Szabályok. Mindig utáltam őket. Kicsit sajátosan értelmezem azokat a megkötéseket, amiket be kell(ene) tartani. Igen, tudom, hogy néha nem jó, néha fejjel megyek a falnak és néha tényleg nagy veszélybe sodrom saját magam, de nem érdekel. Célom van. És az tény, hogy néha túl vakmerő vagyok, és táncba hívom a halált, de soha nem ész nélkül, még ha úgy is tűnik egy kívülállónak. Most is így van. Harcol bennem a vérbeli farkas, a tettre kész őrületem, és az, hogy biztonságban tudjam a kilétem. Az agyamban Milos figyelmeztetése visszhangzik. Igen, én is tudom, hogy veszélyes vizekre evezek, de ez a "munkám", az egész életemet farkasalakban töltöttem. Azzal meg senkinek nem lehet baja, hogyha egy kicsit gyakorolom a settenkedést meg a megfigyelést. Amit már ezer éve tudok és a kisujjamban van.... Ez sem olyan egyszerű, mint ahogy azt mások képzelik. Mert nem csak bámulunk ki a fejünkből, hanem megjegyzünk mindent, még azt is, hogy kelet felől hozta-e a szél a távoli trágyadombról a szagokat, vagy nyugatról. Sosem tudhatjuk mi az a részlet, ami közelebb vihet a prédához...Pengeélen táncolok, tudom jól, de mégis arra a döntésre jutok, hogy hallgatok az ösztöneimre, és közelebb lopakodok. Lejjebb kushadok, épp csak felemelve a fejem a magas gaznövények, hóbuckák közül, hogy lássam, mi történik, s lélegzetvisszafojtva figyelek. A kecót már jó pár km-re elhagytam, nem is izgat. Alig 5 méterre hagytam el egy bucka alatt a ruháimat. De aztán jött egy vészcsengő, hatodik(esetleg a hetedik) érzék...Minden szeszélyem latba vetve visszatalpaltam a ruhákhoz és kínok közepette beindítottam az átalakulást, vissza emberré...a bőr, a csontok...már hozzászoktam ehhez az érzéshez, ugyan még mindig rettenetes, de aki tűr, az tud. Kell egy kávé. Igen kávé. Ki a fene nem iszik gyorsító-ébresztő-ébren tartó, legálisan kapható cuccot? Nekem kell. Most. Különben itt hallok meg esküszöm. Felöltözöm a pillanat alatt és már veszem is az irányt a Út felé, ahol a hangok jönnek. Eszemben sincs haza menni, még csak az kellene, hogy az öreg képét lessem minden percben. Ötletelek mit csinálhatnák, hisz munka van dögivel, de hamar rájövök, hogy nem lesz gondom arra, hogy kitaláljam. Nincs munkám, még. Lesöpröm a kabátomról a havat, mire feleszmélek, már ki is léptem az útra. Felemeltem tekintetem, megvillant a fenevad tekintete, az érzékei most is kifinomultak. Pár méterre tőlünk egy gyalogos sétál, de ez egy bicikli út, hol az a híres tricikli? Mi benne olyan furcsa? Fo-gal-mam nincs... Az adrenalinszintem az egekben, máris kezdem azt érezni, hogy élek. A feszültség, ami bennem cikázik röhögve világíttatna ki egy hat méteres karácsonyfát is, a szívem úgy dobol a fülemben, hogy alig hallok már. Mikor megindulok előre, már megfeledkezem mindenről. Megfeledkezem a Vaskovicról, a világról, a valódi célról, Milosról, mindenről, csak az lebeg a szemem előtt, hogy szerezzek kávét... - Hol a legközelebbi kávézó, ami nem fos, hanem igazi markáns fitt? - gondolkodom el egy pillanatra hangosan, ahogy közelebb érek a hölgy felé.
Sosem vagyok teljesen elmélázva, amikor úgy tűnik, hogy most aztán tényleg nem gondolok semmire, akkor is úgy kattog az agyam, mintha muszáj lenne, ezer meg egy szemmel vizslatom a köröttem elnyúló világot, s ez a nagy szerencsém. Így nem eshet meg soha, hogy meglepjenek – soha ne mondd, hogy soha, de ha igazán úgy gondolod, akkor kétszer is megteheted, mondotta mindig apám, s én erre mindig rávágtam, hogy „soha, soha” - még az olyen semmiből előbukkanó kérdésekkel sem, mint amelyek a kávét híg széklethez hasonlítják egy szép hajnali bicikliutas séta alkalmából. - Hogy mit tetszik? – szalad fel szemöldököm, s nézek végig a férfin. Felfedezve néhány hópihét nem odaillő helyeken azonnal megindul a vezérhangyám. Túl korán van még ahhoz, hogy valaki a hóban hencseregjen, amondó vagyok. - Óh! – teszek úgy, mint akinek kicsit nehezen esett le a tantusz, majd legyintek is, mintegy jelezve ezzel ál-engeszteléskérőn, hogy korán van, nézze el nekem a kissé lassú felfogásomat. Gondolataim közül kikúszik egy „keresés” //mínusz 2 pont, maradt 48//, melyhez szerencsére nincs már szükségem mormolásra. Soha nem volt igényem rá, nem szerettem, így amint tudtam leépítettem. Én a néma varázslás híve vagyok. Aleksandar úgy kezd el ragyogni, mint akinek muszáj. Jól van, értem én, nem gondoltam rosszul. Azon kezdek el kattogni, hogy melyik kávézót is javasoljam neki. - Starbucks esetleg vagy Alaska Coffee Roasting Co. Melyiket favorizálná? Szerintem mindenhol jó a kávé, bár talán a Starbucksnál egy fokkal bikábbat is lehet kérni, mint a másik helyen. – fejtem ki nézeteimet, majd egy megeresztett mosoly – hű, de idegen ez a fejszerkezetemtől, nem is véletlen, hogy olyan sokszor nem alkalmazom! - kiegészítéseképp enyhén oldalra billentett fejjel meredek a férfire. - Esetleg elkísérjem? Magyarázhatok is, de talán csak könnyebb, ha megmutatom az utat..
Kérdésére megtorpanok, hirtelen jött ez, nem is tudom, talán nem is tőlem érdeklődött, de mégis csak ketten vagyunk erre felé. Vállam felett felé nézek, egy pillanat alatt végig mérem, majd a tekintetébe bámulok. Nem mintha keresném a bajt, egyszerűen csak bejelzett a radarom. Gyakran van ez így, főleg itt, és már kezdem megtanulni hogyan hagyjam figyelmen kívül. Kabátom cipzárját feljebb húzom és felé fordulok, amikor ajánlatot tesz kávé szempontból. A szavai eltalálnak, de mégis hidegen hagynak. Ez olyan, mintha megkérdeznének valakit, hogy rózsaszín vagy a fekete alsónemű van rajtad. Senkit sem érdekel. Engem csak a kávé érdekel. Ha nem jó, úgyis megyek egy másik kávézóba. Bár az pénzkidobás, én is jól tudom. Na most vagy nagyon ügyes vagyok, vagy elrontottam valamit, ő meg valami segélyszolgálat. Hát válassz öcsém, 'A', vagy 'B'.. És a kérdés ugyebár meg nekem érkezett, szóval nincs kedvem? Nem mondom, hogy annyira elégedett vagyok ezzel a helyzettel, amibe csöppentem, ez a hely, komolyan jobban próbára teszi amúgy is rongyosra csellózott idegeimet, mint ahogy az otthoni is tette. Ott mindig minden állandó volt. Állandóan veszélyes, undorító, és szörnyű, de mindent meg lehet szokni. Olyan az egész, mint egy nagy budi. Beülsz, és undorodsz, de ha rád zárják, és eltelik két óra, már észre sem veszed a szagot. Ez a harci helyzet. De ennél őrültebb helyet, mint ahova most kerültem, még a mesében nem láttam. Kész vagyok tőle teljesen. De itt maradok, mert pillanatok alatt megkedveltem ezt a zord időjárást…Talán mondhatom azt is, hazajöttem. De ez a magázódás, ez nem az én stílusom, sehol sem tudtam használni. - Erős kávét akarok, ez csak természetes! És megkérhetlek, hogy megmutatod a helyet? Nincs térképem, ráadásul a navigációs rendszerem is elhagytam valahol. – otthon, hát hol máshol? Végül vállat vonok, de még mielőtt besértődne, vagy bármit is tenne, közlöm. - Elnézésed kérem, hogy csak így tegeződve, a másik módot… sose használtam… - elnézést, mi? Már most undorodom saját magamtól, de nem csinálhatok perpatvart, hiszen nem kicsit nyúzna meg a családfő. Sosem tudhatod, ki harap legközelebb fűbe, legyen az szövetséges, vagy épp ellenlábas. Nem igaz? A bemutatkozás felőlem letudva, egy bunkó, aki erre se képes…mert minek? Holnap amúgy sem keresné meg a társaságom, sőt, ma is csupán egy két órát kell eltöltenem vele, míg megadja, amit akarok. Aztán lehet nem is találkozunk a következőkben. Ki tudja….bár lehet, holnapra már az ágyamban lesz, vagy én az övében. Ideges vagyok, a feszültség szinte görcsbe rántja a gyomromat. De semmi sem látszik az arcomon mindebből. Odahaza megtanítottak mi, illetve ki is vagyok. Legyek mocskos jó ember és farkas is egyben, kegyetlen, de olyan, aki bármikor kimerészkedhet az utcára a söpredékek közé. Hogy beszéljek úgy, hogy egyszerre tiszteljenek, szeressenek, utáljanak, és féljenek tőlem. Aki bárhol megállja a helyét. Az észjárásom is ennek megfelelően alakult ki. Sosem állok le, mindent ezen a szemüvegen keresztül nézek. - Johny - mutatkozom be végül, felemelve felé kézfogásra a kezem, nehogy már elfuserált taplónak nézzen, aki erre sem képes. Hazudnék a nevemet illetően? Nem. Ez is a nevemhez tartozik, akármennyire is utálom ezt az angol hőst, hozzám tartozik, ha már egyszer adták. Személyit is kell adnom?
