A pasas kíváncsi... túlságosan is, én pedig nem vagyok kifejezetten mély-interjú alanynak való. - Fogalmazzunk úgy, hogy nem szoktam unatkozni - feleltem kitérően, aztán vártam, hogy átnyálazza az irataim - szerencsére csak átvitt értelemben -, aztán visszakaptam őket, és egyből farzsebre is vágtam. Kellemes hangja van, megnyugtat kissé, ellentétben a bőrömet szurkálgató mágiával, ami belőle szivárog. A Dámával megmártóznék benne, magam köré csavarnám, nélküle inkább futnék. Az viszont elég hülyén venné most ki magát, de menekülőre akkor is lehet fogni. - Nem - ráztam meg a fejem, s most először csendült igazi határozottság a hangomban. Lehet, hogy a helyi őrzők már így is tudnak rólam dolgokat, ha mégis akad körülöttem kérdőjel, biztos, hogy nem én fogom azokat eltüntetni. Önszántamból, józanul semmiképp. - Legyen elég annyi, hogy nem attól cidrizek, hogy elkések a műkörmöstől. - Engedtem meg egy halvány poént, majd az órámra sandítottam. - Vérpezsdítő volt összefutni egy őrzővel, de most mennem kell. Gyáva kisnyúl voltam jelenleg, így nem kockáztattam meg a bunkó szó-nélkül-faképnél hagyom dolgot. Még egy harmatos mosolyt is sikerült bedobnom. - Remélem egy szebb napomon is összefutunk. Higgye el, jobb móka lesz! - Ezúttal már nem kellett erőltetnem a mosolyt. Búcsút intettem és ha nem volt kifogása, tovább álltam.
Már bő egy órája azon vagyok, hogy sikerüljön leszerelnem egy gyanútlan sétálgatót, de eddig minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. Ha így haladok tovább, egy fél lábbal a sírban lévő mamit sem fogok találni, akit még leszerelni is lényegesebben könnyebb lenne, mint egy ereje teljében lévő kétajtós szekrényt. Csalódottan állok felborult szemeteskuka mellett, ahol csak egy patkány bukkant fel az imént, hogy túrni kezdhessen a kiürült sörös dobozok, és lejárt, kidobott kaják közt. Hogy egy kicsit elszórakoztassam magam –ha már nagyobb „falatra” nem sikerült akadnom-, megállok a disznóként túró patkány mellett, bakancsom orrával rátaposok farka végére, hogy esélye se legyen a menekvésre, majd hagyom, hogy torkom mélyéről jövő, állatszerű morgás töltse meg a jeges, halott levegő csendjét. Élvezet nézni, ahogy ez a bolhás dög küzd a fanyarú sorsú kis életéért. Elégedett, semmi jót nem sejtető fél vigyorba rándul számszéle, mikor fülemet megcsapja egy, a távolból jövő, mégis közeledő fáradt csoszogás. Utoljára ezt a hangot akkor hallottam, amikor a reumás nagyanyám elhatározta, hogy már csak azért is végig járja az egész virágkarnevál útvonalát, hogy benne lehessen a tv-ben. No, de régi, kedves családi emlékekkel most félre az útból, úgy ahogy ezzel a sza*os kis rágcsálóval is, amit játszi könnyedséggel rúgok ki az út közepére, és indulok meg célirányosan a hang után, farkas érzékeimre hagyatkozva, amik által pillanatok alatt rátalálok az egyedül cipekedő nagyira. -Tudok segíteni valamit? – Sietek oda hozzá, nagy nehezen előcsalogatva magamból valami kis rokonszenvességet. -Nagyon meghálálnám, ha segítenél ezeket elcipelni a következő buszmegállóig! – Bámit néni, bármit! De kezd azzal, hogy felhagysz ezzel a pacsuli szagú kölni használatával, mert mindjárt megduzzadnak tőle a nyirokcsomóim, ahogy allergiás embernek a pollentől szoktak. -Ha olyan unokáim lennének, mint amilyen te is vagy! – Sóhajtja ábrándozva, aztán átengedi a nehezebb szatyrot, én pedig az egyik pillanatban még mosolygok, a másikban pedig már akcióba is lendülök, és meglendítve a –ha jól érzem-, marhahússal telirakott szatyrot, rásózok vele egyet a nénike tarkójára, aki ezáltal, mint egy rongybaba a földre esik, én pedig már hozzá is kezdhetek zsebeinek kipakolásához.
Szolgálatban vagyok, és bár az én beosztásomban nem szokás az utcai meló, én szeretem, úgyhogy nem foglalkozom a szokásokkal. Ha a rangomnak megfelelő feladatokat látnám csak el, akkor egész nap poshadhatnék az asztalom mögött, vagy egy mágnestábla, számítógép, és hasonlóan unalmas kacatok előtt, esetleg megpróbálhatnék némi segítséget kisajtolni a politikusokból. Én pedig nem ezért lettem rendőr, szóval maradok a tényleges munkánál. Rowen megint el van tűnve, úgyhogy egyedül sétálok a sötétebb sikátorokban. Nem is akkora baj, az ő szövegétől többnyire megfájdul a fejem, bár felidegesítenie egyre ritkábban sikerül. Éppen egy sötétebb utcába készülök befordulni a kivilágított főútról, mikor a nyakszirtembe belenyilall a figyelmeztető, éles fájdalom, és a halántékomra is rátelepszik két oldalról a megszokott nyomás. Szerencsére már elég röviden megmasszírozni, hogy eltüntessem a figyelmeztetés kellemetlen mellékhatásait. ~ És megint egy vérfarkas... Így tökéletes az este. Végül is, a héten még egyszer sem harapták le a fél karomat...~ Megszaporázom a lépteimet, ahogy meghallom a tompa puffanást, aztán a tehetetlen test elvágódásának semmivel össze nem téveszthető zaját. Mikor a helyszín közelébe érek, még én is meglepődöm a látványtól, pedig láttam már pár cifra dolgot, de hogy vérfarkasok hetven és a halál közötti szinte mozgásképtelen idős néniket zsebeljenek ki? Azt hiszem ez vércikinek számíthat náluk... Azért egész gyorsan eszmélek, és a következő rutinmozdulattal már fegyvert és elemlámpát fogok a farkasra. - Rendőrség! Felemelt kézzel lépjen el a hölgytől, térdeljen le, és tegye a tarkójára a kezét, vagy lövök! Ez a figyelmeztetés már álmomból felkeltve is megy, ahogy azt is tudom, hogy az eseteknek mindössze tíz százalékában engedelmeskednek a felszólításnak az elkövetők. A többiben vagy üldözni kell, vagy bunyóba, netán tűzharcba keveredünk, a különleges esetekről nem is beszélve...
