azért megengedtem felé egy biztató mosolyt. S ahogy végeztem az állát is elengedtem, de addig csak fogtam, hogy rákényszerítsem, hogy a szemembe nézzen.*
– Hé, én szívesen biztatlak, de a tények, azok sajnos tényleg tények – mondom csendesen, nyugodtan, hogy véletlenül se vegye sértésnek, hiszen nem annak szánom. – De szívesen támogatlak majd, ahogy csak tudlak. Bármennyire kevés is az. Te tanítasz engem verekedni, én meg lehetek a farkas-boxzsákod, hogy gyakorold, hová kell ütni. Rosszabbat is kibírtam már – vigyorodok el, és tényleg így van. Szüleimnek volt egy érdekes nevelési doktrínájuk. – Jól van, ha ennyire akarod, hát elismerem, ez a dög nehezen kontrollálható. De az elfojtásával már egész jól boldogultam – feleltem, és közben vigyorgok egy picit, hiszen csak viccelek. Valójában tudom, mennyire elitélendő az, amit csináltam, de hát ki ró majd fel nekem ilyesmiket? Jó, most ne számoljuk Asht, neki hagyom, mert hát… Mert hát csinos, meg normálisabb velem, mint a többség, és szépek a szemei, meg… Na jó, tényleg el fogok menni egy orvoshoz, ez így nem folytatódhat tovább. És közben nem felelek semmi mást, mert látom, hogy húzom fölfelé, és ezért inkább meghátrálok. Nem akarok beleesni a múltkori hibába. A farkasom egészen örül a kis játszópajtásának, én pedig csak ámulok, mennyire gyorsan lett a nőstény előtt egy vérszomjas vadállatból játékos farkas. Lehet, hogy félreismertem a saját dögömet? Talán csak meg kellett volna adni neki a lehetőséget, hogy bizonyítson. Nem is tudok rá annyira haragudni, miközben képen nyalja a másikat, aztán fölkel, és üldözőbe veszi a saját farkát. Hmm, lehet dobni kellene neki egy botot… – Ugyan, ne legyél ennyire kemény vele. melletted lesz a következő pár évszázadban, igazán adhatnál neki egy esélyt – mondom, és nem teszem hozzá, hogy legalább a farkas mosolyog alkalmasint hátsó szándék nélkül is. Mert nyakamat teszem rá, hogy azzal is csak engem akart kínozni. Viszont olyan gyönyörű a mosolya… Na jó, ember, neked doki kell. Méghozzá gyorsan. Meg is lepődök az említésére, és felkapom a fejem. – Ismered Jamest? Akarom mondani: Dr. Howardot? Amikor az állam alá nyúl, valamiért bizakodok, hogy valami jó fog történni, valami, amit úgy szeretnék… De nem, csak lenyomja a monológját, amely egyszerre szomorít el, és villanyoz fel. Na, ilyent mégis hogyan lehet? Nem tudom, de neki valahogy mégiscsak sikerült, nem is akárhogyan, és… – Egyikünk sem azért tanul. Egyébként abban segíthetek. Harmadikos vagy középsuliban, nem? Ha mondjuk edzések előtt beugrasz, vagy utána maradsz, átverekedhetjük magunkat az anyagon újra. Nekem sem árt, ha átnézem – mondom, és barátságosan vigyorgok. Nem hiszem, hogy ebbe bele lehetne látni bármiféle hátsó szándékot, én pedig örülök, hogy kicsit több időt tölthetek el vele. – Egyébként meg köszönöm, hogy így felajánlod azokat az éjszakai beugrásokat. Hogyan csináljuk? Mert azért elég messze lakunk ahhoz, hogy minden éjjel átmenjünk. Viszont a farkasainknak meg lehet, jót tenne – mondom, és közben a másik énem játékosan a nőstényhez dörgölődzik. Kész, behalok ezen…