Felvonom a szemöldököm, furcsálló ráncba szalad homlokom, de végül nem teszek fel kérdést, csak vállat vonok. - Mások a fogalmaim a természetességről. – jegyzem, s ennyiben hagyom. Az ő dolga, nem érdekel. Ez nem, hogy pontosabb legyek. Viszont farkassága miatt egész sok dolog van, ami meg nagyon is birizgálja a csőrömet. Ha nem így lenne, ajánlaná neki fel a rosseb, hogy kávézik vele. Nem szeretem elővenni ezt a „női” énemet. Bár szórakoztató, hogy tudom, mit gondol. Minden pasi disznó, hogyha arról van szó. Egy kávézás és máris azt hiszik, hogy lepedőgyűrésben is lehet részük. Nem mondom, hogy a nemes cél érdekében nem tennék meg sok mindent, de azért ez még tőlem is durva lenne. Sose kellett keféljek az előmenetelért sem, hát információszerzésből se teszem. Az a viszkető altestű bérhajadonok szokása. Van közöttünk is pár ilyen. - Mi az, hogy nem? – ütközöm meg, s nem is titkolom. Végül egy hanyag vállrántást és egy legyintést követően tova is lendülök. Ha nem tud magázódni, hát nem tud. Kinek a szegénységi bizonyítványa vajon? Tartom magam a mosolygáshoz. - Nem számít, el van nézve. – közlöm vele, s magamban tudom, hogy ez egy a Gina-féle „nagyon leszarom”-ok közül. - Wang Ji Na. – használom a bemutatkozására válaszul szeszélyből a kínai nevemet. Nem, mintha Kínában lennénk. De ma ehhez van kedvem, hát ezt is teszem. - ÉS vezetékneved is van, Johny? – teszem fel a kérdést, mintha légből kapott lenne. Valójában viszont már készül róla a jelentés fejben. Az se érdekelne, hogyha megneszelné. Bár mégis honnan tenné? Nem lehet gondolatolvasó. - Erre! – indulok meg közben a kávézó felé vezető irányba.
Elnézi nekem, hogy letegezem. Még szép, nem teszek kivételt. Sehol sem tettem, itt se teszem hát. Kilenc életem van hatszor, nem tervezem most megszakítani a jól bevált rendszert. Végül a neve is előkerül valahonnan Koreából, vagy honnan máshonnan, kinézete alapján másra nem is számítottam. - Szép és érdekes név. - esküszöm, már olyan meggyőződéssel mondom, hogy szinte én is elhiszem. Ha szórakozik velem... átlagban ilyesmiért halál jár, jobb esetbe egy kiadós verés, de legalább egy jobb egyenes. Ő pedig még jutalmat is fog kapni érte. Ki kell szellőztetnem a fejem. Ennyi hülyeséget ritkán csinálok. - Vezetéknév? Minek az neked? Johny-ként ismer mindenki... - Szándékaim konkrétak és ellenkezést nem tűrnek, de legalább, önként tart velem. Nagyon másképp nem is működhet... A félrehúzott mosoly teljessé alakul és kérdésére bár nem adok konkrét választ, ebből bárki le tudja vonni a megfelelő következtetést. Az időhúzás közben megüt az isteni szikra. Vagy Ördögi? Ezekkel a hasonlatokkal még mindig bajban vagyok... Fókuszálj! TE aberrált rohadék! És még azt mondják, vonzom a bajt! Dehogy vonzom! Az vonz engem! Hát mi rossz van ebben? Tiszta nyugalomra számítottam. A pajzsom felhúzom, miközben közeledünk a város felé, tökre tisztában vagyok vele, hogy erre felé erős identitás mozgolódik és könnyen keresztül lövik a farkasom rejtekét. Wang Ji Na- ra ( fogalmam nincs ebből melyik a vezetékneve) nézek, tekintetemmel az övét keresem, és egy fokkal derűsebben pillantok rá. - És kedves, mit dolgozol ebben a szerény jéghideg városban? Ami fagyasztónak is jobban elmenne.- sziporkázok? Ugyan, nem szokásom. Csak hiányolom a kosárkát Piroskától. Anélkül nem játszhatunk. Se én, se a társam...Megölni nem szándékozom, az a málé előbb ölne meg, minthogy magyarázkodnék. Tehát, teszem azt, amihez jelenleg értek. Városnéző túrára megyek...Fasznak akarsz te várost nézni! - Amúgy merre szándékoztál menni, mielőtt beléd futottam?
Esélyesen addig ütném, amíg nem borul, hogyha látnám, amilyen magas lovon ül gondolatban. Persze, van neki ám ikszcsillió élete, hihet magáról amit akar, de hogyha farokméregetésre kerülne a sor, akkor nem én jönnék ki rosszul a dologból, úgy hiszem. Mindegy, szerencsére nem vagyok gondolatolvasó, így nem kell csörtéznem a fickóval totálisan felesleges dolgokon. Ilyen például a magázás-tegezés kérdésköre. Teszek rá, hogy melyiket preferálja. Nem lőne vele nyulat, ahogy mondani szokás. - Szerintem ebbe bele se menjünk. Pattintom le magamról a bókját, szánta akár őszintén, akár nem. Nem szorulok rá arra sem, hogy ismerősök dicsérgessék a nevemet, pláne arra, hogy idegenek. A visszakérdésére felszalad szemöldököm és szemeim is csak azért nem kerekednek el, mert a biológia és a rasszom kivetülése nem teszik ezt lehetővé nekem. - Mert tudni akarom. Nem, nem szeretném. Még a hanyag vállvonásom sem teszi kedvesebbé és könnyedebbé ezt a megszólalást. - Johny van sok, engem az érdekel, hogy konkrétan te melyik Johny vagy. Nem tud lerázni olyan könnyen, igényem van arra a vezetéknévre, s mindezt elég határozott köntösbe csomagolom szóbelileg. Amúgy tökéletesen tudom adni a ragaszkodó, idióta nőszemélyt, akit mindenféle magasztos célok vezérelnek, s perverz kíváncsiságból akarja megtudni a másik vezetéknevét. Arra, hogy őrző vagyok-e vagy sem nem feltétlen kell rájönnie, vagy ha rá is jön, akkor sem vagyok benne biztos, hogy tudja-e mit jelent ez számára és mennyire kéne vigyáznia arra, hogy mit is csinál. - Biológiát oktatok az UAF-on és mellékállásban holttestbomlást kutatok. Adok jó étvágyat a kávéhoz. Hadd legyen finom a szájíze. Munkámról őszinte szenvedéllyel beszélek, meglepő módon egész át is szellemülök tőle. - És te mivel ütöd el a napjaid? Kérdezek vissza, mielőtt ő kérdezhetne. Végül arra is válaszolok. - Futottam. Nem annyira az útirány, mint a szükséges kilométerek megléte vezérelt. Amúgy hazafelé, már letudtam a mai penzumot. Hogy hova haza? Na azt lesheti, hogy mikor árulom el!