Mikor hallottam a jégfesztiválról azonnal elhatároztam magamban, hogy minden egyes szobrot szemügyre fogok venni. Még sosem láttam jégből készült alkotásokat. Vagyis a tévében, képeken igen, de élőben nem és úgy gondolom mégis csak az a nagyobb élmény. Az ünnepek miatti készülődés és a boltom nyitása miatt viszont sajnos kevés időm volt meglátogatni a remek alkotásokat, így párat az újévre hagytam. A mai nap tökéletesnek bizonyult ahhoz, hogy hiányosságaimat bepótoljam. Ahogy a kiválasztott szoborhoz érek keresek egy büfést, ahol szerezhetek magamnak egy forrócsokit, és csak azzal együtt veszem szemügyre jó alaposan a gyönyörű alkotást. Hihetetlen, hogy egy ember mikre nem képes. Egy tömb jégből ilyen szépet kifaragni! Mindig is csodálattal néztem a szobrászokra. Egy festő ha elrontja a művét még picit tud javítani rajta...De egy szobrász már kevésbé tud javítani, főleg ha jégről van szó. Miután hamar megiszom a forrócsokimat visszamegyek a büféhez és egy pálcikás, karamellás, csokis almát veszek magamnak. Az eladó csak nevet rajtam, de nem lepődöm meg. A legtöbb embernek ez már túl sok édesség lenne, de nekem nem. Nekem ez még csak az előétel. Ez után még egy nagy tábla csokit, vagy egy csokitortát is meg tudnék enni. Mikor legelőször beleharapok ebbe a édességbombába becsukom a szemem és úgy élvezem ki ezeket a remek ízeket. Ilyenkor bevallom őszintén, hogy igen kislánynak érzem magam, de néha kell is.
A délelőtti műszak egyszerűen borzasztó volt. Rá kellett jönnöm, hogy a pácienseim beosztása idegőrlő. Egy délelőttre egy személyiségzavaros, egy poszttraumás és egy szuicid tini több, mint ép ésszel vállalható. Egyik sírógörcsből a másikba zuhantam, de legalább annak örülhetek, hogy van másfél óra ebédszünetem a következő lelki beteg előtt. Nem, nem arról van szó, imádom a munkámat és a benne rejlő kihívásokat, de így karácsony után minden kicsit durva. Mindenki most lesz extra szeretethiányos és mindenki most akar meghalni. Épp egy jó helyet keresek, ahol ehetek valamit, ami eltér a szokásos napi rántott hústól és zöldborsós rizstől. Lehet, leiszom magam inkább. Nagyot sóhajtok, és begyűröm a hónom alá a betegek kartonjait és a határidőnaplómat - a táska luxus, különben is, ebéd közben majd ezeket fogom átnyálazni. Jé, egy szobor! Hirtelen kapom fel a fejemet, közben pedig elmerülök a büfékből áradó illatokban. Kiszúrok egy ázsiai lányt, aki egy elég... érdekes édességet készül épp magáévá tenni. Úgy döntök, hogy közelebb sasszézom hozzá, hogy kiderítsem, honnan szerezte. Talán még egy kóstolót is ki tudok csikarni belőle, ha elég aranyos vagyok. - Meseszép és csodálatos délutánt kívánok a gyönyörű hölgynek! - libbenek oda elé a semmiből, de ez nem meglepő, hiszen az lenne a munkám, hogy a semmiben ugráljak, elvegyüljek és feltűnésmentesen közlekedjek. Ahogy azonban ott termek a nővel szemben, összeráncolom a homlokom, és kissé oldalra billentem a fejem. Szó, mi szó, gyanúsan méregetem... Farkas szaga van. - Pusztán érdeklődni szerettem volna, hogy honnan szerezte ezt a felettébb érdekes... Valamit, amit fogyaszt. De azt hiszem, hogy más érdekel hirtelen. Forralt bort? Teszem fel a kérdést úgy, mintha már ezer éve ismerném az előttem állót. Nagyon remélem, hogy leesik neki, hogy épp mire célozgatok... Minden esetre a szabad kezemmel félresöpröm a bőrdzsekimet, majd a farzsebemben levő tárcáért nyúlok, hogy fizetéshez készítsem elő.
Ahogy ez a csodát eszegetem minden egyes falatját kiélvezem. Szerintem a legjobb dolog, amit az ember kitalált, felfedezett az az édesség volt. Nélküle nem is lenne ilyen vidám az élet! Miközben a napi édesség bombámat majszolgatom egy idegen férfi bukkan elő a semmiből. Meglepődöm a kedves köszöntésén, de egy kis mosollyal arcomon és miután lenyeltem az éppen aktuális falatot viszonozom ezt a kedves gesztust. -Nagyon szépen köszönöm, magának is ugyan ilyen szépet kívánok!-Szélesedik ki mosolyom,. Látom rajta, hogy kissé méreget engem, de nem foglalkozom vele, végül inkább az említett ételre pillantok. -Először is köszönöm, de nem kérek forralt bort, az előbb ittam egy forrócsokit az elég egy kis időre nekem. Ez meg a pontos nevét nem tudom, de alma kar lenni karamellbe, meg csokiba mártva. Nekem nagyon ízlik, de én eleve imádom az ennyire édes ízeket. Van akinek ez túl sok, de én még hármat képes lennék most megenni belőle, de nem fogok! Ha nagyon szeretné megkóstolhatja.- Igaz nem szokásom idegenekkel megosztani az ételeimet, főleg nem akkor, ha édességről van szó, de valahogy most ezzel a fickóval mégis szívesen megteszem. Igaz Fura egy alaknak tűnik, de én csak örülök a társaságnak. Legalább nem egyedül vagyok és még talán jót is fogok szórakozni. Minél több ismerősöm van a városban, szerintem annál jobb.
A mosolyom némileg lelohad, amikor rájövök, hogy nem igazán veszi a lapot. Akkor meglehet, hogy nem is beavatott, csak... De nem. Ennyire intenzív farkas-szaga nem lehet csak úgy. Természetesen eszem ágában sincs nyíltan rákérdezni, kérem. Én profi vagyok. - Lekötelez! A tárcámat a kis- és gyűrűsujjammal a tenyeremhez szorítom, hogy a maradék hárommal a számhoz irányíthassam ezt a pálcikára tűzött valaha-gyümölcsöt. Fáj a szívem, hogy minden tápértéke és vitamintartalma mehet a szemétbe a karamellizált vacak miatt, amiben tocsog, de ugyebár nekem úgyis mindegy. Lassan, finoman és óvatosan harapok bele, de csak egy apró falatot. Közben pedig végig a lány szemébe nézek, és próbálom nem elhányni magam ettől a megfogalmazhatatlanul édes dologtól. - Hmm, mennyei! - ízlelem meg az "ételt", és teljességgel elhitetem a lánnyal, hogy valóban ízlik - Ha már elutasította a forralt bort, legalább egy ilyen almára engedje meg, hogy meghívjam. Kötöm az ebet a karóhoz, közben pedig a nadrágomba törlöm az ujjaimat. Már indulnék is valamelyik árus felé, amikor hirtelen visszalépek. - Ó, milyen udvariatlan vagyok... Dr James Lee Howard, nagyon örvendek. Mielőtt kezet nyújtok, a kabátom zsebébe süllyesztem a tárcámat. Aztán ha felém nyújtja a karját, finoman ragadom meg, majd a törzsemet megdöntve, a szemkontaktust végig tartva finom csókot lehelek a kézfeje fölé néhány milliméterrel. - Na jöjjön, meghívom magát. Aztán megnézhetnénk közelebbről azt a szobrot. Szeretem a farkasokat, ez pedig elég élethűre sikeredett. Valójában sosem mernék a közelükbe menni. Még egy rövid borzongást is tettetek a kijelentéssel párhuzamosan, majd ha nem nagyon ellenkezik, abban az esetben megvásárolom neki az édességet. Én kérek egy nagy pohár forralt bort, meg egy hamburgert. Csak hogy valami férfias ételnél maradjak. Nincs az az Isten, amiért én még egy falatot ennék ebből az almából.