*A szavaira először csak kissé meghökkenve pislogtam, de aztán elnevettem magam. Csak akkor feleltem, mikor már kicsit alább hagyott és feltételezhettem, hogy menet közben sem bukik ki belőlem egy újabb adag.* - Hát te nem vagy normális. – ingattam meg a fejem – HA (!!!) segítek is, csak azzal a feltétellel teszem, hogy közben mentorhoz jársz. Ha még nincs, kérj magadnak egyet. Mellesleg pont az a lényege, hogy megvédd magad és nem az, hogy közben hagyd nekem, hogy zsáknak használjalak. Elég jó zsákom van így is. * Kacsintottam rá és kérdés sem férhetett hozzá, hogy kire gondoltam. Darrenre. Tapasztalt, ügyes, gyors… rajta kihívás találni fogást vagy épp akár csak egyszer is megütni, ha épp nem pont azt akarja felmérni, hogy mennyire fejlődik az erőm és ezért hagyja. Szóval az istenért sem cserélném le. Pláne, nem olyanra, akiben kárt is tehetek. * - Nem nekem kell beismerned, vagy másnak, hanem önmagadnak. * Azt már nem jegyeztem meg, hogy az elfojtás ártalmas. Ezt két hét alatt megtanultam mikor annyira görcsösen igyekeztem elfojtani, hogy szinte már nem is éltem és még csak nem is sikerült, mert annál lobbanékonyabb volt. Ennyi idő alatt neki is rá kellett jönnie. Ha meg nem, hát akkor majd rá fog. De a lényeg, hogy nem tartottam fontosnak mondani, mert úgy véltem, hogy enélkül is tudja a másik. Elvégre sokkal idősebb farkasként mint én. A szavaira csak felsóhajtottam és egyszerűen hátradőltem a hóban, kezeim a fejem alá téve.* - Amint láthatod engedek neki és de, szigorú vagyok hozzá. Egy farkas nem zsebkutya, hogy ilyeneket csináljon. De ha csak olyankor csinálja míg nincs dolgunk nem érdekel. * Feleltem egyszerűen. Hisz megtehettem volna, hogy felhúzatom a másikkal a pajzsot, vagy egyszerűen itt hagyom őket, hogy ne élje ki a gyerekes hülyeségeit a farkasom, hanem az edzésre koncentráljon. De itt vagyok. Szóval egy rossz szava nem lehet a kis dögnek. A kérdésre összevontam a szemöldököm.* - A tanács tagja. Van olyan, aki nem ismeri? * Hárítottam a kérdést egy kérdéssel. Ám bár, ez egy válasz is volt, hogy igen, ismerem. De közel sem akartam Sam orrára kötni, hogy miért is ismerem. Nem hogy Samnek, még az Apáimnak sem mondtam el, hogy mint orvost kerestem meg, no meg azt sem, hogy ott jártam. De ez lényegtelen is, tekintve, hogy ettől függetlenül is ismerhetem. Az ajánlatra összevont szemöldökkel pillantok rá oldalra.* - Csak másodikos. Év vesztes vagyok, a nyári születésemmel. Felőlem mehet előtte is és utána is. Ebből a félévből egy kukkot sem tudok. Szóval a kis plusz órák nem ártanak. De neked suli van, aligha volna időd mindennap rám. Tekintve, hogy közben nem kéne, hogy a saját tanulásod kárára menjen. De hétvégente okés, legfeljebb beiktatok egy napot amikor csak minimális az edzés tervem. A szombat kilőve, mert akkor hármas edzéseim vannak, de mondjuk péntek este és vasárnap tanulhatunk, legfeljebb Darrennél alszom. Hétköznap meg igyekszem egyedül haladni. Ha