Rajta kell tartanom a szemem. Túlságosan is érdekli a nevem. Túl- túlságosan. Ami már frusztrálja a vesémet. Azt hiszem a szobámba kell egy faliszőnyeg és az ő bőre, tökéletesen illik ahhoz az egyhangú kúria falai közé. De valami odabent azt súgta, hogy legyek elővigyázatos és kétszer is gondoljak meg egy dolog, még mielőtt azt kimondanám. Nem kerülte el a figyelmemet az, hogy mivel foglalkozik. Érdekes szakma...főleg ez a holttest szarság. - Hogy én mivel? Hát... - azt én is szeretném tudni. Szóval lássuk, miből élünk. Az igazságot csak nem kotyoghatom el neki, a másik fele meg engem nem izgat. - Hamarosan a városba költözök, szóval jah. Csak még ki kell választanom a költöztetőt. - bah, ez mi volt, ennél jobb szoktál lenni barom. Szóval haza tartott. Azt hiszem meg lesz a (valamelyik) napi jó cselekedetem. Csak nem az általánosításba való jó...hanem a másik oldali jóság pártiság...Hogy én hogy utálom megjátszani magam. Itt helyben letépném a fejét és nyeletném le keresztbe a haveri körével...
A bőröm elég rosszul mutatna a kúriája falán, s nehezen is tudná megszerezni. Ha tudnám mi jár a fejében, reszelősen körberöhögném, aztán talán bevágnám a jeges Chenába. Na jó, nem. Az nem az én műfajom. De ami azt illeti, nagyon szívesen kutatnám mindazokon is a holttestek bomlását, akiknek ilyen csodálatos gondolatai vannak. Nem kerüli el a figyelmemet az, hogy nem válaszol, illetve nem mondja meg a nevét. Ezzel még feltűnőbbé tette azt, hogy rejteget valamit, mintha egyszerűen csak kamuzott volna valamit. Nem vagyok farkas, a hazugságra nincsen olyan korrekt radarom, mint nekik, bár emberismeretem az vala, szóval esélyesen rá tudtam volna jönni, hogyha a lóláb masszívan kilóg. Ha máshonnan nem, hát onnan, hogy utánanézetek a Krónikással. Jó a Tata a háznál, vagy egyetemnél, az igaz. - Komolyan el kell gondolkozzam azon, hogy jó-e a füled. Orvos látott már? Teszek fel egy kérdést, célozva ezzel arra, hogy össze-vissza válaszolgat, mintha random dobálná össze a szavakat egymás után, s ez vagy azt jelenti, hogy címeres ökör és leletes elmebeteg, vagy egyszerűen csak rejteget valamit, esetleg mindkettő. Megint csak vállat vonok. Nem tudom, hogy kell-e nekem a társaságában időzni, de egyelőre nincs andungom elindulni innen. - És honnan költöztél ide? Maradok a kedélyes vizeken. A csevegés legalább annyira nem az én műfajom pedig, mint a rózsaszín tüllszoknya lenne egy gorilláé.
Nem is igazán arról volt itt szó, hogy Duane nem bírta tovább és muszáj volt az öklét használnia nyelvi eszközök helyett. Tudta volna még türtőztetni magát, pipa volt, de nem végletesen. Egyszerűen csak belátta, hogy nem érdemes finomkodni azokkal, akik a szavakat megvetik és csak az erőszakból értenek. Abból legalább értettek és a kubai is értett hozzá, mert akármilyen barátságos is volt alapvetően, már sokat verekedett életében. Olyasfajta harcos volt ő, aki képzi magát, hogy üssön, ha kell, de nem teremti meg erre az alaphelyzetet. Inkább elkerüli, ha egy mód van rá, viszont mikor nem lehet, akkor kőkeményen a sarkára áll. Mint most is. A düh csak egy kis löketet adott ehhez, a többi elhatározás volt és ezért őrizte meg Duane a mérlegelő képességét is. - Á, ez még csak a pedagógia! - mondta Duane sejtetve, hogy sokkal rosszabbakra is számíthatnak, ha az idegszálain kívánnak táncolni. Persze tartotta magát, hogy ne ész nélkül cselekedjen, de azt nem kellett tudniuk, hogy ez most zsigeri agresszió vagy nem. Kate-et megcáfolta ugyan, de csak úgy, hogy lehessen megerősítésnek is venni. Az utcán ez nagyon jól működött Havannán, látott már rá példákat. Valószínűleg sokkal többet, mint ezek itt hárman. Duane bólintott a nőnek és kihúzta magát, hogy megvan a közös nevező. A három szerencsétlen flótásból egy a földhöz volt verve és ma már másodszor lett átküldve az álmok birodalmába a szája miatt. A másik nem tudta, a combját szorongassa a lőtt seb miatt vagy a kirúgott foga helyét. Semmi kedve nem volt már beszélni, úgy félt Duane-től és Kate-től, mint a tűztől. Szépen lefoglalta mindkét kezét a sebei szorongatásával és elég gyatra látványt nyújtva már a könnyei is kipotyogtak. Havanna utcáin egy ilyen nem sokáig élne, gondolta magában Duane mindenféle lenézés nélkül. Egyszerűen látta, amit látni kellett. Samsonnál is látta. Ő hitt a fickónak, igaznak tűnt, amit mondott és elég meggyötörten nyögte ki ezeket. Minek csinálná végig egy profi színész ezt a tortúrát? Duane Kate-re nézett, aztán visszafordult a főnök felé. Csak állt előtte a szőnyegen és fixírozta. - Kérem, adjanak egy esélyt és ne küldjenek be az örsre! Már a saját társaim is ki akarnak nyírni. Samson végre felnézett Duane-re és a szemében őszinte megábánst lehetett látni. A markait úgy fonta össze, ahogy a kéregető hajléktalanok, akiken látni, hogy tényleg csak a remény élteti őket, semmi más. A két szemben még csillogott a remény. - Könyörgöm...könyörüljenek! A kubai sóhajtott egy nagyot. Őt meggyőzte a főnök, de tudta, hogy Kate-nél ez nem olyan egyszerű. Félre kellett vonulniuk, hogy együtt tárgyalhassák meg a folytatást. Elég érdekes módja volt ez a megismerkedésnek és Kate nem látott mindent tisztán a kubai szerint. Kicsit bosszantotta is, hogy félreismerte a nő és úgy beszélt róla, mint egy mimózáról. A tetteivel akart bizonyítani és benne is volt abban, hogy amit együtt kezdtek, azt csinálják is végig. Nem akart a közepéről megpattanni. - A tiszta lelkemnek az lenne sok, ha rádhagynám az egész szarságot. Pedig tudom, hogy elintéznéd egyedül is - mondta őszinte elismeréssel. - Pedig reménykedtem, hogy tudni fogod ebből a kevésből... Mindegy. Figyelj, Samsont megfenyegetjük, hogy megöljük, ha trükközik. Adunk neki egy kamuborítékot és odaküldjük, mi pedig lesben állunk majd, oké? Rám úgyse számíthat senki, még annyira se, mint Kyle-ra, szóval akár szem előtt is lehetek és elég neked elbújnod. Kate-et abszolút alkalmasnak találta arra, hogy a fegyvertudásával, tapasztalatával és a haladó mágiájával szem és fül legyen helyette. Duane el akarta játszani az utca emberét, az egyszerű járókelőt, aki nem átall éjjel arra tévedni. Még egyetlen dolgot emelt ki, egy kis hülyeséget, de a betörők stílusához abszolút illett. - Kéne egy A4-es papír meg filctoll...