Ha el akarja venni átadom neki a pálcát, ha meg inkább az én kezemben hagyja közelebb tartom hozzá és úgy figyelem ahogy megkóstolja. Kevesen szeretik az ennyire édes holmikat, főleg a pasik közül. Leginkább az édességet a nők szokták enni, élvezni ezt tapasztalatból is bátran állíthatom. Több olyan férfival találkoztam az életem során aki utálta a csokit, mint nővel. -Ezt most komolyan mondja? Ízlik Önnek? Ez meglep!-Nem sértődnék meg azon sem, ha azt mondaná, hogy nem finom. Nem én csináltam és főleg nem neki, így mi okom lenne megsértődni? Minden ember mást lehet. Ő lehet, hogy megeszik olyat, amit viszont én nem szeretek...Mondjuk a brokkolit. Nah azt még akkor sem enném meg, ha karamellbe, vagy csokiba mártogatnák. -Ez nagyon kedves Öntől és tudom nem illik visszautasítani, de most mégis megteszem. Nekem most elég ez az egy alma is....De tényleg nagyon kedves Öntől és remélem ezzel nem bántottam meg!-Mert ha igen akkor viszont muszáj lesz elfogadnom a meghívást. Maximum akkor elrakom a későbbi időkre ezt a finomságot. Mikor bemutatkozik automatikusan felé nyújtom a kezem és én is elárulom a nevem. Mikor megfogja a kézfejemet azonnal képek villannak be nekem a múltjából. Rövid, de iszonyatos képek. Először csak egy hóhérról, aki éppen lefejezz valakit és valami hablatyol, majd látom ahogy James a halott felett emelkedve éppen azt belezi ki nagy élvezettel, végül egy farkas ugrik elém, amiből azonnal rájövök, hogy bizony ez a férfi nem egy sima ember. Benne is ott van az a szörny, ami Jamieben is. A kézcsók után még egy kis pillanatig némán, szinte lefagyva állok és figyelem őt. Ennyi és ilyen sokkoló képeket még nem láttam. Kell egy kis idő mire feldolgozom a látottakat. Lassan fordítom a tekintetem az édességre, majd szép lassan el is teszem egy kis zacskóba. Elment az étvágyam és nem szeretném, ha mindent "visszaköpnék" a gyomromból. -Öhm elnézést, csak...Csak elmerengtem!-A szavai hallatán összeráncolom a homlokom, majd reagálok is. -Nem merne a közelükbe menni? Akkor bizony elég nehéz lehet az élete, ha folyton próbálja őket kerülgetni!-Ezzel talán egyértelműen jeleztem felé, hogy tudom mi is ő. Viszont mikor nekem is kérne az almából azonnal lebeszélem őt azzal az indokkal, hogy úgy sem fogom tudni megenni.
Valami nincs rendben ezzel a kézcsókkal. Fogalmam sincs, hogy tudja-e, hogy tökéletesen elsápadt, az energiái is megváltoztak és valamiért iszonyatosan zavarttá vált ez egész ember. Minden esetre nem forszírozom a dolgot: pontosan úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, és úgy indulok a büfék felé. A mondatra azonban felkapom kissé a fejem: körbenézek, aztán lassan, kissé szigorúan fordítom a nőre a tekintetem. Remek. Legalább képes arra, hogy rejtjelezve kommunikáljon. Érdekes, érdekes... De vajon tudja azt bárki is, hogy ez itt egy beavatott? Mármint... Ha Őrző lenne, akkor egészen biztosan ismerném, mert több időt töltöttem az egyetemen az elmúlt három évben, mint a saját hálómban. - Maga borzasztóan kéreti magát, Masako. Csóválom meg a fejem és felnevetek kissé. De aztán akkor csakis magamnak vásárlom meg a hamburgert és a forralt bort, aztán pedig lassú és nyugodt léptekkel elindulok a szobor felé. - Megtenné, hogy... Csak amíg megiszom. Fordulok felé, és odatartom a bal karomat, amivel az oldalamhoz szorítom a nálam lévő kartonokat és a határidőnaplómat. Jelzem neki, hogy lekötelezne, ha megfogná nekem néhány percre. Az általa felhozott témára egészen addig nem reagálok, amíg egészen közelről meg nem csodálhatjuk a jégszobrot. Akkor belekortyolok a forralt borba. Jó nagyot hörpintek, majd játékos hangon szólítom meg a lányt. - Ami azt illeti, nem kerülgetem őket. Miért, maga talán jól kijön az efféle vadállatokkal? És nem fél, hogy egyszer valamelyik megkóstolja? És ezután jelzés értékűen harapok bele a jól teletömött, szaftos hamburgerbe. Gonosz vagyok? Meglehet. De nem szándékozom bántani ezt a lányt. Ennek ellenére piszkosul érdekel, hogy mennyi mindent tud. És főleg az, hogy kitől. Az pedig egyenesen lázba hoz, hogy mégis miből jött rá arra, hogy én is közéjük tartozom. - Volt valami különös magában, amikor üdvözöltem. Nem sok úriemberrel találkozhatott, ha ennyire ledöbben egy egyszerű és hivatalos kézcsóktól. Sajnos most mindenképpen rébuszokban kell beszélnünk, de ezzel semmi baj nincs, mert én piszkosul élvezem. Jobb ez így, mintha nyíltan kiteregetnénk a lapjainkat.
-Elnézést én nem akartam...Csak amint látja nem tudtam megenni az enyémet sem. Elment az étvágyam! De tényleg sajnálom! Én nem akartam illetlen lenni, csak azt sem szeretném, hogy feleslegesen vegyen nekem bármit is....De nagyon kedves Öntől!-Meg is lepődtem, hisz semmit sem tudunk egymásról, a neveken kívül és mégis meg akar hívni. A kérésére először csak bólintok, majd el is veszem az iratokat. Nem nézek bele, az esetleges feliratokat sem olvasom el, hisz semmi közöm hozzá. Csak megfogom az egyik kezemmel és már nem is foglalkozom vele többet. A szobrot én is ismét szemügyre veszem, majd felé pillantok ahogy folytatja az előbb elkezdett témánkat. -De igen félek, de a farkasok is szelídíthetőek és vannak, akik mellett az ember inkább biztonságban érzi magát. Ha úgy vesszük néhány kutya őse farkasok voltak és most nézze meg a világot....Szinte minden családban van legalább egy kutyus...De persze nem árt az óvatosság.-Sajnos én nem vagyok képes arra, hogy azonnal rájöjjek, hogy az előttem álló farkas kedves e vagy veszett. Bízhatok e benne, vagy jobb ha menekülök? Én mindig optimista vagyok, mikor új emberekkel találkozom és bízom abban, hogy az új ismerősöm nem egy erőszakos jellem. Sajnos ezért a tulajdonságomért szoktam én annyi bajba kerülni. Talán, ha óvatosabb lennék sok mindent nem éltem volna át. -Bevallom őszintén a kézcsók a mai világban sajnos már nem megszokott. Ne értsen félre, szerintem egy nagyon szép gesztus és jó lenne, ha több férfi lenne ilyen, mint Ön....De nem ezzel volt a bajom. Viszont nem mondhatom el. Nem ismerem önt! Remélem megérti!-Jamie szólt nekem, hogy jobb ha nem híresztelem ezt a "képességem", mert lehet, hogy van aki rosszul venné a dolgot és örömmel látna holtan, így nem is merem neki elmondani mind azt amit láttam. Majd talán, ha jobban megismerjük egymást, bár nem tudom mennyire jó ezzel eldicsekedni.