ez így jó és hajlandó vagy rááldozni a hétvégéd. * Vontam meg a vállam. Elvégre fontosabb dolga is lehet. No meg melyik hülye akar még hétvégén is tanulni, mikor egész héten azt csinálta? Bár tény, Samből nem néztem ki, hogy bulizni járna, de azt sem, hogy mindennap tanul. Na de az éjszakai dolgokra összeszűkülnek a szemeim és egy pillanatig csak méregetem, a másikat mielőtt még válaszolnék. Próbáltam megfejteni, hogy miért is kapott ennyire a dolgon. De aztán igyekeztem feladni és ismét az eget néztem.* - Nos, van két lábad időnként négy. Szóval a távot meglehet oldani épp. De azért nem azt mondtam, hogy minden este. Különben is, kicsit sem kényelmes ruhában aludni. Azt mondtam, hogy akkor ha a farkasodnak vagy neked nagy szükséged van rá. Én is csak akkor alszom Darrennél mikor már nincs más opció. S természetesen hosszú nadrágban és pólóban.*Közben érzem, ahogy az energiák túlságosan egymásba gabalyodnak mintha el volna a legtermészetesebb. Azt viszont már nem értettem, hogy miért.* - Hát az én farkasomnak csak ne tegyen ilyen jót, mert kitekerem a nyakát. Vagyis tekertetem. De nem tudom ezt a dörgölőzést miért csinálják, de ha a hímed rá mászik a farkasomra akár mentálisan, akár holdtölte alatt valami párzási hülyeség miatt. A tiédet is fellógatom. Szóval egy kicsit azért hívd visszább mielőtt itt nekem túlságosan bele melegednek. Én a sajátommal nem tudom megtenni egyenlőre. De ahogy nekem, úgy neki is van jobb dolga, mint itt dörgölőzni. Apropó, talán vissza is indulhatnánk. Egyrészt nincs melegem, másrészt beszélgetni a szobádban is tudunk a maradék háromnegyedórában. Utána már tényleg mennem. * Ajánlottam fel, de nem mozdultam. Ha neki kényelmesebb idekint, akkor legyen felem maradhatunk is addig. De jobb lett volna a melegben. Pláne, hogy ilyen szoknyás, nadrágos hülyeség van rajtam.*
– Ezt már mondták páran. De ők a „különleges” szót használták – vigyorogtam rá, miközben picit oldalra döntöttem a fejem. Következő szavai azonban kijózanítottak. Itt nincs helye többé a marhaságoknak, ha akár egy kis időt is el akarok tölteni vele. Márpedig én akarok. Mert lehet, furcsa kis barátság, vagy mi a fene a miénk, de hátha lehet belőle valami ötszáz év alatt. Talán. Vagy futkoshatunk egymás után, mint egy magát kellető, meg egy kanos mókus. Mindkét mód egészen vicces lenne. – Persze, hogy megyek közben mentorhoz. Már gondoltam is valakire. És hé, én sem leszek örökké kisfarkas, ahogy te sem. Ki tudja, lehet egyszer még hasznodra is lehetek… Ki tudja, talán. Elvégre nem vagyunk sokan kölykök a falkánál jelen pillanatban, és a generációnk amúgy is egészen elcseszett lesz. Itt vagyok én, valami szerb fickó, akiről életemben nem hallottam meg, Ash… Ha túléljük ezt – márpedig miért ne tennénk, a megölésünkkel semmit sem gazdagodna a másik falka –, akkor jó sok traumát kell majd kihevernünk. Nem is baj, pár évszázad elég lesz hozzá. Aztán majd ücsörgünk kerekesszékkel az amarokban, és röhögünk azon, milyen idióták az akkori kölykök az űrhajóikkal