Samson a karóráját sűrűn nézegetve álldogált az utcasarkon, körülbelül 100 méternyire az említett virágüzlettől. A két Őrző centire pontosan megkérdezte tőle, hol fogják várni és mindent úgy igazítottak el. A korai időpont ellenére ez a városrész egyáltalán nem volt kihalt. Kapucnis pulóverben és sísapkában járkáltak itt sötétebbnél sötétebb alakok, akiknek az éjszaka volt az élettere. Reklámszatyorban dudorodó csomagok, zsebből zsebbe csúszó átlátszó zacskók nyüzsögtek itt a keze alatt és megvoltak az "őrszemek" is. A falnak háttal támaszkodó újságolvasó fekete srác hosszú bőrdzsekiben, a túloldalon két megtermett kínai feszülős pulóverben egymással társalogva a helyi többség számára érthetetlen nyelven. Egy idősebb férfi a virágbolt mellett nyomogatta a telefonját és néha körbenézett. Ők voltak azok, akiket Duane észrevette, hogy már nagyon régóta itt strázsálnak, mindenki más jött és ment. Az igazi járókelők eléggé kiríttak a közegből és szedték is a lábukat. A kubai magára húzott egy sötét pulóvert, ami a kocsiban hátul épp kézre akadt és ebben állt ki a virágbolt utcáját keresztező utca túloldalára, ahonnan jól lehetett látni Samsont és az egész sarkot. Ő is a telefonját kezdte babrálni és néha felnézett az égre, máskor az autókat leste vagy azt a pár biciklist, aki bevállalta, hogy a városon átvezető, nekik lefestett útnak ezt a szakaszát is megteszi a dzsumbujon keresztül. Egyelőre senkinek nem szúrt szemet. A Ford jóval messzebb parkolt, mert kerülték a feltűnést. Megbeszélték, hogy kerülőúton jönnek és Kate őrzi a jómadarat, ahogy azt a kocsiban is tette. Profi volt a rejtőzködésben, Duane most se vette volna észre, ha nem egyeznek meg, hogy merre van. Bár azt is feltételezte, hogy a harcosnő megy a saját feje után és valójában már tök máshol jár. Samson egy kissé feszülten toporgott. Az se tett jót az idegrendszerének, hogy az ideúton végig fegyvert fogtak rá és halálos fenyegetést is kapott. A társaiért nem igazán hullajtott könnyeket, az ő elhurcolásukat simán túlélte. Csak magát féltette a jelek szerint. Félthette is, mivel ha a megbízója olyan kegyetlen, amilyennek gondolta, nagy balhé lesz, mikor megkapja a borítékot és kihúzza belőle az A4-es papírt, amire Duane saját kezűleg festette fel 1 vonallal, hogy "Nem nyert!" Jó esetben addigra már reagálnak és Samson megúszhatja. Nem akarták ilyen könnyen a hlálba küldeni. Legalábbis Duane nem. Furcsa módon harang zúgását hallották. Szinte mindenki odakapta a fejét, hogy valami nem stimmel. Hajnali háromkor sosem húzzák meg a templom kongatókötelét, mert a fél város kiesik az ágyból és csendháborításért feljelentést tesznek a panaszosabb kedvűek. Nem volt sok idő ezzel foglalkozni, mivel egy sötétített ablakú, fekete Chevrolet hajtott ki lassan abból az utcából, amelyikben Duane várakozott. A saroknál állt meg és először a bal hátsó ajtó mögül kiszállt egy szumós alkatú, de elég erőteljesnek is látszó, csontsimára borotvált arcú férfi. Hordozott magában némi mesztic vonást, de főleg a hajfonata árulta el származását. Az ajtót tartotta és figyelt, míg kiszállt az a fazon, akit Samson leírt. Mindketten fekete öltönyt viseltek fekete nyakkendővel. A cipőjükön megcsillant a Hold fénye, olyan fényesre volt vikszolva. A sebhelyes arcú méltóságteljes lassúsággal vett elő egy szivartartót a belső zsebéből. A nagydarab testőre tüzet csiholt neki egy párducmintás öngyújtóból. A tekintetüket mindketten Samsonre szegezték és szinte ölni tudtak volna vele. Ez a kettő már sokkal komolyabb és megfontoltabb bűnözőnek látszott, mint akik behatoltak a Strauss-házba. Samson megigazította a gallérját, kétszer is, mintha nagyon-nagyon feszélyezné a helyzet. Duane figyelt és nagyon akarta volna tudni, merre rejtőzik Kate, de nem látta. Szerencsére. Mivel nyilván nem csak ő figyelt árgus szemekkel.
Nem különösebben nyerte el a tetszésemet az, ahogyan a dolgok alakultak. Sőt, még finoman is fogalmaztam. Igazából rohadtul bosszantott, hogy valaki megpróbált az életemre törni, és még csak azt sem tudtam pontosan, hogy mi ennek az oka. Mindenesetre értékeltem, hogy az ifjú harcos ki akart tartani mellettem, így hagytam neki. Egyrészt több szem többet lát, másrészt nem árt, ha egy kicsit megedződik. Tudom én, hogy eléggé képes erre a rossz gyerekkor is, de az más, ha tényleg valami ehhez hasonlót kell tenni, mint amire ma este készültünk. A mi munkánk ugyanis nem mindig szép és tiszta, bármennyire jó is lenne. Vagy csak én lennék túl kegyetlen a legtöbb esetben? Már nem tudtam rá a választ… Míg ezen elmélkedtem, gyors helyzetfelmérést végeztem. Egyelőre senki nem volt a környékünkön, akire illett volna a betörő által adott leírás. Elkezdtem ugyan egy kicsit gyanakodni, de fogjuk inkább arra, hogy bizalmatlan természetem van. Hinni akartam, hogy sikerült annyira ráijesztenünk, hogy ne merjen nekünk hazudni, bármennyit kockáztat is vele. Szinte égtem a vágytól, hogy megtudjam, mi a fene folyik itt, és ehhez bizony elengedhetetlen volt, hogy átállítsuk a saját oldalunkra az egyik bűnözőt, vagy legalábbis felhasználjuk őt. Azért, hogy elszórakoztassam magam a rejtekhelyemen gubbasztva, és mindent figyelemmel kísérve, megfigyeltem az utcán ténfergőket. Nem volt éppen délelőtt tíz óra, hogy ennyi ember nyüzsögjön itt, de most inkább nem akadtam fenn ezen, és nem próbáltam megfejteni, hogy vajon mi folyik a városnak ebben a csücskében. Ezt a rendőröknek kellett volna megfejtenie, úgyhogy inkább csak betippelgettem, hogy ki mivel keresheti a kenyerét, valamint miért strázsálnak az utcán éjszaka. Pár pillanattal a fekete kocsi megérkezése előtt ellenőriztem, hogy Duane rendben van-e, ám figyelmem egyből a kikászálódókra esett. Egyikük sem tűnt ismerősnek, és ez csak még tovább fokozta a dühömet. Egy ismeretlen, aki ellen tényleg nem tehettem semmi rosszat, mi a francért rendelte el a megölésemet? Hacsak nem ő is valakinek a bábja. Már ezen sem lepődtem volna meg igazából, és ahogy ezt végiggondoltam, már meg is feszültek a kezeim, ökölbe szorítva az ujjaimat. Hogy merészelik ezt egyáltalán? Még jó, hogy elég sok önuralomra sikerült szert tennem hosszú évek munkájával, így aztán most nem estem nekik meggondolatlanul, hanem kivártam egy kicsit. Nagyon igyekeztem kitalálni, hogy miként oldjam meg a helyzetet, és lépjek kapcsolatba a kubaival, de az máris jobban érdekelt, hogy mi lesz ennek a vége. Láttam a tekintetükben a néma undort, és valahogy meg tudtam érteni. Ráadásul az sem volt világos, hogy itt volt ez a kettő, akiknek több esélye lett volna egy egészen picit ellenem, akkor minek kellett felbérelni három amatőrt? Vajon csak teszteltek engem? Kezdek paranoiás lenni. Végül, amikor elérkezettnek láttam a pillanatot, enyhén léptem egyet úgy, hogy csak Duane szúrhasson ki magának. Elég körültekintő voltam, de ha mégis látott valaki, hát ahhoz lesz egy-két keresetlen szavam, amint lecsillapodtam. A probléma az volt, hogy ez még nagyon távolinak tűnt, ráadásul ki akartam várni azt is, hogy történjen valami, pedig szívem szerint már rég nekiugrottam volna mind a kettőnek. Sőt, ha már lúd, hát legyen kövér, mind a háromnak ugrottam volna jelen állapotomban. Azt vártam, hogy meginduljanak az öltönyösök a berezelt fickó felé, és amikor ez megtörtént, én is közelebb óvakodtam, hátha megtudok valami újat, vagy meghallok valami elejtett szót. Egyelőre még nem akartam feltűnést kelteni, pedig nagyon csábított a gondolat, hogy előttük is felfedjem a jelenlétemet. Talán pár perc… csak történjen valami! Még jó, hogy elég közel sikerült evickélnem, így még arra is maradt esélyem, hogy hallgatózzak, hátha megtudok valami okosságot.