Éppen beleharapok a hamburgerbe, amikor a farkasok szelídítéséről kezd el beszélgetni. Különös. Ha már eddig is rébuszokban beszéltünk, és én továbbra is erre a tényre alapozok, akkor ez a nős azt akarja velem közölni, hogy... - Cak nem aft monnnya, hogy önnek if van kutája? Teszem fel a kérdést a hússal, zsömlével és zöldségekkel teli számmal. Hiába illetlenség teli szájjal beszélni, valahogy sokkal... Természetesebb és közvetlenebb irányba válthatunk akkor, ha megengedek magamnak ennyi udvariatlanságot. Egyébként pedig elég érdekes fordulatot venne a történet, ha adott esetben lenne otthon egy láncra vert farkasa, bár fene se tudja. A mai világban az embereknek elég sajátos perverzióik vannak. Lenyelem a falatot és jóízűen felnevetek a kézcsókos megjegyzésén. Most mondjam azt, hogy az én időmben pedig igen is mindennapos dolog volt? Nem, azért ennyire nem nyílok meg előtte. Remélem, hogy azt nem tudja megsaccolni, hogy mennyi idős vagyok, így akár azt is hiheti, hogy friss hús vagyok. - Brit vagyok. Talán ez megmagyarázza a gesztust. Meg egy fenéket. Semmit az ég világon nem hordozom magamban valójában, ami az angolságomat lenne hivatott jelképezni. A teát is cukorral iszom, habzó szájjal fetrengek, ha szóba kerül az időjárás, ráadásul még csak ronda sem vagyok. Kimért és távolságtartó meg pláne nem. A mondandója második felének lereagálása előtt iszom egy kortyot és megrágok egy újabb falatot. Már nagyjából a felét sikerült bekebeleznem. - Ha velem volt gondja, akkor azt gondolom, hogy valamelyest rám is tartozik. De mondja csak, mitől fél? Korábban is voltak hasonló kapcsolatteremtési problémái? - azt hirtelen megrázom a fejem, mintha vissza szerettem volna vonni az utolsó kérdésemet - Elnézést kérek. Pszichológus vagyok, talán néha túlzásba viszem az analizálást. Sajnálom. Nézek rá bűnbánó kék szemekkel, pislogok is néhányat. Az egész elég őszintének tűnik annak ellenére, hogy puszta játék az egész. - Eszem ágában sincs feltartani. Épp ebédszünetet tartok, és gondoltam, hogy jobb társaságban, mint egyedül. Annak örülnék, ha megvárná, amíg befejezem, - hogy tartsa a papírjaimat - de utána készséggel távozom.
Elmosolyodom, ahogy teli szájjal kezd el beszélni hozzám. Tényleg nem illő, de megbocsátok neki főleg azért is, mert néha én is így szoktam beszélni. -Nincs kutyám otthon. Én azok egyike vagyok, aki nem tart otthon semmilyen állatot, bár ezzel nem mondom azt, hogy nem fordult már meg nálam egy-két öhm kutya.-Tudom nem a legjobb dolog lekutyázni őket, de most hirtelen ez jutott az eszembe. Talán nem is sértődik meg, mivel most úgy is próbálunk kicsit kódolva beszélni. A kijelentésére, csak mosolygok egyet. Sejtem, hogy nem csak a származása miatt ilyen lovagias, bár a képek alapján igazából nem tudom összerakni a két személyt. Az egyikben azt látom, hogy kibelez egy embert, a másikban meg mint egy igazi lovag kézcsókkal üdvözöl. Azt mondják, hogy a nők bonyolult lelkek, de azt hiszem a férfiak is. -Ebben teljesen igaza van, de nem az ön személyével volt gond. és nem kell bocsánatot kérnie. Engem csöppet sem zavar a kérdésével. Szívesen válaszolok. Amire meg nem azt úgy is megmondom.-Talán ennyit azért még elárulhatok magamról, bár néha úgy érzem, hogy legjobb lenne egy üvegburokba bújnom és senkivel sem leállni beszélgetni, mert bármelyik pillanatban olyat mondhatok, vagy tehetek, amivel csak magam alatt vágom a fát. -Hogy mitől félek? Nos nem ismerem Önt Uram! Nem tudom, hogy mi mindent mondhatok el magamról. Már sajnos nem egyszer estem bele abba a hibába, hogy túlságosan is megnyíltam "idegeneknek", amit ki is használtak. Próbálok most már erre ügyelni.-Főleg a kis képességem miatt is. Nem mehetek oda mindenkihez és árulhatom el azt, hogy fel tudom idézni a múltját. -Nem tart fel! Nincs most semmi dolgom. Csak kijöttem megnézni a szobrokat, mert még nem volt időm mindegyiket alaposan szemügyre venni.-A papírokat meg szívesen fogdosom még. Nem zavarnak és most nem is kell másra használnom a kezem.
- Ahhoz képest, hogy tart az idegenektől, eléggé ellentmondásosan viselkedik. Közöltem vele az álláspontomat egyszerűen és egyáltalán nem bántó szándékkal. De lássuk be. Simán elhajthatott volna engem az elején ahelyett, hogy beszélgetésbe elegyedik velem, kóstolásra kínálja az édességét, majd türelmesen várakozva tartja a cuccaimat, amíg én kegyeskedem megebédelni. - Csak nem frusztrálja valami? Érdekes ez a kettősség, amivel felém nyit. Lássuk be, maga tud rólam valamit, amit én nem közöltem önnel, és ahelyett, hogy egy sietős megbeszélésre hivatkozva felvenné a nyúlcipőt, itt maradt velem annak ellenére, hogy kijelentése szerint tartózkodik az idegenektől. Felnézek a jégszoborra és egy rövid, de elégedett mosoly után megeszem a hamburger maradékát. A kapott szalvétával megtörlöm a számat, majd a csomagolással együtt a tenyerembe gyűröm és elsüllyesztem a bőrkabát zsebében. Kiiszom a maradék forralt bort, majd a lányhoz fordulok. - Köszönöm a segítséget. Mosolygok rá és a nála levő iratokért nyúlok és igyekszem úgy átvenni őket, hogy lehetőleg semmi se landoljon a hóban. - És egyébként nincs kedve elárulni, hogy milyen fajta kutyákat szokott az otthonában fogadni? Ha esetleg egy mellettünk elhaladó kéretlen fül hallaná a beszélgetést, minden bizonnyal olyasmire gondolhat, hogy a lány valamiféle kutya-csősz, hogy ponyvanyelven fogalmazzak. Szóval még mindig úgy gondolom, hogy egészen ügyesen képes részt venni ebben a kis játékban, ezért nyugodtan folytatom. - Ki tudja, lehet, hogy némelyikhez nekem is volt már szerencsém. Bár őszintén szólva eléggé meglepne, ha valaki a falkánkból emberekkel töltené azt a kevés szabadidejét, ami ezekben az időkben, Vincent halála óta engedélyezve van. Az a szag, amit érzek rajta, számomra teljesen idegen, de mivel többesszámban beszélt, feltételezem, hogy nem ő az egyetlen vérfarkas ismerőse. Minden esetre úgy érzem, hogy az itt kapott információkat jelenteni fogom valakinek. Az Őrzők biztosan kiakadnának azon, hogy csak így szabadlábon rohangál valaki, aki beavatott.