meg miegymással… Vicces lesz, az ziher. A beismerős megjegyzését nem kommentálom, mert megint nem mondanék semmi szépet, akkor meg inkább már semmit. – Nem zsebkutya, ez igaz, de nem is viselkedne így, ha ellenséges volnék – vontam meg a vállam. – Jót tesz neki, és az enyémet is megnyugtatja. Amit meg szinte senkinek sem sikerült elérnie – mondom, és inkább nem vallom be, ezt miért ennyire barátságos az én farkasom az övével. Jobb, ha nem tudja, mert akkor nem a büszkeségem lenne az utolsó, ami csorbát szenved. A Jamesről szóló szavaival kapcsolatban valamiféle féltékenység ébred bennem. Ugye nem…? Könyörgöm, valaki mondja, hogy nem… Csak őbelé ne zúgjál bele, könyörögve kérlek, azt már én sem bírnám elviselni. Márpedig azért lássuk be, nálam nagyobb papucsot keresve sem találnál. Furcsa, hogy ezt így beismerem, és az is, hogy egyáltalán nem zavar. Túlságosan hozzászoktam már. – Ugyan már, én meg a tanulás távol állunk egymástól – vigyorodtam el. – De egyébként tényleg. Jó jegyeim vannak, de soha a büdös életben nem tanultam. És amúgy sem csinálnék semmi különösen értelmes dolgot, szóval bármikor átjöhetsz. – Már amikor nem harcolok az oposszummal. Egyetlen vigaszom, hogy viszonylag hamar meg kell döglenie itt északon. Mondjuk a legjobb kérdés az az, hogy miként jutott fel ide? Következő szavaira óriási a csábítás, hogy rávágjak valami ostobaságot, de inkább nem teszem. Ruhában alvás? Ejj-ejj, legfeljebb alsógatyában. Viszont nem hiszem, hogy különösen díjazná együttalvás közben, ha én majdnem pucéron feküdnék mellette. Lassan, óvatosan. Már annak örülhetek, hogy egyáltalán hajlandó velem aludni, segíteni, és nem küld el a halálba. – Akkor… Megadnád a számod? És lebeszéljük, mikor lenne jó neked – mondom, és inkább nem teszem hozzá, hogy már most sem szívesen mennék el a közeléből. A következő szavaitól aztán meg is ijedek kissé, és azonnal felhúzom a pajzsom. A dög egyből rinyálásba fog odabent, amiért elvettem tőle a titkos kis szerelmét, de jelen pillanatban nem tudok vele foglalkozni. – Nem olyan – mondom, és el is szégyellem magam egy kissé. – És persze, menjünk. Csak utánad. Azzal, ha elindul, követem is vissza, és remélem, hogy az oposszum nem rohamozta meg a lakásomat azóta.
Az elmúlt napokban alig aludtam valamit. Mégsem vagyok különösebben fáradt, vagy nyűgös… bár ennek lehet némi köze ahhoz az ipari mennyiségű kávéhoz, amit megtaláltam tegnap, és azóta fogyasztom is. Jobbkor nem is jöhetett volna, hiszen minden ébren töltött pillanatomban Ash jár a fejemben. Az oposszum látványosan meglepődött, amikor minden harci eseményt beszüntettem, és visszavonultam az ágyamra. Ez a mozdulat meglehetősen összezavarhatta, mert rövidesen ő és követői kivonszoltak egy fehér pólót a szennyeskosárból és a padlóra fektették. Azt hiszem, megadták magukat. Viszont az általános közérzetemen a diadal sem segített sokat. Máskor ujjongtam volna, és kitessékelem az egész felkelő bandát, de most túl sok gondolatomat foglalta le Ash. Bármennyire szadista