Az est hideg nyüzsgésébe simán beleolvadt a hármas tevékenysége. Annyi sötét ügylet bonyolódott itt, hogy simán elfért még egy. Az a harangozás volt fura, nagyon nem illett ide, bár hasznos volt, mert a nagy zajban még kevesebbet lehetett hallani. Duane-nek támadt egy fura előérzete. Meglátta Kate-et és bízott abban, nagyon bízott abban, hogy csak ő fogja felismerni. Túl sokan lennének szemtanúi annak, hogy a tanárnéni és régészhölgy profi bérgyilkosokat megszégyenítően intéz el egy rakás rosszfiút. A memóriatörlés persze megoldja, de minek csináljanak még több munkát a mágusaiknak, ha van más megoldás? Egyelőre úgy tűnt, hogy nem vették észre, viszont kezdett oszlani a tömeg. A templom felé nézegettek, sejtették, hogy nem stimmel valami és jobbnak látták elhúzni a csíkot. Ahol Kate volt, onnan nagyjából lehetett hallani azt a néhány szót, ami a sebhelyes arcú érces férfihangján rezgette meg a hideg hajnali utca áporodott levegőjét: - Ugye nem okozott nekem csalódást? Samson idegesnek tűnt, de a megbízója szemébe nézett. Ha még látta, ugyanis ez a fickó, aki minden bizonnyal Samuel volt, már nagyban füstölt, méghozzá egy igen kellemes illatú kubai szivar mögé rejtette magát. Mellette a nagydarab karjait elöl, a hasa előtt összefogva állt, mint egy cövek. Egyelőre nem válaszolt. Nyelt egy nagyot és olyan fejet vágott, mint aki keresi a szavakat, mert nem tudja, hogy adjon jó választ, mikor nincs jó válasz... Duane rájuk is figyelt, Kate-re is, de a telóját nyomkodta, hogy ne legyen annyira feltűnő. A figyelmét elterelte egy sms, ami épp most jött. Gyorsan megnézte, mert gyanúsnak találta: ha nem fontos, hajnali 3-kor senki nem ír neki. Az alábbi szöveg jött egy ismeretlen számról: "Kaptunk egy névtelent, de a memóriafrissítés megoldotta. A madarak nem csiripelnek, vigyázzatok!" Gyorsan átgondolta, mit kell ennek jelentenie. A rendőrségről küldhette az egyik beépített emberük, akitől nem gyanús egy ilyen üzenet, mert bármi mást is jelenthet. A korrupcióra figyelni kell, hogy ne szúrjon szemet. Ezt Mandy-ék bizonyára nagyon jól tudják és most is okosan jártak el. Bárki mástól értelmetlen lett volna egy ilyen sms, félrement üzenetnek pedig túlságosan illett a mostani helyzethez. Valószínűnek tartotta, hogy Kate is megkapta ugyanezt, csak talán másik számról. A kubai továbbgondolta, hogy mit jelent mindez. Valaki bejelentette a betörést. Azon a kihalt környéken is járnak emberek, ez tény, mégis szöget ütött a fejébe, hogy mi van, ha mindez így volt megrendezve. Kate dutyiba kerülhetett volna Duane-nel együtt önbíráskodás miatt. Jó hír viszont, hogy a memóriatörléssel nem számolt az illető. A kubai gyorsan eltette a telefont és járkálni kezdett. Amíg Kate hallgatózott, ő hamar felmérte a terepet. Szinte mindenki eltűnt, csak az ötvenes fazon maradt a virágboltnál és felnézett. Pont a nő felé irányult a tekintete. A kubai pedig hirtelen mozgást vett észre a bolttal szembeni épület 3. emeletén. Egy elsötétített ablakból kandikált ki valami hosszúkás. Tudta, hogy ha ő meglátta ezt, akkor Kate is. Csak sokkal előbb és talán már reagál is. Rá viszont senki nem számíthatott eddig. A kubai zsebre tett kézzel indult a Chevrolet felé, a zsebben pedig rámarkolt a fegyvereire. A másik irányból, ahonnan a kocsi érkezett, egy biciklis hajtott feléjük és pisztolyt emelt a kubaira. Hár mégiscsak kiszúrták, de szerencsére csak most. Duane-nek volt ideje reagálni és a lövés előtt hasra ugrott, onnan pedig tenyerére támaszkodva egy lendületes rúgással sikerült felborítani a biciklist. Nagyon alaposan meg volt szervezve ez az egész és még nem értett mindent, de cselekednie kellett. Samuel egy pisztolyt kapott elő és a kocsi mögé bújva kereste, merre van a nő, a testőre viszont meglepő módon nem így tett. A betörők gyöngyére célzott, aki megpróbált kereket oldani a virágboltttól távolodva, amerről Duane-ék érkeztek. Nem jutott messzire, mert a szumós alkatú indián lövése hátba találta és a kövön nagyot koppanva esett hasra. - Tudtam, hogy átbasztok. Átkozott rézbőrűek... - nyöszörögte és ezt már tisztán lehetett hallani. Kimutatta a foga fehérjét, hogy ő is ugyanakkora rasszista, mint a társai.
Első hét az egyetemen, mit ne mondjak, elég érdekes. Azt reméltem, kicsit felráz, de hiába a sok új arc, a bárgyú mosolygáson kívül egyelőre semmi másra nem vagyok képes. Pedig azt reméltem, majd megismerek egy csomó jófej fiatalt, akik majd segítenek elterelni a gondolataimat, de egyelőre még nem jött össze. Állandóan csak a kétes jövőm körül járnak a gondolataim, meg azon, mennyire elpuskáztam Lenivel a dolgokat. Amiatt sem szeretek ide, az egyetemre járni, hogy attól parázok, nehogy összefussunk a folyosón, mert az szintúgy elég kellemetlen lenne. Hála égnek elég nagy az egyetem és amúgy sem ugyanazon a szakon vagyunk, úgyhogy talán idővel képes leszek normális egyetemistaként viselkedni. Hazafelé battyogok, kellemes az idő is, de mivel még nem sikerült biciklit vásárolnom, így gyalogszerrel haladok. Buszra nem akartam szállni, amúgy sincsen messze, így sokkal kényelmesebb és talán a fejem is kiszellőzik. Tegnap is gyalogoltam, bár akkor is eltévedtem, két helyen is rossz irányba fordultam le, így ma igyekeztem minden erőmmel arra koncentrálni, hogy jó irányba haladjak és csak az otthon, a térképen kinézett utakon kanyarodjak majd le. Talán túlságosan is koncentráltam, vagy csak a régóta nem jelentkező szerencsétlenségem gondolta úgy, hogy ideje bepótolni a dolgokat, mert sikeresen elgázolt egy biciklista.. Egyszer fordult elő, hogy elütöttem valakit a biciklimmel, de az első dolog akkor is az volt, hogy egyből megálltam és a segítségére siettem. Nekem alap dolog volt. Ennek a gyökérnek azonban nem, mert alighogy elsodort és földet értem, eltűnt. Biztos látta, hogy elütött, de ezek szerint nem volt elég fontos neki, hogy meg is álljon, így minden gond nélkül tovább haladt. Bunkó! Hála égnek nem estem túl nagyot, még idejében dobtam el a kezemben tartott néhány könyvet és füzetet, hogy megtámasszam magam. Egy kissé odavágtam mondjuk a lendülettől a fejemet, egy fájdalmas nyögést is produkáltam, de összességében úgy voltam vele, hogy minden komolyabb nélkül megúsztam. Már ami az első benyomást illeti. Merthogy annyira szerencsétlennek éreztem magam, mint aki ellen összeesküdtek odafent is, hogy egyszerűen felkelni sem akartam. Nem érdekelt, merre szálltak a könyveim, a füzeteim, vagy az a néhány lap, amit az oldalak közé csúsztattam. Jól esett a hideg föld, ahogyan az arcomhoz ért, a kissé nedves föld, a fűszálak az ujjaim alatt. Pofára estem, megint, ám ezúttal szó szerint, csakhogy már nem sok erőm volt ahhoz, hogy ismét felálljak és úgy sétáljak tovább, mintha mi se történt volna.