Ahogy hallgatom őt kissé lesül a bőr a képemről. Teljesen igaza van, bár ha ezt nem hozza szóba észre sem veszem. -Nah látja ebben is igaza van. Észre sem vettem ezt magamon. De azért valljuk be őszintén a kettő között mégis csak van egy kisebb határ és amint mondtam nem Önel van bajom. Tudja mások is mondták nekem, hogy van olyan dolog amit jobb nem híresztelni és sajnos ez is egy olyan dolog. Amint mondtam már az előbb is hajlamos vagyok túl nyitott lenni és talán ezért is van bennem ez az ellentmondás. Amikor eszembe jut, hogy vigyázni kell akkor megteszek minden annak érdekében, hogy minél kevesebbet mondjak el magamról, de amikor megfeledkezem róla nem lehet megállítani. Tudom nem vagyok egy egyszerű eset, de melyik ember az?-Teszem fel a költői kérdést, majd megrántom a vállam. Már nem tudok ehhez a témához többet mondani. Megértem a kíváncsiságát, hisz neki ez a munkája, meg engem is érdekelne, ha egy ember olyan rémülten pillantana rám, mint én ő rá az előbb. De meg kell fogadnom Jamie tanácsát és nem mondatok el semmit arról, ami történik velem. Majd ha talán tudok vele bánni, vagy jobban megismerem ezt a fickót, de addig jobb, ha ezt a témát lezárjuk. Miután befejezte a táplálkozást és a bora is elfogyott visszaadom neki a holmijait és a kérdésére figyelek. Most név szerint említsem meg őket, vagy mégis mit akar tudni? Milyen fajtákat? Hát farkasokat...Vagy talán arra kíváncsi, hogy honnan származnak? Mintha Jamie olyasmit is mesélt volna nekem, hogy több falka is van...Ám már nem is tudom. -Látja ez jó kérdés és remélem nem lesz baj abból, ha az egyikük nevét elárulom. Edward....vagyis Darrennek hívják. Elvileg már elég régóta itt él, de többet nem tudok róla mondani. A másikat nem hiszem, hogy ismeri. Nem rég költözött a városba és eddig inkább kóbor volt.-Remélem ezzel nem kerül bajba Darren. Nem ismerem a szabályaikat. Lehet, hogy ez náluk nem egy jó pont.
Eljött az a pont, hogy sóhajtva vállat vonok. Végtére is ez a nő nem a páciensem, és a saját szórakoztatásomon semmi okom sincsen arra, hogy kielemezzem a kettős és ellentmondásos viselkedését. Ahhoz pedig pláne nincs, hogy megpróbáljam kezelni, meggyőzni, hogy most is teljesen mást mond, mint amit mond. Ha nem akar megnyílni, akkor nem teszi közszemlére a gyenge pontját, nem igaz? - Úgy tűnik, most is megfeledkezett. - mosolyodok el barátságosan - És teljesen igaza van. Senki sem egyszerű. Bár, nekem megadatott, hogy a munkám során kegyednél jóval nagyobb mentális csomókat bogozgassak ki. Megint vállat vonok, és elindulok, hogy körbejárjam a szobrot. Akad még egy-kettő a téren, de engem igazából egyik sem érdekel. Pusztán azért nézegetem ennyire, hogy mégse tűnjön úgy, hogy túlságosan rászálltam a nőre. Amikor azonban meghallom, hogy Darren nevét ejti ki a száján, nagyon nehéz megállnom, hogy ne fúrjam a hideg kék szemeimet az övébe és hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Ráadásul még a régi nevét is tudja... Ki a franc ez a csaj? - Hát, baj biztosan nem lesz, tekintve, hogy sem Edwardot, sem pedig Darrent nem ismerek. - közlöm vele, mintha valóban így lenne. Felhúzom a pajzsom és a vérvonalam erejét kihasználva energetikailag láthatatlanná válok mindenki előtt. Mivel nem tudom, hogy kivel-mivel állok szemben, jó lenne, ha nem érezné meg a szörnyetegem mozgásából a hazugságot. - Milyen kedves. Azért remélem, hogy egyedülálló nőként nem tervez minden kóbor állatot befogadni. Sokba kerül ám a tartásuk, ráadásul sosem tudhatja, melyik veszett. Ha ismeri Darrent, akkor a hím biztosan tudja, miféle szerzeteket fogad be a lakásába ez a hibbant nőszemély. Ennek nem örülök - pontosabban annak, hogy a falkánk egy ilyen kétes eredetű valaki közelébe került. Így már három farkasról is tudja legalább a városban, hogy miféle lények ők. De ez a minimum. Ki tudja, hogy mennyi van még, akire nem utalt? - És mondja csak, gyakran szokott velük.. foglalkozni? Ez alatt azt értem, hogy milyen gyakran találkozgatnak. Erre még feltétlenül tudnom kell a választ, mielőtt tovább állok. Megnézem az időt a telefonomon. Ha nyugodtan vissza akarok érni, akkor hamarosan el kell indulnom.