módon érnek véget a találkozásaink, nem tudom kiverni a fejemből a lányt. Egy alkalommal szó szerint arra keltem, hogy a hajának az illatát éreztem. Megörültem, hátha itt van, beszökött, éppen valami fondorlatos és gonosz módon próbál kitolni velem… Ekkor azonban rájöttem, hogy csak abból a bizonyos pulóverből jön az illat, és elkeseredetten rogytam vissza a párnára. Találnom kellett valami megoldást a kettőnk helyzetére, mert ez… Ez nem állapot. Szerintem nem tart sokáig és végül Darren előtt kell majd fizetnem a bűneimért. Végül kimerészkedtem az önként vállalt börtönömből, és ekkor találtam szembe magam a cetlivel. Na, ez most csak egy vicc, igaz? nem, persze, hogy nem… Szerintem az a lány viccelni sem tud. Jó, ez durva, valószínűleg tud, csak amikor velem van, nem hajlandó. Adnom kellene neki egy kis időt, nem? Na jó, legalább kipróbálhatom milyen az, amikor megpróbálom nem felidegesíteni a lányt, és szerezni pár álmatlan éjszakát mindkettőnknek. De ehhez kell még egy kávé… Szóval, megadott időre ott álldogálok, farmert és egyszerű, fekete pulóvert viselve. Alatta ujjatlan trikó lapul, mivel abban mégiscsak kényelmesebb mozogni. Márpedig most valószínűleg szét fogja rúgni a hátsómat. Nem baj, nem fogom olyan könnyen adni magam, mint ahogy azt hinné. Azzal az eltökélt szándékkal érkeztem, hogy bizonyítom neki: nem vagyok egy puhapöcsű barom, akit figyelmen kívül kell hagyni. És már meg is pillantom, ahogy jön. Emelem a kezem, de ekkor meglátom, hogy nem egyedül jön. Társaság? Erről nem volt szó…
Az elmúlt pár óra érdekesen alakult, és egyre jobban éreztem magam. Azt mondta, ez a lazább napja, de azért be kellett ismernem, nem kíméli magát a csajszi. Tetszett a kitartása, az a maximalitás, amit belevitt az edzésekbe. Kitartó, és ügyes lány, nem csodáltam hát, hogy ennyire oda van érte az apja. Az órák alatt szembesülhettem a személyiségével, s arra, mire képes. Komolyan vette a farkas életet. A reggeli futást üdítőnek találtam, ahhoz képest, hogy már egy ideje nem csináltam rendszeresen. Néha igen csak el tudott bizonytalanítani a nap folyamán, és igen, azért izgultam egy kicsit a nap miatt. Régen tanítottam, engem is régen oktattak, de élveztem a helyzetet. De nem volt semmi katasztrofális történés. Eddig legalábbis. Miközben sétáltunk felfelé, eszembe jutott, hogy most újra valami új farkassal fogunk találkozni. Igen, Samuellel alap harci edzés. Érdekesen hangzott, pláne úgy, hogy az eddig hallottakból Ashnél idősebb, s nem igazán sikerül összehangolódniuk. Mosolyogva haladtam mellette, s hallgattam szavait, ahogy épp Samről próbált némi ismertető beszámolót adni. Pajzsomat egész nap nem vettem igénybe, így most sem találtam indokoltnak használni. Farkasom érdeklődve figyelt fel a várakozó srác farkasára. Az integető mozdulat félbehagyása nem kerülte el a figyelmemet. A lányra pillantottam, mert valami azt súgta, nem voltam bejelentve, mint vendég. Legalábbis a másik reakciójából ítélve. Bár ezt nem tettem szóvá. Na lássuk, mi sül ki ebből?