Amióta a bátyám úgy döntött, hogy felvesz egy dadát, azóta eléggé ritka pillanat volt az, hogy nekem kellett volna mennem az öcsémért, vagyis unokaöcsmért, de számomra inkább volt öcsi, mintsem a másik. Nem mintha bármikor is gondot jelentett volna az, ha nekem kell elhozni Noaht, hiszen szeretek vele foglalkozni. Mindig remekül feltaláltuk magunkat, és már egészen megszoktam, hogy mostanság be se áll a szája, mert állandóan mesél és mesél a napjáról. Én pedig mosolyogva hallgattam őt végig a hazafelé vezető úton. Bár az is igaz, hogy olyankor mindig busszal közlekedtünk, még ha legközelebbi buszmegálló is eléggé távol esett a birtoktól, de az erdőn át már ismertünk mind a ketten egy rövidebb utat. Ha pedig jó idő volt és nem kellett érte mennem, akkor a biciklivel közlekedtem. Kivéve ezen a reggelen, mert most eldobott a suliba June, így két lehetőségem volt. Kicsit tovább is maradtam a suliban, hiszen így több időm jutott arra is, hogy a barátaimmal töltsem a szabadidőmet. Mosolyogva lépek ki az épület falai közül, hiszen mindig is jobban imádtam a szabadban lenni, mint esetleg négy fal közé bezárva élni. Természetesen egy kitérőt beiktattam hazafelé jó szokásomhoz híven, így ismét leragadtam az állatkereskedés előtt. Valószínűleg, ha innen is hazavinnék egy állatot, akkor már Nate tuti kiakadna, hiszen így is szinte minden árva állatot befogadok, akit találok. Ki hosszabb időre nálunk ragad, míg egyesek csak a gyógyulás idejére. Mosolyogva figyelem az egyik kiskutyát, amikor valami csattanás üti meg a fülemet, mire sietve pördülök meg. Látom azt, ahogyan a túlsóoldalt egy biciklis elüt egy srácot, de ami ennél is meglepőbb, hogy az illető könnyedén hajt tovább, mintha semmi se történt volna. Az emberek egyből őt figyelik, suttognak, de senki nem megy oda. Pár pillanat erejéig még én is habozok, míg végül sietős léptekkel kelek át az úttesten, aminek köszönhetően egy dudálást is bezsebeltem, de ezzel is csak annyit ért a sofőr, hogy még inkább kapkodjam a lábaimat. Gyorsan kaptam fel a felém sodort lapokat, amit a szellő tovább akart sodorni, ahogyan egy-két könyv is a kezeim között landol, majd pedig magamhoz ölelve őket léptem közelebb az ismeretlen sráchoz. Ha a bátyám látna, akkor szerintem csak megint sóhajtana egyet, de túlzottan nem lepődne meg azon, hogy a többiekkel szemben én idejöttem hozzá, hogy segítsek. Óvatosan álltam meg mellette és úgy pillantottam rá, mint aki hirtelen azt akarja megállapítani, hogy minden rendben van-e. Mármint értem én, hogy elütötte egy bicikli, de ha nem akar még több keréknyomot beszerezni, akkor talán nem a biciklisávon kellene tovább fetrengeni, vagyis részben. Nem tudom, hogy mennyi ideje bámulhattam őt némán, mire sikerült megköszörülnöm a torkomat és megszólalnom. - Minden rendben van? – alig hallhatóan csendült a hangom, mert ki tudja, hogy milyen baja esett. Lehet, hogy túlzottan beütötte a fejét, vagy csak éppen mindjárt megesz azért, mert hozzászóltam. – Vagy csak szeretnél még több keréknyomot beszerezni, hogy jobban hasonlíts a zebrára? – próbáltam kicsit oldani a hangulatot egy kicsit bénára sikerült poénnal, ha pedig megmozdult, vagy bármi hangot adott ki, akkor letérdeltem mellé és kíváncsian fürkésztem őt. – Megsérültél valahol? Megnézhetem? – halmoztam el kérdésekkel, mintha nem is tudnék másképpen beszélni. Egy emberen segíteni azért jóval másabb, mint egy állaton. Természetesen az állatok is eléggé kiszámíthatatlanok, de az emberek is eléggé azok tudnak lenni, így nem csoda, hogy túlzottan óvatos voltam talán, vagy csak hirtelen nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom, vagy kérdeznem.
Nyilván nem fekhettem az örökkévalóságig a fűben, pláne, hogy minden bizonnyal rálógtam a biciklisávra és a világért sem szerettem volna, hogy még egy biciklis áthajtson rajtam. De olyan kellemes volt itt, tudva, hogy innen már nem kerülhetek lejjebb, hogy nem bukhatok még egyszer orra. Csak pár perc; mondogattam magamban, amikor egyszer csak meghallottam egy lány hangját. Egyetlen pillanatra fordult meg a fejemben, hogy hozzám beszél, de mivel az utóbbi időben a kutyát sem érdekeltem és mivel rettentő passzívvá váltam néhány hónap leforgása alatt, így hamar hessentettem el a gondolatot, hogy valakit még egyáltalán érdeklek. A következő kérdést hallva azonban muszáj voltam kinyitni a szemem és megkeresni a hang forrását, merthogy egyre biztosabbá váltam abban, hogy mégiscsak hozzám beszél. Akkor vált egyértelművé, amikor megtaláltam a tekintettem és láttam, hogy engem bámul. A kezében pedig ott voltak a könyveim, amiket elhajítottam az esés közben. - Mi? - kérdeztem vissza a homlokomat ráncolva, mert nem igazán sikerült felfognom a szavait. - Jah, az az életcélom - fűztem hozzá hűvösen, mert nyilván az a szándékom, hogy áthajtsanak még néhányszor rajtam. Nem jött át a poén, ha jobban belegondoltam volna, talán el is szomorodtam volna miatta, mert régen én voltam az, aki ilyen béna poénokkal traktálta a környezetét. Na meg az is, aki reagált és nevetett az ilyesmiken. Most meg.. Most meg a hátam közepére sem kívánom. A lányt se, ha már itt tartunk. - Miért, ki vagy te? Orvos? Vagy annak tanulsz? - továbbra sem voltam túl kedves vele, de legalább nekiálltam feltápászkodni. Először csak térdelő helyzetbe, mert már így megszédültem kicsit, azt meg nem akartam, hogy lásson megtántorodni, még a végén rám hívná a mentőket, amit a világért sem szerettem volna. Úgyhogy egy picit térdelek, a sarkaimon ücsörögve, aztán majd felállok és szépen hazamegyek. - Látod? Semmi komoly. Csak néhány horzsolás - még a kezeimet is felemeltem, hogy lássa, a tenyereimen is csak horzsolás fut végig és ott is csak a bal vérzik egy kicsit. A fejem meg.. hát azt nem látom, de mivel egy picit fáj, így valószínűleg ott is meghorzsoltam. - Most pedig megtennéd, hogy visszaadod a könyveimet? Igazán hálás volnék - szavaimmal ellentétben továbbra sem sok kedvesség ült meg a hangomban, ahogyan a kezemet a könyveimért nyújtottam. Ha majd egy jobb pillanatomban visszagondolok erre az egészre, valószínűleg átkozni fogom magam amiatt, hogy ilyen gorombán bántam a lánnyal, az egyetlennel, aki hosszú idő óta normálisan szólt hozzám és nem gázolt keresztült rajtam. Pech, az élet nem habostorta, de én képes vagyok azt a kis szeletet is eldobni magamtól, amelyik itt áll előttem.