-Úgy tűnik igen!-Még sosem beszélgettem pszichológussal és azt hiszem ezek után sem fogok túl sokat. Nincs semmi bajom vele, velük, csak kicsit sokkoló hallani a hibáinkat egy vadidegentől. Nekem is fejlődnöm kéne. Talán legyek kevésbé barátságosak és inkább zárkózódjak be? De akkor meg pont az lesz a baj, hogy túl nehéz engem megismerni. Az arany középutat kellene megtalálni, de ez nem könnyű...Talán Jamie vagy akár Jake tud ebben nekem segíteni. A szavai megnyugtatnak. Nem örülnék neki, ha Jamie egyik nap ordítva jönne haza és leharapná a fejem amiért elkotyogtam pár dolgot egy farkasnak. Ennyire sajnos nem tudom, hogy mi a szokás náluk. -Már elnézést! Lehet, hogy nem vagyok valami okos nő, amiért ilyen hülye a jellemem, de azért nem szokásom mindenféle vadidegent beinvitálni az otthonomba. Azért nem hiszem, hogy ennyire ostoba lennék. Persze tudom Ön jól ki tudja elemezni mások viselkedését és rá tud jönni, hogy milyen az igazi jellemük, de azt hiszem még nem beszélgettünk annyit, hogy tudja milyen vagyok.-Nem kiabálok és nem is ordítok, csak azt sem szeretem, ha ennyire szőkének néznek engem. Tudom azt magamról, hogy nem vagyok egy túl nagy észlény és, hogy naiv vagyok, de nehéz megváltozni 24 év után. Gyerekkoromban nem nagyon figyelmeztettek engem ezek miatt a tulajdonságaim miatt, így csak mióta önálló vagyok kellett rádöbbennem, hogy bizony sok hiba van bennem. -Mégis mit ért az alatt, hogy sokat foglalkozom velük? Az egyikük egy nagyon jó barátom...Sőt már családtagként szeretem őt és fordítva is így van. A másikat alig ismerem, eddig egyszer találkoztam vele és annak is jelentős oka volt. Nem szándékozom az összes kutyát megismerni. Nagyon is jól tudom, hogy nem mindegyik barátságos, de ahogy ezt már Ön is tapasztalhatta a jellemem nem normális így azon sem csodálkoznék, ha egyszer a legveszettebb kutyával kezdenék el bájcsevegni.-Kezd kicsit zavarni ez a sok kérdése Jamiékről. Nem értem miért fontos mind ez neki....Mert abban biztos vagyok, hogy ez már nem a pszichológus énje.
Egészen meglep a határozott kifakadása. Ami teljesen jogos. Bár én egyáltalán nem kívántam őt hülyének beállítani, ennek ellenére szépen magára vette a mondandómat. Mégis hogy magyarázzam meg neki, hogy nem hogy szokatlan, hanem egyenesen természetellenes, és törvényeket sértő az, hogy egy halandó tisztában van a fajtánk létezésével? Felsóhajtok és óvatosan megvakargatom a jégfarkas füle tövét. - Nem akartam megsérteni, sajnálom. Ennek ellenére nem tudom, hogy a "barátai" mennyire avatták be abba, hogy a mi társadalmunkba nem szokás idegeneket beinvitálni. Csak ha megvan rá az ok... És én pont ezt az okot keresem az Ön esetében. Azt hiszem, hogy ettől a lánytól nem fogom megtudni a beavató farkas motivációit. Az biztos, hogy nem Darren köpött bele a levesbe, hanem az a bizonyos "már-már családtag" farkas, akiről egyelőre nem tudok semmit. De miért? Mi lehet ebben a lányban, ami ezt indokolná? - Maga egészen biztosan különleges... Motyogom inkább csak magam elé, elrévedő tekintettel, közben pedig lágyan simítok végig a jégfarkas íves nyakán, végig a hátán a farka hegyéig. Élvezem, ahogy a fagy felszalad az ujjbegyembe, ami játékosan siklik a csúszós anyagon. - ... igen, ez egészen biztos. Ahogy leveszem az ujjam a farkasról, egyenesen a nő szemeibe nézek, és megengedek magamnak egy kis luxust: az egyébként is kék szemeimet átjárja a farkas világító kékjének túlvilági fénye. Mintha az íriszeim mögött hatalmas mancsaival átsuhant volna a bennem, velem élő szörnyeteg. - Az ebek ezt mindig megérzik, és már-már a "falkájuk" tagjaként kezelik a "gazdájukat". Mintha nem is ember lenne, hanem... Ő is egy hasonszőrű. Itt finoman utalok arra, hogy vajon kapott-e már ajánlatot arról, hogy beharapják, esetleg nem érzi-e fenyegetve magát valami hasonlótól. Hiszen valami oka kell legyen annak, hogy ennyire körbe van rajongva. A következőt már csak gondolatban teszem hozzá, ezzel is "tesztelve" őt, hogy hogyan reagál arra, ha valaki megszólal a fejében - bár már biztosan volt rá precedens. ~Aki farkasokkal barátkozik, előbb utóbb maga is azzá válik, bár nem tudom, hogy erről a barátai mennyire tájékoztatták.~
-Igen tudom. Említették nekem. De ahogy nekik is mondtam Önnek is megmondom, hogy nincs mitől tartaniuk. Tudok titkot tartani és nem fogom mindenféle jöttmentnek kifecsegni, még ha most ezt nem is bizonyítottam be. Azért szerencsére azt tudom, hogy mi az amit TÉNYLEG nem szabad elmesélni bárkinek. És tudom, hogy kíváncsi...De szerintem hamarosan meg fogja tudni és nem tőlem.-Vagyis bízom benne, hogy hamar kiderül, hogy akkor hogyan is tovább. Igaz Darren beszélt az őrzőkkel és a szavaiból ítélve úgy tűnt, hogy esélyem van náluk, de azóta nem történt túl sok megmozdulás, ami kissé zavar. Összeráncolom a homlokom ahogy őt figyelem. Különös egy alak. Minden szavát hallom és csak erősen bólogatnék, hogy nagyon is igaza van, de inkább csak állok és figyelem őt mozdulatlanul, majd kissé megijedek a tekintetétől. Szerintem ha nézéssel tudnának ölni, akkor már ötször meg is ölt volna engem ebben a pillanatban. -Igen sajnos erről már volt is egy kis beszélgetésünk. De azt is hallottam, hogy van bizony rossz oldala is annak, ha bekerülök a falkájába, és nem is nézik jó szemmel az ilyen gyengéket, mint én.-Itt végigmutatok magamon. Nah igen én nem pont az a harcos típusú vagyok. Oké Jamie elmondta, hogy a farkasoknak különleges erejük van, de akkor sem tudnám használni, hisz még önvédelmet sem tanultam soha. Talán nem ártott volna. Még ha nem is tudnám teljesen magam megvédeni legalább egy elfutásnyi időt nyerhetnék vele. Nagyon elmerülök a gondolataimban és két barátnő is éppen mellettünk halad el hangosan csacsogva, mikor James mond valamit, de nem hallom jól. -Öhm bocsánat mit mondott? Kicsit elbambultam!-A tekintetemet felemelem és a szemeibe pillantok kérdőn. Nem akartam illetlen lenni, de sikerült kicsit elmerengeni a múlton.