*A mentális edzés sosem a kedvencem és nem is lesz a barátom. Ma még nem igen volt fizikai edzésem, így csak agyban voltam fáradt. A fejemben éreztem azt, mintha egy adag pudingot raktak volna a helyére. Négy hosszú óra mentális képzés után nem csoda. Azonban zöld íriszeim még mindig vidáman táncoltak, még ha a fáradság apró fényei is ott lapultak benne. Ugyan az a citromsárga szabadidő nadrág, lila póló és kabát volt rajtam, ami reggel. Sajnálatos vagy sem, de nem vagyok csajos, hogy egy nap hatszor öltözzek át. Pláne, hogy nem is lett volna miért, hisz szintén csak egy edzésre tartottam. A helyszint imádtam, még ha nem is azért, mert rendszeresen itt futottunk össze Sammel. S csak reméltem, hogy a farkasom piciny lelke megbékélt már, a legutóbbi találkozónk óta. Naiv ábránd, tudom.* - Nem nagy ördöngösség a kölyök. Ha nem beszél, akkor egész elviselhető. De ha megszólal… na rövid útón az egekbe kergetjük egymást és mindig az a vége, hogy egymásnak esünk. De csak egy srác… a sok közül. Csak jóval… furább. De majd meglátod… * Vontam meg a vállaim. Én ugyan nem akarok senkiről rossz képet festeni, azért mert végig tiport a lelkemen, belegázolt, megalázott és a többi ilyen dolog. Azért mert én nem kedveltem azóta túlzottan, még más teheti. Hamarabb megéreztem Samet, mintsem láttam volna. Sóhajtva vettem egy mély levegőt, amolyan nyugtatásként és továbbra is mosolyogva folytattam az utam. Csak úgy, mint eddig határozott léptekkel a cél felé haladva. Raven pillantására és Sam félbe maradt intésére, csak szisszenve beszívtam a levegőt.* - Ahham… tudtam, hogy elfelejtek valamit. Tegnap nem szóltam Samnek, hogy hárman leszünk. * Magyaráztam meg, hogy miért is volt ez Sam reakciója. De aztán megvontam a vállaim, és ahogy Samhez értem… nos… kiderült, hogy a farkasom még mindig nem békélt meg. Ahogy megérezte a jelenlétét visszavonulót fújt az egyik sarokba bennem és már Raven farkasát is sokkal lágyabban ostromolta. Nem olyan hevességgel, mint mikor kettesben voltunk, avagy nem volt benne az a keserűség, ami most ott vibrált. De figyelmen kívül hagytam, miközben odaértem elé. Ám a belső keserűségem nem volt nyoma az arcomon, csak a vidámam cikáló zöld tekintetem. Meg benne az a halvány fáradság.* - Sam… Ő Raven. Raven, Ő Sam. – intettem, ahogy bemutattam egymásnak őket. Vártam, hogy kezet fogjanak vagy csókolgassák egymást, aztán már folytattam is. – Bocsánat, Sam, de nem tudtam szólni, vagyis csak késő este tehettem volna mikor haza értem Darrennel. Raven mint érezheted nem falka tag, azonban ezen a héten megkapott a nyakába… – vigyorogtam fel a férfire. - … Hogy kölcsönösen keserítsük meg egymás napjait. Így ezen a héten Ő tartja az összes órám, így viszont jelen kell lennie a Te óráidon is. *Tájékoztattam nagyvonalakban a helyzetről. Szándékosan nem említettem, hogy Raven miért került mellém, szándékosan hagytam ki a falkához való csatlakozási szándékát. Azonban Sam érezhette, hogy igazat mondtam, Raven meg vehette a lapot a tekintetemből, hogy nem tartozik több Samre abból ami a háttérben van. Nem azért mert nem bíztam benne, hanem mert… mert csak. Meg volt az oka és kész, de nem lettem volna képes bevallani, hogy azért, mert nem akartam, hogy Sam felhúzza az orrát. Bár kitudja mi lesz, hisz a farkasom még most is csendesen játszadozott Ravenével az energiáik által és a férfit is körbe lengte az illatom, az energiáim és halványan az enyémmel keveredett falka szaga. * - Rav, még mindig területen belül vagyunk. Samuellel itt lesznek az edzéseim. Nem mondom meg melyik nap vannak, de a héten ez csak az első. Így fogtok még találkozni. Nos srácok… kérdés, óhaj-sóhaj, panasz? *Pillantottam a srácokra vidáman. Sosem szerettem vesztegetni az időt, felesleges beszéddel. DE aztán eszembe jutott valami.* - Sam… ha zavar Raven jelenléte, akkor eltolhatjuk a kezdést egy héttel. *Ajánlottam fel, ahogy eszembe jutott, hogy nem mindenki olyan eltökélt, hogy ha a föld remeg is végig csinálja.*
Kezdőlap