Nate tuti megnyugodna, hogy a farm nem fog bővülni még egy személlyel, másrészt meg kicsit tuti a szemeit forgatná, hogy ennyire nem bírok megülni a fenekemen, de ha már a nagyok nem segítenek neki, akkor én miért ne tehetném? Nem akartam egyből mentőt, vagy orvost hívni, hiszen lehet semmi baja, csak egyszerűen szeret fetrengetni pont ott, ahol nagyon nem kellene. Csak sóhajtottam egyet, amikor meghallottam a válaszát, mert ennyire szerintem nem volt bunkó a kérdésem se, másrészt meg lehetett érezni a hangsúlyból, hogy csak poénnak szántam, még ha kicsit gyenge is volt. Ezek után szerintem nem meglepő, hogy az állatoknak jobban szeretek segíteni. Ők legalább hálásak, nem úgy, mint a legtöbb ember, ha segíteni szeretnél nekik. - Hannah vagyok. – mutatkoztam be, mintha nem is éppen úgy beszélne velem, mint akit a háta közepére se kíván. – Nem vagyok orvos, de értek az elsősegélynyújtáshoz. – azt meg inkább nem ecsetelem neki, hogy nem véletlenül, hiszen imádok az erdőben bóklászni és veszélyes helyzetekbe kerülni. – Köszi, hogy doktornak nézel, de ahhoz még kicsit fiatal vagyok, nem? – kérdeztem vissza mosolyogva, mert ha még idősebbnek is néznek a koromnál, akkor se ütöm meg szerintem azt a kort, hogy már orvosnak nézzen bárki. – Legtöbb esetben a legkisebb bajból lehet a legnagyobb, vagy éppen sokszor abból, ami a felszínen nem látszik. Másrészt meg a horzsolásokat se árt lefertőtleníteni. – pillantottam rá komolyan, de én úgyse mondhatom meg neki, hogy menjen el a kórházba, vagy hívjunk neki mentőt. Viszont a véleményemet továbbra se tudtam magamban tartani, így lehet, hogy még inkább „imádni” fog, ha már eddig is annyira kedvesen viszonyult hozzám. Kíváncsian fürkésztem őt, mint aki csak azt akarná megtudni, hogy mindig ilyen, vagy csak éppen rosszkor fogtam ki a társaságát Mr. Kaktusznak. - Persze, de csak akkor, ha felállsz és végig tudsz menni azon a vonalon! – böktem a biciklisút szélén lévő sárgavonalra, majd a könyveit még inkább magamhoz öleltem, mintha ezzel akarnám megakadályozni, hogy kikapja a kezeim közül. Biztosan nem volt éppen fair dolog tőlem, de ha annyira jól van, akkor semmi gond nem lehet. Ha meg nincs jól, akkor hamarosan úgyis kiderül. Sokan már szerintem örömmel nyomták volna vissza a könyveket a kezébe és hátat fordítottak volna neki, de én nem akartam. Mi van akkor, ha összeesik azzal a lendülettel, hogy felállt, mert megszédül? Ahh, akkor jobb, ha már valaki itt van vele és elkapja, vagy legalább tudja hívni az orvosokat. - Minden rendben van aranyoskáim? – szólalt meg egy hang mögülem, mire sietve pillantottam hátra és egy idős nézni pillantott le ránk a biciklijéről. - Igen, minden a legnagyobb rendben van. Csak a barátom kicsit figyelmetlen volt. – villantottam egy igazán aranyos mosolyt, mire a néni csak bólintott és tovább is hajtott, majd pedig ismét a srácra néztem. - Szóval kellenek a cuccaid, vagy inkább még itt ücsörögsz és tovább gyakorlod Morgó szerepét a Hófehérke forgatására? – kérdeztem meg igazán tündérien, hiszen nem akartam én semmi rosszat se. Attól még, hogy nem ismertem kicsit aggódtam érte, hogy komolyabb baja is lehet a modorán kívül. Már pedig vélhetően csak még bosszantóbb lettem a szemében, mint esetleg eddig lehettem a szavaim miatt, vagy éppen a makacsságom miatt…
Nem kifejezetten vágytam a társaságára, éppen ezért nem is mutatkoztam be, amikor ő megtette. Azt szerettem volna, hogy menjen el, micsoda pech, hogy egy ilyen lányt fogtam ki. Mások ide se jönnének, őt meg nem lehet levakarni! - Nem véletlenül javítottam ki magam, rákérdezve, hogy annak tanulsz-e, ha nem tűnt volna fel - puffogtam magamban, mert idegesített a helyzet, meg az, hogy beleköt a szavaimba. Ráadásul úgy, hogy simán mosolyog közben! - Úha, egy igazi bölccsel van dolgom! - váltottam gúnyollódó hangnemre ismét, reagálva az elhangzott szavaira. - Kössz, képzeld, nem vagyok nyomorék, ezekkel én is tisztában vagyok - éppen elégszer zúgtam már biciklivel, vagy bárhogyan máshogy, hogy tudjam, mi a teendő ilyenkor. Most az alap kedvtelenségem rádobott ugyan néhány lapáttal, ezért is nem akartam egyből felpattanni és tovább rohanni, másrészről pedig ezért voltam ennyire bunkó vele. - Ezt most nem mondod komolyan… - pillantottam rá, amolyan „hagyjál már, baszki” arckifejezéssel, mert mindezeken felül pont az nem kellett még, hogy majd ő mondja meg, mikor mehetek és anyáskodjon felettem. Már épp tápászkodtam fel, cseppet sem örömmel, amikor meghallottam én is a néni hangját. Hannah elrendezte, bár azért kedvem támadt felnevetni a barát megnevezésen, mert minden voltam csak nem az és a jelenlegi felállást tekintve nem is akartam az lenni. Semmilyen értelemben sem. - Hú, anyám, te aztán csak úgy durrogtatod a jobbnál jobb poénokat - martam oda újfent. - Másokat is ezzel kínzol? Vagy csak én vagyok ilyen peches? - továbbra is kellőképpen bunkó voltam, csoda, hogy nem vágta még a fejemhez a könyveimet és hagyott is a fenébe. Fordított esetben én tuti azt tettem volna. Micsoda meglepetés, vannak még normális emberek a világon! Közben már felálltam, hogy mély levegőt véve induljak meg a sárga vonal felé és kezdjek el lépkedni rajta. Két kezemet kicsaptam oldalra, váll magasságban és így rettentő nagy koncentrációt igényelt, mert tényleg olyan érzésem volt, bármelyik pillanatban leborulhatok és újfent orra bukhatok. Hála égnek ilyen nem történt és sikerült minden probléma nélkül végigsétálnom azon a vonalon, amit kijelölt a számomra. - Na, visszaadod a könyveim, vagy kényszerítesz még arra, hogy elviseljem a szörnyű poénjaidat? - lépkedtem a lány elé és nyújtottam a kezemet a könyveimért. Este valószínűleg bánni fogom, hogy ilyen genyó voltam, de őszintén szólva tényleg nem volt hozzá kedvem. Elhagytam a humoros énemet valahol Fairbanks határában és hiába rohantak a hónapok, azóta sem sikerült ismét rátalálnom. Sem az életkedvemre, ha már itt tartunk.
Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Mr. Morgóhoz van szerencsém, aki éppen most szökött meg a Hófehérkéből. Szerintem semmi olyat se mondtam, ami miatt így kellett volna viselkednie. Másrészt meg a legtöbb ember örülne annak, ha valaki segíteni akarna neki, de ő… Minden volt, csak kedvesnek mondható nem. - Nem, nem tanulok annak, ahhoz is még kicsi lennék, mivel nem születhet mindenki zseninek. – feleltem könnyedén, mintha nem is idegesítene a viselkedése és a stílusa. Legszívesebben talán a könyveit és a füzeteit is hozzávágnám, hogy akkor pufogjon tovább egyedül, de nem olyannak neveltek. Meg talán féltem kicsit attól is, hogy amilyen „szerencsés” tudok lenni sikerülne úgy kiviteleznem a műveletet, hogy tényleg valami komolyabb baja esne, hiszen ezekkel is lehet sérüléseket okozni. Csak sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet az ismételt gúnyos hangnemére. Nem mondtam már semmit se, hiszen felesleges lett volna, de ha mindenkivel ennyire kedves, akkor talán nem csoda, hogy senki se rohant ide segíteni. Vajon ennyire ismerte volna a legtöbb járókelő? Világéletemben itt éltem, de még sose láttam korábban, így talán olyan régóta nem is lehet itt, de én se ismerhetek senkinek se. Meg eleve nagyobbnak tűnt, mint én, így az is lehet, hogy ő már egyetemre jár. Ahh, mindegy is. - Pedig totálisan komolyan gondolom. – szólaltam meg úgy, mint aki észre se vette az arckifejezését, pedig nagyon is láttam, de pont nem érdekelt. Nem sokszor tettem olyat, mint most, hiszen legtöbben örülnek a segítségnek, én meg mindig szívesen segítek, de ő… Komolyan totális ellentéte volt a megszokottnak. Mintha még az is képes lenne őt bosszantani, amiért a nap ilyen ragyogóan süt, vagyis reménykedtem abban, hogy nem szerény személyen ellen szól csak ez a viselkedés. Viszont én nem tudtam volna csakúgy elsétálni, amíg nem tudom azt, hogy tényleg jól van és nem eshet baja. Amikor viszont elneveti magát a barát megnevezésen, akkor csak szúrós pillantást kap tőlem, hiszen más módszerrel nem sikerült volna leszerelnem az időshölgyet. - Ha szeretnéd, akkor elmondhatom neki azt is, hogy miként kerültél a földre és Mr. Kaktusz vagy, viszont abban az esetben kaptál volna még egy aggódó személyt, akitől nem tudtál volna megszabadulni. – és egy pillanatra úgy tettem, mint aki tényleg elgondolkozik ezen. – Végül is, ha te ezt szeretnéd, akkor lehet róla szó, meg talán meg is érdemelnéd… - és máris kezdtem úgy fordulni, mint aki mindjárt utána ordít a néninek, hogy bevalljon mindent és viszonozza az ismeretlen fiú kedvességét. Valójában eszem ágában se volt, de ezt azért első pillanatban se kötöttem volna az orrára. Hadd aggódjon csak, ha akar. Végül csendesen figyeltem azt, ahogyan teljesítette a feladatot, bár abban még mindig nem voltam biztos, ha a mutatvány nem éppen testnevelésórára hasonlítana, akkor is menne-e neki, de már nem volt kedvem kukacoskodni. Ha össze akarja törni magát, akkor igazából nem is az én gondom, meg egyre nehezebb volt elviselnem a stílusát, mert még mindig nem értettem, hogy mivel is érdemeltem ki. Lassan felálltam én is és egy pillanat erejéig haboztam, de végül felé nyújtottam a könyveit. - Remélem, hogy ennél rosszabb társaságod sose lesz… - csúszott ki az ajkaim között, mert szerintem egyáltalán nem voltam rossz társaság. Lehet, hogy a poénjaim nem voltak mindig a legjobbak, de sose értettem, hogy a kedvesség és segítőkészség miért lehet valaki számára. Ha a könyveit elvette, akkor csak összefontam magam előtt a karomat, de nem mozdultam meg. Mintha csak arra vártam volna, hogy ő induljon el, ha annyira akar menni és lássam azt, hogy tényleg képes tornagyakorlat nélkül is menni és minden rendben. Mi a manóért kell nekem mindig mindenkiért aggódni? Még azokért is, akit nem ismerek. Talán tényleg rosszul raktak össze ilyen téren és csak simán el kellene sétálnom.