Ez a nő annyira hangsúlyozza, hogy valami hatalmas és óriási titkot rejt, hogy már szinte azt akarja nekem sugallni, hogy igen is kérdezzek rá, faggassam addig, hogy elmondhassa, de egyúttal vegyem le a felelősséget a válláról - mondván kierőszakoltam belőle, és nem önszántából beszélt róla. De ezt nem fogom megtenni. Egyrészt, rám nem jellemző az ilyen megnyilvánulás, másrészt majd megvitatom a dolgot Darrennel, ha megfelelőnek ígérkező alkalmat találok rá - Abban én is egészen biztos vagyok. Jelentem ki mosolyogva, hogy igen, meg fogom tudni, hogy mit próbál rejtegetni előlem. A mosoly vigyorrá szélesedik, amikor végigmutat magán, és azt próbálja érzékeltetni, hogy gyenge és elesett lenne a farkasok között. Egyelőre nem mondok neki semmit, hiszen látom a közeledő két barátnőt, ekkor küldöm neki gondolatban az üzenetet. Igen, hallotta, de túlságosan elvonta a figyelmét a mögüle jövő csacsogás. Odalépdelek mellé, és minden probléma nélkül átfogom a vállát, majd haladásra késztetem az irodám felé. Lassan indulnom kell, de azt senki sem tiltja meg, hogy egy darabon még magammal vigyem. Egyébként is jobb lenne lassan, ha elkülönülnénk az itt összegyűlt tömegtől. - Nem mondtam semmi fontosat. - vonom meg a vállam később - Egyébként pedig kár lenne az elkeseredésért. Ezt az életet senki sem magának választja, csak megtörténik. De tudja... - kicsit lecsendesítem a hangom, és ahogy lépdelünk, megdöntöm a törzsem, hogy halkabban, a füléhez közel beszélhessek - Az állatvilágban az a szép, hogy remekül tudnak alkalmazkodni a hirtelen megváltozott körülményekhez. De nem csodálkozom. A tisztán emberi elme ezt képtelen felfogni, hacsak nem történik vele valami olyan tragédia, ami kiszakítja a komfortzónájából. Például nem lesz hirtelen hajléktalan, vágják le a lábait, kerül ki egy lakatlan szigetre vagy éppen szorul egy lavina fogságába. Bár, ez utóbbi errefelé nem is olyan elképzelhetetlen. - Bíznia kell magában. Egyenesedek fel, mert már nincs szükség a suttogó hangnemre. - A barátai egész biztosan ezt teszik. És ha ők bíznak magában, nem tisztelné meg őket is azzal, hogy elhiszi, képes valamire? Egyébként is, bárhogy is alakul, önbizalomra mindenképpen szüksége lesz, ha el akar érni valamit. Mert az egy dolog, hogy gyengének tartja magát, ennek ellenére én nem hiszem, hogy tényleg az. Aki nem kerül diliházba, vagy gyógyszeres kezelés alá azok után, hogy tisztában van a világban élő természetfeletti lények létezésével, az minden, csak nem gyenge. Szerintem. - De persze ezt az egészet felfoghatja valami átokként is, de akkor a maradék életét, legyen az ötven év, vagy kétszázötven, úgy fogja leélni, hogy válaszokat vár, átkosnak érzi magát ahelyett, hogy örülne annak, amit kapott. Emlékszem, amikor engem beharaptak, csodáltam az egészet világot. Persze engem foglalkoztatott a kérdés orvosilag, hogy ez miként lehetséges, ennek ellenére minden pillanatát élveztem a farkaslétnek. Még azokat is, amik kínzó fájdalommal jártak.
Meglepődöm mikor átkarol, de nem ellenkezem. No nem azért mert félnék tőle, vagy bármi ilyesmi, csak nem látom értelmét annak, hogy most ellökjem a közelemből. Majd ha egy sikátor, vagy az erdő közelébe érünk, akkor majd elfutok, bár tudom hamar utolérne, de addig míg nem érzem magam veszélyben nem kell tennem semmit. Amúgy sem hiszem, hogy fényes nappal akarna bármit is csinálni velem. Szóval engedelmesen elindulok abba az irányba, amerre vezet engem és hallgatom őt. Érdekes amit mond és elgondolkoztató, de nem tudok mindennel egyetérteni. Főleg nem arról, amit rólam mond. Lehet, hogy tényleg szükségem van picivel több önbizalomra, de én nagyon is úgy érzem, hogy már igen sokat elértem az életben. Oké ezt ő nem tudhatja, de ez pont az a példa, hogy első találkozással már azt hiszi, hogy ismer engem, pedig csöppet sem. Oké talán jobban kiismert, mint egy nem pszichológus, de ez még csak egy morzsa. Ha elkezdenék mesélni magamról biztosan az álla is leszakadna egy két dolog hallatán. -Már elnézést, de nagyon is jól tudom, hogy kell az önbizalom és én úgy hiszem, hogy már sikerült is elérnem valamit. Beleesett abba a hibába, hogy úgy ítélt el engem, hogy nem is ismer. Rengeteget dolgoztam azért, hogy most az legyen aki vagyok. Célom volt megnyitni itt egy ruhaboltot...Ha nem is olyan nagy, mint az átlagos, de megnyitottam és már nem egy vásárlom volt és bízom benne, hogy idővel majd bővülni fogok. Ám abban igazat kell adnom, hogy tényleg van olyan terület amiben nem ártana, ha lenne egy kicsivel több önbizalmam. De szerintem sok embernél így van.-Persze vannak kivételek, ahogy mindig vannak, de szerencsére nem minden ember van megáldva túl sok önbizalommal. -Nos ha már megkapta ezt az "ajándékot", akkor gondolom tényleg jobb megpróbálni megbarátkozni vele, de azért gondolom ez sem lehet könnyű, hiszen egy csomó mindent elveszíthetünk. Vagy legalább is én a jövőben nagyon szeretnék egy családot, de ha jól tudom ez nem lehetséges az ajándék birtokában. Szóval lehet, hogy van sok szép dolog benne, de sok lemondással is jár. És ezt sem szabad elfelejteni!-Gondolom sok farkas nőnek volt tragédia az, hogy le kellett mondaniuk a családalapításról, vagy esetleg a gyerekeikről. A férfiak biztosa nem szomorkodtak e miatt annyit, hiszen ez nekik sokkal kisebb élmény, mint egy nőnél. Nálunk szint már belénk van az kódolva, hogy akarjunk gyereket. Mi már kislányként is arról álmodozunk, hogy majd milyen lesz az esküvő és a család.