- Akkor boccs, szimplán csak idősebbnek néztelek néhány évnél - rántottam meg a vállamat, mert nem kifejezetten érdekelt a dolog, hogy mit tanul, vagy mennyi idős lehet egyáltalán. Azt meg megtapasztaltam párszor, hogy a legtöbb lány allergiás arra, ha idősebbnek nézik őket, mint ahány évesek valójában, bár az lehet csak idősebb korban jön elő, ilyenkor lehet jobban járnak vele. Fene tudja, nem vagyok lány és a világért sem szeretnék az lenni. - Csak tudnám, miért ver veled a sors - puffogtam tovább, miközben már elkezdtem feltápászkodni. Ekkor állt neki a fenyegetőzésnek, hogy visszahívja a nénit. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg megteszi, de aztán csak legyintettem. - Úgysem mered. Akkora szemét nem lehetsz - mint én, de ezt már csak csendben fűztem hozzá, magamban. Hála égnek végül letett a dologról, azt viszont nem tudtam volna eldönteni, hogy tényleg meg akarta-e tenni, vagy csak azért csinálta, hogy engem szívasson. Mindenesetre hatásos volt és igaza volt; megérdemeltem. Nem is szóltam többet, inkább nekifogtam a sétálásnak, bízva abban, hogy sikerül végig mennem a vonalon. Az lenne csak a szívás, ha leborulnék útközben, akkor tuti nem szabadulnék meg a csajtól egy jó időre! Sikerült a dolog és végül a könyveimet is visszakaptam és már fordítottam is volna hátat, amikor még kaptam egy kis megjegyzést. - Atyaég! - sóhajtottam fel és visszafordultam felé. - Miért csinálod ezt? Hogy lehetsz ennyire kedves és segítőkész? Miért nem vágtad a fejemhez a könyveimet? Full bunkó voltam veled, te mégis itt maradtál. Miért? Miért, hah?! Miért vagy kedves, amikor a világ csak szart borít a fejedre? Totál felesleges. Itt kellett volna hagynod, jah. Fel sem tudom fogni. Kopj már le, kérlek, olyanokon segíts, akik megérdemlik! - kiabáltam még a képébe, majd meg sem várva a reakcióját fordítottam hátat és indultam meg elfele. Paraszt voltam, tudom jól, legszívesebben ordítani és sírni szerettem volna egyszerre és sokkal egyszerűbb volt hátat fordítani a problémának, hátat fordítani Hannah-nak, mint szembenézni vele, elfogadni és bocsánatot kérni tőle.
// Ez záróra sikeredett. :") Bocsánat. Viszont szívesen benne lennék egy folytatásban, ha van kedved és nem gyűlöltél meg egy életre. :"D Köszönöm a játékot! <3 //
- Talán azért, mert megérdemled! – feleltem kissé talán nyersen és gyorsan, hiszen most már nem tudtam lakatot tenni a számra. Sok mindent képes vagyok elengedni a fülem mellett, de azért mindet nem. Nem hiszem, hogy annyira verné a sors velem, de ez persze részletkérdés. Míg valaki szereti egy-egy ember társaságát, addig a másiknak tényleg lehet nyűg. Bár ennek ellenére se értettem, hogy miért is ilyen barátságtalan kezdetektől fogva velem, mintha csak miattam került volna a földre. Talán jobb is, hogy nem állt meg az a személy, aki okozta a balesetet, mert a végén még azt is keresztbe lenyelte volna. – Ohh, nem merem? Talán eddig nem voltam az, de sose becsülj le senkit se! – a grimasz pedig könnyedén jelent meg az arcomon, hiszen tényleg képes lennék csak azért is visszahívni a néni és bevallani neki mindet. Amúgy se volt szokásom túlzottan hazudni, maximum inkább előbb cselekedtem és utána vallottam be a dolgokat, de az meg nem hazugság. Inkább csak néha ősztincseket szereztem a bátyámnak. Persze végül nem ordítottam az időshölgy után, hiszen nem volt kedvem még inkább felhúzni őt. Zavart kicsit, hogy nem tudtam a nevét, de szerintem ha rákérdeznék, akkor is tuti igazán „kedvesen” reagálna rá, így inkább hagytam is. Az se kizárt, hogy nem fogjuk egymás többé látni, vagy maximum csak az utcán, de úgy teszünk majd, mintha két idegen lennék, valójában tényleg azok is vagyunk. A „próbát” kiállta, így ha kisebb habozás után is, de végül visszakapta a cuccát, de persze megint nem sikerült lakatot tenni a számra. Nate már szerintem megszokta azt, hogy mostanság nem tudom magamban tartani a véleményemet. Talán a tinédzserkor számlájára írja, vagy ki tudja, viszont arra se számítottam, hogy egy hegyi beszédet fogok kapni az ismeretlen sráctól. A szemeim elkerekednek, az ajkaim elvállnak egymástól, de végül inkább csak becsukom, mert nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Nem értettem, hogy miért gondolja azt, hogy nem érdemli meg azt, hogy valaki kedves legyen vele. Szerintem mindenki megérdemli, de ez olykor nem annyira könnyű. Figyelem a távolodó alakját, majd mire észbe kapnék, addigra már felé repül az üvegem. Az se érdekel, hogy félig még tele van teával, viszont vélhetően hátba, vagy tarkón találtam őt, hacsak időközben be nem kanyarodott, mert egészen jó célzó voltam, viszont a reakcióját meg se vártam. Inkább csak végre elindultam haza, miközben kicsit fortyogtam magamban eme találkozás és viselkedés miatt. Nem szoktam csak úgy senkit se megdobálni, de szerintem még így is „finom és nőies” voltam a kiakadásai után, hiszen akár a cipőmet is megkaphatta volna. Sose voltam egy szívbajos teremtés, szóval ez a legkevesebb, amit kaphatott. Komolyan mintha Morgó kelt volna életre a meséből. Mindegy is, ideje hazamennem, hiszen gyalog hosszú még az út, de legalább ki tudom szellőztetni a fejemet is.
|| Semmi baj, én is köszönöm a játékot. Bármikor szívesen benne vagyok egy folytatásban! <3 Üziben egyeztethetünk, ha lesz időd, kedved
Kezdőlap
Viszont szívesen benne lennék egy folytatásban, ha van kedved és nem gyűlöltél meg egy életre. :"D Köszönöm a játékot! 
<3 //
Bármikor szívesen benne vagyok egy folytatásban! 