Jóízűen és lustán nevetek fel a heves ellenkezésén. Öntudatos egy nő, az már egészen biztos. Olyasmi, mint egy pislákoló erdőtűz, ami csak a megfelelő szélirányra vár, hogy az egész erdőt lángba borítsa. Ki tudja, lehet, hogy már nem kell túl sokáig várnia arra, hogy megérkezzen a hűvös, északi szél egy hatalmas farkas képében... Egyébként rosszul gondolja, én egyáltalán nem állítottam olyat, hogy ismerem őt. Tudom, hogy nem. Minden bizonnyal akkor sem ismerném, hogyha már egy éve a páciensem lenne, tekintve, hogy mindannyian napról napra változunk, még akkor is, amikor nem vesszük észre. Úgy gondolom, hogy további tiltakozásnak, vagy mentegetőzésnek nincs helye a beszélgetésben, úgyhogy inkább igyekszem lezárni ezt a vonalat. - Önnek ruhaboltja van? - a szemöldökeim egészen a homlokom közepéig masíroznak fel, ahogy adom az érdeklődőt és a csodálkozót. Egyébként egyáltalán nem érdekel, csak nem szeretném az eddig belém fektetett bizalmát érdektelenséggel elvesztegetni. - Maga tényleg többet rejteget, mint amennyit mutat. Ha sok ilyen meglepetése van, nem csodálkozom, hogy vannak különleges barátai... Mosolygok rá kedvesen, de egy pillanatra sem szeretném, ha a cserkésző vadászt látná meg a tekintetemben. Pedig nagyon is be akarom cserkészni, hogyha majd újra találkozunk, akkor kicsit máshogy és másról is hajlandó legyen beszélni velem. Aztán rátérünk a beharapásra. Őszintén tetszik, milyen módon megfogalmazza a dolgokat, és megértem, hogy miről beszél. Egyszer kezeltem egy meddő nőt, szóval... Nem biztos, hogy szeretném végignézni azt a folyamatot egy farkasnál. - Csak magamat tudom ismételni. Emberi... és állati gondolkodás. De tudja mit? Felejtsük el. Remélem, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan az magának a legjobb. Ennél jobbat úgysem kívánhatnék egy friss ismerősnek. Kissé elkacagom a mondatom végét, és eközben jobban megszorítom a nő vállát. A kívánságom teljesen őszinte, én nem vagyok az a harcos típus. Szeretem, ha gördülékenyen és kisimultan mennek körülöttem a dolgok, épp ezért másnak is hasonlókat kívánok. Egész biztos vagyok benne, hogy most már nyugodtan elengedhetem, akkor is jönni fog mellettem, szóval finoman elemelem a kezeimet róla, majd a zsebembe süllyesztem. Egy ideig némán ballagok, aztán megtorpanok és rövid kutakodás után egy világoskék névjegyet nyújtok át a nőnek. - Tudom, hogy már megvannak a hasonszőrű - haha - barátai, de itt a névjegyem. Ha esetleg gondban lenne, vagy csak szeretne... Tudja... Beszélni valamiről egy beavatottal... Keressen nyugodtan. Hívja a mobilt, az irodában nem mindig vagyok bent, csak ha betegem jön. Kedvesen és bíztatóan villantom rá a kék szemeimet, és átadom a kártyát. Veszíteni nem veszíthetek vele semmit, legfeljebb kidobja, vagy elfelejti. De talán még meg is tudna lepni azzal, hogy egyszer valóban felhív.
-Igen van kettő is. Egy otthon és egy itt. Tudja divattervező vagyok!-Azért most kicsit büszke vagyok magamra. Nem sokan mondhatják el ilyen fiatalon, hogy ruhaboltjuk van. Oké nagyon sok segítséget kaptam otthon, de azért nekem is sokat kellett dolgoznom e miatt. -Örülök, hogy ezt mondja.-Tényleg sok olyan dolog van amiről szinte senki sem tud. Például azt, hogy mondhatni árva vagyok csak Jamie tudja. Neki meséltem a múltamról nem is keveset, de azt is csak azért, mert közel kerültünk egymáshoz nah meg rá is kérdezett. Különben meg nem igazán tárgyalom ki az életem ama részét. -Látja én is reménykedem ebben.-Bár egyre kevésbé. Sok hímnemű ismerősöm van, de mégsem érzem azt, hogy szerencsém lenne. Nem azt mondom, van akit megkedveltem nem is kicsit, de ez nem elég. A másik félnek is ugyan azt kell éreznie ahhoz, hogy működjön és ennek nem látok sok reményt. Egyszer már kaptam egy esélyt, hogy családom legyen, de végül ismét csak pofára estem. Azt hiszem magányosnak lenni még mindig jobb, mint annyiszor pofára esni, hogy végül már a plasztikai sebész sem tudja rendbe hozni a dolgokat. Ahogy elenged egy lépéssel arrébb megyek, de csak azért, hogy ne legyünk olyan közel egymáshoz. Nem áll szándékomban elfutni előle. Élvezem ezt a beszélgetést, bár gondolom neki már vissza kell mennie dolgozni. Azért felnézek rá amiért ilyen munkája van. Én nem tudnám mások panaszaid nap mint nap végighallgatni. Persze a barátoknak szívesen segítek, de az teljesen más. -Köszönöm szépen! Szerintem majd meg fogom Önt keresni a későbbiekben.-Van egy olyan érzésem, hogy nem fog ez olyan könnyen menni nekem és majd kelleni fog valaki akivel el tudok beszélgetni. Persze ott van Jamie, de őt sem akarom mindig a bajaimmal bombázni, hiszen neki is megvannak a sajátjai. Jamesnek meg ez a munkája. Talán még segíteni is fog tudni nekem. Miután elveszem a kis névjegykártyát tőle el is teszem a pénztárcámba. -Amúgy sok betege van?-Most csak kíváncsiskodom róla egy keveset. Eddig mindvégig én voltam a téma, így ideje, hogy a beszélgetés végére eljussunk ő hozzá is.
Divattervező? Érdekes. Azt hiszem, hogy még soha nem találkoztam kimondottan divattervezővel hosszú életem során. Akkor még egy dolgot hozzáírhatunk: kreatív. Szeretem a kreatív embereket. Magamat is annak tartom, csak én egészen másban élem ki, mint az átlagemberek. Régen ez fifikásabbnál fifikásabb halálnemek kiötlése volt, ma diagnosztizálás és a nők. Elismerően mosolyogva bólogattam, kifejezve, hogy tetszik a szakmája. Ruha teszi az embert, én pedig már akár a viselet alapján is számos következtetést le tudok vonni az egyénről. Úgyhogy, akár még hálával is tartozhatom neki valahol. - Örömmel venném. Biccentek a nőnek, amikor tudtomra adja, hogy valószínűleg fel fog keresni a jövőben. Valóban örülök neki, mert ez már félsiker. Tekintettel arra, hogy a bizalmát akartam, ez az is jelenti, hogy valamelyest sikerült már megszereznem, tehát célt értem, ha úgy tetszik. A kérdése azonban meglep. Kicsit meg is rökönyödök rajta, hiszen váratlanul ér a témaváltás. De a meglepettség után egy kedves mosollyal viszonozom az érdeklődését. - Ez változó. Folyamatosan jönnek-mennek a páciensek, de jelenleg tizenöt betegem van. Férfi-nő, fiatal-idősebb vegyesen. Mondjuk mostanában sokan jönnek, mert az első alkalom, az ismerkedő beszélgetés, állapotfelmérés ingyenes. És ha a kedves beteg szimpatikusnak talál, akkor eldöntheti, hogy szeretne-e hozzám járni, vagy mást keres. Avatom be a munkám nyilvános oldalába, miközben újra elindulok. Szép lassú, nyugodt tempót diktálok. Idő előtt indultunk el, szóval van még időm arra, hogy andaloghassunk kissé. - Van egy irodám itt, a belvárosban. De akinek arra van igénye, azt a házamban fogadom. Ott azért mégis más, rájönnek, hogy a nagy, mindent tudó, problémamegoldó pszichológusuk is emberi környezetben él, nem pedig egy... Burokban, ami az irodáját jelenti. Tudja, sokan azt hiszik, hogy mi tökéletesen kívülállók vagyunk ebben a világban. Pedig ez nincs így. Pont a saját problémáinkat nem tudjuk kezelni, míg másokét egy csettintéssel lerendezzük. Nevetek fel a végén, mert ez tényleg igaz. És azt is észrevettem már egyébként, hogy akik a lakásomon keresnek fel, sokkal nyíltabbak velem szemben, ha úgy tetszik. Jót tesz nekik a környezet, így a javulásuk is látványosabb. Jobban együtt tudnak működni, mert nem csak a dokit látják bennem, hanem az embert is.
Kezdőlap
//
